"A mechanizáció nem tartóztatható fel, ... a kultúra arimanizálódást igényel. De mellé kell állítani azt, ami az ember bensejéből fakad, és ami az imaginációban, inspirációban és intuícióban ismét bölcsességet, szépséget és erőt hoz létre. "
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció
<< Vissza



Krisztus megjelenése az éteri világban (16)

A Krisztus-impulzus és nagy hirdetői

[Krisztus megértésének előkészítése a bodhiszattvák által. Buddha és Krisztus. A Maitreya Buddha. Zarathusztra és Pál. Az új éteri látás és a karmikus kiegyenlítés képeinek meglátása. Krisztus megjelenése az éteriségben. A bodhiszattvák jövőbeli missziója: a Krisztus-erő teljes kibontakoztatása.]

Róma, 1910. április 13.

A két legutóbbi előadás az ember lényéről adott áttekintést. Ma az emberiségfejlődés bizonyos korszakaival és a hozzájuk tartozó szellemi élettel fogunk foglalkozni. Fejlődésünk mai korszakának nézőpontjából kitekintve visszamehetünk a távoli múltba, és következtethetünk belőle a jövőre is. Szellemi látó szemünk segítségével ez a vizsgálat könnyebbé válik; az eljövendő korokba vetett profetikus pillantás pedig még biztosabb lesz.

Az emberi képességek folytonos változáson mentek keresztül az évezredek során; a régi nemzedékek egészen más képességekkel rendelkeztek, mint kortársaink. A hajdani szellemi látó tudat nem olyan volt, mint amit ma a rózsakeresztes iskolázással lehet megszerezni. Ez egy tompább szellemi látás volt, amellyel azonban minden ember rendelkezett. Azokban az emberekben mi magunk - akik most itt összegyűltünk - testesültünk meg, de másmilyen képességeink voltak, és ezek a képességek az eljövendő inkarnációinkban még további változásokon fognak keresztülmenni. Korunkban azokat a képességeket kellene kifejlesztenünk, amelyek lehetővé teszik a fizikai külvilág pontos megfigyelését; például a külső értelmet, amely ehhez igénybe veszi az agyat és a fizikai érzékszerveket. Korábban a lélek nem szorítkozott úgy az utóbbiakra, mint ma, mert szellemi látó szervei voltak, melyek lassanként eltompultak. A lelki észlelőképesség belső világunkból teljesen áttevődött a külsőre, a jövőben azonban ezek ismét megváltoznak, és fokozódni fognak. Az érzéki-fizikai látást ki fogja egészíteni a szellemi látás, amely minden ember általános adottsága lesz. Leszálltunk az anyagba, tekintetünk elhomályosult, ám közeledik az az idő, amikor újból fény támad körülöttünk, és az anyagon keresztül feltekintünk a szellemhez. Ehhez arra volt szükség, hogy a szellemi világokból mindig új behatások érkezzenek. Az ember azért kapta az egyik adományt a másik után, hogy lényének minden oldalát kialakíthassa, és éretté váljon arra, hogy a legmagasztosabb adományt magától Krisztustól kapja meg, amikor Ő leszállt a Földre és testet öltött a Názáreti Jézusban.

Krisztus olyan hatalmas lény, hogy még a legmagasabb- rendű szellemi látó tudattal sem fogható fel. Bármilyen magasra emelkedik is egy beavatott, egy csekély részt ért meg csupán Belőle. Mi, akik kétezer évvel Krisztus után élünk, mi is a kezdetén tartunk csupán Krisztus megértésének. Lényének magasabb megismerését a jövő emberisége számára tartják fenn, ha majd felébrednek benne a bensőségesebb akarati impulzusok. Egész eddigi fejlődésünk a Krisztus-princípium felvételének előkészülete volt csupán, és néhány magasrendű előfutár feladata volt, hogy az emberi lelkek érésének folyamatát irányítsák. Az utánuk következők egyre magasztosabb eszméket és érzelmeket fognak az emberi lelkekbe belevésni, és egyre alkalmasabbá teszik őket arra, hogy működjön bennük az isteni erő. Azokat a hatalmas vezetőket és tanítókat, akik az emberiség szolgálatában feláldozzák szellemi erejüket és feltárják a lelkünket, Keleten bodhiszattváknak nevezik. Bölcsességgel teljes lények ők, és az a küldetésük, hogy kiárasszák a bölcsességet. Közülük most Gautama Buddhát, a nagy Buddhát emeljük ki, aki öt-hatszáz évvel élt Jézus előtt.

Ahhoz, hogy helyes képet alkothassunk róla, vissza kell gondolnunk régebbi inkarnációira, amikor bodhiszattvaként tevékenykedett a Földön. A bodhiszattvák egyfajta kórust alkotnak, minden tagjuk egy meghatározott misszióval rendelkezik, és közülük többen is beavatkoztak már az emberiség életébe az évezredek során, mindig az emberiség érettségének állapota szerint.

A buddha-fokozatot akkor érte el, amikor az indiai Siddhartha királyfiként inkarnálódott. Az volt a missziója, hogy előkészítse az együttérzés és a szeretet tanítását. Azt az ellenvetést tehetnénk, hogy ezt Krisztus tette; de ez nem így van. Krisztus nem csupán tanította, hanem bele is oltotta a szeretetet és az együttérzést az emberi szívekbe.

Buddha tanítása és Krisztus ereje között akkora a különbség, mint a Raffaello képe előtt álló műértő és maga Raffaello között. Éppen abban áll sokak hatalmas tévedése, hogy úgy tekintenek Buddhára, mint az emberi alakot öltött legmagasabb rendű szellemre. Nem tudják, hogy az, aki hatszáz évvel később a Názáreti Jézusban testesült meg, magának a Logosznak volt az inkarnációja. Buddhának az együttérzés és a szeretet impulzusát kellett előkészítenie. Előkészítette a lelkeket arra, amit Krisztusnak kellett elhoznia. Összességében nézve az ő előkészítő munkája a legjelentősebb az eddigiek közül. Személyiségének jobb megértéséhez tisztáznunk kell a bodhiszattva és a buddha közötti különbséget. Szellemi látó szemünkkel azt láthatjuk, hogy a bodhiszattva egy olyan emberi lény, aki állandó kapcsolatban van a szellemi világgal, és nem él teljesen a fizikai világban. Lénye mintegy túlságosan nagy ahhoz, hogy elférjen egy emberi testben; részben nyúlik csupán bele földi burkába, nagyobbrészt a magasabb világokban marad. A bodhiszattva ennek következtében folyamatosan az inspiráció állapotában van.

Gautama Buddha ilyen lényként született meg. Földi személyisége csupán huszonkilencedik évében erősödött meg annyira, hogy felvehette magába magasabb részét. A legenda szerint vándorútja során leült egy fügefa alá, és ott nyerte el azt a megvilágosodást, amely buddhává tette. A szellemi világban uralkodó hierarchiának megfelelően egy magasabb méltóságra emelkedett. Ezzel egy időben előbbre lépett közülük egy másik, és elfoglalta az általa elhagyott helyet. Utóda most bodhiszattvaként tölti be hivatalát mindaddig, míg maga is el nem éri a buddha-érettséget. Háromezer év múlva Maitreya Buddhaként fog az emberek között inkarnálódni. Feladatáról később lesz szó.

Mi a jelentősége az emberiség számára annak, hogy egy bodhiszattvából buddha lett? Ezáltal nyílt az emberiségnek lehetősége arra, hogy új képességeket szerezzen. Gyakori az a nézet, miszerint különböző mértékben ugyan, de mindig ugyanazok a képességek léteztek. Ez egyáltalán nincs így. A fejlődés folyamán mindig új képességek járultak a már meglévőkhöz, és valahányszor az emberiség éretté vált arra, hogy egy új adottsággal gazdagítsák, ennek az új képességnek először egy kimagasló emberi lényben kellett testet öltenie. Benne nyilvánult meg először, és azután ő ültette el ennek csíráit az erre alkalmas lelkekben. Ezért volt Gautama Buddha megjelenése előtt minden érzés és gondolkodás másmilyen. A tanításokat is másképpen fogadták be, mint a későbbi emberek. Félig öntudatlanul, mintegy szuggesztióként fogadták magukba mindazt, amit a bodhiszattvák inspirációként kaptak meg, és mint erőt árasztottak beléjük. Az együttérzésre és a felebaráti szeretetre való hajlamot Gautama Buddha révén kapták csak meg az emberek; és ezzel megtörtént a Krisztus-impulzus befogadásának előkészítése. Nem elég azonban ezt a képességet érezni; vezérlő életerővé kell válnia bennünk, és eszerint kell élnünk.

Honnan kapják erejüket és tanításaikat a bodhiszattvák? - kérdezhetjük. Fent, a szellemi világokban - ahová felnyúlnak -, ott ül trónján magasztos kórusuk közepette mindannyiuk tanítója, minden rájuk áramló fény, erő és bölcsesség kiapadhatatlan forrása: Krisztus. Belőle merítettek, és az Ő előfutáraiként szálltak le az emberek közé. Azután Krisztus maga is lejött a Földre, és testet öltött a Názáreti Jézusban. Az Ő testet öltése után a bodhiszattvák ismét vissza fognak térni, hogy tervét véghezvigyék.

Magasztos pályafutásának végén a bodhiszattva buddha lesz, és nem kell már fizikai testet öltenie. A buddha-fok lezárja inkarnációinak ciklusát, ő pedig áttér egy új, egy magasabb fejlődésre. Lényének legalsó része ekkor már nem a fizikai test, hanem az étertest, és ezután már csak a szellemi látás észlelheti. Csak a látó követheti, amint Gautama Buddha a halála után is tovább tevékenykedett az emberiség üdvére, oly módon segítve minden földi erő fejlődését, hogy Krisztus képes legyen egy hús-vér testben inkarnálódni, egy olyan földi eszközben, amely a személyiségévé vált: a Názáreti Jézusban. Ehhez sok mindennek kellett történnie, hatalmas események egész sora kapcsolódott hozzá, ahogyan azt a Lukács-evangéliumból láthatjuk. Itt arról van szó, hogy a mezőn lévő pásztorok megkapták a kegyelmet, hogy megláthassák azt, amit földi szem egyébként nem képes meglátni. Szellemi látókká váltak, és meglátták a Jézus-gyermek születési helye felett lebegő angyalokat. Kik voltak ezek az égi szellemek? Ez Buddha adománya volt, azáltal, hogy feláldozta magát. Őt látták, az ő erőit látták a hely aurájába beleszövődve. Ehhez a legnagyobb történéshez azonban nem csupán neki kellett hozzájárulnia; minden előző bodhiszattvának is át kellett nyújtania a saját részét. Buddha része, a legnagyobb, angyali auraként láthatóvá is vált.

Ezt az értelmezést valószínűleg sokan nem találják majd megegyezőnek azzal, amit Buddháról és a buddhizmusról tudnak. Nem gondolják azonban végig azt, hogy tudásuk régi írásokból származik, és hogy Buddha nem maradt ugyanaz, mint aki halálakor volt. Elfelejtik, hogy ő is előrelépett a fejlődés során. Az akkori buddha előkészítette a kereszténységet, a mostani pedig benne él a kereszténységben.

Tekintsünk csak vissza az elődeire, akiknek tanításaiból azt láthatjuk, hogy az emberek már a legtávolabbi múltban is tudatában voltak a Krisztus-lény létezésének. Valamennyi nép és kor nagy vezetője beszélt róla. Például a régi Indiában, a Védákban is találunk valamit - még ha csupán egy apró részt is - a szent risik hatalmas tanításából. Visva- Karmannak nevezték azt a felfoghatatlan lényt, akit a szférájukon túl sejtettek. Később, a régi Perzsiában Zarathustra azt hirdette, amit szellemi szemével látott. Ez pedig az volt, amit a beavatással értek el: az éjféli Nap látása. - A fizikai anyagon átnézve meglátta a Nap szellemét.

A jobb megértés kedvéért idézzük most még egyszer emlékezetünkbe, hogy egy égitest fizikai teste - az emberéhez hasonlóan - egy része csupán az egész lénynek; mindkettőnek vannak ugyanis finomabb princípiumai is, melyek a szellemi látó számára auraként láthatóak. És miként az embernek asztrál- és étertestéből képződött aurája - kis aurája - van, úgy a makrokozmoszban a nagy aurát, „Ahura Mazdao”-t különböztetjük meg, ahogy Zarathusztra nevezte. Ebből a névből később Ormuzd lett, ami fényszellemet jelent. Krisztus akkoriban még messze volt tőlünk, ezért Zarathusztra így szólt a tanítványaihoz: amíg tekintetetek a Földhöz tapad, nem fogjátok Őt meglátni; ha azonban szellemi látó erővel felemelkedtek a magasztos égi térbe, a Naphoz, rátaláltok a nagy Napszellemre.

Az ó-héber titkos tanítás ugyancsak beszél arról a hatalmas szellemről, amely a világtéren lebeg át, és akit a látónak a magas régiókban kell keresnie. Ezt azonban követi az a jövendölés, hogy ez a hatalmas szellem le fog majd szállni, és egyesül a Föld aurájával. Pál egyike volt azoknak, akik ezt meglátták a Föld szférájában. Saulként jól tudta ugyan, hogy a Messiás el fog jönni, és a Föld egyesülni fog a Napszellemmel, de mindezt a messzi távolban képzelte el. Damaszkusz felé vezető útján hirtelen szellemi látóvá vált, és felismerte, hogy ez a nagy esemény már megtörtént, és hogy a Názáreti Jézus volt az, akit oly régóta vártak. Ez az élmény változtatta Pállá, és átlelkesült apostolként hirdette ezek után a történteket.

A Krisztus-impulzust nem foghatjuk fel csupán egyes emberek megvilágosodásának. A szellemi látónak módjában áll arról beszélnie, hogy Őáltala az egész Föld megújult. Amikor Krisztus vére a Golgotán kiáradt, Földünk bensőségesen egyesült azzal a legmagasztosabb lénnyel, aki az emberiség üdvére leszállt az elérhetetlen mennyei térből. Sokan felismerték már, hogy Ő volt az, akinek az érkezését idelent bodhiszattvák készítették elő hosszú évezredeken át; a kereszténység azonban kevesekben vált igazi életté. A Krisztus-impulzus még csíraállapotban van, és az emberiségnek hosszú időre és számos vezető ösztönzésére lesz még szüksége ahhoz, hogy ez az impulzus a szociális élet minden megnyilvánulásában érvényre juthasson.

Az életszemlélet hatalmas előrehaladását könyvelhetjük el azonban a Buddhát Krisztustól elválasztó rövid időszakban. Ezt a lehető legszemléletesebben mutatja a következő tény. A fiatal Siddhartha királyfi, a leendő buddha, kilépett egyszer a palotájából - ahol kizárólag örömet, pompát, ifjúságot és szépséget láthatott -, és meglátott egy nyomorékot. A látvány megrémisztette, és így szólt: az élet betegséget hoz, és a betegség szenvedés. - Egy másik alkalommal egy aggastyánnal találkozott, aminek kapcsán elszomorodva következtetett arra, hogy az élet öregséget hoz, és az öregség szenvedés. - Nemsokára meglátta a legriasztóbbat, egy bomlásban lévő holttestet, és elborzadva ismételgette: az élet halált hoz, és a halál szenvedés. - Ahová csak nézett, nem látott mást, mint a test fogyatkozását, a lélek fájdalmát, és az elválást mindattól, ami az életben kedves és értékes. Az egész élet szenvedés, mondta, és felépítette erre az alapelvre az életről szóló lemondás tanítását. Azt tanította, hogy az embernek a szenvedések elkerülésére kellene törekednie, arra, hogy a lehető leggyorsabban kiemelkedjék az inkarná- ciók körforgásából; hogy örökre kivonja magát az élet és a halál fájdalmas váltakozásából.

Hogyha most előbbre lépünk néhány évszázaddal, akkor számtalan olyan embert látunk, akik nem voltak buddhák, csupán egyszerű lelkek, mégis megsejtették Krisztus hatalmát. Rátekintenek egy holttestre, de nem borzadnak el tőle. Nem az az egyetlen gondolat tölti el őket, hogy a halál szenvedés, mert átélték Krisztus halálában a példaszerű halált, ami azt jelenti, hogy a halál nem más, mint a szellem győzelme minden testiség felett. A halál az örökkévaló győzelme minden időbeliség felett.

Sohasem adatott korábban olyan impulzus, mint az, amely a Golgotai Misztériumból ered, és soha nem is fog az ember a Földön hatalmasabb impulzusban részesülni. Ezt érezték meg ezek a naiv lelkek is, amikor feltekintettek a keresztre, a leghatalmasabb jelképre. Érezték, hogy létezik valami magasabb rendűbb és erősebb is, mint a betegségnek, öregségnek és halálnak alávetett, romlékony test.

Tekintsünk most Buddha tanításának többi tételére is keresztény-szellemtudományos szemléletünkkel: a betegség és az öregség nem csüggeszthet el, nem futamíthat meg bennünket, mert felismertük az okukat. Tegnap beszéltünk arról, hogy asztráltestünk újonnan megszerzett képességei egyre lakhatatlanabbá teszik merev fizikai testünket; lelkünk és testünk egyre fokozódó diszharmóniája lassanként szétrombolja testünket, míg végül le is vetjük. Az öregség nem rémít meg bennünket, mivel tudjuk, hogy ha életünk elérte a tetőpontját és testünk hervadni kezd, akkor az újonnan megszerzett képességek ifjú csírává húzódnak össze benne, amely egykor egy gazdag földi életté virágzik majd ki. A kereszténység megtanít bennünket arra, hogy a szellemi fejlődésben végtelen vigasz rejlik, és enyhíti a szeretteinktől való fájdalmas elválást is, mivel tudjuk, hogy ez az elválasztottság a fizikai korlátokból következik csupán; a szellemben megtalálhatjuk a hozzájuk vezető utat.

Hogyha így gondolkodunk és érzünk, akkor új, szellemmel áthatott arculata lesz egész itteni életünknek, és egyre értékesebbé válik számunkra. Szellemi szemünk átlátja a fizikai fogyatékosságokat, és hozzásegít higgadt elviselésükhöz. Tudjuk, hogy munkaterületünk idelent van, és hogy itt kell elvetnünk az új élet magjait. Amit a szellemi tanításból ma megismerhetünk, az fejlődésünk eljövendő fokain bizonyossággá fog válni számunkra. A most még csupán kezdetlegesen megértett Krisztus-erő nemsokára létrehozza észlelésünk fokozódását. Véget ért az az átmeneti korszak, amely az anyagba való lemerülés és a szellemi vakság legmélyebb pontját jelenti, és nincs messze az az idő, amikor a fizikai-érzéki észleléshez csatlakozni fog a lassanként kifejlődő szellemi látás. Ezt a felemelkedést kétféle jelenségből ismerhetjük majd fel. Egyes embereknél - akiknek a száma egyre növekedni fog - felébred az a képesség, hogy meglássák a fizikait körülvevő éteri formákat. Látni fogják az emberi test körül csillogó élettest finom burkát.

A látás ilyesfajta gazdagodásán kívül egyesekben valamely cselekedetük végrehajtásakor egyfajta álomkép fog felmerülni. Ezeket a képeket kezdetben szinte figyelembe sem veszik, és nem is fogják érteni. A képek először árnyszerűek lesznek, és lassanként válnak csupán kivehetővé; különösen a materialista beállítottságúaknál lesz ez így, mert minél erősebben tartja fogva az embert a materializmus, annál nehezebben ébred a szellemiség tudatára, annál nehezebb számára a fizikain túli jelenségek észlelése. A jövő szellemi látóit természetesen ki fogják gúnyolni, mint az őrülteket, esetleg be is zárják őket, mint betegeket. Ez azonban nem akadályozhatja meg azt, aminek meg kell történnie. Az érzékfeletti látás egyre tisztább és gyakoribb lesz, és az emberek meg fogják érteni, hogy mi tárul tekintetük elé. Az éteri formák megtanítják őket arra, hogy mindenütt ott van az élet, és a felmerülő víziókban nemsokára felismerik a karmikus kiegyenlítés képeit. Látni fogják azt, amit tetteikkel létrehoztak, és megértik azt is, hogy amennyiben ez gonosz volt, miként kell kiegyenlíteniük.

A most említettekhez más képességek is csatlakozni fognak még: néhányan saját tapasztalással fogják átélni azt, ami Sault Damaszkusznál átváltoztatta Pállá. Hozzá hasonlóan ők is meglátják hirtelen azt, hogy Krisztus a golgotai kereszthalál révén egyesült a Földdel. Ezt a hatalmas benső élményt - melyben a nem is távoli jövőben többen is részesülni fognak - ismerjük úgy, mint „Krisztus újbóli megjelenésének ígérete”. Mert Krisztus egyszer jelent meg csupán hús-vér testben, egyszer volt fizikai érzékszervekkel látható, akkor, amikor az emberiség nem rendelkezett szellemi látással. Itt maradt azonban az embereknél, mint maga is ígérte: „Veletek vagyok minden nap, a világ végezetéig.” Krisztus nem hús-vér burokban maradt itt, és nem is fog újra hús-vér testben megjelenni. Aki hisz az emberi képességek fokozódásában, az meg fogja ezt érteni.

Az embereknek a Krisztus-erő révén ismét fel kell emelkedniük, felül kell emelkedniük a fizikai világ korlátain, észlelésüknek nem szükséges megmaradnia az anyagban megtestesült lényeknél. A szellemi birodalom és a szellemi birodalom lényei ismét feltárulnak előttük, és az emberek megláthatják azt, aki megváltotta őket a sötétségtől és a bűntől.

Ezt újból és újból elmondják majd az embereknek. Sokan lesznek, akik a mai szellemtudomány alapján ezt el fogják fogadni, mások viszont ragaszkodni fognak ahhoz a téves nézethez, miszerint Krisztus hús-vér testben tér majd vissza; őket hamis messiások fogják megtéveszteni, és így tévútra jutnak. Akik nem akarnak tudni a szellemről, akik nem akarják meglátni a szellemet, azok az anyagban fogják Őt keresni, az emberek között; az ellenséges hatalmak pedig kiküldik majd képviselőiket, hogy a konokságot és a vakságot saját céljaikra használhassák fel. A századok folyamán sokszor beszéltek ezekről a messiásokról, a külső történelem számos ilyen esetet mutat be. Az ilyen esetek próbatételt jelentenek majd azok számára, akik antropozófusnak nevezik magukat. Hiszen sokan vannak, akik antropozófusnak vallják magukat, de az antropozófiát nem hordozzák a szívükben, csupán beszélnek róla. Az azonban, aki nem hisz jobban fizikai szemének, mint megnyíló szellemi szemének, az át fogja élni a damaszkuszi eseményt.

Először csak kevés ilyen ember lesz, később azonban egyre több. A látók számának növekedésével erősödni fog az egész emberiségre gyakorolt befolyásuk, melyet így meg is fognak változtatni. A szellemi észleléshez új morális képességek is járulnak majd a következő két évezred során. Ahhoz, amit az ember most létrehoz, értelemre és intelligenciára van szüksége; a feltaláló moralitásán nem múlik semmi. Ez később másképpen lesz. Például a vegyész munkája most az anyagok összeállítására korlátozódik csupán. Eljön azonban az az idő, amikor életet áramoltathat az általa előállított képződménybe. Ahhoz azonban, hogy idáig eljusson, az embernek először ki kell fejlesztenie magában a legfinomabb és legnemesebb impulzusokat; kizárólag ekkor lesz majd képes arra, hogy a benne lévő erőt beleáramoltassa művébe. Az ember ma még túlságosan fejletlen és immorális, és a legnagyobb szerencsétlenséget okozná az, hogyha ilyen erők állnának a rendelkezésére. Ezért ez nem is sikerülhet neki hamarabb, mint amikor már képes lesz nem csupán értelmet, hanem moralitást, lelkiséget és szeretetet is áramoltatni mindabba, amit tesz. Lehetetlenné kell válnia az áhítat nélküli, egoista szándékú kísérletezésnek; a szeretetnek kell minden alkotás hajtóerejévé válnia, és a laboratóriumi asztalnak oltárrá kell válnia.

A Krisztus-erő megjelenésével új kor kezdődik, melyre Keresztelő János ezekkel a szavakkal utal: „Változtassátok meg a lelki felfogásotokat, mert a mennyek országa közel jött hozzátok.” Látta a Napisten, Ahura Mazdao leszállását, és felismerte hordozóját a Názáreti Jézusban. Fel kell készülnünk erre az új korra, és ki kell nőnünk a materializmusból. Tudatában kell lennünk annak, hogy látókörünk ki fog tágulni, és hogy mostani fizikai érzékszerveinkhez a tökéletesebb észlelés érdekében új szervek fognak járulni. Ne kételkedjünk ebben az igazságban, és ne tartsuk fantáziálásnak, vagy veszélyes tanításnak, amely árthat a Krisztusimpulzusnak. Egyre tisztább és mélyebb lesz ennek a megértése és érzékelése, és egyre többen lesznek azok, akikben a Krisztus-csíra elkezd növekedni. Ahhoz azonban, hogy ez a csíra az egész emberiségben teljesen kibontakozhasson, meg kell még testesülnie közöttünk egy nagy individualitásnak.

Az a bodhiszattva, aki Gautama helyére lépett, amikor ő buddha lett, a Maitreya Buddha alakjában fog leszállni annak érdekében, hogy az embereket eljuttassa Krisztus teljes felismeréséhez. Ő lesz a Krisztus-impulzus legnagyobb hirdetője, és sok ember számára fogja lehetővé tenni a damaszkuszi élmény átélését. Hosszú időbe telik még, és a szellemtudománynak is újabb és újabb formában, és egyre magasabb nézőpontból kell majd megértetnie az emberekkel Krisztus lényét, míg az utolsó bodhiszattva is befejezi földi misszióját, és az emberiség teljes jelentőségében felfogja Krisztust, egész életét maradéktalanul összeolvasztva az Ő impulzusával.

Ez a hatalmas perspektíva azt jelzi számunkra, hogy az embernek fel kell tekintenie az érzékfeletti történelemre ahhoz, hogy megértse a földi történelem értelmét. Minden arra irányul, hogy megértesse az emberrel azt, ami a beteljesedése ezeknek a szavaknak: „Veletek vagyok minden nap, az idők végezetéig!”

  Hiba és javítás beküldése... Megjelölés olvasottként