Zweig-előadásainkban kevéssé jutnánk előre, ha nem beszélnénk olykor az emberiség szellemi életének bensőségesebb folyamatairól is. Zweigjeinkben a magasztos szellemi igazságok felfogásának előkészítését kell elsajátítanunk, és ezzel kapcsolatban nem gondolhatunk pusztán elméletek, eszmék tanulására. Amit a magasabb rendű igazságokra való felkészülésnek nevezünk, annak voltaképpen lelkünk bizonyosfajta érzés- és érzületbeli beállítottságából kell inkább állnia. Az ágazati élet, a Zweigek heti összejövetelei révén érlelődjön meg a lelkünk lassanként arra, hogy a szellemtudomány olyan részei iránt is fogékonnyá váljon, amelyek leszállnak - vagy ha akarjuk, azt is mondhatjuk, hogy felemelkednek - az általános igazságoktól, amiket ma már a szélesebb közönségnek is elmondhatunk az exoterikus előadásokban, az élet konkrét tényeihez.

Ezért a mai estén lelkünk ilyesfajta előkészítésére, érzésbeli előkészítésére szeretnénk törekedni. Ma olyan tények fognak lelkünk elé tárulni, melyeket mindazonáltal csak lassan és fokozatosan értünk meg; de átérezhetjük és megsejthetjük őket, amennyiben az ágazati élet révén elérendő érettséget elsajátítjuk. Mindamellett feltételezzük, hogy az ilyen igazságokat megfelelő tapintattal veszik fel, lelkünk értékes kincsének tekintik őket, és nem gondolják, hogy ezek minden további nélkül kivihetőek egy felkészületlen közönség elé. Az ismert dolgoktól fokozatosan emelkedünk fel az ismeretlenekhez.

Van egy kérdés, amely már az antropozófus világszemlélet kezdeti alapjait ismerő emberben is felmerül, mégpedig az, hogy van-e célja és értelme annak, hogy az emberi lélek egymást követő inkarnációk, avagy megtestesülések során mindig újból megjelenik itt a Földön. Beláthatjuk az újratestesülés elvont igazságát, az életben azonban alapjában véve nem sokra megyünk az ilyen elvont igazságokkal. Az élet számára az igazságok csak akkor nyerik el a jelentőségüket, ha alkalmasak arra, hogy lelkünkben az érzés melegévé, az életutunkat továbbvezető belső fénnyé formálódjanak. Az újratestesülés elvont igazsága ezért csak akkor válik számunkra jelentőssé, ha úgymond valami pontosabbat, intimebbet tudunk az ember egymást követő inkarnációinak értelméről és jelentőségéről. Ez lesz az egyik kérdés, amellyel ma foglalkozni fogunk.

A másik kérdés: mi a jelentősége annak, hogy éppen jelenlegi inkarnációnkban vagyunk abban a helyzetben, hogy az antropozófiát bevezethetjük lelkünkbe, hogy az antropozófus igazságokat összeköthetjük legbenső életünkkel? Meg fogjuk látni, hogy ez a két dolog harmonikusan egymáshoz fog ma illeszkedni.

Már többször hallottak arról, hogy az ember két egymásra következő inkarnációja nem tetszőleges módon követi egymást. Az ember, amikor halálával elhagyja földi életét, akkor tér csak vissza egy újabba, ha ebben az új földi életben alkalma van arra, hogy Földünkön valami újat ismerjen meg és egyesítsen lelkével. Ezt mindenesetre csak az értheti meg, aki Földünk fejlődésére nem úgy tekint, mint ami néhány évszázad vagy évezred alatt játszódik le; csak az láthatja helyesen, aki a Föld teljes fejlődésére tekint. Már a külső fizikai viszonyok tekintetében is beláthatjuk - elegendő csupán a külső forrásokra szorítkoznunk -, hogy a Föld arculata aránylag rövid időszakonként megváltozik. Olvassanak csak utána, milyenek is voltak az itteni tájak abban a korban, amikor Krisztus a Földön járt, és azt találják, hogy ennek a vidéknek az arculata alig néhány évszázad alatt teljesen megváltozott. Majd tegyék fel maguknak a kérdést, miként változhattak meg e néhány évszázad folyamán a morális és egyéb kulturális viszonyok. Próbálják meg egyszer a lelkük elé tárni, hogy például mit tanult egy gyermek időszámításunk kezdetén, és mit tanul ma. Tisztázzák magukban mindezt, majd emlékezzenek az antropozófus tanításokból arra, hogy visszatekinthetünk az ősi múltba, amikor a Föld arculata még egészen másmilyen volt, amikor a mai földrészek nagy része még nem létezett, a mai Atlanti-óceán helyén viszont egy hatalmas kiterjedésű földrész terült el. És gondoljanak arra, mi mindennek kellett végbemennie hosszú-hosszú korszakokon át, hogy a Föld arculatának mai elrendeződése létrejöhessen. Ha mindezt lelkük elé tárják, azt kell mondaniuk: fennáll a lehetősége annak, hogy a lelkek mindig újat élhessenek át, hogy Földünk létének mindig újabb gyümölcseit vegyék fel magukba, majd ezeket a gyümölcsöket egyesítsék saját életükkel, hogy azután egy szellemi életen haladjanak át haláluk és újabb születésük között. Ha pedig a körülmények megint úgy alakulnak, hogy újat lehet tanulni, és érdemes ismét lejönni a Földre, akkor a lelkek valóban újra megtestesülnek.

Az embert nem pusztán a jelenségek mögött működő lények és erők játéka hozza le minduntalan egy újabb inkarnációba, hanem ez úgy van, hogy minden megtestesülés egy új erőt és képességet illeszt be az ember összes életét ábrázoló isteni tervbe. Az ismétlődő földi életek törvénye kizárólag az élet ilyen szemlélete révén kapja meg igazi értelmét. Ekkor azonban azt is kell mondanunk: ez esetben nem mulaszthatunk-e el voltaképpen valamit, nem függ-e attól valami, hogy helyesen használunk-e fel egy inkarnációt, egy megtestesülést? Ha jelenlegi életünket minden további nélkül megismételhetnénk egy rákövetkező inkarnációban, azt is mondhatná valaki, hogy ráér, hiszen még sokszor fog élni.

Ha azonban az élet legfontosabb tényeire tekintünk, és tudjuk, hogy amit a Föld egy bizonyos időszakban nyújtani képes számunkra, az egy másik korban nem élhető át, akkor már azt fogjuk mondani, hogy el is mulaszthatunk valamit, és így elsajátíthatjuk azt a belső elkötelezettséget és felelősséget, hogy minden inkarnációt, minden megtestesülést megfelelően, helyesen használjunk fel. És még pontosabban belátjuk, miként használhatjuk fel megtestesüléseinket, ha most a szellemi kutatás alapján egy kissé visszapillantunk. Részben már ismert dolgokról fogok beszélni, de ezt majd ki kell bővítenem a legtöbb jelenlévő számára még ismeretlen tényekkel. Tudják, hogy lelkünknek a régebbi megtestesüléseiben egészen másmilyen képességei voltak. Azok a képességek, amelyek által a mai emberiség él és munkálkodik, nem léteztek mindig. Ha azt kérdezzük, mi által munkálkodik a mai emberek lelke, a következőt mondhatjuk: érzékszerveinkkel pontosan felvesszük a világ külső tényeit; öntudatos értelemmel és ítélő erővel rendelkezünk, melyeket az érzékszervi észleletekre alkalmazunk, és melyek által ezeket az észleleteket kombinálni tudjuk, hogy megismerésünk révén ily módon képet kapjunk a világról. Tudjuk továbbá, hogy ha valaki a „Hogyan jutunk a magasabb világok megismeréséhez?”[1] című könyvemben leírt módszerekkel továbbfejleszti a lelkét, úgy még egy másik, egy szellemi környezete is lehet. Tudjuk, hogy létezik a felnyílt szellemi szem, a mai átlagembernél alvó állapotban lévő magasabb érzékfeletti képességek felébresztése, és azt is, hogy volt egy olyan kor, amikor minden ember észlelhette a szellemi világot. De azt is tudjuk, hogy lesz egy olyan kor, amikor a szellemi világ ismét beleáradhat a lelkünkbe, mint a vakon született, megoperált emberbe a fény és szín, amely azelőtt is ott volt a környezetében, de nem áramolhatott bele, mivel befogadásához nem volt nyitott szerve.

Így ma olyan az emberiség, hogy csak rendellenes fejlődés révén, illetve teljesen sajátságos módszerek segítségével tekinthet be a szellemi világba. Hiszen a mai ember természetes állapota olyan, hogy a világ dolgait külső érzékszerveivel észleli, és észleleteit fizikai agyához kötődő értelmével kombinálja.

Az emberiség azonban nem volt mindig olyan, mint ma. Ha visszapillantunk az emberiség fejlődésének régi korszakaiba, ha szellemi látó szemmel az Akasha-krónikának[2] nevezett ősi írásba tekintünk, úgy ott azt találjuk, hogy az embernek egészen másmilyen általános lelki képességei voltak. A régi korokban minden embernek volt valamilyen szellemi látása. Nem olyan, mint amilyen az említett módszerekkel ma megszerezhető, hanem másmilyen, amit inkább homályos, tompa, álomszerű szellemi látásnak nevezhetünk. Az embereknek megvolt ez a szellemi látásuk, különösen bizonyos rendellenes körülmények között. Ilyenkor ez egészen magától lépett fel, nem kellett őket ez irányban különösebben nevelni. Messzire kellene visszamennünk, hogy állandó szellemi látással rendelkező emberiséget találjunk, az alvás és ébrenlét közötti közbülső állapotokban azonban mindig volt az emberiségnek egy bizonyos szellemi látása. Mennél messzebb megyünk vissza, annál inkább megtaláljuk ezt a szellemi látást. Emlékeznek rá, hogy amikor különböző kultúrkorszakokon át visszafelé megyünk, akkor az emberiség műveltségének különböző korszakain haladunk át. Mostani kultúrkorszakunkat megelőzte egy másik, amelyet görög-latin kultúrkorszaknak nevezünk. Az ezt megelőzőt - vezető népeiről - egyiptomi- káldeus-babiloni-asszír korszaknak nevezzük. Ezt az óperzsa korszak előzte meg, ezután a még régebbi, az ó-indiai korszakhoz jutunk. Eddig a kultúráig már csak a szellemi látó szem tekinthet vissza, mert az a kultúra, amely a Védákat létrehozta, sokkal később jött létre, és gyenge utóhangja volt csupán annak a magasztos bölcsességnek, melyet a hét szent risi az eredeti ó-indiai kultúrában ajándékozott a világnak. Még tovább visszafelé haladva a nagy atlantiszi katasztrófát találjuk, amely hatalmas víz- és levegőhatásokkal oly módon változtatta meg Földünk arculatát, hogy az atlantiszi földrész lassanként eltűnt, helyette pedig egyfelől a mai Afrika és Európa, másfelől Amerika jelent meg.

Még messzebbre is visszamehetünk, ez esetben az Akasha-krónika ősi írásaiból megtudhatjuk, hogy a régi atlantiszi földrész emberei még egészen más lelki képességekkel rendelkeztek, olyanokkal, amelyek a mai ember számára alig hihetőek, olyannyira távol esnek mindattól, amit ismer.

Ezen korszakok mindegyikében létezett már a lelkünk; más testekben létezett, és mindig másmilyen képességei voltak. Ha visszamehetnénk, azt találnánk, hogy lelkünk nagyfokú szellemi látó fogékonysággal rendelkezett, és különösen az alvás és ébrenlét közötti bizonyos közbülső állapotokban volt a szellemi világ tanúja; betekinthetett a szellemi világba. Ha visszamehetnének, azt tapasztalnák, hogy látnák a szellemi világok tényeit és lényeit. Az ember- lelkek nem eshettek kísértésbe arra vonatkozólag - lehetőségük sem volt rá -, hogy tagadják a szellemi világot, mert látták; mert a nap néhány órájában fordultak csupán a fizikai világ felé. A külső fizikai világ tárgyai még nem voltak olyan láthatóan elrendezve, mint a későbbi korokban. Ezért amikor az emberek ebbe az alvás és ébrenlét közötti közbülső állapotba kerültek, egy olyan világ volt körülöttük, amelyet szellemiként kellett hogy érzékeljenek, és amelynek azt a meggyőződést kellett nyújtania számukra, hogy az ember ebből a világból származik. Az ember leszállt ebből a világból, azért, hogy megszerezzen valamit a fizikai világban, amit a szellemi világban nem szerezhetett volna meg. Mit szerezhetett meg ebben a külső világban, amit a szellemi világban már nem kaphatott meg? A szellemi világban nem volt lehetőség az én-tudat kibontakoztatására, nem volt meg a lehetősége annak, hogy az ember énnek nevezze önmagát. Ez nem adatott meg az emberiség számára. Az ember éppen életének legfontosabb pillanataiban mintegy önmagán kívül volt, elragadtatott állapotban, melyben még egyáltalán nem tudta, hogy ő egy önálló benső individualitás. Átadta magát a szellemi világnak. Az ember csak itt, a fizikai világban tanulhatta meg, hogy énnek érezze magát, csak itt kaphatott igazi öntudatot. Az öntudattól elválaszthatatlan az, amit ítélő erőnek, mai gondolkodásunknak és észlelőképességünknek nevezünk. Az embernek ily módon meg kellett válnia szellemi világhoz fűződő korábbi kapcsolatától, régi homályos szellemi látásától, hogy elsajátíthassa annak lehetőségét, hogy önmagát mint ént különböztesse meg környezetétől, és ezáltal énhez, öntudathoz jusson.

A jövőben ismét megszerzi majd, és öntudatához kapcsolja azt az adottságot, hogy szellemi látással tekintsen a szellemi világba. A szellemi világ kapuja azért zárult be előtte, hogy öntudatos, bensőséges szellemi lénnyé váljék, öntudatra emelkedhessen, és azután önálló lényként ismét beléphessen a szellemi világba.

Voltak tehát ősrégi korok, amikor az ember úgymond egy teljesen más környezetre tekintett, mint ma. Mit látunk, ha ma kitekintünk fizikai környezetünkbe? Az ásványok, növények, állatok világát, valamint fizikailag érzékelhető embertársainkat. Ez vesz körül bennünket; ehhez tartozunk, mint születésünk és halálunk között számunkra feltáruló világhoz.

A mögötte rejlő világba, amelyből ez utóbbi származik, csak a szellemi látás képességével hatolhatunk be, ez pedig, mint mondtuk, jelenkorunk embereinél nem mindennapi képesség, a régi korokban azonban, bizonyos állapotokban, minden embernek rendelkezésére állt. Beleélte magát a szellemi világba, észlelte benne azokat a szellemi lényeket és tényeket, amelyekről mi a szellemtudományban hallunk, és melyek létezését nem utasíthatjuk el csupán azért, mert átlagos mai észlelésünk nem látja. Éppúgy léteznek, mint ahogy a fény és a szín is ott van a vak ember körül, még ha nem is képes észlelni. Ezek a szellemi lények akkoriban az ember társai voltak, és az ember ezt mondhatta: a szellemi világhoz tartozom, szellemi-lelki lényként hozzátartozom egy olyan világhoz, ahol saját szellemi-lelki mivoltomhoz hasonló lények vesznek körül ezekben az állapotaimban.

Az ősi korokban az ember szellemi-lelki lények társa volt. A világ olyan megértése és megismerése, amely belelátott ezekbe a körülményekbe, mindig pontosan meg tudta különböztetni, és ma is megkülönbözteti az egyes fokozatokat, amelyeken az ember a különböző korokban végighaladt. Először is azt a fokot, amikor még teljesen benne élt a szellemi világban, amikor tudatával voltaképpen alig szállt le az érzéki-fizikai világba, hanem olyannyira a szellemi világhoz tartozónak érezte magát, hogy belőle merítette minden erejét. A szellemi megismerés megkülönböztette ezt a fokot a következőktől, amikor is ez az erő egyre gyengült, és mindjobban előtérbe került a külső világ élesen határolt tárgyainak észlelése, valamint ezen benyomások logikai gondolkodás és ítéletalkotás révén történő feldolgozása, és egyben az én, az öntudat kifejezésre juttatása.

A keleti filozófia, amely még belelátott ezekbe a viszonyokba, mert megvoltak benne a régi szent risik tanításainak maradványai, meg is nevezte az emberiség fejlődésének különböző időszakait. A legrégebbi kort, az emberi fejlődés szellemi látó korszakát, amikor ez a szellemi látás mintegy a szellemi világ legmagasztosabb régiójáig, a világunkkal összefüggő legmagasabb rendű lényekig terjedt, Krita-yugának, később aranykornak nevezték. Ezután egy olyan kor következett, amelyben az emberek már sokkal kevesebbet láttak a szellemi világból, a szellemi világ hatásai nem voltak már olyan elevenek bennük. Ezt a kort Treta-yugának nevezték, később pedig ezüstkornak. Ekkor az emberek a születés és a halál között másféle módon szereztek bizonyosságot a szellemi világról. Igaz ugyan, hogy már csak homályos közvetlen átéléseik voltak a szellemi világról, de még emlékeztek azokra a születésük előtti időkre, amikor együtt éltek a szellemi lényekkel. Ebben a korban tehát az ember még mindig bizonyos volt a szellemi világ létezését illetően, mint ahogy ma sem tagadhatja le öreg korában, hogy volt egyszer fiatal is. Ezt a kort nevezte tehát az ilyen dolgokról még tudó megismerés Treta-yugának, később pedig, kissé homályosabban, ezüstkornak. Ezeknek a régi kifejezéseknek mély jelentőségük van, ám a mai tudomány szinte gyermeteg módon kezeli őket, mivel sejtelme sincs azokról a realitásokról, amelyekből ezek az elnevezések erednek.

Az ezüstkor után egy olyan korszak következett, amikor jelen volt még ugyan a szellemi világról való tudás, egyfajta valódi ismeret, de az ember már olyannyira leszállt a fizikai-érzéki világba, hogy meggyőződését illetően mintegy választhatott a két világ között. Ebben a harmadik korban - az érckorban, avagy Dvapara-yugában - a régi szellemi látás egyre jobban elsötétedett, de még mindig létezett bizonyos fokig valamilyen homályos formában, és az ember saját belső meggyőződéséből többé-kevésbé hozzákapcsolódhatott a szellemi világhoz. Ebben a korban még tudta, hogy a szellemi világ valaha saját élménye volt.

Lassanként elérkezett azután az a kor, amelyet keleti kifejezéssel Káli-yugának, avagy sötét korszaknak nevezünk. Ebben a korban az ember lelki képességei előtt lassan, fokozatosan teljesen bezárult a szellemi világ kapuja; az emberek mindinkább rá voltak utalva arra, hogy csak a fizikai világban észlelhessenek; és így ebben a világban egyre jobban kifejleszthették önmaguk, énjük átérzését, éntudatukat. Ez a kor viszonylag későn, mintegy 3100 évvel időszámításunk előtt kezdődött, és a mi korunkig tartott.

Ezt ma abban az értelmében nézzük meg, hogy megtanuljuk a korszakok megkülönböztetését, és ezáltal megérthessük jelenlegi inkarnációnk legfontosabb feladatait.

Ha a Krita-yugát követnénk egészen a kezdetéig, úgy az atlantiszi korba jutnánk vissza. A Treta-yuga a szent risik korára esik, vagyis az indiai korszakra, de részben az óperzsa kultúrára is. A Dvapara-yuga a későbbi kultúrkorszakoknak felel meg, a káldeus-babiloni-asszír-egyiptomi időknek. Ekkor még mindig megvolt bizonyos mértékben a régi homályos szellemi látás. Az az időszak pedig, amikor a szellemi világ kapujának bezárulása lassan, fokozatosan egyre inkább a fizikai síkra kezdi úgymond korlátozni az emberiséget, időszámításunk - vagyis Krisztus Jézus földi működése - előtt 3101 évvel kezdődik. Valamivel több mint 3000 évvel a Krisztus-esemény előtt lép be tehát az a korszak, amely mai jellegünket lassanként megalkotta. Ha tudjuk, hogy erre a korszakra esik az egész földfejlődés legfontosabb cselekedete, Krisztus tette, méltányolni tudjuk ennek a tettnek egész jelentőségét. Mert milyenek is voltak az emberek ebben a korban, a Káli-yugában, amikor Krisztus leszállt a Földre? Már több mint 3000 éve részesei voltak egy olyan fejlődésnek, amely a fizikai világra korlátozta őket, vagyis arra, hogy születésük és haláluk között csak azt vegyék fel magukba, ami ebben a fizikai világban kínálkozott számukra, ami itt jelent meg nekik. Ha ez a fejlődés ily módon folytatódik, akkor az emberek én-tudata ugyan egyre erősödött volna, de csakis az egoizmus irányában. Az ember élveteggé, a vágyak lényévé vált volna, aki ridegen mindent énjébe zár. Ha semmi egyéb nem történik, teljesen elveszítette volna annak tudatát, hogy létezik egy szellemi világ. Mi történt ekkor? Egész jelentősége lelkünk elé tárul annak, ami történt, ha megértjük, hogy a földfejlődésben valóban léteznek átmeneti időszakok. Azok, akik csak spekulálnak, akik elvont filozófiával foglalkoznak csupán, vagy más egyéb ideológiát ápolnak, gyakran minden korszakot átmenetinek neveznek. Menjünk bármilyen messzire vissza abban az időben, amióta a könyvnyomtatást feltalálták, és azt találjuk, hogy szinte minden kort átmeneti kornak neveznek azóta, hogy annyi mindent kinyomtatnak. Aki a szellemtudomány alapján áll, az nem bánik ezzel a kifejezéssel ilyen bőkezűen, mert csak azok az átmeneti korszakok, amikor valóban valami lényegesebb, döntőbb történik, mint a többi korban.

Van a tudományban egy gyakori, magától értetődően használt kifejezés, miszerint a természetben nincsenek ugrások. Az antropozófusoknak meg kellene tanulniuk, hogy ez ostobaság. Nagyon tárgyilagosan hangzik, mégis ostobaság, mert a természet nyilvánvaló ugrásokat végez. Kövessék egy növény fejlődését: mindig ugrás történik, amikor egy új dolog kerül a fejlődés menetébe; például a szabályszerű levélképződéstől a virághoz, a kehelylevéltől a sziromlevélhez, a szirmoktól a porzókhoz és így tovább. Miután egy ideig lassan haladt, színtiszta ugrásokat visz véghez nem csupán a természet, de minden létforma. Éppen ez a fejlődés lényege: hogy krízisek és ugrások jelennek meg; és az emberi gondolkodás kényelmességének legszörnyűbb közhelyeihez tartozik az a kijelentés, hogy a természet nem végez ugrásokat - hiszen valójában rengeteg ugrást visz véghez.

Különösen a szellemi életben vannak ugrások. A szellemi fejlődés során nagy, jelentős ugrások történnek. Ezután az élet ismét lassúbb menetben folytatódik, majd újból jelentős szellemi ugrások következnek. Egy ilyen hatalmas ugrás történt az emberiség életében abban a korban, amikor Krisztus a Földön járt, mégpedig nem csak azok számára, akik Krisztus körül voltak. Ilyen értelemben átmeneti kornak nevezhetjük azt a kort, amikor Krisztus Palesztinában élt és tanított. Ne gondolják, hogy egy ilyen ugrás, egy ilyen átmenet minden ember számára könnyen észrevehető. Ó, egy kor leglényegesebb történése teljesen elrejtőzhet a kortársak szeme elől, elmehet mellettük anélkül, hogy bármit is észrevennének belőle. Hiszen tudjuk, hogy egy ilyen esemény nyomtalanul haladt el valaha sok millió ember mellett. Tudjuk, hogy Tacitus, a jelentős római író, úgy ír művének egyik helyén a keresztényekről, mint valami rejtett szektáról; vagy hogy csaknem száz évvel azután, hogy a kereszténység már elterjedt Európa déli vidékein, Rómában még mindig egészen sajátos dolgokat meséltek a kereszténységről. Voltak tehát Rómában ebben az időben olyan társadalmi körök, amelynek tagjai annyit tudtak csupán a kereszténységről, hogy létezik egy őket zavaró szekta, amely egy félreeső sikátorban él, és egy bizonyos Jézus a vezetőjük, aki mindenféle gaztettre bujtogatja őket. Ezt beszélték egész Rómában, miután a kereszténység már száz éve létezett. Ilyen nyomtalanul haladt el nagyszámú ember mellett nem csupán a kor, de az egész emberiségfejlődés legfontosabb eseménye. Elképzelhető tehát, hogy miközben az emberek semmit, de egyáltalán semmit sem vesznek észre, a legfontosabb, a legjelentősebb dolog történik. Hogyha tehát az emberek azt mondják, hogy egy olyan korban élünk, amikor nem történik semmi lényeges, semmi fontos dolog, az még nem bizonyíték arra, hogy ezeknek az embereknek valóban igazuk van.

Valójában ma megint egy átmeneti korban élünk, amikor is a legfontosabb szellemi tények mennek végbe; amiről sok kortársunk semmit sem tud, ám attól még léteznek. Tisztáznunk kell tehát, hogy valóban beszélhetünk átmeneti korokról, de ezzel a kifejezéssel nem szabadna bőkezűen bánnunk. Mi volt a lényege annak az átmeneti kornak, amikor Krisztus Jézus megjelent? Jelentős szavakban fejeződik ki mindaz, ami abban az átmeneti korban lényeges volt az egész emberiség számára, csupán helyesen kell értenünk. Keresztelő János prófétai szavaiban fejeződik ki, melyeket azután Krisztus is felvett, és ezek így hangzanak: „Változtassátok meg a lelki felfogásotokat, mert a mennyek országa közel jött hozzátok." Ebben a kijelentésben egy egész világ rejlik, éppen az a világ, amely bensőségesen összefügg azzal a legfontosabbal, ami az egész emberiségfejlődés számára akkoriban végbement.

Az emberek a Káli-yugában természetes fejlődésük révén lassan eljutottak oda, hogy ítélő erőre és én-tudatra tegyenek szert, arra azonban képtelenek voltak, hogy ebből az én-tudatból saját erejük révén ismét elérjék a szellemi világhoz fűződő kapcsolatot. A Keresztelő ezt mondta: elérkezett annak az ideje, amikor éneteknek úgy kell nevelődnie, hogy ez az én olyannyira elmélyülhessen lelkileg, hogy megtalálja magában a mennyek országához fűződő köteléket, mert önmagán kívül, szellemi látó állapotokban az ember már nem emelkedhet fel természetes módon a szellemi világba. A mennyek országának le kellett jönnie a fizikai világba. Úgy kell megnyilvánulnia, hogy az én a mindennapi öntudata által, annak igazságérzékével, felismerhesse. Változtassátok meg az értelmet, a régi lelkiállapotot, hogy hihessetek abban, hogy lelki életetek úgy felmelegedhet önmagában, az énben, hogy a körülöttetek zajló történések megfigyelésével megértitek: létezik a szellemi világ! Énetekben, énetek révén kell a szellemi világok megértését megtanulnotok. A szellemi birodalmak lejöttek, közel jöttek hozzátok. Nem az elragadottság világában kell keresni! - Krisztusnak azért kellett leszállnia, és egy emberi, hús-vér testben megjelennie, mert az ember lelkiállapota a fizikai sík felfogására hangolódott. Az Istennek azért kellett eljönnie az emberekhez a fizikai síkra, mert az emberek - énjük kialakítása, valamint a szellemi világ kapuinak bezárulása miatt - nem tudtak már a régi módon az istenekhez eljutni. Az említett kornak éppen az volt a hatalmas történése, hogy egyfelől az emberi képességek természetes fejlődése révén megszakadt a szellemi világokhoz fűződő régi kapcsolat, és létrejött az én-tudat, másfelől viszont éppen ezáltal lehetett itt a fizikai világban a szellemi világokról való tudatot megszerezni. ily módon Krisztus közvetítette a szellemi világokat azoknak az embereknek, akik eljutottak a fejlődésnek arra a fokára, hogy fizikai síkon élő énjükben kapcsolatot találhattak a szellemi világgal. Változtassátok meg a lelki felfogásotokat: ne higgyetek már abban, hogy az ember az önkívületben emelkedhet fel természetes módon a szellemi világba; hanem abban higgyetek, hogy az énetekben rejlő lehetőségek kibontakoztatásával, Krisztus segítségével, magatok is rátalálhattok a szellemi világokba vezető útra. Mert az emberiség csak így találhatja meg a szellemet.

Ma ismét egy hasonló jellegű korban élünk, mert a Káli-yuga, a sötét korszak, 1899-ben letelt, és most lassanként hasonlóképpen új lelkiállapotok, új lelki képességek készülnek elő. Nagyon is lehetséges, hogy kortársaink, korunk emberei ezt átalusszák. Lassanként megismerjük azt, ami minden ember számára meg fog történni korunkban, abban a korban, amely most, a Káli-yuga letelte után már megkezdődött. Ma az a feladatunk, hogy gondoskodjunk arról, hogy ez az esemény, ez az átmeneti esemény ne haladjon el mellettünk észrevétlenül, az emberiség előrehaladására tett hatás nélkül.

A Káli-yuga néhány éve telt le. Leteltének időpontja hozzávetőlegesen 1899. Most egy olyan kor felé haladunk, amikor kifejlesztett öntudatunk mellé, természetes módon, ismét kifejlődnek bizonyos szellemi látóképességek. Az embereknek az a sajátságos és különös élményük lesz, hogy voltaképpen nem is tudják, mi történik velük! Sejtelmeik támadnak, amelyek megvalósulnak; eseményeket látnak meg előre, melyek azután megtörténnek velük. Az emberek elkezdik lassanként meglátni azt - még ha először árny- szerűen és kezdetlegesen is -, amit az ember étertestének nevezünk. Ma csak a fizikai testet látják. Ehhez hozzájárul majd lassanként az étertest látása is, oly módon, hogy az emberek vagy megtanulják azt, hogy ennek van realitása, vagy úgy vélik, hogy érzéki csalódás, nem is létezik. Ez odáig fajul majd, hogy egyesek felteszik maguknak a kérdést: megőrültem?

Még ha a következő évtizedekben először csak csekély számú ember fejleszti is ki ezeket a képességeket, a szellemtudományt azért terjesztjük, mert felelősséget érzünk az iránt, ami az események természetes menetéből kifolyólag reálisan be fog következni, mert be kell következnie. Miért tanítjuk a szellemtudományt? Mert olyan jelenségek fognak fellépni, amelyeket csak a szellemtudomány révén lehet megérteni; nélküle érthetetlenek maradnak.

Ezek a képességek néhány embernél viszonylag gyorsan ki fognak fejlődni. Mindazonáltal igaz, hogy ezoterikus iskolázása révén ma már sokkal magasabb fokra juthat valaki annál, mint ami most csírájában minden ember számára előkészül. Az azonban, amihez az ember ma mesterséges úton, megfelelő iskolázással felemelkedhet, még ha apró kezdetekben is, de legalább előkészül az egész emberiség számára, és beszélni kell róla, akár megértik ezt majd 1930 és 1940 között, akár nem. Már csak néhány évtized választ el bennünket attól az időponttól, amikor az ilyen jelenségek gyakoribbá kezdenek válni.

Ekkor azonban még valami más is bekövetkezik majd azok számára, akik megszerezték ezeket a képességeket. Ezek az emberek bizonyosságot szereznek az Újtestamentum egyik leghatalmasabb mondatáról, és ez megrendíti lelküket. Mert ezekben a lelkekben feltámad ez a mondat: „Veletek vagyok minden nap, a világ végezetéig”, vagyis helyesen fordítva: „a földi eonok végéig”. Ez a kijelentés azt mondja nekünk, hogy a kereszténység nem csupán az, amit a könyvekben egyszer leírtak, amit bizonyos korokban megtanultak. Azt mondja, hogy a kereszténység nem csupán az, amit ma mindenféle dogmákba foglalnak, hanem a kereszténység valami eleven dolog, ami kinyilatkoztatások meglátását és átélését foglalja magában, és ami egyre erősebben fog kibontakozni. Ma még a kereszténység működésének kezdetén vagyunk csupán, és aki valóban összekötötte magát Krisztussal, az tudja, hogy a kereszténységből mindig újabb és újabb kinyilatkoztatások áradnak majd. Tudja, hogy a kereszténység nem húzódik vissza; a kereszténység növekszik, létesülőben van, a kereszténység eleven áramlat, nem pedig egy halott dolog.

Az, aki ma szellemi fejlődésen megy keresztül, már ma is elkezdheti ennek a kijelentésnek az igazságát átélni: „Veletek vagyok minden nap, a földi idők végezetéig.” Velünk van, szellemi alakban lebeg a Föld körül. A golgotai esemény előtt a szellemi látók nem találhatták meg Krisztust a Föld atmoszférájában. Krisztus csak a golgotai esemény óta látható a Föld atmoszférájában, mivel azóta van ott. Volt valaki, aki ismerve a kereszténység előtti kor szellemi látását, tudta, hogy eljön egyszer az az idő, amikor a következő történik. Tudta, hogy Földünk asztrális környezetében nem található még meg az a lény, akit Krisztusnak neveznek, de eljön az az idő, amikor a szellemi látó szem felnyílik, és látni fogja Krisztust a Föld környezetében! Tudta, hogy a földi szellemi látás tekintetében egyszer nagy változás fog bekövetkezni. Nem jutott el odáig, hogy már a palesztinai események meggyőzhessék arról, hogy ezek az események már megtörténtek. A fizikai események nem győzték meg arról, hogy Krisztus már leszállt a Földre. Egyvalami győzte meg csupán: az, amikor szellemi látással a Föld atmoszférájában meglátta Krisztust. Ekkor meggyőződött arról, hogy Krisztus eljövetele, amit a misztériumokban előre jeleztek, valóban megtörtént. Azt, amit Pál átélt, Krisztus jelenlétét a Föld atmoszférájában, átélheti ma minden olyan ember, aki ezoterikus iskolázása révén szellemi látáshoz jut, és ezt élheti át az a néhány ember is, akikben, mint arról már szó volt, 1930-1940 között felébred a természetes szellemi látás; a későbbiekben pedig mindez természetes jelenséggé fog válni. A damaszkuszi esemény sok embernél megismétlődik majd, és ezt az eseményt Krisztus visszatérésének, szellemi visszatérésének nevezhetjük. Krisztus jelen lesz azok számára, akik fel tudnak emelkedni az étertest látásához.

Mert hús-vér testbe Krisztus csak egyszer szállt le: akkor, Palesztinában. Étertestben azonban mindig jelen van a Föld éterszférájában. És mert az emberek fejlődésük során elérik az éteri látást, ezért látni fogják őt. Krisztus visszatérése ily módon abból következik, hogy az emberek felemelkednek ahhoz a képességhez, hogy láthassák Krisztust az éteriségben. Ez várható a mi átmeneti korunkban. A szellemtudománynak pedig arra kell a lelkeket előkészítenie, hogy fogadni tudják a hozzájuk leszálló Krisztust.

Most már úgymond a másodikként feltett kérdést is szemügyre vettük. Láttuk egyfelől, hogy megvan a jó értelme annak, hogy inkarnációinkat jól használjuk fel, de láttuk azt is, hogy jelenlegi megtestesülésünket oly módon használhatjuk fel a legjobban, ha felkészülünk Krisztus eljövendő meglátására. És hogyha ezt a visszatérést helyesen értelmezzük, akkor azt is meg fogjuk érteni, hogy ehhez milyen nagy veszélyek kapcsolódnak. Ezt még el kell mondanom.

Krisztus jellemzett szellemi visszatérésével hatalmas tények állnak az emberiség előtt az eljövendő időkben. Korunk materializmusa azonban olyan erős lesz, hogy még egy ilyen igazságot is materialista módon fognak értelmezni. És ezek a materialista értelmezések realizálódni fognak. Az igazságot hús-vér testben történő visszatérésre fogják átértelmezni. A nem is nagyon távoli időben hamis Krisztusok, hamis megváltók járnak majd a Földön, olyan emberek, akik az újra alászálló Krisztusnak adják ki magukat. Az antropozófusoknak azonban nem szabad materialistává válniuk, és azt hinniük, Krisztus újra leszáll hús-vér testben a Földre, hiszen tudják, hogy véget ért a sötét korszak, amelyben az embereknek én-tudatuk kifejlesztéséhez a fizikai-anyagi életre volt szükségük, a szellemi világba való betekintés nélkül. Az embernek most ismét fel kell fejlődnie a szellemi szférákhoz, ahol az élő és jelenlévő Krisztust az éteriségben láthatja.

Az emberiségnek mintegy 2500 éve lesz arra, hogy ezeket a képességeket elsajátítsa. 2500 év áll a rendelkezésére ahhoz, hogy az éteri látást mint az emberiség természetes, általános képességét megszerezze; hogy azután egy újabb átmeneti korban egy újabb képességhez emelkedjen fel. Ez alatt a 2500 év alatt egyre több emberi lélek fejlesztheti ki ezeket a képességeket. Nem jelent különbséget, hogy az emberek a nevezett időszak alatt éppen a Földön élnek-e, a születés és a halál között, vagy pedig haláluk után a szellemi világban tartózkodnak. Az emberi lélek a halál és az újabb születés közötti időt is másképpen fogja eltölteni, ha a lelkek átélték Krisztus visszatérését. Ezáltal ez az élmény is másmilyenné válik. Ezért lesz a most megtestesült lelkek számára olyan nagy jelentősége annak, hogy jól készüljenek fel a század (a XX. század - a fordító megjegyzése) Krisztuseseményére, akár fizikai testben élnek még, akár áthaladtak már a halál kapuján, és a halál és az újabb születés között tartózkodnak akkor, amikor az új Krisztus-esemény megtörténik. Minden jelenlévő lélek számára fontos, hogy felkészüljön erre a történésre, és ezáltal felvértezze magát a veszélyek ellen is.

Amikor ezt mondjuk, érezzük, hogy mit jelent, mit jelenthet számunkra az antropozófia, hiszen arra kell bennünket előkészítenie, hogy beteljesíthessük azt, hogy ez a hatalmas esemény ne haladjon el nyomtalanul az emberiség mellett. Mert ha nyomtalanul haladna el az emberiség mellett, úgy az emberiség elveszítené fejlődésének egy fontos lehetőségét, és belesüllyedne a sötétségbe, kiszáradna. Világosságot csak az hozhat, ha az emberek ráébrednek az új észlelésre, és ily módon megnyitják magukat az új Krisztuseseménynek is. Ez újra és újra elhangzik majd a jövőben. De elhangzik majd az is, hogy a hamis próféták meggátolhatják ezt a jót és hatalmasat, amennyiben sikerül elterjeszteniük azt a véleményt, hogy Krisztus hús-vér testben fog megjelenni. Ha ezt az antropozófusok nem értik meg, úgy áldozatul fognak esni annak a tévedésnek, amely lehetővé teszi a hamis megváltók megjelenését. Meg fognak jelenni, mert számítanak a materializmus által legyengült lelkekre, akik nem gondolhatnak mást, minthogy amennyiben Krisztus újból eljön, úgy hús-vér testben kell megjelennie. A hírül adás ilyen félreértelmezése nagyon rossz; ez az emberiség iszonyú kísértése lesz. Az antropozófiának az a feladata, hogy megóvja az emberiséget ettől a kísértéstől. Ezt nem hangsúlyozhatjuk eléggé mindazoknak, akik meg akarják hallani. Ebből azonban azt is láthatják, hogy az antropozófiának fontos mondanivalója van, nem csupán azért műveljük, mert kíváncsiak vagyunk a különböző igazságokra, hanem azért műveljük, mert tudjuk, hogy ezekre az igazságokra szükség van az emberiség üdvéhez, az emberiség állandó tökéletesítéséhez.

Krisztus sokféle alakban fog még közeledni az emberiséghez. A palesztinai eseményeknél azért választotta azt a formát, mert az emberiség akkoriban rá volt utalva arra, hogy tudatát a fizikai síkon bontakoztassa ki és szerezze meg. Az emberiség azonban arra hivatott, hogy egyre magasabb rendű képességeket fejlesszen ki, hogy ezáltal a fejlődés azután mindig egy újabb ugrást tehessen.

Krisztus itt lesz, hogy ezeken a magasabb rendű megismerési fokokon is átélhessük. A kereszténység működése ebben a vonatkozásban sem fejeződött be, hanem éppen ellenkezőleg: a kezdeténél tart csupán; az emberiség fokról fokra emelkedni fog, a kereszténység pedig fokról fokra jelen lesz, hogy a Föld egész jövője során kielégítse az emberlélek legmélyebb igényeit.