Egyik múltkori fejtegetéskor úgy fogalmaztam, hogy az evangéliumok mindegyikében a Golgota nagy titka egy-egy sajátos oldalról kerül bemutatásra. Felhívtam a figyelmet arra, hogy a Márk-evangélium a Golgota rejtélyét, Krisztus Jézus titkát nagy kozmológiai összefüggések alapján ábrázolja, míg a Máté-evangélium e rejtély történeti alakulását egy népből kiindulva magyarázza, mégpedig az óhéber népből. Nyomon követtük, ahogy nemzedékről nemzedékre Ábrahám ideje óta fokozatosan fejlődnie kellett az óhéber népnek, hogy azután kiteljesedésként létrehozza azt az emberlényt, aki magába fogadhatta Zarathustra, vagy Zoroaszter individualitását. Láttuk, hogy az óhéber nép minden tulajdonsága - amelynek fokról fokra egyre intenzívebbé kellett formálódnia, ahogy nemzedékről nemzedékre alakult - a fizikai öröklődés elvén alapult. Éppen ezzel jellemezhettük az óhéber nép küldetésének különbségét más népek küldetésétől. Az óhéber nép missziója abban volt, hogy bizonyos tulajdonságokat kellett átörökítenie, amelyeket az ábrahámi kor legrégibb generációitól egészen Jézusig éppenhogy a fizikai öröklődés útján kellett fokozottan átörökíteni.

A Máté-evangélium azonban még sok egyéb titkot magában rejt, miként a többi is. Ha e tél folyamán néhány kipillantást is végzünk, perspektívákat is nyitunk az evangéliumokban, az legfeljebb csak ösztönzést adhat a megértéshez. Mert hogy az evangéliumokat teljes egészében megértsük, ahhoz egy szinte soha véget nem érő szellemi munka szükséges. Ma egy egészen meghatározott oldalról fogjuk megvilágítani először a Máté-evangéliumot, amihez hozzákapcsoljuk az ilyen tanok bizonyos gyakorlati alkalmazását is, ahogyan azokat e távlatok alapján követhetik a ma az antropozófiai szellemi mozgalomban résztvevők.

Ha egyfajta visszapillantást teszünk egynémely dologra azokból, amiket az évek során tanultunk, akkor elmondhatjuk, hogy az emberiségnek az a fejlődése, ahogy azt szellemtudományosan ábrázoltuk, különböző válságokon megy keresztül, eljut fontos csomópontokhoz, majd egy ideig egyenletesen halad, azután ismét egy lényeges csomóponthoz érkezik, és így tovább. Gyakran hangsúlyoztuk, hogy egy ilyen legfontosabb csomópont az emberiség földi fejlődésében az az idő, amikor időszámításunk kezdetén megjelent a Krisztus-impulzus. Ha ettől kezdve korokat átugorva visszafelé haladunk, egy lényeges időponthoz érkezünk, amire mindig újra utalni szoktunk. Ha az atlantiszi korszakon is áthaladunk és visszajutunk a lemúriai korba, ott azt az időpontot találjuk, amikor az ember lényébe elültetődött az emberi énre való legelső hajlam.

Ha valamit meg akarunk érteni, akkor a szavakat egészen pontosan kell használnunk. Pontosan meg kell különböztetnünk például azt, ami ekkor, a régi lemúriai korban történt, amikor azt mondjuk: akkoriban lett belehelyezve az emberlénybe az énre való legelső adottság csíra, - és amikor azt mondjuk: a Golgotai Misztérium idején kezdődött el az az időszak, az a korszak, amikor az emberiség teljesen tudatára ébred ennek az énnek. - Jelentős különbség van aközött, hogy az ént csak hordozza az ember, mint olyan valamit, ami benne adottságként működik, vagy hogy már tudatosítja is azt, hogy rendelkezik ezzel az énnel. E kettőt szigorúan meg kell különböztetnünk egymástól, különben nem jutunk dűlőre a fejlődés valóságos törvényeivel.

Tudjuk, hogy az én elültetése az emberben beleágyazódik a Föld összfejlődésébe. A Föld végighaladt a Szaturnusz-, a Nap- és a Hold-korszakon, és csak ezután nyerte el azt az alakját, amilyen ma. A Szaturnusz-korszakban a fizikai testre való képesség alapozódott meg, a Nap-korszakban az étertestre való képesség, a Hold-korszakban az asztráltestre való képesség, és ehhez jött a Föld-korszakban az énre való képesség. A Föld-fejlődésen belül az énre való képesség a lemúriai korszakban jelent meg. Ebben a lemúriai korszakban azonban még valami más is történt. Az ugyanis, amit mi mindig luciferi befolyásnak neveztünk.

Abban a korban tehát egyfelől szert tett az ember az én csírájára, amely arra volt rendelve, hogy az elkövetkezendő földi korszakok folyamán mindinkább kifejlődjön, másfelől pedig az asztráltestbe beoltódott a luciferi befolyás. E luciferi befolyás következtében viszont megváltozott az ember egész lénye, tehát az emberben mindaz, ami erőkben, elemekben az étertestet és a fizikai testet addig jellemezte. Ezáltal a lemúriai korban az egész ember másmilyen lett, mint amilyen akkor lett volna, ha semmiféle luciferi behatás nem éri. A lemúriai időkben tehát az ember kétféle módon is megváltozott. Egy leendő én-lénnyé vált, illetőleg egy olyan lénnyé, amelybe belekerült a luciferi princípium. Ha a luciferi princípium nem jött volna, attól az én-behatás még mindenképp bekövetkezett volna.

Mi történt az emberi lényben annak hatására, hogy a luciferi befolyás érvényre jutott a lemúriai korban?

Amikor egy ilyen témát erről vagy arról az oldalról ábrázolunk, olyankor - nagyon kérem önöket - ezt sohase vegyék úgy, mintha ezzel már mindjárt mindent el is mondtunk volna a dologról; hanem ez mindig csak egy-egy nézőpont kiragadása lehet. Az évek során sokat beszéltünk arról, hogy mi minden történt a luciferi hatásnak köszönhetően a fejlődés folyamán. Minderre most is tekintettel kell lennünk, de ezt ezúttal nem ismétlem meg. Ma csak egyetlen szempontot fogok kiemelni, amely egy bizonyos oldalt jellemez. Ez a szempont pedig az, hogy az ember e luciferi befolyás hatására korábban jutott el egy fejlődésfokhoz, mint ahogy az tulajdonképpen elő volt írva számára, és ahogy a bölcs világvezetés úgyszólván tervbe vette. A luciferi befolyás következtében ugyanis az ember mélyebben ereszkedett bele lényének - a Föld korábbi megtestesüléseiből átörökölt - részeibe, az asztráltestébe, az étertestébe és a fizikai testébe, vagyis ezekkel szorosabban összefonódott, mint ha nem történik meg a luciferi befolyás. Az ember az énjével úgyszólván közelebb maradt volna a szellemi világhoz, énjével még hosszabb ideig érezte volna magát a szellemi világ tagjának, ha a luciferi hatás nem eredményezi azt, hogy ez az én mélyebben húzódjon be az asztráltestbe, az étertestbe és a fizikai testbe. Mondhatnánk, a luciferi befolyás következtében az ember mélyebben belenyomódott a Földbe a lemúriai kor idején.

Megadhatjuk azt az időpontot, hogy - ha nincs luciferi befolyás - mikor ereszkedett volna le az ember a Földre, avagy a fizikai anyagba ilyen mértékig, szemben azzal, ahogy ez valójában történt a lemúriai korban a luciferi befolyás eredményeképpen. Ez az időpont az atlantiszi korszak közepén lett volna. Más szavakkal: ha nem jött volna a luciferi hatás, akkor az embernek a Földre való leereszkedéssel az atlantiszi kor közepéig várnia kellett volna. De a luciferi hatás miatt ez előbb következett be.

Ezáltal viszont egy szabad, a saját impulzusaiból cselekvő lénnyé is változott. Mert ha egyébként az atlantiszi kor közepéig megőrizte volna magát a szellemi világtól való teljes függőségében, akkor addig nem is tudott volna ő maga választani jó és rossz között, sohasem fejleszthetett volna ki magában szabad impulzusokat, hanem csupán lelki ösztönökből fakadóan cselekedett volna, vagyis olyan erők alapján, amelyeket az isteni-szellemi lények ültettek el a lelkében. De a luciferi lények megszerezték neki azt a lehetőséget, hogy korábban, mint egyébként, választani tudjon jó és rossz között, vagyis ne pusztán az isteni-szellemi világrend törvényei vezessék ösztönösen, hanem ő maga döntsön, és önmagát tegye meg egyfajta törvényszerűséggé.

Ezt a tényt mély értelműen fejezi ki számunkra a bűnbeesés leírása, ami egy nagyszerű imaginációban nem egyebet ábrázol, mint azt, amit most fejtegettem. Ezt az Ótestamentumban úgy fejezik ki, hogy azt mondják: az isteni-szellemi lények beleoltották az emberbe az élő lelket. - Ha ez az élő lélek pusztán ilyen maradt volna, akkor az embernek várnia kellett volna, amíg ezt az élő lelket, azaz a még kifejletlen ént az isteni-szellemi lények később éretté teszik már arra is, hogy dönteni, választani tudjon. Ám jönnek most a luciferi hatások, amit a Biblia kígyóként ábrázol. Ezáltal eléri az ember azt, hogy ne pusztán ösztönösen kövesse Jahve vagy az Elohák befolyását, hanem maga döntsön jóról és rosszról. Az ember egy olyan lényből, akit addig irányítottak és vezettek az isteni-szellemi lények, most egy olyan lénnyé vált, aki maga tud dönteni.

A Biblia is teljesen világosan tudatja, hogy a kígyó, vagyis a luciferi lények az ember döntésképességét tették lehetővé. Majd pedig elhangzanak a Bibliában a szavak az istenek részéről: az ember olyan lett, mint egy miközülünk! - azaz az istenek közül. Vagy ha ezt radikálisan akarjuk kifejezni: az ember a luciferi befolyás által elsajátított valamit, ami mindaddig csak az isteneknek volt fenntartva. Az isteneknek megvolt a képességük dönteni jóról és rosszról, de ez a képesség nem volt meg azokban a lényekben, akik az istenektől függésben álltak.

A luciferi befolyás következtében az ember döntésre képes lény lett, csakhogy egy olyan lény, aki ezt az isteni tulajdonságot túl korán fejlesztette ki magában. Ily módon a luciferi hatás folytán belekerült az emberi természetbe valami, aminek még váratnia kellett volna magára az emberi fejlődésben az atlantiszi kor közepéig. Mármost elgondolhatjuk, hogy az ember teljesen más lett volna, ha a leereszkedés az anyagba csak az atlantiszi kor közepén megy végbe, hiszen akkor a lelke érettebben vett volna részt ebben a leereszkedésben. Az ember érettebb lényként érkezett volna le az anyagba. A fizikaiba, az éteribe és az asztrálisba is más tulajdonságokat vitt volna bele, és egészen másképp lett volna képes választani a jó és a rossz között. Azáltal, hogy a lemúriai kortól az atlantiszi kor közepéig az ember dönteni képes lénnyé tette magát a jó és a rossz vonatkozásában, egyúttal rosszabbá is változott, mint amilyen egyébként lett volna, és egy kevésbé tökéletes állapotba került. Mert az atlantiszi kor közepéig az egész időt sokkal szellemibb módon csinálta volna végig, így azonban azt materiálisabban tette meg. Ebből most az következett, hogy ha az ember nem kapja meg azt, amit az istenek az atlantiszi kor közepére szántak neki, akkor teljesen lezuhant volna.

Mit adtak volna az embernek az atlantiszi kor közepén, ha egészen addig ösztönös formában vezették és irányították volna őt a szellemi-isteni lények?

Azt adták volna neki, amit - miután a luciferi befolyás egyszer már bekövetkezett - a Golgotai Misztérium által kapott! Az ember a Krisztus-impulzust az atlantiszi kor közepén kapta volna meg. Most azonban, minthogy a luciferi befolyás végbement, az embernek olyan sokáig kellett várnia a Krisztus-impulzusra, mint amennyi idő telt el a luciferi hatás és az atlantiszi kor közepe között. Amennyi idővel előbb lépett az emberhez Lucifer az atlantiszi kor közepe előtt, annyival később jött a Krisztus-impulzus. Így annak, hogy az ember a maga istenhez hasonlatosságát korábban szerezte meg, mint kellett volna, a Krisztus-impulzus késleltetése volt a következménye. Mert az embernek előbb még mindenen keresztül kellett mennie, ami földi karmájában jelentkezett számára mindazzal kapcsolatban, ami rossz belekerült a luciferi befolyás révén. Ezt előbb úgyszólván ki kellett egyenlítenie az emberiségnek.

Az embernek várnia kellett nemcsak arra, amíg a luciferi hatás olyan lénnyé teszi, aki már választani képes jó és rossz között, hanem arra is, amíg a Föld-fejlődés folyamán fellép mindaz, ami ennek a luciferi hatásnak lesz majd a következménye. Ezt tehát ki kellett várni. Csak ezután szállhatott le a Földre a Krisztus-impulzus.

A világ bölcs vezetése szerint az embernek nem kellett volna örökre nélkülöznie azt, ami a luciferi hatás révén létrejött, hanem az atlantiszi kor közepén kellett volna megkapnia. Mindenképpen ilyenné kellett volna válnia. Mindenesetre az a forma, amilyenné a luciferi befolyás következtében lett az ember, a másik esetben nem jött volna létre. - Az ember Lucifertől nemcsak a szabad választást kapta meg mindazzal kapcsolatban, ami összefügg a szellemi dolgokkal, hanem azt a képességet is, hogy lelkesedni tudjon a jó, a nemes, a nagy és a bölcs iránt. Mi emberek ma olyanok vagyunk, hogy nem pusztán hidegen, józanul, ridegen dönthetünk a jó és a rossz között, hanem képesek vagyunk fellelkesülni is a szép, a fennkölt, a jó és bölcs iránt. Ez abból származik, hogy az asztráltestünkbe belekerült valami, ami egyébként csak az énbe, az ítéletalkotó énbe került volna bele, ha azt az atlantiszi kor közepén kapja meg az ember. Mindazt tehát, amit érzelmekben, idealizmusban, lelkesültségben magunkban hordozunk a jó, a magasrendű ideálok iránt, annak a körülménynek köszönjük, hogy az asztráltestünkbe belejutott valami még azelőtt, hogy az énünkben az istenhez hasonlatosságból, Krisztus befogadásából részesültünk volna.

A lényeges azonban az, hogy ennek az istenhez hasonlatosságnak, istennel azonosságnak, annak a lehetőségnek, hogy az ember a jót önmagában megtalálja, az emberhez egyszer mindenképp el kellett érkeznie. Amennyiben a luciferi befolyás nem történik meg, akkor ez az impulzus az atlantiszi korszak közepén jött volna el. Most azonban abban a korszakban érkezett, amelyben Krisztus Jézus élt és tevékenykedett.

A Krisztus-impulzus révén tehát az emberbe behúzódott az a tudat, hogy az énjében hordoz valamit az isteni szubsztanciából, az isteni lényből. Ezen alapul az Újszövetség minden mélyebb kijelentése is, hogy az ember az én-lényébe felveheti az istenit, és hogy ez az isteni működik benne, és így választhat jó és rossz között. Ezért úgy fogalmazhatunk: a Krisztus-impulzus befogadása az emberi bensőbe megadta az embernek azt a lehetőséget, hogy azt mondja: a saját létezésem megismerésében, a jóról és a rosszról való döntéseimben én vagyok magamnak a zsinórmérték.

Ha tehát visszapillantunk a kereszténység előtti időkre, így kell szólnunk: ahogyan akkoriban még nem volt jelen az az impulzus, amely az embert valódi választani képes lénnyé teszi jó és rossz között, úgy e kereszténység előtti időkben a jó és rossz közötti választás, a jóra, szépre és igazra vonatkozó ítélet és megismerés szükségképpen fogyatékos volt, és olyan jellegű, amely tulajdonképpen nem származhatott az ember legbensejéből. A Krisztus-impulzus eljövetele előtt az embernek még nem volt lehetősége arra, hogy a saját legbenső lényéből fakadóan döntsön jóról és rosszról. A kereszténység előtti korban a valódi jóra, a valódi igazra, a valódi szépre vonatkozó döntés csak oly módon történhetett, hogy egyes személyiségek, mint amilyenek a bodhiszattvák voltak, az idők folyamán lényük egy részével felnyúltak az isteni-szellemi világba, tehát a jóról és rosszról való döntést tulajdonképpen nem az emberi természet legmélyéről szerezték, hanem az isteni világokból. Az isteni-szellemi lényekkel való kapcsolatuk révén jutottak hozzá, és azután szuggesztív módon belefolyatták az emberi lélekbe. A kereszténység előtti korokban ilyen vezető nélkül az emberek mindig csak fogyatékos döntéseket hozhattak a jóról és rosszról. Ha ezek a vezetők a saját szívükre hagyatkoztak volna, nem is tudtak volna semmit. Csak azáltal, hogy a lélek mélységeibe ereszkedtek le, de ami még nem volt odaajándékozva az embereknek, vagyis azáltal, hogy ők a saját én-lényükből kimentek az ég birodalmaiba, jutottak azokhoz az impulzusokhoz, amelyekre az embernek szüksége volt, hogy a jóról és rosszról való fogyatékos döntés e korában a jót előkészítően mégiscsak meggyökereztessék a Földön.

Így a kereszténység előtti korszakban az ember olyan lény volt, aki az istennel való azonosságot még nem eléggé érett tulajdonságok formájában sajátította el, vagyis olyanokkal, amelyek még egyáltalán nem voltak alkalmasak arra, hogy hordozzák az istenhez hasonlatosságot. Ennélfogva mindent, amit az ember tett a lemúriai kortól kezdve, rosszabbul, fogyatékosabban tette, mint egyébként tette volna. A luciferi befolyás következtében a kereszténység előtti korban mindenekelőtt azt tette rosszabbul és fogyatékosabban, ami saját magára vonatkozott. Asztráltestét, étertestét és fizikai testét, amelyek egyébként szellemibbek maradtak volna, ha nem érvényesül a luciferi befolyás, azáltal, hogy mindez így történt, rosszabbul, materiálisabban alakította ki. Így azonban mindenféle baj is megjelent az emberi életben, amelyek az idők során kifejlődtek, hosszú idő alatt felhalmozódtak.

A lemúriai kortól a Golgotai Misztériumig megjelent a baj, a rossz a fizikai testben, az étertestben és az asztráltestben. Az asztráltestben nagyfokú egoizmus bontakozott ki, az étertestben kialakult a tévedés lehetősége, amikor valamit meg akarunk ítélni, és a hazugság lehetősége. Ha az ember az isteni-szellemi lények befolyása alatt maradt volna, és impulzusaik alapján ösztönösen cselekszik, akkor sem tévedésbe nem eshetne, sem hazugság nem vezethetné félre, ha ma ismereteket akarna szerezni a körülötte található világról. Így azonban a hazugságra való hajlam és a tévedés veszélye belekerült az emberi fejlődésbe. És mivel a szellemi mindig oka, előidézője a fizikainak, és mivel a luciferi befolyás és annak következményei inkarnációról inkarnációra mindinkább beleették magukat az étertestbe, azért a fizikai testben is megjelent a betegség lehetősége. A betegség a fizikai testben lévő rossz, ami e fejlődés hatására került bele.

De még valami lényeges is bekövetkezett. Ha az ember nem lett volna kitéve ezeknek a hatásoknak, ha nem engedi ezeket hatni magára, akkor egy olyan tudata sem alakult volna ki, hogy amikor a fizikai test lehull róla, valami egyéb történik, mint az élet puszta átalakulása. A halál tudata nem jelent volna meg. Mert ha az ember kevésbé mélyen ereszkedik le az anyagba, és a szálakat, amelyek összekötik őt az isteni-szellemivel, nem szakítja szét, akkor jól tudná, hogy a fizikai burok levetésével csak a létezés egy másik formája veszi kezdetét. Nem tekintené azt az általa kedvelt lét elveszítésének, bevégződésének. - Minden dolog tehát a fejlődésben más arculatot kapott volna.

Mivel az ember mélyebben szállt le az anyagba, ezáltal szabadabbá és függetlenebbé tette ugyan magát, de fejlődését fogyatékosabbá is tette, mint amilyen az egyébként lett volna.

Mindazt, ami az emberben torz, fogyatékos lett, a Krisztus-impulzus újból meggyógyítja. Csak ne kívánjuk, hogy ez lényegesen rövidebb idő alatt, mint ahogyan kifejlődött, avagy éppen máról-holnapra, meggyógyuljon. A lemúriai korszaktól a Golgotai Misztériumig nagyon hosszú idő telt el. Lassan és fokozatosan, megtestesülésről megtestesülésre fejtve ki hatást, kibontakozott az egoizmus, a tévedés és a hazugság, a betegség és a halálérzet. Azáltal, hogy a Krisztus-impulzus is már hatást fejt ki az emberiségben, ezek a tulajdonságok az ember felemelkedő fejlődésében ismét vissza fognak változni. Azokkal a képességeivel, amelyekre lent szert tett, az embert visszavezetik a szellemi világba. Sőt, ez gyorsabban is történik meg, mint ahogy a leereszkedés ment végbe. De ne kívánjuk, hogy azáltal, amit a Krisztus-impulzus segítségével felvehet magába, az ember képes lesz egy vagy két inkarnáció alatt az önzését legyőzni, az étertestében úgy meggyógyulni, hogy többé már semmi veszély ne fenyegesse a hazugság és a tévedés terén, és hogy a fizikai testében egészséges legyen. Ez csak lassan és fokozatosan történhet meg. De egyszer mindez megtörténik.

Éppen úgy, ahogy a luciferi befolyás révén az ember lefelé lett vezetve ezekhez az említett tulajdonságokhoz, a Krisztus-impulzus révén ismét felfelé lesz vezetve. Az önzés át fog változni önzetlenséggé, a hazudozásra való hajlam igazlelküséggé, a tévedés kockázata az ítélet biztosságává és igazságává. A betegség pedig egy annál nagyobb egészség megalapozásává válik. Azok a betegségek, amelyeket legyőztünk, egy magasabb egészség csíráivá lesznek. És ha a halált idővel úgy fogjuk fel, hogy a halál a Golgotán a halál előképeként, mintaképeként hat a saját lelkünkben, akkor a halál is elveszti fullánkját. Az ember tudni fogja, hogy miért kell időről időre a fizikai burkát levetnie, hogy egyre magasabbra hatoljon a megtestesülések folyamán. Ami azonban különösképpen a Krisztus-impulzusnak köszönhető, az az, hogy lökést adott helyrehozni mindazt, ami az emberi megismerést és az emberi megfigyelést illeti, azaz az ember tudását a világról.

Már mondtam, hogy az ember jobban belebonyolódott az anyagba, a három testében fogyatékosabbá tette magát, mint amilyen lett volna, ha nem éri a luciferi befolyás. Ezáltal az az ösztönzés ragadta magával, hogy egyre mélyebben ereszkedjen le a materiális létezésbe, és egyre alaposabban beleszövődjön a puszta anyagba. Ez történt különösen a megismerésével. De ez is csak lassan és fokozatosan ment végbe. A luciferi hatás fellépésekor nem mindjárt süllyedt le az ember olyan mélyre, hogy mögötte úgymond minden kapu bezárult volna a szellemi világ felé. Az ember még sokáig kapcsolatban volt a szellemi világgal, ahonnan származott, és ahol egész lényével még ott maradt volna, ha nem jön a luciferi befolyás. Az ember még sokáig részese maradt ennek a szellemi világnak, még sokáig érezte, ahogyan finomabb szellemi ösztöneibe az isteni-szellemi világ sugarai belehatnak. Még hosszú időn keresztül úgy cselekedett, hogy annak ösztönzése nem csupán emberi volt, hanem olyasmi, mintha az istenek működtek volna mögötte. Ez különösen a legrégebbi időkben volt így. Csak lassan eresztették le az embert az anyagiságba, és ezzel azután el is veszítette az isteniről való tudatát.

Így azután az emberiség azon szellemi áramlatai és világszemléletei, amelyek tudtak ezekről a dolgokról, mindig utaltak arra, hogy volt egy régi korszak, amikor a luciferi hatás folytán az ember valamennyire már belesüllyedt ugyan az anyagi létezésbe, de még nem olyan mértékig, hogy ne hatott volna benne erősen ez az isteni befolyás. Az emberiség fejlődésének ősi koraiban ezt a korszakot „aranykornak” nevezték. Ez nem a fantázia szülötte, hanem az aranykor egy olyan kifejezés, amit azok használtak, akiknek a régebbi időkben még volt sejtelmük arról, hogy létezett egyszer az emberiségnek ez az ősrégi korszaka, amit az imént leírtam. Ez az aranykor, amit a keleti filozófia kifejezésével „Krita Júgának” hívnak, a leghosszabb ideig tartott mindazon korszakok előtt, melyeket még bemutatok.

Majd az aranykor után jött az úgynevezett ezüstkor. Ekkor az ember már jobban letaszítódott a fizikai világba. De mindez lassan és fokozatosan történt. Még most sem záródtak be teljesen a szellemi világ kapui. Az embernek még voltak olyan jelentős pillanatai, melyekben egy álomszerű tisztánlátás során észlelte az ösztönei mögött működő isteneket. Ebben az ezüstkorban ugyan már nem nevezhető többé az ember az istenek társának, de még érzékelte azt, hogy az istenek mögötte állnak. Ezt a korszakot a keleti filozófia kifejezésével „Treta Júgának” nevezzük.

Ezután jött az a korszak, amely már belenyúlik az Atlantisz utáni korba; utolsó nyúlványai átterjedtek a történelmi időkbe, amikor még mindig képesek voltak néhányan a régi álomszerű, homályos tisztánlátásra. De a tudat a szellemi világról, ahonnan kinőtt az ember, ebben a korban már csak egyfajta emlékként létezett, amennyi megmaradt a korábbi inkarnációkból. Ez olyan volt, mint amikor ma önök az ifjúságukra, a gyermekkorukra, illetve a jelenlegi életkorukra gondolnak. Gyermekkorunkban közvetlenül átéltük a gyermekkori élményeinket; ugyanígy még közvetlenül élték át az emberek az isteni-szellemi világot a Treta Júgában. Abban a korszakban viszont, ami ezután következett, és amit vaskornak is neveznek, már inkább csak bizonyos emlékezés volt erre. Ezt hasonlíthatjuk ahhoz, ahogy a felnőtt ember néz vissza a gyermekkorára. Mert önök nyilván azt mondják: én átéltem a gyermekkoromat, az nem volt álom! Így volt ebben a harmadik korszakban is, ahol még tudták az emberek: a korábbi időkben mi átéltük az istenivel való kapcsolatot, de ez mostanra már csak emlék számunkra. - Leírtam már részletesen, ahogy az ősindiai kultúrában továbbhatott az emlékezés az atlantiszi korra. Mivel ez az emlékezés még fennállt, ezért tudták akkoriban a szent risik a maguk nagy isteni tanításukat hirdetni. Ezt a vaskort a keleti filozófia „Dvapara Júgának” nevezte.

Ezután jön el az a korszak, amelyben az isteni-szellemi világra való emlékezés már eltűnik, amikor a maga megismerésével és szemléletével az ember teljesen kihelyeződik a fizikai világba. Ez a kor időszámításunk előtt, Krisztus Jézus születése előtt 3101-ben kezdődik, és a keleti filozófia kifejezésével „Káli Júgának” nevezik, a sötét kornak, mivelhogy ekkor az ember a szellemi világgal való minden kapcsolatát elveszítette, és teljesen összenőtt a fizikai világgal.

Nyomatékosan megjegyezném, hogy e kifejezéseket most kisebb időszakaszok jelölésére használom; de kiterjeszthetjük őket nagyobb időegységekre is. A koroknak tehát olyan felfogása alapján beszélek, ahogy azok először kisebb korszakokat fejeznek ki, amely szerint a Káli Júga, miként az indiai filozófia tanítja, időszámításunk előtt 3101-ben vette kezdetét. Ekkor készül elő az a kor, amelyben az embereket arra tanítják, hogy csakis azt lássák meg, ami - mint valami fátyol vagy burok - eltakarja az isteni-szellemi világot előlük, és amelyben ők csak a külső fizikailag érzékelhetőt észlelik. Bár a Káli Júga kezdetén még számosan voltak, akik beleláttak, vagy emlékezni tudtak az isteni-szellemi világra, de a normális emberiség számára megkezdődött most az a korszak, amikor már csak a fizikailag érzékelhetőt képes az ember észlelni.

Ilyen volt az emberek leereszkedése egészen a Káli Júgáig. A Káli Júga a legmélyebbre való leereszkedés korszaka. Ekkor kellett érkeznie annak az impulzusnak, hogy ismét felemelkedjenek. Ezért jött az újbóli felemelkedés impulzusa, a Krisztus-impulzus éppen a Káli Júgában, a sötét korszakban!

A Krisztus-impulzust a Jahve-, vagy Jehova-vallás készítette elő. Mert az embert korábbi döntései fogyatékosságára a Jahve-vallás figyelmeztette. A régi lemúriai kortól a Sínai-hegyen történt kinyilatkoztatásig eltelt idő annak korszaka volt, amikor az ember bár maga tudott dönteni jóról és rosszról, de másfelől tévedésbe is esett a jót és rosszat illetően, és egyre inkább belevitte a Földbe azt, amit a Bibliában bűnnek neveznek. A bűn belemaródik a földi életbe. Az ember elsajátította ugyan az istennel való azonosságot, de ezt olyan tulajdonságok számára vette igénybe, amelyek egyáltalán nem voltak érettek az istennel való azonosság számára. Minek kellett most történnie?

Először is meg kellett mutatni az embernek, hogy mit kíván tőle az istenség, amennyiben öntudatos énné kell válnia. Ezt a sínai-hegyi kinyilatkoztatás által tárták elé, a tízparancsolat közlésével. Ekkor hallották az emberek Mózestől: amit eddig létrehoztál magadban a jót és rosszat illetően, az torz, fogyatékos. Én megmutatom neked, hogy hogyan hangzottak volna a törvények, ha te nem ereszkedtél volna le, és a jó és rossz közötti választásodban nem a fogyatékos tulajdonságaidat használtad volna fel! - Így viszonyul a Sínai-törvény, a tízparancsolat ahhoz, amivé vált az ember. Úgyhogy a szellemi világból lehangzott számára az, ami a helyes lett volna, azzal szemben, amit mint torzat és korlátoltat kialakított. Mint valamiféle vastörvény áll itt a tíz parancs, mint egy fáklya, amely megmutatja az embernek azt, hogy milyenné nem vált. Ezért alá kell vetnie magát ennek a törvénynek, mindennel együtt, ami lett az emberből. Ezt a tíz parancsot kezdetben nem adhatta volna az ember saját maga önmagának, mivelhogy döntésében, a saját törvényadásában nem megfelelővé, fogyatékossá vált. Ezért a tízparancsolatot egy inspirátortól, Mózestől kellett megkapnia, azaz egy felülről származó isteni sugallat útján. Ezek a parancsok azonban úgy voltak megfogalmazva, hogy mind az énre irányultak. Azt mondták ki az embernek, hogy hogyan kell egy énnek viselkednie, ha az emberiség célját keresztül akarja vinni.

Mózes tízparancsolatáról 1908. november 16-án tartott előadásomban kifejtettem a részleteket. Ott megmutattam, hogy az énnek először is hogyan kell viselkednie a szellemi világ irányában (az első három parancsolat), milyen magatartást tanúsítson embertársaival szemben tetteiben és cselekvéseiben (a következő parancsolatok), és hogyan viszonyuljon saját érzületéhez (az utolsó parancsolatok). Az én nevelését, kultúrálódását fejti ki ez a tíz parancs. Ez annak előkészítése volt, hogy saját bensejében maga az én tanuljon meg önmagának impulzusokat adni, azt követően, hogy a Káli Júgába, a sötét korba beleereszkedett.

Az embereknek először felülről meg kellett mutatni egy törvényt. De aminek azután az én saját törvényévé kellett válnia. Ez pedig csak úgy válhatott ilyenné, ha az én felveszi magába a Golgota nagy példaképét, vagyis amikor az én azt mondja magának: ha a lelkembe egy olyan gondolkodást fogadok be, ahogy az a lény gondolkodott, aki a Golgotán feláldozta magát, ha egy olyan érzületet fogadok be magamba, ahogy az a lény érzett, aki a Golgotán feláldozta magát, és ha egy olyan akaratot fogadok be, ahogy az a lény akart, aki a Golgotán feláldozta magát, akkor fogja a lényem saját magában megtalálni a döntésképességet, fogja az istennel azonosságot egyre jobban kifejleszteni magában, és azontúl már nem pusztán követni fog valamilyen külső törvényt, mint amilyen a tízparancsolat is, hanem egy belső impulzust fog követni az énem: a saját törvényét!

Így Mózes először egy törvényt állított oda az emberek elé, Krisztus azonban egy olyan mintakép és erő számunkra, amit a lelkünknek be kell fogadnia magába, hogy önmagát kibontakoztathassa. Ezért kellett Krisztus Jézusnak az emberben mindent a legbensőkig elmélyítenie, mindazzal, ami szellemi impulzusként megjelent, lehatolnia az emberi lélek legmélyére, egészen magáig az énig. Ez csak úgy történhetett meg, ha megértjük a következőt, amit Krisztus Jézus impulzusként árasztott szét a világban:

Az ember beleereszkedett a sötét korszakba, a Káli Júgába. E sötét korszakot megelőzően az emberek beleláttak a szellemi világba valamilyen tompa, homályos szellemi látással. Ekkor nemcsak a fizikai test eszközei szolgálták őket, hanem amikor a szemükkel, fülükkel stb. megfigyelték a fizikai világot, akkor mindenütt egy szellemi is megjelent számukra a virágok, növények, kövek stb. körül. Ezek az emberek tehát gazdagok voltak a szellemit illető megfigyeléseikben. Az ősi időkben ajándékba kapták a szellemit. Most, a sötét korszakban koldusokká lettek a szellemit illetően, mert többé már nem kapják meg ajándékba a szellemit. Szűkölködők lettek a szellemiben. Mindinkább eljött a Káli Júga, amikor az embereknek azt kellett mondaniuk: a régi időkben minden másképp volt; ott még megajándékoztak bennünket a szellemivel, az emberek fel tudtak tekinteni a szellemi világba, bőségben részesültek a szellemiből, akkor még hozzáférhető volt számukra az égi birodalmak. Most azonban az emberek letaszítódtak a fizikai világba. Bezárultak a szellemi világ kapui az emberi érzékek előtt, és a fizikai test semmilyen észlelést nem nyújt az ég birodalmairól.

De Krisztus így szólt: ragadjátok meg az ént ott, ahol most meg kell ragadnotok, akkor az ég birodalmai közel kerülnek hozzátok. Mert a ti énetekben fognak megnyílni! Ha a szemetek megnyílik a külső-érzékelhető fény mögötti szellemi fény felé is, ha a fületek a fizikai hang mögött meghallja a szellemi hangot, ha felemelitek magatokat Krisztushoz, akkor magatokban meg fogjátok találni a mennyek országát! Boldogtalanok voltak mindazok, akik a sötét korszak folyamán szegények lettek, koldussá váltak a szellemben. Most boldogokká lehetnek, miután eljött a Krisztus-impulzus, vagyis hogy az emberi énbe behatolhatott Krisztus, az a lény, aki hírt adott nekik a szellemiről, az ég birodalmairól. Ily módon az ember szellemben való elszegényedése tekintetében a legfőbb krisztusi kinyilatkoztatás így szól: mostantól boldogok lehetnek azok, akik könyörögnek a szellemért, és akik többé már nem kapják ajándékba a szellemet az ősi látás folytán; mégis boldogok lehetnek ők mostantól, ha befogadják magukba a Krisztus-impulzust. Mert akkor énjük fejlődése révén övék lehet a mennyek országa!

Nézzük most az étertestet, amely a fizikai test alakítója. Mi jött bele? - A fizikai testben csak a betegség nyer kifejeződést. Maga a fájdalom először az étertestben van, és az étertest fájdalma egy későbbi inkarnáció során a fizikai testben a betegségben fejeződik ki. Most azonban valami olyan jött a világba - így mondhatta Krisztus Jézus -, ami által a bensőben egy impulzus támadhatott arra, hogy a fájdalom az étertestből fokozatosan kikerüljön. A Krisztus-impulzust befogadván most boldogok lehetnek azok, akiknek étertestében már gyökeret vert a fájdalom, mert van bennük valami, ami által megtalálhatják magukban a szenvedésből kivezetőt, a belső vigaszt, a belső Paraklétoszt, (vigasztaló, tanító, irányító szellem) a belső vigasztalót!

Mi lett a luciferi befolyás hatására az asztráltestből? Fogyatékosabbá vált, mint korábban volt. Megkapta ugyan azt a lehetőséget, amit jó tulajdonságként ábrázolhattunk, hogy a jó és a nagy iránt fellelkesüljön, az igaz, a szép és a jó fennkölt dolgai iránt lelkesedést érezzen. De itt azt is számításba kell vennünk, hogy az ember a Föld dolgai iránt csakis a szimpátián és antipátián keresztül viszonyul. Aki viszont befogadja a Krisztus-impulzust, az meg fogja tanulni lecsillapítani az asztráltestét, amely a fizikai testet érzelmekre ragadtatja a Föld dolgai iránt, megtanulja az asztráltestét a szellem uralma alá helyezni, és ezáltal lesz ő boldog. Az válik boldoggá, aki az asztráltestét mértékletessé, higgadttá teszi a földi dolgok vonatkozásában, és fölöttük éppen ezáltal nyer uralmat. Mert ha érzelmekben, szimpátiában vagy antipátiában fellobban a földi dolgok iránt, akkor éppen azt játssza el, amik azok lehetnének számára. Ha viszont az asztráltest a szellem uralma alá kerül, ha az ember mértéktartóvá válik a földi dolgok irányában, akkor könnyűvé válik számára a földi lét.

Tekintsük most az érző lelket, amely az asztráltestben fejt ki hatást. Az érző lélekben még egy tompán működő ént találunk, amely még nem igazán nyilatkozott meg, ezért a legrosszabb egoizmust fejleszti ki a szenvedélyek terén. Ily módon az én még sokáig olyannyira beleragad az érző lélekbe, hogy kifejleszti a legönzőbb egoizmust. Így azután híján van annak a vágynak is, hogy a többi ember ugyanabban részesüljön, mint amiben ő. Az egoizmus elhomályosítja az igazságosság iránti érzéket, mert az én mindent magának akar. Ha azonban most az én a Krisztus-impulzus követője lesz, akkor olyanná válik, aki vágyódik az igazságosságra mindazon lények között, akik körülöttünk vannak. Boldogok azok lesznek, akik érző lelkükben vágyódnak az igazságérzetre, mert ők kielégíttetnek. Képesek lesznek a Földön és az egész világon olyan állapotokat előidézni, amelyek valóban új szellemben és a lélek mélységeiből fakadóan megfelelnek az igazságosság viszonyainak.

Emelkedjünk most tovább az értelmi vagy kedélylélekhez. Ez az a része az embernek, amely saját magunkon túlmenően még inkább érvényesíti mások elismerését, de nemcsak igazságérzetként működik, mint az érző lélek, hanem együttérzésként, mások fájdalmának és örömének valódi átérzéseként. Aki magába fogadja a Krisztus-impulzust, az nemcsak azt éli át, amit ő érez, hanem átéli azt is, amit a másik én érez. Alámerül a másik énbe, és ez boldoggá teszi a saját értelmi vagy kedélylelkét. Boldog az, aki együttérzést fejleszt ki magában, mert csak a másik ember lelkébe való ilyen beleélés által ösztönzi a másik embert arra, hogy az is beleélje magát az ő lelkébe. Eléri, hogy a másik lélek együtt érezzen vele, ha ő maga együttérzést sugároz ki. Boldogok az együttérzők, mert velük is együtt éreznek!

Ezzel már látják is, hogy miután egy ideje előrehaladtunk ezeknek az összefüggéseknek a tárgyalásában, egészen más módon vagyunk képesek a Máté-evangélium e szavait - amit főként a Hegyi beszédben találunk összefoglalva - az emberi természet és az emberi lény mélyéből megérteni. A Hegyi beszéd minden mondata az ember kilenc részének valamelyikére vonatkozik. Ezt a következő alkalommal bővebben kifejtem. A Hegyi beszédnek megvilágosítóan a szellemi szemünk elé kell lépnie, mint Krisztus Jézusnak azon cselekedete, hogy ami Mózes régi törvényében foglaltatott, azt teljesen bensővé tette, teljesen belső impulzussá változtatta. Ezáltal az ember énje tevékennyé válik, hiszen az énnek hatékonnyá is kell válnia az ember lényének mind a kilenc része irányában. Mert ha az énünk a Krisztus-impulzust felveszi magába, akkor képes lesz hatást gyakorolni az emberi lény kilenc részére. Így látjuk, mennyire mélyen igaz az, amit itt egyszer már említettünk, hogy Krisztus a Káli Júgában képessé tette az ember énjét arra, hogy találjon a fizikai világban valamit, ami felvezetheti a szellemi világba, az ég birodalmaiba. Krisztus az ember énjét ismét a szellemi világ részesévé tette.

A régi Szaturnusz-korszakban a fizikai test közvetlenül a szellemi világból származott, onnan lett véve. Még teljesen a szellemi világon belüli volt, mivel akkoriban a fizikai test még szellemibb volt, de még nem rendelkezett tudattal, amivel elválaszthatta, megkülönböztethette volna magát a szellemi világtól. A Nap-korszakban társult hozzá az étertest, a Hold-korszakban az asztráltest, és csak a Föld-korszakban vált lehetővé a világban, hogy az én-fejlődés során végbemenjen az elszakadás az isteni-szellemi anyaöltől. Ennek volt következménye az, hogy ezt az ént ismét vissza kellett vezetni, és hogy az Istennek le kellett ereszkednie egészen a fizikai síkig, és a fizikai síkon meg kellett mutatnia az embernek, hogy miképpen találhatja meg vissza az utat az ég birodalmai felé.

Következésképpen, ami a Krisztus-impulzus által történt, az valami rendkívül fontos esemény volt. De kérdezzük most meg: tudta minden ember, aki abban az időben élt, amikor Krisztus Jézus tevékenykedett a Földön, hogy akkor egy ennyire fontos esemény zajlik? Gondoljuk meg, hogy a nagy történetíró, Tacitus a keresztényekről mint egy szinte ismeretlen szektáról ír. Csak száz évvel később beszél a keresztényekről, hogy elterjedt egy szekta Róma mellékutcáiban, amelynek egy bizonyos Jézus a vezetője, és amely őt követi. A Krisztus-esemény után még hosszú ideig azt hitték az emberek Rómában, hogy Jézus a kortársuk, mintha ő éppen most lépett volna fel. Röviden: az emberiség fejlődésében történhet valami fontos dolog, anélkül, hogy a kortársak bármit is észrevennének belőle. Sőt, a legfontosabb el is mehet az emberek mellett, ha nem képesek arra, hogy megértést tanúsítsanak iránta. Akkor azonban az emberiség nem éli át ezt a legfontosabbat, és e legfontosabbra vonatkozóan elszárad és elsorvad. - „Változtassátok meg gondolkodásotokat, mert elközelgett a mennyek országa!”, ezt hirdette Keresztelő János és maga Krisztus Jézus. Ezzel figyelmeztették azokat, akiknek volt fülük a hallásra, hogy valami fontos történik. Hogy az ember semmit sem tud egy nagy jelentőségű dologról a világban, az még nem bizonyíték arra, hogy az nem is létezik.

Akiknek ma meg kell fejteniük az idők jeleit, azok tudják, hogy ma mi történik. Azoknak rá kell mutatniuk egy eseményre, egy bár nem különösképpen látványos, mégis döntő eseményre. Nem fér hozzá kétség, hogy éppen a mi korunkban bontakozik ki valami végtelen fontosságú dolog! Ahogy akkoriban Keresztelő János Krisztusra utalt, és ahogy Krisztus a mennyek országa eljövetelére, az énre utalt, úgy manapság egy másik döntő eseményre kell felhívni a figyelmet.

Krisztus testben csak egyszer ereszkedett le a Földre. Testben időszámításunk kezdetén tartózkodott a Földön. Világfejlődésünk bölcs vezetése szerint az embereknek nem kell újralátniuk Krisztust fizikailag megtestesült emberként, de nem is lenne szükséges őt így újralátniuk. Mert testben nem fog újra eljönni Krisztus. Mégis az emberek egy új kapcsolatáról kell beszélnünk Krisztushoz. Miért? Azért, mert az a korszak, amit sötétnek nevezünk, a Káli Júga, véget ért éppen a mi korunkban, a XIX. század végén. A XX. század elejével pedig egy új korszak veszi kezdetét, amelyben az emberek új képességei készülnek elő, olyan képességek, amelyek a sötét korszakban elvesztek. Lassan és fokozatosan készülnek elő ezek az új képességek. Oly mértékben kell megalkotni ezeket az új képességeket, hogy olyan egyének jelenjenek meg, akik azokat már természetes képességükként hordozzák magukban. Ezek a képességek 1930 és 1940 között különösen megmutatkoznak emberek bizonyos hányadánál, és ezen új képességek révén az emberek bizonyos részénél fellép majd a Krisztushoz való új kapcsolódás.

Ezzel valami lényegesre utaltunk az emberiség fejlődésében. A szellemtudomány azért van itt, hogy az emberekben érzéket fejlesszen ki ezek iránt az új képességek iránt, amelyek az emberi világban megmutatkoznak. Nem azért van a szellemtudomány a világban, mert egyes emberek örömüket lelik a szellemi kutatás eredményeinek terjesztésében, hanem mert szükséges a szellem megismerése ahhoz, hogy az emberek megértsék a századunk első felében történő dolgokat. Mert csak azáltal, amit a szellemtudomány adhat az embernek, lesznek képesek felfogni, ami a XX. század első felében fog végbemenni. Ha pedig szellemileg meg tudják ismerni a majd akkor történteket, akkor képesek lesznek arra is, hogy az eseményeket ne tévesszék össze a téves magyarázataikkal. Hiszen azáltal, hogy a materializmus egyre inkább terjed, belenyúlik a szellemi világszemléletekbe is, és azokban különösen rossz hatást fejt ki. Ez oda is vezethet, hogy az emberek nem fogják megérteni azt, amit szellemileg meg kell ragadnunk, valóban a szellemben felfogniuk, és az emberek a szellemit az anyagi világban fogják keresni. Mivelhogy századunk első felében a Krisztushoz való újszerű viszonyulásnak kell megjelennie, azért a következő évtizedekben, amíg az esemény bekövetkezik, állandóan hangsúlyoznunk kell, hogy hamis messiások, hamis Krisztusok fognak fellépni, akik hivatkozni fognak azokra, akik a szellemtudomány területén is csak materialisták képesek lenni, és akik a Krisztushoz való új viszonyt csak úgy tudják elképzelni, hogy testben fog megjelenni. A hamis messiások egy csoportja ezt majd kihasználja és azt mondja: Krisztus ismét testben lesz itt!

Az antropozófiai bölcsességnek azonban elő kell készítenie azt a kapcsolatot, amelyet tisztán emberi képességekkel kell megszereznünk századunk első felében. Ezzel rendkívül megnövekszik az antropozófiai törekvés felelőssége, amennyiben a szellemtudomány felkészít egy eseményre, amely be fog következni, és amelyet vagy meg fognak érteni, mert a szellemtudományt magukba fogadják az emberi lelkek, és ez termékenyítően hat majd az emberiség további fejlődésére, vagy pedig megértés híján az az esemény elmegy az emberiség mellett, amennyiben az emberek elutasítják magukban azt az eszközt, amivel ez az esemény felfogható lenne: a szellemtudomány eszközét. Ha viszont az emberek a szellemtudományt annyira visszautasítanák, hogy semmi sem maradna belőle, akkor arról sem tudnának semmit, hogy ez a bizonyos esemény megtörtént, vagy pedig azt hamisan értelmeznék. Ennek az eseménynek a gyümölcse elveszne az emberiség jövője szempontjából, és ezáltal az emberiség rendkívüli nyomorúságba zuhanna.

Ezzel rámutattunk az emberek új viszonyára Krisztushoz, mint olyan valamire, ami az emberi lélekben viszonylag rövid idő múlva kicsírázik.