"Ha a lelkek közösen, belső tisztességgel keresik a szellemet, megtalálják egymáshoz is az utat."
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció
<< Vissza



Krisztus megjelenése az éteri világban (3)

Belső fejlődés és külső fejlődési lehetőségek

[A belső és külső fejlődés két áramlata: a megtestesüléseken át hordozott individuális jelleg kibontakoztatása, valamint az ember burkainak kialakítása a hétéves periódusok során. A szellemnek megfelelő nevelés mint a fizikai, éter- és asztráltest helyes kialakításának feltétele. Az ifjúkori elmebaj mint a rosszul megdolgozott burkok következménye. A földi körülmények megváltozása és a lelki képességek újra- testesülés által történő átalakulása közötti összefüggés. Az egyes inkarnációk vétkes és vétlen mulasztásai.]

Pforzheim, 1910. január 30.

A fejlődésben, legyen szó az egyes ember vagy akár az egész emberiség fejlődéséről, sosem szabad valami egyszerűt, valami egyenes vonalban haladót keresnünk, mert akkor nem értjük meg az élet naponta szemünk elé táruló bonyolult folyamatait. Már az egyes embernél is tisztában kell lennünk azzal, hogy úgymond két fejlődési áramlat fut egymásba. Emlékeznek rá, hogy - amint azt például „A gyermek nevelése szellemtudományos szempontból” című kis írásomban[1] is megadtam - az ember életében különböző periódusokat határozhatunk meg. Így a fizikai születéstől mintegy a hetedik életévig, a fogváltásig terjedő periódust, azután a hetediktől körülbelül a tizennegyedik életévig, majd pedig a tizennegyediktől a huszonegyedik életévig tartó életszakaszt, tehát nagyjából hét évig tartó periódusokat. Egy átlagos élet első felében meglehetősen szabályos az emberi élet ilyen időszakokra való felosztása. Az élet második, leszálló ágában azonban ez a hétéves periódusokra való tagolás szabálytalanná válik. Ez azért van így, mert ma életünk első felében voltaképpen azokat a törvényeket és tényeket éljük ki, melyek egyfajta megismétlődései az emberiség ősidők óta végbemenő szabályszerű fejlődésének, míg életünk második felében nem élünk ki olyasmit, ami a külső világban már megtörtént, hanem csak olyasmit, ami majd a jövőben fog megtörténni. Az ember életének második fele ezért a jövőben a mainál sokkal szabályosabbá válik, egyre szabályszerűbb és szabályszerűbb lesz. Legyen ez mégiscsak kimondva, utalásként arra, hogy ilyen szabályos fejlődés egyáltalán végbemegy az emberi életben. Tudjuk, hogy ez úgy jut kifejezésre, hogy azt mondhatjuk: az ember a hetedik életévéig még egy éteri burokban van. Étertestét illetően úgymond csak a hetedik évében születik meg. Asztráltestét illetően körülbelül tizennégy évesen születik meg, és így tovább. Ezzel azonban az ember fejlődésének tulajdonképpen csak az egyik áramlatát adtuk meg, mégpedig a külső áramlatát. Emellett létezik egy belső áramlat is, amely, a külső áramlattal ellentétben, bizonyos mértékben önállóan zajlik. Ehhez a belső áramlathoz tartoznak voltaképpen karmánk mélyebb folyamatai, okai és okozatai, mindaz, ami egyik inkarnációnkból a másikba halad tovább.

Hogyha azt mondjuk, hogy az ember a hetedik, tizennegyedik vagy huszonegyedik évéig bizonyos módon fejlődik, tudatában kell lennünk annak, hogy ez többé-kevésbé mindenkire érvényes. Az említett kis írásban megadott szabályokat például minden egyes emberre érvényesnek tekinthetjük. Érvényesek korunk bármely emberének nevelésére, legyen ez az ember kis tehetségű, szerény képességű, vagy éppen zseni, mivel ezek a törvények az emberi burkok fejlődésére vonatkoznak. Ami tehát ebben a fejlődési vonalban rejlik, az többé-kevésbé mindenkire érvényes, mégsem közömbös azonban, hogy ezek az emberek mit éltek át régebbi megtestesüléseik során. Az egyikük sok okosat, szépet és jót élt át. Képességei, sorsa ennek megfelelően alakul; az ember tulajdonképpeni belső magva alakul eszerint, és ez mindenkinél individuális. Az ember lényének sajátos árnyalatát fejlődésének éppen ez a belső áramlata adja meg. Ezért lehetséges az, hogy a különböző emberek fejlődésének titkai eltérnek egymástól, jóllehet a hétéves periódusokra való általános tagolódás mindenkire érvényes. Jöhet valaki jelentős képességekkel a világra, de neki is meg kell várnia a hetedik életévét, ameddig fizikai testének formája teljesen kialakul, azt is meg kell várnia, amíg éterteste a tizennegyedik évéig teljesen kifejlődik; ami azonban a bensőjében dolgozik, az mégiscsak egészen más, mint egy olyan embernél, aki kevesebb képességet hoz magával.

Két fejlődési vonal fut tehát egymás mellett, és ebből most azt is láthatjuk, hogy az emberben úgymond bizonyos kettéhasadt lelkiállapot léphet fel. Külső fejlődését illetően a szellemtudomány értelmében nem mondhatunk mást, minthogy az illető a tizennegyedik évéig kifejleszti étertestének képességeit. Asztrálteste a tizennegyedik-tizenötödik évével születik meg és válik szabaddá. Meglehet, hogy egy olyan individualitással van dolgunk, aki előző megtestesüléseinek köszönhetően erőteljes, jelentős belső lelki képességekkel rendelkezik. Egy olyan ember esetét feltételezzük tehát, akinek karmája - régebbi életeiben végbemenő fejlődése - révén erőteljes belső képességei vannak. Ahhoz, hogy valaki kiélhesse a világban a képességeit, szüksége van minden emberi burok erőire és szerveire. Tegyük fel, hogy egy ilyen képességeket magával hozó ember nevelésénél elhanyagoljuk asztráltestének megfelelő időben történő fejlesztését, azt, hogy képességeit különösen asztrálteste révén élhesse ki. Mi történik ekkor? Ennek megértéséhez nézzük meg konkrétan a következőket.

Tegyük fel, hogy egy ilyen gyermekünk van. Felnövekszik. Vigyázunk arra, hogy hétéves koráig szabályosan fejlődjék, ügyelünk rá, hogy jól egyen és igyon, pirospozsgás legyen. Erre nagyon vigyázunk. A gyermek jól tápláltnak látszik. Hetedik életéve után is gondoskodunk jóltápláltságáról, de most nem vesszük figyelembe azokat a szabályokat, amelyek a gyermek nevelését hétéves korától fogva értelmes módon szabályozzák. Mellőzni kezdjük ezeket a szabályokat, és elkövetjük például azt a hibát, hogy a materialista előítéletek miatt főleg arra törekszünk, hogy a gyermek lehetőleg korán jusson értelmen alapuló ítélethez, tanuljon meg minél előbb önállóan ítéletet alkotni. Hiszen materialista gondolkodásmódunknak megfelelően ma ez a szokás. Ezt a példát már többször említettem.

Míg a hetedik és a tizennegyedik életév között különösen az emlékezet kifejlesztésére kellene a hangsúlyt fektetni, számológépeket alkalmaznak. Míg régebben a gyermeket megtanították a 2*2=4-re és az ehhez hasonlókra, még mielőtt ezeket megértette volna, ma azt mondják, hogy nem kell olyasmit tanítani, amit csupán az emlékezetre alapozva tanul meg, hanem csak azt kell tudnia, amiről képes ítéletet alkotni. Piros és fehér golyókkal dolgoznak. Ahelyett, hogy a gyermeket tekintélyhez szoktatnák - mert ez jelenti számára hét- és tizennégy éves kora között az igazság forrását -, az ítéletalkotással koraéretté teszik. Az ilyen korú gyermeknek azt kell éreznie, hogy abban kell higgyen, amit az általa tisztelt tekintély mond; ezzel szemben most figyelmen kívül hagyják azt, hogy olyan szülőkre és tanárokra van szüksége, akikre bensőséges tisztelettel tekint fel, és akiktől a magától értetődő tekintély érzésével fogadja el az igazságot.

Tegyük fel, hogy figyelmen kívül hagyjuk azt, hogy a hetedik és a tizennegyedik életév között a tekintély szavának szentnek kell lennie. Ha a hetedik és a tizennegyedik év között ilyen fontos törvényeket figyelmen kívül hagyunk, akkor a helytelenül fejlődő étertestből nem jöhet létre a tizennegyedik-tizenötödik évtől kezdve helyesen kifejlődő asztráltest sem. Tegyük fel, hogy olyan emberrel van dolgunk, aki előző életeiből különleges erőket, jó képességeket hozott magával. Tehetségének kibontakoztatásához azonban olyan asztráltestre van szüksége, amely képes lelkesedni a magasztos ideálokért. Az asztráltesten múlik például, hogy amikor környezetünkben igazságtalanságot látunk, nemes haragra gyulladunk, sokkal korábban annál, minthogy azt önálló világos gondolkodásunkkal meg tudnánk ítélni. A szóban forgó embernek természetéből adódóan ilyen tulajdonságokkal rendelkező, egészséges asztráltestének kellene lennie, mert erre szüksége van ahhoz, hogy előjöhessen az, ami régebbi inkarnációi révén benne él. Tegyük fel, hogy elhanyagoltuk azokat az alapelveket, amelyeket figyelembe kell vennünk ahhoz, hogy az asztráltest odaadásra, lelkesedésre képesen szülessék meg a tizennegyedik-tizenötödik életévben. Ekkor a magával hozott jelentős hajlamok, képességek ellenére is hiányzik a képességek kifejlesztésének lehetősége, mert az asztráltest nem engedi azokat felszínre jutni. Nincsenek meg azok az erők és áramlatok, amelyeket a megtestesülésről megtestesülésre haladó énnek képességei kibontakoztatásához alkalmaznia kell. Itt van egy én, amely jelentős képességeket fejleszthetne ki, de az asztráltestnek elkorcsosultak azok a szervei, amelyek révén az én megjeleníthetné a képességeit. A burkok előrehaladását szabályozó fejlődési áramlat nem jutott érvényre.

Aki figyelemmel kíséri az életet, az különösen mai, borzasztóan materialista korunkban azt látja, hogy az előbb leírt eset számtalanszor előfordul. Számtalan esetben fordul elő, hogy aki az okkult fejlődés iskolázása révén szemléli az életet, vérző szívvel látja azt, hogy egy individualitásban benne rejlik valami, de nem tud megjelenni, mert a másik fejlődés-áramlatról nem gondoskodtak jól a megfelelő időpontig. Ez esetben éppen abban az időpontban, amikor szükség volna a nem létező szervekre, fellépnek azok a jellegzetes jelenségek, amelyeket fiatalkori elmebajnak - dementia praecoxnak - neveznek. Mindenféle gonosz, rossz szenvedélyek jelennek meg, a legszörnyűbb eltévelyedések.

Honnan erednek ezek az eltévelyedések? Nem csupán abból erednek, hogy az illetőnek rossz hajlamai is vannak, hanem onnan, hogy jelenlegi inkarnációjában nem rendelkezik olyan szervekkel, hogy éppen a jó hajlamait fejlessze ki. Talán jótétemény egy ilyen fiatal számára, ha az énnek ezek a hajlamai szétrombolják, széjjeltépik a burkokat, hogy egy következő megtestesülésben jobb lehetőségeket teremtsenek fejlődése számára. Bármilyen különösnek is tűnik ez, tekintetbe kell vennünk, mert a fejlődést sokszor még a szellemtudománnyal foglalkozó emberek is túlságosan egyenes vonalúnak tartják.

A belső fejlődésnek és a fejlődés külső lehetőségének összhangban kell lennie. Ez az egyes embernél éppúgy fennáll, mint egy egész korszak fejlődését illetően. Csak azért hoztam fel radikális példát, hogy könnyebben érthető legyen az, ami ma oly sokszor előfordul. Hiszen ez nem mindig jelenik meg ilyen radikálisan, de gyakran előfordul elégedetlen lelki hangulatok, reménytelenség, a „nem tudja, mit is kezdjen magával” formájában, különösen a tizennégy-tizen- öttől huszonegyedik életévig. Ekkor megmarad, és már nem hozható helyre az élet számára. Megmarad a reménytelenség, a céltalanság, a pesszimizmus és a kielégületlenség belső hangulata. Ha az emberiség egy spirituális-szellemtudományos világszemlélet révén nem tér rá más utakra, hanem ott marad, ahová azáltal jutott, hogy a materialista gondolkodás mindjobban belevésődött az emberek legmélyebb gondolataiba és érzéseibe, akkor ez a jelenség egyre gyakrabban fel fog lépni ebben az enyhébb formában.

Hogyha a most elmondottakat halljuk, úgy szellemi kutatóként ezt kell mondanunk: ha a szellemtudományt csak egy kicsit is értjük, akkor nem művelhetjük csupán kedvtelésből, csak azért mert tetszik és örömet, boldogságot ad, hanem - ha egy kissé megközelítjük a mélyebb oldalait - az egész emberiség iránt érzett kötelességtudatból kell művelnünk. - Mert a ma uralkodó világszemléletek oda vezetnek, hogy az életet egyre kevésbé értjük. Az élettelent egyre jobban meg fogják érteni. Az élettelen egyre jobb megértéséhez szükség volt egy ideig a materializmusra. Pusztán az élet megértéséből sohasem építhettek volna gőzhajókat, vonatokat, alagutakat. Azt sem remélhettük volna, hogy külső, fizikaira irányuló tudományunkat elvezessük mai állapotához, és hogy még további előrelépéseket tehessen.

Az embereket úgy kellett vezetni, hogy úgymond olyan világnézeteket vegyenek fel a lelkükbe, amelyek képesek helyesen kifejezésre juttatni mindenféle kultúra sajátos életfelfogásának jellegét.

Senkinek sem szabad ezt mondania: nem volt igazságtalan, hogy az embereknek az elmúlt századok során materialista felfogást kellett felvenniük magukba? Nem, így nem beszélhetünk. Hiszen a jövőben, más inkarnációikban, elvezetik a szellemi élethez azokat a lelkeket, akiknek el kellett viselniük a materializmus hatását. De mindennek a maga idejében kell megtörténnie, a megfelelő időben. Gondoljanak csak arra, hogy bizonyos dolgok jók, kiválóak lehetnek, ha nappal végzik el őket. Ha ezeket éjszaka tennék meg, rosszak volnának. Mindennek megvan a maga ideje, és ez így van az emberiség fejlődésének menetében is, az emberiségfejlődésben. Ami az elmúlt századokban jó volt, az nagy bűn az emberiség ellen, ha a következő századokban is fenntartják. Ma elérkeztünk ahhoz az időponthoz, amikor a materialista gondolkodás helyett olyan gondolkodásnak és szemléletnek kell megjelennie, amely elvezet a szellemben való élethez. Szellemi világnézetnek kell következnie azután, ami az elmúlt időkben a materializmus felé sodort, és olyan emberekre van szükség, akik tesznek valamit azért, hogy ez a szellemi világnézet utat találjon az emberi nemhez és történetéhez. Tudniuk kell, hogy ha ma, ebben az időpontban, nem történne meg az, amit úgy nevezhetünk, hogy a materialista világszemlélethez hozzáadódik a spirituális szemlélet, akkor az emberiség elszalasztaná a helyes időpontot. Korunkban azonban egyéb más vonatkozásban is elmulaszthatunk fontos dolgokat. Ezt megértjük, ha az egyes ember fejlődésének előbb említett két áramlatát az egész emberiség összefüggésében szemléljük.

Az ember egyik inkarnációból a másikba, egyik megtestesülésből a másikba megy át. Ez azonban nem történik ok nélkül. Miért száll le az ember a szellemi magasságokból mindig újra és újra a Földre? Miért nem elegendő egyetlen inkarnáció a Földön? Azért, mert a hosszú korszakok folyamán a Föld maga is változik; mind fizikai, mind szellemi és lelki vonatkozásában. Hasonlítsák össze a Föld külső arculatát, azt, amilyen most, itt, azzal, amilyen két-háromezer évvel ezelőtt volt. Hasonlítsák össze az akkori pforzheimi talajt a maival. Már a természettudomány is képes felvilágosítást adni arról, milyen volt a talaj kétezer évvel ezelőtt. De hasonlítsák össze azt is, hogy mit tanult az ember gyermekkorában és ifjúságában akkoriban, és mit tanul ma, és azt kell mondaniuk, hogy változik a fizikai és szellemi élet a Földön. A Föld egészen másmilyen volt két-háromezer évvel ezelőtt, és mindig újra mássá és mássá válik; mindig másmilyen lesz. Állandóan változik. Valahányszor leszállunk a Földre, mindig új körülményeket találunk; új dolgokat tanulhatunk, tapasztalhatunk, élhetünk át, amiket egyesítünk lényünkkel, és új tapasztalatokat viszünk fel a szellemi világba. Azért születünk meg egymást követő földi életekben, hogy fokozatosan, egymásra következő periódusokban vegyük fel a földi élményeket. Mindazt, amit az egymás után következő korokban a külső földi élet nyújthat, összehangoljuk azzal, amit ebben a földi életünkben meg kell tanulnunk. Ennek harmóniában kell lennie.

Nézzünk egy ma élő lelket. Élt a régi egyiptomi korban, és élt az ó-indiai korban is. Valamennyi itt ülő lélek számtalanszor élt már a Földön, mindig más-más életkörülmények között, és ma azért élnek újra, mert amit akkor tanulhattak és tapasztalhattak a Földön, az ma már nem létezik, most viszont valami újat élhetnek át, újabbat tapasztalhatnak. Tételezzük fel, hogy valaki, például a régi Egyiptomban, nem használta fel helyesen az inkarnációit, nem vette fel magába azt, amit akkor lehetett felvenni a Földön. Tegyük fel, hogy emberek, akik a Föld karmája és az egyéni karmájuk tekintetében még különállóak voltak a régi Egyiptomban, elmulasztották a lelkükkel egyesíteni azt, amit éppen ebben a régi Egyiptomban tudtak volna megélni. Ez azt nem akadályozta meg, hogy a kellő időpontban meghaljanak a régi Egyiptomban. Azt azonban megakadályozta, hogy következő születésükkor magukkal hozzák azt, amit ahhoz használnak, hogy teljes értékű emberek legyenek. Ezt nem tudják a következő inkarnációikban minden további nélkül megszerezni. Pedig egy későbbi megtestesülésünkben - hogy lelkünk ne korcsosuljon el - szükségünk van azokra a képességekre és erőkre, melyeket az előző inkarnációnkban sajátíthattunk el az akkori földi viszonyokból. Vannak dolgok, amiket nem pótolhatunk, hogyha elmulasztottuk. Önök talán most azt mondják: szép kilátásokat fest elénk ez az ember! Hiszen nem tudhatjuk, hogy nem mulasztottunk-e el régebbi megtestesüléseinkben hihetetlenül fontos dolgokat. Ez igazán vigasztalan perspektíva, hiszen lehet, hogy szörnyű mulasztásokat követtünk el régebbi inkarnációinkban; mit segít most rajtunk bármi más! Mit segít rajtunk az, ha még erősebben csatlakozunk a szellemtudományhoz, és még jobban fel akarjuk használni jelenlegi inkarnációnkat? Ezt talán nem is tudjuk megtenni, éppen azért, mivel előző inkarnációnkban valami egészen különösen fontosat mulasztottunk el!

Úgy tűnik, ez a most elhangzott igazság iszonyú perspektívát jelent számunkra, vigasztalanná teheti a lelkünket. Mert ha a mulasztásainkat nem tudjuk bepótolni, akkor azt kell mondanunk, hogy bármennyire dolgozunk is a lelkünkön, az mit sem segít, hiszen amit elmulasztottunk, azt nem tudjuk behozni, nem tudjuk bepótolni azt, amit lelkünk csak az ó-indiai, vagy az egyiptomi korban vehetett fel magába.

Ez a vigasztalan perspektíva azonban csak akkor létezne, ha a most levont következtetés helyes volna. De nem helyes, a dolog másképpen áll. Mindazonáltal teljesen igaz, hogy amit lelkünk a régi egyiptomi, indiai, perzsa, vagy görög korban nem sajátított el, azt ma már nem pótolhatja, ez lehetetlen. A helyzet azonban az, hogy most, a mi korunkban vannak az embereknek tulajdonképpen az első olyan inkarnációik, amelyekben tudatosan, a saját hibájukból mulaszthatnak el e tekintetben valamit. És ez még eltart egy ideig. Ez megmagyarázza azt is, hogy miért éppen most érkezik a szellemtudomány a világba: mivel az embernek most adódik csupán lehetősége arra, hogy elmulasszon valamit. Mostantól kell ezeknek az igazságoknak az emberekhez eljutnia, mert most kezdődnek azok az inkarnációik, amelyeket ha nem használnak fel megfelelően, akkor a későbbi földi körülmények között már nehezebb lesz a most elmulasztottakat helyrehozni. Most az a helyzet, hogy az emberek, ha akarnak, eljuthatnak a reinkarnáció, a karma és más szellemtudományos igazságok magyarázatához, így nem kell magukra venniük egy ilyen mulasztás terhét. A szellemtudomány mindent meg fog tenni a következő évszázadok és évezredek során annak érdekében, hogy az emberek helyesen használhassák fel az inkarnációikat, és ne kelljen ezt a vétket magukra vonniuk. Egyetlen inkarnáción ez kevésbé múlik, de hogyha korunkban - mely most kezdődött, és még két-háromezer évig tart - úgy használunk fel két-három inkarnációt, hogy eközben abból, amit a Földön el lehet nyerni, nem vonjuk ki a helyeset, akkor a következő korban hiányozni fog valami lényeges. Ezért jelenik meg a szellemtudomány éppen most, és tudatja az emberekkel azt, hogy mekkora fontossággal bír inkarnációik helyes felhasználása.

Megkérdezhetjük, hogy miért nem követhették el az emberek ezeket a hibákat a régebbi korokban? Azért, mert az ember úgy fejlődött inkarnációról inkarnációra, hogy az ősi múltban maga is a szellemi világok társa volt. Mai képességeink - mindenekelőtt érzékeink fizikai világra való korlátozódása - nem léteztek mindig. Az embernek a régebbi korokban homályos szellemi látása volt, betekinthetett a szellemi világokba. Ez a szellemi látás annál intenzívebb, minél korábbi időkbe megyünk vissza. Az ember tudta azokban a korokban, hogy a szellemi világból származik. Erről nem csupán absztrakt tudása volt, hanem azt is tudta, hogy milyen ez a világ; ismerte a szellemi világ törvényeit. Ezeknek a törvényeknek ösztönösen eleget tett. Mivel lelkünk még kapcsolatban állt a szellemi világgal, ezért lényegében megfelelően használta fel az inkarnációit. Az emberek egybekapcsolódtak az isteni-szellemi világokkal, ezért a tudás tovább hatott bennük, és a régi tudás befolyására ösztönös módon helyesen cselekedtek. A mi korunkban élünk először egy olyan korszakban, amikor a szellemi világ kapui úgymond bezárultak; amikor az ember a születése és a halála között teljesen rá van utalva arra, hogy egyedül az érzéki-fizikai világban észleljen.

Az a korszak, amikor eltűnt az a régi szellemi látás, amelynek révén az emberek mintegy az Égből kapták a megismerést, Krisztus földi útja előtt 3101 évvel kezdődött. Ezt az időpontot meglehetősen pontosan meg tudjuk adni. Ezt megelőzően olyan korszakok voltak, amikor az emberek

-    még ha nem is rendelkeztek a mai erős öntudattal, világos tudattal az énjükről - homályosan, tompán, ezt megelőzően pedig jóval világosabban, valóban betekintettek a szellemi világokba. Az időszámításunk előtti 3101. esztendő előtt egy olyan korszakhoz érünk, ahol az embereknek igen homályosan ugyan, de még volt tudásuk a szellemi világról. Ezt a korszakot Dvapara-yugának nevezik. A Dvapara-yuga, avagy érckorszak, a régi egyiptomi-babiloni-káldeus és az óperzsa korra terjed ki. A még régebbi időkben az emberek mélyebben tekintettek a szellemi világba; ez a Treta-yuga, avagy ezüstkor. Ha tovább haladunk visszafelé, túljutunk az atlantiszi katasztrófán; az ekkor inkarnálódott emberek viszont még olyannyira beleláttak a szellemi világokba, hogy társaiknak érezték azokat a lényeket, akiket ma csak a halál és újabb születés közötti állapotban ismerhetnek meg. Ez volt a Krita-yuga kezdete.

Időszámításunk előtt 3101 évvel kezdődött az a korszak, amelyben az ember számára lassanként megszűnt minden lehetőség, hogy természetéből eredő, normális erői révén tekintsen be a szellemi világba. Ebben a korszakban - időszámításunk előtt 3101-től egészen korunkig - már csak a tompa, homályos szellemi látás öröklött maradványai léteztek néhány embernél. Ekkor már csak a valódi ezoterikus iskolázás révén lehetett a szellemi világokba szabályszerűen feljutni. Az ember átlagos képességei úgy fejlődtek, hogy csak a külső fizikai világra terjedtek ki. Ezt a korszakot keleti kifejezéssel élve Káli-yugának, avagy sötét kornak nevezik, mert az ember a természetes képességei révén már nem lát bele a szellemi világba. A Káli-yuga tehát az a korszak, amely időszámításunk előtt körülbelül 3101 évvel kezdődött, és az emberek figyelmét egyre jobban ráirányította a fizikai síkra.

A szellemi síkon történő legfontosabb eseményeket az emberek általában nem látják meg, mert nem elég figyelmesek. Korunkban fontos dolgok történnek. A legfontosabb az, hogy 1899-ben véget ért a Káli-yuga, vagyis az emberiségfejlődésnek letelt az a korszaka, amelynek az volt a küldetése, hogy az emberi képességeket ráirányítsa a fizikai sík megfigyelésére és észlelésére. 1899-ben egy olyan korszak kezdődött el, amelynek során - mintegy 2500 éven át - lassan ismét más képességek fejlődnek ki természetes képességként az emberlelkekben. Tehát egy olyan korban élünk, amelyben már más képességek fognak kifejlődni. A Káli-yuga befejeződött, és az emberek egy olyan kor felé haladnak, amelyben a lelkükben természetes módon bizonyos új képességek fognak kifejlődni - anélkül, hogy ennek érdekében, vagy ez ellen bármit tehetnének -, és ezek a képességek másmilyenek lesznek, mint amilyeneket a Káli- yuga idején fejlesztettek ki.

Milyen képességek ezek? A Káli-yuga hatása alatt az embernek azok az erői váltak egyre intenzívebbé, amelyek az embert feltalálóvá, a fizikai sík erőinek felfedezőjévé, megmunkálójává tették. Ez természetesen folytatódik, hiszen az egyszer már megszerzett képességek nem mennek veszendőbe. Nem szabad tehát azt mondanunk, hogy a természeti erőkkel való munka képessége mostantól megszűnik. Járulnak hozzá azonban más képességek. A Káli- yuga alatt megszerzett képességhez a természetes éteri látás jellegzetes képessége járul, vagyis egy olyan kor kezdődik, amikor először csak néhány emberlélekben, majd egyre többen, felébrednek bizonyos természetes szellemi látóképességek. Ezt mindenesetre meg kell különböztetnünk attól a sokkal magasabb rendű képességtől, amit a szellemi iskolázás módszereinek alkalmazásával szerez meg valaki. Az ilyen ember minden korban felülmúlja képességeivel azt, ami az emberiség átlagának megfelel. A most kezdődő korban egy olyan természetes képesség fog felébredni, amelynek révén nem csupán a fizikai jelenségek, de a fizikai jelenségek alapját képező éteriség is látható lesz. Vagyis ilyen képességekkel rendelkező lelkek jönnek. Ez már a mi korunkban megkezdődött, és egyre többen érkeznek majd. Most még csak igen szórványosan fordulnak elő a Földön. Ezek a képességek azonban egyre elterjedtebbek lesznek az emberek körében. 1930 és 1940 között már jelentős mértékben lesznek jelen. Ez egy fontos korszak, mert szembetűnővé fog válni az ember új képességeinek megjelenése. Míg ma csak a fizikai testet látják, akkorra azt a képességet is megszerzik, hogy először csupán néhány lényeges vonást, később azonban egyre többet észleljenek az étertestből. Ez fog történni. Az emberiség a közeljövőben úgy fog fejlődni, hogy egyre többen, végül egészen sokan lesznek azok - hiszen ezt voltaképpen az egész emberiségnek szánták -, akik nem csupán az ember fizikai testét látják majd, hanem ezt a fizikai testet mintegy az éteriségbe foglaltan, éteri sugarakkal, éteraurával észlelik. Ez az egyik, amit látni fognak. A másik az lesz, hogy egészen különös élményük támad: képek tárulnak eléjük, és ezeken a képeken különféle dolgok mutatkoznak meg számukra. Először észre sem veszik, hogy miről van szó, majd betegesnek fogják tartani, de azután egyre többen lesznek azok, akik felfigyelnek arra, hogy egy- egy ilyen kép tulajdonképpen egy esemény, amely két, három vagy négy napon belül megtörténik, és amely előzőleg éterikusan leképeződött. Ezek a képességek már századunk első felében ki fognak fejlődni.

Kétféle lehetőség van. Az egyik az, hogy az emberek gondolkodásukkal, érzésükkel és érzékelésükkel megmaradnak annál, amit a Káli-yugában megszereztek. Azok, akik világszemléletükkel, filozófiájukkal, gondolkodásukkal és érzékelésükkel annál maradnak, amit napjainkig tanultak, hamar ítéletet alkotnak majd azokról az embertársaikról, akik ilyesmit észlelnek. Azt mondják, hogy bolondok, megőrültek, hiszen mindenféle csalóka, nem létező dolgot látnak. - Lesznek azonban olyanok is, akik a szellemtudományból értesültek arról, hogy ez realitás. És ezt a következő évtizedekben, évszázadokban mindig hangsúlyozni fogják. És akik meghallják, hogy ez a realitás létezik, azok helyes kapcsolatot találnak majd ezekhez az újonnan megjelenő képességekhez.

Mit teszünk, amikor a szellemtudománnyal foglalkozunk? Nem valami olyasmit csinálunk, ami kielégíti a kíváncsiságunkat, és ezáltal kedvenc elfoglaltságunknak tekintjük, hanem olyasmit cselekszünk, ami előkészíti az embereket arra, aminek el kell jönnie és el is fog jönni. Szellemtudomány nélkül egyszerűen nem is értenénk meg az eljövendő eseményeket. Az emberiség elveszítené azt, amit meg kell kapnia. Ha a Földön teljesen megtiltanák a szellemtudományt, ha mindazokat, akik a szellemtudományért tevékenykednek, esetleg éhhalálra ítélnék, ha kiszorítanák őket az állásaikból és így éhhalálra jutnának, akkor ez megtörténne. Ez esetben az emberiség teljesen elveszítené annak a lehetőségét, hogy megértse azt, ami természetes fejlődésként be fog következni. Ha ez megtörténne, akkor az emberiségfejlődés kiszáradna, elsivatagosodna. E nélkül az impulzus nélkül kellene folytatódnia, és így kiszáradna, elsivatagosodna. Ez teszi a szellemtudományt felelősségteljes kötelességé.

Ha a dolgot így nézzük, akkor azt is megkérdezhetjük, hogy például az előbb elmondottaknak miben fog megmutatkozni a hatása? Nos, az itt ülő lelkek újra testet fognak ölteni egy olyan korban, amikor az emberlelkek már régóta rendelkeznek az említett lelki képességekkel. Mit fog ez eredményezni? Ezekkel a képességekkel még valami más is bekövetkezik. Mégpedig az, hogy az ember képes lesz visszatekinteni a jelenlegi inkarnációjára. Az előbb ábrázolt képességekkel együtt természetes képességként jelenik meg nem csupán a halál és az újraszületés közötti életre való emlékezés, hanem az előző életre történő visszapillantás is. És most arról van szó, hogy a mostani vagy a következő inkarnációnkban valami olyasmit alakítsunk ki, amire visszaemlékezhetünk. Az, amit mindennapi életünk során cselekszünk - ami újabb születésünk idején már réges-régen megsemmisült -, nos, nem ez lesz az, amire emlékezni fogunk. Csak arra leszünk képesek visszaemlékezni, ami benső lényünk központi erejében, énünkben történt. A mindennapi történésekre nem tudunk visszaemlékezni. Azt, ami jelenlegi inkarnációnkból a következőig fennmarad, azt most énünkben kell megragadnunk, átéreznünk. Bár az is igaz, hogy a legtöbb ember még nem hajlamos arra, hogy olyan mélyen merüljön bele benső lényébe, hogy énnek érezze magát. Fichte szerint[2] a legtöbben még mindig inkább a Hold egy salakdarabjának tartják magukat, mint énnek! Ez az én azonban nem jelent belső lelki értéket, ha nem ápoljuk, ha a szellemtudomány révén nem tanuljuk meg megismerni és átérezni. Először is meg kell most teremtenünk azt, amire következő inkarnációnkban vissza tudunk majd emlékezni.

A szellemtudomány, miközben kapcsolatba lép az emberrel és megismeri, megteremti a világ-elemeket, melyek leginkább az emberi én-ben fejeződnek ki; megteremti mint tényeket mindazt, amire az embernek következő inkarnációjában emlékeznie kell. Ha az ember nem használja fel helyesen ezeket az adományokat, akkor következő inkarnációjában rendelkezni fog ugyan a visszaemlékezés képességével, de ennek nem lesz semmi tárgya, mert nem alkotott semmi olyasmit, amire emlékezhetne.

Az ember legnagyobb gyötrelmeihez tartozik, ha van egy képessége, de semmire sem tudja használni. Vissza akarnak majd tekinteni régebbi inkarnációikra, erre képesek is lesznek, de egyetlen tényt sem találnak magukban, amit az emlékezet erejébe felvehetnének. Iszonyúan szomjazzák majd a régebbi inkarnációikra való visszatekintést. A visszatekintés akarása belső kínná válik, de nem látnak semmit, mert nem teremtették meg azt, amit láthatnának. Jelenlegi inkarnációnkban tehát kidolgozzuk azt, amit mint tényt, mint tárgyat teremtünk meg az emlékezés számára, míg a visszaemlékezés képességét az emberiség fejlődésének természetes menetében szerezzük meg.

Itt ismét két áramlatunk van. Az egyik külső: az emberek képességekre tesznek szert; a másik belső: az embereknek meg kell teremteniük azt, amire ezeket a képességeket alkalmazhatják. Mindenütt ezt a két áramlatot találjuk. Mindemellett, legfontosabb erőként és impulzusként - összefüggésben az éteri látás új képességével - hatalmas, óriási élményben lesz részük az embereknek a XX. század első felében.

Akkoriban, amikor a Káli-yuga már 3100 éve tartott, az emberek olyan állapotba kerültek, hogy azt kellett mondaniuk: már nem tudunk a mennyek szellemi birodalmaiba feltekinteni. A szellemi világ kapui bezárultak. - Ekkor azonban eljött először Keresztelő János, majd Krisztus, és megmutatta az embereknek, hogy a fizikai síkon a megfelelő belső fejlődés révén felébreszthető a lélek központi ereje, az én, és az emberek ezáltal megérthetik a szellemiséget. Az Isten Krisztusként leszállt a fizikai síkra, mert az emberi képességek olyanná váltak, hogy a dolgokat már csak a fizikai síkon értették meg. Krisztus azért hozta meg azt az áldozatot, hogy leszállt a fizikai síkra, mert azok az istenek, akik nem szálltak le idáig, nem voltak már érthetőek az emberek számára, mivel az emberek mostanra azt a képességet fejlesztették ki magukban, hogy csak a fizikai síkot vegyék figyelembe.

Most azonban újból kifejlődnek az érzékfeletti látás, az éteri látás képességei. Ennek az lesz a következménye, hogy 1930-1940 között bizonyos számú ember, akik az éteri látás úttörői lesznek, látni fogják azt, hogy ki is a mi korunkban Krisztus. Krisztus egyszer élt csak fizikai testben a Földön. Földünk azonban azóta megváltozott. Ha valaki a Krisztus születése előtti időkben szellemi látóvá vált és betekintett a Földünket közvetlenül körülvevő szellemi lények és jelenségek világába, akkor ott nem találhatta meg azt, amit a golgotai esemény megtörténte után megtalálhatott; amikor Krisztus már leszállt a Földre. Volt valaki, aki ezt pontosan tudta. Tudta a tanításokból, hogy ha az emberek szellemi látóvá válnak, akkor még nem látnak meg a Földön valamit, ami azonban a jövőben, ha Krisztus egykor majd leszáll a Napról, benne lesz a Föld szellemi atmoszférájában. Ez a személyiség ezt mondta: át fogjuk élni a Földön azt a hatalmas időpontot, amikor a szellemi látóvá vált emberek számára szellemileg megjelenik Krisztus, mert le fog szállni a Földre, és annak atmoszférájában szellemileg is látható lesz. - Ez a személyiség tudta ezt, odáig azonban nem jutott el, hogy a palesztinai eseményekből hitet nyerjen afelől, hogy ez a várva várt lény, Krisztus, benne élt a Názáreti Jézusban. Nem volt képes Krisztus Jézust elismerni, nem ismerte el őt. Azután elérkezett az az idő - jóval a golgotai esemény után -, amikor ez a személyiség szellemi látóvá vált: meglátta Krisztust étertestben. Most meglátott valamit a Föld környezetében! Ekkor tudta, hogy Krisztus itt volt. A fizikai valóság, a fizikai látás nem győzte meg; a szellemi látás, Krisztus étertestben való szellemi észlelése azonban igen. Ez a személyiség Pál volt. A damaszkuszi élményben ő látta meg először szellemi látással Krisztust étertestben, ahogyan a golgotai esemény óta láthatják Őt mindazok, akik a szellemi látáshoz felemelkednek.

Ez az a legfontosabb esemény, amelyben ma a szellemi látást kifejlesztett ember részesül: meglátja Krisztust a Föld szellemi atmoszférájában. Mivel ez a képesség az említett időszakban nagyobb számú embernél fel fog lépni, ily módon ők közvetlenül, természetes látással észlelik majd Krisztust az étertestében, akivel úgy érintkeznek majd, mint egy fizikai személyiséggel. Krisztus nem fog még egyszer fizikai testbe leszállni, az emberek azonban képességeik révén felemelkednek az éteriségbe, ahol Ő most megnyilatkozik. Krisztus vissza fog térni hozzájuk kitágult átélésük világába.

Krisztus visszatérése az 1930-1940 közötti időszakban kezdődik el. Ez az esemény észrevétlenül mehet el az emberek mellett, amennyiben nem készülnek elő ennek a nagy eseménynek a megértésére. Erre az eljövendő történésre a szellemtudománynak kell az emberiséget felkészítenie. Nem szabad, hogy észrevétlenül menjen el az emberiség mellett, mert akkor az emberiség elszárad, elsivatagosodik.

Amit most elmondtam, az a következő két évtizedben több helyen, különböző formában elhangzik majd, mert egy igen fontos igazságról van szó, melynek elő kell készítenie az embereket korunk leglényegesebb eseményeire. Ismét eljöttek azok az idők, amelyben jelentős dolgoknak kell történniük. Korunkban azonban tombol a materializmus, ezért megtörténhet, hogy ez a materialista beállítottság még az ilyen tanításokat meghalló és befogadó embereket is megkísérti, arra csábítva őket, hogy Krisztus újbóli hús-vér testben történő megjelenésében higgyenek. Ez materialista hit volna, és ebben csak azok hihetnek, akik nem képesek felemelkedni ahhoz a szemlélethez, hogy a szellem reálisabb, mint a fizikai. Nos, a materializmus abba a kísértésbe viheti az embereket, hogy Krisztus étertestben való visszatérését - ami az ember magasabban fejlett képességeivel látható - összetévesztik egy fizikai, hús-vér testben történő visszatéréssel. Ha ez így történne, az további nagy szerencsétlenségekkel járna az emberiség számára. Épp elég olyan egyén, olyan személyiség létezik azonban korunkban, aki ezt kihasználja, és áldozatul esve az illúziónak, önámításnak, vagy saját alacsonyrendű ösztöneinek, hamis Krisztusnak, a hús-vér testben megjelenő Krisztusnak adja ki magát.

A hamis Krisztusok éppen abban a korszakban fognak megjelenni, amikor az emberiségnek az igazi Krisztust étertestben kell meglátnia. Az antropozófusok azonban arra hivatottak, hogy meg tudják különböztetni a szellemit a materiálistól, és hogy felvértezzék magukat minden olyan állítással szemben - bárhonnan származzanak is -, hogy Krisztus hús-vér testben fog eljönni. Az antropozófusok hivatottak annak belátására, hogy ez materializmus, és hogy ez az a legveszélyesebb kísértés, amely az emberiség fejlődésének egyik legfontosabb eseményénél, Krisztus visszatérésénél, megjelenhet. Ekkor kiviláglik, hogy az emberek eljutottak-e már odáig, hogy nemcsak beszélnek a szellemről, hanem ezt a szellemi valóságot, élő módon, magasabb- rendűnek ismerik el az anyag valóságánál.

Meg kell mutatkoznia annak, hogy az emberek eljutottak-e már odáig, hogy felismerjék Krisztust egész jelentőségében, éppen azért, mert Ő szellemi módon nyilvánul meg számukra. Ez lesz az emberek legnagyobb próbatétele, hiszen Földünk legnagyobb impulzusa jelenik meg számukra, és azt mondja nekik: csak akkor ismerhettek meg, ha nemcsak beszéltek a szellemiségről, hanem tudjátok is azt, hogy a szellem reálisabb, valóságosabb és értékesebb, mint a pusztán hús-vér anyagiság. - Ezt is fel kell vennünk az érzéseinkbe ahhoz, hogy megfelelőképpen találkozzunk az elkövetkezendő évtizedekkel, amelyek felé haladunk. Ez az esemény azonban nem csupán azoknak lesz fontos, akik akkor még fizikai testben fognak élni, hanem azoknak a lelkeknek is, akik már a halál és az újabb születés között tartózkodnak. Az úgynevezett halottaknak ez éppúgy fontos lesz, mint ahogyan a Golgotán elszenvedett halál is fontos volt nem csupán a fizikai testben élő kortársaknak, de a kamalókában, vagy a devachánban tartózkodó lelkeknek is. Ezt jelképesen úgy fejezték ki, hogy Krisztus azokhoz is leszállt, akik a másik világban voltak: „alászállt a pokolra”. Századunk nagy spirituális próbatétele fontos lesz nem csupán a fizikai, hanem a szellemi síkon élőknek is, az úgynevezett halottaknak is.



[1]  Rudolf Steiner: Gyermeknevelés (GA 34).

[2]  J. G. Fichte: A teljes tudománytan alapja (1794), a 4. fejezet jegyzete.

  Hiba és javítás beküldése... Megjelölés olvasottként