"Rossz lesz a jóból, hogy ha rossz szándékkal pusztításra használják fel azt, és az, ami rossznak látszik jóra fordul, ha jók azok a lények, kik megszabják irányát. "
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció
<< Vissza



A Krisztus-impulzus és az éntudat fejlődése (4)

4. A Hegyi beszéd

[Az óhéber nép missziója Jézus testének előkészítése volt. Salamon jelentősége e folyamatban. Krisztus szerepe az emberi én kifejlődésében. Az ősi időkben álomszerű-eksztatikus szellemi látással, az énjéből kilépve került az ember kapcsolatba a szellemi világgal; Krisztus földi megjelenésétől kezdve az embernek az énjével, teljes éntudattal kell és lehet kapcsolatot találnia a szellemi léttel. A Hegyi beszéd egyes mondásai a boldogokról a Krisztus-impulzus hatását ábrázolják az ember kilenc tagolású lényére. Az éteri Krisztus érzékelése a 20. századtól kezdve. Materialista messiáshitek, álmessiások.]

Berlin, 1910. február 8.

Mai vizsgálódásunk tárgyát az utóbbi alkalommal már megemlítettem. Ma még egyszer utalnom kell arra a jelentős dokumentumra, amely a Hegyi beszéd mondatait tartalmazza, hogy azután innen egy pillantást vessünk jelenünkre és az emberiség legközelebbi jövőjére.

A Máté-evangélium Hegyi beszéde csak úgy érthető meg, ha egész szellemében ragadjuk meg és az egész emberiség fejlődésének szelleméből fogjuk fel. Ha újból röviden áttekintjük, amit már az előző alkalommal lelkünk elé állítottunk, hogy az ember ősi homályos szellemi látása fokozatosan visszaszorult, hogy az emberi képességeknek, az emberi megismerésnek mindinkább a fizikai síkra kellett korlátozódnia, és hogy ennek következtében az ember kapcsolatát a szellemi világgal a fizikai sík valamilyen eseményével meg kellett alapozni. Ha mindezt áttekintjük, akkor megértjük azt is, hogy annak az isteni-szellemi lénynek, akit mint magasrendű naplényt, mint Krisztust írtunk le, egy olyan korban, amikor szemléletükben az emberek már leszűkültek a fizikai világra, éppenhogy fizikai testben kellett megjelennie. Ez abból az okból történt, hogy az emberek mintegy elbeszélhessék ezen isteni-szellemi lény életének lényegét olyan kifejezések és szavak segítségével, amelyek a fizikai síkra vonatkoznak. Mert nem csupán arról van szó, hogy az egész emberiséghez viszonyítva azok a kevesek, akik Krisztus Jézust testileg szemlélhették és figyelhették meg, e tapasztalatukhoz a fizikai síkon jutottak, hanem arról is, hogy amit így Krisztus Jézusról elbeszélhettek, azok olyanfajta leírások, amelyek teljességgel visszaadják a fizikai síkon megtörtént eseményeket.

Mindarról ugyanis, amit korábban más isteni-szellemi lényekről kellett elmesélnünk, nem mondhatjuk, hogy az elbeszélés, amely a fizikai sík szavaival történt, teljesen lefedte a valóságos eseményeket. Amit a magasabb isteni lényekre vonatkozóan előadtunk, azt úgy kell tekinteni, hogy a szavak csak utalások voltak, de ami történt, csak úgy érthető meg, ha valaki a szavakat alkalmazni tudja a magasabb sík folyamataira is. Krisztus Jézus életét azonban, ahogyan lejátszódott, mindenki megértheti, amennyiben az elbeszélteket képes a fizikai sík folyamataiban megragadni. Ebben a tekintetben azt mondhatjuk: a Krisztus-lény teljesen leereszkedett egy fizikai megtestesülésbe, leereszkedett egészen a fizikai testben való élet szintjéig. Ennek be kellett következnie, mert az emberi képességek akkorra már olyan jellegűvé váltak, amilyenné, és mert abban a korban az emberi énnek mint olyannak tudatosítania kellett a saját lényét, hogy az emberiség fejlődése a megfelelő módon tovább haladhasson.

Láttuk már, hogy a palesztinai események legjelentősebb közvetítője a régebbi individualitások sorában Zarathustra, vagy Zoroaszter volt. Hogy azonban ő az lehetett, aminek abban az időben lennie kellett, ahhoz egy olyan testnek kellett létrejönnie, amely mint valami kivonat mindent magában foglalt, amit egy nép magában hordozott, egy olyan nép, amelynek az emberiség számára olyanfajta képességeket kellett adnia, amelyeket a fizikai öröklődésen keresztül kell közvetíteni. Azt tekintettük az óhéber nép legfőbb vonásának Ábrahámtól Jézusig, hogy nemzedékről nemzedékre bizonyos képességek fejlődtek ki benne, amelyek apáról fiúra, fiúról unokára, és így tovább, fokról fokra öröklődtek, míg azután a maguk legmagasabb és legalkalmasabb kifejlettségükben megjelentek abban a testben, amely Ábrahámtól Salamonon át Jézusra öröklődött, aki Zarathusztra hordozója volt. Még sok minden tartozik ahhoz, hogy vizsgálódásaink során, amelyeket az elkövetkezőkben továbbszövünk, abban a helyzetben legyünk, hogy az óhéber nép egész misszióját minden részletében értsük. Mert ehhez hozzátartozik, hogy fokozatosan valóban belássuk: nemzedékről nemzedékre egyre tökéletesedniük kellett azoknak a tulajdonságoknak, amelyekre Jézus testének szüksége volt. Ezt a testet világtörténelmi elhivatottságára olyannyira képessé kellett tenni, amennyire csak lehetséges. Ez csak úgy válhatott ilyenné, ha mindaz, ami a salamoni Jézus testéhez tartozott, eme képességek tekintetében a lehető legtökéletesebbé fejlődik.

Tudjuk, hogy az ősrégi idők óta minden emberi testben tevékenyen működött az emberi természet négy része, a fizikai test, az étertest, az asztráltest és az én; illetve hogy a jövőben tevékennyé válik bennünk a szellemén, az életszellem és a szellemember. De ezt nem szabad úgy elképzelnünk, mintha itt hirtelen mintegy megszűnne valamelyik tevékenység, például az asztráltest tevékenysége, és hogy a későbbi ne lenne előkészítve a korábbiban. Bizonyos vonatkozásban minden későbbinek a korábbiban már valamennyire elő kell készülnie. Bár az ember saját erőből ma még nem dolgozhat úgy magán, hogy például az életszellem is különösebben kifejezésre jutna benne; de más, isteni-szellemi lények már dolgoznak az emberben egy olyan jellegű tevékenységgel, amit az életszellem tevékenységének nevezhetnénk. Ez érvényes a szellemember vonatkozásában is. A názáreti Jézus teste, vagy inkább emberi organizációja mind a hét részének tehát ama tulajdonságok tekintetében, amelyek itt számításba jönnek, tökéletessé kellett válnia. De ez egy egészen különleges előkészítést is igényelt. Ez az előkészület csak sejtetni engedi, hogy tulajdonképpen milyen titkokat rejt magában az emberiség és a Föld fejlődése.

A názáreti Jézus testének ama tökéletessége érdekében a csírát gondosan elő kellett készíteni. Láttuk, hogy az Ábrahámtól Salamonig, vagy Dávidig tartó időben az első periódus éppen úgy munkálkodott a nemzedékeken, mint ahogy egyébként az egyes embernél a születéstől a fogváltásig tartó időszakban a fizikaiság kerül kidolgozásra. A fejlődés mögött tevékenykedő erők úgy vitték végbe e munkát, hogy egy bizonyos időben ténylegesen megjelent Jézus egy elődje, aki már magában foglalta a hajlamot a lehető legtökéletesebb képességekre, amelyek azután megjelentek abban a jézusi testben, amely Zarathusztra hordozója lett. Jézus egy elődjében tehát úgyszólván fennállt az az adottság az emberi természet mind a hét részének helyes kifejlesztésére. Más szavakkal: ha a názáreti Jézus elődjeinek során végigtekintünk, akkor találunk egy olyan elődöt, aki már magában foglalta a hetes tagoltságú emberi természet csíráját, még ha nem is olyan tökéletességben kialakulva, mint amilyenné a názáreti Jézus testében vált, de az erre a tökéletességre való adottság megvolt benne. Ha nem is a külső hagyományban kifejezve, de ismerték ezt a tényt az óhéber titkos tanok is. Tudták, hogy élt egyszer egy ember, akiről elmondható, hogy teljesen kiemelkedő módon működött benne a hét emberi rész. Ennélfogva az óhéber titkos tanok beavatottjai is ténylegesen utaltak a názáreti Jézus ezen elődjére, akivel kapcsolatban tudták: ebben az elődben a hét emberi részt teljesen különleges módon kell tekintenünk.

Így ennél az elődnél az ént „Itiel”-nek nevezték - az „Itiel” körülbelül annyit jelent, hogy „erőbirtokos” -, hogy ezzel utaljanak arra, hogy ebben az elődben az énnek azzal az erővel, azzal a merészséggel kellett rendelkeznie, amely, ha öröklődik a nemzedékeken át, a megfelelő én-hordozóvá válhat ama magasrendű lény számára, akinek azután újra meg kellett jelennie a názáreti Jézusban. - Azután annak az elődnek az asztráltestét „Lamuel”-nek nevezték. Ezzel nagyjából egy olyan asztráltestet jelöltek, amely olyanná fejlődött, hogy a törvényt, a törvényszerűséget nem csupán magán kívül létezőnek érezte, hanem mint, amit saját magában hordoz.

Az előd étertestét „Ben Jake”-nak nevezték. Ez annyit jelent: olyan étertest, amely lehetőség szerint magában át lett dolgozva, és valamilyen tökéletességben bizonyos vonásokat vehetett fel magába. Ennek az elődnek a fizikai testét pedig „Agur”-nak nevezték, mert ennek az elődnek a fizikai tevékenysége, a képessége a fizikai síkon abban állt, hogy összegyűjtötte mindazt, ami az ősi hagyományokban létezett. Az „Agur” annyit jelent: „gyűjtő”. Ahogy majd azáltal, ami Jézus testében végbemegy, a világ minden ősi tana összetalálkozik, úgy ennél az elődnél ez mint képesség már kifejlődött az ősi dokumentumok összegyűjtése által.

Ahogyan az atma, vagy szellemember dolgozott ebben az elődben, azt „Jedidjah”-nak nevezték, amely szó körülbelül azt jelenti, hogy Isten kedveltje, mert az isteni-szellemi lények szeretete úgyszólván különös gondossággal dolgozott benne a szellememberre való e képességen. És ami mint buddhi, vagy életszellem hatott bele ebbe az elődbe, arról azt mondták: ebben az elődben egy olyan életszellem működik, hogy az egész nép tanítójaként léphessen fel, és így kiáraszthassa az egész népre mindazt, amit ez az életszellem tartalmaz. Ezt úgy hívták, hogy „Kohelet”. Végül ennek az elődnek a manaszát, vagy szelleménjét úgy nevezték, hogy „Salamon”, ami annyit jelent, hogy „belső egyensúly”, mert azt mondták, hogy egy ilyen szelleménnek magában kell foglalnia a képességet arra, hogy belsőleg lezárt legyen, önmagán belül egyensúlyban legyen.

Így ebben az elődben, akit rendszerint a „Schelomo”, „Schlomo”, vagy „Salamo” néven említettek, megvolt a három fő elnevezés: Jedidjah, Kohelet, Salamo; és a négy mellék elnevezés: Agur, Ben Jake, Lamuel és Itiel. Az utóbbi nevek a négy burkot jelentik, míg a három első név az isteni bensőt jelöli. Az óhéber titkos tanokban hét neve volt ennek a személyiségnek.

És ha később az emberek, maguknak a zsidóknak bizonyos szektái nem voltak mindenben elégedettek Salamonnal - joggal vagy jogtalanul, azt itt ne vizsgáljuk -, az azzal magyarázható, hogy Salamonban magasrendű, egészen nagy és jelentős képességek voltak, amelyeket azután az adott cél érdekében tovább kellett adnia. De az egyes embernek a fejlődés bizonyos fokán a külső életében nem mindig kell kifejeznie azt, amit képességként át kell örökítenie az utódokra; és talán éppen amiatt, mert magasrendű erők vannak benne, inkább ki van szolgáltatva annak a lehetőségnek, hogy hibázik ezen erők irányában, mint az az ember, akiben nincsenek efféle erők. Amit Salamonnál morális hibaként említhetnénk, az nem áll ellentmondásban azzal, amit az óhéber titkos tanok Salamonban láttak, hanem ellenkezőleg: éppen e képességéhez viszonyítva merülhet csak fel a Salamonban jelentkező hiányosság kérdése.

Az óhéber titkos tanok így rápillantottak Jézus egy elődjére, akinek jelentőségével teljesen tisztában voltak az óhéber nép egész küldetését illetően. Ami ebben a személyiségben adottságként jelen volt, meggyökerezett azután lefelé, és megjelent a világban akkor, amikor szükség lett rá a világtörténelmi folyamatban. Ez olyasmi, ami megfejtetheti velünk, hogy miféle törvényszerű titkok rejtőznek az emberiség fejlődése mögött.

Ha így az óhéber nép missziója főképpen abban állt, hogy mintegy beleoltódjon a vérbe, a fizikai öröklődésbe mindaz, aminek a szellemi világból le kellett áradnia az emberiség képességeibe e népen keresztül, úgy éppen Keresztelő János és a názáreti Jézus fellépésének idején az emberiség már odáig jutott, hogy ezen tökéletesített tulajdonságokon keresztül felvegye magába azt az impulzust, hogy ismét megkezdje felemelkedését a szellemi világba, vagy más szavakkal mondva: hogy magába fogadja a Krisztus-impulzust. Ezért utaltunk arra, hogy az előkészítés folytán mennyi minden volt szükséges az emberiség fizikai fejlődésén belül egy olyan burok megalkotásához, amely a Krisztus-lényt magába zárhatta.

Ezzel talán érezzük és érzékeljük az emberiség missziójában a haladás radikalizmusát is a zsidó népnek egészen a fizikaiságba belevitt isteni küldetése által, átéljük, ahogy az isteni a legmélyebben belekerül a fizikai anyagba, azért, hogy e fordulópont alapján az emberiség annál inkább ismét felemelkedhessen a kifinomult fizikaiságon keresztül a szellemibe. Mert éppen ettől az időtől kellett megindulnia a felemelkedésnek a szellemibe. E felemelkedéshez azonban szükséges volt egy olyan impulzust adni az emberiségnek, amely mindent, amit az emberiségnek akarnia és elvárnia kell a világfejlődéstől, valóban az embernek abba a legmélyebb középpontjába juttat el, amit énnek nevezünk. Az ember legmélyebb bensejébe kellett ennek az impulzusnak Krisztus által behatolnia. Krisztus testéből egy olyan impulzus beszélt, amely az emberi természet legmélyebben levő lényéhez fordult. Ezen impulzus hatására mármost minek kellett megváltoznia?

Ami ezen impulzus előtt jött, az olyan volt, hogy mindazt, ami az embereket ténylegesen boldoggá, vagy istennel telítetté tette, bizonyos módon kívülről kapták és kívülről várták. Ha a világtörténelmet nem pusztán a külső dokumentumok alapján tekintjük, hanem aszerint, amit a szellemi írások nyújthatnak, akkor így kell szólnunk.

Visszapillantunk az ősi időkbe, amikor az ember a szellemi lények birodalmába azáltal emelkedett fel, hogy felébredt benne - többé vagy kevésbé normális módon - a szellemi látás képessége. De ez a szellemi látó képesség álomszerűen működött, miközben az emberben az isteni-szellemi erők hatottak, és ilyenkor az énje el volt nyomva benne. Ekkor az ember többé-kevésbé az énjén kívül létezett. De ahogy az ember ezt az ént normális állapotában még nem is tudatosította annyira, mint a későbbi időkben, létezett egy olyan korszak is, amikor az ember még teljesen kívül volt önmagán, teljesen kívül volt az énjén, miközben a szellem működött benne és felvitte a szellemi világba. Ilyenkor egészen átadta magát vagy a külső isteni-szellemiségnek, vagy a lelkében levő isteni-szelleminek. De az eksztázisnak, a szellemmel telítettségnek ama pillanataiban nem volt képes tudatosítani önmagát. Ezért éppen annak kellett eljönnie, hogy a szellemihez az ember a saját énjéből fakadóan tudjon kapcsolatot találni, és ebből kiindulva pedig saját lényének legmélyebb magvát már átitassa az a tudat: én hozzátartozom egy isteni-szellemi birodalomhoz.

Ez csakis azáltal történhetett meg, hogy Krisztus itt élt a Földön, lényét beleáramoltatta a földi létbe, és hogy az emberi én áthathatta magát Krisztussal mint példaképpel. Így az ember már azt mondhatta: most az énemmel vagyok a szellemi birodalomban, a mennyek országában, amiképpen az emberek korábban a mennyek országában még énjükön kívül voltak. „Közel került (eljött) a mennyek országa!”, ez volt az új tan. Ehhez meg kellett változnia az ember lelki állapotának, a gondolkodásának, hogy ne higgye többé azt, hogy az ember csak az énen kívül, vagyis csak az eksztázis állapotában vihető fel a szellemi világba, hanem hogy teljes éntudatával is megteremtheti a kapcsolatot a mennyek országával.

Hogy ennek meg kellett történnie, azt még abból is láthatjuk, hogy az évezredek folyamán az ősi tisztánlátás egyre torzabb lett. Az ősi időkben az ember eksztatikus állapotban felemelkedett a jó isteni-szellemi hatalmakhoz, belépett isteni-szellemi hazájába. A kereszténység megalapításának idején még megmaradt valami az eksztatikus állapotokból, de ilyenkor, amikor az ember önmagán kívül került, az többé már nem a jó szellemi hatalmakhoz, hanem a rossz, a gonosz szellemi hatalmakhoz vezette el. Ez általában a nagy különbség e két fejlődésszint között. Amikor az ember az ősrégi időkben az én elnyomásával - amit ma médiumos állapotnak nevezhetnénk - álomszerűen felemelkedett a szellemi világba, akkor a jó szellemi lényekkel került közösségbe. Ez azonban megváltozott abban a korban, amikor az embernek már az én révén kellett kapcsolatot találnia a mennyek országával. Ha most valaki eksztatikus állapotot keresett és fejlesztett ki magában, az a „megszállottsággal” volt egyenértékű, amely az embert a gonosz, a számára ellenséges szellemi hatalmakhoz taszította. Így Krisztus Jézus fellépésének idején éppenhogy azt kellett hirdetni jótékony tanként: nem helyes, hogy énetek kizárásával kíséreltek meg olyan állapotba jutni, amelyben a szellemi világot észlelhetitek; hanem a helyes most az, hogy lényetek legmélyén keressétek a kapcsolatot az isteni-szellemi birodalmakkal!

Lényegében ezt a tant foglalja magába a Máté-evangélium Hegyi beszéde. Ezt úgy írhatnánk körül, hogy a régi korszakokban egy álomszerű szellemi látás létezett, és ekkor az ember eksztázis révén került fel a szellemi világba. Akkoriban gazdag volt a szellemi élete, nem szűkölködött a szellemben, mint ami bekövetkezett arra az időre, amikor a kereszténységet megalapították. Ha az ember a régebbi korokban át volt hatva a szellemmel, azzal, amit a görögök „pneumának” neveztek, akkor felragadtatott az isteni-szellemi világba. Most viszont nem mondhatta Krisztus: istennel telítettek azok, akik ilyen eksztatikus állapotok révén lesznek gazdagok a szellemben! - Mert az ilyeneket éppenhogy meg kellett gyógyítani, mint megszállottakat. Ezért beszéltek korábban a megszállottak gyógyításáról. Most azt kellett hírül adni: eljött az idő, amikor istennel telítettek azok lesznek, akik mára szűkölködőkké váltak a szellemben, vagyis az olyanok, akik már nem tudnak felemelkedni az eksztatikus, az álomszerű szellemi látó állapotokig; de az ilyenek most arra szólíttatnak fel, hogy a mennyek országát saját magukban keressék, az énjükből fakadóan.

Amikor az ember korábban elmerült a földi fájdalomban, a földi szenvedésben, akkor - minthogy a lényében létezett egy olyan állapot, amellyel el lehetett őt ragadni az isteni-szellemi világba - csak fel kellett idéznie magában ezt a fajta állapotot. Nem kellett elviselnie a szenvedést, hanem ha fájdalom érte, előidézhette azt az állapotot, amelyben szellemmel, avagy istennel telített lett, és egy bizonyos állapotban, az énjétől való megszabadultságban, gyógyulást találhatott a földi szenvedésekre és fájdalmakra. De Krisztus Jézus óta ennek az ideje is lejárt. Mostantól istennel telítettek csak azok lehetnek, akik már nem képesek arra, hogy a szenvedésben a segítséget kívülről tapasztalják meg, hanem saját énjük megerősítése által a bensőjükben keresik az erőt, vagyis akik a Paraklétoszt (a Vigasztalót) a bensőjükben találják meg. Istennel telítettek azok, akik a szenvedést nem űzik el maguktól az Istenhez való eksztatikus felemelkedés által, hanem akik magukra veszik a szenvedést, és kibontakoztatják az én erejét. Ezáltal saját magukban találják meg a Vígasztalót, azt, amit később „Szent Szellemnek” neveztek, amely éppen az énen keresztül nyilvánul meg.

Még Buddha sem hirdette a szenvedés hordozását, hanem a szenvedéstől való megszabadulást vallotta, minden földi vágyakozás levetésével együtt. Hat évszázaddal Krisztus Jézus előtt Buddha egyenesen a létezés utáni szomj gyötrelmes következményének nevezi a földi szenvedést. Hatszáz évvel később a Hegyi beszéd második mondásában Krisztus kijelenti, hogy a szenvedéstől nem kell ilyen módon megszabadulni, hanem a szenvedést hordozni kell, elviselni, mert az egyfajta erőpróba, amivel az én kifejleszti azt az erőt, amely már benne magában található: a belső segítséget, a pártfogót, a Vigasztalót. A Hegyi beszéd második mondása szó szerint utal a „Paraklétoszra”, a Vigasztalóra. Csak a dolgokat helyes módon kell olvasni. Korunkban éppen az a feladat, hogy abból, amit számunkra a szellemtudomány nyújt, a jelentőségteljes és nem kevésbé szellemtudományos írásokat megtanuljuk olvasni.

A harmadik a következő. Amikor a régi időkben az ember át tudta hatni magát azzal, ami az eksztázisból fakadt, amit a görögök „pneumának”, szellemnek neveztek, olyankor őt ösztönösen vezették az útján. Minden impulzus, cselekvés, szenvedély, hajlam és vágy, röviden mindaz, ami az ember asztráltestében van, ösztönösen működött. Ez elvezette az embert a Jóhoz, ha képes volt felemelni magát a jó szellemi lényekhez. De ekkor még nem is kellett a belső erőt, a szenvedélyeket, hajlamokat stb. az énből kiindulva megfékeznie, megtisztítania és egyensúlyba hoznia. Most azonban eljött az idő - és ezt ismét Krisztusnak kellett hírül adnia -, amikor az emberek, ha megzabolázzák, megtisztítják, higgadttá teszik asztráltestük szenvedélyeit, ösztöneit, vágyait: önmaguk által érik el azt, ami a jelenlegi emberiség célja, és amit azzal érzékeltethetünk, hogy utalunk a fejlődés nagy folyamataira.

A fejlődés e folyamatát gyakran a következőképpen ábrázoltuk. Az ember a régi Szaturnuszon kezdte a létezését, folytatta a Nap- és Hold-létezésen át, majd a Földön megkapta az énjét. De csak akkor érheti el ténylegesen földi küldetése célját, ha egyrészt tudatosítja magában az énjét, másrészt ha megfékezi, kiegyensúlyozza magában azt, ami még a Hold-korszakban került bele az asztráltestébe. A Krisztus-impulzus révén azok lehetnek istennel telítettek, akik a hajlamaikat, a vágyaikat megzabolázzák, kiegyensúlyozottá teszik az asztráltestben. Így önmaguknak köszönhetően eltalálnak a Földhöz. - A Hegyi beszéd harmadik mondata azt mondja - amit tulajdonképpen mindig helytelen szóval szelideknek fordítanak, - hogy akik hajlamaikat, vágyaikat és szenvedélyeiket higgadttá, kiegyensúlyozottá teszik, azoknak sorsa az lesz, hogy megkapják, vagy úgy is mondhatjuk, örökölni fogják a Földet.

Így a Hegyi beszéd három első mondata a maga teljes világtörténelmi jelentőségében áll előttünk. Ami a fizikaiságban még lehetséges volt a fizikai test sajátos kidolgozása által az emberiség ősi korszakaiban, hogy tudniillik az emberek tisztánlátó-álomszerű állapotban még érzékelték a szellemit, az kifejeződött a Hegyi beszéd első mondatában a fizikai testet illetően, amely azonban mostanra elszegényedett a szellemmel való telítettség tekintetében. Az étertest vonatkozásában, amellyel a szenvedés tudatossá válik - még ha ez először az asztráltestben is tudatosodik -, arra utal, hogy az embereknek saját magukban kell kifejleszteniük az erőt, hogy támaszt találjanak magukban a fájdalom elviselésére, amit erőpróbaként hordoznak. Aztán az asztráltesttel kapcsolatban azt említettük, hogy ösztönei, szenvedélyei stb. megfékezésével és megtisztításával saját bensejében találja meg az ember azt a szilárd erőt, amelynek segítségével valódi énné válhat, és saját sorsaként vehet részt a Föld küldetésében.

Ha most már magát az ént tekintjük, tudjuk azt, hogy ez az én munkálkodik az úgynevezett érző lélekben, értelmi lélekben és tudati lélekben. Hogy az én tevékeny az érző lélekben, azt jelenti, hogy az érző lelket átszellemiesíti. Ezáltal az ember számára fontos dologgá válik a külső világban az, aminek éppen a kereszténység által kellett elterjednie: az igazságosságot kiárasztó testvéri szeretet. Amit egyébként az érző lélek csak a fizikaiságban érez, a szomjúságot és éhséget, azt a kereszténység által meg kell tanulnia a szellemire vonatkoztatva éreznie: éhséget és szomjúságot a leghatalmasabb igazságosság iránt. Akik az ember középpontját az énben találják meg, azoknak azáltal, hogy önmagukon dolgoznak, az érző lelkükben ki fog elégülni a vágyuk a mindenben érvényesülő földi igazságosság iránt. Istennel telítettek azok lesznek, akik a Krisztus-impulzus hatására megtanulják szomjazni és éhezni az igazságosságot, úgy, ahogyan a fizikai táplálékra szomjaznak és éheznek, mert a bensőjükben található szilárd erő segítségével saját magukban telítődnek e tulajdonsággal, amennyiben ezen az igazságosságon dolgoznak a világban.

Nézzük most az értelmi lelket! Többször hangsúlyoztuk: amíg az érző lélekben még csak bizonytalanul tartózkodik az én, addig az értelmi lélekben ragyog fel először a tulajdonképpeni emberi én, hogy azután teljesen tudatossá legyen a tudati lélekben, és csak ott váljon tiszta énné. Itt tehát valami egészen különleges figyelhető meg. Az emberi én, az, amiben mi emberek megegyezünk, amit mindenki magában hordoz, felfénylik az értelmi lélekben. Bárhol is találkozunk egy emberrel a világban, ő azáltal ember és hozzánk hasonló, hogy az értelmi lelkében egy én ragyog. Embertársainkkal azáltal alakítunk ki helyes kapcsolatot, hogy éppen az értelmi lélekben valami felragyog, ami arra sarkall bennünket, hogy azt, amit megkapunk, kivigyük a külvilágba. Kifejlesztünk valamit az értelmi lélekben, amit úgy árasztunk ki a környezetbe, hogy az ismét visszaáramoljon hozzánk. Ezért a Hegyi beszédben egyetlen alkalommal előfordul az, hogy a mondat alanya az állítmánnyal megegyezik: istennel telítettek, vagy boldogok azok, akik kibontakoztatják magukban a szeretetet; mert a szeretet kiárasztása által szeretetet kapnak vissza. - Egy ilyen szellemi dokumentum végtelen mélységeit látjuk meg abban, hogy mondatkapcsolatában is ilyen részletekig megérthető, feltéve, ha az évek során fokozatosan elsajátítjuk azt, amit a szellemtudomány adhat az ember és a világ megismerése érdekében. A Hegyi beszéd ötödik mondatát egyáltalán nem érthetjük meg a többihez való különbségében, melyeknek mind más az állítmánya, mint az alanya, ha nem tudunk e mondatnak az értelmi vagy kedélylélekre való utalásáról.

Most nézzük az én munkáját a tudati lélekben. Úgyszólván csak itt lesz tiszta az én, és tudja önmagát teljesen tudatossá tenni. A Hegyi beszéd nagyon szépen fejezi ki magát, amikor azt mondja: Csak az énben válik lehetővé az, hogy az isteni szubsztancia megjelenjen az ember számára. Istennel telítettek azok, akik tiszták a vérükben, vagy szívükben - ez az én kifejeződése -, vagyis akik semmi mást nem engednek magukba, csak a tiszta énszerűséget, mert abban meg fogják ismerni Istent, mintegy látni fogják abban Istent!

Ezután érkezünk el a Hegyi beszédben oda, ami már a szelleménre, az életszellemre és a szellememberre vonatkozik. Itt az ember már nem tevékenykedhet pusztán önmaga által, hanem mostani fejlődésfokán az isteni-szellemi világhoz kell fordulnia, amely éppen Krisztusnak köszönhetően összekapcsolódott a Földdel. Most kell az embernek énjével feltekintenie a megújult isteni-szellemi világra. Ahogyan korábban az énen keresztül bekerült az emberiségbe - és még ma is benne van - a viszály és a diszharmónia, úgy a Krisztus-impulzus által szét kell áradnia a Földön a békének. És akik felveszik magukba a Krisztus-impulzust, békességre törekvők lesznek az emberi természetnek abban a részében, amely szelleménként csak fokozatosan fog kifejlődni bennünk a jövőben. Ezáltal pedig új értelemben „Isten fiai” lesznek, mivel lehozzák a szellemet a szellemi birodalomból. Istennel telítettek azok, akik békét és harmóniát hoznak a világba; ezáltal Isten fiai ők! - Mert így kell azokat nevezni, akiket belsőleg valóban betölt a szellemén, amelynek békét és harmóniát kell szétárasztania a Földön.

De világosan kell látnunk azt is, hogy mindabból, ami a Földön kifejlődik, a korábbi időkből megmarad valami maradvány a későbbi időkben is. Ez a maradvány bizonyos értelemben ellenséges azokkal szemben, akik csíraként mindig előlegezik a későbbi korokat. Így ami a Krisztus-impulzust hordozza, az ugyan már bele van helyezve az emberiség fejlődésébe, de nem egy csapásra valósul meg, hanem úgy, hogy közben annak maradványa is még fennáll, amit az emberiség korábbi fejlődése hozott. Ezért szükséges, hogy akik ezt a Krisztus-impulzust először megértik, szilárdan helyt is álljanak annak talaján, bensőleg egészen járja át őket ez az erő. Ha pedig belülről áthatja őket az az erő, amely a Krisztus által hozott magból kel ki, és ha szilárdan kitartanak annak talaján, akkor éppen a magukban kifejlesztett állhatatosság ereje következtében egy újabb értelemben válnak istennel telítettekké. Istennel telítettek azok, akik a Krisztus vezetése alatt álló új világrend képviseletében üldöztetést szenvednek azoktól, akik még a régi világrendhez vonzódnak! - A Hegyi beszéd utolsó mondata közvetlenül utal magára a Krisztus-impulzusra, amikor az apostoloknak azt mondja: Istennel telítettek vagytok, ti, akik legfőként ki vagytok jelölve arra, hogy Krisztus nevét képviseljétek a világban.

Látható, hogy a Hegyi beszédben a nagy kozmológiai - és emberiség - tanokból közvetlenül a kereszténység alapjai fogalmazódtak meg, és hogy mindenhol történik utalás a bensőnek arra az erejére, amelynek magában az énben kell megtalálnia a középpontját.

Ezt kell teljesen megértenünk. Arra kell ráébrednünk, hogy nem azok az igazi értelemben keresztények, akik azt hiszik, hogy a kereszténységet valamilyen dogmatikus részletkérdésben kell keresniük, hanem éppen azok igazi értelemben keresztények, akik megértik a következő alapelv jelentését: Változtassátok meg lelki állapototokat,vagy gondolkodásotokat, mert a mennyek országa egészen az énig ereszkedett le! - Azokat mondhatjuk igazi értelemben kereszténynek, krisztusinak, akik ebben látják a lényeget, és akik még azt is belátják, hogy ami igazi értelemben krisztusi, azt másképp kellett mondani időszámításunk kezdetén, és másképp kell mondanunk ma!

Sajnálatos félreértése a kereszténységnek, ha valaki azt hiszi, hogy amit a két évezreddel ezelőtti kor szavaival jelöltek mint keresztény dolgot, az azóta semmit sem fejlődött tovább. A kereszténységet halott kultúráramlatnak kellene tekintenünk, ha ma is ugyanúgy kellene beszélnünk, mint kétezer évvel ezelőtt. A kereszténység élő valami! Fejlődik és mindig tovább fog fejlődni. És ahogy igaz az, hogy a kereszténységnek abban a korban kellett kezdődnie, amelyben az emberek teljesen belenyomódtak a fizikaiságba, és egy isteni lény emberré vált egy emberi testben, éppúgy igaz az is, hogy a mi korunkban az embereknek meg kell tanulniuk felemelniük magukat oda, hogy a kereszténységet és magát a Krisztus-lényt már egy magasabb szellemi nézőpontból értsék meg. Mit jelent ez?

Amennyire igaz, hogy a régi álomszerű tisztánlátó erők elvesztek, és Krisztus idején többé már nem jelenthettek istennel telítettséget ezek az erők, amelyek az ősi értelemben voltak szellemmel telítettek, hanem már csak azok jelenthettek, amelyek önmagukban találják meg a mennyek országát, annyira igaz hogy azután az énnek ezzel a teljes tudatával az emberek ismét felemelkedjenek a szellemi világba, és új erők és képességek fejlődjenek ki bennük. Ahogy Keresztelő János idején eljött az az idő, amikor az emberek éppen azokat a képességeket vitték válságba, amelyek a fizikai síkra vezetnek le, úgy korunkban az egyik legfontosabb időhöz érkeztünk el. Krisztus előtt 3101-ben kezdődött az, amit sötét korszaknak neveznek, ami Krisztus megtestesülésének idején jutott tetőpontjára, és a XIX. század végén fejeződött be. A Káli Júga 1899-ben véget ért, és egy olyan korszak felé haladunk, amelyben természetes módon olyan új erők és képességek fejlődnek ki az emberekben, amelyek már mostani századunk első felében világosan és észrevehetően jelentkezni fognak. Ezeket az új erőket és képességeket kell megértenünk. Hogy ismét lehetséges a szellemihez való felemelkedés, azt különösen azoknak kell belátniuk, akik felfogták a szellemtudomány feladatát. Mert az 1930 után következő fontos időkben lesznek olyan emberek, akik természetükből fakadóan képesek lesznek magasabb erőket kifejleszteni magukban, amelyek által majd láthatóvá válik az, amit étertestnek nevezünk. Éteri tisztánlátó erők fognak kifejlődni az emberek bizonyos hányadánál.

Kétféle dolog lesz akkor lehetséges. Vagy megy tovább korunk materializmusa, és ekkor ha mutatkoznak is ilyen erők, az emberek nem fogják megérteni, hogy feljuthatnak a szellemi világba, hanem a szellemi világot félre fogják érteni, ezáltal el fogják fojtani magukban azokat az erőket. Ha ez történne, akkor ez még nem jogosítana fel senkit sem arra, hogy az 1940-es évek végén az emberek így szóljanak materialista lelkületük alapján: na látjátok, milyen fantasztikus próféták voltak a XX. század kezdetén! De semmi sem teljesedett be! - Mert ha az új képességek mégsem jelennek meg, az nem lesz cáfolata annak, amit most mondunk és kell is mondanunk, hanem csak annak lesz bizonyítéka, hogy az értetlen emberiség ezeket a képességeket csírájában elfojtotta, és ezáltal elveszített valamit, amit birtokolnia kellene, ha fejlődése során nem akar elszáradni és elsorvadni. Ez az antropozófia nagy felelőssége. Az antropozófia annak a szükségszerűségnek felismeréséből származott, hogy fel kell készülnünk arra, ami jönni fog, de amit lehet észre nem venni és elnyomni is. Az antropozófiának szellemileg elő kell készítenie az emberiség kifejlődő erőire irányuló megértést. Ha ezek az erők el lesznek fojtva, akkor az emberiség még tovább megy befelé a materializmus mocsarába.

A másik lehetőség az, hogy az antropozófiának szerencséje van abban, hogy tanításaival elterjessze a megértést az ember szellemi világba való felemelkedése iránt, szerencséje van abban, hogy az embert kiemelje a materialista érzületből. Akkor azonban be kell következnie valaminek az antropozófiai szellemi mozgalomból fakadóan, ami előkészült a korábbi évszázadokban, és aminek most, a mi korunkban egy különösen fontos fordulóponthoz kell elérkeznie.

Az előző évszázadok alkalmasak voltak arra, hogy az emberiség materialista gondolkodását egyre inkább kifejlesszék. A materialista befolyás alatt ezért hihették az emberek korábban azt, hogy a Krisztus-impulzus és a Krisztus-lény oly módon fog kapcsolatba lépni a Földdel, hogy Krisztus még egyszer, vagy talán többször is, fizikai testben, anyagi testben fog megtestesülni. Ahelyett, hogy bizonyosak lennének abban, hogy képességeikkel az emberek fel fognak nőni ahhoz, hogy egyre többen, végül mindenki átélje magában a damaszkuszi élményt, azaz, hogy Krisztust átéljék a Föld-atmoszférában, és ott lássák őt étertestében, ehelyett úgy vélték, hogy Krisztus ismét meg fog jelenni fizikai testben, - amivel eleget tesz az emberek materialista érzületének, akik nem akarnak hinni a szellemben, abban, amit Pál látott a damaszkuszi eseménykor, vagyis hogy Krisztus a Föld-atmoszférában van, ő ott mindenkor jelen van! „Veletek vagyok minden nap a világ végezetéig!”

Aki a tisztánlátás módszereivel felfejleszti magát a szellemi világba való látásig, az ott olyat talál, amit a kereszténység előtti időkben nem lehetett látni a szellemi világban: Krisztust az étertestében. Az emberiség fejlődésében a fontos előrehaladás az, hogy még mielőtt századunk első fele letelik, sok személynél természetes módon kifejlődnek azok a képességek, amelyekkel a damaszkuszi élmény személyes tapasztalatukká válik, és Krisztust étertestben fogják látni. Krisztus többé már nem fog leszállni fizikai testben, hanem az emberek fognak felemelkedni hozzá, amennyiben megszerzik a szellem iránti érzéküket.

Ez jelenti Krisztus újra-eljövetelét a mi korszakunkban, mert a XX. században az embereknek ki kell magukat dolgozniuk a Káli Júgából egy tisztánlátó korszak felé, amihez az első csírákat kell elhelyezni ebben az évszázadban. Képességek jelennek meg, amelyekkel az emberek fel fognak emelkedni Krisztushoz, aki itt van, és akit láthat az embereknek azon előhada, akik az antropozófiai híradás által eljutnak oda, amit az elkövetkezendő 2500 év folyamán többé-kevésbé minden emberi lélek át fog élni.

Ez az a nagy esemény, ami a legközelebbi jövőben az emberiségre vár, hogy ismét istennel telítettek legyenek azok, akik most teljes éntudattal emelkednek fel Krisztus étertestben való éteri látásához. Ehhez azonban a materialista gondolkodás gyökeres meghaladása szükséges, és hogy az emberiségnek érzéke legyen a spirituális tanok, a spirituális élet iránt.

A lefolyt évszázadokban viszonylag ártalmatlan volt, ha a materializmusból fakadóan az embereket állandóan félre lehetett vezetni Krisztus úgynevezett újra-eljövetele tekintetében. Már azokban az időkben is, amikor még csekélyebb mértékben létezett az az átmeneti kor, amelyben előkészült a materialista gondolkodás - ami mára tetőpontjára jutott -, például egész Franciaországban kihirdették: az 1137-es évben meg fog jelenni egy Messiás. Akkoriban ilyenként valaki fel is lépett, de az embereket félrevezette, mert a materialista érzület alapján tartotta fenn a Messiásban való hitet, mivel úgy gondolták, hogy a Messiásnak húsban, fizikai testben kell megjelennie. 30 évvel korábban Spanyolországban is előállt egy másik messiás, itt is prófétikusan előrejelezték, hogy a Messiás testben fog megjelenni. Körülbelül ugyanebben az időben egy további messiás is fellépett Észak-Afrikában. Itt szintén megjövendölték, hogy Keletről fog jönni és testben jelenik meg. És végig az egész korszakon át, amikor a materialista érzület előkészült azáltal, hogy a legmagasabb dolgokat anyagiasan ragadták meg, megjelentek efféle prófétikus jóslatok, amelyek e korok ismerőjének teljesen megszokottak egészen a 17. századig menően, amikor már széltében-hosszában prédikálták, hogy eljön a Krisztus, a Messiás. Ez ismét csak hitelt talált az emberek materialistán vallásos érzületében.

Ilyen próféciára támaszkodva ezért tudott megjelenni egy hamis messiás 1667-ben Szmirnában: Sabbatai Zewi. Szmirnából episztolákat és leveleket írt, amelyek annak ellenére, hogy teljesen csalóka dolgokat tartalmaztak, mert mindent materialista értelemben vettek, akkoriban éppúgy megrázták a világot, mint ahogy egykor Pál levelei rázkódtatták meg a világot. A 17. században Szmirnából elterjedt a hír, hogy ott él egy messiás testben. És „Isten küldöttét”, Sabbatai Zewit úgy tekintették, hogy azt mondták: a világ egész időszámítása teljesen más alakot fog most ölteni, Sabbatai Zewi végigvonul híveivel a világon, és mindenkinek hinnie kell benne, aki látni akarja az igazságot, vagyis aki Krisztust testben akarja látni. Azt prédikálták az embereknek, hogy Zewi fizikai születésnapját az emberiség és a Föld legnagyobb ünnepnapjaként kell ünnepelni. Egész sereg ember zarándokolt oda, nemcsak Ázsiából és Afrikából, hanem Lengyelországból, Oroszországból, Spanyolországból, Franciaországból stb. is. Zarándokok tömege ment Szmirnába Sabbatai Zewihez, aki a testben megjelenő Krisztusként lépett fel, mígnem a dolog túl nagy méreteket öltött, és Zewit a szultán elfogatta. Ekkor azt mondták az emberek: ez csak egy jóslat beteljesedése, mert előre megmondta, hogy kilenc hónapig fogságban fog ülni. - De a szultán mégis kifogott rajta, mert Sabbatai Zewit kiállította meztelenül és így szólt hozzá: Próbát akarok tenni veled, hogy vajon valóban messiás vagy-e testben. Most lövetni fogok rád! - És ekkor végül Sabbatai Zewi beismerte, hogy ő csak egy közönséges rabbi.

Ilyenfajta kísértések korszakunk materialista gondolkodásmódjából származnak. És effélék újra felütik fejüket, ha az emberek csak a materialista érzületükre hagyatkoznak. De a legközelebbi évtizedekben mind gyakrabban lesz szó arról, amit említettem, hogy az emberi képességek Krisztus éteri szemléléséhez fognak felfejlődni, akinek realitásában az emberek azután éppolyan biztosan hihetnek már, mint ahogy maga Pál hitt benne. Ez az emberiség legközelebbi jövője, amire ma a szellemtudománynak kell az embereket előkészítenie.

Csakhogy az emberek materialista felfogása miatt az erős kísértések kora is eljön, amikor ismét hamis messiások fognak megjelenni fizikai testben. Akkor megmutatkozik majd, hogy a teozófusok vajon helyesen értették-e meg a teozófiát. Akik azt nem helyesen értették, azok a materialista lelkület alapján olyannyira eltájolják magukat, hogy kísértésekbe fognak esni. Ahelyett, hogy Krisztusban hinnének, egy testben megjelenő Krisztusban fognak hinni. Akik azonban megszerzik a valódi szellemi élet iránti érzéket, azok megértik, hogy „Krisztus újra eljövetele” századunkban, mint a legnagyobb esemény, a következőt jelenti: Krisztus az emberekhez szellemben, szellemileg jön el, amennyiben az emberek szellemi fejlődésük által magukat Krisztushoz emelik fel. És ezáltal századunkban a Hegyi beszéd is kiegészül. Minden úgyszólván újjá fog alakulni. Istennel telítettek, vagy boldogok azok lesznek, akik egykori inkarnációikban szűkölködvén a szellemben, most odáig jutnak, hogy felemelkednek a mennyek országának abba a régiójába, ahol Krisztus a szellemi szemük elé lép.

Így a Hegyi beszéd minden egyes mondása ebben az értelemben a maga új alakjában mutatható be. A kereszténység csak úgy hódíthatja vissza saját dokumentumait, ha élő módon viszonyulnak hozzá az emberek, ha tudják, hogy a kereszténység nem halott valami, hanem élő dolog. Abban a korban - és ez a mi korunk -, amelyben a materialista kutatás mintegy elveszi az embertől az evangéliumot és a Krisztusról szóló hagyományt, a szellemi kutatás az, mint gyakran hangsúlyoztuk, amely vissza fogja adni az embernek az evangéliumokat.

Ez az egybeesés nem véletlen, hanem szükségszerű. Mivel korunk materialista gondolkodása, amely mára mindent ural, egyúttal válságba is jutott: mindenhol felléphetnek olyan sajnálatra méltó emberek, akik valamely félrevezető filozófia alapján ahhoz a különös szemlélethez jutnak el, hogy létezhetnek okozatok okok nélkül, és hogy semmiféle történelmi Krisztus Jézus nem létezett. De ez olyasmi, amit az antropozófiának meg kell értenie. Sőt, neki bizonyos részvéttel kell tudnia rápillantani azokra a szerencsétlenekre, akik filozófiájuk ellenére annyira belebonyolódtak a materialista gondolkodásba, hogy általában leszoktak arról a képességről, hogy megsejtsék a szellemet, ezért folyton arcul csapják azt a tételt, amit máskülönben mindenhol elismernek, hogy nincs okozat ok nélkül. De a kereszténység mint okozat sem lehetne jelen, ha oka nem lenne!

Az antropozófia lesz az, ami az embereknek a szellemi kutatásból kifolyólag Krisztust abban az alakjában fogja tanítani, amelyben ő élő és eleven lény. Persze ezt csak úgy teheti meg, ha az emberek ezek iránt a tanítások iránt megértést tanúsítanak, ami azután odáig terjed, hogy világosan felismerik: Krisztus valóban vissza fog térni, de egy magasabb realitásban, mint a fizikai, egy olyan realitásban, amelyet az ember csak akkor érzékelhet, ha szert tett a szellemi élet iránti érzékre és megértésre.

Írják be a szívükbe, hogy minek kell az antropozófiának lennie: az emberiség egy előttünk álló nagy korszaka előkészítőjének. Nem számít, hogy a ma és itt megtestesült lelkek még fizikai testben lesznek-e akkor, amikor Krisztus az említett módon visszatér, vagy pedig ők már átmentek a halál kapuján, és abba az életbe kerültek, amely a halál és az újabb születés között zajlik. Mert ami így a XX. században történik, annak nemcsak a fizikai világ számára van jelentősége, hanem minden világ számára, amelyekkel az ember kapcsolatban áll. És ahogy azok az emberek, akik 1930 és 1950 között testesülnek meg, átélhetik az éteri Krisztusra való felpillantást, éppúgy hatalmas fordulat következik be abban a világban is, amelyben az ember a halál és a születés között él.

Ahogyan Krisztus a Golgotai Misztérium után leszállt az alvilág birodalmaiba, úgy azon események hatásai, amelyek korunkban történnek a fizikai sík lakói számára, felhatolnak a szellemi világba is. És azok a személyek, akik nem fogják felkészíteni magukat e nagy eseményre a szellemtudomány által, azokat abban az időben elkerüli majd ez a hatalmas dolog, ami a szellemi világra is kihat, ahol az ember ezután él. Ezeknek az embereknek várniuk kell egy újabb megtestesülésükig, hogy majd a Földön képessé válhassanak az új Krisztus-impulzus befogadására. Mert a Krisztus-impulzushoz a képességeket - még ha az bennünket mégoly magasra is vezet el - a fizikai síkon kell megszereznünk! Így nem ok nélkül lett az ember belevetve a fizikai világba: itt kell nekünk elsajátítanunk mindazt, ami a Krisztus-impulzus megértéséhez juttat.

Minden élő lélek számára a szellemi kutatás valójában előkészítés a Krisztus-eseményre, amely a legközelebbi jövőben előttünk áll. Szükség van erre az előkészítésre. Az emberiség fejlődésfolyamatában erre a Krisztus-eseményre azután további események fognak következni. Éppen ezért alapvető mulasztásuk lesz azoknak, akik nem akarnak felemelkedni a Krisztus-eseményhez a mi századunkban, ahol erre alkalmuk adódott.

Csak ha így tekintjük a szellemtudományt és bele is írjuk a lelkünkbe, érezzük meg igazán, hogy mit jelent minden egyes emberi léleknek, és milyen feladatot hordoz az egész emberiség számára.

  Hiba és javítás beküldése... Megjelölés olvasottként