Tegnapelőtt utaltunk arra, hogy az emberiség a jelen időpontban súlyos események felé halad. Hogy miről is van szó, azt akkor érthetjük meg, ha korunkat teljesen belehelyezzük az emberiségfejlődés menetébe. Ily módon újból megjeleníthetünk egynémely ismert és ismeretlen tényt. Tudják, hogy a Krisztus-esemény megjelenése előtt elhangzó egyik leglényegesebb kijelentés ez volt: „Változtassátok meg a lelki felfogásotokat, mert a mennyek országa közel jött hozzátok.” Ezek mélyreható, jelentős szavak, mert arra utalnak, hogy az egész lelki fejlődéssel kapcsolatban jelentős dolgok történtek akkoriban. Az úgynevezett Káli-yugából, avagy sötét korszakból akkorra valamivel több mint 3000 év telt el. Mi az értelme ennek a korszaknak? Ebben a korszakban az ember - szokásos körülményei között - egyedül arra hagyatkozhatott, ami külső érzékszerveinek megnyilvánult, és amit az agy eszközéhez kötődő értelem meg tudott közelíteni. A Káli-yuga sötét korszakában ez volt minden, amit képes volt megtapasztalni, tudni és érteni. Ezt a sötét korszakot megelőzte egy másik, amikor az ember nem csupán a külső érzékeire és az értelmére volt utalva, hanem többé- kevésbé emlékezett még azokra a régi, álomszerű állapotokra is, amelyek lehetővé tették számára a szellemi világhoz való kapcsolódást. Erről az ősi emberi korról akarunk most képet alkotni.

Az ember nem csupán az ásványok, a növények és az állatok világát, valamint önmagát észlelte a fizikai ember birodalmában, hanem egy ébrenlét és alvás közötti állapotában láthatta az istenek világát is. Önmagát ekkor a hierarchikus rend legalsó tagjának észlelte, maga felett pedig az angyalokat, arkangyalokat, és így tovább látta. Átélése révén tudta, hogy a szellemi világ tagadása ostobaság volna, mint ahogy ma ostobaság volna az ásványi, a növényi és az állati birodalom tagadása. Az ember megismerése azonban nem csupán e birodalmak ismeretéből fakadt, hanem lehetősége nyílt arra is, hogy áthassa magát a szellemi világ birodalmának erőivel. Ilyenkor extázisban volt, én-érzése háttérbe szorult, a szellemi világ azonban valósággal beleáradt. Ennélfogva nem csupán tudással és tapasztalattal rendelkezett, hanem például ha megbetegedett, az extázis révén felfrissüléshez és gyógyuláshoz is juthatott. Azokat a korszakokat, amikor az ember még közvetlen kapcsolatban állt a szellemi világgal, a keleti bölcsesség Krita-yugának, Treta-yugának és Dvapara-yugának nevezte. E legutóbbiban nem pillanthatott már be közvetlenül a szellemi világokba, úgy emlékezett csupán rájuk, mint az öregember a fiatalságára. Ezután mintegy bezárultak a szellemi világ kapui. Az ember szokványos tudatállapotaiban nem érintkezhetett a szellemi világgal. Egy olyan kor jött el, amikor már csak az okkult iskolázás hosszú, szigorú előkészülete alapján lehetett a szellemi világ felé fordulni. A Káli-yuga ideje alatt olykor behatolt valami a szellemi világból a fizikaiba. Ez azonban legtöbbször nem a jó hatalmaktól érkezett, hanem démoni természetű volt. Az evangéliumok leírásaiban szereplő, sajátos betegségekben szenvedő személyiségek megbetegedései - melyet megszállottságnak neveztek - minden esetben ezekre a démoni hatásokra vezethetőek vissza. Ezekben a betegségekben gonosz szellemi lények befolyását kell felismernünk. A kis Káli-yuga Krisztus előtt körülbelül 3000-ben kezdődik, és az jellemzi, hogy a szellemi világ kapui lassanként teljesen bezárultak az átlagos tudat előtt, így minden megismerést az érzékelhető környezetből kellett megszerezni. Hogyha ez így folytatódott volna, az ember teljesen elveszíti a szellemi világgal a kapcsolatot. Addig még megőrzött ugyan a hagyomány révén egynémely emléket, ekkor azonban ezzel is egyre jobban elveszítette a kapcsolatot. Mert a tanító mint a hagyomány őrzője sem tudott már közvetlenül beszámolni neki a szellemi világról. A szellemi világ felvételéhez nem volt már meg a képessége. Az emberiség megismerése egyre inkább csak az anyagra terjedt ki.

A fejlődés további menetében az emberek nem találhattak volna rá újból a szellemi világgal való kapcsolatra - még ha meg is próbálják -, hogyha másfelől nem történik valami. Ez azáltal jött létre, hogy az az isteni lény, akit Krisztusnak nevezünk, megtestesült a fizikai síkon.

Régebben az ember felemelkedhetett a szellemi lényekhez. Most azonban a szellemi lényeknek kellett egészen közel jönniük az emberhez; teljesen le kellett szállniuk az ember szférájába azért, hogy az ember az én-lényével felismerhesse őket. Ezt az időpontot a régi korokban profetikusan kinyilatkoztatták. Elmondták, hogy az ember akkor majd saját énjével és énjében találja meg a kapcsolatot istenéhez. Amikor azonban ez a pillanat elérkezett, erélyesen kellett az embereket figyelmeztetni arra, hogy az ígért időpont valóban eljött. Ezt Keresztelő János tette meg a legerőteljesebben. Utalt arra, hogy az Idők megváltoztak, és ezt mondta: „Elközelített a mennyeknek országa!" Hasonlóképpen utalt erre azután Krisztus Jézus is. A legjelentősebb utalást azonban erre vonatkozólag, még ezt megelőzően, a Jordán folyóbeli keresztelések - melyben sok ember részesült János révén -, valamint János tanítása jelentették. Ez azonban önmagában még nem tette volna lehetővé a változást. Számos embernek kellett a szellemi világban olyan élményhez jutnia, amely felélesztette benne azt a meggyőződést, hogy egy istenség fog megnyilatkozni. És ez a vízbemerülés révén történt meg. Mikor valakit a vízbe- fulladás fenyeget, meglazul az étertest és a fizikai test közötti kapcsolat, az étertest részben kiemelkedik a fizikai testből, és az ember átéli a világfejlődésben bekövetkező új impulzus jelzését. Ebből adódik ez a hatalmas intelem: változtassátok meg a lelki felfogásotokat, mert közel van a mennyek országa! Olyan lelkiállapotba kerültök, amely által kapcsolatba léptek majd a leszállott Krisztussal. Az Idők beteljesedtek.

Krisztus Jézus az Idők beteljesüléséről az úgynevezett hegyi beszédben adta meg a legbehatóbb tanítást. Mindazonáltal ez nem a népnek szóló beszéd volt, mert: „Amikor pedig Krisztus látta a sokaságot, elment, és a tanítványainak nyilatkozott meg”. Ekkor Krisztus nagyjából a következőket nyilatkoztatta ki nekik. A régi korokban az embert az extázisban töltötte be az istenség, énjén kívül lett boldog; közvetlen átélése volt a szellemi világról, ahonnan szellemi erőket hozhatott le, és gyógyító erőket meríthetett. Most azonban - mondta Krisztus Jézus a tanítványainak - azt az embert töltheti be az istenség, aki önmagán belül hatja át magát az Isten- és a Krisztus-impulzussal; aki ebben az impulzusban magát énként tudja kibontakoztatni. Korábban az emelkedhetett fel csupán a szellemi világba, akit betöltöttek ennek a szellemi világnak az áramlatai, csak őt nevezhették boldognak, szellemben gazdagnak. Ez volt a régi értelemben vett szellemi látó, és a legritkább személyiségek közé tartozott. A legtöbb ember a szellem koldusa lett. Most azonban azok találhatták meg a mennyek országát, akik az énjükben keresték. Ami az emberiség egy ilyen jelentős korszakában történik, az mindig az egész emberért történik. Ha ez lényének akár egyetlen részét is megragadja, a többi is vele csendül. A mennyek országának közelségétől az ember minden része megelevenedik: fizikai teste, éterteste, érzőlelke, értelmi- vagy kedélylelke, tudati lelke, énje és lelkének magasabb tagjai. Ezek a tanítások megegyeznek az ősi kozmikus bölcsesség nagy tanításaival.

Régebben a szellemi világba való belépéskor az étertestnek könnyen el kellett válnia a fizikai testtől, amelynek tehát egészen különös természetűnek kellett lennie. Ezért mondta Krisztus Jézus a fizikai testre utalva: boldogok lehetnek a koldusok, vagyis akik a szellemben szegények, mert ha helyesen fejlesztik az én által irányított külső testet, megtalálják a mennyek országát. - Az étertestről azután azt mondta: régebben az emberek kigyógyulhattak testi és lelki szenvedéseikből, ha extázis révén felemelkedtek a szellemi világba. Ha a szenvedőket most bensőségesen áthatja az istenség, meggyógyulnak, megvigasztalódnak; önmagukban találják meg az alapot és a vigaszt. - Az asztráltestről pedig ezt mondta: akik azelőtt vad, viharos szenvedélyeket és impulzusokat tápláltak asztráltestükben, azáltal szelídültek meg, hogy az isteni-szellemi lényektől nyugalom, higgadtság és megtisztulás áradt feléjük. - Most azonban saját én-erejük által Krisztus hatására kell az embereknek az asztráltestük megtisztításához szükséges erőt megtalálniuk. Most a Föld lett az asztráltest megtisztulásának helyszíne. Ezért kellett az asztráltestre vonatkozó impulzust úgy leírni, hogy csak azok lehetnek boldogok és Istennel telítettek asztráltestükben, akik a kiegyensúlyozottságot megszerzik; sorsuk és fizetségük a Föld minden reménysége és java lesz. - A negyedik boldogság az érzőlélekre vonatkozik. Aki érzőlelkében valóban meg akar tisztulni, és magasabb fejlődést akar benne átélni, az megkapja énjében Krisztus impulzusát, szíve szomjazni fogja az igazságot, betölti az istenség, és énje önmagában kapja meg táplálékát. - A következő lénytag az értelmi- vagy kedélylélek. Az én az érzőlélekben tompán szendereg, és csak az értelmi- vagy kedélylélekben ébred fel. Ha énünkkel az érzőlélekben szendergünk, akkor nem vagyunk képesek megtalálni minden emberben azt, ami valóban emberré teszi, az énjét. Mielőtt az ember kifejleszti magában az énjét, fel kell növesztenie érzőlelkét a magasabb világokba, hogy ott észlelhessen valamit. Hogyha azonban kifejleszti magát az értelmi- vagy kedélylélekben, képes észlelni a mellette lévő embert. Minden eddig említett lénytagnál emlékeznünk kell arra, ami az előző birodalmakban megadatott. A lélek csak az értelmi- vagy kedélylélekben telítődhet azzal, ami az egyik embertől a másikhoz áramlik. Az ötödik boldogság mondatfűzésében valami különlegesnek kell megjelennie: az alanynak és az állítmánynak azonosnak kell lennie, mert arra kell utalnia, amit az én bontakoztat ki magában. Ez az ötödik mondat így szól: „Boldogok az irgalmasok, mert irgalmasságot nyernek.” Ez egy keresztpróba, amit itt egy okkult iratnál végzünk. Krisztus mindezeket megígérte az emberi természet egyes lénytagjaira vonatkozóan - minden összhangban van.

A Boldogságok következő mondata a tudati lélekre vonatkozik. Általa az én - mint tiszta én - oly módon jut fejlődéshez, hogy felveheti magába Istent. Ha tehát az ember képes idáig feljutni, akkor képes lesz az isteni egy cseppjét, az énjét, önmagában észlelni. Megtisztított tudati lelke révén láthatja az Istent. A Boldogságok hatodik mondatának tehát Isten látására kell vonatkoznia. Az én és a tudati lélek külső fizikai kifejeződése a fizikai vér, és amiben ez különösképpen kifejezésre jut, az az emberi szív, mint a megtisztított én kifejeződése. Krisztus ezért így szólt: „Boldogok a tiszta szívűek, mert meglátják Istent. ” Ezzel éppen arra utal ilyen bensőségesen, hogy szívünk az énnek, az emberben levő isteninek a kifejeződése.

Most még ahhoz kell felemelkednünk, ami a tudati léleknél is magasabb, a manaszhoz, a buddhihoz és az atmához. A jelenlegi ember kifejlesztheti lelkének három részét; magasabb lénytagjait - a szellem-ént, az életszellemet és a szellemembert - azonban csak a távoli jövőben fogja kifejleszteni. Ezek önmagukban nem élhetnek még az emberben, ehhez magasabb lényekhez kell feltekintenie. Szellem-énje még nincs benne; ez később árad csupán ki az ember fölé. Az ember még nem elég fejlett ahhoz, hogy a szellem-ént teljesen felvegye magába. ilyen vonatkozásban fejlődésének kezdetén tart csupán; olyan, mint egy edény, amely lassanként fogja azt befogadni. Erre utal a Boldogságok hetedik mondata. A szellemén először csak átmelegítheti, átszőheti az embert. Csak Krisztus tette hozza le a Földre, mint a szeretet és a harmónia erejét. Ezért mondja Krisztus: boldogok, akik a szellem-ént mint első szellemi lénytagot lehozzák magukhoz, mert Isten gyermekei lesznek. - Ez a magasabb világok felé küldi az embereket. Ezen kívül utalás történt arra is, amit a jövő számára kell létrehozni, amit azonban a jelenkor egyre jobban támad, minden erejével és hatalmával üldöz. Erre a boldogságok nyolcadik mondata utal: boldogok, avagy Istennel telítettek azok, akiket üldöznek az igazságért, mert énjüket betölti a mennyek országa, az életszellem, a buddhi. - Ehhez kapcsolódva utalást találunk még Krisztus különleges missziójára is, abban az értelemben is, hogy Krisztus bensőséges tanítványai boldogok lehetnek, ha üldöztetést szenvednek érte: ez a halvány utalás az atmával függ össze, ami csak a távoli jövőben lesz elérhető.

A hegyi beszédben tehát hírül adatik a nagy tanítás a mennyek országáról, mely elközelített. Ezen események során teljesült be Palesztinában az emberiségfejlődés misztériuma: az ember olyannyira éretté vált minden lénytagját illetően, hogy megtisztított fizikai erőivel közvetlenül felvehette a Krisztus-impulzust. Ily módon ment végbe az Istenember - Krisztus - összekapcsolódása az emberrel - a Názáreti Jézussal -; három évig hatotta át a Földet erőinek áramlatával. Ennek azért kellett megtörténnie, hogy az ember a Káli-yuga idején ne veszítse el teljesen a szellemi világhoz fűződő kapcsolatát. A Káli-yuga - a sötét korszak - azonban még hosszú időn át tartott, egészen 1899-ig. Ez egy különösen fontos év az emberiségfejlődésben, mert ekkor telt le a Káli-yuga 5000 éves időszaka, és egyben elkezdődhetett az emberiség fejlődésének egy új szakasza. A Káli-yuga régi képességeihez az ember új szellemi képességeket fog kialakítani. Ezzel egy olyan időszak felé haladunk, amelyben az isteni-szellemi világokba való bepillantás új, természetes képességei és lehetőségei ébrednek fel. Lesznek néhányan, akik még a XX. század közepe előtt teljes én-tudattal fogják megtapasztalni az isteni-szellemi világ átnyúlását fizikai világunkba, azon a módon, ahogyan ezt Saul élte át Damaszkusz előtt, Pállá történő átalakulásakor. Ez bizonyos számú embernél természetes állapot lesz.

Krisztus nem fog újra fizikai testben inkarnálódni, mint ahogy tette ezt annak idején Jézusban, mert ezzel most semmit sem lehetne elérni. Erre akkor a kozmikus-földi fejlődés mélységes törvényszerűségei miatt volt szükség, mert az emberek különben nem lettek volna képesek Őt felismerni. Az emberek azonban azóta továbbfejlődtek: képessé váltak arra, hogy lelki erőik révén eljussanak az éteri látásig. Krisztus ezért nem fizikai, hanem étertestben lesz látható számukra. Mindez az elkövetkező 2500 év során, a XX. század közepétől kezdve fog egyre inkább fellépni. Elegendően nagyszámú ember éli át majd a damaszkuszi eseményt ahhoz, hogy ezt végül mint közismert történést az egész Földön elismerjék. Azért foglalkozunk a szellemtudománnyal, hogy ezek az először csak erőtlenül fellépő képességek ne menjenek el észrevétlenül, nyomtalanul az emberek mellett; hogy a kegyelemben részesült embereket ne tekintsék álmodozónak vagy őrültnek, hanem legyen egy kis embercsoport, amely megérti és támogatja őket, megakadályozva ezzel azt, hogy az emberi értetlenség brutálisan agyontapossa ezeket a zsenge csírákat, adottságokat. A szellemtudománynak elő kell készítenie annak lehetőségét, hogy ezek a képességek fejlődni kezdjenek. Az előző előadásban utaltunk ezekre a képességekre mint a Shambala országába való bepillantásra, mellyel az ember felismerheti Krisztus lényét és jelentőségét, akinek újbóli megjelenése nem más, mint az ember Krisztus megismerésébe való belenövekedése.

A korszakok általában megismétlődnek, ám mindig némileg másképp. A szellemtudomány úgy tekint a Káli-yuga korszakára, mint aminek kezdetén bezárultak a szellemi világ kapui. Az első ezer év elteltével az hozta az első kárpótlást, hogy Ábrahám individualitása révén - miután Melkizedek beavatta - lehetségessé vált egy ember számára, hogy a környező világ érzékek elé táruló kárpitjának felismerésével és helyes értékelésével felismerje Istent ebben a külső világban. Ábrahámnál mutatkozott meg az Én-Isten megismerésének első hajnalpírja, egy olyan istenének, aki rokonságban van az emberi én-természettel. Ábrahám számára nyilvánvaló volt, hogy van valami az érzékelhető világ jelenségei mögött, ami elvezet ahhoz, hogy az emberi ént a hatalmas, megfoghatatlan kozmikus-én egy cseppjének fogjuk fel.

Az isteni megnyilatkozás második fokát Mózes korában élték át az emberek, mert ekkor Isten az elemek révén közeledett az emberhez. Az égő csipkebokorban, a Sínai- hegyi villámlásban és mennydörgésben nyilatkozott meg érzékeinek; legmélyebb lényét szólította meg. Az ily módon kiküzdött Isten-megismerés harmadik évezredében a salamoni korszak következett, amelyben Isten annak a templomnak a szimbólumai által nyilatkozott meg, amelyet Salamon Jeruzsálemben felépített. Az isteni kinyilatkoztatás tehát fokozatosan történt: Ábrahámnál mint Én-Isten, avagy Jahve-Isten; Mózesnél az égő bokor tüzében, a villámlásban és a mennydörgésben; Salamonnál pedig a templom szimbólumában. Az, ami egy bizonyos korszakra érvényes, később fordított sorrendben megismétlődik. A fordulópont Krisztus Jézus palesztinai megjelenése. Legelőször az merül fel ismét, ami ezelőtt az időpont előtt legutoljára hatott. A Krisztus utáni első évezred ezért újból salamoni; az emberek legjobbjaiban Salamon szelleme működik azért, hogy áthassa a Golgotai Misztériumot. Az tudta ezeket a jeleket a legátfogóbban és a legbensőségesebben értelmezni, aki a Krisztus utáni első századokban mélyen át tudta érezni a golgotai tettet.

A Krisztus utáni második évezredben a mózesi korszak ismétlődését ismerhetjük fel. Ami akkor külsődleges átélés volt, az most Eckhart mester, Johannes Tauler és mások misztikájában jelent meg. Amit Mózes külsőleg élt át az égő bokorban, a dörgésben és a villámlásban, azt a misztikusok lényük bensejében élték át. Erről a bensőjükbe történő visszahúzódásról azt mondták, hogy ilyenkor az Én-Isten nyilatkozik meg számukra. Ha megragadták lelkükben énjük apró szikráját, akkor az Én-Isten, a Jahve Egyisten nyilatkozott meg számukra. Így volt ez Taulernál is, aki nagy prédikátor, hatalmas tények hirdetője volt. Felkereste őt egy laikus, egy felföldi istenbarát, akiről először úgy vélték, hogy Tauler tanítványa kíván lenni, nemsokára azonban a tanítója lett; ezután Tauler olyan bensőséges erővel tudta Istent a benső lényéből hirdetni, amint ez a beszámolókból kiderül, hogy számos tanítványa és hallgatója szinte élettelenül esett össze a beszédeit hallva, ami emlékeztet azokra az eseményekre, amelyek között Mózes a Sínai-hegyen megkapta a törvényeket.

Korunkig ez a szellem töltötte be az évszázadokat. Most azonban az ábrahámi korszak emlékezete és újbóli felélesztése felé haladunk, de abban az értelemben, hogy az embereket kivezetik a fizikai érzékekkel megközelíthető világból. Ábrahám szelleme olyan módon fogja a megismerésünket befolyásolni, hogy az emberek szakítanak az érzékelhető világ kizárólagos nagyrabecsülésével. Míg Ábrahámnál az érzékek világában találták meg csupán a szellemet, az Istent, addig az emberek most túlnőnek az érzékelhető világon, és belenőnek a szellemi világba. Azt mondhatjuk: eddig nem ártott a fejlődésnek, ha az emberek mit sem tudtak mindezekről, a most kezdődő korban azonban olyan helyzetbe kell kerülniük, hogy tudatosan vegyék kezükbe a sorsukat. Tudniuk kell arról, hogy a későbbiekben Krisztus észlelhető lesz. Jogosan beszélnek arról, hogy Krisztus a golgotai esemény után leszállt a holtakhoz, a szellemi világba, hogy elhozza nekik a megváltás igéjét. A Krisztus-esemény még most is ugyanilyen értelemben hat. Épp ezért mindegy, hogy az ember itt, a fizikai földi világban él-e, vagy már meghalt: a Krisztus-eseményt átélheti a szellemi világban is, ha itt a Földön eljutott annak megértéséhez. Akkor meg fog mutatkozni, hogy az ember nem ok nélkül élt itt a Földön. Ha azonban nem szerezte meg a Földön a Krisztus-esemény megértését, akkor ezek a hatások nyomtalanul mennek el mellette a halál és az újabb születés közötti időben, és várnia kell a következő földi visszatéréséig, az újabb születéséig arra, hogy az előkészületekhez lehetőséget kapjon. Nem szabad azt hinnünk, hogy Krisztus újra hús-vér testben fog megjelenni, ahogy ezt egyes tévtanok hirdetik, hiszen akkor nem hihetnénk az emberi képességek továbbfejlődésében, hanem azt kellene mondanunk, hogy az események ugyanolyan módon ismétlődnek meg. Ez azonban nincs így, mert az események mindig magasabb fokon ismétlődnek meg.

A következő századokban sokszor fogják még hirdetni, hogy Krisztus visszatér és megnyilatkozik. Hamis messiások, hamis Krisztusok jelennek majd meg. Azok azonban, akik az elmondottaknak megfelelően valóban megértik Krisztus valódi megjelenését, elutasítják az ilyen jelenségeket. Aki ismeri a legutóbbi századok ez irányú történelmét, nem találja meglepőnek az effajta messiások megjelenését. Ez történt többek között a keresztes hadjáratok előtt, majd a XVII. században is, amikor például Szmirnában lépett fel egy hamis messiás - Sabbatai Cévi -, akihez még Franciaországból és Spanyolországból is áradtak a zarándokok.

Akkoriban egy ilyen tévútra vezető hit nem sokat ártott. Most azonban, amikor az előrehaladott emberi képességekkel fel kellene ismernünk, hogy Krisztus hús-vér testben való megjelenése tévedés - míg étertestben való megjelenése viszont helyes és igaz -, most, amikor szükségszerű a határozott megkülönböztetés, egy ilyen összetévesztés csúnyán megbosszulja magát. Nem hihetünk egy állítólagos, hús-vér testben megtestesült Krisztusban, csakis kizárólag az étertestben megjelenőben. Ez a jelenség mintegy természetes beavatás lesz, miként a beavatott most különleges élményként részesül ebben az élményben. Egy olyan korszak felé haladunk tehát, amikor az ember megismerése számára a fizikai-érzékelhető birodalmon kívül ott lesz körülötte egy szellemi is. A szellemek eme új birodalmában azonban az éteri Krisztus lesz a vezető. Azok, akik tapasztalják magukban ezeket a tényeket, elismerik majd ezt a

Krisztus-eseményt, bármilyen vallási közösséghez vagy hitvalláshoz tartozzanak is. A keresztények talán nehezebb helyzetben vannak, mint a más valláshoz tartozók, amikor ténylegesen átélik az éteri Krisztust; a Krisztus-esemény elfogadását azonban ugyanolyan neutrálisan kell megpróbálniuk. Épp az lesz a feladat, hogy különösen a kereszténységből fejlődjön ki annak megértése, hogy a szellemi világba való belépés lehetősége független minden pozitív hitvallástól, mert kizárólag a jóakarat révén megy végbe.

Ehhez mindenekelőtt az antropozófiának kell hozzásegítenie bennünket. Be fog vezetni abba a szellemi országba, amelyről a régi tibeti írások mint távoli, elragadtatott meseországról beszélnek - ezen a szellemi világot értik -, Shambala országába. Az embernek azonban most nem elragadtatott állapotban, hanem Krisztus vezetése alatt, teljesen tudatosan kell ide belépnie. A beavatott már most is gyakran elmehet - és el is kell mennie - Shambalába, hogy új erőket hozzon el onnan. Később a többi ember is be fog lépni Shambala országába, meglátja ragyogását, ahogy Pál látta maga felett ragyogni Krisztus fényességét. Ez őfeléjük is áramolni fog, nekik is megnyílik a fény világának kapuja, amelyen keresztül belépnek Shambala szent országába.