Tegnap a beavatás két módszerére mutattunk rá, a misztikus és az eksztatikus útra. Azonban mindkettő a régi korok fejlődési állapotának felelt meg. Ma másmilyen az emberek belső állapota, ezért újfajta beavatásra van szükség. A mai körülményeknek a helyesen értelmezett rózsakeresztes beavatás felel meg. Ahhoz, hogy megközelítőleg helyes fogalmat kaphassunk arról, hogy mi játszódik le ennek során az emberi lélekben, az lesz a legjobb, ha előbb megismerkedünk azokkal a folyamatokkal, amelyek az ébrenlét és az alvás, valamint az élet és a halál állapotával állnak kapcsolatban. Mai megbeszélésünkön ezért ezekkel az állapotokkal fogunk közelebbről megismerkedni.

Az ember általában nem fogja fel elég mélyen az ébrenlét és az alvás váltakozásának jelentőségét. Olyannyira mindennapos jelenség ez a számára, hogy alig méltatja figyelemre. Ezáltal teljességgel rejtve marad előtte minden titok, ami ezekben a folyamatokban megbúvik. Arra a kérdésre, hogy mi történik az emberrel, amikor elalszik, azt a választ kapnánk, hogy a tudata kialszik, a fáradt agy egyfajta kábulatba esik, és nem veszi már fel a külvilág érzéki benyomásait. Ez annyiban helyes is, amennyiben a fizikai szemmel észlelhető dolgokra vonatkozik. Hogyha azonban a szellemi látót kérdezzük észlelése felől, akkor ő azt fogja mondani, hogy valami egészen jelentős dolog történik. Ő azt látja, hogy a pihenő fizikai testből kiemelkedik a benső, az asztrális ember, és beleárad az asztrális világtestbe, a makrokozmoszba. Reggel, az ébredésnél pedig azt látja, hogy mindaz, ami a világmindenségbe kiáradt, most újból összehúzódik, és elnyeli a fizikai test, a mikrokozmosz. Szellemi szeme az ember nagy- és kisvilágban végbemenő, váltakozó életét látja.

Milyen jelentősége van az alvásnak az ember számára? Mi történik vele? Miért hagyja el a testét? És hogyan képes az nélküle élni? - kérdezhetnénk. A tulajdonképpeni, a benső ember - amelynek anyagi kifejeződése és eszköze a külső, a fizikai test - elalváskor azt veszi észre, hogy észleléséből eltűnik az egész külvilág, lassanként érzéketlenné válik a napközben felvett érzéki benyomásokkal szemben, és minden lelki érzelem, öröm és fájdalom is teljesen elhalványul. Tisztában kell lennünk azzal, hogy az öröm és a fájdalom, a gyűlölet és a szeretet hordozója nem a fizikai test, hanem a fizikai érzékek által észlelő benső ember. Erre azt az ellenvetést tehetnénk, hogy amennyiben ez így van, akkor miért nem tartja meg ez a benső ember a fizikai test elhagyásakor a hozzátapadó fájdalom vagy öröm érzéseit az asztrális világban is? Ennek az az oka, hogy belső élete tényeinek észleléséhez fizikai testében kell lennie, amely mintegy tükörszerűen visszaveri kedélyének hullámzásait, és tudtára hozza ezeket. A tükör elhagyásával kialszik a benyomások képe, és az ember akkor ébred csupán ismét tudatukra, amikor újból visszahúzódott a testébe. Ily módon állandó kölcsönhatás megy végbe a benső és a külső ember között.

Érdekes ezt összehasonlítani azzal, amit az egzakt tudomány mond minderről; ez egészen hasonló. Elalváskor azt vesszük észre, hogy a nappal felhasznált erők következtében az egész szervezet elfáradt, a végtagok mozgása lassanként leáll, megszűnnek a hangok, a szagok, az ízek és a fények - legutoljára a hallás, a legszellemibb érzékelés szűnik meg; felébredéskor pedig azt érezzük, hogy minden végtagunk és érzékszervünk új erőre és frissességre tett szert. De honnan erednek ezek az erők, melyek a benső embert napközben visszatükrözik a külsőnek? Ezeket szellemi hazánkból, a makrokozmoszból merítjük éjszakánként; reggel pedig magunkkal hozzuk a fizikai világba, ahol nem létezhetnénk e nélkül a belső kozmikus életbe való éjszakai lemerülés nélkül. Szükségünk van az alvásra, mert nélküle zavarok lépnének fel lelki életünkben. Az alvás ajándékoz meg bennünket szellemi erőkkel.

Láttuk, mit nyerünk a szellemi világban a fizikai világ számára, és most feltehetjük a második kérdést is: mit viszünk át esténként az éber állapotból az alvásba? Erre az ember születés és halál közötti élete ad számunkra választ. Látjuk, ahogyan a külső élmények folytonos sokasodása egyfajta fokozódást jelent életünkben, amit individuálisan kell feldolgoznunk. Mindenki individuálisan fogja fel az eseményeket. Vegyünk például egy történelmi eseményt: ezt mindenki a saját lelki érettségének megfelelően ítéli meg; van, akit nem befolyásol, semmit sem tanul belőle, egy másik emberre viszont nagy hatást gyakorol, és bölccsé válik általa. Egy ilyen embernél az élmény szellemi erőkké alakul át.

A következő példával még világosabban szemléltethetjük ezt a folyamatot. Gondoljunk egy írni tanuló gyermekre. Mennyi sikertelen próbálkozás előzte meg az első írásjegyeket; mennyi papírt és írószert kellett elhasználnia, mennyi büntetést kapott tintafoltos, csúnya írásáért: évekbe került, míg végül megtanult jól írni. Mindaz, amit végigcsinált, bizonyos módon összehúzódott, és átalakult az írás képességébe.

Így szövődnek lelki erőkké azok az élmények, melyeket esténként átviszünk az asztrális világba. Az alvás hozzáteszi a továbbiakat, és véghezviszi az erők átalakítását. A legtöbben saját tapasztalatból is tudjuk, hogy egy kívülről megtanult költemény alvás után erősebben rögződve merül fel. Ebből az igazságból született az a közismert szólásmondás, hogy: aludjunk rá egyet. - Az eddig elmondottakból kitűnik tehát, hogy a napközben feldolgozott élményeket este átvisszük szellemi hazánkba, majd ezeket reggel, szellemi erőkké átalakítva, visszahozzuk a fizikai világba. Most már világosabbá válhatott számunkra a lét két síkján váltakozó élet célja és szükségszerűsége, valamint az alvás jelentősége, amely nélkül nem tudnánk itt élni.

Az erők átalakításának azonban van egy határa, ami reggelenként, a testbe történő belemerülésnél, egyre világosabban szembetűnik. Ezt a határt fizikai testünk szabja megszerzett képességeink számára. Hiszen egyet s mást valóban képesek vagyunk egészen a testünkig hatolóan átalakítani, de nem mindent. Vegyünk példának egy olyan embert, aki tíz éven át foglalkozott a külső és a rejtett világ valódi ismereteinek elsajátításával. Azzal, amit külsőleg és tudományosan sajátított el, intellektusát és értelmét gazdagította csupán, rejtett tapasztalatai azonban, azok a megismerések, melyeket az örömből és a fájdalomból merített, belevésődtek testiségébe: megváltoztatták fiziognómiáját és mozdulatait.

A következő példával annak a határnak a mibenlétét magyarázzuk meg, amelyet a test állít a képességek felvétele elé. Egy ember zenei érzékkel nem rendelkező füllel született. - Ahhoz ugyanis, hogy valaki hivatásos zenész lehessen, olyan finom szerkezetű szervre van szüksége, amit a tudomány meg sem képes figyelni. - Ha egy ilyen ember sokat tanul zenei téren, akkor mindaz, amit nappal felvett, átalakul ugyan éjszaka szellemi zenei erővé, a tökéletlen fizikai szervbe való belépéskor azonban nem tud kifejezésre jutni. Ez a példa egy olyan esetet mutat be, amikor a fizikai szerv átalakításának lehetetlensége leküzdhetetlen akadályt gördít a szellemi erők felhasználása elé. Az embernek ilyen esetben bele kell ebbe törődnie, és nyugodtan kell viselnie a teste és megbilincselt erői között lévő diszharmóniát. Aki képes mélyebbre tekinteni, az tudja, hogy számtalan olyan élménye van mindenkinek, ami az illetőt teljesen megváltoztatná, amennyiben bele tudná azokat foglalni fizikai emberi mivoltába. Minden meg nem nyilvánítható képesség, mindazok a vágyak, melyek a merev testről leperegnek, az élet folyamán összegyűlnek, és egy olyan egészet alkotnak, ami a szellemi látás számára világosan látható.

A látó háromféle dolgot lát: az ember születésével magával hozott képességeit, azután azokat az új képességeket, amelyeket ebben az életében szerzett meg, és be tudott magába illeszteni, végül pedig azoknak az erőknek az összességét, amelyek nem tudtak bejutni a testiségbe, és arra várnak, hogy kibontakozhassanak. Ez utóbbiak mintegy ellentétet képeznek a külső testiséggel szemben, és ellenerőként hatnak rá. Ez az a legfontosabb erő, amely nincs összhangban a fizikai testben folytatott életünkkel. Lassanként felbontja testünket, elsorvasztja, és mint terhes bilincset, megpróbálja levetni; igyekszik félretenni, mint a fokozódó követelmények teljesítésére már nem megfelelő szerszámot. Ez az oka annak, hogy testünk, mint egy virág, elhervad; hogy egymás után veszíti el leveleit, míg végül semmi más nem marad belőle életben, csupán egy új mag. A szellemi látó valami ilyesmit lát az emberben: olyan, mintha az ember életének második részében mindaz, amit megszerzett, kibontakozásra képtelenül összehúzódna a bensejében, hasonlóan egy maghoz, amely a következő tavasz számára egy apró csírát rejt magában. A szellemi látó tehát minden elhalóban valami csírázót lát. Mindannyiunkban formálódik mély rejtettségben az új élet magja.

A halál értelmét ezek után minden érzésünk teljes erejével kell megragadnunk. Milyen más érzésekkel fogunk akkor odalépni egy szeretett ember halálos ágyához. Ezalatt nem azt értjük, hogy az elválás szomorúságát el kellene nyomnunk magunkban, hiszen elszáradna a lelkünk, amennyiben nem érezne már fájdalmat. Az életet azonban egy magasabb álláspontról kell néznünk, onnan, ahova a szellemtudomány helyez bennünket, és ezért ezt kell mondanunk: lentről, földi világunkból szemlélve a halál fájdalmas és kegyetlen; fentről rátekintve azonban egészen másként tárul szellemi pillantásunk elé. A lélek, fáradságos földi életének hosszú évei alatt, képességek gazdag tárházát szerezte meg, amit azonban nem lenne képes felhasználni, ha továbbra is ugyanahhoz a testhez kötődne. A halál teszi lehetővé számára azt, hogy magasabb fokra emelkedjék. - És miként rövid éjszakai alvása során nappali életének szellemi nyereségét teszi magáévá, úgy a halál arra teszi őt képessé, hogy teljes életművének nyereségét alakítsa át és transzformálja a szellemi világban. Az alvás és a halál között azonban mégis van egy hatalmas különbség. Alvás közben az átlagember - testének kényszere miatt - öntudatlan; a halálban azonban, amely megszabadítja őt a test igézetétől, felébred.

Teljes tudatosságban aratja le elmúlt életének gyümölcseit, és dolgozza ki a szellemi síkon mindazt, amit a fizikai síkon nem tudott felhasználni. Így megy át azután egy új inkarnációba, melyhez olyan testet keres, amely lehetővé teszi számára, hogy megszerzett képességeit érvényre juttassa. Ha például zenei ismereteket gyűjtött, akkor olyan szülőpárt fog keresni, akiknek zeneileg kedvező a fülstruktúrájuk. Élete ily módon az új inkarnációban egy olyan fokozódást tapasztal, amely a régi testben nem jöhetett volna létre. A fokozódás azután, az újonnan megszerzett képességek mértékében, inkarnációról inkarnációra folytatódik, egészen a teljes átszellemiesítésig. Ekkor az embernek nincs már szüksége arra, hogy egy fizikai burokhoz kötődjön, és az inkarnációk láncolata véget ér. Ha az elmondottakat teljes mértékben megértettük, akkor levonhatjuk belőle azt a következtetést, hogy a halál, minden fájdalma ellenére, jótékony szükségszerűség, és az énnek a halál megteremtését kellene kívánnia, amennyiben az nem létezne. Ebben a szemléletben nincs semmi életellenesség, aszkézis, vagy életfélelem; ez világosan kiderül abból, hogy életünk felemelésére törekszünk, és hogy igyekszünk mind a külső, mind a benső embert egyre nemesebbé és szellemibbé tenni. Minden olyan kérdés, amely arra irányul, hogy miként menekülhetnénk el az életből, kizárólag a halál és a reinkarnáció tanításának tökéletlen és hamis ismeretéből fakad. Minden - a fizikai síkon éppúgy, mint halálunk után, a szellemi síkon - egy újabb földi megtestesülés érdekében végzett munka és előkészítés csupán. Ugyanazokat a kölcsönhatásokat látjuk itt nagyban, mint amelyeket kicsiben a nappali és az éjszakai élet vizsgálatakor figyelhettünk meg.

Tegnap két olyan útra utaltunk, amelyek révén a szellemi világokhoz el lehet jutni: a misztikus és az eksztatikus útra. Egyúttal hangsúlyoztuk azt is, hogy a régi beavatási módok nem felelnek már meg a mi korunknak; a fejlődés mostani foka új eszközöket követel meg, melyeket a jövőben megint más módszereknek kell majd felváltaniuk. A XII-XIV. századtól kezdve a rózsakeresztes módszer vált szükségessé, amely a közeljövőben még nagyobb jelentőségre tesz majd szert. Aki benne áll a szellemi életben, és követi annak inkarnációról inkarnációra végbemenő fokozódását, az tudja, hogy a mai szellemtudományt a mi körülményeinkhez szabták, és hogy évezredek múlva ezt is túlhaladottnak fogják már tekinteni. Abban az időben még a mainál is sokkal tudatosabb erőkkel fognak számolni. A mai ember, amint azt láthattuk, alvás közben fogadja be az erőit, amikor öntudatlan állapotban van. A fejlődés folyamán ez a folyamat egyre inkább a tudatába, és akaratának uralma alá fog kerülni.

A beavatás régi formáihoz hozzátartozott az ember saját bensejébe való alászállása, ami az egoista erők megerősödését vonta maga után, és valódi kísértést jelentett a tanítvány számára, mert eközben felszínre került összes - még eleven, és már leküzdött - ösztöne. Hogyha például rögtön felébredés után kikapcsolnánk az érzékeinket minden külső benyomással szemben, és magunkba mélyednénk, akkor valódi belső mivoltunk nem mutatkozna meg számunkra ebben a pillanatban, önérzetünk azonban mérhetetlen egoizmussá fokozódna, amennyiben tudatosak maradnánk. Az eksztázisnál ezzel szemben azt láttuk, hogy a makro- kozmoszban tudatosan feloldódó ember énje egyre gyengül, és a tanítványnak a tanító segítségére van szüksége ahhoz, hogy ne aléljon el teljesen.

A rózsakeresztes beavatás egyesíti ezt a két utat, és megadja a jelöltnek a helyes egyensúlyt, ami megvédi a fent említett veszélyektől; ugyanakkor annyi önállósággal ajándékozza meg, hogy nincs már szüksége a beavató felügyeletére. Először belső világába vezeti, melyhez a külső világon keresztül vezet az út; a tanítványnak híven meg kell figyelnie a külső világot, valamennyi formájában. Meg kell tanulnia, hogy mindenütt felismerje a jelképszerűt, míg végül megérti, hogy az egész fizikai világ hasonlat. Ezzel nem azt állítjuk, hogy a botanikus, a költő vagy a festő tévesen lát - ők is helyesen látnak -, a rózsakeresztes tanítványnál azonban arról van szó, hogy figyelmét a forma jelkép-mivoltára fordítja, mivel célja mélyebben rejlik, mint a többi megfigyelőé.

Ha meglát például egy rózsát, akkor felismeri benne az élet jelképét, és ezt mondja: szárában tiszta zöld nedv emelkedik fel, mely levélről levélre árad, odafent, a növényt megkoronázó virágban azonban átalakul a rózsa piros nedvévé. - Ezután elfordítja tekintetét a virágról, az emberre néz, és ezt mondja: ha a növényt összehasonlítom az emberrel, a növény első pillantásra sokkal alacsonyabb fokon állónak tűnik: se mozgása, se érzése, se tudata. Az emberen is átáramlik a piros tápláló nedv, mégis szabadon mozog. Oda megy, ahova akar, látja a külvilágot, benyomásait örömmel vagy fájdalommal éli át, és tudatában van létezésének. A növény azonban mégis felülmúlja valamiben: nem képes tévedni, szűzies és tiszta, nem tesz rosszat senkinek. A piros vér a magasabb rendű szellemiség kifejeződése és magasabb fokon áll, mint a zöld növényi nedv, amely fent, a virágban felölti a jelképes piros színt; de a vér ugyanakkor a vágyak, szenvedélyek, tévedések és hibák hordozója is. A rózsa alárendelt lény ugyan, de mégis mintegy az ember ideálja. Az ember uralkodni fog egykor önmagán, és énje a mindennapi énje fölé fog emelkedni. Megnemesedik, megtisztul, és vére olyan szűzies és tiszta lesz, mint a zöld növényi nedv. A rózsa piros színében az átszellemiesített ember megtisztított vérének jelképét látom.

A bennünk lévő alacsonyabb rendűnek a hatalmunk alá kell kerülnie; uralkodnunk kell mindazon, ami ellene szegül a felemelkedésünknek, és tiszta erőkké kell őket átformálnunk. A rózsakereszt jelképében - a halott, fekete keresztfában és a rajta viruló, élő rózsákban - önmagunkat látjuk. A sötét fa saját alacsonyrendű természetünk, amely áldozatul esik a halálnak, és melyet le kell küzdenünk; a piros rózsákban pedig magasabb, az életnek szentelt természetünket láthatjuk, amely győzedelmesen hajt ki az elhaló tisztátalanságból.

A rózsakeresztesnek ilyen szimbólumokkal kell teljes erővel hatnia magára; mindenütt keresnie kell ezeket az őt körülvevő környezetben, ki kell alakítania őket és meditálni rajtuk. Ezeknél a képzeteknél nem is annyira a valódi tény, mint inkább a jelkép helyessége a döntő. Különösen a rózsakereszt meditációjánál kell bevonnunk a teljes érzületünket, szívünk minden vérét: a természetünk átalakítását szimbolizáló képnek éltetően, hevítően kell ránk hatnia. A tanítványnak olyan intenzívvé kell fokoznia ezt a benyomást, és azután állandóan ismételnie, hogy az el se tűnjön belőle, és asztrálteste átvigye magával este a szellemi világba. A rózsakeresztes tanítvány azt érzi ezek után, hogy alvásának korábbi öntudatlansága lassanként eltűnik, mintha egy lassú lelki tűz lobbanna fel benne, melyet azután világító lámpásként hordoz magában, és amely beragyogja az éjszaka sötétjét, hogy láthatóvá tegye mindazt, amit eddig a sötétség elfedett. Látóvá vált a túlvilágon. Kinyílt benne egy fényt árasztó, aktív szem; ellentétben fizikai, passzív szemével, amelyben nincs fényforrás, hiszen idegen fénnyel észlel csupán.

A rózsakeresztes, amennyiben ilyen gyakorlatokat végzett, külső realitást csak ott lát, ahol azt szimbólumokká tudja alakítani, melyek bensőjét képességekhez juttatják és fénnyé alakítják, amit a meditáció révén szerzett meg.

A tanítvány énje ily módon védetté válik az egoizmus keménysége, valamint az aléltság ellen, és veszélytelenül haladhat a magasabb világok felé. A misztika erejét a megfelelő módon sajátítja el, majd felhasználja azt az eksztázisban. Komoly gyakorlással eljut végül oda, hogy meglássa az éjféli Napot - ahogy ezt a régi okkult iskolákban nevezték -, vagyis a fizikai forma mögött, azzal egy időben, meglátja a szellemet.

Ezekre most csak elviekben és röviden utalhattunk, minderről bővebben a „A magasabb világok megismerésének útja"[1] című könyvemben olvashatnak. Ezzel a témával ennél behatóbban nem foglalkozhatunk nyilvánosan, mert a legtöbb ember képességei nem teszik még lehetővé az okkult fejlődést. A régi beavatási utakról kevés a nyilvános ismeret, és akik ezekről írtak, azoknak egy része nem is élte át azokat személyesen. Minden korszaknak fel kell mutatnia a körülményeinek megfelelő változásokat, mivel vezetőiknek mindig újat kell az emberi életbe beleáramoltatniuk.

Holnap azt fogjuk megvizsgálni, hogy miben állt egy olyan hatalmas személyiség mint Gautama Buddha műve, aki előfutára volt annak, akire az emberiséget évezredek óta előkészítették, és akitől a legnagyobb impulzust kellett kapnia: Krisztus Jézusnak. Meglátjuk továbbá, hogy hatalmas impulzusa a mi korunkban kezd csupán érezhetővé válni, és hogy ez a jövőben egyre jobban kiterjed majd az egész emberiségre. Beszélni fogunk az őt követő Maitreya Buddháról is, aki új alakban veszi fel a Krisztus-impulzust.

Tekintsük át most végül az elmondottakat, és tárjuk világosan a lelkünk elé, hogy életünket jelen korunkban alvásunk és halálunk során termékenyíti meg a szellem, és hogy hiábavaló volna minden törekvésünk, és értéktelenül heverne földi életünk minden nyeresége, hogyha mindig ugyanahhoz a fizikai testhez kellene kötődnünk. Kizárólag a halál átmeneti állapota teszi lehetővé számunkra azt, hogy learassuk életünk gyümölcseit; hogy azután gazdagabban, a tökéletességhez vezető ösvény egy magasabb fokán térhessünk vissza ebbe a világba. Engedjük be a szellemtudományt az életünkbe, és részesülni fogunk a benne lévő vigasz, remény és erő kincseiben.

Azt, amit a szellemtudomány ma a tudatunkba hoz, a múlt legnagyobb szellemei is ismerték már. Egy költő szavai:[2]

Mint a világnak mikor átadattál, állott a Nap s trónjánál a Planéták, úgy sarjadtál s felnőve úgy haladtál: törvény szerint, mely végzetednek célt ád.
Így kell lenned, más nem lehetsz magadnál:
Megmondották szibillák és próféták.
Mivel idők s hatalmak el nem rontják, mely élve nő, a rendeltetett formát.
Wie an dem Tag, der dich der Welt verliehen,
Die Sonne stand zum GruDe der Planeten,
Bist alsobald und fort gediehen
Nach dem Gesetz, wonach du angetreten.
So muDt du sein, dir kannst du nicht entfliehen!
So sagten schon Sybillen, so Propheten,
Und keine Zeit und keine Macht zerstückelt Gepragte Form, die lebend sich entwickelt!