Sokan hallottak már ismételten előadás-sorozatokat, vagy egyes előadásokat a szellemtudomány köréből, egy és más ismerős lehet tehát már abból, amit a magasabb világokról igyekszem elmondani a legkülönbözőbb szemszögekből nézve. Miközben bizonyos oldalairól vizsgáljuk az egyik, vagy a másik lényt, illetve tényt, előfordulhat, - a félreértések elkerülése végett utalok most erre, - hogy látszólagos ellentmondások adódnak a felületes szemlélő számára. A magyarázata az, hogy egyszer az egyik, másszor a másik oldaláról világítjuk meg azt a bizonyos lényt, vagy tényt. De alaposabban megfigyelve azt látjuk majd, hogy a szellemi világok bonyolult lényeit úgy érthetjük meg csak teljesen, ha különböző oldalakról világítunk rájuk. Ezt azért kellett elmondanom, mert a jelenlévők többsége bizonyos megvilágításban ismeri már azokat a dolgokat, amelyeket ma más oldalról kell vizsgálnunk. Vegyük elő az Újszövetség János-evangélium néven ismert, legmélyebben szántó írását. Olvassuk el a jelentőségteljes szavakat, amelyekkel befejeztük tegnapi szemlélődésünket, nyilvánvalóvá lesz, hogy a világ és az ember keletkezésének szinte végtelen titkai rejlenek a János-evangéliumnak már a legelső mondataiban is. Lesz még talán fejtegetéseink során arra alkalmunk, hogy rámutassunk, hogy miért írják le a szellemi események nagy ábrázolói gyakran röviden, mintaszerűen a nagy, átfogó igazságokat, amint ez a János-evangélium első verseinél is látható. Ma, a szellemtudomány néhány, közismert tényére kissé másképpen térünk ki, meg fogjuk látni, hogyan nyilvánulnak meg a János-evangéliumban.

A szellemtudomány viszonylag legegyszerűbb tényeiből fogunk kiindulni.

Tudjuk, hogy az ember - ahogyan mindennapi állapotában jelenik meg előttünk, - négy részből áll, - fizikai testből, étertestből, vagy élettestből, asztráltestből és énből. Azt is tudjuk, hogy a mindennapi életben - a reggeli felébredéstől addig, míg este el nem alszik, - ez a négy rész szervesen össze is függ. Tudjuk, hogy amikor éjjel alszik az ember, a fizikai test és az étertest az ágyban fekszik, az asztráltest, és az „én” hordozója, illetve röviden, az „én”, kiemelkedik a fizikai testből és az étertestből. Ma különösen tisztában kell lennünk azzal, hogyha egy embert a fejlődés mai szakaszában szemlélünk, ez a négyesség - fizikai test, étertest, asztráltest és „én” - szükségszerű összefüggésben jelenik meg. Ha az ágyban fekvő embert nézzük éjszaka, ahol csak a fizikai teste és az éterteste van jelen, bizonyos értelemben ez az ember növényi szinten van. Hiszen külső megjelenése szerint a növény fizikai testből és éter-, illetve élettestből áll, asztráltest és „én” nincs benne. Ez különbözteti meg az állattól és az embertől. Az állatnak már van asztrálteste, és csak az embernek van énje saját magán belül. Mondhatjuk tehát, hogy amikor az ember fizikai teste és éterteste estétől reggelig az ágyban fekszik, olyan lény, mint egy növény - és mégsem olyan. Ezzel tisztában kell lennünk. - Ha létezik ma egy szabad, önálló lény, amelynek nincs asztrálteste és énje, csak fizikai testből és étertestből áll, olyannak kell lennie, mint a növénynek, növénynek kell lennie. De az ember túlnőtt a növény értékén még akkor is, amikor az ágyban fekszik, mert fejlődése közben az asztráltestet, a jó- és rosszkedv, az öröm és a bánat, a vágy és a szenvedély hordozóját, valamint az „én” hordozóját hozzákapcsolta fizikai testéhez és étertestéhez. Valahányszor egy magasabb rendű rész kapcsolódik hozzá egy lényhez, változás áll be az alsóbb részekben is. Ha hozzáadnánk egy asztráltestet a külső természetben ma megjelenő növényhez, nemcsak fölül venné a növényt körül, hanem át is hatná az egészet, és állati hússá változna az, ami a növényen a növény szubsztanciájaként jelenik meg. Mert a növényt úgy alakítja át a beléje hatoló asztráltest, hogy állati hús lesz szubsztanciájából, és hasonló módon átalakulna, ha a fizikai világban egy „én” is lenne benne. Azt mondhatjuk tehát, hogyha egy olyan lényt látunk, amelynek, mint az embernek, nemcsak fizikai teste van, hanem vannak természetének megfelelő láthatatlan, magasabb, érzékfeletti részei is, akkor érzékfeletti részei kifejezésre jutnak legalacsonyabb részeiben is. A fizikai test úgy viseli magán az asztráltest és az „én” munkájának nyomát, ahogyan arcvonásaink, fiziognómiánk, ha felületesen is, de kifejezik lelki tulajdonságainkat. A fizikai test nem csupán saját magát juttatja kifejezésre, de az ember fizikailag láthatatlan részeit is képviseli. Így fejezi ki az étertestet az emberben a mirigyrendszer és mindaz, ami hozzátartozik, ami pedig az idegrendszerrel van kapcsolatban, az asztráltestet fejezi ki, és ami a vérkeringéssel függ össze, az „én” hordozóját. Az emberi testen belül is megkülönböztethetünk tehát egy négyességet. Vagyis az ember fizikai testében fellelhető szubsztanciákat csak az tarthatja egyenértékűeknek, aki az egyoldalú materialista világnézetnek hódol.

Az ereinkben csörgedező vér attól lett olyan szubsztancia, amilyen, mert egy „én” lakozik az emberben. Idegrendszerünket annak köszönhetjük, hogy asztráltestünk van, a mirigyrendszerünk pedig azért lett ilyenné, mert az emberben van egy étertest. Ezeket szem előtt tartva, világos lesz, hogy az ember esti elalvásától reggeli ébredéséig alapjában véve ellentmondásos lény, önmagában véve, mert azt mondhatnánk, hogy növény, de mégsem az. Mert a növény fizikai szubsztanciájában sem az asztráltestet kifejező idegrendszer, sem az „én”-t kifejező vér nincsen benne. Csak akkor létezhet olyan fizikai lény, mint az ember, akinek mirigy-, ideg- és vérrendszere van, ha van éterteste, asztrálteste és énje is. De az ember asztrálteste és énje elhagyja éjjel fizikai és étertestét. Úgyszólván otthagyja gáládul, és ennek következtében, ellentmondásos lényt csinál, belőle. Ha egyszerűen kivonulnánk csak a fizikai és étertestből, asztráltestünkkel meg énünkkel elalvástól felébredésig, és szellemileg nem történne semmi, reggelre teljesen tönkremenne az ideg- és érrendszerünk, mivel az asztráltest és az „én” jelenléte nélkül ezek nem létezhetnek, ezért történik a szellemi látó tudata számára észlelhető valami, - mégpedig a következő.

A szellemi látó azt látja, hogy az emberbe ugyanolyan mértékben vonul be egy isteni „én” és egy isteni asztráltest, amilyen mértékben kihúzódik belőle az „én”-je és az asztrálteste. Valóban, az ember fizikai és étertestében jelen van éjszaka is, az elalvástól felébredéséig egy asztráltest és egy „én”, vagy legalábbis az, ami pótolja őket.

Amikor kihúzódik az emberből az asztralitás, egy magasabb asztralitás foglal benne helyet, hogy fenntartsa felébredéséig és az „én”- nel is ugyanez történik. Ebből is látható, hogy életünk területén, életünk körzetében más lények is működnek, mint amilyenek megnyilvánulnak jelenleg a fizikai világban. A fizikai világban az ásványok, a növények, az állatok és az emberek nyilvánulnak meg. Jelenleg az ember a legmagasabb rendű lény a mi fizikai körzetünkön belül. Csak az embernek van fizikai teste, éterteste, asztrálteste és énje. Az a tény, hogy éjjel az asztráltest és az „én” kihúzódik a fizikai és az étertestből, arra utal, hogy az asztráltest és az „én” még ma is rendelkezik bizonyos fokú önállósággal. Úgyszólván önállósítja magát az asztráltest és az „én”, és a mindennapi élet egy szakaszát el tudja tölteni a fizikai és étertesttől függetlenül is.

Éjszaka tehát a következőt láthatjuk. Miként nappal az ember fizikai teste és az ember éterteste az ember legbensőbb részeit, az ember énjét és az ember asztráltestét hordozza, úgy lesz belőlük éjjel magasabb asztrális és én-lények hordozója, illetve szentélye. Most már arra, ami az ágyban fekszik, másképpen tekintünk, hiszen egy asztralitás, egy isteni-szellemi asztralitás és egy Én, egy isteni-szellemén van benne jelen. Azt is mondhatjuk, hogy miközben az ember asztráltestét és énjét illetően alszik, benne virrasztanak, és szerveződésének összhangját fenntartják a szintén életünk köréhez tartozó olyan lények, akik akkor foglalják el fizikai és étertestünket, amikor azokat mi elhagyjuk. Sok mindent tanulhatunk ebből a tényből, de különösen akkor, ha a szellemi látónak az ember fejlődésére vonatkozó megfigyeléseivel vetjük össze. Most a szellemi fejlődés tényeivel összefüggésben fogjuk megvizsgálni az ébrenlét és az alvás közti különbséget.

Noha az ember asztrálteste és énje az emberi természet legmagasabb, legbensőségesebb részének tűnik, semmi estre sem a legtökéletesebb. Már felszínes megfigyelés számára is kitűnik, hogy a fizikai test tökéletesebb az asztráltestnél. Két éve itt is rámutattam, (Wilhelmshöhe bei Kasselben 1907. június 16-29. között tartott előadások során), hogy az ember fizikai teste és annak működése annál méltóbb a csodálatra, minél alaposabban vizsgáljuk. Az emberi szív és agy csodálatos felépítése nem csupán az értelem kifinomult megismerésvágyát elégíti ki az anatómiai vizsgálatok során. Aki lélekkel közelít hozzá, esztétikus és erkölcsös ámulatot érez, felismerve a fizikai test magasztos és bölcs elrendeződését. Ma az asztráltest - öröm és bánat, vágy és szenvedély, élvezetek és egyebek hordozója - nincs még ilyen fokon. Be kell látnunk, hogy vágyait követve sokszor olyat tesz az ember, ami a szív, vagy az agy bölcs és művészi elrendezésének fejlesztésére semmiképpen nem szolgál. Élvezetvágyunk kielégítésére például kávét iszunk, méreg a szívnek. Ez azt bizonyítja, hogy az asztráltest olyan élvezetekre vágyik, amelyek például az emberi szív bölcs felépítésének ártanak, - évtizedeken át - ellenáll a szív az olyan mérgeknek, amelyeket az ember asztrálteste élvezetvágyából vesz magához. Ebből is látható, hogy a fizikai test tökéletesebb az asztráltestnél. Noha az asztráltest összehasonlíthatatlanul tökéletesebb lesz a jövőben, a fejlődés legtökéletesebb fokát ma mégis a fizikai test érte el.

Ez annak a következménye, hogy valóban a fizikai test a legrégebbi az ember részei között. A fizikai testen már jóval a Föld keletkezése előtt is munkálkodtak. Amit, a mai, materialista fogalmakon alapuló, a világ keletkezését magyarázó tan mond, nem egyéb materialista fantáziánál, legyen az akár a Kant-Laplace-féle elmélet, vagy egy másik, újabb keletű elképzelés. - Világrendszerünk külső szerkezetének megértéséhez igen hasznos a materialista fantázia, de ha azt akarjuk megérteni, ami a külsőleg látható dolgok fölött van, semmit sem ér. A szellemi kutatás azt mutatja, hogy amint az ember egyik inkarnációját követi egy másik, úgy ment át

ősrégi időkben más alakzatokon, más planetáris állapotokon egy égitest is, mint amilyen a Földünk. Mielőtt Földünkké lett, más planetáris állapotban volt. Ezt az állapotot „régi Holdnak” nevezi a szellemi kutatás (6), ami nem azonos a mai Holddal, hanem Földünknek, mint planetáris lénynek elődje. Amint az ember jelenlegi inkarnációjához az előző inkarnációkban elért fejlődése folytán jutott el, úgy fejlődött ki a Föld is a régi Holdból, amely mintegy a Föld egyik előző inkarnációja. A régi Hold előző inkarnációja a régi Nap, nem a mai Nap, hanem ismét a mai Föld egyik előző inkarnációja, végül a régi Nap elődje a régi - nem a mai - Szaturnusz volt. Földünk tehát a Szaturnusz-, a Nap-, a Hold-állapoton ment át és jelenleg a Föld-állapotban van. - Fizikai testünk a régi Szaturnuszon kapta meg első csíráját. Azt is mondhatjuk, hogy azon az ősrégi égitesten, amelyet a régi (nem mai) Szaturnusznak nevezünk, a jelenlegi állat-, növény- és ásványvilágból semmi sem volt meg még. De megvolt rajta már a mai emberi fizikai test első kezdeménye. Ez a fizikai emberi test még egészen más volt, mint a mai, csak első csírája jött létre a Szaturnuszon és azután tovább fejlődött. Amikor befejeződött a Szaturnusz fejlődése, egy olyan „világ-éjszakán” ment keresztül, mint amikor az ember halad át a devachánon, mielőtt testet öltene újra. A Szaturnuszból Nap lett azután. A régi Napon úgy bontakozott ki a fizikai emberi test, amint csírájából fejlődik ki a növény. Lassanként egy éter-, vagy élettest hatotta át ezt a fizikai emberi testet, úgy, hogy hozzákapcsolódott a fizikai test csírájához a Napon az éter-, vagy élettest. Nem volt növény az ember, de növény-értéke volt (növény-fokon állt). Fizikai és étertestből állt, a tudata pedig alvástudat-szerű, vagy ahhoz a tudathoz hasonló volt, amilyen ma a fizikai világban a növényvilágnak van. Véget ért a Nap-lét is, ismét egy újabb „világ-éjszaka” következett, vagy ha úgy tetszik, egy kozmikus devachán. Miután átment a Nap ezen a kozmikus devachánon, a régi Hold-állapot bontakozott ki. Újból felbukkannak az ember-lénynek azok a részei, amelyek megvoltak már a Szaturnuszon meg a Napon, - a fizikai test és az étertest. A Holdfejlődés folyamán jött ezekhez hozzá az asztráltest. Most már az embernek fizikai, éter- és asztrálteste volt. Ebből látható, hogy a Holdon már harmadik állapotán ment keresztül a Szaturnuszon létrejött fizikai test, hozzájött a Napon az étertest, amely most a tökéletesség második fokára emelkedett, az újonnan hozzákapcsolódott asztráltest pedig az első fokán állott a tökéletességnek a régi Holdon.

Nos, történt valami a Holdon, ami nem történhetett volna meg a Szaturnuszon és a Napon.

Míg a Szaturnusz- és a Napfejlődés során az ember egy egységes égitesten élt, a Holdfejlődés bizonyos szakaszában megtörtént a következő. Két részre szakadt az égitest. Egyfelől a Nap jött létre, másfelől ennek mellékbolygója, a Hold. A Szaturnusz fejlődésénél úgyszólván egy égitest fejlődéséről beszélünk, a Napnál szintén, a Holdnál viszont ez csak fejlődésének első szakaszára vonatkozik. Kezdetben ugyanis egyetlen egységes égitest volt minden, ami ma a Föld, a Nap, meg a Hold. Azután két testté lett. Ami akkor jön létre, mint „Nap”, nem a mai Napunk, de az imént említett „régi Nappal” sem azonos, hanem egy különleges, a régi Holdból napszerűségként kivált állapot, amely mellett és ezen a Napon kívül keletkezik egy körülötte keringő bolygó, amelyet „régi Holdnak” nevezünk. Mi az értelme vajon Föld-elődünknek a régi Hold fejlődése idején keletkezett szétválásának?

Az értelme az, hogy a leváló Nappal együtt az egész tömeget elhagyták a magasabb lények és a finomabb szubsztanciák, kivonultak belőle. A durvább szubsztanciák és az alacsonyabb rendű lények a régi Holdon maradtak vissza. A Holdfejlődés alatt tehát nem egy égitesttel van dolgunk, hanem kettővel, a magasabb lényeknek otthont adó Nap-testtel és a Hold-testtel, ahol az alacsonyabb rendű lények élnek. Ha ez a kettéválás nem történt volna meg, bizonyos, a levált Holdon maradt lények nem tudták volna követni a Nap-béli lények fejlődésének iramát. Arra még nem voltak érettek. Ezért kellett a durvább szubsztanciákat elkülöníteniük és más teret kellett biztosítaniuk működésük számára.

De a durvább szubsztanciákkal a magasabb szintű lények sem maradhattak volna együtt, azok akadályozták volna az ő gyorsabb fejlődésüket. Nekik is külön színtérre volt szükségük és ez volt a Nap. Most nézzük meg közelebbről a régi Napon a szétválás után található lényeket és azokat is, akik ott maradtak a régi Holdon a szétválást követően.

Tudjuk, hogy az ember fizikai testének csírája a Szaturnusz-fejlődés idején jött létre, hogy hozzájött ehhez az étertest a régi Napon, a régi Holdon pedig az asztráltest. Ezek az emberlények, vagy úgy is mondhatnám, hogy ember-elődök a levált Holdon maradtak. Ők voltak azok, akik nem tudtak lépést tartani a Napbéli lények gyors fejlődésével, akik a Nappal kiváltak és a finomabb szubsztanciákból és anyagokból álló Napon éltek. Az ember-lények durvábbak lettek a Hold-fejlődés folyamán. A Hold-fejlődés alatt tehát fizikai testből, étertestből és asztráltestből állt az ember. A fejlődésnek azon a fokán állt tehát, ahol ma az állat áll. Az állatnak is fizikai, éter- és asztrálteste van. De nem szabad azt képzelniük, hogy a régi Holdon valóban állat lett volna az ember. Teljesen más alakja volt a régi Holdon, mint ma a földi állatoknak. Ha le akarnám az ember akkori alakját írni, fantasztikusnak találnák. A régi Holdon tehát olyan ember-elődöket találunk, akiknek fizikai, éter- és asztráltestük van. Miután leváltak a Napról, megkeményedtek, durvábbak lettek ezek a részek, mint lettek volna, ha az ember-elődök a Nappal együtt maradtak volna. Mármost az, ami kiszakadt a Nappal, a háromszoros fejlődésen, a Szaturnusz-, a Nap- és a Holdfejlődésen szintén keresztülment.

Csakhogy mindez, mintegy a Nap felé tájolódva történt, míg az ember-elődök a Hold irányába haladtak. Az emberi hármas tagozódással párhuzamosan szintén egy hármas tagozódást láthatunk a Nappal kivonult lényeknél. Három résszel rendelkező lények voltak a Napon is, azonban ezek nem durvábbak, hanem finomabbak lettek a szétválást követően. Képzeljék el a következőképpen ezt a folyamatot. A szétválás után az ember-elődökből durvább lények lesznek, mint előzőleg voltak, megszilárdulnak, megkeményednek. A Holdfejlődés folyamán asztráltestet kapott az ember és bizonyos szempontból ez az állati fokra viszi le. Azok a lények pedig, akik ezt nem élik át, akik a Napra viszik a finomabb szubsztanciákat, finomabbak lesznek. Miközben tehát a Holdon egyre keményebb lesz az ember, magas szellemiségű lények jönnek létre a Napon. A szellemtudományban a Holdon lezajló fejlődés ellenképének nevezik ezt a szellemiséget. A Holdon úgyszólván az állat szintjére fejlődtek az emberek, holott nem voltak állatok. Ha állatokról van szó, jogos, ha különböző fokon álló állatokat különböztetünk meg. Az állat-emberek három, egymástól lényegesen eltérő fokozatot mutattak a Holdon, a szellemtudomány „bika”-, „oroszlán”- és „sas-fokozatnak” nevezi őket. Ezek az állatvilág jellegzetes alakjai. A régi Holdon tehát három csoportot, a „bika-emberek”, az „oroszlán-emberek” és a „sas-emberek” csoportját különböztetjük meg.

Persze ezekkel semmiképpen sem szabad azonosítani a mai bikát, oroszlánt és sast, ámbár bizonyos módon a macskafélékben viszontlátjuk ma a régi holdbéli „ember-előd” elcsökevényesedett természetét, akit „oroszlán-embernek” neveztünk az előbb, a patás állatok természetében pedig, az egykori „bika-ember” elcsökevényesedett természete, fejeződik ki és így tovább. Ilyen volt a hármas fokozatú fejlődést követően az eldurvult természet. A Napon viszont a szellemi ellenképe volt látható mindennek. Három csoport volt ott is. Miközben a Holdon az asztralitás fejlődése ezt a háromféle állat-embert hozta létre, a Napon a nekik megfelelő szellemi emberek keletkeztek, akik angyalszerű lények voltak, olyan szellemi lények, akiket - szellemi ellenképekként - ugyancsak „bika”, „oroszlán”, „sas” néven említhetünk meg. Ha tehát a Napra nézünk, olyan szellemi lényekre találunk, akikről elmondhatjuk, hogy szép, bölcsesség - alkotta ősképek, akiknek megkeményedett mását láthatjuk a régi Holdon. De még valami más is lappang titokként e mögött.

Alant, a Holdon élő képmások összefüggenek napbéli, szellemi ellenképeikkel. Így a régi Holdon az ember-elődök, a bika-emberek egy csoportja él, - fent pedig, a Napon, szellemi lények egy csoportja található, akiket „bika-szellemeknek” nevezünk, az őskép és a képmás között szellemi összefüggés van. Mert az őskép a csoport-én és a képmásokra ősképként hat. A lent lévő képmást a csoportlélekből kiinduló erők vezérlik, azokat a lényeket, akik, mint oroszlán-emberek, az oroszlán-szellem képmásai, az oroszlán-szellem vezérli, - a sas-embereket a sas-szellem és így tovább. Ha együtt maradtak volna a Földdel ezek a fent lévő szellemek, ha továbbra is képmásaikhoz kötődtek volna, és bennük kellett volna lakozniuk, nem lett volna a mozgásuk szabad, nem fejthették volna ki azokat az erőket, amelyeket képmásaik üdvére és saját fejlődésük érdekében ki kellett fejteniük Azt kellett, hogy mondják, hogy „magasabb szinten kell most arról gondoskodnunk, aminek ki kell fejlődnie a Holdon.” Azt mondta bika-szellem: „nekem a bika-emberekről kell gondoskodnom. Lent, a Holdon, saját előbbre jutásomnak nincsenek meg a feltételei, tehát itt kell laknom, a Napon és innen kell leküldenem erőimet a bika-emberekhez.” Az oroszlán-szellem és a sas-szellem is ugyanígy gondolkodott. Ez a fejlődés értelme. Bizonyos lényeknek magasabb szintérre volt szükségük, mint azoknak, akik mintegy az ő fizikai másai voltak. Ezeknek a fizikai képmásoknak alacsonyabb szintű színtérre volt szüksége. Ahhoz, hogy a szellemi lények működhessenek, ki kellett a Napot vonniuk és erőiket kívülről kellett sugározniuk. Láthatjuk tehát, hogy egyfelől mintegy lefelé halad a fejlődés, másfelől pedig felfelé ível.

Nos, folytatódik a régi Hold-fejlődés. Azáltal, hogy képmásaikra a szellemi lények kívülről hatnak, átszellemesítik úgy a Holdat, hogy ismét egyesülhessen később a Nappal. Az ősképek mintegy felszívják magukba képmásaikat. Újra egy „világ-devachán”, egy kozmikus éjszaka következik. (Ezt „pralajának” is mondják, míg a Szaturnusz-, Nap-, Hold-állapotokat „manvantarának” nevezik.) Ez után a kozmikus éjszaka után bukkan elő a világ öléből a Föld-állapot, amely arra hivatott, hogy az embert képessé tegye arra, hogy fizikai, éter- és asztrálteste mellé felvegye az én-t, vagy az én-hordozót is.

Most azonban meg kell újra ismétlődnie mindennek, ami már azelőtt kifejlődött. Ez egy kozmikus törvény, - csak úgy következhet egy magasabb fok, ha előbb megismétlődik a megelőző állapot.

A Földnek tehát át kell előbb újból élnie a régi Szaturnusz-ál- lapotot. Megszületett a világ öléből újra a fizikai test kezdeménye, majd megismétlődik a Nap- és a Hold-állapot.

Nap, Föld és Hold még egy test. Utána ismétlődik az, ami már szintén megtörtént, - megint leválik a Nap. Vele együtt kivonulnak megint azok a magasabb lények, akiknek a fejlődéshez erre a magasabb helyszínre van szüksége. A finomabb szubsztanciákat viszik magukkal, hogy a maguk kozmikus színterét megalkothassák velük. A Nap tehát elválik a Földtől, amely egy volt még a Holddal és magával viszi azokat a lényeket, akik a Napon való további fejlődésre eléggé érettek. Nyilvánvaló, hogy elsősorban azok voltak ott ezek között a lények között, akik régebben már, mint ősképek működtek. Előbbre haladtak az összes olyan lények, akik megfelelő érettséget értek már el a régi Holdon és emiatt nem lakozhattak már a durvább szubsztanciákban és a Föld+Holdat benépesítő lényekben, el kellett szakadniuk és új létet kellett alapítaniuk az új, a jelenlegi Napon. Milyen lények voltak ezek? - Azoknak a lényeknek utódai voltak, akik már a régi Holdon, mint Bika-szellem, Oroszlán-szellem és Sas-szellem fejlődtek ki. Közöttük azok voltak a legmagasabb rendűek, akik a Sas, az Oroszlán és a Bika természetét harmonikusan egyesítették magukban.

„Ember-ősképeknek”, tulajdonképpen „szellemi embereknek” nevezhetjük ezeket a lényeket. Képzeljük el, tehát, hogy voltak olyanok azok között a lények között, akik a régi Hold-fejlődés idején Bika-szellemként, Oroszlán-szellemként, Sas-szellemként működtek a Napon, akik elértek egy még magasabb fokot a fejlődésben. Tulajdonképpen ők azok a szellemi emberek, akik most a Napon találtak lakhelyre. Voltaképpen annak a szellemi ellenképei, ami a levált Föld+Holdon fejlődik. Idelent azoknak az utódai fejlődnek, akik a régi Holdon éltek. Mivel ezek a lények sűrűsödni, keményedni kezdtek már a régi Holdon is, elképzelhetik, hogy utódaik még hajlamosabbak lettek sűrűsödni, megkeményedni, elszáradni. A Föld+Holdra igazán szomorú, sivár időszak következik. Odafent, a Napon, mind üdébb, elevenebb fejlődés, mind teljesebb élet folyik, - idelent, a Földön, szomorúság, sivárság uralkodik, a megkeményedés folyamata egyre szembetűnőbb.

Ekkor történt valami és a további fejlődést csak ez tette lehetővé, - kivált a közös égitestből, - a Föld+Holdból - az, ami ma a Hold és visszamaradt a mai Föld. Ezáltal kivonultak azok a szubsztanciák, amelyek a Föld teljes megcsontosodását okozták volna és megszabadult attól a Föld, ami teljes sivárságot eredményezett volna. - A Föld-fejlődés kezdetén tehát Földünk még egységet alkotott a mai Nappal és a mai Holddal. De ha együtt maradt volna a Nappal, az ember fejlődése mai fokát nem érhette volna el, nem tudott volna lépést tartani azzal a fejlődéssel, amelyre szüksége volt a Napon élő lényeknek. Odafont nem úgy fejlődött ki az ember, ahogyan a Földön él, hanem a szellemi ősképe, amelynek a mai ember, fizikai alakjában, csupán csak a képmása.

Másrészt viszont az ember fokozatosan elszáradt, mumifikálódott volna, ha a Hold a Földdel együtt maradt volna, és a Földön nem talált volna lehetőséget a fejlődésre. Sivár, száraz égitest lett volna a Földből. A ma itt élő ember-testek helyett a talajból szoborszerű, elszáradt testek nőttek volna ki. A Hold, és vele együtt a legdurvább anyagok kiválása, ezt akadályozta meg. Így vált lehetővé, hogy a megfelelő módon kapják meg az én-t a régi Holdon fizikai, éter- és asztráltesttel rendelkező alakok utódai. Attól élhette át az ember, hogy az éntől megtermékenyül, hogy kívülről hatottak és egymást egyensúlyban tartották a Nap és a Hold erői.

Lehetővé vált a Földön a továbbfejlődés az ember számára. Ami megmaradt a régi Holdról, bizonyos tekintetben lefelé vezetett, egy alacsonyabb szint felé. De most egy új impulzust kapott, felfelé ható lendületet. - A Nappal együtt kivonult szellemi lények folyamatosan fejlődtek tovább ezen egész idő alatt.

A Holdnak, a Földből való kiválása, a következő lehetőséget adta.

Képzeljük el, hogy egy vastömb van előttünk és mi, közepes erejű emberek vagyunk. Kalapáljuk, ütögetjük, ki akarjuk lapítani, de nem tudjuk formálni a vasat, csak akkor tudjuk megformálni, ha puhára olvasztjuk. A Földdel is ilyesvalami történt, miután a Holddal együtt kivonultak a legdurvább szubsztanciák. Most már formálhatók voltak a földi lények. A Napon élő lények, akik a régi Hold idejében már a Napról hatottak a régi Holdra, mint csoport- szellemek, ismét működésbe léptek. A Hold kiválását megelőzően a szubsztancia túl sűrű volt, utána pedig úgy tudtak ezek a szellemek hatni, hogy fokozatosan alakították ki az ember mai alakját.

Nézzük meg egy kicsit közelebbről ezt. Képzeljük el, hogy a Föld+Holdból álló régi égitesten állunk. Láthattuk volna akkor, hogy a Nap fent van az égen. Ha szellemi látók lettünk volna, az imént említett szellemi lényeket is láthattuk volna. Észleltük volna a megkeményedést, a sivárságot a Földön és elmondhattuk volna, hogy minden sivár, mintha kihalt volna minden, körös-körül a Földön, a Nap nem képes hatni a kihalófélben lévő térségre. - Majd átéltük volna, hogyan válik ki a Hold tömege a Földből. Puhává és képlékennyé váltak ettől a Föld szubsztanciái és elmondhattuk volna, hogy képlékeny, alakítható lett minden, megint képesek hatni a Napról érkező erők. És akkor láthattuk volna, hogy a Bika-szellemek újra befolyást gyakorolhattak azokra az emberekre, akik az ő képmásaik voltak, és az Oroszlán-szellemek és a Sas-szellemek is megtehették ugyanezt.

Azt mondhattuk volna: ,A Hold odakint van... Káros hatása letompult attól, hogy kivált és csak távolról hat. Ezáltal a Földet képessé tette arra, hogy ismét hatni tudjanak rá a szellemi lények.” Holnap látni fogjuk majd, milyen kép tárul a szellemi látó elé, amikor figyelemmel kíséri, az Akasha-krónikában, a még régebbi, múltbeli, fejlődést.

Visszatekintünk a régi Szaturnusz korára, és azt mondjuk, hogy ott alakult ki az ember fizikai testének első kezdeménye. A régi Szaturnuszon, a világ-káoszból alakult ki az, amit ma fizikai testnek látunk. Azután jött a Nap-lét. A kezdetleges fizikai testhez hozzájött az étertest. Az asztrális elem a régi Holdon kapcsolódott hozzá, azoknál, akik továbbra is a régi Holdon fejlődtek és azoknál is, akik a Napon voltak. A Holdon az állat-értékű képmások, a Napon pedig, a szellemi ősképek éltek.

A Földön kialakult lassanként egy olyan állapot végül, amely megengedte, hogy az ember ismét képes legyen felvenni magába azt, ami a Napon fejlődött ki, mint asztrális elem, a Hold-fejlődés során, és ami erőként működik most benne. Kövessük nyomon most ezt a négy állapotot.

A János-evangélium írója „Logosz”-nak nevezi a magasztos erőt, amely a Szaturnusz-fejlődés idején megteremtette a világ káoszából az ember fizikai testének szellemi csíráját. Azt, ami ehhez a Napon hozzákapcsolódott, „élet”-nek nevezi, ez a mi élettest (étertest) kifejezésünknek felel meg. Ami mindehhez a Holdon csatlakozott, „fény”-nek mondja, mert ez a szellemi fény, az asztrális fény. Az asztrális fény eredménye a Holdon a megkeményedés, a Napon, az átszellemiesülés. Ami átszellemült, tovább tudott fejlődni és tovább is fejlődött. Amikor pedig a Földön ismét különvált a Nap, belevilágított az emberbe, ami kifejlődött a harmadik fokozaton, de az ember nem volt még arra képes, hogy észlelni tudja, hogy a Napról mi sugárzik belé. Alakította az embert, erőként hatott, de az ember nem látta. Most pedig a János- evangélium szavaival mondjuk el, amiről mint a Szaturnusz-fejlődés lényegéről beszéltünk: „Kezdetben volt az Ige.”

Térjünk most át a Napra. Összefoglalva azt, ami a Szaturnuszon keletkezett és a Napon továbbfejlődött, azt mondjuk, hogy hozzájött az étertest. „Benne volt az élet.”

Ehhez kapcsolódott a Holdon az asztralitás, mind a testi, mind a szellemi fajtája. „És az élet volt az emberek világossága.”

Továbbfejlődik a fény, a világosság, az egyik oldalon szellemi fény lesz belőle, amikor a Nap elszakad a Földtől, a másik oldalon a sötétség felé tart az emberrel együtt. Mert amikor a világosságot fel kellett volna vennie, ő, aki maga volt a sötétség, a világosságot nem értette meg. Ha az Akasha-krónika segítségével világítunk rá a János-evangéliumra, a világ fejlődése a következőképpen bontakozik ki.

A Szaturnusz-fejlődés idején kezdetben minden a Logoszból keletkezett. A Nap-fejlődés alatt a Logoszban volt az élet és az életteli Logoszból származott a világosság a Hold-fejlődés folyamán. A Föld-fejlődés során pedig a fénnyel és élettel teli Logosztól eredt a magasabb rendű világosság a Napon, az emberek pedig sötétségben éltek. A Napról pedig az előrehaladott Bika-, Oroszlán-, Sas- és Ember-szellemek sugároztak fényt a Földre, a kialakulófélben lévő ember-alakokra. De ezek, maguk voltak a sötétség, és nem tudták megérteni a rájuk sugárzó világosságot. (Ez a fény azonban nem azonos a fizikai fénnyel, szellemi lények, a Bika-, Oroszlán-, Sas- és Ember-szellemek kisugárzása, a Hold szellemi fejlődésének folytatóié.) Szellemi fény volt, ami lefelé áramlott. Nem tudták felvenni magukba az emberek, nem értették meg. Egész fejlődésüket ez segítette elő anélkül, hogy tudásuk lett volna róla.

„És a világosság a sötétségben fénylik, de a sötétség nem fogadta be azt. ”

Így tálja elénk a János-evangélium írója példaértékű módon ezeket a nagy igazságokat. Úgy nevezték azokat, akik ezt tudták, hogy „a Logosz szolgái, vagy papjai, a Logoszé, aki kezdettől fogva volt.” így szól, aki kezdettől, fogva a Logosz szolgája, vagy papja. - Alapjában véve ugyanezt a beosztást találjuk meg a Lukács-evangéliumban. Próbáljuk csak meg kellő megértéssel olvasni egyszer, hogy a Lukács-evangélium írója mit is mond. Azokról a dolgokról akar hírt adni, amelyek kezdettől fogva történtek, „amint nekünk előadták azok, akik kezdettől fogva szemtanúi és szolgái voltak az Igének”. Mi, pedig elhisszük, hogy az Ige szolgái írták le, ezeket az írásokat. Megtanuljuk, hogy elhiggyük, ha saját szellemi kutatásainkból láttuk, hogy a dolgok hogyan történtek, hogyan alakult ki fejlődésünk a Szaturnusz-, a Nap- és a Hold-fejlődésből. Ha, utána látjuk, a János-evangélium és a Lukács-evangélium szavaiból, hogy minden egyéb okmánytól függetlenül ugyanazt találjuk meg bennük, bizonyítja számunkra, hogy olyan emberek írták, akik tudtak olvasni a szellemi-világban, és általuk megérthetjük egymást azokkal, akik a régmúlt időkben éltek. Bizonyos módon a szemükbe nézünk, és azt mondjuk, hogy „megismerünk benneteket”, mert azt találjuk meg a szellemtudományban, amit ők ismertek meg.