Szemlélődéseinkben eljutottunk addig, amit beszédérzéknek neveztünk, és most elsősorban azt akarjuk szemügyre venni, amit fogalomérzéknek neveztünk. Természetesen itt a szót nem a tiszta fogalom értelmében szabad használniuk; hanem abban az értelemben, ahogy a mindennapi életben beszélünk; ha valaki valamit mond az embernek, valamely szót mond, akkor az ember képzetet alkothat arról, amit ez a szó jelent. Éppen annyira mondhatnánk képzet-érzéket is. Először érthetővé kell tennünk, hogyan jön létre ez a képzet-érzék. Ehhez még egyszer vissza kell nyúlnunk a két előző érzékhez, a hangérzékhez, a halláshoz, és a beszédérzékhez, és még egyszer fel kell tennünk a kérdést: mit jelent ez egyáltalán, hogy beszédérzékünk, hallásunk van? Hogyan jön létre valójában a hangzó érzékelése, ahogy ezt jellemeztük? - Most tehát először jellemeznem kell, milyen sajátosság történik, ha az ember érzékel egy hangzót, A-t, vagy I-t, vagy egy másik hangzót. Úgyszólván a hangzó-érzékelés apparátusát kell megvilágítanunk. Mivel nem tudok egy ilyen dologról egy egész órán keresztül beszélni, csak néhány adatot közölhetek önökkel, amelyeket azután ez vagy amaz igazolhat az önök számára, amit maguktól, utánagondolással, vagy az életben végzett kutatással érhetnek el.

Tudják, hogy a zeneiségen belül a hangot, a dallamot és a harmóniát különböztethetjük meg. S önök tudják azt is, hogy a harmónia egyidejű hangok érzékelésén, a dallam egymás utáni hangok összefogásán alapul, és hogy ezután jön tekintetbe az egyes zenei hang, mint ilyen. A hangzó-érzékelés mechanizmusát csak úgy tudják felfogni, ha a szemügyre veszik, milyen kapcsolatban van a hangzóban lévő hangzás magával a hangzóval. Figyeljük meg egyszer azt, mi is egy harmónia: a hangok egyidejű egymásra hatása; és azt, hogy mi egy dallam: a zenei hangok egymásra következő együttes hatása. Gondolják el, hogy tudatossá tehetik azt, amit öntudatlanul tesznek a hangzóérzékeléskor, s ekkor a következő történne.

Tisztában kell lenniük azzal, hogy az érzékelésben éppen valami tudattalan - legalábbis tudatalatti - rejlik. Ha az, ami öntudatlanul rejlik az érzékszervi észlelésben, tudatossá válna, akkor ez nem lenne többé érzékelés, érzéki észlelés, hanem egy ítéletről kellene beszélnünk, egy fogalomalkotásról, vagy hasonlóról. El kell tehát gondolniuk, hogyan történne az, ami a tudatalattiban a hangzóérzékelésnél történik, ha ezt tudatosan tudnák végezni. Gondolják csak el, érzékelnek egy dallamot. Ha ezt a dallamot érzékelik, akkor egymásután érzékelik a hangokat. Gondolják most el, hogy minden további nélkül egy dallam hangjait úgy tudnák az idősorban összecsúsztatni, hogy ugyanezeket a hangokat egyidejűleg érzékelhetnék. Ehhez természetesen szükségük lenne arra, hogy a múltat és a jövőt egymásba csúsztassák. Egy dallam közepén elsősorban már tudniuk kellene a következőt, hogy a jövőből a jelenbe csúsztathassák. Amit az ember így tudatosan nem képes végrehajtani, az a hangzóérzéknél ténylegesen, öntudatlanul megtörténik. Ha mi A-t, vagy I-t, vagy egy másik hangzót hallunk, akkor mindig egy tudatalatti tevékenység révén egy dallamot rögtön egyfajta harmóniává változtatunk. Ez a hangzó titka. Ezt a csodálatos tudatalatti tevékenységet szellemi fokon mintegy úgy hajtjuk végre, ahogy a szemen belül a különböző fénytörések szabályszerű fizikai törvények szerint történnek, amelyek csak utólag jutnak a tudatunkba. Most ugyanazt tesszük, amit a fizikus tesz, ha megmutatja, hogyan jön létre a fénytörés a szemben. Tehát egy dallam, melódia rögtön harmóniává változik. Ez azonban még nem elég. Ha csak ez történne, akkor még nem jönne létre a hangzó, ehhez még valami másnak is kell járulnia.

Tudatában kell lenniük annak, hogy minden zenei hang nem egyszerű hang, hanem amikor valamilyen hang zenei hang, ez úgy van, hogy még ha gyengén is, de mindig a felhanggal együtt hangzik. Ez a sajátossága a zenei hangnak, szemben a többi zajjal, durranással, vagy hasonlóval, hogy mindig hallatszanak a felhangok, még ha gyakorlatilag nem is hallhatóak. Ha van egy dallamuk, akkor nemcsak az egyes hangokkal rendelkeznek, hanem minden egyes hangnál a felhangokkal is. Ha egy dallamot pillanatnyilag egy harmóniává fognak össze, akkor nemcsak az egyes alaphangokat, hanem minden egyes hangból a felhangot is összesűrítik. Az öntudatlan tevékenységnek azonban még valamit meg kell valósítania: a figyelmet el kell fordítania az alaphangokról, a figyelemnek ezeket bizonyos módon el kell kerülnie. A lélek ténylegesen ezt teszi, ha az A vagy az I hangzót érzékeli. Nem mintha a többi hang nem lenne ott, hanem csak a figyelem elfordul tőlük, és azt a harmóniát csak felhangokból fogjuk fel. Csak ez a hangzó. A hangzó azáltal jön létre, hogy egy dallam pillanatnyilag harmóniává változik, majd eltekintünk az alaphangoktól, és csak a felhangok rendszerét fogjuk fel. Amit ezek a felhangok nyújtanak, az a hangzó értelme, A, vagy I. Most megvilágítottuk önöknek, mi valójában a hangzó-észlelés, éppen úgy, ahogy a látást a szemben fizikálisan magyaráztuk.

Mi tehát - s ez éppen olyan nehéz, de fontos kérdés - a képzet érzékelése, egyedül az értelem érzékelése, úgy, hogy önök tehát hallják a szót, és a szón keresztül megértik, felfogják az értelmet? Hogyan jön ez létre?

Hogy ez valami egészen sajátos, az egyszerűen abból a triviális mérlegelésből is kitűnhet az önök számára, hogy valamely dolgot a legkülönbözőbb nyelveken a legkülönbözőbb hangzókkal tudnak kifejezni. Egy dolgot egyszer „Amor”-nak, máskor „Liebe”-nek (szeretet, szerelem) neveznek. Így mindkét különböző hangzó-képben olyasmit fejeznek ki, ami mindkét esetben ugyanaz. Ez a mögötte álló képzet jelentésére utal. Amíg tehát minden népnél, minden nyelvnél másként halljuk a hangzót, rajta keresztül mindenütt ugyanazt a képzetet halljuk, azt, amely mögötte rejlik, és a hangzókép minden különbözősége ellenére ugyanaz. Ezt is érzékelnünk kell. S hogyan érzékeljük ezt?

Hogy ezt megvilágítsuk, a képzet érzékelésének folyamatát akarjuk megszemlélni, mégpedig - kérem, hogy ezt vegyék szemügyre - azzal a feltételezéssel, hogy a képzet a hangzó útján jön létre számunkra. Ha a hangzó-érzékelésnél van egy dallamunk, amely harmóniává változik, s ennél eltekintve az alaphangoktól - amelyeket a hangzó, vagy a szó-érzék ad számunkra -, szükséges, hogy ezáltal kitűnjön a hangzó értelme, hogy a figyelem a felhangok egész rendszerétől elterelődjön. Ha ezt most még lelkileg is végrehajtják, akkor visszapillantanak arra, ami a felhangokban testesült meg, arra, ami képzetként jön létre az önök számára. Ezzel ugyanakkor az is adott, hogy az ember, ha nyelvének hangzóit vagy szavait hallja, akkor úgyszólván árnyalva, színezve kapja azt, ami általánosan emberi: a képzetet, amely minden hangzón és minden nyelven átvonul.

Azt mondtuk, hogy a nyelven keresztül, amennyiben ennek hangzói vannak, magas szellemi lények nyilvánulnak meg, amelyeknek sajátos küldetésük van a földi léttel összefüggésben, a népszellemek, amelyek nemcsak titokzatos suttogásban, hanem éppen olyan titokzatos képekben működnek az emberi nedvekben, abban, ami ott a felhangok rendszerében rezeg az emberi organizmusban. Így azt kell mondanunk, hogy ami a felhangok hangjai mögött, általános emberiként rejlik, az a közös emberi szellem, amely az egész Földön áthullámzik. Ez az egész Földön áthullámzó emberi szellem ezért csak úgy ismerhető fel, ha valaki a saját helyén úgyszólván a felhangokon keresztül a nem hallhatóba, a pusztán képzetszerűségbe hallgatódzik bele. Azáltal, hogy az emberek megkapták annak lehetőségét, hogy úgyszólván szemet hunyjanak az árnyalatok fölött, eleresszék ezeket fülük mellett, és felismerjék a közös elemet, amely az egész Föld fölött hullámzik, ezáltal szerezték csak meg a képességet az emberiség történeti fejlődése folyamán, hogy felfogják az általánosan emberit. Mert csak a képzet világában fogható fel először a Krisztus-szellem igazi alakjában, az általános emberiben. Azok a szellemi lények, amelyek a legkülönbözőbb formákban jelentkeznek, és jelentkezniük kell, amelyeket Ő küldött, mindegyiket a saját helyére, ahogy például azt oly szépen ábrázolja Goethe költeménye, a Rejtelmek (Die Geheimnisse), ezek a szellemek Krisztus küldöttei, amelyek feladatukat tőle kapták, ezek az egyes nép- individualitások népszellemei.

Mindez csak egy képet ad önöknek arról, mi valójában a fogalomérzék. Ezzel azonban egy egészen sajátos utat tettünk meg. Úgyszólván azt, ami a mindennapi emberi életben rajtunk lévő érzék, egyelőre kimerítettük. Azáltal merítettük ki, hogy rátekintettünk azokra az emberben lévő, tudatalatti lelki képességekre, amelyek képesek arra, hogy mintegy visszaszorítsák a felhangok rendszerét. Milyen magasabb képesség van még? Mi szorítja vissza a felhangoknak ezt a rendszerét? Mi ez tehát az emberben, ami polipkarokként kifelé hat, és visszaszorítja a felhangok rendszerét? Ez az ember asztrálteste. Az ember asztrálteste eléri azt a képességet, hogy visszaszorítsa a felhangokat, amit triviális nyelven kifejezve nem másnak hívunk, mint elfordítani róluk a figyelmet, ekkor ez az asztráltest egy magasabb képességét jelenti, mint amikor úgyszólván kevesebbet tud visszaszorítani. Mikor lesz ez az asztráltest még erősebb? Akkor lesz erősebb, ha nemcsak a felhangokat tudja visszaszorítani, ezáltal nemcsak eléri azokat a képzeteket, hogy visszaszorítja a felhangokat, és így eljut a külvilág határához, és ennek határánál a külvilágot képzetként meg tudja figyelni, hanem akkor is, ha képessé teszi magát arra, hogy ellenállás nélkül, saját, belső erejéből kiválassza asztrális szubsztanciáját. Hogy képzethez jussanak, mindig szükséges még az is, hogy visszaszorítsanak egyfajta ellenállást: a felhangok rendszerét. Ha abban a helyzetben vannak, hogy külső ösztönzés nélkül kiterjesszék asztrális „polipkarjaikat”, akkor fellép az, amit magasabb értelemben szellemi érzékelésnek nevezhetünk. Kialakulnak a tulajdonképpeni szellemi érzékelő szervek. Abban a pillanatban, amikor az ember megszerzi azt a képességet, hogy nemcsak figyelmével szorítja vissza a felhangok rendszerét, hanem ahol az elülső agyvelő egy részén - a szemöldökök között - két polipkarként ki tudja szorítani asztrális szubsztanciáját, akkor ezen a helyen kialakítja azt, amit a kétlevelű lótuszvirágnak nevezünk, az első szellemi szervnek, ahogy az imaginatív érzékszervet meg is tudjuk nevezni. Ez a tizenegyedik az érzékszervek közül. S ugyanolyan mértékben, ahogy az ember mindig jobban képessé válik arra, hogy ilyen módon önmagából, anélkül, hogy a külvilág kényszerítené, kinyújtsa asztrális szubsztanciáját, ugyanolyan mértékben alakít ki további magasabb érzékeket. A gégefő tájékán alakít ki e munka révén egy igen bonyolult érzékszervet, a tizenhat levelű lótuszvirágot, az inspiráció érzékszervét. A szív tájékán pedig azt az érzékszervet, amelyet intuitív érzékszervnek is nevezhetünk, a tizenkét levelű lótuszvirágot, és még további magasabb érzékeket, amelyeket azonban - mivel így a tisztán szellemibe jutunk - nem nevezhetünk szokásos értelemben érzékszerveknek. Tehát elegendő, hogy a fizikai, tényleges érzékszervekhez hozzáfűztük az imaginatív, az inspiratív és az intuitív érzékszerveket.

Nos, tegyük fel a kérdést: ez a három érzékszerv csak a szellemi látó embernél tevékeny-e, vagy van-e a mindennapi embernél is valami, amit e szervek tevékenységének foghat fel? Igen, a mindennapi embernél is van valami, amit ezen érzékszervek, az imaginatív, az inspiratív és az intuitív érzékszervek tevékenységének foghat fel. Ha önök pontosan felfogták, hogyan működnek ezek az érzékszervek a szellemi látó embernél, így azt fogják mondani, hogy működnek, mialatt polipkarként kifelé nyúlnak. A mindennapi embernél is léteznek ezek, csak azzal a különbséggel, hogy nem kifelé, hanem befelé nyúlnak. Pontosan azon a helyen, ahol a kétlevelű lótuszvirág létrejön a szellemi látónál, ott a mindennapi embernél is van valami, ami két, befelé nyúló polipkarként csak az elülső agyvelő tájékán kereszteződik. Így a mindennapi tudat ezeket a polipkarokat egyszerűen befelé fordítja, ahelyett, hogy kifelé fordítaná, mint a szellemi látónál.

Ami itt előttünk van, csak egy összehasonlítással tudom megvilágítani önöknek. Sokat kellene meditálniuk, ha az összehasonlítástól el akarnának jutni a tényig. Mert ez egy tény. Csak azt kell világossá tenni önmaguk számára, hogy az ember azt, ami rajta kívül van, látja, s ami benne van, nem látja. Senki sem látta még saját szívét, vagy agyát. Így van ez a szellemiségben is. A szerveket nemcsak hogy nem látjuk, hanem nincsenek is tudatunkban, s ezért nem is lehet felhasználni őket. De működnek. Azért, hogy valami nem tudatos, még tevékeny. A tudat nem dönt a valóságról. Különben mindannak, ami ebben a városban, Berlinben körülöttünk van, és amit önök nem látnak, nem kellene ott lennie. Természetesen ez olyan logika, amely szerint azok ítélnek, akik tagadják a magasabb világokat, mivel nem látják ezeket. Ezek az érzékszervek tevékenyek, de tevékenységük befelé irányul. S ennek a befelé irányuló tevékenységnek a hatását érzékeli most az ember. Hogyan érzékeli ezt?

Mialatt az imaginatív érzék kifelé árad, létrejön az, amit a mindennapi életben valamely dolog érzékelésének, a külső érzékelésnek, észlelésnek nevezünk. Hogy önök a dolgokat kívül látják, azon alapul, hogy ez az érzékszerv befelé működik. Amit kifelé érzékelésnek, észlelésnek nevezünk, azáltal van, hogy valami önökben befelé dolgozza azt, ami az imaginatív érzékben napvilágra jut. Jól különböztessék meg azonban azt, amit itt érzékelésnek nevezünk, attól, ami például egy hang. Ez még valami más, ha egy hangot hallunk, egy színt látunk, vagy érzésünk van róla. Egy színt látni, és azt mondani, hogy vörös, valami más, mintha éreznénk ezt: ez a közvetlen benyomás szerint szép vagy csúnya, kellemes, vagy kellemetlen.

Az inspiratív érzék is befelé fejti ki tevékenységét, és ezáltal keletkezik az, ami egyfajta bonyolult érzékelés, ez az érzés. Az egész érzelmi élet, amelynek több bensőségessége van, mint a puszta érzékelésnek, az inspiratív szerv tevékenysége, amely a kifelé végzett tevékenység helyett csak befelé tevékeny, S ha az intuitív érzék befelé árad, akkor keletkezik az, amit most valójában gondolkodásnak nevezünk, gondolati képeknek. Ez az intuitív érzék befelé irányuló tevékenységének sikere. Először érzékeli az ember a dolgot, azután jön az érzés, és végül kialakítja róla gondolatait.

Ezzel látni fogják, hogy az érzékek világából már a lélekvilágba emelkedtünk. Kívülről, az érzéki világból kiindulva, magában az emberben, érzésekben, érzékelésben, gondolatokban ragadtuk meg a lelket. Ha most továbbmennénk, és a magasabb érzékeket, amelyeket már nem helyesen nevezhetünk érzékszerveknek, amelyek a többi lótuszvirágnak felelnek meg, hatásukban befelé szemlélnénk, akkor ebben az egész magasabb lelkiéletet találnánk meg. Ha például a szervezetben lejjebb fekvő, nyolc-, vagy tízlevelű lótuszvirág befelé fejti ki tevékenységét, akkor egy még finomabb lelki tevékenység jön létre. S ennek a sornak a végén találjuk azt a legfinomabb lelki tevékenységet, amelyet már nem a „puszta gondolat” szóval, hanem tiszta, csupán logikus gondolatként jelölünk meg. Ez az, ami a különféle lótuszvirágok tevékenysége által jön létre. Ha most ez a csupán befelé-működés ismét megszűnik, és - ahogy hangsúlyoztam - kifelé kezd működni, ha tehát azok a polipkarok, amelyek különben befelé nyúlnak, mindenütt kereszteződnek, és lótuszvirágokként kifelé áradnak, akkor jön létre az a magasabb tevékenység, aminek a révén a lélektől felemelkedünk a szellemhez. Itt az, ami különben pusztán benső életnek tűnik számunkra, mint gondolkodás, érzés és akarat, immár a külvilágban jelenik meg, és szellemi lények hordozzák.

Ilyen módon úgyszólván megértették az embert, mialatt az érzékszervektől felemelkedtek a lelken keresztül oda, ami valójában már nem az emberben van, hanem szellemiként kívülről befelé hat, és éppen úgy hozzátartozik az emberhez, mint az egész természet, és kívül a világ többi része. Felemelkedtünk a szellemiséghez.

Amit most ezekkel a ma megadott alapvető ismeretekkel ábrázoltam önöknek, és mindkét legutóbbi előadással, az valójában az ember. Ez az ember, aki úgyszólván egy eszköz arra, hogy érzékelje a világot, lelkileg átélje, és szellemileg megértse. Így még csak ez az ember. S ami ez az ember, valójában az formálja először a testét. Nem azt ábrázoltam, mi az ember, ha készen áll önök előtt. Azt ábrázoltam, ami ott belül az emberben egyfajta tevékeny játék. Ami viszont tevékeny játék, ahol minden összeműködik - érzékileg, lelkileg és ismét szellemileg -, az formálja úgy az embert, ahogy előttünk áll a Földön.

Hogyan formálja ez az embert? Itt elsősorban is csak utalásokat adhatok önöknek, utalásokat, amelyeket azonban mindenütt igazolva láthatnak, ha a külső megfigyelések pozitív eredményeit elfogadják. Ami ott kint előttünk áll, ha a külső érzékszervekkel megnézzük az embert, csupán optikai csalódás. Ez egyáltalán nem létezik. A teljes megfigyelés számára ez egészen másként néz ki. Gondoljanak egyszer arra - hogy képet alkossanak róla -, hogy önmagukat érzékszervileg egyáltalán nem tudják érzékelni. Ha pillantásunk végigfut önmagunkon, akkor csak egy részét látjuk önmagunknak, felületünknek csak egy részét. Saját maguk sohasem észlelhetik saját tarkójukat, vagy hátukat. Mégis tudják, hogy ezzel rendelkeznek. A többi érzékszerv révén tudják, az egyensúlyérzék, a mozgásérzék révén, és így tovább. Úgyszólván egy belső tudat által tudják, hogy van valami önökön, amit önmaguk külsőleg nem érzékelhetnek. Így igen sok minden van az emberen, amit ő nem érzékelhet, amit például először meg kell értenie, ha az összes, általam jellemzett magasabb érzékszerv kialakul.

Nos, elsősorban az embernek azt a részét kívánjuk szemügyre venni, amelyet - tegyük fel, hogy a szemével - érzékszervileg ő maga érzékelni képes. Szorítkozzunk elsősorban arra a részre, amit az ember önmagán láthat. Valójában mi ez a rész, amit az ember saját maga észlel önmagán? Értsék meg pontosan a szavakat. Mivel kell észlelnie az embernek ezt a részt, amit önmagán láthat? Mindazt, amit érzékel, alapjában véve az érzőlélekkel érzékeli. Majd ha az érzőlélek útján nem kap valamiféle hírt arról, ami történik, akkor nem jut semmiféle véleményhez valamiről. Ha csupán az érzőtest kapna ilyen „hírt”, akkor ezt nem tudná felfogni. Értés nélkül állna előtte. Hogy az ember viszont érzékelni tud, azt az érzőlélek teszi, amely felfogja azt, ami ott történik. S mi az, ami szemben áll ezzel az érzőlélekkel? Mi az a rész, amely ekkor szemben áll az érzőlélekkel, ha a szem érzékeli ezt? Ez nem más, mint az érzőtest látszata, az érzőtest külső illúziója. A fogalmat mindenképpen kissé ki kell tágítaniuk. Nemcsak azzal érzékelhetnek, hogy szemüket testük felszínére irányítják, hanem ujjaikkal is odanyúlhatnak. Ott is az érzőtesttel érzékelik ezt. Az érzőtest mindenfelé kiterjed ott, ahol az ember érzékelni képes érintés, érzékelés révén. Mégsem az érzőtest az, amit az ember ott érzékel. Ha valóban látnák az érzőtestet, akkor azt is látnák, hogy ott, ahol saját látszati képüket látják, fizikai testüket, ott valami asztrális nyomul elő, és visszaszorul. Ha valami visszaszorul, akkor az felgyülemlik. Ilyen módon elől az érzőtest és az érzőlélek együtthatásával van dolgunk. Hátulról jön az érzőlélek áramlata, így a test elülső részén a bőrünkhöz ütközik, és elől beleütközik abba, ami az érzőtest. Ha két áramlat összetorlódik, akkor napvilágra kerül a torlódás. Ez éppen úgy van, mint amikor két áramlat összeütközik: akkor valami napvilágra jut. Látjuk az egyik áramlatot, és látjuk a másikat. Most azonban gondolják el, hogy nem láthatnák sem az egyik, sem a másik áramlatot, hanem csak azt, ami a két áramlat összekuszálódásából napvilágra kerül. Ez külső testiségüknek az a része, amit szemük, vagy valamely külső érzékszervük önmagukon érzékelni tud. Éppen a bőrükön határolhatják be, ahol az érzőléleknek és az érzőtestnek ez az összetalálkozása történik. Ebből egy példán láthatják, hogyan formálnak azok, amiket szellemileg vizsgáltunk, az embernek ezek a különféle tagjai magán az emberen. Látjuk, ahogy a lélek magán a testen formál. Most megyünk tovább.

Azt mondhatjuk: az emberen hátulról és elölről együttműködés áll fenn, így az érzőlélek és az érzőtest összeilleszkednek. Éppen így illeszkednek össze azok az áramlatok, amelyek jobbról és balról jönnek. Balról közeledik az az áramlat az emberhez, amely fizikai testéhez, jobbról pedig az, amely étertestéhez tartozik. Az étertest és a fizikai test egymásba csúsznak, és ahol mindkettő egymásba csúszik, ahol a fizikai test és az étertest közösen működnek, ott van az, ami ott keletkezik, a valójában érzékszervileg észlelhető ember. Balról jön a fizikai test áramlata, jobbról az étertesté; a kettő egymásba nyomul, és középen kialakul az érzékszervileg észlelhető, fizikai ember.

A továbbiakban: éppen úgy, mint ahogy vannak áramlatok balról és jobbról, elölről és hátulról, van egy áramlat fentről és egy lentről is. Alulról felfelé áramlik ugyanis az asztráltest fő áramlata, és fentről lefelé az én fő áramlata. Az érzőtestet idáig úgy jellemeztük, hogy elölről lehatárolódik, valójában azonban úgy van, hogy az asztráltest áramlata alulról felfelé áramlik, majd ezt az áramlatot megragadja egy másik, amely hátulról előre irányul, és ezáltal bizonyos módon korlátozódik. De az asztráltestben ez nem az egyedüli áramlat alulról felfelé, és elölről hátrafelé, s így az asztráltest az áramlatoknak ezzel az irányával jön létre: alulról felfelé, és elölről hátrafelé. Az emberben valóban egybefolynak mindezek az áramlatok: egy felülről lefelé, egy alulról felfelé, egy hátulról előre, egy elölről hátulra, egy jobbról balra, egy másik pedig balról jobbra.

Mi jön létre ekkor az alulról felfelé, és a felülről lefelé folyó áramlatokkal? A következő módon kívánom megvilágítani önöknek, ami itt létrejön. Egy áramlat felülről lefelé irányul. Ez nem tud akadálytalanul áramlani, mert feltartja a másik áramlat, amely alulról felfelé megy. Éppen így van annál az áramlatnál is, amely jobbról balra irányul, és így tovább. Mindegyiket feltartóztatják, és ez adja középen a fizikai test képét.

Ha megszemléljük mindkét áramlatot, amelyek hátulról előre, és elölről hátulra tartanak, akkor tisztában kell lennünk azzal, hogy mindkét áramlatot átszelik az alulról és felülről jövők. S ezzel a kereszteződéssel jön létre ténylegesen egyfajta hármas tagozódás az emberben. Ilyen módon az egyik áramlat alsó részét szűkebb értelemben érzőtestnek nevezzük. Majd a torlódás által létrejön valami, ami annak felel meg, amit immár szűkebb értelemben az érzőtest legmagasabb fokú kialakulásának nevezhetünk, ott, ahol a tulajdonképpeni érzékszervek létrejönnek, s amelyeket önök már nem láthatnak, mert maguk a szemek is idetartoznak. Nem is szagolhatják őket, mivel maga a szaglószerv is idetartozik. Nem tudnak betekinteni a szem belsejébe, hanem a szemből csak kifelé tekinthetnek.

Ez az ember teljes érzőtestének a kialakítása. Miért neveztem meg egyáltalán két tagot, ha mindez az érzőtest? Ez azon az alapon igaz, hogy ott lent a hatás kívülről történik, és ott fent van ismét a fizikai látszata (virtuális képe) annak, amit érzőléleknek nevezünk. Az arcban elsősorban az érzőlélek kifejeződését látjuk. Az arcot az érzőlélek építi fel. S ott fent, a legfelső rész, amely a legkevésbé csúszik vissza, ez az, ahol az értelmi lélek építi fel szervét. Jegyezzék meg azonban, hogy nemcsak alulról és felülről jönnek ezek az áramlások, hanem jönnek jobbról és balról is, s így az egészet ismét átszelik. Van itt egy olyan áramlatunk, amely a test hossztengelyén fut át. Ez az áramlat az oka, hogy ott fent ismét egyfajta megosztottság jön létre. Egy rész leszakad az értelmi lélek formájából; s ez a leszakadt rész, egészen fent a határnál, ez a tudati lélek formája. Ez a tudati lélek beleformálódik ott fent az ember legbensőjébe, és ez formálja a szürke agytekervényeket is. Ott találják meg a tudati lélek munkáját az emberen. Ha úgy ismerik az embert, mint szellemi lényt, akkor azt, ami forma az emberben, ebből a szellemi lényből kiindulva könnyen megérthetik.

Így dolgozik a szellem az emberi test formáján. Minden egyes szerv úgyszólván világosan ki van vésve a szellemiségből. Az ember csak akkor tudja az agy épületét felfogni, ha tudja, hogyan kavarognak egymásba az egyes áramlatok az agyban.

Most egyszer egy részletbe akarunk bocsátkozni, hogy önök lássák, hogyan működhetnek gyümölcsözően ezek a dolgok, ha egyszer egy igazi tudomány közkincsévé válnak, a mai, külső tudomány helyett. Most ezt láttuk: ott fent a különféle áramlatok révén jönnek létre a külső szervek, például a tudati lélek, az értelmi lélek, az érzőlélek számára. Hogy megmutassuk, hogyan folytatódnak ezek a szervek az emberi bensőben, igen hosszantartó magyarázatokat igényelne. Egy másik kérdést akarunk azonban felvetni. Azt mondtuk, hogy az én felülről lefelé hat, és az asztráltest fő tömege, zöme alulról felfelé irányul, s így az asztráltest zöme és az én egy áramlatban érintkezik. Ezáltal kölcsönhatás jön létre az én és az asztráltest között, s így ezek egymásba torlódnak. Ott, ahol az énnek egyfajta tudatos tevékenységet kell végeznie, létre kell jönnie valaminek, ami az érzőlélek, az értelmi lélek és a tudati lélek révén keletkezik. Így az, ami például az értelmi lélek révén jön létre, az egy emberi ítélet. Hol lehet tehát akkor lokalizálni egy emberi ítéletet? Természetesen a fejben kell ezt lokalizálni, mivel ott az ember eleven erői és lényének részei fejeződtek ki. Tegyük fel mégis sajátos példaként, hogy az emberben létre kellett jönnie egy olyan szervnek, amelyben az értelmi léleknek semmiféle része sincs, amelyben nem ítél, hanem csak a fizikai testnek, az étertestnek, az énnek és asztráltestnek kell részesednie ebből, mint a vágy, az öröm, a fájdalom hordozójának, és így tovább. Tegyük fel, hogy az emberi lény e négy tagjának, az asztráltestnek, az énnek - az ítélet és a tudat finomabb tevékenysége nélkül -, a fizikai testnek és az étertestnek együtt kellene működniük. Milyennek kellene látszania ekkor egy szervnek, amelyben ez a négy áramlat együttműködik? Egy ilyen szerv olyan lenne, hogy nem engedne ítélni, úgyszólván hagyná, hogy az ellenhatás az asztráltest benyomásához igazodjék. A fizikai és az étertestnek együtt kell működniük, különben ez a szerv nem lehetne ott. Az asztráltestnek és az énnek együtt kell működniük, különben ennek a szervnek nem lehetnének érzései, és egy benyomásra nem tudna valamiféle szimpátiát vagy antipátiát nyilvánítani. A fizikai és étertestet úgy akarjuk elgondolni, hogy számunkra együttműködjenek, és úgy akarjuk képzelni, hogy ez egy fizikai szerv, és természetesen megfelelő étertesttel kell rendelkeznie, mivel minden fizikai testnek egy étertestből kell felépülnie. Ebben az esetben e szerv étertestének egy jobb- és egy baloldali áramlata kellene, hogy együttműködjön, amely utóbbi a szerv fizikai testének áramlata. Ezek középen összetorlódnának, nem csúszhatnának egybe, és ezért egyfajta sűrűsödést idéznének elő. Majd itt lenne a két másik áramlat, alulról az asztráltesté, és felülről az éné; ezek torlódást idéznének elő. Most az áramlatoknak ezt az együtthatását egy szervben akarjuk elképzelni. Csak sematikusan akarom jelezni a dolgot; egy ilyen szerv egyes formái egészen más feltételeknek felelnének meg. Azt mondom: lenne egy szerv, valamely formában; és lenne egy áramlat, amely a fizikai testet képviseli, és egy másik áramlat, amely az asztráltestet képviseli. Ezek középen egyfajta sűrűsödést idéznek elő. A két másik, fentről és lentről jövő áramlat hasonlóképpen összetorlódik, és megsűrűsödik. Ilyen módon önök megrajzolták az emberi szívet: jobb pitvar, jobb szívkamra, bal pitvar, bal szívkamra.

Ha mindazt, amit az emberi szív tud, pontosan megjelenítik, akkor azt kell mondaniuk: éppen így kell felépülnie az emberi szívnek a szellemből! - Így építi fel az emberi szellem ezt a szívet. Ez nem lehet másként.

Egy másik példát szeretnénk felhozni. Tegnap valami figyelemreméltót mondtunk. Azt mondtuk, hogy a látási tevékenységnél alapjában véve egyfajta öntudatlan gondolkodási tevékenység van jelen. A gondolkodási tevékenység, ha tudatos, csak az agyban jön létre. Most képzeljük el az agy felépítését, hogy tudatos gondolkodási tevékenység jöhessen létre.

Most nincs időnk arra, hogy az agy egyes formáit „kifaragjuk”. Minden egyes szervnél be tudnánk mutatni, hogy olyannak kell lennie, amilyen. Az agy sémáját eleve feltételezzük, ameddig szükségünk van erre. Azt állítjuk: az agyban adott számunkra - minden mástól eltekintve - a külső hártya, majd egyfajta érburok; majd belül, az érburok és a hálószerű hártya között olyasmivel rendelkezünk, mint a gerincvelő-folyadék. Ez majd onnan indul a gerincvelőbe. Az agy belseje a tulajdonképpeni agytömeggel, idegtömeggel van telve. Az idegtömeg a külső forma a gondolkodási tevékenység számára, így tehát, ha valamely érzékszerv egy benyomást küld az idegtömeghez, létrejön ennek a külső benyomásnak a tudatos gondolati feldolgozása. Mindez átvivődik az idegtömeghez. Ha jön a benyomás, ezt először gondolatilag feldolgozzuk, s miután ezt gondolatilag feldolgoztuk, a továbbiakban az idegrendszer dolgozza fel az érzékelés számára, és így tovább.

Tegyük fel, hogy egy külső benyomást nem kell tudatosan, gondolatilag feldolgozni. Akkor ezt először is hasonlóképpen kellene megtennünk. Mondjuk, ismét egyfajta buroknak kellene ott lennie; a hátsó falnál ott kellene lennie annak, amit érburoknak nevezhetnénk. Egy bizonyos okból - amit meg lehetne említeni, de ez most túl messzire vezetne - a gerincvelő-folyadék elsatnyulna. Hogy megtörténhessen, lehetővé váljon a tudatalatti gondolati tevékenység, az agytömeget hátra kell tolni: ezáltal elől hely jön létre, így egyfajta tudatalatti, az idegrendszer által nem feldolgozott gondolkodási tevékenység alakul ki. Itt valaminek történnie kell azzal, amit egyébként az idegtömeg fogad be. Ehhez azonban az idegtömeget hátra kell tolni. Ha az idegtömeget nem tolnánk vissza, akkor gondolkodás történne. Ha vissza van tolva, akkor itt nem lehet gondolkodni, sem érezni. Van egy szervünk, amelynek egy tudatalatti gondolkodási tevékenységet kell szolgálnia, mivel az idegrendszer egészét visszatoltuk a hátsó falig, ahelyett, hogy az idegtömeg feldolgozná, valami feldolgozná a benyomást, ami semmiféle idegrendszeren nem húzódik keresztül. - Nos, nézzék meg, mit végeztünk: az agyból kialakítottunk egy szemet.

Mi a szem? A szem egy kis agy, amelyet szellemünk úgy dolgozott ki, hogy a tulajdonképpeni idegi apparátus vissza van tolva a hátsó falig, amely a szem recehártyájává (retinájává) vált. Így dolgoznak a természet építőmesterei, a formák alakítói. Így formálnak. Alapjában véve egy építési terv uralkodik minden emberi szervben, amelyet csak részletekben, szükség szerint módosítanak. Ha hetekig beszélhetnék, megmutatnám önöknek, hogy minden érzékszerv nem más, mint egy kis, módosított agy, és az agy ismét egy magasabb fokú érzékszerv. Az egész emberi szervezet a szellemből épül fel.

Figyeljünk meg még egy részletet. Először engedjenek meg egyfajta előzetes, ismeretelméleti megjegyzést, hogy ezen újra megvilágítsam az antropozófia álláspontját.

Azt mondtuk, hogy az érzékszervi élet részletei között az antropológiának megvan a maga álláspontja, hogy a teozófiának fent, a hegycsúcson, az antropozófiának pedig középen helyezkedik el az álláspontja. Ha önök most ahhoz a különbséghez akarnak kapcsolódni, amely abban áll, hogy az ember egyrészt hogyan viszonyul a külső érzéki világhoz, másrészt a szellemi világhoz, és azokhoz a tényekhez, amelyeket a szellemi kutatásból közölnek, akkor a következőket mondhatják. Az érzéki világ létezéséről és törvényeiről mindenki meggyőződhet, aki érzékeit és értelmét használja, amely az érzéki világgal összeköttetésben áll. Ezért az emberek általában könnyebben hiszik el azt, ami hasonló ahhoz, amit az érzéki világban érzékelnek, mint azt, amit szellemi kutatásból közölnek velük. Mert ezt könnyebben meglátják. Igen könnyen kimutatható azonban, hogy formálisan semmi különbség sincs a hit között, amellyel a szellemi kutató által közölt a tényekkel szemben viseltetnek, és az olyan hit között, amikor azt mondják, ezt maga Nagy Frigyes mondta. Ha azt hisszük, hogy vannak az akarat szellemei, és hogy ezt Nagy Frigyes mondta, e között formálisan semmi különbség sincs. A különbség csak az, hogy abból, ami a levéltárakban rendelkezésre áll, elmondják: ezek Nagy Frigyes tettei, amelyek külsőleg történtek! - S ha valaki önöknek a külső tényekből kiindulva felépíti a történeti események egész folyamatát visszafelé, amikor Nagy Frigyes élt, akkor azért hisznek neki, mivel akkoriban nem élt egy olyan lény, aki másképp nézett ki, mint egy ember. Azért hiszi ezt az az ember, aki nem akar hinni a szellemi világokban, mivel itt valami hasonló történik, mint amit ő maga lát a környezetében. Hiszen a szellemi kutató nincs abban a helyzetben, hogy kutatásából eredően olyan dolgokról beszéljen, amelyek hasonlóak azokhoz a lényekhez és dolgokhoz, amelyek a mindennapi emberek számára léteznek környezetükben. Ennek ellenére a két viselkedési mód között semmi különbség sincs, és ez teljesen megalapozott, így azt, amit most mondtam, mégis bizonyos módon figyelembe kell venni. Most azonban valami más következik.

Jellemeztük annak az álláspontját, aki például az antropológia álláspontját fogadja el, és azét, aki a teozófiáét. Teljesen megalapozott - ezt dr. Unger bizonyította önöknek -, bizalommal és hittel viseltetni az iránt, amit a szellemtudományból adtak elő. Ez igen jól megalapozott módja a szellemtudományos igazságok elismertetésének. De felvetődik a kérdés: nincs-e még egy harmadik módja ennek? - Csak ez a két dolog van: elismerni valamit, mivel ez hasonló ahhoz, amit látni szoktunk az érzéki világban, vagy csupán azért ismerni el a szellemiséget, hogy ezt közlésként kapja az ember a magasabb világokból? Nincs-e mégis egy harmadik mód is? Más szavakkal, csak értelemszerűen tudunk-e különbséget tenni ezek között: itt van egy fizikailag érzékelhető dolog; elhiszem, mert érzékszerveimmel látom. Majd van egy szellemileg érzékelhető; elhiszem, mivel a szellemi kutató látja. - Van-e ezek között még valami?

Egy példán akarom megvilágítani önöknek, hogy mégis van egy harmadik mód. Gondolják el, hogy itt van egy kalapács. A kezem megragadja, és függőlegesen feltartja. Most a kalapács egy mozgást végzett. Ezt a mozgást arra fogják visszavezetni, hogy itt egy akarat működött, amely felemelte a kalapácsot. Ez különben nem is csodálatos, mivel látják az emberben megtestesülni a mögötte álló akaratot. Ha azt látják, hogy egy ember felemel egy kalapácsot, akkor ezt nem tekintik valami különösnek. De tegyük fel, hogy ugyanez a kalapács, anélkül, hogy egy látható lény hozzányúlna, magától függőlegesen felemelkedik. Mit mondanának most erre? Most ezt fogják mondani: nagyon bolond lennék, ha elhinném, hogy az, ami ott felemelkedett, olyan kalapács, mint minden más kalapács, amely csak egy ember által tud felemelkedni. - Mit kell most mondaniuk? Most azt mondják majd: mégis magától értetődő, hogy ez nem egy szokásos kalapács, hanem ebben a kalapácsban valami láthatatlan van, valami, ami egyfajta akarat. - Ha azt látják, hogy a kalapács felemelkedik, már nem tudják mindennapi kalapácsnak nevezni, hanem olyasminek kell nevezniük, ami egy másik akarat, egy másik szellemiség megtestesülése. S azt fogják mondani: látom, hogy egy tárgy tesz valamit, amit azon tulajdonságok szerint, ahogy ezt a külső dolgot ismerem, a szokásos külső érzékszervi megfigyelés szerint nem tud tenni. Így azt kell mondanom, hogy nem látom ugyan a szellemet a kalapácsban, amely felemelte; de ebben az esetben nem merek csupán a szellemben hinni, hanem nagy bolond lennék, ha nem a kalapácsban lévő szellemben hinnék.

Ha nem lenne semmiféle megfigyelési adottságuk, és azzal tartanának, aki szellemi látó, így ott lehetne valaki, egy ember, aki meg sem mozdul. Önök a nem megfelelő megfigyelési képességükkel egyáltalán nem tudnák megkülönböztetni, hogy ez vajon egy igazi ember-e, vagy egy papírmaséból való ember. A másik azonban azt mondja önöknek: ez igazi ember; van asztrálteste! - Akkor ezt el kell hinniük. De van ott még egy harmadik is, és az történne, hogy aki ott rejtőzik, hirtelen felállna. Akkor már nem lenne kétségük, hogy a szellemi látónak az előbb igaza volt, és ott bent egy szellem és egy lélek van, ha az érintett felállt. Ez a harmadik.

Nos, szeretnék egy esetet mutatni önöknek, amit megfigyelhetnek az életben, bár nem a közvetlen közelben, és mégis a közvetlen közelben. Azt mondtuk: az emberben balról jobbra működik a fizikai test áramlata, jobbról balra az étertest áramlata, elölről hátrafelé az az áramlat, amely az érzőtestben jön létre, és így tovább. Alulról felfelé, és felülről lefelé működik egymással szemben az asztráltest és az én. Ezek az áramlatok tehát mind egymásba folynak. Azt mondtuk, hogy az én felülről lefelé hat az emberben. Hol kell lennie tehát a külső szervnek, hogy ezt az ember az én apparátusaként birtokolhassa? Az én külső szerve, hiszen tudják, a keringő vér. Az én nem tudna felülről lefelé működni, ha a fizikai testben nem találná meg szervét, amely felülről lefelé, függőleges irányban áthúzódik az emberi testen. Hol nem lehet semmiféle én, ahogy ez az embernél van? Ott, ahol a vér fő iránya nem felülről lefelé halad, hanem vízszintes. Az állatvilágban ez az eset áll fenn. Az állatok csoport-énje nem talál szervet magának, mert a vér fő iránya vízszintes. Ez a különbség, hogy az embernél a vér fő irányának fel kellett egyenesednie, hogy a vérnek ebbe a fő irányába bejuthasson az ember énje. Itt vannak tehát az állatok, amelyeknél az én nem tudja saját szerveként megragadni a vért, mivel ennek fő iránya vízszintesbe irányult. Az embereknél azonban az én meg tudja ragadni saját szerveként a vért, mivel annak fő iránya függőlegessé vált. Nézzük meg egyszer azt a szemléletet, amely csupán külső okokból rokonságot tételez fel az állatok és az emberek között. Itt az mondhatjuk: ezek állati formák; ezeket korábbi időkben kapták. Most azonban a vér egész irányvonalának vízszintesből függőlegessé kellett válnia, hogy ebből ember válhasson. - Itt van a történeti folyamat: önöknek van valamijük, ami vízszintesen áll. Ez természetesen azokból a tulajdonságokból, amelyeket az állati vér jellegén megfigyelhetnek, éppen olyan kevéssé képes felegyenesedni, mint ahogy a kalapács sem tudna magától felegyesedni, ha nem hatná át egy szellem. Éppen olyan ostobaság lenne tagadni, hogy abban, ami magától felegyenesedik, egy szellem van, mint ahogy ostobaság azt gondolni, hogy az állat vízszintes vér-iránya magától felegyenesedik, hogy az ember függőleges vér-irányává váljék. Csak ha benne van a szellem, ha akarat áramlik rajta keresztül, akkor tud felegyenesedni a vízszintesből a függőlegesbe, és az állati csoportlélek képes átmenni az individuális emberlélekbe. S aki egyrészt nem ért egyet ezzel, azt állítja: bolond lennék, ha azt akarnám hinni, hogy a kalapács, amely magától felegyesedik, nem lenne más, mint egy szokásos kalapács -, de az is éppen olyan bolond lenne, aki ezt akarná feltételezni: én úgy gondolom, hogy az, ami a vérben van, magától függőlegessé képes válni.

Itt van a harmadik módja annak, ahogy minden szellemtudományos igazságot igazolhatnak, miközben beláthatják, hogy történnek olyan dolgok, amelyeknél azt feltételezni, hogy csak abból állnak, amit külső érzékszervekkel látunk, ostobaság, képtelenség. S minél mélyebbre hatolunk a dologba, annál jobban megmutatkozik, hogy a meggyőződésnek ez a középső, harmadik módja mindenre lehetséges, ez a középső mód, ami abban áll, hogy a szellemtudomány megtermékenyíti a gondolkodást. Mégis elismerhetik, hogy az emberi szívet az előzetes szellemi kutatás nélkül nem lehet úgy bemutatni, ahogy mi tesszük. A szellemtudománynak ösztönöznie kell a kutatást. Azonban akkor, ha a szellemtudomány eredményei adottak, és amikor a külső eredményeket szemléljük, láthatjuk, hogy ezekhez a külső jelenségekhez hozzájárul valami, ami nem lenne lehetséges, ha nem feltételeznénk olyan dolgokat, amelyeket a szellemtudomány mondhatott nekünk. Van egy módszer, a dolgok elfogulatlan megfigyelése, ha például látjuk, hogy az állatban a vér iránya vízszintes, az emberben függőleges, és ekkor megkérdezzük: minek kell lennie a vérben, hogy a vér teljes fő iránya fel tudjon egyenesedni? S eztán megkapjuk a szellemi kutató válaszát: a vérben szellemi lények uralkodnak! Így önök akkor azt mondják: a vér nem éppen úgy mutatná-e számomra egy szellemi lény jelenlétét, mint egy kalapács, amely magától felegyenesedne? Itt van az antropozófia középső álláspontja, amely lent megfigyeli a tényeket, és megfigyeli a szellemi világ tényeit, ezeket összehasonlítja egymással - és ezáltal teljesen megvilágítja azt, ami kint van a világban.

Ilyen módon egyes példákon, mint az agy átalakulása szemmé, és az emberi szív sematikus összehúzódása, bemutattuk, hogyan érthetők meg egyes szervek a maguk formájában. Így a szellemből kiindulva meg tudjuk alkotni minden egyes szerv részletes formáját. Mindenütt megmutatkozna számunkra, hogyan dolgozik a szellem az emberen, hogy a szerveket és test formáit létrehozza. Erre csak elvileg kellene utalni. De az ilyen dolgok révén, amelyekre ma rámutattunk, meg kellene érezniük, hogy mégiscsak sok minden van a világon, amiről a tudósok bölcsessége nem is álmodhat, mert nem akar behatolni a dolgokba. Ha megvan ez az érzésük erről, akkor látni fogják, hogy van egy lehetőség az emberek számára, hogy elfogulatlanul szemléljék a világot, ahol egybefonódnak a szellemi kutató közlései a szellemi világból a földi dolgokkal. Ha nem is mindenki láthatja ezt rögtön, de mégis azt mondja: képtelenség, hogy bizonyos jelenségekre vonatkozóan nem azokat a tényeket tételezzük fel, amelyeket a szellemi kutató mond el.

Ha fennáll ez az érzés, akkor már nyert ügyünk van ezekkel az antropozófiai előadásokkal; majd lassan és fokozatosan emelkedhetünk felfelé a szellemi kutatásban.