Ha valaki, miután egy ideig szellemtudományos világszemlélettel foglalkozott, hatni engedi magára mindazokat a gondolatokat, ideákat és felismeréseket, melyeket e világszemlélet révén nyert el, úgy ezek a megismerések a legkülönfélébb kérdéseket állítják elé. És az ember azáltal válik valójában egyre inkább a szellemtudomány művelőjévé, hogy ezeket a kérdéseket - melyeket tulajdonképpen érzelmi, lelki, jellembeli, röviden életkérdéseknek nevezhetünk - hozzákapcsolja a szellemtudományos ideákhoz. Hiszen ezek az ideák nem csupán elméleti, tudományos kíváncsiságunkat elégítik ki, hanem felvilágosítanak az élet rejtélyeiről, a lét titkairól. Ezek a gondolatok és ideák csak akkor válnak igazán termékennyé számunkra, ha tartalmukat, értéküket és jelentőségüket nem csupán elgondoljuk és átérezzük, hanem ha megtanuljuk, úgymond, hogy hatásukra másképp szemléljük a környező világot. Ezek az ideák át kell hogy melegítsenek; impulzusokká, lelki erőkké kell válniuk bennünk. Ez egyre inkább bekövetkezik, amennyiben az egyes kérdésekre kapott feleletek mintegy újabb kérdéseket tárnak elénk; így jutunk el a kérdéstől a válaszig, ahol a válasz újból kérdéssé válik, amelyre újabb feleletet kapunk, és így tovább. Így haladunk előre a szellemi megismerésben és a szellemi életben.

Elég hosszú idő kell még ahhoz, hogy a mai emberiségnek nyilvános előadásokon tárjuk fel a szellemi élet bensőségesebb oldalait, Zweigjeinkben[1] azonban egyre jobban közeledik az az idő, amikor bensőségesebb kérdésekről is szó lehet. Ezeknél mindig ki fog derülni, hogy az újonnan érkezett tagokat meglepi, megbotránkoztatja valami. Nem jutnánk azonban munkánkkal előbbre, ha nem lépnénk tovább a szellemtudományos kutatás és megismerés révén az élet intimebb kérdéseinek megbeszélésében. Ezért ma megint lelkünk elé tárjuk a szellemi megismerés néhány bensőségesebb tényét, még ha esetleg félreértések adódnak is azoknál, akik nem olyan régen merültek bele a szellemi életbe.

Ha az újratestesülésről, az ismétlődő földi életek ideájáról nem csupán elvontan gondolkodunk, hanem végiggondoljuk - tehát ha értelemmel mélyedünk bele a szellemi életnek ebbe a tényébe -, úgy egy kétségtelenül fontos kérdés merül fel lelkünk előtt. Ekkor úgymond újabb kérdések fűződnek az újratestesülés ideája révén kapott válaszhoz, az élet e fontos gyümölcséhez. Felvethetjük például a következő kérdést: mi a mélyebb értelme annak, hogy az ember többször él a Földön; hogy mindig újabb és újabb megtestesülésekben tér vissza? - Általánosságban úgy mondják, hogy ezáltal emelkedünk egyre magasabbra; későbbi földi életeink során átéljük az előző földi életek eredményeit, és éppen ezáltal tökéletesedünk. - Ez azonban még mindig elég általánosan és elvontan hangzik. Az ismétlődő földi életek jelentőségébe kizárólag a földi élet egész értelmének pontosabb ismerete révén hatolhatunk be. Ha ugyanis Földünk maga nem változna, ha az ember egy lényegében ugyanolyan Földre térne vissza, akkor voltaképpen nem sokat tanulhatnánk az egymást követő inkarnációkból, avagy megtestesülésekből. Az inkarnációknak vagy megtestesüléseknek azáltal van csupán értelmük, hogy Földünkön valójában minden inkarnáció, avagy megtestesülés során új dolgokat tanulhatunk és élhetünk át. Rövid időszakokat illetően ez nem jut érvényre olyan erősen, hosszabb időszakok vizsgálata esetén azonban - ami a szellemtudomány által lehetséges - megmutatkozik, hogy Földünk korszakai különbözőképpen alakulnak, és mindig valami újat élünk át. Itt azonban valami mást is be kell látnunk. Be kell látnunk azt, hogy magát a földi életet tekintve is figyelembe kell vennünk ezeket a változásokat. Mert ha földi létünk egy bizonyos korszakában elmulasztjuk annak átélését, megtanulását, ami a földfejlődésnek abban a korszakában tanulható meg, akkor visszatérünk ugyan egy új megtestesülésbe, de valamit elmulasztottunk. Nem fogadtuk be magunkba azt, amit az előző időszakban be kellett volna fogadnunk. Ennek pedig az a következménye, hogy a következő időszakban nem tudjuk erőinket és képességeinket helyesen alkalmazni.

Általánosságban a következőt mondhatjuk: korunkban olyasvalami lehetséges a Földön - szinte az egész Földgolyón -, ami a most élő emberek előző inkarnációjában nem volt lehetséges. Különösen hangzik, de igaz, hogy ennek igen nagy a jelentősége. Az emberek egy bizonyos része ugyanis eljuthat jelenlegi inkarnációjában a szellemtudományhoz, vagyis felveheti magába a szellemi kutatás azon eredményeit, amelyek a szellemtudomány területén ma felvehetőek. Felettébb jelentéktelennek tűnhet, hogy néhány ember azért jön itt össze, hogy magába fogadja a szellemi kutatás megismeréseit. Akik azonban ezt jelentéktelennek találják, éppen hogy nem értik az újratestesülés jelentőségét, és azt, hogy valamit csakis egy bizonyos megtestesülés folyamán lehet felvenni. Ha ezt nem veszik fel, elmulasztottak valamit, ami azután a következő megtestesüléseiknél hiányozni fog.

Mindenekelőtt azt kell helyesen a lelkünkbe fogadnunk, hogy az, amit ma a szellemtudományban tanulunk, egyesül a lelkünkkel, és magunkkal hozzuk, amikor következő megtestesülésünkkor ismét lejövünk.

Most először is azt akarjuk megérteni, hogy mindezeknek milyen jelentősége van lelkünk számára. Ennek érdekében a más előadásokból és olvasmányokból már ismert tényekhez hozzá kell fűznünk a szellemi élet többé-kevésbé új, vagy még teljesen ismeretlen tényeit. Elsőként az emberiség fejlődésének régebbi korszakaihoz kell visszatérnünk. Már többször visszapillantottunk földfejlődésünk régebbi időszakaira. Azt mondtuk, hogy most a nagy atlantiszi katasztrófa utáni ötödik korszakban élünk. Ezt az a korszak előzte meg, amelyben a görög és a latin népek megadták a földi akarat számára legfőbb eszméket és érzéseket; a miénket tehát a negyedik, a görög-latin korszak előzte meg. Ezt a harmadik, a káldeus-babilóniai-asszír-egyiptomi korszak előzte meg, mely előtt az óperzsa, majd az ó-indiai korszakot találjuk. Ha pedig egy még ennél is távolabbi őskorba megyünk vissza, akkor eljutunk a nagy atlantiszi katasztrófához, amely megsemmisített egy egész földrészt, egy régi szárazföldet, a mai Atlanti-óceán helyén elterülő régi Atlantiszt. Ez a katasztrófa egyrészt lassanként elsöpörte az egész szárazföldet, másfelől megadta a ma lakott szilárd Föld arculatát. Még tovább visszamenve még régebbi, az atlantiszi katasztrófa előtti korszakokhoz érünk. Olyan kultúrákhoz és életkörülményekhez jutunk, amelyek ezen az atlantiszi földrészen fejlődtek ki, és amelyeket atlantiszi kultúráknak, az atlantiszi fajok kultúrájának nevezünk. Ezeket pedig még régebbi állapotok előzték meg.

Ha mármost áttekintjük mindazt, amit számunkra a történelem elbeszél - hiszen nem is nyúlik vissza olyan nagyon messzire -, könnyen úgy vélhetjük - bár ez még a rövidebb időszakokra is teljesen alaptalan elképzelés -, hogy Földünkön mindig a maihoz hasonló állapotok uralkodtak. Ez azonban nincs így. Földünkön a körülmények alapvető változásokon mentek keresztül, és a legintenzívebben az emberek lelki körülményei változtak. A most itt ülő emberek lelke a Föld valamennyi korszakában testet öltött az adott kornak éppen megfelelő testekben, és felvette magába mindazt, amit a földfejlődés egyes korszakaiban felvehetett. A lélek inkarnációról inkarnációra más-más képességet fejlesztett ki. Teljesen másmilyen volt a lelkünk, mint ma, még ha a görög-latin korszakban talán nem is volt olyan nagymértékű ez az eltérés. Az óperzsa, és különösen az ó-indiai korszakban azonban nagyon is eltért a maitól. Egészen más képességeket hordozott, és egészen más feltételek között élt lelkünk ezekben a régi korokban.

Ma a lehető legvilágosabban szellemi szemeink elé tárjuk, milyen is volt a lelkünk - nos, nézzünk rögtön valami jelentőset - a nagy atlantiszi katasztrófa után, amikor az első indiai kultúra idején lehetséges testben élt a Földön. Ezt az első, indiai kultúrát nem úgy kell felfognunk, hogy csak a régi Indiában érvényesült, hanem úgy, hogy az indiai nép volt ekkor a leginkább hangadó és a legjelentősebb. Az egész Föld kultúrája másmilyen volt, és sajátosságának jellege abból eredt, amit a régi indiaiak a vezetőiktől kaptak. Ha megnézzük, milyen volt a lelkünk akkoriban, először is azt kell mondanunk, hogy az a fajta megismerés, amilyennel a mai ember rendelkezik, akkoriban még teljességgel lehetetlen volt. Nem létezett olyan világos öntudat és én-tudat, mint ma. - Az emberek úgyszólván alig gondoltak arra, hogy individuumok. Az én mint erő bennük volt ugyan, az én megismerése azonban más, mint az én ereje és az én hatása. Nem rendelkeztek tehát még úgy benső mivoltukkal, mint ma, viszont egészen más képességeik voltak, melyeket gyakran neveztünk régi homályos szellemi látásnak.

Ha megnézzük az akkori kor emberlelkének nappali életét, azt találjuk, hogy még nem érezte magát igazán énnek. A törzs, a nép tagjának érezte magát. Az egyes én a törzs, az egész nép közösségének szolgálatában állt; hasonlóan volt a tagja, mint a kéz a testnek. Az ember még nem érzékelte magát individuális énnek oly módon, mint ahogyan azt ma érzi. A népi, a törzsi én volt az, amire feltekintett. Így élt napközben. Úgyszólván nem is tudta még igazán, hogy ember. Amikor azonban beesteledett és elaludt, a tudata sem sötétedett el annyira, mint ahogyan az ma megtörténik. Alvás közben a lélek képes volt arra, hogy szellemi tényeket észleljen. Szellemi tényeket észlelt a környezetében, melyeknek a mai álom csupán árnyéka; szellemi eseményeket és tényeket, melyeknek a mai álom rendszerint már nem jeleníti meg a teljes valóságát. Ilyen észleleteik voltak, s ily módon az emberek hajdanán tudták azt, hogy létezik egy szellemi világ. A szellemi világ valóság volt számukra, de nem valamilyen bizonyítást igénylő logika révén, hanem azáltal, hogy még ha csak tompa, álomszerű tudattal is, de átélték a szellemi világot minden éjszaka. De nem is ez volt a lényeg. Az alváson és ébrenléten kívül ugyanis léteztek közbülső állapotok is, amikor az ember nem aludt teljesen, de nem is volt egészen ébren. Ekkor én-tudata még a nappalinál is jobban megszűnt; a szellemi történések észlelése, álomszerű szellemi látása viszont lényegesen intenzívebbé vált, mint az éjszaka folyamán. Voltak tehát olyan közbülső állapotok, melyekben az emberek, öntudat nélkül ugyan, de mégiscsak rendelkeztek szellemi látással. Ilyenkor mintegy önkívületbe estek, úgyszólván nem is tudtak magukról. Nem tudták, hogy emberek, azt viszont jól tudták, hogy tagjai egy szellemi világnak, amelyben képesek észlelni; tudták, hogy létezik egy szellemi világ. - Ezek voltak az emberlélek élményei ebben a korban. És még ennél is sokkal világosabb, sokkal-sokkal világosabb volt a szellemi világ tudata és a benne való élet az atlantiszi időkben. Amikor tehát ezt áttekintjük, lelkünk álomszerű, homályos szellemi látására pillantunk vissza, amely az emberiség fejlődése során lassanként csökkent.

Ha lelkünk megmaradt volna ennél a régi, álomszerű szellemi látásnál, nem sajátíthattuk volna el mai individuális öntudatunkat. Sohasem tudhattuk volna meg, hogy emberek vagyunk. Úgymond el kellett veszítenünk a szellemi világ tudatát, hogy megkaphassuk érte cserébe az én-tudatot. A jövőben viszont mindkettővel rendelkezni fogunk. Valamennyien elérjük majd az én-tudat megtartása mellett a teljes szellemi látást is, amire ma a beavatás útját járóknak van csupán lehetőségük. A jövőben minden ember számára lehetséges lesz, hogy ismét betekintsen a szellemi világba, de úgy, hogy mindeközben embernek, énnek érezheti magát.

Gondolják csak el újból, mi is történt. A lélek megtestesülésről megtestesülésre haladt. Korábban szellemi látó volt, majd egyre világosabban és világosabban létrejött énné válásának tudata, ezzel pedig saját ítéletalkotásának lehetősége is. Addig ugyanis, amíg szellemi látással tekint a szellemi világba, de nem érzi magát énnek, nem alkothat ítéletet, nem tud következtetni. Az utóbbi képesség egyre inkább megjelent, a régi szellemi látás ezzel szemben minden rákövetkező inkarnációban gyengült. Egyre kevésbé élt olyan állapotban, hogy betekinthessen a szellemi világba. Egyre jobban beleélte magát a fizikai síkba, kialakította a logikus gondolkodást, és egyre inkább énnek érzi magát. Szellemi látása pedig egyre gyengül. Az ember észleli a külső világot, majd mindjobban belebonyolódik; a szellemi világhoz fűződő kapcsolata azonban egyre gyengül. Tehát mondhatjuk azt, hogy az ősrégi időkben az ember egyfajta szellemi, spirituális lény volt, mert szellemi lényként közvetlen társas kapcsolatban élt más szellemi lényekkel. Olyan szellemi lényekhez tartozónak érezte magát, akikhez mai átlagos érzékeivel nem tud már feltekinteni. Hiszen tudjuk, hogy a bennünket közvetlenül körülvevő világon kívül ma is vannak körülöttünk más szellemi világok is, melyekben más szellemi lények élnek. Átlagos tudatával azonban a mai ember nem lát bele ezekbe a világokba. Régebben viszont társuk volt, egyrészt éjszakai alvó tudatában, másrészt az említett közbülső tudatállapotban. Benne élt a szellemi világokban, és érintkezett ezekkel a lényekkel. Erre rendszerint most már nem képes. Úgymond kitették otthonából, a szellemi világból, és minden újabb megtestesülésével egyre jobban és jobban belehelyezték a földi világba.

A szellemi élet ápolásának helyein, valamint azokban a magasabb megismerésekben és tudományokban, amelyekben még tudtak az ilyen dolgokról, mindig figyelembe vették azt, hogy inkarnációink eltérő Földkorszakokon haladtak át. Visszapillantottak egy igen régi, még az atlantiszi katasztrófát is megelőző korszakra, ahol az emberek tulajdonképpen még közvetlenül együtt éltek az istenekkel vagy szellemi lényekkel, és így természetesen önmagukat is egészen másképp érzékelték és élték át. Hiszen gondolhatják, hogy az emberléleknek teljesen másként kellett érzékelnie egy olyan korban, amikor biztosan tudta, hogy képes feltekinteni a magasabb lényekhez, és amikor tudta, hogy önmaga is tagja ennek a magasabb világnak. Ily módon egészen másképp tanult meg érzékelni és érezni is. Gondoljuk csak el, hogy ma is kizárólag akkor tanulhatunk csak meg beszélni és gondolkodni, ha emberek között növekszünk fel, mert ezeket a képességeket csakis emberek között szerezhetjük meg. Ha egy gyermeket kitennének egy lakatlan szigetre, és ott anélkül kellene felnőnie, hogy találkozna emberekkel, egyáltalán nem szerezné meg a gondolkodás és a beszéd képességét. Egy lény fejlődését illetően tehát függ valami attól, hogy milyen lények között nő fel, és milyen lényekkel él együtt. A fejlődés szempontjából függ valami ettől. Ez már az állatokon is megfigyelhető. Ismeretes, hogy ha az emberekkel együtt élő kutyákat olyan körülmények közé helyezik, ahol sohasem találkoznak emberrel, elfelejtik az ugatást. Az ilyen kutyák utódai rendszerint már nem tudnak ugatni. Függ valami attól, hogy egy lény milyen lények között nevelkedik és él. Képet alkothatnak tehát arról, hogy különbség van aközött, hogy Önök csupán mai emberek között élnek a fizikai síkon, illetve hogy régebben - úgymond ugyanezek a lelkek - egy szellemi világ szellemi lényei között éltek, amely szellemi világba ma az átlagos tekintet nem ér el. A lélek akkoriban másként is fejlődött; az ember más impulzusokat hordozott akkor, amikor az istenek között élt. Más impulzusokat bontakoztat ki, ha emberek között él, és megint másokat az istenek között élve. Ezt a magasabb megismerés mindig is tudta. Egy ilyen megismerés visszapillantott arra a régi korszakra, amikor az emberek úgymond közvetlenül érintkeztek az isteni-szellemi lényekkel. Ebben a közvetlen érintkezésben a lélek az isteni-szellemi világhoz tartozónak érezte magát, melynek során impulzusok és erők ébredtek benne, mely erők egészen más értelemben voltak isteni-szellemiek, mint a mai erők. Amikor a lélek úgy működött, hogy a magasabb világhoz tartozónak érezte magát, akkor a lélekből megszólalt egy akarat is, amely az isteni-szellemi világból származott, és amelyről azt mondhatjuk, hogy ezt az akaratot beleoltották, mivel a lélek az istenek között élt.

A magasabb megismerés aranykornak, avagy Krita-yugának[2] nevezi azt a korszakot, amikor az ember még egy volt az isteni-szellemi lényekkel. Ez tehát egy régi korszak, melynek tényleges lefolyását még az atlantiszi katasztrófa előtt kell keresnünk. A következő korszakban az emberek nem éreztek már olyan intenzív összefüggést az isteni-szellemi világgal, mint a Krita-yugában, impulzusaikat nem határozta már meg annyira az istenekkel való együttélés, és tekintetük is homályosabbá vált a szellem és a lélek meglátására. De még emlékeztek a szellemi lényekkel és istenekkel való együttélésre. Ez különösen az ó-indiai világban volt kivehető. Ekkor még igen könnyen beszélhettek az embereknek a szellemi dolgokról. Rámutathattak a fizikai észlelés külső világára, és mégis mintegy majának, avagy illúziónak tekinthették, mivel az emberek még nem túl régóta rendelkeztek ezekkel a fizikai észlelésekkel. Így volt ez a régi Indiában. A lelkek magukat az isteneket már nem látták, de a szellemi tényeket és az alacsonyabb rendű szellemi lényeket még igen. A magasrendű szellemi lényeket csak kevés ember látta, az istenekkel való eleven együttélés azonban már az ő számukra is elhomályosult. Az isteni-szellemi világ akarati impulzusai eltűntek előlük. De legalább a különleges tudatállapotokban - alvás közben és az említett közbülső állapotban - lehetőségük volt bepillantani a szellemi tényekbe. A szellemi világ legfontosabb tényei azonban, melyekkel régebben együtt éltek, most már csupán mintegy az igazság egyfajta megismeréseként jelentek meg; olyasvalamiként, amit a lélek pontosan ismert ugyan, ám csak mint megismerés, csak mint igazság működött. Bár az emberek még a szellemi világban voltak, az erről való bizonyosság mégsem volt már olyan intenzív, mint azelőtt. Ezt ezüstkornak, avagy Treta-yugának nevezik.

Ezután olyan inkarnációk, avagy megtestesülések kora érkezett el, amikor az ember tekintete egyre inkább bezárult a szellemi világot illetően, és az ember mindjobban a közvetlen külső érzéki világhoz igazodott. Egyúttal meg is erősödött ebben az érzékelhető világban, ahol az én-tudat, az emberi tudat került egyre jobban előtérbe. Ezt a kort érckornak, avagy Dvapara-yugának nevezik. Az embereknek nem volt már olyan magasrendű közvetlen tudásuk a szellemi világról, mint korábban, az emberiségben általánosságban azonban mégis megmaradt ebből valami. Ezt talán ahhoz hasonlíthatnánk, ahogy korunk emberében is marad valami idősebb korában az ifjúkori örömből. Bár elmúlt, de átéltük. Ismerjük, tudunk róla, és úgy beszélhetünk róla, mint jól ismert tényről. Így a lelkeknek is ismerős volt még valami abból, ami a szellemi világokhoz vezet. Ez a Dvapara-yuga lényege.

Ezután azonban egy másfajta kor következett, egy olyan kor, amelyben ez a szellemi világgal kapcsolatos ismerősség is megszűnt; a szellemi világ kapui úgymond bezárultak. Az emberek tekintete egyre inkább a külső érzékelhető világra és az érzéki benyomásokat feldolgozó értelemre korlátozódott; a szellemi világról ily módon már csak gondolkodni voltak képesek. Ez a legalacsonyabb rendű formája annak, ahogyan a szellemi világról még tudni lehet valamit. Az emberek saját átélésük révén most már valójában csupán az érzéki-fizikai világról tudtak. Ha meg akartak tudni valamit a szellemi világról, azt a gondolkodásukkal kellett elérniük. Ez az a kor, amelyben az ember a legszellemtelenebbé vált, és ezáltal egyben a leginkább hozzárögzült, hozzákötődött az érzéki világhoz is. Erre azonban szüksége volt ahhoz, hogy öntudatát lassanként a legmagasabb fokon bontakoztathassa ki. A külső világ durva ellenállása révén tanulhatta ugyanis csak meg, hogy megkülönböztesse magát a világtól, és különálló lénynek érezze magát. Ezt a kort Káli-yugának, avagy sötét kornak is nevezik.

Nyomatékosan jegyzem meg, hogy ezeket a kifejezéseket nagyobb korszakokra is alkalmazhatjuk, például a Krita-yuga megjelölést egy nagyobb időszakra is alkalmazhatjuk. Mert már a fentebb ábrázolt aranykor kezdete előtt is részesült az ember a még magasabb világok átélésében, így valamennyi még régebbi kort ezen a néven foglalhatnánk össze. Ha azonban mérsékeljük igényeinket, és megelégszünk a szellemi átélés leírt mértékével, úgy a beosztás az előbbiek szerint történhet. Valamennyi kor számára megadhatunk egészen konkrét időszakokat. Bár a fejlődés lassan és fokozatosan megy végbe, vannak azonban határok, amelyekről azt mondhatjuk: előttük ilyen életkörülmény és tudat uralkodott, utánuk pedig másmilyen. Az előzőek értelmében úgy kell számoljunk, hogy a Káli-yuga mintegy időszámításunk előtt 3101 évvel kezdődött. Ekkor azt látjuk, hogy lelkünk mindig olyan újabb megtestesülésekben jelent meg a Földön, amikor az emberek tekintete egyre jobban bezárult a szellemi világot illetően, és így egyre inkább a külső érzéki világra szorítkozott. Látjuk tehát, hogy lelkünk valóban minden újabb megtestesüléssel új körülmények közé kerül, és ennek köszönhetően mindig valami újat tanulhat. A Káli-yugában én-tudatunk megerősödését érhetjük el. Korábban ez nem volt lehetséges, mert akkoriban ezt az ént először is fel kellett vennünk magunkba.

Ha a lélek elmulasztotta valamelyik inkarnációjában, hogy felvegye a kor adományát, ezt nagyon nehéz más korokban helyrehoznia. Hosszú ideig kell várnia, míg mulasztását valamilyen vonatkozásban pótolhatja, de erre semmiképpen sem szabad hagyatkoznunk. Azt akarjuk tehát most lelkünk elé tárni, hogy a Káli-yuga korában valami igen lényeges történt, amennyiben úgymond a szellemi világ kapui bezárultak. Ebben a korszakban fejtette ki tevékenységét Keresztelő János és Krisztus is. Lényeges volt, hogy ekkor, amikor már 3100 év eltelt a sötét korszakból, minden ember több ízben, de legalább egyszer vagy kétszer megjelent ebben a korban. Az én-tudat megszilárdult, a szellemi világ emlékezete elhalványult, és az embereknek - amennyiben a szellemi világgal való kapcsolatukat nem akarták teljesen elveszíteni - meg kellett tanulniuk a szellemiség énjükben történő átélését. Úgy kellett az énjüket kifejleszteniük, hogy ez az én legalább bensőleg bizonyos legyen a szellemi világ létezésében és abban, hogy az ember hozzátartozik ehhez a szellemi világhoz, valamint hogy léteznek magasabb szellemi lények. Az énnek képessé kellett válnia a szellemi világ belső átélésének, hitének lehetőségére.

Hogyha valaki Krisztus Jézus korában kimondta volna a kor igazságát, a következőt mondhatta volna: a mennyek országát az emberek korábban énjükön kívül élhették át, a szellemi messzeségekben, amit önmagukból kiáradva értek el. Énjétől távol kellett az embernek a mennyek országát, a szellemi világ birodalmait átélnie. Ezen a módon most már nem élheti át, mert az ember olyannyira megváltozott, hogy az énnek önmagában kell ezeket a birodalmakat átélnie. A mennyek birodalma olyan közel jött az emberhez, hogy belehat énjébe. - Ezt mondta el Keresztelő János az embereknek: „Elközelített a mennyeknek országa",[3] vagyis közel jött az énhez. Régebben az emberen kívül volt, most legbensőbb lényében, énjében kellett a közelébe ért mennyek országát felfognia. És mivel az ember a Káli-yugában, a sötét korszakban nem tudott már az érzéki világból a szellemi világba jutni, ezért az isteni lénynek, Krisztusnak le kellett szállnia egészen a fizikai-érzéki világig. Ez az alapja annak, hogy miért kellett Krisztusnak egy hús-vér emberbe, a Názáreti Jézusba alászállnia: hogy ezáltal a fizikai testben élő emberek Krisztus fizikai Földön látott élete és tettei révén kapcsolatba kerülhessenek a mennyek országával, a szellemi világgal. Krisztus földi útjának ideje tehát a Káli-yuga, a sötét korszak olyan időszaka, amikor a korukat megértő és nem eltompultan élő emberek azt mondhatták: az Istennek azért kell az emberekhez leszállnia, hogy ismét létrejöjjön a szellemi világhoz fűződő, elveszített kapcsolatunk.

Hogyha ezt akkoriban senki nem érti meg, ha senki nem talál rá a Krisztushoz fűződő eleven lelki kapcsolatra, úgy az emberek lassanként elveszítették volna a szellemi világgal való kapcsolatukat, és nem veszik fel énjükbe a mennyek országával való összefüggést. Megtörténhetett volna, hogy ha minden ember sötétségben marad ebben a fontos időpontban, akkor egy ilyen fontos esemény elmegy mellettük. Ez az emberlelkek kiszáradásához, elsivároso- dásához, elsatnyulásához vezetett volna. Krisztus nélkül is bizonyosan megtestesülhettek volna még egy ideig, énjükbe azonban nem olthatták volna be azt, amivel a mennyek országához fűződő kapcsolatot megtalálhatják. Előfordulhatott volna, hogy Krisztus földi megjelenése mindenhol észrevétlen marad, ahogyan például a római emberek sem vették észre. Hiszen azt mondták, hogy létezik valahol egy félreeső piszkos utcában egy különös szekta, szörnyű emberekkel, és él közöttük egy borzalmas szellem, aki Názáreti Jézusnak nevezi magát, és olyasmit prédikál az embereknek, ami mindenféle gaztettekre indítja őket. Ennyit tudtak bizonyos időkben Rómában Krisztusról! Önök is tudják talán, hogy Tacitus,[4] a jelentős római történetíró is hasonlóképpen írt mintegy száz évvel a palesztinai események után.

Valóban nem mindenki vette tehát észre, hogy itt valami fontos dolog történt, ami átmentheti az embereket a Káli-yugán; ami isteni fényként világított be a földi sötétségbe. Az emberiség továbbfejlődésének az adta meg a lehetőséget, hogy bizonyos lelkek megértették az akkori időpontot, és tudták, mit jelent az, hogy Krisztus itt járt a Földön.

Ha belehelyezkednek az említett korba, könnyen elképzelhetik, hogy valaki abban a korban élve mit sem tudott Krisztus Jézus földi síkon való megjelenéséről! Élhetett valaki anélkül a Földön, hogy ezt a legfontosabb eseményt felvette volna a tudatába.

Lehetséges-e vajon ma is, hogy valami végtelenül fontos történik, de azt az emberek nem veszik fel a tudatukba? Előfordulhat, hogy a leglényegesebbről, ami a világban végbemegy, ami most megy végbe, arról kortársainknak sejtelmük sincs? Ez így van! Mert igen fontos dolog történik, de ezt csak a szellemi látás észlelheti. Sokszor beszélnek átmeneti korokról. Ilyenben élünk mi is, mégpedig egy igen fontosban. Fontosságát az adja, hogy éppen abban a korban élünk, amikor a sötét korszak letelt, és most kezdődik az az időszak, amikor az emberek lassan, fokozatosan új képességeket fejlesztenek ki; amikor az emberi lelkek lassanként megváltoznak.

Ne csodálkozzanak azon, hogy a legtöbben ezt észre sem veszik, hiszen a legtöbben azt sem vették észre, amikor időszámításunk kezdetén a Krisztus-esemény megtörtént. A Káli-yuga 1899-ben lejárt, most egy új korba kell magunkat beleélnünk. És ami most kezdődik, az az embereket lassan új lelki képességekre készíti elő.

Az új lelki képességek első jelei már viszonylag rövid időn belül észrevehetőek lesznek egyes lelkeknél. Századunk harmincas éveinek közepén - 1930 és 1940 között - ezek még világosabban meg fognak mutatkozni. Különösen az 1933., az 1935. és az 1937. év lesz fontos. Egészen különleges képességek mutatkoznak majd természetes adottságként az embernél. Ebben az időben nagy változások mennek majd végbe, és bibliai írások jövendölései fognak beteljesedni. Ekkor minden megváltozik a Földön tartózkodó lelkek, de azok számára is, akik már nem élnek fizikai testben. Bárhol is vannak ezek a lelkek, egészen új képességek elé néznek. Minden megváltozik. Korunk legfontosabb eseménye azonban az emberek lelki képességeinek mélyreható változása.

A Káli-yuga letelt, és az emberlelkek most új képességeket kezdenek el kifejleszteni. Ezek a képességek, mivel itt van az ideje, mintegy maguktól hozzák felszínre a lelkekből a szellemi látás bizonyos képességeit, a szellemi látás azon képességeit, melyeknek a Káli-yuga alatt a tudat alá kellett merülniük. Bizonyos számú lélek átéli majd azt a különös élményt, hogy én-tudatra tesz szert, de emellett mintha egy olyan világban élne, amely teljesen elüt mindennapi tudatától: egy árnyszerű, sejtelmes világban; mintha egy vakon születettet megoperálnának. Ezeket a szellemi látóképességeket az úgynevezett ezoterikus iskolázás révén még inkább meg lehet majd szerezni. Mivel azonban az emberek továbbhaladnak, ezért ezek a képességek csak igen kezdetlegesen, a legelemibb fokon, a természetes fejlődés révén lépnek fel az emberiségben.

Könnyen előfordulhat azonban - és most sokkal könnyebben, mint valaha -, hogy korunk emberei egyáltalán nem lesznek abban az állapotban, hogy felfogják ezt az emberiség számára legfontosabb eseményt. Előfordulhat, hogy egyáltalán nem lesznek képesek felfogni azt, hogy ez egy szellemi világba történő valóságos bepillantás, még ha árnyszerű és erőtlen is. Előfordulhat például, hogy a Földön akkora méreteket ölt a gonoszság és a materializmus, hogy az emberiség nagy része a legcsekélyebb megértést sem tanúsítja majd, és őrültnek tekinti a szellemi látással rendelkező embereket; őrültek házába zárják őket, azok közé, akik zavaros módon bontakoztatják ki a lelküket. Lehetséges tehát, hogy ez a korszak úgymond nyomtalanul haladjon el az emberek mellett, bár hívó szavunkat ma is megszólaltatjuk, mint ahogy megszólaltatta hívó szavát Krisztus előfutára, Keresztelő János és maga Krisztus is: egy új korszak érkezett el, és az emberlelkeknek be kell lépniük a mennyek országába!

Igen könnyen előfordulhat, hogy ez a nagy esemény az emberek megértése nélkül múlik el. Ha 1930 és 1940 között a materialisták diadalmaskodnának - mondván, hogy: volt ugyan néhány őrült, de a várt hatalmas történésekből semmi sem valósult meg -, ez egyáltalán nem cáfolja meg az előbb elmondottakat. Ha ők diadalmaskodnának, és az emberiség elmenne az események mellett, az nagy szerencsétlenség volna az emberiség számára. Ha nem is lesz képes a megjelenő nagy esemény észrevételére, azért az még meg fog történni.

Ami bekövetkezhet az az, hogy az emberek megszerezhetik az éteriben való észlelés új képességét - először legalábbis bizonyos számú ember -, a többiek pedig egyre követik majd őket, mivel az emberiségnek 2500 éve lesz arra, hogy egyre jobban kibontakoztassa ezeket a képességeket. Az embereknek nem szabad ez idő alatt elszalasztaniuk ezt az alkalmat. Ennek elmulasztása óriási szerencsétlenség volna, és az emberiségnek várnia kellene egy későbbi időre, hogy pótolhassa mulasztását, hogy még utólag kifejleszthesse ezt az új képességet. Ez pedig az a képesség lesz, hogy az emberek látni fognak a környezetükben valamit az éteriségből, amit eddig normális körülmények között nem észlelhettek. Most csak a fizikai testét látják az embernek, akkor azonban képesek lesznek arra, hogy - legalább árnyszerű képben - az étertestét is lássák, és valamennyi mélyebb történés összefüggését is átélik majd az éteriségben. Képük és sejtelmük lesz a szellemi világ eseményeiről, és átélik, hogy az ilyen események három-négy nap múlva beteljesednek a fizikai síkon. Látni fognak éteri képekben bizonyos jelenségeket, és tudni fogják, hogy másnap vagy néhány nap múlva ez vagy az fog történni.

Az ember lelki képességei ilyen változásokon fognak keresztülmenni. Létrejön valami, amit éteri látásnak nevezhetünk. És mi kapcsolódik ehhez? Nos, az a lény, akit Krisztusnak nevezünk, aki egykor, időszámításunk kezdetén hús-vér testben élt a Földön. Fizikai testben nem jön már el többször, mert az egy egyszeri történés volt. Éteri alakban azonban visszatér az említett időkben. Ekkor az emberek megtanulják Krisztus észlelését, amennyiben éteri látásuk révén felnőnek hozzá, mivel fizikai testbe nem fog már leszállni, csak étertestbe. Az embereknek tehát fel kell nőniük Krisztus észleléséhez. Mert igaz Krisztus kijelentése: „Veletek vagyok minden nap, a világ végezetéig”.[5] Ő itt van, itt van szellemi világunkban, és különösen áldottak azok, akik mindig észlelhetik őt ebben a szellemi-éteri világban.

Egy ilyen észlelés győzte meg különös erővel Pált is a damaszkuszi esemény során. Ez az éteri látás azonban természetes képességként fog kialakulni egyes embereknél. Az eljövendő kor emberei számára egyre inkább lehetséges lesz a damaszkuszi eseménynek, Pál élményének átélése.

A szellemtudományt ily módon most egészen más értelemben ragadjuk meg. Megtanuljuk, hogy a szellemtudomány olyasvalami, ami óriási felelősséget ró ránk, mert a szellemtudomány előkészítés Krisztus újbóli megjelenésének egészen konkrét történésére. Krisztus amiatt jelenik meg ismét, mert az emberek fel fognak hozzá emelkedni az éteri látásban. Ha ezt felfogjuk, akkor a szellemtudomány akként fog megmutatkozni számunkra, mint ami előkészíti az embereket Krisztus visszatérésére - nehogy bekövetkezzen az a szerencsétlenség, hogy ezt a hatalmas eseményt elmulasszák -, előkészíti őket arra, hogy éretté váljanak Krisztus visszatérésének, ennek a nagy pillanatnak a felfogására. Az ember képes lesz arra, hogy lássa az étertesteket, és ezek között Krisztus étertestét is megláthatja, vagyis egy olyan világba növekszik bele, amelyben újonnan felébredt képességeinek megjelenik Krisztus.

Ezek után nem lesz már szükség arra, hogy Krisztus létezését mindenféle okiratokból bizonyítsák, hanem lesznek az élő Krisztus jelenlétének szemtanúi, olyanok, akik étertestében élik majd át Őt, és akik ebből az élményből fogják megtanulni, hogy ez a lény ugyanaz, mint aki időszámításunk kezdetén a Golgotai Misztériumot végrehajtotta; hogy ez a lény Krisztus. Ahogy Pál Damaszkusznál meggyőződött arról, hogy: ez Krisztus, úgy lesznek majd olyanok, akik éteri átélésük révén győződnek meg arról, hogy Krisztus valóban él.

Ez korunk legnagyobb titka: Krisztus visszatérésének titka, melynek ez az igazi formája. A materialista érzület azonban bizonyos módon hatalmába fogja keríteni ezt az eseményt. Bár a következő években sokszor elhangzik majd, amit most elmondtam, hogy tudniillik minden igazi szellemi megismerés erre a korra utal; a materialista érzület azonban ma mindent elront. Így következhet be az, hogy ez a materialista értelem képtelen lesz elképzelni azt, hogy az emberi lelkeknek fel kell majd emelkedniük az éteri szemlélethez, és ezzel Krisztus étertestben való megjelenéséhez.

A materialista értelem úgy képzeli majd el ezt az eseményt, hogy azt gondolja, Krisztus leszáll egy hús-vér testbe, fizikai testben fog inkarnálódni. Lesz néhány ember, aki mérhetetlen gőgjében ezt kihasználja, és az újra megtestesült Krisztusnak adja ki magát. A következő korszak tehát hamis Krisztusokat hozhat számunkra. Az antropozófusoknak azonban olyan embereknek kell lenniük, akik szellemi érettségükből kifolyólag nem tévesztik össze Krisztus szellemi testben - csak magasabb rendű látással észlelhető - visszatérését egy fizikai testben történővel. Ez az emberiséghez közeledő egyik legszörnyűbb kísértés lesz. És azoknak lesz a feladata, hogy ebből a kísértésből az emberiséget kivezessék, akik a szellemtudomány révén megtanulják, hogy valóban felemelkedjenek a szellem megértéséhez; akik nem akarják a szellemet az anyagba lehozni, hanem maguk emelkednek fel a szellemi világba. Így beszélhetünk tehát Krisztus visszatéréséről, és arról, hogy az éteri látás elsajátításával felemelkedhetünk Krisztushoz a szellemi világba.

Krisztus mindig itt van, de a szellemi világban. Elérhetjük, ha oda felemelkedünk. És minden antropozófus tanításnak azzá az intenzív kívánsággá kellene válnia bennünk, hogy ne engedjük ezt az eseményt nyomtalanul elhaladni az emberiség mellett, hanem alakítsunk ki a rendelkezésre álló idő alatt lassanként egy olyan emberiséget, amely érett lesz az új képességek kifejlesztésére, és így összekapcsolódhat Krisztussal. Mert az emberiségnek különben igen sokáig kellene várnia arra, hogy egy ilyen alkalom újból megadasson számára. Hosszú ideig kellene várnia: a Föld egy újbóli megtestesüléséig. Hogyha az emberiség elmenne Krisztus visszatérésének eseménye mellett, úgy Krisztus étertestben való meglátása azokra korlátozódna, akik ezoterikus iskolázásuk által késznek bizonyulnak arra, hogy egy ilyen átéléshez felemelkedjenek. Az a hatalmas lehetőség azonban, hogy ezeket a képességeket az egész emberiség, minden ember megszerezze, és hogy természetesen kifejlesztett képességei révén minden ember megértse ezt a hatalmas eseményt, ez nagyon sokáig lehetetlen lenne.

Látjuk tehát, hogy létezik korunkban valami, ami igazolja a szellemtudomány létezését és működését a világban. Nem csak az elméleti igények, a tudományos kíváncsiság kielégítéséről van szó. A szellemtudomány előkészíti az embereket erre az eseményre, előkészíti őket arra, hogy megfelelő módon illeszkedjenek a korba, hogy tiszta értelmi és megismerő világossággal lássák azt, ami valóban itt van, de el is haladhat az emberek mellett anélkül, hogy gyümölcsözővé tudnák tenni. Erről van szó!

Rendkívül fontos lesz, hogy Krisztus megjelenésének eseményét megértsék. Mert ezt más események fogják követni, mint ahogy a palesztinai Krisztus-eseményt megelőzték más történések. Azok, akik ezt annakidején profetikusan megjövendölték, most is követői lesznek a jellemzett korban, miután Ő ismét láthatóvá vált az emberiség számára, étertestében. Mindannyian, akik Őt régebben hírül adták, előkészítették, új alakban lesznek felismerhetők azoknak, akik az új Krisztus-eseményt átélték. Az emberek újra felismerhetik azokat, akik mint Mózes, Ábrahám és a próféták éltek a Földön, és tudni fogják, hogy Ábrahám, aki annakidején Krisztus előkészítőjeként járt a Földön, felvállalja azt a missziót is, hogy ezután segítse a krisztusi munkát. Ha az ember nem alussza át a közeljövő legfontosabb eseményét, lassanként belenövekszik azok közösségébe, akik mint pátriárkák előzték meg a Krisztus-történést. Összekapcsolódik velük. Ismét megjelenik az egész kara azoknak, akikhez felemelkedhetünk. Azok, akik az emberiséget levezették a fizikai síkra, Krisztust követően újra megjelennek és felvezetik az embert; ismét összekapcsolják őt a szellemi világokkal.

Az emberiség fejlődésében messzire visszatekintve megpillantjuk azt az időpontot, amelyről elmondhatjuk: ettől kezdve az emberiség egyre jobban leereszkedik a szellemi világ közösségéből az anyagi világba. - Még ha van is földi jellege a következő képnek, itt most mégis élhetünk vele: az ember régebben szellemi lények társa volt, szelleme benne volt a szellemi világban, és azáltal, hogy a szellemi világban élt, az istenek fia volt. Az azonban, ami maga a mindinkább megtestesülő lélek volt, az mindinkább részt vett a külső világban, s ekkor az istenek fia az emberben volt, aki kedvét lelte a Föld leányaiban,[6] vagyis azokban a lelkekben, akik rokonszenvet éreztek a fizikai világ iránt. Ez pedig azt jelenti, hogy a régebben isteni szellemiséggel átitatott emberszellem, aki leereszkedett a fizikai érzéki világba, házastársa lett az értelemnek, mely az agyhoz kötött, és belebonyolította őt az érzéki világba. És most rá kell találnia arra az útra, és azon felemelkednie, amelyen leereszkedett, hogy újból az istenek fiává legyen. Az emberek fia, akivé lett, elpusztulna idelent ebben a fizikai világban, ha az emberek fiaként nem emelkedne fel újra az isteni lényekhez, a szellemi világ fényéhez, ha nem lelné a jövőben kedvét az istenek leányaiban. Az emberiség fejlődése számára szükséges volt, hogy az istenek fiai összekössék magukat az emberek leányaival, a lelkekkel, akik hozzá vannak láncolva a fizikai világhoz, hogy az ember, mint az emberek fia, megtanuljon a fizikai síkon uralkodni. A jövő emberének azonban arra van szüksége, hogy mint az emberek fia kedvét lelje az istenek leányaiban, a bölcsesség isteni-szellemi fényében, amivel össze kell kapcsolódnia ahhoz, hogy ismét felnövekedjék az istenek világába.

Az isteni bölcsességen fog fellobbanni az akarat, és a leghatalmasabb impulzust ehhez az adja meg, amikor az erre felkészült emberek számára Krisztus Jézus magasztos éteri alakja észlelhető lesz. Aki kifejlesztette a természetes szellemi látást, annak számára ez mintegy Krisztus Jézus új megjelenése lesz, ugyanúgy, ahogyan Pálnak is szellemi lényként jelent meg az éteri Krisztus. Újra megjelenik az embereknek, ha azok megértik, hogy ehhez használniuk kell majd az emberi lélek fejlődésével megjelenő képességeket.

A szellemtudományt tehát ne csupán kíváncsiságunk kielégítésére használjuk, hanem oly módon, hogy ezáltal a nagy feladatok, az emberi nem nagy missziójának előkészítőjévé váljék számunkra, amely misszióba egyre jobban bele kell nőnünk.

Egy kérdésre adott válasz

Amikor olyasmit mondunk el, mint ma is, amikor bensőségesebb titkokba világítunk be, akkor ezt nem akarjuk olyan felületesen tenni, ahogyan az ma szokásos, hanem tisztában kell lennünk azzal, hogy az antropozófia valóban nem lehet számunkra pusztán elmélet. A tanításra persze szükség van, különben hogyan is emelkedhetnénk fel az olyan gondolatokhoz, mint amelyek ma elhangzottak, ha ezeket nem vehetnénk fel tanítás formájában? A lényeges azonban az, hogy ez ne maradjon csupán tanítás, hanem alakuljon át a lelkünkben lelki és jellembeli tulajdonságokká, egy egészen más beállítottsággá, érzületté, és alakítson át bennünket egy teljesen más emberré. Vezessen rá bennünket arra, hogy megtestesülésünket a megfelelő, a helyes módon használjuk fel, hogy megtestesülésünk során egészen megváltozhassunk.

Megpróbáltam, hogy egyetlen szóval se mondjak többet vagy kevesebbet, ezért fontos dolgokat csak futólag jeleztem. Az elmondottak azonban nem csupán az 1930 és 1940 között fizikai síkon megtestesült lelkek számára lesznek fontosak, hanem azoknak is, akik ekkor a halál és az újabb születés között a szellemi világban tartózkodnak. A lelkek akkor is hatnak a szellemi világból az élők világára, ha ez utóbbiak erről mit sem tudnak. Az új Krisztus-esemény révén a fizikai síkon megtestesültek és a már szellemi világban élők közötti együttélés is egyre tudatosabbá válik. Lehetségessé válik majd a fizikailag megtestesült emberek és a szellemi lények együttműködése. Erre utaltunk annak a képnek az említésével is, hogy a próféták ismét megjelennek a Földön élő emberek számára. Amikor ez a nagy időszak eljön az emberiség jövőjében, akkor a fizikai és a szellemi világban lévő emberek is tudatosabban fognak együttműködni egymással. Ma ez nem lehetséges, mert hiányzik hozzá a közös nyelv. Az emberek itt a fizikai világban olyan szavakat használnak csupán beszéd közben, amelyekkel fizikai dolgokat és fizikai viszonyokat neveznek meg. A halál és az újabb születés között azonban egy olyan világban élnek, amely egészen másképp néz ki, mint a bennünket most körülvevő világ, és más nyelvet is beszélnek. Mindabból, ami a mi világunkban elhangzik, a halottak azt tudják csupán felvenni, amit a szellemtudományban mondunk el. Az antropozófiában tehát ily módon ápolunk valami olyasmit, amit a halottak egyre jobban megértenek, és ezen a téren azokhoz is szólunk, akik a halál és újabb születés között tartózkodnak. Az emberiség tehát egy olyan korba növekszik bele, amikor a szellemi világ befolyása egyre nagyobb lesz. Az eljövendő kor nagy eseményei valamennyi világban észrevehetőek lesznek. Az éteri világban végbemenő új Krisztus-esemény következtében a halál és az újabb születés között lévő embereknek is új élményeik lesznek a másik világban. Ha azonban erre nem készítették fel magukat a Földön, akkor egyáltalán nem érthetik meg ezeket az eseményeket, mint ahogy a Földön megtestesült embereknek is elő kell készülniük arra, hogy a megfelelő módon vehessék fel ennek a fontos időpontnak a történéseit. Minden ma megtestesült lélek számára fontos - mindegy, hogy fizikai megtestesülésben él-e még akkor, vagy már nem -, hogy az antropozófia igazságainak felvételével előkészüljön ezekre a fontos eljövendő eseményekre. Ha ezt nem teszik meg, várniuk kell. Ha nem vették fel földi tudatukkal az antropozófia adományait, akkor egy újabb megtestesülésükig kell várniuk arra, hogy lehetőségük legyen itt a Földön a megfelelő tanítások felvételére. Mert vannak dolgok, amiket csak itt a Földön lehet átélni és megtanulni. Ezért mondjuk például azt, hogy a halált egyáltalán nem lehet a szellemi világban megismerni, és egy istennek a fizikai világba kellett ahhoz leszállnia, hogy meghalhasson. A Golgotai Misztériumot egyetlen másik világban sem lehet úgy megismerni, mint itt, a fizikai világban. Azért vezettek le bennünket a fizikai világba, hogy megszerezzük azt, ami csakis itt szerezhető meg; és Krisztus azért szállt le az emberekhez, mert valamit kizárólag itt, a fizikai világban mutathatott meg: az emberek a Golgotai Misztériumban élhették át azt, ami azután a szellemi világban érleli meg és viszi tovább gyümölcsét. A magokat azonban itt, a fizikai világban kell elültetni és elvetni.