"Bizonyos dolgoknak szükségszerűen meg kell történniük, még akkor is, ha ezek valamilyen szempontból károsak. Kell, hogy az ember ki legyen téve ilyen ártalmaknak, hogy ezeket leküzdve bizonyos erőket szerezzen meg."
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció
<< Vissza



Makrokozmosz és mikrokozmosz (10)

9. --

[Az alvás jótékony erőinek és a szellemi megismerési szerveknek kialakítása. Az ítélőképesség három fokozata: érzelemszerű igazságérzék, értelemszerű bírálat és szív-gondolkodás. Az ellentmondások kezelésének megtanulása. Az én szemlélése tizenkét különböző szempontból. Szellemtudományos ismeretek és a logikus gondolkodás nyelve.]

Bécs, 1910. március 29.

Tegnap a szellemi világokba vezető úgynevezett rózsakeresztes útról beszéltünk. Felhívtam a figyelmüket arra, hogy ez olyan út, amely az emberiség fejlődésének törvényei szerint a legjobban megfelel a mai ember számára. Elmondtam azt is, hogy az ember lelki életében véghezvitt bizonyos tevékenysége folytán felemelkedik az imaginatív, inspiratív és intuitív megismeréshez. Ha nem volna más, csak az, amit tegnap leírtam, ha csak azok a módszerek állnának rendelkezésünkre, amelyeket akaratunktól függően alkalmazunk lelkünkben, akkor felemelkedésünk a tegnap vázolt módon történne e három fokozaton át. Először a szellemi megismerés szerveit kellene kialakítani, és csak a lemondás ideje után emelkedhetnénk fel egy bizonyos árnyékszerű, alig észlelhető átéléstől a valódi tapasztalásig. Az emberiség jelenlegi korszakában azonban még nem vagyunk csupán arra utalva, amit szándékosan cselekszünk lelkünkkel. Ha majd a távoli jövőben erre leszünk utalva, akkor a fejlődés törvényei is mások lesznek, és akkor majd kezdettől fogva tudatosan lépünk be a szellemi világba. Ez ma is megtörténhet, de csak azért, mert fejlődésünkben segítséget kapunk.

Tegnap nem beszéltünk arról, hogy annak számára, aki egy ilyen szellemi fejlődés útjára lép, aki lelkén olyan módszer szerint dolgozik, amelyet leírtunk, miben nyilvánul meg az alvás erősítő hatása. Ha az ember fejlődése folyamán nem létezne az alvás, akkor igen sokáig kellene várnia, amíg felfigyelhetne az ismertetett módszerek folytán létrejövő egészen finom élményekre. Azáltal azonban, hogy az ember élete az ébrenlét és az alvás között váltakozik, az alvás erői javára válnak, amikor kialakítja azokat a szerveket, amelyeket lótuszvirágoknak neveztünk. Ha a lótuszvirágokkal egyelőre még nem is észlel semmit, alvása idején erőket kap a magasabb világokból, a makrokozmoszból, és ezek az erők, amelyek alvása alatt beleáramlanak, azt idézik elő, hogy e szervekkel előbb vagy utóbb bekövetkezik a szellemi világ valóságos átélése, úgyhogy valamit látni is fog. Ennek előfeltétele, hogy hosszabb-rövidebb ideig úgy dolgozzon a lótuszvirágok kialakításán, hogy ismételten szimbolikus képzetekhez folyamodik, újra meg újra átéli ezeket, és ekkor belsőleg úgy megerősödik, hogy lelki élete gazdaggá válik, akkor is, ha külső benyomások nem érik. Az imaginatív megismerés, ha ezt az ember valóban eléri, arra teszi képessé, hogy bizonyos módon belelásson a szellemi világba.

Ez a következőképpen történik. Az embernek aránylag hosszú ideig kell ilyen kedélyvilágához szóló, közvetlenül az életből merített jelképeket vagy bizonyos nagy kozmikus titkokat röviden magukba foglaló mondásokat belső elmélyedéssel átélnie. Egyik nap azonban észreveszi - eleinte az alvásból való felébredés pillanatában, majd aztán, ha elfordítja figyelmét a külső élményekről, napközben is - hogy lelke előtt van valami, ami a saját maga által megalkotott jelképekhez hasonlóan jelenik meg, de úgy, mint a virág vagy a kő a mindennapi tudatban, és ezekről tudja, hogy nem ő hozta létre őket. Már az előkészület ideje alatt a jelképek gondos megalkotása révén megtanulja, hogy megkülönböztesse a hamis jelképeket az igaziaktól. Aki valóban gondosan előkészül, és ezáltal megtanulja, hogy magasabb rendű életéből kiküszöbölje saját véleményét, kívánságait, vágyait és szenvedélyeit, és megtanulja azt is, hogy ne azért tartson valóságnak valamit, mert az tetszik neki, az egy ilyen jelkép megjelenésekor tudni fogja, hogy melyik igaz és melyik hamis.

Ekkor bekövetkezik valami - és ezt fontos megfigyelni, hogy a valódi és hamis jelképeket megkülönböztethessük - amit nem tudunk másképpen megnevezni, mint úgy, hogy ez a szívvel való gondolkodás. Ez olyasvalami, ami a fejlődés folyamán egyszer csak létrejön, ahogy tegnap leírtuk. Az ember a mindennapi életben úgy érzi, hogy a fejével gondolkodik. Ez természetesen csak képszerű kifejezés, mert az ember a szellemi szervekkel gondolkodik, amelyeknek alapja az agy, de mégis úgy véljük, hogy a fejünkkel gondolkodunk. Egészen másképpen érzünk azzal a gondolkodással kapcsolatban, ami akkor jelenik meg, ha fejlődésünkben kissé előrehaladtunk. Ekkor valóban úgy érezzük, hogy ami eddig a fejünkben lokalizálódott, most a szívbe került. Persze nem a fizikai szív az, ami gondolkodik, hanem az a szerv, ami a szív közelében fejlődik ki, az úgynevezett tizenkét levelű lótuszvirág. Ez egyfajta gondolkodó szervvé válik, és ez a gondolkodás élesen különbözik a szokásos gondolkodástól. A szokásos gondolkodáshoz köztudottan megfontolás szükséges, hogy valamilyen igazsághoz eljussunk. Fogalomról fogalomra haladunk. Egy bizonyos pontból kiindulunk, logikusan haladunk a következő pontig, és e logikai megfontolás útján eljutunk oda, amit aztán igazságnak, megismerésnek nevezünk. Ez a mindennapi gondolkodás útján megszerzett megismerés. Másképpen van ez, ha a valóságot az előbb leírt igazi jelképek útján akarjuk megismerni. Ezek úgy állnak előttünk, mint a tárgyak, de a róluk való gondolkodás nem téveszthető össze a fej szokásos gondolkodásával. Mert itt közvetlenül adódik, hogy valami igaz vagy téves, és nincs szükség megfontolásra ahhoz, hogy a magasabb világok valamely tényére vonatkozóan ezt vagy azt mondjuk. Amíg a kép előttünk áll, tudjuk, hogy mit kell mondanunk róla. Ez a közvetlenség jellemzi a szívgondolkodást.

A mindennapi életben nincs sok dolog, amit ehhez hasonlíthatnánk, de a jobb megértés kedvéért megemlíthetünk valamit. Ezek mindenekelőtt azok az események, amelyeknél úgyszólván „megáll az ész”, mert a magasabb világokból származónak érezzük őket. Képzeljünk el, például egy villanásszerűen megjelenő eseményt, ami megijeszt bennünket. Itt a külső esemény és az ijedtség közé nem kerül semmiféle gondolat, az esemény közvetlenül idézi elő az ijedtséget. Értelmünket belső élményünk, az ijedtség állította meg. Ez egy egészen jó kifejezés, mert az ember egy ilyen eseménynél szinte megérzi, hogy értelme leáll. Éppígy előfordulhat, hogy, mondjuk, az utcán egy esemény láttán haragra lobbanunk. A belső lelki élményt itt is egy közvetlen benyomás idézi elő. A legtöbb ilyen esetnél megállapíthatjuk, hogy ha az eszünket használjuk, a történteket másképpen ítéljük meg, mint az első benyomás alapján. Ezeket az élményeket, amelyeknél az első benyomásra következik a lelki élmény, összehasonlíthatjuk azokkal, amelyeknél a szellemi kutató számot ad magának arról, amit a magasabb világokban átélt. Ha az ilyen élményeket logikával kezdjük kritizálni, akkor elűzzük őket, a mindennapi gondolkodás töprengéseire ezek az élmények egyszerűen eltűnnek. Ez az egyik dolog. A másik az, hogy a mindennapi gondolkodás alkalmazásával többnyire téves következtetésekre jutunk ezekkel a dolgokkal kapcsolatban.

Amennyire szükséges - ezt már hangsúlyoztuk, hogy az előkészületek folyamán mindenekelőtt elsajátítsuk az értelmes gondolkodást, amikor megtanuljuk felfogni a dolgokat, mielőtt a magasabb világokba emelkedünk, annyira szükséges az is, hogy e mindennapi gondolkodástól a közvetlen megértéshez eljussunk. És éppen azért, mert a magasabb világokban a közvetlen felfogást kell megtanulnunk, azért kell előkészületként ennek logikai alapjait kifejlesztenünk. Azért szükséges ez, mert különben érzéseink egészen biztosan tévedésbe vinnének. A magasabb világokban nem tudunk helyesen ítélkezni, ha nem alakítottuk ki előbb a fizikai világban az értelmes gondolkodást. A magasabb gondolkodás, a szívgondolkodás sajátosságai esetleg arra indíthatnának sok embert, hogy lerázza magáról a szokásos logikát. Azt mondják, ha a fizikai sík szokásos logikáját úgyis el kell felejteni, akkor minek előzőleg megtanulni? Figyelembe kell azonban vennünk, hogy a logikus gondolkodás gyakorlása a fizikai síkon más embert farag belőlünk. Nem ezzel a gondolkodással értjük meg a magasabb világokat, hanem ez más emberré tesz bennünket. A logikus gondolkodással átélünk valamit, átélünk egyfajta lelkiismeretet, és ha ezt kialakítjuk, akkor lelkünkben kifejlődik egy bizonyos felelősségérzet az igaz és a hamis iránt, enélkül pedig nem sokra megyünk a magasabb világokban.

Alapos oka van annak, hogy a magasabb világokba való felemelkedéskor a gondolkodást ne hagyjuk figyelmen kívül, mert az ember a mindennapi életben többnyire a következő három fokozatot éh át. A legtöbb ember azon a fokon áll - a normális tudatnál ez történik ahol a közvetlen, természetes érzései mondják meg, hogy valami helyes vagy helytelen, ezt meg kell tennie, azt pedig nem. Az embert legtöbbször ilyen közvetlen érzés vezeti abban, hogy mit tartson igaznak vagy tévesnek.

Tegyék fel a kérdést: hány ember van ma, aki veszi a fáradságot, hogy utánagondoljon annak, ami a legszentebb kincse. Azáltal, hogy bizonyos viszonyok közé, egy bizonyos közösségbe születtek, mondjuk, nem Törökországban, hanem Közép-Európában, közvetlen, magától értetődő érzéssel tartják helyesnek a kereszténységet a mohamedanizmussal szemben. Tehát bizonyos érzések alapján nem a mohamedán igazságot tartják helyesnek, hanem azt, amit a kereszténység mond. Az ilyesmit nem szabad félreértenünk, ezért bele kell gondolnunk, hogy igazi ismeretekhez jussunk. Tisztában kell tehát lennünk azzal, hogy a legtöbb embernél közvetlen érzései döntik el, hogy mit tartson helyesnek vagy tévesnek. Ez az egyik fejlődési fok.

A második fokon az ember elkezd gondolkodni. Egyre többen vannak ma, akik az eredeti érzésből kiindulva elgondolkodnak azokon a dolgokon, amelyekbe beleszülettek. Ez az oka annak, hogy olyan sok kritika éri az ősi, szent hagyományokat és hitvallásokat. Ez az értelem, az intellektus reakciója azzal szemben, amit az érzések útján értelmünk ellenőrzése nélkül vettünk át. Az emberi léleknek ez a képessége, hogy kritikával illeti azt, amibe beleszülettünk, vagy amit belénk neveltek, annak uralmából fakad, amit tudománynak nevezünk. A mai értelemben vett tudomány éppen azoknak az erőknek a munkája, amelyeket most jellemeztünk. A külső tapasztalatokat, a külső észleleteket, akár közvetlenül az érzékszervek útján jutunk hozzájuk, akár kifinomult módszerekkel, mint a teleszkóppal, mikroszkóppal vagy hasonlókkal, az értelem törvényekbe foglalja össze, és ezekből jön létre az intellektuális tudomány.

Látjuk tehát az emberi léleknek ezt a két fejlődési momentumát. Az ember abban a vonatkozásban, hogy bizonyos dolgokat igaznak tart-e, az első fokon áll, amikor az eredeti, nem kifejlesztett érzése szólal meg, az az érzés, amely veleszületett, vagy amelyet neveltetése útján sajátított el. A második fokon az érzésen túl megszólal az értelem, az intelligencia. Akinek a lelkében némi önismeret él, az tudja, hogy az intelligenciának egészen határozott tulajdonsága van. Ez a tulajdonság megöli, kioltja az érzést. Ki ne tudná - ha az intelligenciát jól megfigyeli - hogy a puszta értelmi tevékenység megöli az érzést. Akik saját eredeti érzésükből kiindulva, a fejlődés bizonyos fokán feljogosítva érzik magukat, hogy ilyen vagy olyan véleményük legyen, attól tartanak, hogy hitbeli meggyőződésüket, hitigazságukat összezúzza, eltünteti az intelligencia. Ez jogos félelem. Ha viszont ez a félelem odáig megy, hogy azt mondják: óvakodjunk a gondolkodástól, hogy feljussunk a magasabb világokba, maradjunk meg érzelmi életünknél - akkor sohasem juthatnak fel a magasabb világokba, hanem megmaradnak a közvetlen, de fejletlen érzelmi életüknél. Lehetnek különböző élményeik, ezek azonban alacsony fokon maradnak.

Magunkra kell vennünk azt a kényelmetlenséget, hogy a gondolkodást valóban iskolázzuk. Ezzel olyasmit nyerünk, ami a külső világban is a legnagyobb mértékben hasznos. A magasabb világokba való bejutáshoz a gondolkodás nem szükséges, előkészületként szolgál, gyakorlásként. Aki ezt megérti, az sohasem fog dicshimnuszokat zengeni a szokásos intellektusról, mert puszta logikával a magasabb világok igazságait nem lehet megismerni. Ez teljes lehetetlenség. Azt a gondolkodást, amit a természettudományokra irányítunk, nem lehet ugyanolyan módon a magasabb világok élményeire és tapasztalataira alkalmazni. Aki a magasabb világokban logikus gondolkodással akarna kombinálni, csak kevéssé megalapozott sekélyes igazságokat hozhatna létre. A külső fizikai világban viszont a gondolkodásra közvetlenül szükség van, mert intelligencia nélkül nem tudnánk gépeket szerkeszteni, hidakat építeni, nem lehetne botanikát, zoológiát, orvostudományt tanulni. Itt az intelligencia alkalmazása közvetlen, míg a magasabb fejlődés számára annyi a jelentősége, mint az írás megtanulásáé fiatal korunkban. Az írás megtanulása csak akkor válik fontossá, miután túljutottunk rajta. Ha már mögöttünk van, úgy tekintünk vissza rá, mint az íráskészség elsajátításának feltételére. Amíg csak tanuljuk az írást, nem tudjuk gondolatainkat írásban kifejezni. Ezt csak akkor tudjuk, ha már az írás megtanulásán túl vagyunk. Az írás tanulása egy olyan képesség gyakorlása, amelyet el kell végeznünk, ha azt akarjuk, hogy alkalmazni tudjuk. A logikával is ez a helyzet. Aki magasabb fejlődésre törekszik, annak bizonyos ideig iskoláznia kell magát a logikus gondolkodásban is, amit aztán le kell vetnie, hogy eljusson a szív gondolkodásához. A logikai iskolázásból azonban megmarad számára az igazsággal szembeni lelkiismeretesség, amikor a magasabb világokba jut. Aki elvégzi ezt az iskolázást, az nem fog minden tetszés szerint megjelenő képet valódi imaginációnak tekinteni, vagy valamilyen értelemben megmagyarázni, hanem belső erővel fog közeledni a realitáshoz, és a megfelelő értelemben fog látni és értelmezni. Éppen ezért szükséges az aprólékos és helyes előkészület, mert ott közvetlen érzésekkel kell közelednünk ahhoz, hogy valami igaz vagy hamis. Pontosan a következőnek kell történnie: míg a mindennapi életben a dolgokat megfontolhatjuk, addig itt a léleknek annyira iskolázottnak kell lennie, hogy a magasabb dolgokkal szemben közvetlenül el tudja dönteni, hogy azok igazak, vagy hamisak.

Az ilyen közvetlen szemléletre jól fel kell készülnünk, ha egy kicsit elsajátítottunk abból, ami a mindennapi életben csak kis mértékben fordul elő. A mindennapi életben a legtöbb ember fájdalmat érez, esetleg fel is kiált, ha egy tűvel megszúrják, vagy forró vizet öntenek a fejére. De tegyük fel a kérdést: hány ember érez a fájdalomhoz hasonlót, ha valaki valami ostobaságot, vagy abszurditást állít? Ez sok ember számára egészen jól elviselhető. Aki azonban közvetlen megérzést akar kialakítani arra vonatkozóan, amiről beszéltünk, hogy az imaginatív világban közvetlen élménye legyen arról, hogy valami igaz vagy hamis, annak úgy kell gyakorolnia magát, hogy egy tévedés fájdalmat okozzon neki, az igazság pedig - már a fizikai életben megjelenő igazság is - boldogságot és örömet szerezzen. Minden mástól eltekintve ennek a megtanulása is fárasztó, és bizonyára ezzel függ össze a magasabb világokba való bejutás előkészítésének a fáradsága. Kényelmesebb egészségünkre, ha közömbösen megyünk el a tévedés és az igazság mellett, mintha fájdalmat éreznénk egy tévedés esetén és örömet az igazság láttán. Ma bőséges alkalom adódik arra, hogy egy könyvet vagy újságot kézbe véve fájdalmat érezzünk a bennük lévő sok ostobaság miatt. Fájdalmat és szenvedést érezni a csúf, a hamis, a gonosz miatt, még ha nem is ránk vonatkozik, és örülni a szépnek, az igaznak és a jónak, akkor is, ha személyesen nem érint bennünket, mindez hozzátartozik a gyakorláshoz, ha meg akarjuk tanulni a szív gondolkodását, és fel akarunk emelkedni az imaginációkkal szembeni közvetlen érzésekhez.

Az előkészülethez azonban még másvalami is tartozik, ha valaki fel akar emelkedni az imaginatív világba. Amikor ugyanis képekben szemléljük azt, ami a magasabb világokhoz tartozik, akkor még valamit el kell sajátítanunk, ami a mindennapi életben nincs meg. Meg kell tanulnunk új módon gondolkodni azon, amit szokásos módon ellentmondásnak, illetve összhangnak neveznek. A mindennapi életben tapasztalhatjuk, amikor ezt vagy azt állítják, hogy két állítás ellentmond egymásnak. Ha nem is azt a triviális mondást vesszük figyelembe, hogy ha ketten mondják ugyanazt, az nem ugyanaz, mégis előfordulhat, hogy két ember azonos körülmények között egészen mást él át. Ha az egyik előadja az élményeit, ez esetleg egészen más, mint a másiké, és a maga szempontjából mégis mindkettőnek igaza lehet. Az egyik, mondjuk, elmeséli, hogy volt valahol, ahol egészséges a levegő, egészen feléledt, felélénkült. Ezt el is hihetjük neki. Aztán jön a másik, és azt mondja: ez egy teljesen egészségtelen hely, egészen legyengültem, erőtlenné váltam. Ezt is elhihetjük. Alapjában véve mindkettőnek igaza lehet. Az első valószínűleg egy erős testalkatú ember, csak kimerült volt, kifáradt, és az éles levegőt frissítőnek érezte. Ha viszont egy beteges ember megy el erre a helyre, az éppen a friss levegőt nem tudja elviselni. Leromlik attól, ami a másik számára egészséges. Mindkettőnek igaza van, mert különböző előfeltételekkel mentek oda. Ha mindent figyelembe veszünk, akkor az ellentétes vélemények már a mindennapi életben feloldhatók.

A dolog azonban sokkal bonyolultabb lesz, ha a magasabb világokba emelkedünk fel. Előfordul például, hogy valaki, mondjuk, egy előadáson erről vagy arról hall, aztán egy másikon hall valami látszólag eltérőt, és a mindennapi életben használatos mértéket alkalmazva azt mondja, hogy ez nem lehet igaz, mert a két kijelentés ellentmond egymásnak. Ezt egy konkrét példával is alá tudom támasztani. Valaki egy korábbi előadásciklusomban azt a kijelentést hallotta, hogy az ember új születésre való leszállása óriási sebességgel történik, amikor felkeresi azt a helyet, ahol meg akar testesülni. Ezt a megfigyelést - amely egyébként teljesen igaz - az egyik előadásban említettem. Ebben a ciklusban pedig azt mondtam, hogy az ember már hosszú ideje dolgozott azokon az öröklődő tulajdonságokon, amelyeket születésével végül is megkap, tehát együttműködött azoknak a tulajdonságoknak a létrejöttén, amelyekben aztán családja, népe folytán részesül. Ha az ember az ilyesmit a szokásos módon akarja megítélni, magától értetődően könnyen találhat ellentmondást. Pedig mind a kettő valóságos élmény. Mivel nem lehet mindig mindent elmondani, amikor az egyik élményt ábrázoljuk, az természetesen nem mindig egyezik meg a másik ábrázolással. Pedig mindkettő helyes. Egy hasonlat segítségével a következőképpen oldhatjuk fel az ellentmondást. Valaki, mondjuk, öt-hat napon át farigcsál valamit, és a hetedik napon nem találja. Körül kell néznie a szobában, hogy hová tette. Látható ebből, hogy öt-hat napon keresztül pontosan előkészítette a dolgot, és a hetedik napon úgy találja, hogy amit gondosan előkészített, azt keresnie kell. Ehhez hasonló történhet a magasabb világokban is. Megtörténik egy megtestesülés ilyen fajta előkészítése, minthogy azonban itt az élmények bonyolultabbak, lehetséges, hogy az embernek közvetlenül abban a pillanatban, amelyben alászáll, keresnie kell azt a fizikai és étertestet, amellyel egyesülni akar, mert tudatának bizonyos elsötétülése következik be. És mivel ez az elsötétülés bekövetkezik, az embernek egy alacsonyabb tudatfokon kell keresnie azt, amit egy magasabb tudatfokon előkészített.

Látjuk az ilyen példából, hogy szükség lehet valamire, ha a magasabb világokba emelkedünk. Mindig készen kell lennünk arra, hogy az imaginációk világában ez vagy az a dolog egy meghatározott képben jelenik meg. Ha megfelelően erős érzéseket fejlesztettünk ki, hogy a szívgondolkodás alapján a kép igazságát felismerjük, akkor megtörténhet, hogy amikor hasonló módon más imaginációhoz jutunk, amely másnak mutatkozik, a közvetlen érzésünk ismét azt mondja: ez igaz. Annak számára, aki a magasabb világba, az imagináció világába lép, ez zavarólag hat. Ezt úgy oldhatjuk meg, hogy a megfelelő pillanatban figyelmeztetést kapunk.

A helyes magatartáshoz úgy jutunk el, ha az imaginatív világban megkeressük énünket. Említettük, hogy énünkön kívül állunk, és visszatekintünk rá. Amikor a küszöb őre előtt elhaladunk, objektíven áll előttünk, de felkereshetjük többször is, és mindig más képet kapunk. Amikor ezek a dolgok jelentkeznek, és külsőleg megzavarodunk, a fizikai világban elsajátított követelményeknek megfelelően azt mondhatnánk: most beláttam, milyen vagyok a magasabb világban, aztán másodszor ismét megtalálom magam, és látom, hogy más vagyok, harmadszor ismét más. Ez történik. Amikor a leírt iskolázás útján az imagináció világába lépünk, és képben látjuk meg énünket, tisztában kell lennünk azzal is, hogy énünk tizenkét különböző képét láthatjuk. Minden egyes énnek tizenkét különböző képe van, és teljes énünket csak akkor értjük meg, ha énünkön kívül állva azt tizenkét különböző szempontból szemléljük. A énnek ez a kívülről történő szemlélése pontosan olyan, mint az, ami a tizenkét állatövi csillagkép Naphoz való viszonyában tükröződik. Ahogy a Nap tizenkét csillagképen halad át, és mindegyikben más az ereje, ahogy tavasszal egy meghatározott csillagképben jelenik meg, aztán az év folyamán tovább halad a tizenkét csillagképen keresztül, és így tizenkét különböző állásból ragyogja be a Földet, úgy ragyogja be önmagát az emberi én is tizenkét különböző helyzetből, amikor a magasabb világból visszatekint.

 Ezért azt kell mondanunk: a magasabb világba való felemelkedéskor szükség van arra, hogy ne elégedjünk meg csupán egy állásponttal. Ezt gyakorolnunk kell, hogy a zavart elkerüljük. Ez csak úgy sikerül, ha a fizikai világban hozzászokunk ahhoz, hogy nem egyetlen álláspont az egyedül üdvözítő az emberi életben. Korunkban vannak materialisták, spiritualisták, monisták és így tovább. A materialisták azt állítják, hogy minden az anyag és annak törvényei. A spiritualisták azt mondják, hogy minden a szellem, és csak a szellemnek tulajdonítanak jelentőséget. A monisták úgy gondolják, hogy mindent az egységből kell megmagyarázni. Mások a jelenségek sokféleségét az egyedi dolgok együttműködésében keresik. Ezek az emberek marakodnak és vitatkoznak a világban, a materialisták a spiritualisták ellen, a monisták a dualisták ellen, és így tovább. Civakodnak és veszekednek, amennyire csak tudnak. Aki azonban a magasabb világok valódi megismeréséhez akar eljutni, annak a következőket kell mondania. A materializmusnak van bizonyos létjogosultsága, a materialista törvények szerinti gondolkodást el kell sajátítanunk, de csak az anyagi világra vonatkoztathatjuk őket. Ebben a világban eligazodunk vele, de a szellemiben nem. Az anyagi világot a matéria törvényeivel kell megértenünk, különben nem igazodunk el benne, aki másképpen akarná ezt a világot megmagyarázni, az nem menne semmire. Aki például az órát úgy akarná megmagyarázni, hogy azt mondja: a mechanikában nem hiszek, az órában két kis démon lakik, ők irányítják a mutatók mozgását - azt kinevetnék. Így az a magyarázat is, amely a csillagok külső mozgását mechanikus törvényeknek tulajdonítja, teljesen jogosult. A materializmus hibája nem abban áll, hogy ez a magyarázat hibás, hanem abban, hogy úgy vélik, ezzel az egész világot meg tudják magyarázni. Haeckel például nem azzal követett el hibát, hogy az alaktant materialista törvényekkel magyarázta, ezzel nagyon értékes szolgálatot tett az emberiségnek. A materialista gondolkodás hibája abban áll, hogy mindent ezekkel a törvényekkel akar megmagyarázni.

Azt kell tehát mondanunk: az anyag területén a materialista gondolkodást kell elsajátítanunk, de fontos tudnunk, hogy jogosultsága csak egy bizonyos területen érvényes. Ahogy a materiális területen a materialista gondolkodásmód a jogos, a szellemi területen a spirituális gondolkodást kell elsajátítanunk. Ami spirituális törvények szerint történik, azt nem lehet mechanikus törvényekkel megmagyarázni. Ha valaki azt mondja: te itt egy sajátos pszichológiával állsz elő, amelynek megvannak a maga saját törvényei, én azonban tudom, hogy az agyban vannak bizonyos folyamatok, amelyek megmagyarázzák a gondolkodást - akkor nekünk azt kell mondanunk, hogy az illető a gondolkodás magyarázatába más természetű dolgokat kever bele, amelyek más területen érvényesek. Ugyanazt a hibát követi el, mint az, aki az óramutatók járását két démon működésével akarja megmagyarázni. Ahogy ez nem lehetséges, éppúgy nem lehet az agy folyamatait sem így magyarázni. Vagy aki az este jelentkező fáradtságot azzal akarja megmagyarázni, hogy azt mondja: mérgező anyagok gyűlnek össze, az a külső jelenségre helyes magyarázatot adhat, de a lélekről nem mond semmit. Itt a dolgot a másik oldalról, a lelki folyamatok oldaláról kell megvilágítani.

Így van ez a monizmussal is. Ha a világot a harmónia oldaláról igyekszünk megmagyarázni, akkor helyes, hogy az egységhez jutunk el, de ez absztrakt egység. Ezáltal magyarázatunk szegényessé válik, mert ha elvont egységhez jutunk, ahogy néhány filozófus, akkor végül is semmink sincs. Ismertem egy okos urat, aki a világot monisztikusan, néhány mondatból akarta megmagyarázni. Egyszer nagy örömmel jött, és azt mondta, most két egyszerű mondattal az egész kacatot megmagyarázom, „Kacat”-nak gondolta az egész világot. Nagyon örült annak, hogy két absztrakt mondattal a világ minden jelenségét összefoglalhatja. Ez jól jelzi a monisztikus magyarázatok egyoldalúságát. A monizmus olyasvalami, ami előtt az a hatalmas cél lebeg, hogy az összes világmagyarázatot egyetlen harmóniába hozza össze. A monizmust ki kell egészíteni azokkal a gondolatokkal, amelyek különböző pontokból indulnak ki, és így jutnak el az egységhez.

Ha különböző álláspontokra helyezkedünk, megszokjuk, hogy mindenütt megtaláljuk a helyeset. Ha a dolgokat különböző oldalakról szemléljük, ráneveljük magunkat arra, amire szükségünk van, hogy a magasabb világokban énünket is különböző szempontok alapján láthassuk. Sokat kell tennünk, hogy ehhez előkészüljünk. A mai korban azonban kevés a megértés az iránt, hogy a dolgokat objektíven, különböző szempontokból nézzük. Aki ezt egyszer megkísérelte, ódákat zenghet arról, milyen különösen viselkedik a világ, ha valaki saját személyes véleményét elhagyva másnak a szemléletmódjába próbál belehelyezkedni.

Így például megpróbáltam Nietzschét nem a saját véleményem szerint tárgyalni - mert mi dolga a világnak az én véleményemmel -, hanem úgy, ahogy kell, ha magunkból kilépve belehelyezkedünk. Akik ezt olvasták, amikor a könyvem megjelent, rossz néven vették tőlem, mondván, hogy állhatatlan vagyok. Nem tudták megérteni, hogy az embernek nem kell Nietzsche-követőnek lennie ahhoz, hogy őt belülről, a maga szemszögéből nézve ábrázolja. Ugyanez történt, amikor Haeckelről írtam, mindenki azt mondta: aki ezt írta, az haeckelianus.

Ez olyasmi, amit nagyon fontos elsajátítanunk, ezt a kilépést önmagunkból, hogy a másik szemével, a másik szempontjai szerint tudjunk látni. Így jön létre az, ami átfogó igazsághoz vezet. Olyan ez, mint amikor egy rózsabokrot nem csak egy oldaláról nézünk meg, hanem körbejárjuk, és minden oldaláról megszemléljük, vagy lefényképezzük. Így jutunk el ahhoz a képességhez, hogy valóban azt lássuk, ami szükséges, amikor a magasabb világokba felemelkedünk. Ehhez már a fizikai világban hozzá szokhatunk. A magasabb világokban zavarólag hat, ha belevisszük személyes véleményünket. Az igazság helyett hamis képet kapunk.

A szívgondolkodás eléréséhez meg kell szereznünk az erőt ahhoz, hogy kilépjünk önmagunkból, és teljesen idegenként, kívülről tekintsünk vissza önmagunkra. Amikor szokásos tudatunkkal egy bizonyos helyen állunk, és azt mondjuk: „ez vagyok én!” - akkor összegezzük azt, amit hiszünk és képviselünk. Aki azonban felemelkedik a magasabb világokba, annak a maga szokásos személyiségét el kell hagynia, ki kell lépnie önmagából, hogy visszatekintve önmagára ugyanazzal az érzülettel mondhassa: ez vagy te! A korábbi énnek valódi értelemben „te”-vé kell válnia. Ahogy másvalakinek azt mondjuk, hogy „te”, úgy képesnek kell lennünk arra, hogy ezt önmagunknak is mondani tudjuk. Nem szabad, hogy ez elmélet maradjon, élménnyé kell válnia. Láttuk, hogy ez iskolázás útján elérhető. Nem kell sok hozzá, viszonylag egyszerű dolgokkal elérhetjük, és így eljutunk a szívgondolkodáshoz. A magasabb világok igazi ismeretei ilyen szívgondolkodásból erednek. Még ha ez kívülről gyakran úgy látszik is, mintha logikai fejtegetések lennének, a magasabb világokból származó ilyen megismerésekben semmi sincs, amit nem a szív gondolt volna ki. Amit itt a szellemtudomány szempontja szerint ismertetünk, azt a szív élte át. Akinek azt kell ismertetnie, amit a szívével élt át, annak ezt mindenképpen olyan gondolati formákba kell átültetnie, hogy a többi ember számára is érthető legyen.

Ez a különbség a szellemtudomány és a szubjektíven átélt misztika között. A szubjektíven átélt misztika mindenkinek a sajátja, a személyiséghez tartozik, nem közölhető másokkal, és alapjában véve nem is tartozik másra. A valódi, igazi misztika azonban annak a lehetőségéből áll, hogy imaginációink, benyomásaink legyenek a magasabb világokban, és hogy ezeket rendezni, osztályozni tudjuk a szívgondolkodással, ahogy a fizikai világ dolgait az értelemmel rendezzük.

Ehhez mindazonáltal valami más is kapcsolódik, az ugyanis, hogy a magasabb világokból kapott igazságok az ember szíve vérét hordozzák, színezetet kapnak a szívgondolkodástól. Még ha elvontan vesszük is őket, és gondolati formákba foglaljuk, bennük van a szívünk vére, mert közvetlenül lelkünk élményei. Attól a pillanattól kezdve, hogy a szív gondolkodása kialakul, az imaginatív világba kerülő ember tudja, hogy amit lát, az víziónak tűnik, de nem az, hanem a szellemi-lelki kifejeződése, az áll mögötte, ahogy a piros szín is az anyagi világban megjelenő rózsa külső megnyilvánulása. A szellemi látó az imaginatív világra veti tekintetét, kék vagy ibolya benyomása keletkezik benne, vagy valamiféle hangot hall, meleg vagy hideg érzése járja át - a szívgondolkodás útján azonban tudja, hogy ez nem képzelődés, nem puszta vízió, hanem egy szellemi-lelki lény kifejeződése, ahogy a piros szín is a rózsa anyagát jeleníti meg.

Így éljük bele magunkat a lényekbe, magunkból kell kiindulnunk, és a lényekhez kell kapcsolódnunk. Ezért a szellemi világ mindenfajta kutatása egyidejűleg saját személyiségünk odaadásával kapcsolatos, sokkal nagyobb mértékben, mint a külső élményeknél. Egyre erősebben elragad bennünket, egyre jobban belekerülünk a dolgokba. A jót és rosszat, a szépet és rútat, az igazat és hamisat a lényekben kell átélnünk. Ahol a fizikai világban az emberek valamilyen tévedést látnak, ott a szellemi kutatónak az imaginatív világban ezt nemcsak látnia kell, hanem fájdalmat is kell éreznie. A csúfat, a visszataszítót nemcsak nézni kell, azzal, hogy mit sem árt nekünk, hanem belsőleg együtt kell élni vele. A leírt iskolázással, ami teljesen megfelel a mai embernek, eljuthatunk oda, hogy együtt éljünk a jóval, igazzal és széppel, de a rosszal, a csúffal és a tévessel is, anélkül, hogy rabul ejtene bennünket, vagy elmerülnénk benne. A szívgondolkodás megfelelő előkészítése ugyanis elvezet oda, hogy közvetlen érzéssel a látottakat meg tudjuk különböztetni.

Aki a szellemi világot akarja ábrázolni, annak a logikus gondolkodás nyelvét kell használnia. Ha az ember azt, amit ott átél, logikus gondolatokba akarja átültetni, annak olyan érzése támad, mintha egy dombra lépne, amelynek csodálatos sziklaképződményei vannak, és azokról kődarabokat akarna letörni, hogy házat építsen az embereknek. Így érzi magát az ember, ha a szellemi világban szerzett élményeket az értelem logikus gondolataivá kell átalakítania. Ahogy az embernek a köznapi világban szavakban kell kifejeznie azt, amit lelkében átél, ha azt másokkal is közölni akarja - és ahogy nem szabad a szavakat a gondolatokkal összecserélni -, úgy a szellemi kutatónak is, ha közölni akarja, amit a szívével élt át, azt a logikus gondolkodás nyelvébe kell foglalnia. A logikus gondolkodás nem maga a dolog, az csak a nyelv, amivel a szellemi kutató közli, amit a szellemi világban átélt. Aki a logikus gondolatformákon megütközik, és nem érzi, hogy több van mögöttük, az ugyanolyan helyzetben van, mint az a hallgató, aki csak a beszélő szavait hallja, és nem tudja a bennük megnyilvánuló gondolatokat átvenni. Ha valaki a szellemtudományos igazságokat ilyen gondolatokba öltözteti, és a hallgató nem találja meg azokban a szív igazságait és ismereteit, ez lehet a beszélő hibája. De nem biztos, hogy így van, lehet a hallgató hibája is, ha csak a szavakat hallja, és nem tud a mögöttük lévő gondolatokhoz eljutni.

A szellemi kutatásból csak az közölhető az emberiséggel, amit tiszta, logikus gondolatokkal meg lehet fogalmazni. Amit nem lehet logikus gondolatokba foglalni, az még nem érett meg arra, hogy az emberiséggel közöljék. Ennek az a próbaköve, hogy érthető szavakba, világosan megfogalmazott éles körvonalú gondolatokba foglalható-e. Ezért hozzá kell szoknunk, hogy amikor a szív mély igazságait halljuk, azokat gondolati formákban fogjuk fel, és meglássuk mögöttük a tartalmat.

Ezt meg kell szoknia a szellemtudománnyal foglalkozónak, ha hozzá akar járulni ahhoz, hogy az emberiségben elterjedjen az, ami a szellemiségből nyilvánosságra hozható. Önzés volna, ha valaki magának akarná megtartani saját misztikus élményeit. Az igazi szellemi kutatás eredményeinek az emberiség közkincsévé kell válniuk. Ezeket a jövőben egyre inkább nyilvánosságra kell hozni, éppen úgy, mint az értelem kutatásának eredményeit. A szellemtudomány missziója az emberiség számára csak úgy válik érthetővé, ha az igazi szellemi kutatás eredményei ebben az értelemben nyilvánosságra kerülnek.

  Hiba és javítás beküldése... Megjelölés olvasottként