Már az elmúlt évben is tarthattam itt néhány előadást[1] a szellemtudomány témakörében, és nagyon örülök, hogy igen tisztelt hercegnőnk[2] engedélyével idén tavasszal is tarthatok három előadást e helyen, Rómán átutazóban. Ezt a három előadást arra szeretném felhasználni, hogy azt, amit a világ antropozófiai értelemben vett szellemi megismerésének nevezünk, egy még bensőségesebb oldaláról világítsam meg, mint ahogyan azt a tavalyi bevezető tanfolyamon tettem.

Az antropozófia, avagy szellemtudomány - ahogyan szintén nevezhetjük - olyasvalami, amit korunkban még számos oldalról félreismernek; mindenekelőtt azok részéről történik mindez, akiknek világnézete egy meghatározott valláson alapul. Nos, a szellemtudománynak egyáltalán nincs szándékában szembehelyezkedni egyik vallásos meggyőződéssel sem. A vallásokkal kapcsolatban kizárólag az lehet a feladata, hogy elvezessen a vallásos igazságok mélyebb megértéséhez. Így azt mondhatjuk: a szellemtudományos ismeretek a világon senkitől sem vehetik el vallásos meggyőződésének legcsekélyebb részét sem. Oly sokszor nem ismerik fel azt, hogy a szellemtudomány alapjában véve teljesen más talajon áll, mint bármelyik vallás. A tisztán szellemi tudomány alapján áll.

Ezzel egy olyan ellenállást érintünk, amelyet ma gyakran felhoznak a szellemtudománnyal szemben, és ami abban jut kifejezésre, hogy tudománytalannak, fantasztának, álmodozónak nevezik. Aki azonban egy kicsit is foglalkozott korunk szellemtudományos áramlatával, hamar belátja, hogy a szellemtudomány egészen más területet érint, mint a külső tudomány. Míg ez utóbbi a fizikai érzékekkel és értelemmel felfogható külső, érzékelhető világ dolgaival foglalkozik, addig a szellemtudománynak az a feladata, hogy az érzékelhető világ mögött lévő, mindennapi tudatunk elől rejtve maradó szellemi területet kutassa. Az egzakt tudomány, illetve a szellemtudomány ugyanazzal a gondolkodásmóddal, ugyanazokkal a képzetekkel és fogalmakkal közelíti meg az érzékelhető világot, illetve a szellemi világot. A szellemtudomány két dologban különbözik csupán a többi tudománytól. Először is abban, hogy minden emberi lélek számára érthető, mert olyan kérdésekkel foglalkozik, amelyek voltaképpen a nap minden órájában felmerülnek minden ember szívében. A szellemtudomány tartalma teljesen általános-emberi, és az emberi léleknek nincs is olyan kérdése, amelyre ne adhatna választ. Az embernek ezer és ezer esetben van szüksége arra a vigaszra, melyet a szellemtudomány nyújthat neki; és szüksége van arra a reményre és bizakodásra is, melyet a szellemtudomány mint reményt és bizakodást adhat neki jelen életére és a jövő számára.

A másik különbség az, hogy míg a többi tudományhoz előfeltételek elsajátítására van szükség, addig a szellemtudomány érthetően szól mindenkihez, aki csak nyelvének megértésére törekszik. És ha mégoly gyakran mondják is azt, hogy nehezen érthető, ez csak azért van, mert előítéletekkel és saját maguk elé gördített akadályokkal közelednek feléje. A nehézség nem a szellemtudomány nyelvezetében, hanem a gondolkodásmódunkban rejlik.

Ebben a három előadásban a következőkről lesz szó: ma az ember lényéről, holnap a magasabb világok lényeiről és a mi világunkkal való kapcsolatukról, holnapután pedig az emberi fejlődés menetét, valamint a szellemi életünkben résztvevő magasztos személyiségek behatásait beszéljük meg.

Az ember lényét csak úgy érthetjük meg, ha képesek vagyunk azt a szellemből kiindulva megragadni. Mert miként az ember külső, testi alakját illetően az érzéki világból épül fel, úgy szellemi és lelki lényként az érzékfeletti világból képződik és épül fel. Tehát egy olyan tudomány érheti el csupán az ember valódi lényét, amely a szellemi világ területére tekint; és már előre tisztáznunk kell azt, hogy miként juthatunk el a magasabb világok megismeréséhez.

Erre itt most csak röviden, mintegy bevezetésként utalhatunk. Azzal az értelemmel és azokkal az érzékszervekkel, amelyekre az ember a külső életében rá van utalva, sohasem közelíthetjük meg a szellemi világot, mint ahogy a vak ember sem közelíti meg a fényt és a színeket. De miként a fény és a szín világa betör egy sikeresen megoperált vakon született ember lelkébe, ugyanúgy lehetséges az is, hogy megnyíljon a szellemi megismerés szerve, a szellemi érzékszerv, és hogy az ember átélje azt a hatalmas pillanatot, amely egy magasabb szinten ugyanazt jelenti számára, mint az imént jellemzett pillanat a vakon születettnek. Felébredhetnek a mindennapi tudatban szuny- nyadó lelki és szellemi erői, és olyan szellemi erők jelenhetnek meg, melyeket mintegy szellemi szemként, vagy szellemi fülként ábrázolhatunk. A magasabb érzékszervek felébredésének pillanatában szellemi tények és szellemi lények világa tör be lelkünkbe, éppúgy, ahogy a látóvá vált vakon született ember előtt felragyog a fény és a szín. Azokat, akik képesek a szellemi világok meglátására, és arra, hogy létünk alapjait ezekből értelmezzék, felébredt vagy beavatott embereknek nevezzük. Azt, amit megismertek, képesek azután megosztani másokkal is, és hogyha feladatukat helyesen értelmezik, akkor ezt oly módon teszik, hogy közléseiket minden egyes ember értelme és intellektusa megértheti. A szellemtudomány, avagy antropozófia megértéséhez ugyanis maga a szellemi kutatás nem tartozik hozzá; ez csak az átéléséhez szükséges.

Röviden utalunk csupán arra, hogyan szerezhetünk ilyen magasabb képességeket. Először is meg kell tanulnunk a mesterséges előidézését egy bizonyos, naponta magától bekövetkező pillanatnak. Ez az elalvás pillanata, amikor is az ember egy különleges tudatállapotba megy át. Mi történik az elalvás pillanatában? Azt tapasztaljuk, hogy a bennünk napközben fel-alá áramló szenvedélyek, vágyak és észleletek lassanként elcsendesülnek, a külső benyomások megszűnnek, és az átlagembernél bekövetkezik az elalvás pillanata. Ilyenkor semmit sem tudunk már magunkról, és semmit sem észlelünk a környezetünkből. Abban a pillanatban tehát, amikor kiválunk a külső világból, bekövetkezik az öntudatlanság. Annak, aki lassanként el akar jutni a beavatáshoz, vagyis a magasabb titkokba történő beavatáshoz, meg kell tanulnia, hogy mesterségesen idézze elő a külső benyomások eltűnésének pillanatát. Egy olyan állapotot kell létrehoznia magában, amely éppúgy mentes a benyomásoktól, mint az alvás, amikor is a lélek nem észlel sem színeket, sem meleget, sem hangot; és nem érez fájdalmat vagy örömet sem a külvilág jelenségei nyomán.

A tanítványnak azonban nemcsak hogy teljesen tudatosan kell magában létrehoznia ezt az állapotot, de éppolyan tudatosnak is kell lennie, mint megszokott nappali élete folyamán, annak ellenére, hogy lelke mentes minden külső benyomástól. Ezt az ily módon kiüresedett lelket most olyan képzetekkel és érzésekkel kell megtöltenie, amelyek nem kívülről származnak, hanem a lélek bensejében ébrednek fel. Erős akarattal, és a saját erejéből kell a léleknek bizonyos érzeteket, érzéseket és akarati impulzusokat előhívnia, melyeknek erősebbnek kell lenniük minden kívülről érkezőnél. Ez a meditáció állapota. Ha a meditáló mindössze ezt a két képességet alakítaná ki magában, akkor hamarosan egy földrengésszerű megrázkódtatást élne át bensejében. Ennek elkerüléséhez meg kell tanulnia a lehető legnagyobb lelki nyugalom megőrzését. A meditáció során bekövetkező intenzív belső impulzusok átélése alatt lelkének olyan nyugodtnak kell lennie, mint a tengernek teljes szélcsend idején.

A beavatandó személynek tehát három feltételt kell teljesítenie: először is a lélek minden külső benyomástól való mentességét, másodszor a lélek benső képzetekben való gazdagságát, végül pedig a teljes lelki nyugalom megőrzését. Aki kitartóan iskolázza magát, az hatalmas pillanatot fog átélni; van, aki talán már néhány hónap elteltével, mások esetleg csak évek múltán. Megnyílnak szellemi érzékei, és így szól: ó, van a világunkban valami egészen más is, mint amiről eddig tudtam. Eddig csak azt láttam, amit az értelmem képes volt összerakosgatni, most azonban látom, hogy ebben a világban szellemi tények és lények is vannak; és hogy léteznek olyan világok, melyeket rejtett világoknak nevezhetünk.

A tanítvány ettől a magasztos pillanattól kezdve a szellemi világok kutatója lesz, és maga is megismerheti azt, amit az ember lényéről most fel akarunk vázolni. Ma a léleknek azokról az állapotairól és élményeiről fogunk beszélni, amelyek mindenkit mélységesen érdekelnek: az ébrenlét és az alvás egymást váltó állapotáról, valamint arról, amit életnek és halálnak nevezünk. Az ébrenlét és az alvás külső állapotára már utaltunk, most belső oldaláról fogunk hozzá közelíteni. Képtelenség volna, ha akár csak a mindennapi értelmünkkel is logikusnak találnánk azt, hogy az ember tulajdonképpeni belső lénye elalváskor - amint a külső benyomások megszűnnek - eltűnne, és reggel úgymond újonnan létrejönne. Ez lehetetlen; az gondolhatná csak azt, hogy a benső ember esténként megszűnik és reggelenként újonnan létrejön, aki képtelen eszméknek adná át magát.

Vajon a benső ember-e az, amit fizikai szemünk alvó testként az ágyban nyugodni lát? Ezt bizonyára senki sem állítja. Aki az ébrenlétből az alvásba való átmenetet csupán a mindennapi tudatával követi, az természetesen csak azt észleli, hogy a fizikai test lassanként mozdulatlan állapotba kerül. Aki azonban az előbb jellemzett eszközökkel szellemi szemét kifejlesztette, az észleli azt is, amint a benső, szellemi, a tulajdonképpeni ember kiemelkedik a fizikai testből. És miként az elalvó ember külső látványát másképp észleli egy látó, mint az átlagember - aki a fizikai szemével képes csupán észlelni -, úgy kettejük alvó állapota is alaposan eltér egymástól. Míg a szellemi látással nem rendelkező ember öntudatlanságba merül, addig a látó elalváskor is tudatos marad, mert lelki testében - amely most elhagyja a fizikait - kialakította a szellemi világ észlelésére szolgáló érzékszerveket.

Most pedig megpróbáljuk röviden jellemezni azt a szellemi világot, ahová a szellemi látóvá vált ember felemelkedik. Észlelései kezdetben a fizikai test alvásának idejére korlátozódnak. Kitartó gyakorlással azonban eljut odáig, hogy akaratától függően a nap bármely pillanatában kiiktassa fizikai érzékeit, és testének elhagyása nélkül is észleljen szellemi módon. Hogyha például ezt a rózsacsokrot szellemi szemmel szemléljük, azonnal feltűnik egy hatalmas különbség. Akkor hirtelen nem mondhatjuk már azt, hogy a rózsacsokor előttem van; nem mondhatjuk azt, hogy én itt vagyok, az pedig ott - ahogy ezt a szokásos nappali éber állapotban elmondhatjuk. A szellemi világban a térbeli különbség - az itt és az ott - teljesen elveszíti az értelmét; tudatunkkal nem a rózsacsokor előtt vagyunk már, hanem benne. Abban a világban a szellemi tudat a lényben, a tényben érzi magát; a szellemi látó beleárad az észlelt objektumba. Benső lénye mintegy áthatol fizikai testünk bőrén, és eggyé válik mindazzal, amit a szellemi világban maga körül megpillant. Mi tehát az, ami éjszakánként kiárad a környező világba, napközben pedig leláncolva érzi magát a fizikai test korlátai között? Ez az, amit az „én” szócskával foglalunk össze, és amelyről általános nappali tudatában az ember azt mondja: a testemben él. - Ezt az ént a szellemi látó tudat az egész - számára elérhető - külső világba kiáradva érzékeli. Megkérdezhetjük: tehát akkor hol van? Erre egyetlen egy válasz létezik: a látó énje alapjában véve ott van mindenütt, ahol észlel.

A szellemi látással nem rendelkező ember is ugyanezen a szellemi világba vezető úton megy végig elalváskor, csupán tudattalanul. Így élünk valamennyien: ébrenlétünk során fizikai testünkbe, a mikrokozmoszba beszorítva, alvás közben pedig hatalmas kiterjedésben, egyesülve a körülöttünk lévő nagyvilággal, a makrokozmosszal.

De miért kell vajon öntudatlanságba merülnünk? - kérdezhetjük. Ennek az az oka, hogy a mai ember nem érett még arra, hogy tudatosan áradjon ki a világmindenségbe, énje ezt nem viselné el. Egy kép segítségével némileg megvilágíthatjuk ezt a folyamatot. Képzeljünk el egy hatalmas, vízzel teli medencét, amelybe belecseppentjük valamely színes folyadék egy kis cseppjét. Látjuk, amint a csepp feloldódik az őt körülvevő vízben; megfigyelhetjük, hogy minél inkább szétterjed, annál láthatatlanabbá válik. Valami hasonlót él meg az ember is az énjében, amikor mint apró cseppnek ki kell terjednie a szellemi világba. A mai ember nem viselné el a tudatos feloldódást, ezért szellemi otthonába való befogadásáért öntudatlansággal kell fizetnie. Mi történne vele, ha okkult előkészítés nélkül, teljes tudatosságban terjedne ki a szellemi világba? Ezt úgy képzelhetjük el a legjobban, ha az énnek annyi erőt tulajdonítunk csupán, amennyi a fizikai síkon való, korlátozott észleléshez szükséges. Amikor testi határain túlra kiterjed, veszít az erejéből - miként a csepp is veszít konzisztenciájából -, és minél jobban kiterjed, észlelése annál halványabbá válik, míg végül az a szörnyű érzése támad, hogy egy feneketlen mélység felett lebeg, a legnagyobb sötétségben. Az ént nem csupán erőnek, hanem érző és érzékelő lénynek kell elképzelnünk; ennélfogva lehet egy halvány elképzelésünk a semmibe való beleveszés benyomásáról. A szellemi látó tudat megszerzésének előkészületeihez ezért szorosan hozzátartozik a félelemnélküliség elsajátítása; a szellemi kutató iskolázásához tehát hozzátartozik az is, hogy sok olyan alkalom nyílik számára, ahol nyugalmát és kitartását próbára teheti. Az, akinek nem volt még ezer és ezer alkalma arra, hogy olyan események során, amikor az emberek inkább megrémülnek és elsápadnak, nyugodt lélekkel azt tudja mondani, hogy: a legszörnyűbb veszély előtt állok, de tudom, hogy félelmem által nem lesz a helyzetem biztonságosabb, csakis a bátor tevékenység által - az az ember még nem készült fel kellőképpen. A régi misztériumokban előfordult ugyan, hogy a beavatandót abban az esetben is kivezették tudatosan a makrokozmoszba, ha énje nem rendelkezett még kellő erővel, ilyenkor azonban beavatójának mindvégig vele kellett lennie, hogy amikor arra szükség van, megsegíthesse. A szellemi látásnak ezt a formáját - melyet Európa régi okkult iskoláiban lehetett elérni - eksztatikus szellemi látásnak nevezik. Fejlődésünk mai fokának ez a módszer már nem felel meg, és most arról fogunk beszélni, ami ennek a helyére lépett. Ez pedig a rózsakeresztes módszer.

Amint azt épp az előbb említettük, a régi misztériumokban a tanítvány a tanítója felügyelete alatt állt, aki megakadályozta, hogy a kilépő én teljesen feloldódjon és elaléljon. Ezt az eksztatikus elmélyedést bizonyos érzések szigorúan szabályozott ápolásával érték el, olyan érzésekével, amelyek a mindennapi életben is léteznek. A régi módszer az volt, hogy ezeket az érzéseket olyan érzésekhez kapcsolták, amelyekkel még ma is rendelkezünk - még ha sokkal csekélyebb mértékben is - az évszakok változásakor. Ha például a tanítvány az üde tavaszi vidéken járt, és látta, amint az olvadó hótakaró alól kisarjad a fiatal fű és az első virág, ha látta maga körül a téli álomból való feltámadást, ha érezte lába alatt a dermedtségéből felengedő földet, és látta a száraz, kopár fákon a meleg napfény ébresztő érintése nyomán kihajtó új rügyeket: akkor át kellett, hogy érezze magában ezt a feltámadó életet; mély meditációban, egész lelkével át kellett magát adnia neki.

Ezt az érzést azután folytonos ismétléssel hihetetlen nagy erővé kellett felduzzasztania. Olyan erővel és elevenséggel kell fellobbantanod magadban ezt az örömöt, bizakodást és életfrissességet - mondta a beavatója -, ahogyan azt maga a Föld érezné, ha volna tudata.

Ősszel a szomorúság átérzését kellett ugyanígy megtanulnia a tanítványnak; a természeti környezet elhalása kellett rá hasson; átérezte, ahogy az erdők elveszítik lombkoronáikat, a mezők a virágaikat, és az élet visszahúzódik a Föld mélyébe. Vele együtt kellett gyermekeit meggyászolnia. A többi évszakot is ugyanígy élte át bensejében, különösen a téli és a nyári napfordulót.

Úgy tűnik, mintha ez a mindennapi élet rejtett jelensége volna csupán, de nem így van; a régi kor ezoterikusának - csakúgy, mint a mainak - bensője legmélyén kellett ezeket az érzéseket teljesen elcsendesült lélekkel, minden külső benyomás kizárásával létrehoznia. Aki ilyen érzésre tett szert, az hosszabb gyakorlás után azt élte át - és ez még ma is így van -, amit a régi misztériumokban az éjféli Nap meglátásának neveztek. - A Föld átlátszóvá vált, és az elhalványuló fizikai formán át meglátták a Föld alapját képező szellemiséget. A fizikai Nap helyett a hatalmas szellemi Napot pillantották meg, azt az ősi hatalmas lényt, amelynek a fizikai Nap az anyagi teste csupán.

A látóvá vált tanítvány énjét azonban ennél a lenyűgöző látványnál az a veszély fenyegette, hogy ájulásba hanyatlik, beavató tanítójának ezért segítésre készen mellette kellett állnia. A tanító ma már nem gyakorolhat tanítványa felett olyan hatalmat, mint akkoriban, mert a tanító-tanítvány viszony megváltozott; az ember mai természetének eltérő felépítése miatt minden jó szándék és készséges alávetés ellenére sem lenne lehetséges az emberben élő lázadó erők elnyomása.

Az eksztatikus úton kívül létezett még a beavatás úgynevezett misztikus útja is. Ez abban állt, hogy a meditáló egyre jobban beleélte magát saját bensejébe. Amit az eksztatikus úton a kihúzódás révén éltek át, azt itt önmagukban élték át. Ennek az útnak is megvoltak azonban a maga hatalmas veszélyei. Míg az eksztatikus úton járót a feloldódó én ájulása fenyegette, addig a misztikus énje hihetetlen erősségűre húzódott össze, és iszonyúan felduzzadt benne az egoizmus. Az ént fékezhetetlen vágy szállta meg: minden én akarok lenni, mindent birtokba akarok venni.

Hogyan érték el ezt az önmagukba való elmélyedést? Gondoljunk a felébredésre. Mi történik ilyenkor? A makro- kozmoszba kiterjedt én összehúzódik és belemerül a fizikai burkokba. Hogyha nem létezne a külső világ, amely benyomásaival határt szab ennek az összezsugorodásnak, akkor az ember valóban beleereszkedne a bensőjébe. Mit kell tehát megtanulnunk? Azt, hogy úgy ébredjünk fel, hogy a külső benyomások ne hassanak ránk. Ennek következtében az én akadálytalanul koncentrálódhat az ember lényének bensejében. A határtalanul fokozódó egoista kívánságok élményeit valamennyi misztikus „kísértésnek” nevezi. Azért, hogy ne essen áldozatul ennek a veszélynek, már előzőleg magas fokúra kell fejlesztenie magában a szeretet, az alázat és az áhítat erényét. Ily módon felvértezve nyugodtan nekivághat a meditáló ennek az útnak. A nagy misztikusoknál az én nem is tudott már önmaga akarni; egyáltalán nem is tudtak már önmaguk lenni: képesek voltak arra, hogy feltétel nélkül átadják magukat Krisztusnak, hogy Ő gondolkodjon, érezzen, cselekedjen és akarjon bensőjükben. Ezért mondja azt Pál, hogy: nem én akarok, hanem Krisztus én- bennem.

Más régi misztériumokban, például az egyiptomiban is megtaláljuk ezt a módszert; a beavatásnál azonban mindig jelen volt a beavató is, aki kívülről megvédte a beavatandót az egoista erőktől.

Mai korunk megváltozott viszonyai új utat tesznek szükségessé. Az ember önállóbb lett, és át kell adni számára azokat a szükséges eszközöket, amelyek révén a tanító közvetlen beavatkozása nélkül térhet rá a benső, magasabb világok ösvényére. A mai rózsakeresztes beavatási út ötvözi a két módszert, és iskolázása, mely a szellemi világokban való látáshoz vezet, elhárítja az előbb említett veszélyeket, melyeknek a régi eksztatikus vagy misztikus úton járó ki volt téve.

Holnap közelebbről fogunk ezzel foglalkozni, és ábrázolni fogjuk azt, hogy miként építi be lelki testébe a rózsakeresztes tanítvány a világmindenség szellemi alapjainak kutatására szolgáló szellemi észlelőszerveket.