Már tegnapi előadásomból kiviláglott, hogy egy olyan forrásmunkát, mint a Lukács-evangélium, csak akkor lehet megérteni, ha az emberiség fejlődését abban a magasabb értelemben fogjuk fel, amelyet a szellemtudomány nyújt nekünk, azaz, ha valóban szemügyre vesszük azokat a változásokat, amelyek az emberiségfejlődés folyamán végbementek, és amelyek az egész embert a maga organizációjában mássá tették. Ha meg akarjuk érteni azt a radikális folyamatot, amely Krisztus Jézus idejében az emberiséggel végbement - és erre a Lukács-evangélium megértése szempontjából szükség van -, akkor jó, ha azt összehasonlítjuk a korunkban, ha nem is gyorsan, de fokozatosan végbemenő változásokkal, amelyeket észrevehet az, aki látni tud.

Ennek megértése végett szakítanunk kell egy másik ítélettel, amelyet oly gyakran mondanak ki, és amelyen az emberi kényelmesség olyan szeretettel csüng: a természet vagy a fejlődés nem tesz ugrásokat. Ha közönséges értelemben vesszük, nincs ennél hamisabb mondás. A természet folytonosan tesz ugrásokat! Éppen az a lényeges, hogy ugrások történnek. Nézzük például, hogyan fejlődik a növénycsíra, amikor első leveleit növeszti: ez egy jelentékeny ugrás. További jelentékeny ugrás akkor történik, amikor a levélből virág jön létre, és egy még további jelentékeny ugrás a termés kialakítása. Folytonosan történnek ugrások, és aki ezt nem veszi tekintetbe, a természetet nem fogja megérteni. Azt fogja hinni, hogy mivel az egyik században csigaléptekkel haladt a fejlődés, más korszakokban is ugyanilyen tempóban kell haladnia. Meglehet azonban, hogy a fejlődés bizonyos időszakokban lassan halad, mint a zöld növénynél az első zöld levéltől az utolsóig. Ahogy aztán a növénynél ugrás áll be, amikor az utolsó levél kifejlődött, és a növény virágba szökken, úgy történnek az emberiségfejlődésben is folytonosan ugrások.

Ilyen jelentős ugrás történt abban az időben, amikor Krisztus Jézus a Földön megjelent. Olyan ugrás történt, hogy aránylag rövid idő alatt a régi szellemi látás tulajdonságai és a szellemiségnek a testiség fölötti uralma átalakult, és csak kevés szellemi látó erő maradt meg, és kevés olyan lelki-szellemi hatás, amely a testiség felett uralkodott. Ezért, mielőtt ez az átalakulás megtörtént volna, még egyszer össze kellett foglalni azt, ami a régi időkből örökségként megmaradt. Ebben kellett Krisztus Jézusnak hatnia. Csak azután vehette fel az emberiség az újat, és fejlődhetett immár lassan és fokozatosan tovább.

Más területeken is, nem olyan gyorsan, de mégis történik ugrás a mi időnkben. Hosszabb időszakokban megy ugyan végbe, azok előtt azonban, akik korunkat meg akarják érteni, nem halad el észrevétlenül. Leginkább úgy alkotunk fogalmat erről, ha meghallgatjuk azokat az embereket, akik ma ilyen vagy olyan szellemi területekről a szellemtudományhoz jutnak el. Ennek vagy annak a vallási közösségnek a képviselője, például eljöhet egy szellemtudományos előadásra. Amit én itt most mondok, megmagyarázható, és nem akar gáncs lenni. Egy ilyen ember tehát végighallgat egy olyan előadást, amely, mondjuk, éppen a kereszténység lényegével foglalkozik, és aztán így szól: „Ez mind nagyon szép, és alapjában véve nem mond ellent annak, amit a szószékről vagy a katedráról hirdetünk, de mi úgy mondjuk el azt, ahogy mindenki megértheti, míg amit itt mondanak, az olyan, hogy csak egyesek érthetik meg”. Ilyesmi gyakran előfordul. Aki azt hiszi, hogy csak úgy lehet felfogni és hirdetni a kereszténységet, ahogy azt ő teszi, az nem veszi figyelembe, hogy kötelességünk a tények szerint, nem pedig saját tetszésünk szerint ítélni. Egyszer egy ilyen embernek így kellett felelnem: talán Ön azt hiszi, hogy a keresztény igazságokat minden ember számára hirdeti. De ez esetben nem a véleményünk a döntő, hanem a tények döntőek. Minden ember elmegy Önökhöz a templomba? A tények ennek ellenkezőjét bizonyítják! Akiket Önök ki tudnak elégíteni, nem jönnek hozzánk. A szellemtudományhoz azok találnak el, akik valami egyebet kívánnak. A tények szerint kell ítélnünk, és nem a kedvenc eszméink szerint, és az emberek rendszerint igen nehezen tudják megkülönböztetni kedvenc vesszőparipájukat a tényektől.

Mi történne azonban, ha az ilyen embereket nem lehetne abból a véleményükből kigyógyítani, hogy ők találják el a helyes módot, és mindenkitől elborzadnának, aki máshogy beszél, mint ők. Ha az ilyen emberek miatt a szellemi élet egyáltalán nem tudna kibontakozni, mi történne akkor? Egyre többen lennének olyanok, akik nem tudnák meghallgatni a szellemi tényeknek ezt a hirdetési módját, amely ebben vagy abban a szellemi áramlatban addig szokásos volt. Egyre kevesebben lennének, akik odamennek, ahol ilyesmit hallani lehet. És ha nem volna szellemtudományos áramlat, akkor ezeknek az embereknek nem lenne semmijük, szellemi igényeik nem elégülhetnének ki. Tönkremennének, mert nem találnának szellemi táplálékot. Nem az egyes ember akaratától függ azonban. Milyen megfogalmazásban kapjuk a szellemi táplálékot, hanem a fejlődéstől. Ahhoz a tényhez és ahhoz az időponthoz érkeztünk el, amikor az emberek az evangéliumok magyarázatát tekintve is szellemi igényeik kielégítését kívánják. De nem az a fontos, hogyan akarjuk adni a szellemi táplálékot, hanem az, hogy hogyan kívánja azt az emberi lélek. Az emberi léleknek a szellemtudomány utáni sóvárgása ma megszületett. És akik valami egyebet akarnak tanítani, mind kevesebb hallgatót fognak magukhoz vonzani.

Olyan korban élünk, amelyben mind jobban eltűnik az emberi szívekből az a lehetőség, hogy úgy fogadják el a Bibliát, ahogy az európai kultúrfejlődés utolsó 400-500 éve alatt befogadták. Vagy az történik, hogy az emberiség megkapja a szellemtudományt, és a szellemtudomány által a Bibliát új értelemben fogja befogadni, vagy oda jutnak az emberek, ahová ma már sokan eljutottak, akik az antropozófiát nem ismerik, hogy már nem tudnak a Bibliára odafigyelni. Az emberiség történetesen elveszítené a Bibliát, a Biblia eltűnne, és mérhetetlen szellemi kincsek - földi fejlődésünk legfontosabb kincsei - mennének veszendőbe az emberiség számára. Ezt be kell látni. Fejlődésünknek ilyen ugrásánál állunk: az emberi szív a Biblia szellemtudományos magyarázata után sóvárog. Ha az emberiség megkapja a Biblia szellemtudományos magyarázatát, akkor a Biblia az emberiség áldására megmarad. Ha ezt a magyarázatot nem kapja meg, akkor veszendőbe megy. Ezt meg kellene, hogy értsék azok, akik azt hiszik, hogy a maguk kedvtelése szerinti Biblia-magyarázat módját feltétlenül meg kell tartaniuk. Így jellemezhetjük azt az ugrást, amelyet most teszünk meg az emberiség fejlődésében. Aki ezeket a tényeket ismeri, nem eshet tévedésbe az antropozófia szellemi áramlatának ápolásánál, mert azt az emberiség fejlődésére nézve szükségszerűnek ismeri el.

Ami ma történik, az azonban magasabb szempontból aránylag kicsiség ahhoz képest, ami akkor történt, amikor Krisztus Jézus a Földön megjelent. Az emberiségfejlődés olyan volt Krisztus idejében, hogy a régi fejlődési fokoknak, sőt Földünk korábbi megtestesülésének utolsó képviselői még előfordultak. Az ember lényegében fizikai testében, étertestében és asztráltestében fejlődött. Noha már régóta megkapta az ént, de ez az én abban az időben még alárendelt szerepet játszott. A tökéletesen tudatos ént Krisztus Jézus megjelenéséig még a három burok, a fizikai test, az étertest és az asztráltest eltakarta.

Tegyük fel, hogy Krisztus Jézus nem jelent volna meg a Földön. Mi történt volna akkor? A emberiségfejlődés úgy haladt volna tovább, hogy az én teljes mértékben megjelent volna. De amilyen mértékben az én előlépett volna, az asztráltest, az étertest és a fizikai test minden korábbi kiváló képessége eltűnt volna, mert ez lett volna a fejlődés szükségszerűsége. Az ember tudatos énné vált volna, de olyan énné, amely az embert mindinkább az egoizmushoz vezeti; mindinkább arra vezette volna, hogy a szeretet a Földről kihaljon, a szeretet a Földről eltűnjön. Ének lettek volna így is az emberek, de teljesen egoista ének. Ez a lényeges.

Az emberiség az akkori időpontban érett lett arra, hogy az én kifejlődéséhez felemelkedjen, de ezzel egyidejűleg túlhaladt azon, hogy a régi módon engedjen valamit magára hatni. A régi héber fejlődésben, például a törvény, a sinai hegyi kinyilatkoztatás, azért tudott hatni, mert az én még nem jelent meg teljesen. És az asztráltestbe, amely, mint az ember legmagasabb része létezett, úgyszólván beleáramlott, belenyomódott, amit tennie és éreznie kellett ahhoz, hogy a külvilágban a helyes módon cselekedjék. Így a sinai törvény előhírnökként haladt előre, de mint utolsó ilyenfajta hírnöke annak a periódusnak, amelyben az én még nem jelent meg teljesen. Ha az én létrejött volna, és másvalami nem történik, akkor az ember csak énjére tekintett volna. Az emberiség éppen érett volt az én kifejlődésére, de az én csupán üres én lett volna, olyan én, amely csak magára gondol, és nem akar sem más emberekért, sem a világért bármit is véghez vinni.

Ennek az énnek tartalmat adni, ezt az ént lassanként olyan fejlődésre ösztökélni, hogy magából kiárassza azt az erőt, amit a szeretet erejének nevezünk - ez volt Krisztus cselekedete a Földön. Az én Krisztus nélkül olyan lett volna, mint egy üres edény, de Krisztus megjelenése óta a szeretettel mindinkább megtelő edénnyé vált. Ezért szólhatott Krisztus környezetéhez a következőképpen: azt mondjátok, ha felhők jönnek, ilyen vagy olyan idő lesz, tehát az időjárást megítélitek a külső jelekből. A kornak a jeleit azonban nem értitek meg. Mert ha megértenétek azokat, és ítéletet tudnátok alkotni arról, hogy mi megy végbe körülöttetek, akkor tudnátok, hogy az énbe Istennek kell behatolnia, akkor nem mondanátok, hogy élhetünk azzal, amit az előző korok hagytak ránk. Ami a korábbi időkből származik, azt az írástudók és farizeusok adják nektek, akik meg akarják őrizni a régit, és semmit sem akarnak hozzátenni ahhoz, ami korábban az emberiségnek megadatott. Ez azonban olyan kovász, amely az emberiségfejlődésben már nem fog tovább hatni. Aki ezt mondja: „Meg akarok maradni Mózesnél és a prófétáknál” - az nem érti az idők jeleit, az nem tudja, hogy milyen változás megy végbe a világban.

Jelentőségteljes szavakkal mondta Krisztus a sokaságnak, hogy nem az egyes ember tetszésétől függ, hogy keresztény akar-e lenni, vagy nem, hanem az emberiség továbbfejlődésének szükségszerűségétől. Érthetővé akarta tenni olyan szavakkal, mint amelyek a Lukács-evangéliumból kicsengenek, az „idők jelei”-ről szóló részben (Luk. 12, 54-57), hogy az írástudók és a farizeusok régi kovásza, amely csak a régit akarja megtartani, többé nem elegendő, és csak az hiheti el, hogy elegendő, aki nem érzi a kötelezettséget a szükségszerűvel szemben, és nem akar másként ítélni, csak a saját tetszése szerint. Ezért amit az írástudók és farizeusok akartak, azt Krisztus Jézus valótlanságnak nevezte, ami a külvilággal nem egyezik meg. Ezt akarja tulajdonképpen a kifejezés jelenteni.

Beszédeinek érzelmi erejét akkor érezzük át a legjobban, ha azokat korunk megfelelő folyamataival hasonlítjuk össze. Hogyan kellene a mi időnkben az itt érintett dolgokkal kapcsolatban beszélnünk, ha egészen áthoznánk korunkba, amit Krisztus Jézus az írástudókról és a farizeusokról mondott? Van-e a mi korunkban valami hasonlatos az írástudókhoz? Igen, van valami ehhez hasonló! Éspedig azok, akik nem akarnak haladni az evangéliumok mélyebb magyarázatával, akik meg akarnak állni annál, amit a szellemtudomány nélkül megszerzett képességeik az evangéliumokról mondhatnak nekik; akik nem akarják megtenni az evangéliumok belsejébe azokat a lépéseket, amelyeket a szellemtudomány megtesz. Alapjában véve mindenütt így van ez, ahol megpróbálják - mindegy, hogy haladóbb, vagy maradibb módon - az evangéliumokat a régi módon interpretálni, mert az evangéliumok interpretálásához való erő egyedül és kizárólag szellemtudományos talajból sarjadhat csak ki. Csak a szellemtudományból lehet az evangéliumokra vonatkozó igazságot megszerezni. Ezért olyan vigasztalan, ezért hagyja lelkünket olyan hidegen mindaz - ha valóban az igazság után akarunk kutatni - amit ma az evangéliumokra nézve kikutatnak.

Ma azonban az írástudókhoz és farizeusokhoz még egy harmadik csoport is szegődött: a természettudósok. Így ma már három olyan kategóriáról beszélhetünk, amely mindent ki akar zárni, ami a szellemiséghez vezet, amit az ember képességként megszerezhet magának ahhoz, hogy a természeti jelenségek szellemi alapjaihoz eljuthasson. És akikkel a mai korszakban - ha Krisztus Jézus szellemében beszélünk - számolnunk kell, azok közül sokan a katedrákon ülnek. Így az ő hatalmukban áll az, hogy a természeti jelenségeket felsorolják, és a szellemi magyarázatot elutasítsák. Ők azok, akik az emberi fejlődés haladását gátolják, mert az emberiség fejlődését mindenütt gátolják ott, ahol az idők jelét az említett értelemben nem akarják felismerni.

A mi időnkben Krisztus Jézus követésének az felelne meg, ha valaki venné azt a bátorságot, hogy ahogyan ő azok ellen fordult, akik csak Mózest és a prófétákat akarták érvényesíteni, mindenki ellen forduljon, aki az emberiség előrehaladását vissza akarja fordítani azzal, hogy egyrészt az írások, másrészt a természet antropozófiai interpretációja ellen fordul. Vannak közöttük jó szándékú emberek, akik itt-ott határozatlanul békét szeretnének közvetíteni. Ezeknek az embereknek a szívéből kinőhetne valami, abból, amit Krisztus Jézus éppen a Lukács-evangélium értelmében mondott.

A Lukács-evangélium legszebb és legnyomatékosabb hasonlatai közé tartozik a, amit rendszerint a hamis sáfárról szóló hasonlatnak neveznek (Luk 16, 1-13) Volt egy gazdag ember, akinek volt egy sáfára, és azt bevádolták nála, hogy javait eltékozolja. Elhatározta ezért, hogy elküldi. A sáfár nagyon megdöbbent, és így szólt önmagában: mit tegyek? Nem tudok megélni úgy, hogy földműves legyek, ehhez nem értek, koldus sem lehetek, ezt szégyellem. Aztán rájött, hogy mit tegyen. Így gondolkodott: mint sáfár, azokat az embereket, akikkel érintkeztem, úgy kezeltem, hogy gazdám érdekeit tekintettem. Ezért nem szeretnek engem, mert az ő érdekeiket nem tartottam szem előtt. Valamit tennem kell, hogy maguk közé fogadjanak, hogy tönkre ne menjek. Olyasmit fogok tenni, amiből meglátják, hogy jóakarójuk vagyok. Ezért magához hívta urának egyik adósát, és megkérdezte: mennyivel tartozol? És a tartozás felét elengedte neki. Ugyanígy tett a többivel is. Így próbálta megszerezni az adósok jóindulatát, hogy amikor a gazdája elkergeti, befogadják az emberek, és éhen ne haljon. Ez volt a célja.

Nos, a továbbiakban az áll a Lukács-evangéliumban - amin annak olvasója igen elcsodálkozhat -, hogy „dicsérte az Úr a hamis sáfárt, hogy okosan cselekedett”. Az evangélium-magyarázók közül akadnak olyanok, akik azon törik a fejüket, miféle „úrról” van szó, holott teljesen világos, hogy Jézus maga dicsérte meg a sáfárt annak okossága miatt. Aztán ezt olvassuk: ”mert a világ fiai eszesebbek a világosság fiainál a maguk nemében”. A különböző német Biblia-fordításokban évszázadok óta így áll: „a maguk nemében”. A görög szöveg helyes fordítása viszont így hangzik: „mert a világ gyermekei okosabbak a maguk módján, mint a fény gyermekei”. Azaz: a maguk módján a világ gyermekei okosabbak, mint a fény gyermekei; a világ gyermekei magukat okosabbaknak tartják - ezt mondta Krisztus. Akik ezt a részt fordították, évszázadok óta a „maguk módján” kifejezést egyszerűen felcserélték egy olyannal, ami a görög nyelvben hasonlóan hangzik: „tén genean”, mivel a „nem” szó bizonyos esetekben a másik fogalom számára is használatos volt. Lehetséges ez - tehetnénk fel a kérdést -, hogy századokon keresztül egy ilyen dolog végig vonuljon, hogy újabb kutatók jelenjenek meg, akikről azt mondják, hogy jó Biblia-fordítók, és arra törekednek, hogy a helyes szöveget helyreállítsák? Weizsacker-nél is, például így van. Különös, hogy mintha az emberek a legkezdetlegesebb ismereteket is elfelejtenék, amikor a bibliai forrásokat kutatják.

A szellemtudományos kutatásnak elsősorban oda kell eljutnia, hogy a bibliai forrásokat ismét a maguk valódiságában adja vissza a világnak. Mert a világnak ma nincs Bibliája, el sem tudja képzelni, mi van ezekben a könyvekben. Fel lehetne tenni a kérdést: bibliai könyvek ezek? A legfontosabb részekben éppen nem azok. Ezt szeretném még közelebbről megvilágítani.

Mit akar egyáltalán a hamis sáfárról szóló hasonlat mondani? A sáfár végiggondolta magában: ha innen el kell mennem, akkor meg kell szerettetnem magam az emberekkel. Így be kell látnotok - mondta Krisztus környezetének -, hogy egy szolga nem szolgálhat két úrnak, annak, aki, mint Isten, most a ti szívetekbe kell, hogy bevonuljon, és annak, akit idáig az írástudók hirdettek, akikről a próféta-könyvek szóltak. Mert nem tudtok annak az Istennek szolgálni, aki, mint Krisztus-princípium a ti lelketekbe kell, hogy bevonuljon, és az emberiséget a maga fejlődésében hatalmasan előre kell, hogy vigye, és annak az istennek, aki, mint akadály a fejlődés útjába áll. Mert minden, ami egy elmúlt időben helyes volt, egy későbbi fejlődésben akadállyá válik. Ezen alapul a fejlődés, hogy ami az egyik kor részére helyes, az akadállyá válik, ha egy későbbi korba viszik át. Azokat a hatalmakat, akik az akadályokat irányítják, technikai kifejezéssel mammonnak nevezték abban az időben. - Nem szolgálhattok annak az Istennek, aki a haladást akarja, és mammonnak, az akadályok istenének. Nézzétek a sáfárt, aki, mint a világ gyermeke, belátta, hogy még a közönséges mammonnál sem lehet két úrnak szolgálni. Lássátok be tehát, hogy ha a fény gyermekei akartok lenni, két úrnak nem szolgálhattok. (Luk. 16, 11-13)

Igaz az is, hogy aki a mi korszakunkban él, annak be kell látnia, hogy a mi időnk mammon-istenei - az írástudók és a természettudósok - és a között az irányzat között, amely az emberiségnek azt a táplálékot kell, hogy nyújtsa, amelyre szüksége van, nincs kiegyenlítődés. Ez a keresztény beszéd. Így van a mai kor számára megfelelő szavakba öltöztetve az, amit Krisztus Jézus a Lukács-evangélium értelmében a maga környezetének mondani akart, hogy két úrnak nem lehet szolgálni, ahogyan azt szemléletessé tette a sáfárról szóló példabeszédben.

A evangéliumokat elevenen kell megértenünk. Maga a szellemtudomány elevenné kell, hogy váljon. Ezért mindaz, amit megérint, élettel kell, hogy telítődjék. Az evangélium tulajdon szellemi képességeinkbe kell, hogy belefolyjon. Nem elég, ha csak mondogatjuk, hogy Krisztus Jézus a maga idejében az írástudókat és farizeusokat visszautasította, mert akkor csak egy elmúlt időre gondolunk. Nekünk tudnunk kell, hogy ez a saját korunkban megismétlődik. És tudnunk kell, hol van a mi időnkben is utódja annak, akit Krisztus Jézus a maga idejében mammon-istennek nevezett. Ez a Biblia eleven megértése, és egyúttal az is, ami mély és jelentékeny szerepet játszik abban, amit a Lukács-evangélium elmond. Mert az éppen most megvilágított nézettel - azzal a példázattal, amelyet csak a Lukács-evangélium említ - összekapcsolódik az evangélium egyik legfontosabb fogalma, és az evangéliumok e legfontosabb fogalmát csak akkor vehetjük fel kedélyvilágunkba, ha Buddhának, és a tőle származó irányzatnak Krisztus Jézussal szembeni viszonyát egy másik oldalról is szemügyre vesszük.

Említettük, hogy Buddha a részvétnek és szeretetnek nagy tanát állította az emberek elé. Íme ez is olyan eset, amikor az okkultizmus szavait egész pontosan kell vennünk, különben valaki ezt mondhatná: egyszer arról beszélsz, hogy Krisztus hozta a Földre a szeretetet, máskor pedig azt mondod, hogy Buddha hozta a szeretet tanát. - Vajon ebben a két esetben ugyanarról van szó? A egyik esetben azt mondom, hogy Buddha a szeretet tanát hozta a Földre, a másik esetben viszont azt, hogy Krisztus a szeretetet magát, mint eleven erőt hozta a Földre. Ez a nagy különbség. Ahol az emberiség számára a legmélyebb dolgok jönnek tekintetbe, arra pontosan oda kell figyelni, különben megtörténik, hogy az egyik helyen tett kijelentés egy másik helyen más alakban tűnik fel, és valaki azt mondhatja: persze, hogy mindenkinek eleget tegyen, tulajdonképpen a szeretet két hírnökét tanítja. - Éppen az okkultizmus terén múlhatatlanul szükséges a pontos figyelem. Ha az ily módon szavakba öltöztetett jelentékeny igazságokat valóban megértjük, akkor tűnnek azok fel a helyes megvilágításban.

Tudjuk, hogy a részvét és szeretet nagy tanának körülírása, ahogy azt Buddha adta meg, a nyolcágú ösvényben rejlik. Feltehetjük a kérdést: mi a célja tulajdonképpen ennek a nyolcágú ösvénynek? Úgy is kérdezhetünk: hová jut el az az ember, aki lelkének mélyéből a nyolcágú ösvényt, mint életideált maga elé állítja, ha ezt a célt úgy tekinti, hogy így szól: hogyan válok a legtökéletesebbé, hogyan tisztítom és világosítom meg énemet a lehető legtökéletesebb módon? Mi mindent kell tennem, hogy énemet a lehető legtökéletesebben állítsam a világba? A ilyen ember ezt fogja mondani: ha mindent megfigyelek, amit a nyolcágú ösvény mond, akkor énem az elképzelhető legtökéletesebbé válik, mert minden az én megtisztítását és megvilágosítását célozza. Mindaz, ami ebből a csodálatos nyolcágú ösvényből kisugározhat, bele kell, hogy dolgozza magát bensőnkbe, mindez énünknek a saját tökéletesedésén való munkálkodása. És ez a lényeges. Ha tehát az emberiség azt, amit Buddha, mint a „törvény kerekét” megforgatott - ez egy technikai kifejezés -, tovább fejlesztené magában, lassanként oda jutna el, hogy a lehető legtökéletesebb énnel rendelkezne, illetve tudná, hogy milyen a tökéletes én. Az emberiség gondolatban, bölcsességként fel tudná fogni a legtökéletesebb ént. Így is mondhatnánk: Buddha elhozta az emberiségnek a szeretetnek és a részvétnek a bölcsességét, és ha asztráltestünket áthatjuk, ha az teljesen a nyolcágú ösvény terméke lesz, akkor világossá válik előttünk, mit kell tudnunk a nyolcágú ösvény tanának törvényeit illetően.

Van azonban különbség a bölcsesség, a gondolat és a hatékony eleven erő között. Van különbség, ha tudjuk, hogy milyen legyen az én, vagy ha hagyjuk, hogy az eleven erő belénk áradjon, amely aztán az énből ismét kiáradhat az egész világra, ahogy Krisztusból kiáradva ez a erő környezetének asztráltestére, étertestére és fizikai testére hatott. A tudást a nagy Buddha befolyása adta meg, arra nézve, hogy mi a részvét és szeretet tanának tartalma az emberiség számára. Amit azonban Krisztus hozott, az nem tan, hanem eleven erő. Ő odaadta saját magát, leszállt azért, hogy ne pusztán az emberi asztráltestekbe áradjon bele, hanem az énbe is, hogy ez megkapja azt az erőt, hogy a szeretet szubsztanciáját magából kisugároztassa. A szeretet szubsztanciáját, az eleven tartalmat, nem pusztán a szeretet bölcsességgel telje tartalmát hozta le Krisztus a Földre. Ez a lényeges.

Tizenkilenc évszázada, és azon felül még mintegy 500 éve, hogy a nagy Buddha a Földön élt, és nagyjából 3000 év fog leperegni az emberi fejlődésben - így tanítják az okkult tanok -, amikor az emberek közül sokan olyan fejlettek lesznek, hogy saját morális beállítottságukból, tulajdon lelkükből és tulajdon szívükből ki tudják fejleszteni a nyolcágú ösvényt, Buddha bölcsességét. Buddhának egyszer meg kellett jelennie a Földön. Innen indult ki az erő, amelyet az emberek lassanként a nyolcágú ösvény bölcsességeként ki fognak fejleszteni. Akkor ez a nyolcágú ösvény saját tulajdonuk lesz - mintegy 3000 esztendő múlva -, az emberek maguk fogják tudni ezeket a tanokat kifejleszteni, nemcsak kívülről fogják felvenni, hanem saját magukból fejlesztik ki, és így szólhatnak: ez a nyolcágú ösvény belőlünk sarjadt ki a részvét és a szeretet bölcsességeként.

Ha semmi egyéb nem történt volna, mint az, hogy a nagy Buddha a „törvény kerekét” forgásba hozta, akkor az emberiség 3000 esztendő múlva megszerzi ugyan azt a képességet, hogy a részvét és a szeretet tanáról tudjon, de egészen más dolog az, hogy az erőt is megszerzi ahhoz, hogy valóban abban éljen. És ez a különbség, hogy ne csak tudjon a részvétről és szeretetről, hanem egy individualitás befolyására ezt az erőt ki is fejlessze. Ez a képesség Krisztusból áradt ki, ő magát a szeretetet árasztotta bele az emberekbe, amely mindinkább növekedni fog. És amikor az emberek fejlődésük végére el fognak érkezni, akkor a bölcsességben tudni fogják, mi a részvét és szeretet tartalma - és ezt Buddhának köszönhetik -, de egyúttal azzal a képességgel is rendelkezni fognak, hogy az énből a szeretetet kiáraszthassák az emberiségre. Ezt viszont Krisztusnak köszönheti majd az emberiség.

E kettőnek így kellett egymásra hatnia, és így kellett ezt vázolnunk, hogy a Lukács-evangéliumot érthetővé tegyük. De világossá válik ez, mihelyt a Lukács-evangélium szavait a helyes értelemben képesek vagyunk felfogni. (Luk. 2, 13-14) Ott vannak a pásztorok, akik odasietnek, hogy a kinyilatkoztatásban részesüljenek. Odafent van az angyalok serege, amely nem más, mint Buddha nirmanakajájának szellemi, imaginatív kifejeződése. Mit hirdetnek meg nekik onnan felülről? A bölcsességgel teljes Isten kinyilatkoztatását a magasságokból! Ezt Buddha nirmanakajája hirdeti meg nekik, aki az angyalok seregeként a nátháni Jézus-kisded felett lebeg. De még más is hallatszik az égből: „Békesség a Földön a jóakarattal áthatott embereknek” - azaz, azoknak, akikben a szeretet valódi, élő ereje kisarjad. Ez az, ami lassanként a Földön meg kell, hogy valósuljon Krisztus ereje által. A Magasságok kinyilatkoztatásához az eleven erőt Krisztus adta meg. Azt hozta el minden egyes emberi szívnek, és elhozott minden egyes emberi léleknek valamit, amitől ez az emberi lélek túláradhatott. Nem pusztán olyasmit adott Krisztus az emberi léleknek, ami csak tanítás, amit föl lehetett venni gondolatként és eszmeként, hanem egy erőt, ami kiáradhat ebből az emberi lélekből. És az az erő, amely úgy tud hatni az emberi lélekben, hogy ez az emberi lélek túláradjon, és amit a Lukács-evangélium és a többi evangélium is a hit erejeként említ, ez az erő nem más, mint a Krisztus-erő. Ez az evangéliumok értelmében vett hit. Annak az embernek van hite, aki úgy veszi fel Krisztust, hogy Krisztus benne él, hogy énje nemcsak üres edényként él benne, hanem túláradó tartalommal rendelkezik. Ez a túlcsorduló tartalom nem más, mint a szeretet tartalma.

Miért tudta Krisztus a „szavakkal való gyógyítás” nagy példáját elénk állítani? Azért, mert ő volt az első, aki a „szeretet kerekét” - nem a „törvény kerekét” - az emberi lélek szabad képessége és erejeként forgásba hozta, mert a legnagyobb mértékű szeretetet hordozta magában. Annyira túlcsordulóan, túlhabzóan, hogy átfolyt azokba, akik környezetében voltak, és akik egészségesekké kellett, hogy váljanak, mert szavai, amelyeket kiejtett - akár azt mondta, hogy „kelj fel és járj”, vagy azt, hogy „a te bűneid meg vannak bocsátva”, vagy mást - a belsejéből túláradó szeretetből származtak. Olyan szavakat ejtett ki, amelyeket az én mértéken felüli szeretetéből mondott. És akik magukat ezzel egy kicsit meg tudták tölteni, azokat nevezte Krisztus hívőknek. Az Újtestamentum egyik leglényegesebb fogalmával csak ezt a gondolatot kapcsolhatjuk össze. A „hit” az a képesség, hogy túl tudjunk jutni saját magunkon, túl tudjunk áradni azon, amit az én saját tulajdon tökéletesedéséért tenni képes. Ezért tanítja Krisztus, amikor a nátháni Jézus testébe bevonult, és ott Buddha erejével összekapcsolódott, nem azt, hogy hogyan érje el az én a lehető legmagasabb tökéletesedést, hanem azt, hogy hogyan áradjon túl ezen. Hogyan tud túljutni önmagán. Gyakran mondja el ezt egyszerű szavakkal, ahogy a Lukács-evangélium szavai egyáltalán a legegyszerűbb szívekhez szólhatnak. Ezt mondja: nem elegendő, hogy ti csak azoknak adjatok, akikről pontosan tudjátok, hogy visszafizetik nektek, mert ezt a bűnösök is megteszik. Ha pontosan tudják, hogy visszakapják, amit adnak, akkor azt még nem a túlhabzó szeretetből cselekedték. Ti azonban, ha adtok, és tudjátok, hogy nem kapjátok vissza, akkor azt az igazi szeretetből tettétek. Akkor ez az a szeretet, amely nem zárja be az ént, hanem ez az én kész arra, hogy önmagából kiáradjon, olyan erőként, amely az emberből indul ki (Luk. 6, 33-34). És Krisztus a legkülönbözőbb változatokban mondja el, hogy kell az énnek túlhabzania, hogy a világban a túláradó énből, olyan érzésből kell cselekedni, amely önmagából ki tud lépni.

A Lukács-evangélium legmelegebb szavai azok, amelyekkel erről a túlhabzó szeretetről szól. A Lukács-evangélium tartalmazza a túláradó szeretetnek ezt az erejét, ha hagyjuk, hogy szavai úgy hassanak ránk, hogy ezt a túláradó szeretetet megtaláljuk, hogy minden szavunkat úgy hassák át, hogy azokban meglegyen ez az erő, az a hatás, amellyel a külvilágban kell cselekednünk. Egy másik evangélista, aki saját előfeltételeiből kiindulva ezt a túláradó szeretet kevésbé hangsúlyozza, legalább egy rövid mondatban összefoglalta a kereszténység e tanítását: az én túltelítettségéből származik a szeretet, és valóban bele kell áradnia mindenbe, amit mondunk vagy cselekszünk. Latinul így hangzik: „ex abundantia cordis os loquitur” - a szív túláradásából szól a száj (Mt.12,34). Ez az egyik legszebb keresztény ideál. A száj a túláradó szívből szólal meg, abból, amit a szív nem tud magába zárni. A szívet a vér mozgatja, és a vér az én kifejeződése. Ezek szerint a túláradó én, amely erőket sugároz ki magából - mert ez az erő a hit ereje - ez legyen az az erő, amely beszéltet! Akkor szavaid olyanok lesznek, amelyek valóban a Krisztus-erőt tartalmazzák. „A szív túláradásából szól a száj” - ez egy kardinális mondat a kereszténység lényegéről.

Nézzük most a mai Bibliát, mit találunk ezen a helyen? „Kinek szíve telve, megnyílik a nyelve”. Ezek azok a szavak, amelyek évszázadokon keresztül arra valók voltak, hogy a kereszténység egyik kardinális mondatát eltakarják. Az emberiség nem vette észre, milyen dőreség, ha így szólunk: a szív, ha tele van, kiömlik. A dolgok a világban rendszerint akkor ömlenek ki, ha több van belőlük, mint, ami elfér, ha túlcsordulnak. Így az emberiség - ez nem kritika akar lenni - szükségszerűen egy olyan fogalomba szövődött bele, amely a kereszténységnek egy igen fontos, kardinális mondatát egyenesen eltakarta, és egyáltalán nem figyelt arra, hogy ezen a helyen tökéletes képtelenséget olvas. Amikor azt mondják, hogy a német nyelv nem bírja el, hogy szó szerint lefordítsák: „ex abundantia cordis os loquitur”, vagyis „a szív túláradásából szól a száj” - és ha ezt azzal igazolják, hogy azt sem lehet mondani, hogy a cserépkályha hőfeleslege melegíti a szobát, ez is dőreség. Mert ha a cserépkályhát úgy melegíti föl valaki, hogy a hő csak a kályha faláig hatol, akkor a szobában nem lesz meleg. Csak akkor lesz meleg a szoba, ha hőfelesleg áll elő, úgy, hogy a hő a kályhából kiárad. Itt fontos dologba ütközünk: a kereszténység egyik kardinális mondata, amelyre a Lukács-evangélium egyik része épült, el van fedve, és így éppen egy fontos helyen nem kapja meg az emberiség azt, ami az evangéliumban van.

Az az erő, amely az emberi szívből túláradhat, az a Krisztus-erő. Itt a „szív” szó szerepel az „én” helyett. Amit az én önmagán túl létrehozhat, az a beszéden keresztül árad ki. Az én csak a földfejlődés végén jut el odáig, hogy Krisztust teljes egészében magában hordozza. Egyelőre Krisztus az a valami, ami a szívből túlhabzik. Ha az ember azt akarja, hogy a szív csak tele legyen, akkor egyáltalán nem birtokolja Krisztust, Ezért magát a kereszténységet fedjük el, ha ezt a mondatot nem a maga teljes mélységében és teljes méltóságában nézzük. A legfontosabb dolgok, a kereszténység lényege világlik ki a helyes módon azáltal, amit a szellemtudomány a kereszténység magas ősforrásairól mond. A szellemtudomány az Akasha Krónikának a szellemvilágban történő olvasása útján fedi fel az eredeti értelmet, és ezáltal képes arra, hogy ezeket az ősforrásokat igazi valóságukban olvassa.

És most megérthetik, hogyan halad az emberiség előre a jövőben. Aki időszámításunk előtt 500-600 évvel bódhiszattvából buddhává fejlődött, ezzel úgy lépett be a szellemi világba, hogy most, mint nirmanakaja működik. Magasabb fokra emelkedett, és nem kell fizikai testbe leszállnia. Azok a hatásmódok, amelyekkel bódhiszattva korában rendelkezett, más formában ismét jelen vannak. Amikor bódhiszattvából buddhává lett, a bódhiszattva tisztséget másnak adta át. Másvalaki lett az utóda, más lett bódhiszattvává. A buddhista legenda ezt úgy fejezi ki, hogy az a mélyebb kereszténység számára is mély igazság. Elmondja a legenda, hogy mielőtt a bódhiszattva individualitása a maga buddhává válásához leszállt volna, az égi tiarát levette, és az őt követő bódhiszattva fejére helyezte. A következő bódhiszattva tovább működik a maga némileg más jellegű missziójával. Számára is az a cél, hogy buddhává váljék. Amikor egy bizonyos számú ember saját magából ki fogja fejleszteni a nyolcágú ösvény tanát - mintegy 3000 év múlva - abban az időben válik majd buddhává az, aki akkor lett bódhiszattva, amikor elődje buddhává vált. Időszámításunk előtt 500-600 évvel bízták meg missziójával. 3000 esztendő múlva buddhává fog válni, a mi korunktól számítva a 3000 esztendőt. Ő az a lény, akit a keleti tan Maitreya-buddhának nevez. Ahhoz, hogy a jelenlegi bódhiszattva Maitreya-buddhává lehessen, az kell, hogy sokan a saját szívükből kifejlesszék a nyolcágú ösvény tanát. Akkor az emberek egy nagyobb csoportja olyan bölcs lesz, hogy képes lesz erre. Akkor az, aki most bódhiszattva, új erőt fog hozni a világba.

Ha addig semmi egyéb nem történne, lennének olyan emberek, akik belső elmélyedés folytán a nyolcágú ösvény tanát ki tudnák gondolni, de nem lennének olyan emberek, akik lelkük legbensőbb lényében a szeretet túlhabzó erejével, az élő szeretettel rendelkeznének. Hogy ez megtörténhessen, Krisztusnak, egy olyan lénynek, aki csak három évig volt a Földön, de korábban nem volt megtestesülése, le kellett szállnia a Földre - ahogy ezt az eddigi előadások folyamán már kifejtettük. Krisztus három évig tartó földi jelenléte - a János-keresztelőtől a golgotai misztériumig - idézte elő azt, hogy a Földön a szeretet egyre inkább be fog hatolni az emberi szívbe, az emberi lélekbe, más szóval az énbe, úgy, hogy az embereket Krisztus egyre jobban és jobban áthatja, és a földfejlődés végén az ember lénye egészen Krisztustól áthatott lény lesz. Ahogy a részvétnek és a szeretetnek a tanát előbb a bódhiszattva kellett, hogy meghozza, a szeretet szubsztanciáját is az a lény kellett, hogy lehozza a Földre, aki az égi magasságokból hozta le azt, és lassan-lassan az emberi én saját tulajdonává teszi. Nem mondhatjuk azt, hogy korábban nem volt szeretet a Földön. De nem volt itt az a szeretet, amely az emberi énnek közvetlen tulajdonává lehetett volna, olyan szeretet volt, amelyet inspiráltak, amelyet Krisztus leárasztott a kozmikus magasságokból, és olyan tudattalanul áramlott be az emberekbe, amint ahogy korábban a bódhiszattva a nyolcágú ösvény tanát tudattalanul árasztotta be az emberiségbe. Ahogy Buddha viszonylik a nyolcágú ösvényhez, úgy viszonylik Krisztus ahhoz, aki korábban volt, mielőtt leszállhatott volna, hogy emberi alakot vegyen fel. Krisztus részére előrehaladás volt, hogy emberi alakot öltött. Itt ez a lényeges.

 Buddha utódját, aki ma bódhiszattva, azok, akik a szellemtudományban járatosak, igen jól ismerik. És el fog jönni az az idő, amikor ezekről a tényekről részletesen lehet beszélni, amikor ezt a bódhiszattvát, aki akkor Maitreya-buddhává lesz, nevén is lehet majd nevezni. Most, amikor már a külvilág részére annyi ismeretlen tényt mondtunk el, arra kell szorítkoznunk, hogy ezekre csak utaljunk. Amikor ez a bódhiszattva a Földön meg fog jelenni, és Maitreía-buddhává lesz, megtalálja majd a Földön Krisztus vetését. Ez a vetés azokból az emberekből fog állni, akik így fognak szólni: nemcsak a fejem van tele a nyolcágú ösvény bölcsességével, nemcsak a tant szereztem meg, a szeretetről szóló bölcsességet, hanem szívem is tele van a szeretet eleven szubsztanciájával, azzal, ami túlárad és belesugárzik a világba. És akkor a Mitreya-buddha ezekkel az emberekkel a Föld további fejlődésére vonatkozó misszióját véghez viheti.

Így kapcsolódnak egymásba a dolgok, és csak így érthetjük meg a Lukács-evangéliumot a maga mélységében. Nem tanról beszél nekünk, hanem arról a lényről, aki a földi lényekbe, az emberi organizációba szubsztanciálisan belefolyt. Ez olyan tény, amelyet az okkultizmusban így fejeznek ki: a bódhiszattvák, akik buddhává lesznek, a földi emberek szellemét bölcsességgel megválthatják, az egész embert azonban sohasem tudják megváltani. Mert az egész ember csak úgy váltható meg, ha nemcsak bölcsesség, hanem meleg szeretet-erő hatja át egész organizációját. A lelkeket megváltani a szeretet erejével, amelyet Krisztus hozott le a Földre: ez volt Krisztus feladata. A szeretetről szóló bölcsességet hozni a bódhiszattváknak és Buddhának a feladata volt; a szeretet erejét hozni az emberiségnek, Krisztus feladata volt. Ezt meg kell, hogy tudjuk különböztetni.