Az elvont fogalmakban élő emberek - akiknek nincs különösebb hajlamuk arra, hogy a szellemi élettel a maga valóságában foglalkozzanak - gyakran mondogatják, amikor az emberi fejlődés menetéről beszélnek, hogy ekkor vagy akkor egy-egy átmeneti korszak volt. A szellemi kutatónak azonban nem szabad az „átmeneti korban élünk” kifejezéssel túl bőkezűen bánnia. Aki a szellemi életet valóban megfigyeli, annak tudnia kell, hogy igen, vannak ilyen átmeneti korok, de olyanok is, amikor a fejlődés egyenletesebben halad. Ebben az értelemben csakugyan elmondhatjuk, hogy egy szellemileg átmeneti korban élünk. Mai előadásunk alkalmával e kor történéseiből veszünk néhányat szemügyre.

Minden fejlődés - legyen szó akár az egyes ember születés és halál között végbemenő fejlődéséről, akár a planetáris fejlődésről - áramlatokat foglal magába; sohasem halad egyenes vonalban. Már az egyes ember életében is két áramlatot különböztetünk meg. Az egyiket már a gyermek nevelése során is megtapasztalhatják; az erről szóló leírást „A gyermek nevelése szellemtudományos szempontból” című könyvecskében, valamint a most megjelent „A szellemtudomány körvonalai” című könyv második részében olvashatják. Az ember tulajdonképpen több születést él át. Először is a fizikai születést. Ekkor csak az születik meg, amit fizikai testnek nevezünk. Ezt mindeddig az anya fizikai burka vette körül. Ez az első állapot a gyermek hétéves koráig tart; addig az éteri burok veszi körül. A nemi érettség körül kiszabadul ebből a burokból is, és megszületik az asztráltest. Huszonegy éves korában pedig megszületik az én.

Ha megnézzük ezt a fejlődést, azt mondhatjuk, hogy ez minden embernél bizonyos törvények szerint megy végbe. Követhetőek bizonyos szabályok, melyeket „A gyermek nevelése szellemtudományos szempontból” című kis írásomban közöltem, és üdvös, ha ezeket követjük. Ehhez azonban hozzájárul még az is, ami minden embernél individuális: egy benső áramlat, amely párhuzamosan halad az elsővel. A második áramlat az elsőben megy végbe. Ez a második magában foglal mindent az illető régebbi életeiből és tapasztalataiból. A fejlődés külső és benső áramlata közötti különbség mindenkinél felismerhető, különösen azonban a kiemelkedő jellembeli tulajdonságokkal rendelkező embereknél.

Petőfi egy magyar költő. Honfitársai valami egészen különlegeset láttak benne. Magyarsága lírai költeményeiben jut kifejezésre. Felismerhető belőlük a magyar akarat, érzés és gondolkodás. Ha utánanézünk, megtudjuk, hogy egyáltalán nem Petőfinek hívták, az apja szerb volt, az anyja pedig horvát. Semmi magyar nem volt Petőfiben. Benne az épült fel, ami nem volt magyar: ez volt a külső fejlődés. Azután ott van a belső fejlődés, ami azt tükrözi vissza, ami a régebbi életekből jelen van: a magyarság esszenciáját.

Egy másik példa: Asmus Carstens[1] német festő. Leküzdhetetlen vágyat érzett a festés iránt. Ha megnézik a munkáit, azt fogják mondani: ez az ember nem is tud festeni. - Individualitása azonban benne rejlik képeiben. Egy híres festőnél akart tanulni, amikor azonban a festő sétakocsikázásra indult, neki kellett volna a kocsi bakján ülni. Ezt nem akarta, és elment. Egy borkereskedő inasa lett, és ki kellett mosnia a hordókat. Azután Koppenhágába ment, ahol nem vették fel az Akadémiára, mondván, hogy túl öreg. - Így tehát nem tanult meg festeni, nincs is érzéke a színekhez; az azonban, amit alkotott, mégis jelentőssé vált a művészet számára. Ez egy olyan esetre példa, amikor ott van az előző életekből a különleges vágy, a külső fejlődés azonban nem kedvez ennek.

Hogyha az életet helyesen akarjuk megragadni, alkalmaznunk kell a szellemtudomány ilyen eredményeit, különben az élet bebizonyítja, hogy elmulasztottunk valamit. Például: megjelenik a Földön egy individualitás. Arra rendeltetett, hogy végrehajtson valamit. A nevelés során azonban elmulasztjuk testeinek megfelelő kialakítását. Tizenhetedik, tizennyolcadik évében - kritikus évek - megmutatkozik, hogy burkai nem alakultak ki megfelelően: sem az asztráltest hajlamai és vágyai, sem az étertest megfelelő képességei, szokásai. Ez esetben a külső és a belső fejlődés nincs összhangban. Enyhébb esetben az történik, hogy az ember elveszíti belső egyensúlyát, de bekövetkezhet a lelki élet teljes zavarodottsága is. Ha ilyesmi következik be a kritikus években, az csakis arra vezethető vissza, hogy a különböző áramlatok nincsenek összehangolva.

Az ember-énnek meg kell adnunk a fogalmakat és az élet megértését: az étertestnek a szokásokat, az asztráltestnek pedig a fogalmakat. Annak, ami az előző életből származik, szabadon kell fejlődnie.

A nagy emberiségfejlődésben láthatjuk, miként egyesül a fejlődés két áramlata. Azok a lelkek, akik most itt megtestesültek, azelőtt más korszakokban testesültek meg: a göröglatin, az egyiptomi, a perzsa, az indiai korszakban. Másmilyen volt a világ, amikor lelkük a tiszteletreméltó piramisokra tekintett fel. Hogyha a Föld mindig ugyanolyan volna, az inkarnációknak nem lenne semmi értelme. Azért van értelmük, mert mindig valami más jelenik meg.

Előfordulhat például, hogy az egyiptomi-babilóniai korban nem használtunk ki megfelelően két vagy három életet. Ez esetben elmulaszthattunk valamit, ami visszahozhatatlan. A belső fejlődés ugyanis a külső élet révén megy végbe, azáltal, amit a külső életből tanulhatunk. Ily módon tehát itt is felléphet a diszharmónia a külső és a belső fejlődés áramlata között. Azt mondhatnák: elszomorító, amit mondasz, hiszen ha valamit elmulasztottunk, akkor azt soha többé nem pótolhatjuk be. A szellemtudományból értesülhettünk csupán minderről, és most már nem vagyunk képesek pótolni. - Ez azonban nincs így. Egészen mostanáig egyáltalán nem voltak az emberek abban a helyzetben, hogy szabadon, önállóan választhassanak és mulaszthassanak. Most kezdődik csupán el az a kor, amikor a lelkek elmulaszthatnak valamit. Ezért érkezik a szellemtudomány csak most: hogy az emberek most meghallhassák, mit mulaszthatnak el, és hogy meglássák azt, hogy hibát követnek el, ha elmulasztanak valamit. Azért hirdetjük a szellemtudományt most, mert az emberiségnek most van rá szüksége.

Az emberi lélek képességei nem mindig voltak olyanok, mint ma. Az embereknek korábban régi, homályos szellemi látásuk volt. A régi korokban nem léteztek olyan fejlettségű éber állapotok, mint ma. A tárgyakat éteraura vette körül. Az ember felébredése és elalvása között a szellemi világokban élt, ahol szellemi-isteni lények társa volt. Nem csupán közlésekből, hanem saját tapasztalataiból volt tudomása a szellemi világok létezéséről. Mennél messzebbre megyünk vissza, annál inkább a szellemi világban látjuk az embert. A szellemi világ kapui azonban lassanként bezárultak előtte. Ezek az időpontok viszonylag pontosan megadhatóak. A közmondás úgy tartja, hogy a természetben nincsenek ugrások. Ez a közmondás nagyon pontatlan, és egyáltalán nem helytálló. Ahol egy zöld levélből virág jön létre, az ugrás, és így van ez mindenütt.

Ugyanúgy, ahogy rámutattunk a zöld levél és a virág közötti ugrásra, ugyanúgy megadhatjuk a szellemi látás megszűnésének idejét is. Ez természetesen lassanként ment végbe, de átlagosan egy meghatározott időben szűnt meg. Ez az időpont a Krisztus előtti 3101. évben határozható meg. Ekkor vetették le az emberek a régi szellemi látásukat. Ez előtt az időpont előtt létezett még egy homályos szellemi látás, melyet mintegy a még régebbi szellemi látás emlékezetének mondhatunk. Ebben a régi korban az emberek még valóban tisztán beleláttak a szellemi világba. Létezett egy olyan, még ennél régebbi kor is, amikor a fizikait teljesen jelentéktelennek tekintették. Ez volt az aranykor. Ezt az ezüstkor követte, melyben az emberek még mindig betekintettek a szellemi világokba. Ezután az érckor következett, amikor az emberek visszaemlékeztek a régi szellemi látásra, majd 3101-gyel kezdődően beköszöntött a következő, a mi korunk, amikor is bezárultak a szellemi világ kapui.

Az első a Krita-yuga, avagy aranykor, a második a Treta- yuga, avagy ezüstkor, a harmadik a Dvapara-yuga, avagy érckor, a negyedik pedig a Káli-yuga, amelyet sötét kornak is neveznek. Ez Krisztus előtt 3101-ben kezdődött. A sötét korban kell keressük azt, ami sehol máshol nem lehetett volna: 3000 évvel e korszak kezdete után találjuk a golgotai történést.

Az emberiség nem tudott már az istenekhez felemelkedni. Ezért egy istennek kellett leszállnia. Ez történt meg a Krisztus-esemény által. Az emberi én csak a Káli-yugában tudott kiteljesedni. Ezért kellett a golgotai eseménynek ekkor végbemennie. Krisztus Jézus sorsát elmondhatjuk földi szavakkal. Ha régebben a beavatottak felemelkedtek a szellemi világba, akkor azt szellemi kifejezésekkel kellett leírni. Ma ezért nem értjük meg ezeket. Mivel azonban ez az isten földi életet élt, beszélhettek róla földi kifejezésekkel. Akkoriban szintén egy átmeneti kor volt. Nem is lehet ezt világosabban leírni, mint ezekkel a szavakkal: változtassátok meg a lelki felfogásotokat, mert a mennyek országa közel jött hozzátok. - A mennyek országának megértését, a hozzá fűződő kapcsolatot az én csak önmagában találhatja meg. Nem találhatjátok már meg földi éneteken túl, hanem a menny jött el az énetekhez. Erre utal a „Boldogok a szellemben szegények” is. Régebben megajándékozták őket a szellemmel. Az emberek mostanra szegények lettek. Most már csak saját énjükben találhatják meg a szellemet.

Gyermeteg szemléletre vall, ha azt mondják, hogy Krisztus vagy Keresztelő János egy olyan birodalmat hirdetett, amely ezer év múlva visszatér. Arra utaltak csupán, hogy ebbe a birodalomba saját énünk révén kell bejutnunk. Ma ismét egy ilyen különleges kor van. Megtörténhet, hogy ezt a kort átalusszák.

Tacitus, a latin történetíró, nem tartja a keresztényeket jelentősnek, csupán valamilyen új szektának. Rómában azt mesélték, hogy egy félreeső utcában egy új szekta él, amelynek a vezetője egy bizonyos Jézus. - Így lehet elmenni egy lényeges esemény mellett! Ahogy az akkori kor egy fontos átmeneti kor volt, úgy most is egy fontos átmeneti korban élünk, még ha nem is ugyanannyira fontosban. Az emberiség új képességeket szerez meg. Ezeket a képességeket arra kell felhasználni, hogy Krisztust egyre jobban felfedezzük.

A Káli-yuga 1899-ben letelt. Az emberben új erők készülnek elő, de nem csupán azok, amelyekről „A szellemtudomány körvonalai”-ban mint okkult iskolázással megszerezhető erőkről van szó. A következő évtizedekben egyesek azt fogják mondani, hogy egészen másként látják az embereket. A tudomány már nem elégíti ki őket. Az emberek lassanként meg fogják látni az étertestet. Néhányan előre megsejtenek, előre megmondanak majd ezt-azt, bizonyos összefüggéseket, és így tovább. Ez fokozatosan jelenik meg.

Ekkor kétféle dolog történhet. Tegyük fel, hogy sohasem létezett volna az antropozófia, amely azt mondja, hogy meg tudja az ilyen dolgokat magyarázni. Akkor az emberek azt mondanák: ilyet csak őrültek látnak - és tébolydába zárnák őket. Ha viszont az antropozófiának szerencséje van, utat talál az emberek szívéhez. Ily módon ismét két fejlődési áramlatunk van: az előbb leírt képességek az emberiség külső áramlatában fejlődnek; individualitásunknak azonban bele kell nőnie ezekbe a képességekbe. Az ember-éneknek meg kell érteniük, mi is az tulajdonképpen, ami itt fejlődik.

Nem szükségszerű azonban, hogy azt, amit az antropozófia most mintegy jövendölésként hírül ad, az emberek el is higgyék, és figyelembe vegyék. Ha azután ez a jövendölés nem következik be, azt fogják mondani: látjátok, hogy fantazmagória volt csupán. A fejlődés azonban - csak ezt az emberek nem értik meg - ez esetben oly módon folytatódna, ahogyan nem kellett volna folytatódnia. Az emberiség kiszáradna, megdermedne.

Krisztus csak egyszer élt fizikai testben. Ha egy ember valaha régen - a kereszténység előtti időkben - képes volt belelátni a szellemi világokba, akkor azt mondták neki: létezik valami, egy olyan szellemiség, ami ma még nem látható, de eljön az az idő, amikor majd látni lehet, és azután elérkezik annak az ideje is, amikor ez a nagy szellem fizikai testben fog élni. - Élt valaki Palesztinában, aki tudott erről, de nem ismerte fel Krisztust. Amikor azonban szellemi látásban felismerte Krisztust étertestében, akkor felismerte, hogy beteljesült az, amiről tudta, hogy el kell jönnie. Ekkor már tudta, hogy Krisztus élt. Ez volt a damaszkuszi esemény.

A szellemi látó tudat számára mindig megtalálható Krisztus az étertestében. Ha bekövetkezik az emberiség ilyen irányú továbbfejlődése, az emberek át fogják élni a damaszkuszi történést. Ezek a képességek a Káli-yuga leteltével jelennek meg, a damaszkuszi esemény átélésének képessége pedig az 1930-1940-es években. És hogyha nem megyünk el vakon emellett az időpont mellett, akkor beszélhetünk majd a Krisztushoz való eljutásról. Ez az, amit az okkult iskolákban Krisztus visszatérésének neveznek. - Ezután egy 2500 évig tartó időszak következik. Egyre több ember fog Krisztushoz felemelkedni az antropozófus szemlélet révén. Krisztus visszatérése a XX. század első felében történhet meg, és ez a kereszténység elmélyítéséhez és továbbfejlődéséhez fog vezetni.

Ma ugyanazt mondhatjuk el, mint egykor: változtassátok meg a lelki felfogásotokat, hogy megtalálhassátok a mennyek országát, mely közeledik! - Gondoskodni kell arról, hogy ez az idő ne múljék el észrevétlenül.

Krisztus azokra is hatni fog, akik addigra már áthaladtak a halál kapuján. Az, aki 1920 körül hal meg, képes lesz a devachánban megérteni azt, ami ebben az időben itt történik, de csak akkor, ha földi életében szert tett erre a megértésre, ha felkészült rá.

A most elmondottak gyakran el fognak még hangzani a következő tíz évben, nehogy észrevétlenül múljon el ez az idő. Azoknak is meg kell ezt hallaniuk, akik olyannyira bennrekedtek a materializmusban, hogy Krisztus megjelenését kizárólag fizikai testben tudják elképzelni. A XX. század közepe táján hamis messiások fognak megjelenni, akik Krisztusnak nevezik majd magukat. És a valódi antropozófián fog múlni az, hogy tudjuk: ők nem azok; itt materialista eszmék hatnak csupán. Fontos tehát, hogy az antropozófusok tudják, hogy a szellemben való életnek jelen kell lennie.

Elmondhatjuk tehát, hogy egy fontos átmeneti korban élünk. Az idő gyorsan múlik. A Káli-yuga 5000 évig tartott. A következő korszak 2500 évig fog tartani.

A Krisztussal való találkozás az, ami most közvetlenül előttünk áll. Krisztus nem száll le az emberiséghez, hanem az emberiség fog Krisztushoz felemelkedni.