Ma a lesz a feladatunk, hogy az utóbbi napokban szerzett ismereteinket, amelyeket a szellemi kutatás segítségével a Lukács-evangéliumból kaphattunk, a teljesség csúcspontjára vezessük, arra a csúcspontra, amelyet golgotai misztériumnak nevezünk.

Tegnap megkíséreltük behatóan vázolni, hogy tulajdonképpen mi történt az emberi fejlődésnek abban az időpontjában, amikor Krisztus három éven át a Földön járt, és igyekeztünk jellemezni, hogy ez az esemény hogyan jöhetett létre a szemügyre vett szellemi áramlatok egybeszövődéséből. Éppen a Lukács-evangélium írója jellemzi számunkra csodálatosan Krisztus Jézus egész földi misszióját, ha azt, amit leír, képesek vagyunk az Akasha Krónikából nyert ismeretek fényénél szemlélni.

Most feltehetné valaki a kérdést: hogyan lehet az - mivel a buddhista áramlat egészen organikusan beleszövődik a keresztény tanba -, hogy a keresztény tanításon belül nincs semmiféle utalás a karma törvényére, arra a kiegyenlítődésre, amely az ember egyes inkarnációinak lefolyása alatt végbemegy? Csak félreértés lenne azonban, ha valaki azt hinné, hogy amit a karma törvénye által kell megismernünk, az a Lukács-evangélium kinyilatkoztatásaiban nincs benne. Benne van, csakhogy ha az ilyesmit helyesen akarjuk megérteni, akkor tudnunk kell, hogy az emberi lelkek szükségletei különböző korokban különbözőek, és hogy a világfejlődés nagy misszionáriusainak nem mindig az a feladatuk, hogy az embereknek az abszolút igazságot absztrakt formában közvetítsék, mert ezt az emberek a különböző érettségi fokokon meg sem értenék. A nagy misszionáriusoknak úgy kell az emberekhez szólniuk, hogy azok a megfelelő korban kapják meg azt, ami helyes. Amit az emberiség a nagy Buddha működése folytán megkapott, abban mindaz benne van, ami, mint bölcsesség, a részvét és a szeretet tanával kapcsolatos, és e tannak a nyolcágú ösvényben foglalt körülírásával a karma tanának bölcsességgel teljes megértéséhez vezethet. És csak arról van szó, hogy ha Buddha tanításából kiindulva valaki nem jut el a karma és a vele kapcsolatos reinkarnáció tanához, ez csak azt bizonyítja, hogy nem kereste meg azokat az erőket az emberi lélekben, amelyek ehhez elvezetnek.

Tegnap vázoltuk, hogy mostantól számítva 3000 év múlva az emberiség egy része odáig fejlődik, hogy a nyolcágú ösvény tanát és - ma hozzáfűzhetjük - ezzel együtt a karma és a reinkarnáció tanát is saját magából képes lesz kifejleszteni. Ennek azonban fokról-fokra kell megtörténnie. Ahogy a növénynél sem fejlődhet ki a virág, mihelyt a magot a fölbe helyeztük, hanem a törvényeknek megfelelően előbb levelek fognak fejlődni, éppen úgy kell, hogy a szellemi fejlődés, amely az emberiségen keresztülvonul, fokról-fokra haladjon, és hogy a helyes, a megfelelő időben jelenjen meg. Aki ma a szellemtudománytól kapott képességekkel saját lelkébe merül, az úgy találja, hogy a karma és a reinkarnáció tanára szükség van. Vegyék azonban figyelembe, hogy a fejlődésnek megvan a maga értelme, és igaz az, hogy csak a mi korunkban váltak a lelkek ismét éretté arra, hogy megleljék magukban azt, amit a karma és a reinkarnáció tanának nevezünk. Káros lett volna, ha ezt a tant, mondjuk néhány évszázaddal előbb nyilvánosan hirdették volna, és az emberiség fejlődésére nem lett volna jó hatással, ha a szellemtudomány mai tartalmát - amely után az emberi lelkek áhítoznak, és amivel az evangéliumok megértése összefügg - már néhány évszázaddal előbb nyíltan hirdették volna. Mert ehhez szükséges volt, hogy ezek az emberi lelkek áhítozzanak ez után, és képességeket fejlesszenek ki a karma és a reinkarnáció tanának befogadására. Szükséges volt ehhez az, hogy ezek a lelkek korábbi inkarnációikban és a Krisztus utáni korban is, keresztülmenjenek olyan élményeken, amelyeken keresztül kell menni ahhoz, hogy az emberi lélek a karma és a reinkarnáció tanának befogadására éretté váljék. Ha a karma és a reinkarnáció tanát a kereszténység első évszázadaiban olyan nyíltan hirdették volna, mint ma, akkor az ugyanaz volna, mintha a növénytől a zöld levél helyett mindjárt a virágot kívánnánk meg.

Így az emberiség csak ma érett meg arra, hogy a karma és a reinkarnáció tanát szellemi tartalma szerint befogadhassa. Nem lehet tehát egyáltalán csodálkozni azon, hogy abban, amit évszázadokon keresztül az emberiségnek az evangéliumokból közvetítettek, olyan dolgok is vannak, amelyek a kereszténységről tulajdonképpen hamis képet nyújtanak. Az emberek az evangéliumokhoz bizonyos szempontból úgyszólván túl korán jutottak el, és csak most érnek meg fokozatosan arra, hogy lelkükben mindazokat a képességeket kifejlesszék, amelyek annak megértéséhez vezethetnek, hogy tulajdonképpen mit tartalmaznak az evangéliumok. Múlhatatlan szükség volt arra, hogy a Krisztus Jézusról szóló tanítás az akkori viszonyokat, az emberi lelkek akkori állapotát tekintetbe vegye. A karmát és reinkarnációt tehát nem absztrakt tanként tanították, hanem az emberi lélekbe akkoriban olyan érzéseket árasztottak, amelyek révén a lelkek csak fokozatosan váltak éretté arra, hogy a karma és a reinkarnáció tanát befogadják. Azaz, az akkori időkben azt kellett tanítani, ami a karma és a reinkarnáció tanának megértéséhez fokozatosan elvezethetett, és nem lehetett tanítani magát a tant.

Kifejezték-e ezt Krisztus Jézus és azok, akik körülötte voltak? Ennek megértéséhez nézzük meg a Lukács-evangéliumot. És ha e dolgok iránti helyes megértéssel állítjuk azt a lelkünk elé, akkor ki fogjuk belőle olvasni, hogyan lehetett akkor a embereknek a karma törvényét hirdetni.

Boldogok vagytok, ti szegények, mert tiétek az Isten országa. Boldogok ti, kik most éheztek, mert megelégíttettek. Boldogok ti, kik most sírtok, mert nevetni fogtok. Boldogok lesztek, mikor titeket az emberek gyűlölnek és kirekesztenek, és szidalmaznak titeket, és kivetik a ti neveteket, mint gonoszt az emberek Fiáért. Örüljetek azon a napon és örvendezzetek, mert ímé a ti jutalmatok bőséges a mennyben.” (Luk.6,20-23)

Íme itt van a kiegyenlítés tana, anélkül, hogy a Biblia a karma és a reinkarnáció tanáról absztrakt módon beszélne. Annyiban van benne ez a tan, hogy azon fáradozik, hogy érzelmi bizonyosságot öntsön a lelkekbe arra nézve, hogy aki valamely területen most még éhezik, a kiegyenlítést meg fogja kapni. Ennek az érzésnek bele kellett folynia az emberi lelkekbe. És azok a lelkek, akik akkor éltek, és akikbe ez a tan ilyen módon beleáradt, később éretté váltak arra, hogy újabb megtestesülésük után a karma és a reinkarnáció tanát, mint bölcsességet magukba fogadják.

Így kellett abban a korban a lelkekbe árasztani azt, aminek a lelkekben meg kellett érnie. Mert egy egészen új korszak érkezett el, olyan korszak, amelyben az emberek teljes érettségben készültek énjüket, öntudatukat kifejleszteni. Míg előzőleg az emberek a kinyilatkoztatásokat fogadták magukba, és azok az asztráltestben, étertestben és fizikai testben hatottak, most az énnek kellett teljesen tudatossá válnia. Azokkal az erőkkel azonban, amelyeket meg kellett kapnia, csak fokozatosan telítődhetett az ember. Csak az az egyetlen én, aki akkor a Földön járt, és aki testiségében elő volt készítve, aki mint a nátháni Jézus Zarathustra énjét testesítette meg, csak ez a én tudta a mindent átfogó Krisztus-princípiumot magában megvalósítani. A többi ember Krisztus követésében csak fokozatosan fejlesztheti ki azt, ami akkor egy személyiségben három éven keresztül a Földön működött. Csak az indítékot, úgyszólván csak a csírát tudta akkor Krisztus Jézus az emberiségbe beleplántálni, és ennek a csírának kell fokozatosan növekednie és kifejlődnie. Arról is történt gondoskodás, hogy mindig a megfelelő, a helyes időben jelenhessenek meg a földfejlődés folyamán azok az emberek, akik elhozhatják az emberiség számára azt, amire egy későbbi korban válik éretté. Aki akkor, mint Krisztus jelent meg a Földön, az kellett, hogy gondoskodjon arról, hogy a emberiség közvetlenül az ő megjelenése után megkaphassa a kinyilatkoztatást, úgy, ahogyan azt megérteni képes volt. És arról is kellett gondoskodnia, hogy később megjelenjenek olyan individualitások, aki aszerint gondoskodtak a lelkek szellemi fejlődéséről, amennyire közben már érettekké váltak.

Azt a módot, ahogyan Krisztus a golgotai eseményt követő időkről gondoskodott, a János-evangélium mondja el nekünk. Elmondja, hogy maga Krisztus támasztotta fel Lázárban azt az individualitást, aki később, mint János működött, és aki a kereszténység tanítását úgy árasztotta ki a maga lelkéből, ahogyan azt a János-evangéliumban megtaláljuk. Krisztusnak azonban arról is kellett gondoskodnia, hogy a későbbi korokban egy olyan individualitás jelenhessék meg, aki a további fejlődés értelmében egészen egyszerűen vigye bele az emberiségbe azt, amire később éretté vált. Ehhez azonban Krisztusnak egy másik individualitást kellett feltámasztania. Hogy ez hogyan történt meg, azt hűen ábrázolja a Lukács-evangélium írója. Amikor tudomásunkra hozza, hogy a korabeli imaginatív és inspirált szellemi látó nyomán írja le a palesztinai eseményeket, egyúttal arra is rámutat, amit majd egy másik beavatott fog tanítani. Ez azonban csak a jövőben fog bekövetkezni. Ennek a titokteljes folyamatnak a vázolására a Lukács-evangélium írója művébe szintén belesző egy „feltámasztást”. (Luk. 7,11-17) Amit a „naimi ifjú feltámasztásáról” olvasunk, az a tovább működő kereszténység titkát tartalmazza. Amíg Jairus leányának meggyógyításánál, amit tegnapelőtt, legalább hozzávetőlegesen megmagyaráztam, az ezzel kapcsolatos titkok oly mélyek, hogy Krisztus Jézus csak néhány embert visz magával, akik a gyógyítási folyamatot végignézhették, és akiknek aztán azt az utasítást adta, hogy arról ne beszéljenek, egy másik „feltámasztást” úgy látunk lejátszódni, hogy azt azonnal elbeszélik. Az egyik olyan gyógyítási folyamat volt, amelynek az volt a feltétele, hogy aki véghez vitte, a fizikai élet történéseibe mélyen belelásson. A másik feltámasztás egy beavatás volt. Annak az individualitásnak, akit a naimi ifjú teste magában hordott, egy egészen különleges fajtájú beavatásban kellett részesülnie.

A beavatásnak, az iniciációnak különböző fajtái léteznek. Az egyik fajtánál az, aki a beavatást elnyerte, a beavatási folyamat után közvetlenül felfényleni látja magában a magasabb világok ismereteit, beleláthat a szellemi világ folyamataiba és törvényeibe. A beavatás másik módja azonban úgy mehet végbe, hogy az illető lélekbe egyelőre csak a csírát helyezik el, úgy, hogy ezután még egy inkarnációt be kell várnia, amikor ez a csíra kifejlődik, és a későbbi inkarnációban az illető kifejezetten beavatottá válik.

Ilyen beavatásban részesült a naimi ifjú. Akkor, a palesztinai események folytán lelke átalakult, de még nem volt tudata arról, hogy a magasabb világokba felemelkedett. Csak a következő inkarnációban csíráztak ki a palesztinai események idején lelkébe helyezett erők. Itt egy nyilvános előadásban nem mondhatom meg azokat a neveket, akik akkor tekintetbe jöttek, csak utalhatok arra, hogy később egy hatalmas vallástanítóban éledt fel az az individualitás, akit Krisztus Jézus a naimi ifjúban feltámasztott, és hogy egy későbbi időpontban a kereszténység egy új tanítója jelenhetett meg azokkal az erőkkel, amelyeket akkor fogadott a lelkébe.

Így gondoskodott Krisztus arról, hogy később is megjelenhessen egy individualitás, aki a kereszténységet előbbre viszi. És ez az individualitás, akit a naimi ifjúban támasztott fel, arra volt hivatott, hogy később a kereszténységet mindinkább áthassa a karma és a reinkarnáció tanával, összekapcsolja a kereszténységet azokkal a tanokkal, amelyek akkor, mikor Krisztus maga is a Földön élt, még mint bölcsesség-tanok kifejezetten hirdethetők voltak, mert ezeket előbb érzésszerűen kellett az emberi lelkekbe beleültetni.

Krisztus Jézus - Lukács-evangélium értelmében is - ténylegesen, valóban utal arra, hogy valami egészen új, az én tudatossá válása lépett be az emberiségfejlődésbe. Rámutatott arra - és ezt csak olvasni kell tudni - hogy a korábbi időkben a szellemi világ nem az öntudatos énbe áramlott bele, hanem a szellemiség a fizikai testen, étertesten és asztráltesten keresztül áramlott az emberekben, és hogy a tudattalanságnak egy bizonyos foka volt tapasztalható akkor, amikor korábban az isteni-szellemi erők az emberbe beleáramlottak. Korábban az az áramlat, amely Krisztus Jézussal közvetlen kapcsolatban volt a sinai törvény formájában, csak az emberi asztráltestekhez szólhatott, Úgy kapta meg az ember, hogy noha működött benne, nem közvetlenül énjének erőivel hatott. Ezek az erők csak Krisztus Jézus korában váltak hozzáférhetővé az emberek számára, mert csak ekkor jutottak egyáltalán énségük tudatára. Erre utal Krisztus Jézus a Lukács-evangélium szerint is, ott, amikor arról beszél, hogy az emberek lelkükben előbb teljesen éretté kell, hogy váljanak egy egészen új princípium felvételére. Erre utal akkor, amikor előhírnökéről, Keresztelő Jánosról beszél. (Luk.7, 18-35)

Hogyan látta Krisztus maga a János-individualitást? Azt mondta: János arra volt hivatva, hogy magának Krisztusnak megjelenése előtt az embereknek a legteljesebb, a legnemesebb formában jellemezze azt, ami a régi prófétai tanítás volt, ami tisztán és nemesen áramlott át a régebbi korokból. Jézus úgy tekintette Jánost, mint aki az utolsó azok sorában, akik a legteljesebb és legnemesebb formában hirdették azt, ami a régi időkhöz tartozott. A „törvény és a próféták” egészen Jánosig terjednek. Neki kellett még egyszer az emberiség elé állítani azt, amit a régi tan és a régi lelki tartalom adhatott az embereknek. Mert hogyan kellett hatnia ennek a régi lelki tartalomnak a Krisztus-princípium megjelenése előtt?

A modern természettudomány tudni fogja ezt, ha a szellemtudomány inspirációját hatni engedi magára, ámbár ma ez kissé furcsának tűnhet. Itt csak érintek valamit, hogy lássák, milyen mélységekbe hivatott belevilágítani a szellemtudomány éppen a természettudományok terén. Ha manapság a természettudomány területén körülnéznek, láthatják, hogy az emberi gondolat korlátozott képességeivel hogyan akar behatolni az emberi lét titkaiba, akkor azt tapasztalják, hogy a hímnemű és nőnemű csíramag egymásra hatásából származtatják le az egész embert. A modern természettudomány azon igyekszik, hogy bebizonyítsa: az egész ember a hímnemű és nőnemű csíramag együttműködéséből jön létre. A mikroszkópia gondosan igyekszik megállapítani, hogy mi származhat a szubsztanciákban a hímnemű csíra tulajdonságaitól, és meg van elégedve, ha azt hiszi, hogy bizonyítani képes, hogyan létesül az ember a hímnemű és nőnemű csíra egymásra hatásából. De a természettudomány saját magától kényszerül majd annak beismerésére, hogy az egész embert nem magyarázta meg, még akkor sem, ha pontosan tudja is, mi származik az egyik vagy a másik csírától.

Minden emberben van valami, amit nem a csíra mozgat meg, hanem ami úgyszólván „szűzies születésű”, ami egészen más birodalmakból hat a csírázásra. Az emberi csírával össze van kapcsolva valami, ami nem az apától és nem az anyától származik, de ami mégis hozzá tartozik, ami számára meghatározó, ami beleömlik egy énbe, és megnemesedhet, ha felveszi a Krisztus-princípiumot. Az emberben az a szűzies születésű, ami az emberiségfejlődés folyamán Krisztushoz kapcsolódik. És ez összefügg azzal a jelentőségteljes átmenettel - ehhez a felismeréshez a természettudomány egyszer majd saját eszközei révén el fog jutni - ami Krisztus Jézus idejében játszódott le. Korábban semmi sem lehetett az emberi bensőben, ami nem a csíra útján jutott az emberekbe. Valóban történik valami az énfejlődés megváltoztatására az idők folyamán. Az emberiség e korszakától kezdve mássá lett, csakhogy ami a puszta csíra alkotórészeihez ettől a időtől kezdve hozzákapcsolódik, annak lassanként kell kifejlődnie és megnemesednie a Krisztus-princípium felvétele útján.

Egy igen kényes igazsághoz közeledünk, és annak számára, aki a modern természettudományt ismeri, érdekes és figyelemreméltó, hogy már most is vannak olyan területek, ahol a természettudósok úgyszólván az orrukat verik bele abba a ténybe, hogy van valami az emberben, ami nem a csírából származik. Ennek előfeltételei már jelen vannak, csak a kutatók intellektusa nem elég tág ahhoz, hogy amire kísérleteik és megfigyeléseik során saját maguk rájöttek, azt helyesen ismerjék fel. Mert ami a kísérletekben objektíve végbemegy, abban több a működő erő, mint amit a mai természettudomány felismer. A természettudomány nem jutna messzire, ha csak a kutatók ügyességére volna utalva. Míg ez vagy az a kutató a laboratóriumban áll, a klinikán vagy az irodájában dolgozik, mellette állnak a világot kormányzó és igazgató hatalmak, és felszínre hozhatják azt, amit a kutató maga nem ért, és amihez ő csak eszköz. És így mindenképpen igaz, hogy még az objektív kutatást is „mesterek”, azaz magasabb individualitások vezetik. Csakhogy ezeket a dolgokat, amelyekre itt rámutattam, rendszerint nem figyelik meg. De majd meg fogják figyelni, ha a kutatók tudatos képességeit át fogja hatni az antropozófia szellemi tanítása.

Azáltal, amit vázoltam, az ember képességeit illetően nagy változások mentek végbe Krisztusnak a Földön való megjelenése óta. Korábban az ember csak azokat a képességeket tudta felhasználni, amelyek az apai és anyai csírából származtak, mivel csak ezek olyanok, hogy az emberben alakulnak ki. Amikor a születés és a halál között állunk, azokat a képességeket fejlesztjük ki, amelyekre fizikai, éter- és asztráltestünk lehetőséget ad. Krisztus Jézus ideje előtt azokat az eszközöket, amelyeket az ember a maga részére használt, pusztán a csírából kellett, hogy kialakítsa. Később az járult hozzá ehhez, ami szűzies születésű, amit egyáltalán nem a csíra hoz mozgásba. Természetesen ez nagyon megromolhat, ha az ember pusztán a materiális nézetnek hódol. De ha átadja magát annak a melegségnek, amely a Krisztus-princípiumból indul ki, akkor megnemesedhet, és akkor azt egyre magasabb és magasabb módon átviheti a következő inkarnációkba.

Amit azonban most mondtam, az feltételezi annak megértését, hogy mindazokban a kinyilatkoztatásokban, amelyek a Krisztus-kinyilatkoztatás előtt történtek, benne rejlett valami, ami azokhoz a képességekhez kapcsolódott, amelyeket az ember a csírával összefüggő leszármazás útján kapott. Annak a tudását is feltételezi, hogy Krisztus Jézusnak azokhoz a képességekhez kellett szólnia, amelyeknek a földből való csírához semmi közük sincs, hanem az isteni világokból való csírával kapcsolódnak össze. Mindazok, akik Krisztus Jézus előtt tanítottak, amikor az emberekhez szóltak, csak azokat a képességeket vehették igénybe, amelyeket nekik földi lényükből kifolyólag a csíra-adottságok lehetővé tettek. Mindazok a próféták és igehirdetők, bármily magas fokon álltak is, még ha bódhiszattvaként szálltak is le, azokat a képességeket kellett, hogy szolgálatukba állítsák, amelyek átmentek a csírán. Krisztus Jézus azonban ahhoz szólt az emberben, ami nem megy keresztül a csírán, hanem ami az istenek birodalmából való. Erre utal a Lukács-evangélium értelmében akkor, amikor tanítványainak keresztelő János lénye felől szól:

„Mert mondom néktek, hogy azok között, akik asszonytól születtek egy sincs nagyobb próféta Jánosnál”. (Luk. 7, 28)

Vagyis azok között, akiknek lénye - ahogy előttünk áll - megmagyarázható a hímnemű és nőnemű csírából keletkezett fizikai születésükkel. Krisztus azonban így folytatja:

„De aki kisebb az Isten országában, nagyobb őnála.”

Azaz: a legkisebb része annak, ami nem asszonytól született, ami az Isten birodalmából származik és összekapcsolódik az emberrel, nagyobb, mint János. Ilyen mélység rejlik e szavak mögött. Ha egyszer az emberek a Bibliát a szellemtudomány megvilágításában fogják tanulmányozni, akkor látni fogják, hogy abban fiziológiai igazságok rejlenek, nagyobbak, mint mindaz, amit az új, kontár fiziológiai gondolkodás napfényre tud hozni. Egy ilyen kijelentésben, mint a fentebb idézett, benne rejlik az ösztökélés a legnagyobb fiziológiai igazságok megismerésére. Ilyen mély a Biblia, ha azt a maga valóságában fogjuk fel.

Amit most mondtam, azt Krisztus Jézus különbözőképpen, más formában is megvilágítja. Rá akar mutatni arra, hogy ami általa kell, hogy életet nyerjen a világban, az egészen új, egészen más, mint amit korábban hirdettek, mert ezt azokkal a képességekkel hirdeti, amelyeket nem öröklünk, amelyek az égi birodalmakban születtek. Rámutat arra, milyen nehéz az embernek lassanként egy ilyen tanítás, egy ilyen evangélium megértéséig felemelkednie. Az emberek azon igyekeznek, hogy meggyőződésük változatlan maradjon. De Krisztus egyúttal azt is mondja: az újról, az új igazságról, ami most eljut hozzátok, nem tudtok ugyanazon a módon meggyőződni, mert ami a régi formáról bizonyságként eljöhetett, az az új formánál nem volna képes titeket meggyőzni. A régi igazságokat olyan módon kellett érthetően az emberek elé állítani, ahogyan azt a Jónás jele szimbolizálta. Ez a régi módon azt szimbolizálta, hogy az ember fokozatosan felnövekszik a megismeréshez, és behatol a szellemi világokba, vagyis - bibliai kifejezéssel élve - prófétává lesz. (Luk. 11, 29-32)

A beavatáshoz való eljutás régi módja: előbb a lelket éretté tenni - mindent előkészíteni, ami a lelket éretté teheti - aztán három és fél napon keresztül olyan állapotba hozni, amelyben a külső világ, és azok az eszközök is, amelyekkel a külvilágot érzékeli, teljesen visszahúzódnak. Ezért akiket a szellemi világba fel akartak vezetni, azokat előbb gondosan felkészítették. Lelküket készítették fel a szellemi élet megismerésére, majd három és fél napig olyan helyre vitték őket, ahol külső érzékeikkel semmit sem észlelhettek, ahol testük halálhoz hasonló állapotban volt, majd három és fél nap múlva ismét felébresztették őket. Akkor az ilyen emberek képesek voltak arra, hogy visszaemlékezzenek a magasabb világokban látottakra, és a szellemi világokról maguk is hírt adjanak. Ez volt a beavatás nagy titka, hogy a hosszú ideig előkészült lelket három és fél napon keresztül a testen kívül tartották egy egészen más világban. Ott el volt zárva a külső világtól, és behatolt a szellemi világba. Mindig éltek e népek között olyan emberek, akik a szellemi világok hirdetői lehettek. Átélték azt, amit a Biblia úgy nevez, hogy Jónás a cethalban”. (Jón. 2,1) Erre az ilyen ember elő volt készítve, és mint a régi beavatott a nép között megjelenve, magán hordozta azt a jelet, amelyet azok hordanak magukon, akik a szellemi világot átélhették: a Jónás jelét.

Ez volt a beavatás egyik formája. Krisztus azt mondta: a régi módon nincs más jel, csak a Jónás jele, és még érthetőbben fejezi ki ezt a Lukács-evangélium: a régi időkből mindenesetre örökségképpen fennáll az, hogy valaki saját hozzájárulása nélkül, beavatás nélkül, tompán, ködösen szellemi látóvá lehet, és felülről jövő kinyilatkoztatás útján a szellemi világokba bevezetik. Arra akart rámutatni, hogy az imént vázoltakon kívül létezik egy másik fajta beavatottság is, hogy voltak olyan emberek, akik a többi ember között éltek, és származásuk folytán képesek voltak minden különleges beavatás átélése nélkül egy magasabb fajta transz-állapotban felülről kinyilatkoztatást kapni. Krisztus rámutatott arra, hogy a szellemi világokba való bejutás két fajtája a régi időből átszármazott az ő korára. Ezt mondta: tekintsetek vissza, és emlékezzetek Salamon királyra. Salamonban az olyanfajta individualitások egyikét akarta elénk állítani, akik a maguk hozzájárulása nélkül, felülről való kinyilatkoztatás útján tudtak bepillantani a szellemi világokba. Ezért Sába királynője is, aki Salamon királyhoz jött, a felső világok bölcsességének hordozója volt, reprezentánsa azoknak, akik arra voltak hivatva, hogy a tompa, ködös szellemi látás minden olyan örökségével rendelkezzenek, amelyekkel az atlantiszi korban minden ember rendelkezett. (Luk.11,31)

A beavatottaknak ez a két fajtája létezett: az egyik, amelyet Salamon képviselt és Sába királynője, Dél királynője, aki nála tett látogatást képletesen, a másik az volt, amely a Jónás jelében mutatkozott meg, azaz a régi beavatás, amelyben három és fél napon keresztül a külvilágtól való teljes elzártságban a szellemi világokon haladt át valaki. Most Krisztus hozzáteszi: „ímé nagyobb van itt Salamonnál...ímé nagyobb van itt Jónásnál”. (Luk. 11, 31 és 32) Ezzel arra mutat rá, hogy a világba valami új lépett, hogy nemcsak az étertesthez szólnak kívülről, kinyilatkoztatás útján, mint Salamonnál, és hogy nem az étertestekhez szólnak belülről, olyan kinyilatkoztatásokkal, amelyeket az arra előkészített asztráltest az étertesttel közölni képes, mint azoknál, akiket a Jónás jele jelképez. Itt olyasvalami van, aminél az ember, ha magát énjében arra éretté teszi, azzal kapcsolódik össze, ami az egek birodalmához tartozik, mert a mennyek birodalmának erői az emberi lélek szűzies részével kapcsolódnak össze, azzal a szűzies résszel, amely az egek birodalmához tartozik, és amit az emberek elronthatnak, ha a Krisztus-princípiumtól elfordulnak, de amelyet gondozhatnak és ápolhatnak, ha áthatják magukat azzal, ami a Krisztus-princípiumból kiáramlik.

A Lukács-evangélium értelmében Krisztus Jézus beépíti a maga tanításába azt, ami akkor új elemként jött le a Földre, és látjuk, hogy az isteni birodalomnak minden régi fajtájú hirdetése a palesztinai események következtében megváltozott. Ezért mondja azoknak, akikről feltételezhette, hogy előkészületeik folytán valamennyire meg tudják érteni: valóban vannak köztetek olyanok, akik nemcsak kinyilatkoztatással, mint Salamon, vagy beavatás útján, a Jónás jele szerint tudják meglátni az Isten országát. Ha ezek semmi egyebet nem érnének el, ebben az inkarnációban sohasem láthatnák meg az Isten országát, előbb halnának meg - azaz, haláluk előtt nem látnák meg a Isten országát - hacsak nem mennének át a beavatáson. Akkor azonban szintén egy a halálhoz hasonló állapoton kellene keresztülmenniük.

Krisztus azonban meg akarta mutatni, hogy olyan emberek is létezhetnek, akik haláluk előtt a világba most belépett új elem segítségével megláthatják Isten országát. A tanítványok egyelőre nem érthették meg, hogy miről van szó. Meg akarta nekik mutatni, hogy ők kell, hogy azok legyenek, akik, mielőtt természetes halállal meghalnának - azzal a halállal, amellyel korábban a beavatáson átmentek - Isten országának titkait megtudhatják. Ez a Lukács-evangéliumnak az a csodálatos helye, ahol Krisztus egy magasabb kinyilatkoztatásról beszél, és így szól:

„Mondom pedig néktek bizonnyal, hogy vannak az itt állók közül némelyek, kik a halált meg nem kóstolják, mígnem meglátják az Istennek országát”. (Luk.9,27)

Ők nem értették meg, hogy akik körülötte álltak, arra vannak kiszemelve, hogy annak az énnek, a Krisztus-princípiumnak erős hatását tapasztalják, amelynek erejével közvetlenül felhatolhatnak a szellemi világba. A szellemi világ nyilvánvalóvá kellett, hogy váljon előttük a Salamon jele nélkül, és a Jónás jele nélkül. Megtörtént-e ez?

Közvetlenül e szavakhoz kapcsolódik a megvilágosodás jelenete, amelyben három tanítvány, Péter, Jakab és János - a szellemi világba jut, és elébük tárul az, ami a szellemi világban Mózesként és Illésként létezik, és egyúttal az a szellemiség is, ami Krisztus Jézusban él. Egy pillanatra belelátnak a szellemi világba, hogy bizonyságot kapjanak arra nézve, hogy a Salamon jele nélkül, és a Jónás jele nélkül is be lehet tekinteni oda. Egyúttal az is kiviláglik, hogy még kezdők: mindjárt elalszanak, mihelyt annak hatalmával, ami történik, fizikai és étertestükből kiemelkednek. Ezért találja Krisztus őket alva. Ezáltal akarta megmutatni, melyik az a harmadik mód, ahogyan a szellemi világba be lehet jutni a Salamon jelén és a Jónás jelén kívül. Ezt az tudta, aki akkoriban az idők jelét meg tudta fejteni, azt, hogy az énnek ki kell fejlődnie, hogy most az énnek közvetlenül kell inspirálódnia, hogy az isteni erők közvetlenül az énbe kell, hogy behatoljanak.

De egyidejűleg azt is meg kellett mutatni, hogy az akkori emberek, még ha a legmagasabb rendű példányok voltak is, nem voltak képesek arra, hogy a Krisztus-princípiumot felvegyék magukba. A megvilágosodás kezdetét kellett létrehozni, de egyben azt is meg kellett mutatni, hogy a tanítványok még nem voltak képesek a Krisztus-princípium teljes felvételére. Erőik elégtelennek bizonyultak, amikor a Krisztus-princípiumot alkalmazni akarták, amikor egy embert, akit a rossz szellem megragadott, meg akartak gyógyítani, de nem tudták. Akkor Krisztus rámutat arra, hogy még csak a kezdetnél állnak. Ezt mondta: Még sokáig kel közöttetek lennem, hogy a ti erőitek más emberekbe is be tudjanak áramlani. (Luk. 9,41) És akkor meggyógyítja azt az embert, akit tanítványai nem tudtak meggyógyítani. Aztán így szól hozzájuk, még egyszer figyelmeztetve őket mindarra, ami titokként e mögött rejlik: Most érkezett el az az idő, amikor az Emberfia az emberek kezébe kerül - azaz, amikor lassanként bele kell, hogy áradjon az emberekbe az, amit a földi misszió alatt ki kell, hogy fejlesszenek magukból, amikor az emberi ént át kell adni az embereknek, azt az ént, amelyet a legmagasabb alakjában, Krisztusban kell, hogy felismerjenek.

„Vegyétek füleitekbe ezeket a beszédeket, mert az embernek Fia az emberek kezébe fog adatni. De ők nem érték e mondást, és el vala rejtve előlük, hogy ne értsék azt, és féltek őt megkérdezni e mondás felől. (Luk. 9, 44-45)

Nos, hány ember értette meg azóta ezt a beszédet? De mind több és több ember fogja megérteni, hogy akkor az ént, az Emberfiát, az embereknek ki kellett szolgáltatni. Amit abban a korban magyarázatként hozzá lehetett ehhez fűzni, azt maga Krisztus fűzi hozzá. Ezt mondja: ahogy a mai ember előttünk áll, olyan produktum, amely azokból a régi erőkből keletkezett, amelyek hatékonyak voltak, mielőtt még a luciferi lények az emberbe benyomultak. Aztán jöttek a luciferi erők, és az embert lehúzták. Mindez beleáradt azokba a képességekbe, amelyekkel az ember rendelkezik. Mindabba, ami a csírából származik, az emberi tudatba belevegyült az, ami őt egy alacsonyabb szférába lehúzza.

Az ember kettős lény. Mindazt, amit eddig, mint tudatot kifejlesztett, áthatották a korábbi, luciferi erők, csak ami tudattalanul működik az emberben a Szaturnusz, a Nap és a Hold utolsó maradványaként - amikor még a luciferi erők nem működtek - csak az áramlik bele az emberbe, mint annak szűzies része, de ez nem tud összekapcsolódni az emberrel anélkül, amit a Krisztus-princípium útján lehet kialakítani. Ahogy a mai ember előttünk áll, egyelőre nem egyéb, mint az öröklés eredménye, annak egybeáramlása, ami a csírákból származik. Ahogy felnő, elejétől fogva kettősség, csak ezt a kettősséget a luciferi erők áthatották. Amíg azonban az embert nem világítja be az öntudat, amíg saját énjével a jó és a rossz között nem tud különbséget tenni, addig a későbbinek a fátyolán keresztül a maga korábbi, a maga eredeti természetét mutatja meg számunkra. Csak ami a mai emberben gyermeki, az rendelkezik még annak a lénynek utolsó maradványával, amellyel az ember rendelkezett, mielőtt még a luciferi lények befolyása alá került volna.

Ezért áll előttünk ma az ember úgy, hogy benne egy „gyermeki” részt és egy „felnőtt” részt látunk. A felnőtt rész a luciferi erőktől áthatott rész, és ez a maga befolyását a legelső csírától kezdve érvényesíti. A luciferi erők már a gyermeket is áthatják, úgy, hogy a mindennapi életben nem tud előbbre lépni az, amit korábban a luciferi befolyás előtt helyeztek bele a emberbe. Ezt a Krisztus-erőknek kell ismét felébreszteniük. A Krisztus-erőknek össze kell kapcsolódniuk az emberi természet legjobb gyermeki erőivel. Nem kapcsolódhat azokhoz a képességekhez, amelyek az embert elrontották, ahhoz, ami a puszta intellektusból született lényből származik, hanem ahhoz kell kapcsolódnia, ami a régi időkből a gyermeki természetből még megmaradt, mert az a jobbik rész. Azt kell regenerálnia, és innen kiindulva kell megtermékenyítenie a másik részt.

„Támada pedig bennök a gondolat, hogy ki a nagyobb közöttük”

azaz, ki a legalkalmasabb arra, hogy a Krisztus-princípiumot felvegye magába.

„Jézus pedig látván az ő szívök gondolatát, egy kis gyermeket megfogván, maga mellé állítá azt. És mondta nekik: valaki e kis gyermeket befogadja a én nevemben...”

azaz, aki Krisztus nevében kapcsolódik ahhoz, ami a Lucifer előtti időkből maradt -

„...engem fogad be, és valaki engem befogad, azt fogadja be, aki engem küldött”. (Luk. 9,46-48)

Vagyis: azt, aki az embernek ezt a részét a Földre küldte. Itt hangsúlyozottan látjuk annak nagy jelentőségét, ami az emberben gyermeki maradt, és amit ápolni és gondozni kell az emberi természetben.

Azt mondhatjuk: az az ember, aki itt előttünk áll, egészen jó hajlamokkal rendelkezik. Lehet fáradozni ezeknek az adottságoknak a kifejlesztésén, ahogy az ember a közönséges életben tesz is előmeneteleket. A mai nevelés azonban nem szokott tekintettel lenni az ember lelkének mélyén rejlő képességekre. Figyelemmel kellene lennie arra, ami az emberben gyermeki maradt. Mert ez a gyermekien maradt rész kell, hogy a többi képességet a Krisztus-képességgel ismét áttüzesítse. A gyermekit kell magunkban okossá tennünk, hogy ebből kiindulva a többi képességünk is ismét okossá váljon. Mindenki magában hordozza a gyermekit, és ha ez megmozdul, képes lesz a Krisztus-princípiummal a kapcsolatot megteremteni. Azok az erők azonban, amelyek a luciferi befolyás alatt állnak, ha még olyan magasrendűek is, ha ma csak egyedül hatnak az emberben, a Krisztus-erőt fogják elriasztani és kigúnyolni - ahogy ezt Krisztus maga előre megmondta.

A Lukács-evangélium világosan a lelkünk elé állítja, hogy mi az új kinyilatkoztatás értelme. Ha valaki, aki Jónás jelét hordta a homlokán, mint régi beavatott, amikor az emberek közé lépett, úgy ismerték fel őt, mint aki a szellemi világokról hírt hozhatott. De csak azok tudták, hogy néz ki az ilyen ember, akiket erre kioktattak. A Jónás jelének megértéséhez különleges előkészület volt szükséges. Új előkészület kellett viszont ahhoz, hogy a megértés új fajtáját, a lélek éretté tételének új módját felépítsék, amely több mint a Jónás jele, több mint a Salamon jele. Krisztus Jézus kortársai egyelőre csak a régi módot tudták megérteni. És a legismertebb módok egyike volt még az, amit Keresztelő János hozott. Hogy azonban most Krisztus Jézus valami teljesen újat hozott, hogy olyan lelkeket keresett, akik egyáltalán nem úgy néztek ki, ahogyan az ilyen embereket korábban elképzelték, ez a kortársak számára idegen volt. Feltételezték, hogy egy ilyen új beavatott azokkal fog együtt ülni, akik e régi fajtájú gyakorlatokat végezték el, és azoknak fogja tanait hirdetni. Ezért nem tudták megérteni, hogy Krisztus azokkal ült egy asztalhoz, akiket ők „bűnösöknek” tekintettek. Ő azonban így szólt hozzájuk: Ha azt, amit az emberiségnek egészen újként kell adnom, a régi módon hirdetném, és nem jöhetne egy új forma a régi helyére, ugyanazt tenném, mint ha régi ruhát új folttal foltoznék, vagy ha az új bort régi tömlőbe tölteném. Amit azonban most az emberiségnek adni kell, és ami több mint a Salamon jele vagy a Jónás jele, azt új tömlőbe, új formába kell öntenem. És fel kell készülnötök rá, hogy az új híradást új formában értsétek meg. (Luk. 5, 36-37)

Akiknek ezt meg kellett érteniük, az én hatalmas befolyására kellett megérteniük. Nem annak erejével, amit tanultak, hanem azzal, ami Krisztus szellemi lényéből áramlott beléjük. Erre azonban nem azok voltak kiszemelve, akik a régi tanítások értelmében készültek elő, hanem azok, akik inkarnációkon és inkarnációkon keresztül haladtak, és mégis egyszerű embereknek látszottak, és akik ezt megérthették a beléjük áramló hit ereje útján. Ezért számukra is kellett egy jelet tenni, amely mindenki szeme előtt játszódott le. Ami évszázadokon és évszázadokon keresztül a misztérium-templomokban a misztikus halálon való átmenetelként lejátszódott, annak a világtörténelem nagy színpadán kellett lejátszódnia. Mindaz, ami e nagy beavató templomokban titokteljesen végbement, most előlépett, és ott állt, mint egyszeri esemény a Golgotán. Erőteljes módon lépett az emberiség elé az, ami egyébként csak a beavatottak előtt tárult fel az alatt a három és fél nap alatt, amelynek során egy régi beavatás végbement. Ezért aki a tényeket ismerte, annak a golgotai eseményt úgy kellett tekintenie, mint a történelem folyamán átalakult, a világtörténelem külső színterére hozott régi beavatást.

Ez az, ami a Golgotán végbement. Amit a néhány beavatott korábban a beavató templomokban látott, a három és fél napon át való fekvést a halálhoz hasonló állapotban - aminél az illetők meggyőződhettek arról, hogy a szellemiség mindig le fogja győzni a testiséget, és hogy az ember lelki-szellemi része egy szellemi világhoz tartozik -, az most, egyszer, mindenkinek a szeme előtt le kellett, hogy játszódjon. A golgotai esemény a világtörténelem síkjára állított beavatás. Ezzel azonban ez a beavatás nemcsak azoknak az érdekében ment végbe, akik akkor ezt az eseményt körülállták, hanem az egész emberiség érdekében. És ami a kereszten végbement halálból kiárad, az az egész világba árad ki. A szellemi élet folyama indul ki azokból a cseppekből, amelyek a Golgotán Krisztus Jézus sebeiből kifolytak, beleáradva onnan az egész emberiségbe. Mert erőként kellett, hogy belekerüljön az emberiségbe az, amit a többi igehirdető bölcsességként árasztott ki. Ez a nagy különbség a golgotai esemény és a többi vallásalapító tette között.

Annak helyes felfogásához, ami akkor a Golgotán végbement, a mostani általános megértésnél mélyebb megértés szükséges. Amivel az emberi ént fizikailag összekapcsolták, amikor a földfejlődés kezdetét vette, az a vér. A vér az emberi én külső kifejeződése. Az emberek énjüket mindig erősebbé és erősebbé tették volna, és Krisztus megjelenése nélkül a fejlődés megsemmisítő egoizmusba jutott volna el. Ettől óvott meg a golgotai esemény. Minek kellett kifolynia? Annak, ami az én felesleges szubsztancialitása. A vérnek kellett kifolynia. Ez azzal kezdődött, amikor az Olajfák hegyén az Üdvözítő homlokáról a verejtékcseppek vércseppekként lehulltak, és ennek tovább kellett folytatódnia akkor, amikor Krisztus Jézus sebeiből a Golgotán a vér kifolyt. Ami akkor, mint vér kicsurgott, ez a jele annak, amit az egoizmus feleslegeként az emberi természetben fel kellett áldozni. Ezért kellett mélyebben behatolnunk a golgotai áldozat szellemi jelentőségébe. Ami a Golgotán végbement, az a kémikus részére - a csak intellektuális külső szemlélet számára - nem tekinthető át. Ha valaki a Golgotán kifolyt vért vegyileg megvizsgálta volna, ugyanazokat az anyagokat találta volna benne, mint más ember vérében. Aki azonban ezt a vért az okkult kutatás eszközeivel vizsgálja, azt találja, hogy az valóban másfajta vér. Az emberiség vérfeleslege miatt az embereknek az egoizmusban tönkre kellett volna menniük, ha a véghetetlen szeretet nem jött volna, és ezt a vért nem ontotta volna ki. A véghetetlen szeretet van belevegyítve ebbe a vérbe, amely a Golgotán kifolyt, és az okkult kutató megtalálja ezt a véghetetlen szeretetet, ahogy az a Golgotán a vért egészen áthatja. És mivel a Lukács-evangélium írója különösképpen azt akarta elmondani, hogy Krisztus által a véghetetlen szeretet lépett a világba, amelynek az a feladata, hogy az egoizmust fokozatosan kiűzze, meg is marad ebben a szerepében. Minden evangélista azt írja le, amit a maga sajátos szerepe értelmében vázolnia kell.

Ha ezekbe az összefüggésekbe még mélyebben bevilágítanánk, azt találnánk, hogy az összes ellentmondások, amelyeket a materialista kutatás felhozhatna, megszűnnek, ahogy a názáreti Jézus fiatalkori történetének ellentmondásai is feloldódtak, amikor a rá vonatkozó körülményeket megismertük. Mindegyik evangélista azt írja le, ami a maga szempontjából számára kézenfekvő volt. Ezért Lukács azt mondja el, amit az ő tudósítói, a szellemi látók és az Ige szolgái a maguk sajátos előkészületeiknek megfelelően képesek voltak észlelni. A többi evangélista mást észlelt. A Lukács-evangélium írója a kiáradó szeretetet észleli, amely akkor is megbocsát, amikor a fizikai világban a legborzasztóbbat cselekszik ellene, úgy, hogy a golgotai keresztről a maguk teljes igazságában azok a szavak hangzanak fel, amelyek a szeretet eszményének kifejezői. Megbocsát akkor is, amikor a legborzasztóbbat kellett elviselnie: „Atyám bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek”. (Luk 23, 34) Megbocsátásért esedezik az, aki ott a golgotai kereszten a véghetetlen áldozatot véghezviszi, véghetetlen szeretetből azok iránt, akik őt keresztre feszítették.

És szóljunk még egyszer a hit hatalmának evangéliumáról. Megerősítést kellett, hogy kapjon az, hogy van valami az emberi természetben, ami kiáradhat, aminek csak jelen kell lennie ahhoz, hogy az embert elszakítsa az érzéki világtól, ha még oly nagyon össze is van azzal kapcsolva. Gondoljunk el egy embert, akit minden lehető gonosztett az érzéki világgal összekapcsol, úgy, hogy az érzéki világ igazságszolgáltatása a büntetést rajta végrehajtja, de gondoljuk el, hogy ez az ember megmentette magában azt, ami a hitnek erejét benne felcsíráztatja, akkor úgy fog különbözni a másik embertől - aki ezt magában nem tudja kisarjasztani - mint az egyik lator a másiktól. Az egyiknek nincs hite: a büntetést végrehajtják rajta. A másikban ez a hit gyenge fényként él, és belefénylik a szellemi világba, ezért a szellemiséggel való kapcsolatát ez a második nem veszti el. Ezért szólt hozzá Krisztus így: mivel tudod, hogy az ember a szellemi világokkal össze van kapcsolva, még ma velem leszel a Paradicsomban. (Luk. 23,43) Így hangzik fel a keresztről a hitről való igazság és a szeretet igazságába vetett reménység a Lukács-evangéliumban.

Végezetül mutassunk még rá a lélekvilág birodalmára, amelyből a Lukács-evangélium merít. Akit a golgotai keresztről leáradó szeretet áthatott, az jövőbe tekinthet, és így szólhat: itt a Földön a fejlődésnek úgy kell végbemennie, hogy az a szellem, amely bennem él, lassanként az egész fizikai földi létet át kell, hogy alakítsa. Ami a luciferi befolyás előtt létezett, az Atya-princípiumot, azáltal a szellem által, amelyet elnyerhetünk, lassanként az Atya-princípiumnak vissza fogjuk adni, de egész szellemünket át kell, hogy hassa a Krisztus-princípium, és kezeink kifejezésre fogják juttatni azt, ami lelkünkben tiszta, érthető képként él. Ahogy kezeinket nem mi, hanem az Atya-princípium alkotta meg, úgy fogja azokat áthatni a Krisztus-princípium is. Mialatt az emberek inkarnációról-inkarnációra haladnak, abba, amit külső testükben véghezvisznek, be fog áramlani az a szellemiség, ami a golgotai misztériumból leáramlik - egészen az Atya-princípiumig -, úgy, hogy a külső világot át fogja hatni a Krisztus-princípium. Az emberek át fogják élni ugyanazt az alázatot, amely a jövőre nézve a legnagyobb reményt nyújtja ehhez az eszményhez: felcsíráztatom magamban a hitet, felcsíráztatom magamban a szeretetet, akkor bennem a hit és szeretet fog élni, és tudom, hogy ha elég erősek lesznek, minden külső dolgot át fognak hatni. Akkor azt is tudom, hogy a bennem lévő Atya-princípiumot át fogják hatni. Az emberiség jövőjébe vetett remény fog hozzájárulni a hithez és a szeretethez, és az emberek meg fogják érteni, hogy a jövőben el kell sajátítaniuk ezt a alázatot: ha van bennem hit, ha van bennem szeretet, akkor szabad remélnem, hogy az, ami Krisztus Jézusból énbennem él, lassanként ki fog áradni a külvilágba is. Akkor meg fogják érteni az emberek azokat a szavakat, amelyek a keresztről magas eszményként hangzottak fel: „Atyám, a Te kezedbe ajánlom szellememet”. (Luk. 23, 46)

Így hangzanak fel a szeretet szavai, így hangzanak fel a hit és remény szavai a keresztről, abban az evangéliumban, amely elmondja, hogyan áramlottak egybe a názáreti Jézus lelkében a korábban különváltan haladó szellemi áramlatok. Ami korábban az emberiségben bölcsességként kifejeződött, az lelkierőként, Krisztus magas eszményeként most beléje áramlott. És az emberi lelkek feladata az, hogy amit egy olyan vallásos irat, mint a Lukács-evangélium hirdet, azt egyre jobban megértse, hogy a keresztről felhangzó szavak egyre elevenebben és elevenebben hatoljanak be az emberi lélekbe. Ha az emberek kifejlesztik azokat a képességeket, amelyeket a szellemtudomány spirituális igazságai mondhatnak nekik, akkor tudni fogják, hogy nem halott közlés, hanem élő szó áramlik le hozzájuk a keresztről, és akkor ezt mondhatják: kezdjük megérteni, hogy az olyan vallásos irat, mint amilyen a Lukács-evangélium, eleven szavakat tartalmaz. A szellemtudomány lassanként fel kell, hogy tárja, mi van elrejtve a vallásos források mélyén.

Ebben az előadás-sorozatban megpróbáltuk, hogy a Lukács-evangélium mély értelméből annyit tárjunk fel, amennyi lehetséges. Ezzel az evangéliummal is úgy vagyunk azonban, hogy egy előadás-sorozat nem elegendő mindennek a feltárásához. Ezért megérthetik, hogy sok minden magyarázatlanul maradt, és nem kell különösebben hangsúlyoznunk, hogy sok minden megmagyarázatlanul kellett, hogy maradjon egy ilyen univerzális dokumentumban. De ha rálépnek arra az útra, amelyet egy ilyen előadás-sorozat sejttet, akkor egyre mélyebbre és mélyebbre tudnak hatolni az ilyen igazságokba, és lelkük mindinkább éretté válik az ilyen eleven szavak befogadására, amelyek a külső szavak mögé vannak rejtve. A szellemtudomány nem új tan, hanem eszköz annak megértésére, amit az emberiség egyelőre megkapott. A szellemtudomány tehát eszköz részünkre, hogy a keresztény kinyilatkoztatások vallásos iratait megértsük. Ha a szellemtudományt ilyen értelemben fogják fel, nem fognak többé így szólni: ez egy keresztény teozófia, egy másik teozófia. Csak egyetlen szellemtudomány van az igazság hirdetésére, csak egyetlen eszköz. És ezt mi felhasználjuk arra, hogy az emberiség szellemi életének kincseit magasabbra emeljük. Ugyanazt a szellemtudományt alkalmazzuk arra, hogy egyszer a Bhagavad Gitát, máskor a Lukács-evangéliumot magyarázzuk meg vele. A szellemtudomány nagysága abban rejlik, hogy minden kincsbe be tud hatolni, amit az emberiség szellemi téren megkapott. Hamis értelmezés volna, ha el akarnánk zárkózni valamely kinyilatkoztatás elől, amelyet az emberiség kapott.

Ilyen értelemben vegyék a Lukács-evangélium híradását, és vegyék észre, mennyire áthatja a szeretet inspirációja. Akkor az, amit a Lukács-evangéliumban a szellemtudomány vezetése mellett mindinkább megértenek, bele fog folyni a lelkükbe, és hozzá fog járulni ahhoz, hogy ne csak a környezet titkait, hanem annak titkait is áttekintsék, ami a lét szellemi alapjait nyilatkoztatja ki - a szellemtudomány ilyenfajta megértése útján, amely a Lukács-evangéliumot is áthatja. Akkor belénk fognak áramlani ezek a hatalmas szavak: Békesség azoknak az embereknek a lelkében, akikben jóakarat él. Mert a jól megértett Lukács-evangélium minden forrásnál alkalmasabb arra, hogy az emberi lélekbe beleárassza azt a meleg szeretetet, amely által a békesség él a Földön. Ez a legszebb tükörkép, amely megjelenhet, ha az isteni titkok a Földön meg tudnak nyilvánulni. Ami megnyilatkozhat, annak tükröződnie kell a Földön, és tükörképben ismét ki kell áramlania a szellemi magasságokba. Ha ebben az értelemben ismerjük meg a szellemtudományt, akkor az kinyilatkoztatja nekünk az isteni-szellemi lényeknek és a szellemi létnek a titkait, és ezeknek a kinyilatkoztatásoknak tükörképe élni fog lelkünkben: a szeretet és a béke a legszebb tükörkép, amely a Földön visszatükrözi azt, ami a magasságokból feléje áramlik.

Így tehetjük magunkévá a Lukács-evangéliumnak azokat a szavait, amelyek akkor hangzottak el, amikor Buddha nirmanakajája a maga erejét a nátháni Jézus-kisdedre leárasztotta. A kinyilatkoztatások a szellemi világokból a Földre áramlanak, és az emberi szívekben mint szeretet és béke tükröződnek, oly mértékben, ahogy a jóakaratot az emberi centrum, az emberi én a Krisztus-princípium alapján önmagában valóban kifejlesztette. Ez hangzik világosan és áramlik melegséggel ezekből a szavakból, ha a Lukács-evangéliumot valóban felfogtuk: A szellemi világok kinyilatkoztatása a magasságokból, és azoknak tükörképe az emberi szívekben békességet hoz azoknak az embereknek, akik a földfejlődés során a Földön önmagukból az igazi jóakaratot ki akarják fejleszteni.