"Ha a lelkek közösen, belső tisztességgel keresik a szellemet, megtalálják egymáshoz is az utat."
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció
<< Vissza



Antropozófia - pszichozófia - pneumatozófia (7)

4. --

[Megjelenési formák az emberi és állati szervezetben. A hangzóérzék, a fogalom-érzék és a tiszta gondolkodás kialakulása. Az emlékezet.]

Berlin, 1909. október 27.

Tegnap a különböző erőáramlatokról beszéltünk, amelyek az emberi szervezetet alakítják, és így megadják számára formáját, hogy ez a forma számunkra érthetővé váljon. Láttuk, hogy milyen meglepőnek tűnik, hogy ha a formáló erőket megismerjük, a szívnek, a szemnek éppen ilyennek kell lennie, amilyenek. Amint látták, azt, ami az emberi szervezetben érzékfeletti módon történik - visszavezettük áramlatokra, és ezekből állítottuk össze, amelyek balról jobbra, jobbról balra, felülről lefelé és alulról felfelé, elölről hátra és megfordítva áramlanak a testben, és így tettük láthatóvá az érzékszervi képet.

Most azt mondhatná valaki: ezzel saját csapdádba estél! Nem magyarázol nekünk az emberi szervezet egy igen fontos jelenségéről, amikor ezekről az áramlatokról beszélsz, amelyek jobbról balra, fentről lefelé, elölről hátulra irányulnak. Arról a jelenségről egyáltalán nem beszélsz, amely a következő: az embernél vannak olyan szervek, amelyek szimmetrikusan helyezkednek el, éppen balra és jobbra, és más szervek, amelyek nem szimmetrikusak, a szív, a máj, a gyomor és így tovább. Ez ellen azt lehetne felhozni, hogy szükségből meg tudnánk érteni az emberi szervezetet az áramlataidból, ha ez a szervezet teljesen aszimmetrikusan lenne felépítve, ha éppen úgy, mint ahogy alulról felfelé és elölről hátrafelé másként néz ki, balról-jobbra is másmilyen lenne.

Ezt lehetne ellenvetni. Ez azonban rövidlátó kifogás lenne. Mivel - ahogy már hangsúlyoztuk -, éppen az, ami balról jobbra, és jobbról balra áramlik, eredményezi a fizikai és az étertestet. Tehát abban az irányban, amelyben az ember szimmetrikusan épül fel, áramlik a fizikai test és az étertest. Éppen abban az irányban, ahol a fizikai és az étertest áramlanak, az ember szimmetrikusan van felépítve. De emlékezzenek csak arra, mit mond a szellemtudományos kutatás erről az antropozófiai tényről és magyarázatról, hogy ezek az áramlatok léteznek, és tegyük fel a kérdést, van-e valamely lehetőség arra, hogy itt is érthetővé tegyük, hogy mindennek úgy kell lennie, ahogy van.

A szellemtudományos kutatás megmutatja számunkra, hogy az embernek ez a fizikai teste igen régi lény, amely a régi Szaturnuszról származik, hogy az étertestét a Napon, asztráltestét a Holdon, és csak énjét kapta meg hozzájuk a Földön. Nos, megkérdezhetjük: milyen volt a fizikai emberi test első elgondolása, ahogy a régi Szaturnuszon megtervezték? Természetesen nem szimmetrikus, mivel egy olyan irányban kellett működnie, amely a test mai, balról jobbra tartó irányának felel meg. Milyen volt az étertest kezdeménye, ahogy azt először, a Napon elgondolták? Nem volt szimmetrikus, mivel abba az irányba kellett megtervezni, amely ma az emberben a jobbról balra tartó iránynak felel meg. De a fejlődés megy tovább. Nem áll meg a régi Nap hatásánál, hanem ehhez hozzájárul a Hold hatása is. Ott a fizikai test tovább fejlődik, alakja tovább formálódik. Ha ez a Hold-hatás nem jött volna, akkor az ember fizikai testét tekintve, mindenképpen egyoldalú, nem szimmetrikus lény maradt volna. A fizikai test alakulása azonban folytatódott a Holdon, és mindez tovább folytatódott a Földön. Meg kellett tehát jelennie valaminek, ami az egész korábbi képződést módosította, teljesen megváltoztatta. Egyfajta megfordulásnak, az irányok felcserélődésének kellett bekövetkeznie. A másik oldalról kellett hatnia annak, aminek történnie kellett, hogy elkerüljék az egyoldalúságot. Vagyis, míg az az irány, amely a Szaturnuszról véste be a fizikai test formáját, balról jobbra irányult, ezt most megint csak ki kellett egyenlíteni egy jobbról balra tartó formálással. Hogyan történt ez?

A korábbi előadásokon azt mondtam, hogy a régi Hold-korszak alatt a Nap elvált a Földtől, és hogy az erők kívülről befelé hatottak, már nem ugyanarról az oldalról, a Hold testéből kifelé. S így volt az étertesttel is, ahogy a formálódás folytatódott. Ami a fizikai testből lett a régi Hold-korszakig, azt fogadták arról az oldalról, amely most a kívülálló Naptól jött. Igen, de most azt mondhatná valaki, hogy megint nem tudjuk megérteni, hogy mivel ez a másik oldal annyival később alakult ki, miért nem sokkal kisebb, mint a másik, miért éppen szimmetrikus mindkét oldal.

Emlékezzenek csak arra, amit korábban mondtam. Bizonyos lényeknek, amelyek fejlettebbek voltak, egyenesen a régi Holdtól és a Földtől kellett elválniuk, hogy nagyobb hatást fejthessenek ki. Éppen azért, hogy a jobbról balra történő formálásra erősebb hatást gyakorolhassanak, ezeknek a lényeknek egy másik, magasabb fokú színteret kellett kapniuk. Ez nem volt olyan könnyű számukra, mint a Szaturnusz-lények számára, amikor ezek egyoldalúan elgondolták az ember fizikai testét. Nekik már le kellett győzniük azt, ami az eddigi fejlődésből megvolt. Ott már összetorlódott a formálódás egész folyamata. Ezért nekik erősebbnek kellett lenniük, és egy Földön kívüli színteret kellett választaniuk, a Napon. Így erősödtek meg, és a másik oldalt egyenlővé tették az előzővel. A fizikai test szimmetrikus alakká vált.

Ha lenne türelmük hozzá, mindez részletekbe menően igazolná azt, amit a teozófiai előadások folyamán elmondtak. A képzőerőket a legegyedibb emberi szervig menően követni lehetne. Természetesen túl messzire vezetne, ha ezeken a vázlatszerű előadásokon például a fülcimpát is meg akarnám magyarázni, de lehetséges volna.

Ha emlékeznek arra, amit tegnap mondtam: hogy áramlatok találhatók elölről hátrafelé irányulva, és hogy ezek az érzőtest hatásai, az érzőlélek kiáramlásai az emberi szervezetbe, hogy ezzel szemben az érzőtest áramlásai hátulról előre irányulnak, így egy irányban két, egymással szemben ható áramlással van dolgunk, elölről hátrafelé, és hátulról előre. Hogyan kellene most elképzelnünk, hogy az érzőtest áramlásai elölről hátrafelé, és az érzőlélek áramlásai, amelyek hátulról előre tartanak, az emberi szervezetet építik? Egy kis vázlaton szemléltethetjük ezt.

Mint mondtuk, a fizikai test, az étertest és az asztráltest fő kezdeménye már léteztek, és most jönnek azok az áramlások, amelyek az érzőtestből elölről hátrafelé hatolnak be az emberi szervezetbe. S ezek úgy hatnak, hogy beépítenek az emberi szervezetbe minden szervet abba, ami már benne van. Nos, tegyük fel, hogy az érzőlélek ismét beledolgozik a szervezetbe, hátulról előre. Ez egy belső munka, mivel éppen az érzőlélek végzi. Elől összetorlódnak az áramlások. Úgy torlódnak össze, hogy amikor behatolnak a fizikai organizmusba, rárakódnak arra, amit ott kialakítanak. Az érzőlélektől jövő áramlatok előre irányulnak, és ott, ahol a fizikai test határa van, benyomulnak. Míg az érzőtest áramlatai kívülről befelé hatolnak - mert hiszen az érzőtest kívül van -, az érzőlélek áramlatai belülről kifelé mennek. Ott minden egyes helyen valamilyen nyílásnak kell lennie, ott néhány lyukat kell fúrni. Vannak bizonyos, hátulról előre, és elölről hátulra irányuló áramlataik. A hátulról előre irányuló áramlatok az érzőlélekből indulnak ki, mintegy a bensőből; ezek belefúródnak a fizikai organizmusba.

Ha ránéznek erre a vázlatra, egy emberi arc oldalnézetét látják: elölről azokat az áramlatokat, amelyek behatolnak az érzékszervekbe, a látószervbe, a szaglószervbe, az ízlelőszervbe, és hátulról előre haladva az alakító-erőket, amelyek az agy fölött helyezkednek el. Az emberi fej felépítésének sémáját látják, oldalról szemlélve.

Így tehát elmondhatjuk: ha igaz az, amit a szellemtudomány állít, akkor valójában ez az emberi fej egyáltalán nem lehet más, mint amilyen. Hol van tulajdonképp az igazolás arra, amit a szellemtudomány feltételez? A szellemtudomány megmutatja: ha egyáltalán valaha egy emberi fejnek létre kellett jönnie, akkor annak ilyennek kellett lennie. - Kérdezzék meg egyszer az emberi fejet, vajon így néz-e ki? Igen, így néz ki! Itt megvan a bizonyítékuk, az igazolásuk arra, amit maga a látszatvilág mutat számunkra.

Vagy szemléljenek most meg egy másik tényt. Az érzőtest munkája befelé irányul, az érzőléleké belülről kifelé, előbb azonban még összetorlódnak. Az érzőlélek nem megy kívülre, hanem úgyszólván egészen összetorlódva marad a fizikai agy testén belül. Nem tud kifelé irányulni; csak azon helyekig megy kifelé, ahol ezt elősegítik azok a nyílások, amelyek elölről fúródtak a fejbe. Ott jut ki az érzőlélek tevékenysége; ott lép kifelé. Így tehát benső életünknek van egy része, amely érzőlélekként kifelé áramlik. Erre még képes az érzőlélek.

Az értelmi lélek errefelé még nem tevékeny. Ez is a bensőben nyugszik; hatásaiban éppen így kell viselkednie. Teljesen feltorlódik. Egyáltalán nem tud kifelé áramlani, mivel a bensőben kívülről semmiféle áramlattal sem találkozik. Ezért folyik az emberi gondolkodás belül; nem tud kifelé jutni. Az embernek már bensőjében kell gondolkodnia. A dolgok nem gondolkodnak a számára, és nem is mutatják meg neki a gondolatokat kívülről, hanem neki kell a dolgok elé hoznia a gondolatokat. Azt mondhatnánk, ez a gondolatok és a külvilág kapcsolatának nagy titka. Az érzékszerveken keresztül nem jönnek gondolatok az emberhez; így tehát, ha maguknak az érzékszerveknek valami rendellenességük van, könnyen érzéki csalódások fordulhatnak elő. Míg azonban a normál életben az érzékszervek nem tudnak tévedni, tud az az értelem, amely nem képes kapcsolatba lépni a dolgokkal. Ez az első tagja az embernek, amely tévedni tud, mivel tevékenysége az agyon belül összetorlódik, és nem kifelé irányul. Mi következik ebből? Ebből az következik, hogy teljesen lehetetlen, hogy az embernek gondolatai támadjanak a külvilágról, és valami helyeset gondoljon róla, ha bensőjében nincs hajlama arra, hogy helyes gondolatokat áramoltasson magából. Ebből láthatják, hogy sohasem tudna a külvilág helyes gondolatokat nyújtani az embernek, ha bensőjében nem keletkeznének helyes gondolatok. Helyes érzéki észlelést tud adni a külvilág az ember számára. Az érzékszervi észlelések azonban nem tudnak gondolkodni. A gondolat viszont alá van vetve a tévedésnek, és az embernek erejének kell lennie ahhoz, hogy helyesen gondolkodjék.

Annak, aki utána akar gondolni ennek, már megmutatkozik az a tény: ha az emberben helyes gondolatoknak kell támadniuk a külvilág dolgairól, és a jelen életében ezek a gondolatok mégsem tudnak érintkezni ezekkel a dolgokkal, akkor ez az ember hajdani létezésére utal. Gondolják el egyszer: az embernek a világ bölcsességéről helyes gondolatokat kell létrehoznia, de gondolataiból egyáltalán nem tud kivergődni. Ami kint a világban bölcsességként áramlik át a dolgokon, annak benne magában is fel kell támadnia. Ezeknek egymás mellett kell lenniük! Így volt ez abban a régmúltban, amikor az emberi én ezeket a felülről lefelé jövő áramlatokat még nem tartóztatta fel, hanem szabadon átengedte magán. Ez szükségszerűen következett abból, hogy az embernek egykor másként kellett megszerveződnie, hogy míg a mai gondolkodás az agyban történik, egykor, mint a szem érzékszervi észlelése, össze volt kötve a külvilággal, s így az ember szemlélte gondolatait.

Mit jelent tehát ez: az ember szemlélte azt, amit ma csupán gondolni tud? Ez azt jelenti, hogy az embernek tisztánlátása volt. De mivel éppen az én az, amely a tisztánlátástól elválasztotta az embert, így egykor az én még nem volt ott. Tehát egyfajta tisztánlátásnak kell neveznünk azt, amit még nem világít át az én, és még homályos. S így megszerkeszthetjük azt a szót, amit a régi tisztánlátásra használtunk: az embernek homályos szellemi látással kellett rendelkeznie. Korábbi állapotokon kellett keresztülmennie, ahol homályos szellemi látása volt.

Most előttünk áll a jelenlegi emberi szervezet, amely megmutatja, hogy az elmúlt korokban az ember másfajta szervezettel élt. Ha ez így van, ahogy mondtuk, akkor ebből egy igen fontos dolog következik a gyakorlati élet számára. Ebből az következik, hogy az érzéki világ minden viszonyára vonatkozóan az érzéki észlelés - eltekintve az érzéki csalódásoktól - olyasmi, ami ki tudja mondani a valóságot. Mivel az érzékszervi észlelés vonatkozásában az ember közvetlen kapcsolatban áll a külvilággal, közvetlen érintkezésben van vele. Ez abból is származik, hogy az ember arról, ami bensőjében van, csak értelme erejével tudhat valamit. Például, ha az én befelé áramlik, akkor benne van. Ha az ember gondolatát az énre irányítja, akkor egészen természetes, hogy ez a gondolkodás az énről - mivel az belül van - képes arra, hogy eldöntsön valamit az énről. Ezt látták dr. Unger úr előadásaiból. S most ezt a folyamatot lokalizálni is tudják. Ez az értelmi lélek találkozása az énnel, ami a tiszta gondolkodás, s ez a befelé irányuló gondolkodást hozza létre. S meg fogják érteni, hogy ez a gondolkodás, amely önmagát ragadja meg, nem lehet tévedéseknek kitéve, mint az a gondolkodás, amely kint kalandozik a külvilágban, és ítéleteit a dolgokból akarja alkotni. Mert ez a gondolkodás csak annyira jut tovább a külvilágról való gondolkodásban, amennyire önmagában meg tudja találni a fogalmakat, az igazságot a külső dolgokról. Az embernek a fogalmait tükörképként kell szembehelyeznie a dolgokkal. Maguk a dolgok csak az érzékszervi oldalt adhatják. Az embernek önmagában egyfajta helyes valóság-koncepcióból kiindulva engednie kell, hogy a dolgok fogalmai, a dolgokról szóló gondolatok megjelenjenek. Miről van tehát ítéletünk a külvilágban? Valójában az embernek csak arról van ítélete a külvilágban, ami elsősorban érzékei előtt mutatkozik meg. Ami érzékei előtt elvonul, arról maguk az érzékek semmit sem tudnak eldönteni. Akkor tehát lényegében mi mutatkozik meg az embernek, egyes-egyedül, a maga valóságában? Az embernek - és a természet egyéb lényeinek is - a fizikai síkon, a maga valóságában egyedül csak az jelenik meg, amit valójában az érzékek láthatnak. Mihelyt az érzékszervek közvetlen jelenléte mintegy megszűnik, akkor a fizikai síkról kiindulva semmiféle ítéletet sem lehet alkotni a dolgokról. Mert abban a pillanatban, amikor az értelmet nem irányítja és vezeti a belső igazság vagy valóság koncepciója, szükségszerűen bele kell, hogy kerüljön minden lehetséges tévedés.

Ezt a dolgot inkább egy példán szeretném bemutatni. Kétféle tanítást akarok előadni önöknek. Az egyiket ismerik a szellemtudományos kutatásból: az a tanítás, amelynek formáin az ember keresztülment létének korábbi állapotaiban, az atlantiszi, lemúriai korban, és így tovább, egészen a régi Hold-, Nap- és Szaturnusz-korszakig. A szellemtudományos kutatásból megmutatkozik önöknek, milyen állapotokon ment át az ember. S ma láthattuk egy példán, milyen csodálatos az, amit az érzékek látnak, megfoghatónak tűnik számunkra, ha ezeket az ember eredetéről szóló tanításokat valóban magunkévá tesszük, és feldolgozzuk a külvilág számára. S egyre jobban meggyőződhetnek arról, milyen frappáns az, hogy minden külső dolog igazolja azt, amit a szellemtudományos kutatás megállapít a szellemi világ tényeiből kiindulva.

Vegyük most tárgyunkként az érzékszervi kutatást, az érzékszervekkel kapcsolatos származástant, amelyet az utóbbi időben építettek fel. Ez mindenekelőtt megmutatja számunkra, hogy egy fontos törvényt állítottak fel, amelyet már tegnap említettem: a biogenetikus alaptörvényt, amely a külső tényeket oly módon állapítja meg, hogy az ember embrió-állapotában gyorsan végigmegy mindazokon a formákon, amelyek bizonyos állat-alakokra emlékeztetnek. Bizonyos stádiumokban egy halra emlékeztet, és így tovább. Azt mondhatjuk, ismétli az állatvilág különféle formáit. Nos, önök mindnyájan tudják, hogy különösen abban a stádiumban, amikor ez a származástan megvadult, kizárta magát a tények világából azzal, hogy az ember az ősidőkben valóban végigment ezeken a formákon, amelyek ismételten megmutatkoznak csíra-állapotában. E ténnyel szemben azt szeretnénk mondani: valóban szerencséje volt az emberiségnek, hogy ez a megfigyelés az istenek gondossága folytán oly sokáig rejtve maradt egészen addig, amíg egyidejűleg gyorsan - hiszen a dolgok mindig gyorsan egymásba csúsznak -, miután ebben a vad formájában megállapították, a szellemtudomány helyesbíteni tudta. - Azt, amin az ember végigment addig, amikor megjelent a fizikai síkon az érzékszervi észlelés számára, beburkolták az istenek, és nem lehetett megfigyelni. Ha ezt még korábban megfigyelték volna, akkor az ember talán még zagyvább fogalmakat alkotott volna róla. A tények természetesen helyesek, mivel az érzékszervek figyelik meg őket. Ha azonban ítélni kell erről, akkor tekintetbe kell venni az értelmi lélek erejét. Ez nem tud közeledni ahhoz, amit érzékszervileg nem láthat. Ezért, ha bensőjében nincs meg az igazság koncepciója, szükségszerűen tévedésbe esik. S itt egy feltűnő példáját látjuk annak, hogy a értelmi lélekből jövő ítélő erő tévedésbe torkollhat.

Mit mutat tehát az a tény, hogy az ember csíra-életének egy bizonyos fokán hasonló egy halacskához? Ez a tény azt mutatja, hogy az ember a haltermészetet nem tudja használni, ki kellett vetnie magából, mielőtt belépett emberi létébe. S a következő embrió-állapot ismét olyan, amelyet ki kellett vetnie az embernek magából, mivel nem tartozik hozzá, mint ahogy minden állati formát ki kellett vetnie magából, mert nem hozzá tartoznak. Az ember sohasem tudott volna emberré válni, ha valaha is ilyen alakban jelent volna meg a Földön, mint ezek az állati formák. Éppenséggel el kellett különülnie tőlük, hogy emberré válhasson. Ha helyes módon követik ezeket a gondolatokat, akkor helyes ítélethez is jutnak. Mit mutatnak azok a tények, hogy az ember az embrió-állapotban például halacskának látszik? Ezek a tények azt mutatják, hogy sohasem volt hasonló egy halacskához származási vonala folyamán, hogy éppen fejlődési vonalában levetette a halformát, nem tudta használni, mivel nem lehetett hasonló hozzá. Nézzék csak a többi, egymásra következő formát, amelyet a modern tudomány az embrió-élet alakjaiként mutat fel. Mit mutatnak ezek a formák? Mindezek azt mutatják, ami az őskorban nem volt az ember, amit éppen ki kellett vetnie magából. Mindazokat a képeket mutatják, amelyekhez sohasem volt hasonló. Ezáltal megismerhetjük mindazokat a dolgokat, amelyeken az ember nem ment végig, hanem kivetette magából. Így valójában az embriológiából megismerhetjük azt, amilyen sohasem volt az ember. Mindazok a dolgok, amelyeken nem ment végig az ember, hanem kivetette magából, ezáltal megismerhetők. Ha azonban ebből arra következtetünk, hogy az ember mindabból származik, amin végigment, hogy eljusson mai fejlődési fokára, akkor azon az állásponton vagyunk, mint valaki, aki körülbelül azt mondta: itt van a fiú, itt pedig az apa. Ha a kettőt összehasonlítom, akkor sohasem fogom azt hinni, hogy a fiú az apától származik. Azt fogom hinni, hogy a fiú önmagától származik, vagy az apa a fiútól. - Éppen az evolúció fordított sorrendjét feltételezi azzal, hogy belefut a tévedésbe, azáltal, hogy az értelem valóban alkalmatlannak bizonyult, hogy a valóság e tényeit igazán végiggondolja. Az őskornak ezek a képei bizonyára rendkívül fontosak számunkra, mert éppen ezen ismerhetjük meg azt, amilyenek sohasem voltunk.

Ezt azonban valami más dolgon sokkal jobban megismerhetjük. Megismerhetjük ezt azon a birodalmon, amelyet maga a külső érzéki világ nyújt számunkra, amely nem vonja el magát tőlünk. Ugyanis mindezek a formák a külvilágban is adottak. Megfigyelhetjük ezeket azzal, amit a szokásos, helyesen alkalmazott emberi szemléletnek nevezünk. Amíg az emberek csak ezzel a megfigyeléssel rendelkeztek, amíg értelmüket nem arra fordították, amit érzékszervi szemléletük magába zár, hanem arra, ami kitárul az érzékszervi szemlélet előtt, addig nem jutottak erre a téves ítéletre. Természetesen egykor az emberek nem az értelmükből ítéltek leszármazásukról, hanem természetes, egyenes igazságérzetükből. Megnézték a majmokat, és az a sajátos érzésük volt, amit minden egészséges érzékű ember érez, ha ránéz a majomra, és ezt semmi mással nem lehet összehasonlítani, mint egyfajta szégyenérzettel. S ez a szégyenérzet valóságosabb volt, mint az, amit aztán a téves értelem állított. Ebben a szégyenérzetben benne rejlett az érzésbeli ítélet, hogy a majom olyan lény, amely kiesett az emberiség áramlatából, visszamaradt lény, hogy az emberi vonalból származik, és ettől el kell különülnie. Tehát ebben az az érzés rejlett, hogy az ember csak úgy juthatott jelenlegi csúcsára, hogy azt, amivé a jelenlegi majom-alak vált, először el kellett különítenie magától. Ha megtartotta volna, sohasem válhatott volna emberré. Ez rejlik a természetes, egészséges érzésben. Később az értelem kutatta a dolgokat, és az értelem révén megmutatkozott a tévedés, amit az ember állított, hogy az emberi alak a majomtól származik! Ez tévedés. Minél inkább utánagondolnak, annál inkább úgy találják, milyen mélyen jogosult az, amit éppen most mondtunk. Hogy az ember a majomtól származna, tévedés, ami már egészen mindennaposnak tűnhet az önök számára.

Tegyék fel, hogy az embernek azokat a részeit szemlélik, amelyek saját észlelésük elé tárulnak, amelyeket saját magukon figyelnek meg, vagy az emberi természeten, más embereken figyelhetnek meg, mint az érzékszervi megfigyelés által adottakat. Mivel az emberben két áramlat folyik egymásba, az érzőtest áramlata elölről hátrafelé, és az érzőléleké hátulról előre, így meg kell különbözetnünk azt, ami úgyszólván feltűnik számunkra az embernél, ha szemben állunk vele, és azt, ami elölről hátrafelé hat, mint az érzőtest áramlata, és azt, ami hátulról előre irányul, az érzőlélek áramlataként. Nézzük meg ebből a szempontból egy ember arcát. Amíg az embert érzékszervileg látjuk, a kép természetesen helyes. Itt nem tévedhetünk; ezt nyújtja az érzékszervi megfigyelés. De hozzájön, bár itt még tudatalatti fokon, az emberi értelem. S itt ez azonnal téved, egy éppenséggel klasszikus példán. Mert minek tekinti ez az értelem az emberi arcot, alakító erőit illetően? Olyasminek tekinti, ami valahogy kívülről épül fel. Valójában az, amit az emberi arcon látunk, belülről kifelé, az érzőlelken keresztül épül fel. S téves ítéletet alkotunk, ha egy ember arcára tekintünk, és azt mondjuk, mintha ez egy külső test volna. Azt kell mondanunk: amit itt az érzékszervek látnak, az az érzőlélek külső képe, egyáltalán a léleké, amely kifelé működik. Ha az emberi arcot lélekként értelmezzük, és eltérítjük a figyelmünket attól, hogy ez test lehet, akkor helyesen ítélünk. - Itt egy óriási szemfényvesztéssel van dolgunk: ránézünk egy emberi arcra, egy lélek képére, és testnek tartjuk, miközben a lélek képére tekintünk. A léleknek csak a képére, természetesen. - Ez éppenséggel alapvetően hamis szemlélet; megmutatja, ha ítélő erejét tekintjük, az ember nyomban tévesen magyarázza a dolgokat. A külső képeket csak akkor tudja az ember helyesen felfogni, ha helyesen érti őket, ha arról beszél, hogy az emberi arc a lélek képe, és hogy mindaz téves magyarázathoz vezet, amit az emberi arcról a puszta erőkből tudhat meg, amelyek fizikai, vagy éteri természetűek. Mert ezt az emberi arcot magának a léleknek az erőiből kell magyaráznunk, ebben az esetben a láthatót a láthatatlanból. Éppen ezt vehetik észre a szellemtudományból, minél mélyebben hatolnak bele, hogy ez a gondolkodás nagy iskolája, hogy azt a kaotikus gondolkodást, amely ma minden körben uralkodik - és leginkább a tudományos körökben - abba kell hagyni. Ezért néha megerőltető lehet az önök számára mindaz, amit itt hallanak, mégpedig azokra a gondolatokra vonatkozóan, amelyeket éppen meg kell formálniuk. De éppen ezért az antropozófia is a logikus gondolkodás magasiskolája, mivel arra kényszerít, hogy a világ dolgait helyesen magyarázzuk. Helyesen kell magyarázni bizonyos jelenségeket is, amelyek az egyes ember antropozófiájának területéről kivezetnek az emberiség egészének antropozófiájához.

Pillantsunk még egyszer vissza arra, amit hangzóérzéknek neveztünk, és a fogalom-, vagy képzetérzékre, és tegyük fel a kérdést a földi emberi fejlődéssel kapcsolatban: úgy fejlődött-e az ember, hogy először a hangzóérzék, vagy a fogalom-, illetve a képzetérzék jött létre? - Ezzel valójában sokat tettünk, ha az emberi fejlődésbe be tudunk tekinteni ezekben az alacsonyabb régiókban oly módon, hogy meg tudjuk válaszolni a kérdést: az ember először a szavakat tanulta-e megérteni, vagy az eléje toluló képzeteket tanulta-e meg érzékelni és megérteni? - Ez a kérdés valójában még kevéssé tartozik a szellemtudomány területére, mivel mindenki meg tudja válaszolni őket, aki megfigyelte, hogyan tanulja a gyermek a beszédet és a gondolatok érzékelését. A beszéd a gondolatok érzékelésének előfeltétele. Miért van ez? Abból az egyszerű okból, mivel a hangzóérzék a képzetérzék előfeltétele. Megtanul a gyermek beszélni, mivel tud hallani, tud odafülelni arra, amit a hangzóérzék érzékelhet, és a beszéd maga akkor puszta utánzás. Ezért úgy is találják, hogy a gyermek mindig beszédhangzókat utánoz, sokkal előbb, mielőtt valamit ért, ami már képzet. Szemléljék és figyeljék meg pontosan, és látni fogják, hogy ez így van: először kifejlődik a hangzóérzék, és csak ezen alakul ki a fogalomérzék. A hangzóérzék tehát a lehetősége annak, hogy nemcsak hangokat érzékeljen, hanem észrevegye azt, amit hangzónak, beszédhangzónak nevezünk. S most ez a kérdés adódik számunkra: ha az ember tehát fejlődése folyamán egyszer képessé vált arra, hogy hangzókat érzékeljen, és ennek következtében képessé vált a beszéd elsajátítására, hogyan kellett történnie ennek? Hogyan kellett történnie, hogy az ember hozzájutott a beszédhez fejlődése folyamán?

Itt tisztáznunk kell egy dolgot. Ha tehát az embernek meg kellett tanulnia beszélni, nemcsak hallani, hanem beszélni, akkor szükséges volt, hogy ne csak kívülről közeledjék hozzá valami, és ő mintegy érzékelje, hanem szükséges volt, hogy valami benne ugyanazt az utat tegye meg, amelyet az érzőlélek áramlásai tesznek, amikor hátulról előre nyomulnak. Ilyesmi volt szükséges. Ennek tehát úgy kellett bekövetkeznie az emberi fejlődésben, hogy az érzőlelket egy olyan áramlat hatotta át, amely ugyanabban az irányban működik, mint általában azok az áramlatok a lélekben, amelyek azt hozzák létre, amit éppen a hátulról előre történő mozgással teremtenek. Meg kellett jelennie annak, ami által a beszéd létrejött. A beszédnek azonban korábban kellett jönnie, mint a képzetérzéknek, akkor kellett jönnie, mielőtt az ember abban a helyzetben volt, hogy magukban a szavakban - még azokban a szavakban is, amelyeket kimondott - megérezze azt, ami a képzet. Valóban, az emberiségnek először meg kellett tanulnia, hogy hangzókat bocsásson ki, és élni tudjon ezeknek a hangzóknak az érzésében, mielőtt ezekkel a hangzókkal bizonyos képzeteket kötött össze, amelyek csak később jöhettek létre. Először olyasmi volt ez, ami még nem volt fogalom és képzet, hanem egyfajta érzése annak, ami a hangzókat átjárta, amikor kibocsátotta őket. Ebből jött létre a beszéd.

Ennek a fejlődésnek egy olyan korban kellett történnie, amikor az átrendeződés, a vérkeringés rendszerének felegyenesítése már megtörtént, mivel az állatok nem tudnak beszélni. Az énnek már felülről lefelé kellett hatnia. De ezt a felülről lefelé ható ént, bár ott volt, az emberiség így mégsem tudta elképzelni. Akkor a képzetérzék még nem fejlődött ki. Mi következett tehát ebből? Ebből az következett, hogy az ember nem kaphatta meg a beszédet saját énjén keresztül, hanem egy másik én által, amelyet az állati csoport-énnel hasonlíthatunk össze. A beszéd tehát ebben az értelemben valóban isteni adomány. Ezt felülről lefelé, azon az úton, amelyet az én foglal el, töltötték be az emberbe, amikor az én még nem volt képes arra, hogy maga alakítsa ki a beszédet. Tehát ez a felülről alááramló én nem volt képes rá, hogy kialakítsa a beszédet. Nem voltak még meg azok a szervei, amelyek megadhatták volna az impulzust a beszéd kialakítására. Ezt a csoport-énnek kellett megtennie. De hiszen most már készen volt az ember. Az ember már felegyenesedett. A csoport-énnek felülről lefelé a fizikai, az éteri szervezetbe, és így tovább kellett hatnia, hogy hasson a beszédre. Ebben a csoport-énben alulról egy áramlat jött szembe. Felülről lefelé jött a csoport-én áramlata, alulról felfelé egy olyan áramlat, amellyel találkozott a csoport-én áramlata. Ezek összejöttek, és egyfajta örvényszerű képződményt hoztak létre. Ha egy egyenes vonalat húznak a gégefő közepén át, így ez annak az áramlatnak az iránya, amelyet a beszédet adó szellemek használtak. S ebből a két, összetorlódó áramlatból keletkezett, fizikai anyagból az emberi gégefő formája. Ezzel azonban azt kell mondanunk, hogy az embernek egy csoportlélek befolyása alatt kellett kialakítania a beszédet, s ez a csoportlélek a Föld környezetében él.

Nos, talán emlékeznek arra, hogy beszéltem arról, hogy a csoportlelkek valójában a Földön működnek. Azt mondtam: az állatnak vízszintesen van a gerincvelője, amelyen keresztül a csoportlélek áramlik. De ezek a felülről lefelé irányuló erőáramlatok folyamatosan körbeveszik a Földet, ahogy a régi Hold körül is áramlottak. Ezek tehát olyan áramlatok, amelyek nem maradnak azon a helyen, ahol vannak, hanem merőlegesen a Föld körül keringenek. A csoportlelkek, amelyek pályájának iránya merőleges, körben keringenek a Föld körül. Mi következik ebből? Ha az embernek a csoportlelkek befolyása alatt kellett megtanulnia a beszédképzést, akkor ez nem történhetett úgy, hogy ugyanazon a helyen maradhatott, ahol volt, hanem mozognia, vándorolnia kellett, egyik helyről a másikra mennie, hogy a csoportlélek irányának elébe menjen. Az ember sohasem tanult volna meg beszélni, ha azon a helyen maradt volna, ahol egyszer volt, amikor még nem tudott beszélni.

Tegyük fel egyszer a kérdést: milyen irányba kellett egykor sodródnia az embernek? - Ezt az irányt igen könnyen kitalálhatják a következő módon. Tudjuk, hogy az éteri áramlatok az emberben jobbról balra irányulnak, a fizikai áramlatok pedig balról jobbra. Hol vannak most a csoportlelkek, amelyek a beszéddel áldották meg az embert? Erre a kérdésre a következő mérlegeléssel kapjuk meg a választ.

Nézzük a Földet a maga sajátos alakjában. Ha meggondolják, hogy az ember abban a korban tanulta meg a beszédet, amikor már úgyszólván készen volt, akkor el fogják ismerni, hogy egy erős áramlat volt szükséges, mivel a gégefő lágy formáját először az emberi gégefővé kellett átalakítani. Ennek egészen más földi viszonyok között kellett történnie, mint amilyenek ma vannak. De hogyan volt ez? Tekintsünk még rá a Földre. Gondolják el, hogy egyszer úgy állunk a földön, hogy arccal kelet felé nézünk; akkor mögöttünk van nyugat, balra észak, és jobbra dél. Nos, látni akarjuk, hogy ott milyen figyelemreméltó tény adódik számunkra. Balról jobbra irányulnak azok az áramlatok az embernél, amelyek a fizikai emberi test alakításával függenek össze. Ezek az áramlatok a külvilágban is jelen vannak, ezért a Föld kialakulásában is jelen voltak. Ott vannak azok az erős áramlatok, amelyek északról származnak, és dél felé futnak. Ezek a fizikai anyagra ható áramlatok. Másrészt ott vannak az éteri áramlatok, amelyek jobbról balra irányulnak, és nem azt célozzák, hogy a fizikai anyagot egyre sűrűbbé tegyék. Ezért a Földön még az egyoldalúságot, az aszimmetriát látjuk: abban az irányban, amelyben a fizikai áramlat van, ott van a Föld északi fele a kontinenseivel. Ott a megsűrűsödött fizikai anyag összehúzódik. S a másik oldalon, a déli féltekén vannak a széles tengerfelületek. Északról hat az az áramlat, amely azonos lényegű az emberben balról jobbra irányuló áramlattal. Szemléljük meg most az emberben lévő két másik áramlatot: azt, amely elölről hátulra irányul, és a másikat, amely hátulról előre. Az elölről hátrafelé irányuló áramlat, mint láttuk, az érzőtestből az érzőlélekbe megy, egyáltalán, a lélekbe; a másik áramlat kifelé tart. Ha önök ezt szemügyre veszik - kérem, hogy ezt igen pontosan vegyék szemügyre; ez nem valami könnyű -, akkor a következőt fogják mondani. A beszédtanuláshoz annak kellett történnie, hogy az ember létrehozott egy áramlatot, amely belülről kifelé, tehát az érzőtestbe tette meg útját. Ezzel tehát egy csoportlélek-áramlatnak kellett szembejönnie, és az érzőtestnek fel kellett ajánlania saját belső szervezetét a csoportlélek számára, hogy ott torlódjon fel az, ami képes volt a szervezet saját gégefőjét kialakítani. Az érzőtestnek egy ilyen áramlattal kellett szembekerülnie földkerekségünkben, amely hatni tudott asztralitására. Nem kellett tehát sem az északi, sem a déli irányt választani, amikor az ember arra készülődött, hogy beszélni tanuljon, hanem a másik irányt, amely merőlegesen állt erre. Ebből meg fogják érteni, hogy az embernek nyugat-keleti, vagy kelet-nyugati irányba kellett húzódnia, amikor meg kellett tanulnia beszélni. A szellemtudomány azt mondja, hogy az ember egykor a régi Lemúriában élt, ott, ahol ma tenger van Ázsia és Afrika között. Majd eltávozott onnan, hogy megtanulja a beszédet. Nem tudott dél és észak felé vonulni, nyugatra kellett vonulnia, és az ősi Atlantiszra költözött. Odament - nyugatra, az ősi Atlantiszba - szemben azokkal a csoportlelkekkel, amelyek a beszédet létre tudták hozni benne. Ha az emberi beszéd organizmusát valóban megértik, úgy találják, igazolódik az, amit a szellemtudományos megfigyelésekből mutattunk ki. Így tanulta meg az ember a beszédet az ősi Atlantiszon.

A beszéden azonban később a képzetérzéket is ki kellett fejlesztenie. Nem állhatott meg csupán a beszédnél, hanem tovább kellett lépnie a képzetérzékhez. Hogyan történhetett ez?

Ott természetesen nem tudott ugyanabban az irányban továbbmenni, úgy kellett mennie, hogy most ugyanannál az áramlatnál a szembenálló irányt választotta. Miért? Hiszen láttuk, valójában mi történik ott, amikor a hangzóérzékből képzet keletkezik. Láttuk, hogyan keletkezik a melódiából a hangzó, ha az ember a dallamot harmóniává teszi, majd az alaphangoktól eltekint, és csak a felhangok rendszerét fogja fel. Hogy a képzetérzéket kifejlessze, az embernek azt, amit az egyik oldalon kialakított a beszédből, a másikon el kellett hagynia. Az embernek vissza kellett fordulnia, miután megtanult beszélni. Az Atlantisztól keletre kellett húzódnia, hogy a megtanult beszéden továbbfejlessze a képzetérzéket. S itt megkapjuk a vándorlás értelmét, amit a szellemtudomány mond önöknek, azt állítva, hogy a régi atlantisziakat, akik érettek voltak erre, rávették, hogy nyugatról ismét kelet felé vándoroljanak tovább. Ezáltal megfelelő módon fejleszthették ki a képzetérzéket. Ebből azonban ismét az következne, hogy azok az emberek, akik az ellenkező irányba, vagyis nyugat felé vándoroltak, semmiféle képzetérzéket sem tudtak volna megfelelően kialakítani. Egykor az ellenkező irányba is vándoroltak emberek: ezek Amerika őslakói. Miért nem fordulhattak meg? Miért kellett azt, amit a többiek keleten megtanultak, később átvinni számukra? Mert ők az ellenkező irányba vándoroltak. Ez Amerika őslakosainak kozmikus sorsa, hogy az ellenkező irányba vándoroltak.

Ilyen módon egyenesen kézzelfoghatóvá válik, amit a szellemtudományos kutatás mond. Megérthetik a Föld egész tagoltságát. Mindaz, amit a kontinensek elrendezésén látnak, a szárazföldeket, a tengereket, amit az emberek vándorlásán látnak, mindezt megérthetik, ha ismerik azoknak az áramlásoknak a titkát, amelyeket magáról az emberről antropozófiai módon megismertünk. S így az antropozófia valóban bevezet bennünket abba az életbe, amelyen keresztül az ember és a külvilág átlátszóvá és érthetővé válik számunkra. S most menjünk tovább.

A továbbiakban megkérdezhetjük: De az emberiségnek mégis, miután kifejlesztette a képzetérzéket, tovább kellett tanulnia; nem maradhatott csupán a képzeteknél, hanem tovább kellett jutnia a fogalmakhoz? - Ismét fel kellett emelkednie a puszta képzetérzéktől a lelkiéletig. Ismét a szembenálló irányba kellett fordulnia. Az emberiség először kelet felé vette az irányt, hogy hozzájusson a képzeti élethez. A tiszta fogalmakat, amelyeket először a visszafelé vándorlással ismét meg kellett szereznie, ezeket először nyugaton - mégpedig a nyugat felé vándorlás után - vívta ki magának. Megérthetnénk a népek vándorlását egyenként, az atlantisz utáni négy kultúrkorszakon keresztül, ha lenne időnk, összegyűjthetnénk mindazt, amit az antropozófia ad hozzá. Egy csodálatos szövedék jönne létre abból, ahogy a szellemi erők működnek a Föld egész arculatán - beleértve az embert is.

Mostanáig áttekintettük azokat az áramlatokat, amelyek felülről lefelé, jobbról balra, elölről hátrafelé mennek és így tovább. De bizonyos vonatkozásban itt megrekedünk. Itt akadályozva vagyunk. Most valóban nem jutunk tovább. A szellemtudomány azt mutatja nekünk, hogy a képzetérzéken felül ott van az imaginatív, az inspiratív és az intuitív érzék, s ezek a mindennapi, a lelki életben befelé áradnak, a tisztánlátó tudatban viszont kifelé irányulnak. Ezt mutatja számunkra a szellemtudomány. S most felvetődik a kérdés: mindezeknek a dolgoknak, ha a fizikai emberben kell élniük, mégis szerveket kell kialakítaniuk, és bizonyos módon működniük is kell. Itt most szemügyre akarunk venni valamit, ami csak az embert illeti, és az állatoknál nincs meg ugyanígy: az emlékezés belső lelki tevékenységét. Mert az, hogy az állatoknak emlékezetük van, a természettudós fantáziája. Nem csoda, hogy az állatok olyan jelenségeket mutatnak, amelyek ugyanolyan elv szerint magyarázhatók, mint az embernél, de ez ismét egy hiba, ha ezeket emlékezeti jelenségekként magyarázzuk. Mert a fő irány, amivel az állat rendelkezik, és aminek az embernél egyenessé kellett válnia, hogy az én beáramolhasson, és kifejődhessen az emlékezet, az az állatnál vízszintes marad, és előre irányul, ugyanolyan helyzetben, mint az embernél. Így semmi akadálya annak, hogy ott az érzőlélek, az értelmi lélek és a tudati lélek áramlatai haladjanak át, de az én nélkül. Ezért jól lehetséges, hogy az állat olyan cselekvéseket hajt végre, amelyek érthetőek ugyan, de egyáltalán nem hatja át őket az én. Ezért mégsem szabad az állatok „értelméről” beszélni. Itt a tévedés egy hatalmas területe kezdődik mai tudományunkban. A tények azt mutatják, hogy az embert, anélkül, hogy ő maga értené, mégis egyfajta értelem irányíthatja. Erről van szó az állatoknál. Hogy az ember olyan jelenségekkel találkozhat az állatvilágban, amelyek hasonlóak lehetnek az emberi emlékezet jelenségeihez, az természetesen az állat formájából adódik. Az emlékezet formájáról beszélni azonban ostobaság, amely minden fogalmat összezavar. Az emlékezetnél valami egészen mással van dolgunk, mint például csupán az értelmes gondolkodásnál, vagy egyáltalán a képzetnél. Az emlékezetnél azt tesszük, hogy egy képzetünk megmarad, akkor is ott van, ha az észlelés, a benyomás elmúlt, nincs többé, hogy később olyasmit teszünk, ami egy előbbi cselekedethez hasonlónak látszik. Ha az emlékezetnek ez lenne a lényege, akkor Hering professzornak igaza volna, amikor azt mondja: amikor a kiscsibe kibújik a tojásból, rögtön tud csipegetni, tehát van emlékezete, mivel ismétel valamit, amit az elődei tettek. - Egyáltalán nem tudjuk azonban megérteni, mi az emlékezet, ha azt a hallatlan dolgot tesszük, ami ma a pszichológia területén történik. Akkor az órának is lenne emlékezete, mivel az is ismétel valamit, amit tegnap tett! Ezek megtévesztő fogalmak a szó legtágabb értelmében. Emlékezetről akkor kell beszélnünk, ha egy képzet belsőleg megmarad, nem pedig, amikor egy tényt külsőleg ismételünk. Ha egy képzet belsőleg megmarad, akkor az én őrzi meg. Az emlékezet lényege az, hogy az én birtokba veszi, és megőrzi a képzetet.

Ha ezt azonban egy emberi organizmusban kell megélni, akkor ehhez is egy szervet kell kialakítani, vagyis az ember énjének ismét áramlatokat kell létrehoznia. Magából az énből olyan áramlatoknak kell kiindulniuk a különféle más áramlatokba, amelyek elölről, jobbról jönnek, és így tovább. Ide kell betorkollniuk az áramlatoknak, amelyek az énből jönnek. Az énnek bele kell folynia a többi áramlatba, amely az én nélkül van ott. Az énnek le kell győznie az áramlatokat. Ha az egyik irány kívülről befelé tart, akkor az énnek képesnek kell lennie arra, hogy önmagából, ellentétes irányban hozzon létre egy áramlatot. Ennél az a lényeg, hogy az én nem eleve képes erre, ezt azon is láthatják, hogy amikor az ember megtanult beszélni, egy ilyen ellentétes irányú áramlatnak kellett létrejönnie, és az én erre egykor még nem volt képes. Még egy csoport-énnek kellett itt működnie, hogy ezeket az áramlatokat belevigye a lélekbe. Ha azonban elkezdődik a tulajdonképpeni lelkiélet, amelyben az én részt vesz, akkor magából az énből olyan áramlatok indulnak ki, amelyek behatolnak a már meglévő áramlatokba.

Észleli-e az én bizonyos módon, ha egy áramlat behatol, „befúródik” egy már meglévő áramlatba? Igen, az én ezt egészen pontosan észleli. Egészen a képzetig menően az én úgyszólván nem vállalkozik arra, hogy áramlatokba behatoljon. Ha azonban az énnek egy magasabb képességet, például az emlékezetet kell kialakítania, akkor be kell hatolnia a már meglévő áramlatba, amelynek ezzel a másik áramlattal szemben kell hatnia. Ezáltal napvilágra kerül, hogy ha az én továbbfejlődik, valami más járul hozzá a tér három, derékszögű áramlatához. Miközben az én elkezdi kialakítani az emlékezetet, a tér egyik iránya után mintegy behatol az ellenkező irányba, és ezzel tudatába kerül az észlelésre szolgáló idő. Ezért kapcsolódik össze az emlékezés az időképzettel. Egy olyan képzet, amelyet nem a tér egy irányában követünk, hanem a múlt irányában, az behatol a tér irányaiba. Így van ez mindannál, amit az én önmagából alakít ki. Utalhatunk arra az áramlatra, amely akkor folyik le, amikor az én az emlékezetet alakítja ki - hogy ezt részletesen kifejtsük, túl messzire vezetne. Ez olyan áramlat, amely a baloldaltól jobbra tart. Éppen így mennek áramlatok balról jobboldalra, amikor az én olyasmit alakít ki, mint a szokások. Ezek azok a balról jobbra tartó áramlatok, amelyek szemben állnak a korábbi áramlatokkal, és amelyek én nélkül jöttek létre. Az én elsősorban ezekkel szemben hatol be.

Ha a lelkiéletet szemléljük, ebben érzőlelket, értelmi lelket és tudati lelket különböztetünk meg. Az értelmi lélek még csalóka is lehet. Már mondtam, hogy az embernek lehet értelme anélkül, hogy értene valamit. Mert az értés állapotához hozzátartozik az én. S hogy bensőleg ismét eljussunk az énhez, az értelmi léleknek belül kell kifejlődnie egészen az énig. Ezután az értelmi lélek felemelkedik a tudati lélekhez. Ezek mindig ellentétes irányok. Amikor a tudati lélek tudatossá válik, akkor az az irány, amely ide tartozik, szemben áll azzal az iránnyal, amelyet az értelmi lélek követ, s amely még nem működik tudatosan.

Megmutatkozik-e valahol, hogy az értelmi és a tudati lélek áramlatai szemben állnak egymással? Bizonyos földi viszonyok között láthatjuk ezt. Gondolják csak el, hogy bizonyos körülmények között igen értelmes tevékenység az, ha az ember olvasni tanul, bár ez nem feltétlenül az értéssel bíró énből indul ki. Amit most mondok, az elsősorban az európai viszonyokra érvényes, ahol az emberek, mint tudják, bizonyos vonatkozásban későbbi kulturális viszonyokra vártak. Ebből olyasmire következtethetnek, ami már a görög-latin kultúrában jelen volt, amikor az értelmi lélek odáig fejlődött, amit írásnak nevezünk. Amikor az értelmi lélek kialakult, akkor indultak meg az olvasás és az írás első kezdetei; de ezek még csak az első kezdetek voltak. S ezt a jelleget megtartották. Majd jött a tudati lélek hatása. Hiszen az ellentétes irányokhoz tudatos tevékenységeknek kell tartozniuk, mivel a tudati lélek áramlata ellentétes irányban hat az értelmi lélek irányával. Először számolni volt képes megtanulni az ember, amikor kifejlesztette a tudati lelket, mivel a számolás tudatos tevékenység.

Ami itt irányként működik, az megjelenik képileg: az európai népek balról jobbra írnak, mert az értelmi lélek erői ennek az iránynak a részesei voltak, de jobbról balra számolnak. Ha önök például összeadnak, akkor jobbról balra adnak össze. Itt látják, ahogy a két különböző áramlat egymás fölé csúszik. Látják, ahogy képileg egymás fölé megy az értelmi és a tudati lélek áramlata. Ez nem mindenhol van így. Éppen ezen a példán érthetjük meg az európai népek természetét. Láthatjuk, hogy az európai embereket arra választották ki, hogy az értelmi lélekkel addig várjanak, amíg eljött egy bizonyos időpont, hogy a tudati lélek fejlődése ne legyen elhamarkodott. Ezzel szemben más népeknek már az értelmi lélekben ki kellett fejleszteniük azt, aminek a nyugati kultúrában csak a tudati lélek korában kellett kialakulnia. Számukra tehát az a lehetőség adatott, hogy már az értelmi lélekkel véghezvigyenek valamit, amit azok, akik vártak, csak később, a tudati lélekkel tudtak létrehozni. Azok a népek, amelyeknek az volt a küldetése, hogy már az értelmi lélek kialakulásánál megteremtsék az előkészületeket a tudati lélekhez, hogy mintegy úttörői legyenek a tudati léleknek, azok a szemita népek. Ezért írnak a szemita népek jobbról balra!

Ezek a dolgok nem csupán eszközt jelentenek arra, hogy megértsük az embert, hanem a kulturális jelenségek megértésének eszközei is. Hogy a földfejlődés egy bizonyos időpontjában miért írtak, vagy miért számoltak így vagy amúgy, az is megérthető ezekből a tényekből. Még tovább is mehetnénk, és ezt egészen a betűformákig követhetnénk, amelyeket az egyes népek használnak, hogy vajon egy vonást balról jobbra, vagy jobbról balra húznak-e, és így tovább. Hogy miért ír egy nép egy betűt ilyen, vagy olyan módon, az ezeknek a szellemi tényeknek a megértéséből következik.

Ezekből a tényekből láthatják, milyen küldetése van a szellemtudománynak a jövőben, ha világossággá kell válnia az emberek fejében, hogy áttekinthessék, ami különben érthetetlen maradna számukra.

Talán mégsem lenne helyes, ha ezeket a szemlélődéseket ezen a ponton lezárnánk. Ezért holnap bizonyos módon folytatódniuk kell, s ezáltal törekednünk kell arra, hogy csak vázlatos módon ugyan, de lezárjuk őket. Ezért holnap antropozófiai értelemben fogok beszélni, mondhatnám, Goethe egyik leányáról. Tudják, hogy megírtam a „Goethe als Vater einer neuen Ästhetik” (Goethe, az új esztétika atyja) című írást. Ebben az írásban Goethét a művészetek felfogásának és megértésének atyjaként ábrázoltam. Holnap meg akarom mutatni önöknek a leányát, Goethe gyermekét, a művészettudomány valóban újszerű felfogásában, az esztétikában.

  Hiba és javítás beküldése... Megjelölés olvasottként