Ezekben az előadásokban arra törekedtem, hogy azokat az ismereteket, amelyeket ma az emberi fejlődésből következően közölni kell, bizonyos értelemben más oldalról mutassam meg, mint az egyéb ilyen tárgyú könyvek. Ezeket az ismereteket a közvetlen átélés szempontjából akartam ismertetni, éppen ezért remélhető, hogy a tudat közvetlen tényei átitatják az egyébként megszerzett igazságokat, és így új megvilágításba kerülnek. Mindazonáltal, aki csak ezeket az előadásokat hallotta, és csak keveset foglalkozott a tárggyal, fontos kiegészítéseket találhat olyan könyvekben, mint például „A szellemtudomány körvonalai”, vagy a „Hogyan jutunk a magasabb világok megismeréséhez?” A tegnapi előadásból láthatták, hogy ha ismertetni kezdjük a magasabb világokat, ez különböző szempontokból történhet. Láttuk azt is, hogy ha belépünk a szellemi világba, és kívülről látjuk magunkat, saját énünket is milyen sok szempontból szemlélhetjük.

Bizonyos vonatkozásban szeretnék amellett maradni, hogy az ismertetéseket inkább belülről alakítsam ki, és ezért ahhoz kapcsolódom, amit tegnap a fej, az értelem logikájával szemben a szív logikájának neveztem. Már a tegnapi előadásból megérthettük, hogy az emberi fejlődés során a szív logikájával kétszer találkozhatunk. Először abban a fejlődési formában jelenik meg, amelyben a fej, az értelem logikája még nem szövi át azt, amit a szív gondol. Utaltam arra, hogy ma még vannak olyan emberek, akik az értelem logikájával való foglalkozást szívesen elutasítanák, és azt szeretnék eszmékbe, fogalmakba átültetni, amit igaznak éreznek. Ez a fejlődési állapot korunkban már nem áll fenn, nem állhat fenn. Mert bárhová tekintünk, a jelenkori embernél mindenhol rátalálunk az értelemnek bizonyos fogalmaira és eszméire, még ott is, ahol majdnem teljesen a szív közvetlen benyomásai alapján ítélkeznek. Ha olyan fejlődési fokot akarnánk találni, amely még teljesen kizárja az értelmet, messzire vissza kellene mennünk az emberiség fejlődésében, mai fejlődésünk kezdeti fokához. Azt mondhatjuk tehát, hogy az elmondottak természetéből adódik, hogy mai fejlődési fokunk egy korábbira utal, amikor a szív ítélt a tudattalanból, az értelemmel még át nem hatott tudat alapján.

Ma olyan korban élünk, amelyben a szív eredeti ítélőképességét, a szív eredeti logikáját áthatják a fogalmak és eszmék, röviden: az, amit az értelem logikájának nevezünk. Ha mindazt tekintetbe vesszük, amit tegnap az emberi fejlődés lehetőségeiről mondtunk, akkor a jelenlegi fejlődési fokból kiindulva láthatjuk a jövendő fejlődési fokot, amelyre már ma is törekszenek néhányan. Jelenlegi tudatuk arra ösztönzi őket, hogy bizonyos módon elővételezzék a jövőt. Az emberiség jövőbeni állapotát úgy láthatjuk magunk előtt, hogy a szív logikája széles körben elterjed, vagyis az ember képes lesz arra, hogy közvetlen érzések útján meglássa az igazságot. A közbeeső fejlődési fokot azonban, az értelem, a logika fokát meg fogja tartani. Így tehát azt mondhatjuk: most a fej, az értelem fejlődési fokán haladunk át - az egész emberiség hogy magasabb fokon ismét elérjük azt, ami alacsonyabb fokon már megvolt: a szív logikáját. Míg alacsonyabb fokon a szív logikáját nem izzította, nem világította át az, amit az ember értelmével sajátít el, magasabb fokon át fogja itatni, át fogja izzítani, és át fogja világítani az, amit a jelenlegi fokon fogalmak és eszmék útján megszerzett.

Az ember három fejlődési foka áll tehát előttünk: egy, ami korunkat megelőzte, a jelenlegi és egy eljövendő. Ez a fejlődés értelmét is megvilágítja: egy korábban elért fokhoz hozzájön valami új. Az új magába fogadja a régit, és ez teljesedik ki a jövőben.

Még pontosabb felvilágosítást kaphatunk éppen azoknak az embereknek a tapasztalataiból, akik már elérték azt a magasabb tudatállapotot, amelyről tegnap beszéltünk, és amelynek révén a magasabb világokba tekinthetnek. Könnyű megérteni, hogy az ilyen átalakulás nemcsak a gondolkodás erőit érinti, hanem más lelkierők is más formát öltenek, ha a gondolkodási erők megváltoznak.

Feltehetjük tehát a kérdést: ha valaki a szellemtudományos iskolázással a megismerés magasabb fokára jut, ha a fej, az értelem logikájától tovább halad a szív logikájához, a fejgondolkodástól a szívgondolkodáshoz, megváltoznak-e a lelki képességek is? Induljunk ki valamilyen képességből - ezek a dolgok elég bonyolultak, így csak egy példával lehet őket megvilágítani -, vegyük például az emlékezetet. Az emlékezés ugyanolyan lelkierő, mint a gondolkodás. Ha a szellemi tanítvány tovább fejlődik, a gondolkodás megváltozik, a fej gondolkodása szívgondolkodássá válik. Mi történik az emlékezettel? Az emlékezet a mindennapi életben, a szokásos tudatállapotban a következőképpen jelenik meg. Az embernek elsősorban arról van tudata, ami a jelenben történik. Látja maga körül a dolgokat, észleletei vannak, fogalmakat alkot. Mindezt fel tudja venni a tudatába. Tudata van azonban arról is, ami térbelileg jelen volt, de időbelileg nincs jelen. Erről az emlékezet útján lehet tudatunk, az emlékezet az embert a jelenből visszaviszi a múltba. Ha emlékezünk valamire, amit tegnap éltünk át, akkor visszanézünk az időben. Olyasmire tekintünk, ami már nincs a környezetünkben, de valamikor ott volt. Aki az emlékezést ebből a szempontból vizsgálja, észreveszi, hogy az nincs úgy a térhez kötve, mint a jelenben működő tudata, hanem az időhöz kapcsolódik. Amikor emlékezetünkhöz fordulunk, visszanézünk az időben. A tudat ilyen jellegű tevékenysége a szellemi tanítványnál nagymértékben megváltozik.

Meg kell jegyeznünk, hogy a szellemi kutatónak természetesen nincs szüksége arra, hogy életének minden pillanatában magasabb képességeihez forduljon. Rendelkezik velük, de csak akkor alkalmazza azokat, ha a magasabb világokban akar kutatni. Ilyenkor a fej logikájáról áttér a szív logikájára. A szokásos napi élmények folyamán azonban a szellemi kutatónak természetesen nincs szüksége azokra a lelki képességekre, amelyek őt magasabb tudatfokra emelik, a mindennapi életben ugyanúgy gondolkodik, mint a többi ember. A szellemi kutatónak tehát rendelkeznie kell azzal a képességgel, hogy a normális tudatállapotból egy magasabb tudatállapotba helyezze át magát. Ezt mindig szem előtt kell tartanunk. Nem mondhatjuk tehát azt, hogy a szellemi kutató mindig egy magasabb tudatállapotban van.

A szellemi kutató emlékezete tehát megváltozik, amikor a szellemi világ kutatásának tudatállapotában van, hasonló a szokásos emlékező képességhez, de jellege nem időbeli, hanem térbeli. Az emlékezés teljes átalakuláson megy át. Míg az ember az időben megy vissza, amikor szokásos tudatával emlékezni akar valamire, amit tegnap élt át, cs a tegnapi eseményeket mintegy megkeresi, a szellemi kutató a jelennel egyidejűleg éli át a múltat, de ezek térbelileg vannak elválasztva, valahogy úgy, mintha az ember egy ajtón keresztül nézne át a szomszédos helyiségbe. A tegnapi események tehát egyidejűleg jelen vannak a térben, de a mai eseményektől elválasztva, vagyis ami az időben távolabb van, az csak a térben különül el a jelenlegitől. Azt mondhatjuk tehát, hogy a szellemi kutató emlékezésében az egyébként időbeli események egymás mellett jelennek meg, és neki mintegy az egyiktől a másikhoz kell haladnia.

Aki pontosan végiggondolja, látni fogja, hogy amit a korábbi előadásokban elmondtam, az megegyezik az előbb elmondottakkal. Azt mondtam, hogy a szellemi világban egyesülünk az ottani dolgokkal és lényekkel. Ha ezek a dolgok és lények időben távol vannak egymástól, akkor oda kell menni hozzájuk, hogy egyesüljünk velük. Az idő vonalán, mint térbeli vonalon kell elhaladnunk, hogy a dolgokkal és a lényekkel egyesülni tudjunk. Azt mondhatjuk, hogy az emlékezet lelki képességének vonatkozásában az idő térré változik át, ahogy belépünk a szellemi világba. A szellemi tanítvány számára tehát az emlékezés egy teljesen új képességgé válik. Egy múltbeli eseményt úgy lát, mintha az még a jelenben lenne, az idő hosszúságát abból a távolságból ítéli meg, amely ezt tőle elválasztja. Látható ebből, hogy a szellemi tanítvány számára a múlt olyasmi, mint a térben egymás mellett álló dolgok összessége. Ha az emlékezésnek ezt a formáját ténylegesen elérte, a múltban való kutatás olyanná válik, mint az egymás mellett álló események leolvasása. Ezt nevezzük az Akasha Krónikában való olvasásnak. Ez olyan világ, ahol az idő térré vált. Ahogy a mi világunkat fizikai világnak nevezzük, a térré vált idő világát Akasha-világnak nevezhetjük. Ez megváltoztatja az igazi, valódi misztikus egész lelkületét, mert amit a mindennapi életben időnek nevezünk, az itt ebben a formában már egyáltalán nincs meg.

Éppen ebből a példából derül ki nagyszerű módon, hogy lényegi szempontból a dolgok csodálatos összhangban vannak. Gondolják meg, mi lenne az emberrel a mindennapi életben, ha gondolkodását nem tudná emlékezetével összehangolni, ha logikus gondolkodását ellentmondásban találná az emlékezettel? Ilyen esetet könnyen el lehet képzelni. Gondolják el, mondjuk, hogy valamilyen okmányon szerepel a március 26-i dátum. Ez van az Önök jelenlegi tudatában. Jelen voltak, amikor az ott leírt esemény végbement, és most, hogy visszagondolnak, emlékezetük azt mondja, hogy ennek egy nappal előbb kellett történnie. Ez egy olyan eset, amikor a jelenlegi tudat ellentétbe kerül az emlékezéssel. A fizikai világban ez rendszerint magától kiderül, a szellemi világban viszont sokkal nehezebb egy tévedést helyesbíteni, mert a tévedéseinket magunkkal vihetjük a szellemi világba. A fizikai világban általában egy gondolati tévedés nem olyan rossz, mert a külső fizikai világ viszonyai maguktól helyesbítik a hibát. Ha például, valaki az utcán nem figyel eléggé, és elfelejti, hogy melyik utcába kell fordulnia, hogy hazaérjen, és mondjuk, balra fordul, hamarosan belátja, hogy tévedett. A fizikai síkon tehát egy tévedés nem annyira rossz. A szellemi síkon azonban nem tudjuk a tévedést ilyen kényelmesen kijavítani, ott biztosnak kell lennünk abban, hogy ilyen hibát nem követünk el. A leggondosabban elő kell készülnünk, hogy meglegyen ez a biztonságunk. Egy szellemi világbeli tévedést drágán kell megfizetnünk, egyetlen hibával könnyen elveszíthetjük magunk alól a talajt. A szív logikája és az emlékezés között határozott összhangnak kell lennie, éppen úgy, ahogy megvan az összhang a fej logikája és a mindennapi tudat emlékezése között.

Ha azonban a szellemtudomány útmutatásai alapján magasabbra fejlődünk, biztosak lehetünk benne, hogy ez az összhang létrejön. A szellemi tanítványnak meg kell szívlelnie ezt a mondatot: minden külső fizikai dolog tulajdonképpen csak úgy érthető meg, ha nem közvetlenül értelmezzük, hanem az érzékfeletti szellemi hasonlatának fogjuk fel. A fizikai agy valóban a fej logikájának a műszere. Ezt mindenki tudhatja a jelenlegi tudomány alapján. Nem mondhatjuk ugyanígy, hogy fizikai szívünk a szív logikájának a műszere, mert ez a fej logikájánál sokkal szellemibb, és szívünk a szívgondolkodásnak nem olyan mértékben a fizikai szerve, ahogy a fej gondolkodásának az agy. A fizikai szív-rendszert azonban hasonlatként mégis alkalmazhatjuk. Ha ugyanis a szívgondolkodás térré változtatja az időt, akkor, ha bejutunk a szellemi világba, egész lényünkkel állandóan vándorolnunk, keringenünk kell. Ez is egy határozott érzés, ami áthatja azt, aki a mindennapi emlékezéstől felemelkedik a szellemi kutató magasabb emlékezéséhez. Míg az átlagos emlékezettel rendelkező ember úgy hiszi, hogy szilárdan áll a jelenben, és visszatekint a múltra, a szellemi kutatónak olyan belső élménye van, hogy visszasétál az időben, elhagyja az időt. Ez a tudat külsőleg vérkeringésünkben fejeződik ki, amelynek szintén állandó mozgásban kell lennie, ha élni akarunk. Vérünkben folytonos mozgást végzünk a szívtől testünkön át, és vissza. A vér körforgása az állandó mozgás képét mutatja, ami a szívhez tartozik, az állandó mozgásban van. Ami a fejhez tartozik, az nincs állandó mozgásban. Az agy részei mindig azon a helyen maradnak, ahol vannak, lényegében tehát az agy annak a tudatnak fizikai képe, ami a térben játszódik le. A lüktető vér, a szív nedve, a maga keringésében a szívgondolkodás mozgékonyságának a képe. Így minden fizikai dolog valamilyen szelleminek a képe. Lényegében rendkívül érdekes tény, hogy vérrendszerünk a szellemi kutató bizonyos képességeinek a képe, és azé a világé is, amelyben a szellemi kutató mozog.

A magasabb tudat fogalmaihoz emelkedve tehát valóban egészen más térbe tekintünk, amit az átlagos tudat nem ismer, ez akkor jönne létre, ha az idő folyása mindig megállapodna. Gondolják el, hogy ha a tegnap átélteket akarnák maguk elé idézni, akkor a tegnapi pillanatnak meg kellene merevednie. A következő pillanatban a világ már megint más, és a mostani elröppenő pillanatot mintegy pillanatfelvételben kellene rögzíteni. Így minden pillanatot rögzíteni kellene, aztán egymás mellé állítani őket a térben. Így jönne létre az, amit a szellemi kutató ténylegesen maga előtt lát. Nemcsak a szokásos teret látja maga előtt, hanem egy egészen más természetű teret is lát, egy olyan teret, amely lényegesen különbözik a megszokott tértől. A fizikai térben nem lenne lehetséges a szellemi tér képmását létrehozni. Mert ha a fizikai térben megpróbálunk valamerre egy vonalat húzni, ezt csak ezen a téren belül tehetjük meg. Ebből a térből nem tudunk kijutni. Amit azonban a szellemi kutató jár be a szellemi térben, azt egyáltalán nem lehet berajzolni, mert a szellemi kutató számára az idő térré válik, ahol az egyik ponttól a másikig halad.

Az átlagos tudat tehát be van zárva a térbe, nem tud kijönni onnan. A szellemi kutató azonban kijut belőle. Tudja, hogy kell mozognia, ha például a négy-öt nappal ezelőtt történt eseményekhez akar eljutni. Az utóbbi négy-öt nap eseményeinek képei útján halad visszafelé, mint valami vonalon. Ez a vonal olyan jellegű, hogy sem két, sem három dimenzióban nem lehet ábrázolni. A mindennapi tudat egyáltalán nem tudja elképzelni, mert a háromdimenziós térből nem tud kilépni. A szellemi kutató azonban kijut a szokványos térből, és egy olyan térbe lép, ahol egy dimenzióval több van, tehát igazi értelemben véve van egy negyedik dimenzió is. Abban a térben tehát, amelybe a szellemi kutató belép, amikor szert tesz az új emlékezetre, egy dimenzióval több van, és ez a dimenzió a fizikai térben nem található meg. Így azt kell mondanunk, hogy a szellemi kutató, amikor eljut ehhez a magasabb emlékezethez, kilép a háromdimenziós térből. Ennek a négydimenziós térnek a fogalma nemcsak elképzelhető, hanem létezik egy bizonyos képesség is, az ember magasabb emlékezete, amelyben ez a négydimenziós tér valósággá válik.

Bizonyos vonatkozásban minden dolognak van fonák oldala is, és ez így van az említett lelki képesség kifejlődésénél is. Ha valaki útmutatást kap, és így jut el a magasabb világokba, akkor az a cél lebeg a szemei előtt, hogy elérje ezt a szellemi tér-emlékezést. Az ilyen fejlődés során azonban azt tapasztalja, vagy mások mondják, akik hasonló fejlődésen mennek keresztül, hogy ha a dolgot még nem látja teljesen át, talán panaszkodni fog - ha átlátja, akkor nem panaszkodik, mert a dolgot természetesnek találja - hogy korábban kitűnő volt az emlékezete, de mióta az előkészületi gyakorlatokat végzi, ez meggyengült. Ez egy valóságos átélés. A mindennapi emlékezés ugyanis a fejlődésnek ezen a fokán valóban csorbát szenved. Ezen a tapasztalaton keresztül kell menni. Aki ezt tudja, nem aggódik miatta, mert tudja azt is, hogy teljes mértékben kárpótlást kap helyette, amikor annak határához jut, ahol a dolog veszélyessé válhat. A tegnap történtekre nehezen fog emlékezni, de kárpótlásként egy eleven kép jelenik meg a szellemi szemei előtt, amely az átélt élményeket jeleníti meg, az elmúlt történések képként jelennek meg a tudatában. És ez az emlékezés sokkal biztosabb, sokkal hűségesebb, mint amihez életünkben hozzászoktunk. Ezért hallhatjuk azoktól, akik ilyen fejlődésen mentek át, hogy emlékezetük átmenetileg elhomályosult, aztán új formában ismét megvilágosodott. Ennek az új emlékezetnek az a sajátossága, hogy képszerűen jelenik meg az ember szemei előtt, és sokkal jobb, mint a szokásos emlékezet, mert annak az volt a hiányossága, hogy árnyszerűen mutatta a dolgokat, és a részletek elvesztek. A tér-emlékezés viszont kiemeli a részleteket. Minden sokkal körülhatároltabbá és pontosabbá válik, és az emlékezeti hűség rendkívül megnövekszik.

Így tehát új lelki képesség keletkezik, amely nem úgy jelenik meg, mint az elmúlt eseményekre való emlékezés, mint gondolati vagy értelmi emlékezés, hanem úgy, mint a történtek áttekintése. Látjuk, hogy egy új képesség jelenik meg, de azt is látjuk, hogy a meglévő mai képesség és a között, ami ebből lehet, egyfajta elhomályosulás következik be. Hogy az új emlékezés létrejöjjön, a régi bizonyos módon lecsökken, elhomályosul. Az új aztán egyre erőteljesebbé válik. A két képesség között tehát egyfajta elhomályosulás következik be. Az emlékezés háromféle állapotát kell tehát megkülönböztetnünk: a szokásos emlékezetet, amelyet egy bizonyos fokú hűség jellemez, egyfajta elhomályosulást, aztán az emlékezet ismételt megvilágosodását új formában. Az ilyen lelki képesség mintegy csúcspontján megjelenő állapotot a keleti filozófia kifejezésével „manvantara” állapotnak nevezzük, az elsötétülés állapotát pedig „pralayá-nak. Először van egy erőteljes emlékezetünk, egy manvantara, aztán bekövetkezik az elhomályosulás, az emlékezeti pralaya, majd újra a manvantara, ahol az emlékezeti képesség magasabb fokban jelenik meg újra.

Az emberi fejlődéssel kapcsolatban elmondtuk, hogy a régebbi időkben az ember már rendelkezett a szív logikájával, a jelen korban az értelem logikáján halad keresztül, és a jövőben ismét birtokolni fogja a szív logikáját, mintegy az értelem logikájának gyümölcseként. Az emberi lelki képességek korábbi állapotában azonban más képességek is voltak, amelyek hasonló folyamaton mennek keresztül, mint a szív logikája. Nemcsak a léleknek arra a régi állapotára mutathatunk rá tehát, amelyben az értelmi gondolkodás még nem volt jelen, hanem arra is, ami hasonló az előbb leírt magasabb emlékezethez, csak annál alacsonyabb fokú. A gondolkodás ősi állapotával össze volt kötve egyfajta emlékezés, amely képekben jelent meg, éppen úgy, ahogy a jövőben az emlékezet is képekben jelenik majd meg. Képzeljük el a régi ember lényét. Nem úgy gondolkodott, mint a mai ember, mert az eszmékben, fogalmakban való gondolkodást csak később szerezte meg, Rendelkezett a szív logikájával de azt nem világította át a mai értelemben vett értelem és tudomány. Össze volt viszont kötve a tér-emlékezéssel, úgy, hogy az idő térré vált számára. Ha az ember ma vissza akar tekinteni a múltba, meg kell erőltetnie emlékezetét, ameddig elér vele. Ahová már nem ér el, ott különböző dokumentumokat kell kézbe vennie, és azokban kell kutatnia. Kutatnia kell abban, amit egyes emberek megőriztek emlékezetükben, ami a népek hagyományaiban fennmaradt, ami a régészeti leletekből kiolvasható. És ha még messzebbre akarunk visszamenni, kutatni kell a csontmaradványokban, kagylóhéjakban, kövekben, amelyek még ma is jelzik, hogy mire használták őket. Mindezek a fejlődés korábbi állapotaira utalnak. Röviden: mindaz, amit így átvizsgálunk, ad valamilyen képet a múltról. A jelenkori állapotból kiindulva kell feltárnunk a múltat.

Most az emberiség ősi állapotába tekintünk, ahol nem úgy volt, hogy az ember a múltat, mint jelenlegi térbeli képet szemlélte. Ez egyfajta magyarázatot ad a lélek állapotának korábbi jellegére. Korábban az embernek nem volt szüksége arra, hogy eredetét kutassa, láthatta azt. Fejlettségének foka szerint nézhetett vissza a múltba, és láthatott többet vagy kevesebbet. És ha így visszanézett, láthatta, hogy honnan származott. Ebből érthetjük meg azt a kegyeletet, amellyel a múltba tekintett, és azt a közvetlen tudást, amellyel a múltról rendelkezett.

Miután az emberiség e három egymásra következő állapotát lelkünk elé állítottuk, kicsit pontosabban kell az ember lényébe pillantanunk, hogy előbbre jussunk az emberiség fejlődésének megértésében. Az ember külső megjelenését tekintve nem volt mindig ilyen, mint ma, csak ilyenné alakult. A lét más állapotaiból, más formáiból szükségszerűen kapta jelenlegi alakját. A lelkiségre vonatkozóan egy korábbi állapotot idéztünk fel, mert felismerhettük, hogy az hasonló ahhoz, amit a jövőben el kell érnünk, ha a gondolkodás erőit megfelelően fejlesztjük.

Ha szem előtt tartják, amit tegnap és tegnapelőtt mondtam, hogy az ember jelenlegi állapotában alkalmazza azokat a módszereket, amelyeket a szellemtudomány további fejlődéséhez felkínál, akkor ezt kell mondania: elképzelhetetlen, hogy ezt korábban meg lehetett volna tenni. Éppen azt hangsúlyoztuk, hogy az embernek először a jelenlegi állapot eredményeit kell felvennie lelkébe, hogy magasabb fokra jusson. Az emberi fejlődés egyetlen fokozatát sem lehet átugrani, mindegyik fokot végig kell járni. Az embernek tehát el kellett jutnia a jelenlegi fokra, hogy jövőbeni fejlődését elérhesse, hogy eljuthasson oda, amit eszményként tűzött lelke elé. Mielőtt a magasabb rendű szívlogikához jutna, a fej logikáját kellett kifejlesztenie. Ennek eszköze az agy és a gerincvelő, amely az ész világának hozzánk áramlott erőiből létesült. Minden mást elhárítottunk, csak az ész birodalmának erőit engedtük beáramlani, hogy agyunk csodálatos építményét bensőnkben létrehozhassuk. Azt mondhatjuk tehát: az emberi agy azáltal jött létre, hogy az ember képes volt kizárni az összes többi világot és csak az ész világát engedte beáramlani.

Ahogy azonban az emberi agynak jelen kell lennie ahhoz, hogy az ember továbbfejlődjön, és a szívgondolkodás fokát elérje, amelynek szerve az ősképek világából jön létre, úgy könnyen elképzelhetjük, hogy mielőtt az agy az ész birodalmának erőiből létrejött, valami másnak kellett jelen lennie. Ahogy ma agyunkkal kell dolgoznunk, ha fel akarjuk küzdeni magunkat a magasabb világokba, korábban az ész világának munkáját egy másik birodalomból kellett elvégezni. Vagyis, ahogy további fejlődésünk feltételezi az ész logikájának eszközét, az agyat, úgy feltételezi az ész világának munkáját az agy eszköze, és ennek feltétele az alatta lévő birodalom munkája.

Itt arra pillantunk vissza, amit egy magasabb fokra való fejlődésként foghatunk fel, amikor az ész birodalma még nem áradt az emberbe, hanem a szellemi világ áradt bele, minthogy az ész világa még nem tevékenykedett. De egy olyan jövőbe tekintünk, ahol majd az ősképek világából áramlanak hozzánk az erők. Aztán a jelenre tekintünk, ahol az ész világából alakult ki az emberi agy, majd a múltra tekintünk, ahol a szellemi világ alakította ki a korábbi fejlődés megfelelő alapjait. Ez könnyen érthető, ha az elmondottakat értelemszerűen alkalmazzuk.

Agyunkat az ész világa alkotta, és láttuk, hogy a szív logikája megelőzi az értelem logikáját, ami csak az ész világának tettei alapján jöhetett létre. Így érthető, hogy a jelenlegi szív egy korábbi fokon alakult ki a szellemi világból. A mai szív lényegében szoros kapcsolatban áll a nem tudatos szívlogikával. A magasabb fokú szívlogika természetesen sokkal szellemibb. A szokásos szívlogikát még nem kezdte ki az értelem, és valójában a fizikai szív a kifejező eszköze, ahogy a fizikai agynak az értelem. Ha az ember valamit szépnek, nagynak, igaznak, jónak, fenségesnek lát, ezt nem a hideg, józan ész megfontolása alapján teszi, hanem megfontolás nélkül közvetlenül közeledik a széphez, az igazhoz, a jóhoz. Ekkor már szívdobogásának élénksége is jelzi, hogy egyetért a széppel, az igazzal és a jóval. Szívünk valóban másképp dobog, ha szembekerül azzal, ami szép, fenséges, nagy és jó, mint amikor a kártékonnyal, rosszal, gonosszal, alacsonyrendűvel találkozik. Itt a szív eredeti logikájában olyasmi alakult ki, amit közvetlen átélésnek nevezhetünk. Ha ez a nem tudatosan működő szívlogika világosabban szólal meg, akkor ez már a szív vérkeringésében is megnyilvánul, ami a szív logikájának a kifejeződése. Láthatjuk, hogy valamely veszteség feletti ismétlődő fájdalom látványa közvetlenül kiválthat bennünk valamit, ami egész testiségünkben kifejeződhet, esetleg beteggé is teheti azt.

Megérthetjük tehát ebből, hogy amint agyunk az ész világából jött létre, és a jövőben átszellemített szívünk az ősképek birodalmából fog kialakulni, úgy jelenlegi szívünket a szellemi világ alakította ki. Szívünk tehát olyan szervnek mutatkozik, amelynek alapjai még a gondolkodás szervének létrejötte előtt alakultak ki. A fejünkben lévő agy létrehozása tehát csak a szív után történhetett meg. Itt olyasmit látunk, aminek következtében más fogalmat alkothatunk a külső emberi testiségről. Ahogy a szervek egymás mellett állnak a térben, ez arra utal, hogy nem azonos értékűek, az agy később alakult ki, mint a szív. A szív régebbi szerv. Először bizonyos módon a szívnek kellett kialakulnia, aztán lehetett csak ennek alapján az agyat, mint további szervet létrehozni. Ez rendkívül érdekes. Azt jelzi ugyanis, hogy ha két szervet látunk egymás mellett, tévedünk, ha azt hisszük, hogy egyenértékűek. Akkor járunk el helyesen, ha ezt mondjuk: az agy fiatalabb képződmény, a szív idősebb. Hogy a szív eredetét megtaláljuk, régebbi korokba kell visszamennünk.

Egy szerv fejlődése azonban nem szűnik meg, ha egy másik létrejött. Azt mondhatjuk tehát: a szívnek korábban kellett megjelennie, mint az agynak, de ahogy az agy létrejött és kifejlődött, a szív is tovább fejlődött, átalakult. A szív tehát kialakulása után még egyszer átalakult, az agy nem. A szívet nem érthetjük meg, ha egyszerűen csak térben az agy mellé állítjuk, hanem csak úgy, ha régebbi szénnek tekintjük, mint az agyat. Aki csak egymás mellé állítja őket, hasonló ahhoz, aki egy negyvenéves embert egy tizenöt éves ifjú mellé állít, és azt mondja: itt vannak egymás mellett, tehát együtt is szemlélem őket, és úgy alkotok fogalmat róluk, ahogy egymás mellett állnak. Az ilyen ember természetesen ostobaságot csinálna, ha a két embert ugyanolyan fejlődési elvek szerint akarná osztályozni. Ha a tizenöt évest meg akarjuk érteni, tizenöt év fejlődését kell áttekintenünk, míg a negyvenévesnél negyven évet. Ostobának tartanánk azt az embert, aki nem látná be, hogy a tizenöt éves esetleg a negyvenévesnek a fia is lehetne, és esetleg sok minden érthetőbbé válna, ha utódának tekintené. Ostobaság volna, ha ezt nem vennénk tekintetbe. Ilyen ostobaság a mai anatómia álláspontja. Nem vesz tudomást arról, hogy az emberi szervek nem egyszerűen egymás mellett állnak, hanem a fejlődés különböző fokain jöttek létre. Az agyat csak akkor érthetjük meg helyesen, ha a szívnél fiatalabb képződménynek tekintjük. Amíg nem lesz olyan anatómia, amely a különböző szerveket nem egyszerűen a térben egymás mellett állóknak tekinti, hanem értékük szerint, mint fiatalabb és idősebb képződményeket, addig az ember igazi lényét nem fogják megérteni.

Az emberi szervek megértéséhez a szellemtudományos módszernek kell a kulcsot szolgáltatnia, amit a szokásos tudomány nem tud megadni. Csak aki igazi fejlődésen megy át, hogy a magasabb világokba feljusson, az jut a szervek igazi megértéséhez. A szokásos töprengés itt nem vezet eredményre. Aki csak külsőleg kombinálgat, nem tud zöld ágra vergődni, mert kívülről nem látható, hogy melyik szerv idős vagy fiatal. Csak aki eljut a tér-emlékezethez, az tanulja meg, hogy az ilyen dolgokat megkülönböztesse. Ha tér-emlékezésünkkel visszafelé haladunk, nem kell túl messzire mennünk, hogy az agy eredetét megtaláljuk. Messzebbre kell mennünk, ha a szív eredetét akarjuk megtalálni. És ha aztán a szellemtudományos ismeretekkel ezeket a dolgokat a fizikai világban megkeressük, ott megerősítést kapunk. Az emberi szervezetet ténylegesen csak a szellemtudomány magyarázatai alapján értjük meg helyesen.

Azt mondtuk, hogy a normális tudatban megjelenő emlékezet, mint lelki képesség, és a tér-emlékezet új képessége között egyfajta elhomályosulás lép fel, az emlékezés egyfajta kiesése. A szellemi kutató az emlékezetnek ezt a manvantara- és pralaya-állapotát hasonlónak tartja ahhoz, ami az egész fejlődésben megjelenik. Képzeljük el például az ember szívét és agyát, ahogyan ma állnak egymás mellett fizikai testiségünkben, azt találjuk, hogy a szív és az agy egy darabig egymás mellett fejlődtek. Ha visszafelé megyünk, eljutunk az agy létrejöttének kezdetéhez. Ez azonban nem a szív létrejöttének kezdete. Tovább kell mennünk visszafelé, és eljutunk egy olyan fokra, ahol az agy még nem volt összeköttetésben a szívvel, ahol az ész birodalmának erői még nem áramlottak alá, hanem csak a szellemi világ erői. Megkülönböztethetünk tehát egy olyan állapotot, amikor az ember lényébe legmagasabb erőként a szellemi világ erői áramlottak le, aztán pedig egy olyan állapotot, amelyben az ész birodalmának erői is beáramlottak az emberbe. A két állapot között van egy pralaya, itt az egész emberi fejlődésben egyfajta elhomályosulás lép fel, aztán a fejlődés új formában jelenik meg újra. Ha a mai embertől, akinek szíve és agya van, visszatekintünk a korábbi emberre, akinek még nem volt agya, aki még szív-ember volt, közben egy pralaya-állapotot látunk, amelyben a külső emberi lét kialudt.

Ha egykor majd a jövőben elérjük azt a magasabb állapotot, amelyet ma a szellemi kutató a szellemiségben ér el, akkor elérjük azt is, hogy ez a külső testiségben is kifejeződik, akkor az ember egy új állapotban jelenik meg. Mert el lehet képzelni, hogy az az ember, akinek agya van, másképpen néz ki, mint az, akinek szervezete a szívén keresztül nyilvánul meg. A szív emberének máshogyan kell kinéznie, mint az agy emberének. A szellemi kutató azonban ma még nem képes testi állapotán változtatni. Ha egy isten leszáll, a mai ember testiségében kell megjelennie. Ami a szellemi fejlődés során elérhető, azt láthatatlan részletekben érjük el, de a jövőben ez a változás a fizikai testben is kifejeződik majd. Úgy kell tehát elképzelnünk, hogy a jövőben az ember külsőleg is másképpen fog kinézni. Agya és szíve is át fog alakulni, és agya mellett egy új szerv jön létre. És ahogy ma az agy átível a szív fölött, a jövőbeni szén is egy bizonyos kapcsolatban lesz az aggyal. Az ember jelenlegi állapota és jövőbeni alakja között is egy pralaya következik be, vagyis a jelenlegi külső fizikai emberi létnek ki kell oltódnia, és egy új állapot fog bekövetkezni.

Három egymásra következő állapotra utaltunk tehát. Az első az, amikor az ember szív-ember volt, mindent a szíve útján fogott fel, mint ahogy ma mindent az agyával fog fel. Aztán létrejött a mai ember, és fogalmat alkothattunk a jövő emberéről is, aki a tudatos szív-ember lesz. Ha a mai embert nézzük, azt kell mondanunk, hogy ahogy ma fizikai formájában megjelenik, és egész organizmusával előttünk áll, úgy jelenlegi alakjában csak a Földön képzelhető el. Aki az embert az egész földi lét összefüggésében szemléli, azt mondhatja: az ember olyan, mint a Föld, mert összefügg a Föld erőivel, annak tulajdonságaival és viszonyaival. Ha elképzeljük, hogy a Föld egy kicsit megváltozik, az ember mai formájában nem élhetne rajta. Ha például, a víz kémiai összetétele vagy a levegő nem olyan lenne, mint amilyen, ha a légnyomás erősebb, vagy gyengébb lenne, az emberi alaknak egészen másnak kellene lennie. A mai embert tehát nem tudnánk elképzelni a maga fizikai testiségében, ha a Föld nem olyan lenne, mint amilyen ma.

Ha az ember korábbi állapotát, a régi szív-embert nézzük, akkor úgy kell elképzelnünk, hogy egy más bolygóhoz tartozott. Ha pedig a jövő emberére gondolunk, aki majd rendelkezni fog azzal, amivel ma a szellemi kutató rendelkezik, akkor ismét egy másik bolygóhoz tartozónak kell őt elképzelnünk. Ha egyáltalán el akarunk igazodni, egyfajta Ariadné-fonalunk kell, hogy legyen. El kell képzelnünk, hogy amint az ember egy korábbi állapotból fejlődött ki, az egész Föld is vele fejlődött. Jelenlegi Földünk tehát egy korábbi planetáris állapotból alakult ki fokról-fokra, és ugyanígy fog egy jövőbeni állapotba tovább fejlődni. És a két állapot között egy pralaya-állapot lesz, egy bizonyos fokú elsötétedés. Azt az állapotot, amelyből a Föld kialakult, amelyben az ember a leírt korábbi állapotában élt, régi Hold-nak nevezzük, azt az állapotot pedig, amelyben az ember majd új formában fog élni, Jupiter-állapotnak. A Föld egymásra következő három állapotát említettük: a Föld a régi Hold-állapotból fejlődött ki, és majd Jupiterré fog átalakulni.

El lehet képzelni, hogy az ilyen átalakulások csak valamennyi körülmény megváltozásával történhetnek meg. Az ember is csak az összes körülmény átalakulásával változhatott meg. A régi Hold-állapot folyamán az emberiségbe csak a szellemi világ erői áramlottak be, míg a mai Földre az ész világának erői áramlanak. A Jupiterre majd az ősképek világának erői fognak leáramlani. E három állapotban tehát a szellemi világok különböző hatásai érvényesülnek.

Most megfogtuk annak egy csücskét, amire iskolai tudományunk nem képes. Említettem már, hogy iskolai tudományunk a bolygórendszer keletkezését egy forgó olajcseppel akarja megvilágítani. Ez után az iskolai kísérlet után, amelynek során egy olajcseppet egy kartonlapon egy tű segítségével forgásba hoznak, egy élelmes tanuló ezt mondhatja: kint a világűrben tehát kell lennie egy hatalmas tanár úrnak, aki a világködöt megforgatja. A tanulókat, akik ilyen kérdéseket fel szoktak tenni, megnyugtatja a tanár kijelentése. Mi viszont most képzetet alkothattunk arról, hogy egy bolygó hogyan jön létre egy korábbi alakzatból. Nekünk nincs tanárunk, aki az olajcseppet megforgassa, de láthatunk bizonyos kozmikus lényeket, akik különböző világokból hatnak. Láthatjuk, hogy a szellemi világból jött létre a régi Hold, és hogy ez úgy alakult át aztán, hogy a még magasabb világokból erők áramlottak le. Láthatjuk így, hogy a szellemi hogyan alakítja a fizikait.

Azt akartam ábrázolni, hogy a mai ember nem létezhetne, ha nem állna összhangban mindazzal, ami Földünkön van. Az ember kialakulásának meg kell egyeznie a Föld kialakulásával, ahogy a Föld kialakulásának is meg kell egyeznie az emberével. Mai Földünk csak úgy lehetséges, hogy bizonyos távolságban van a Naptól és a bolygóktól. Ha naprendszerünkben valami eltolódás következne be, akkor az embernek is meg kellene változnia. Ha tehát egy korábbi planétára megyünk vissza, mondjuk a régi Holdra, itt egészen más rendszert találunk, mint amilyenben jelenleg a Föld van. Az ész birodalmának lényei működésükkel tehát nemcsak a Földet változtatták meg, hanem az egész naprendszert is, amikor a régi Hold jelenlegi Földünkké alakult.

Láthatjuk tehát, hogy ha a mikrokozmosz, a kisvilág, az ember átalakulásából indulunk ki, meg lehet találni a fonalat a makrokozmosz, a nagyvilág átalakulásához. Látjuk a különböző birodalmak működését, ahogy a makrokozmoszt és a mikrokozmoszt átalakítják, ugyanazok a lények működnek mindkét esetben. Ha visszatekintünk abba a korba, amely naprendszerünket megelőzte, akkor először egy elhomályosulást látunk. Külsőleg olyan ez, mintha egy hatalmas gázköd lenne, de ezen a gázködön folyamatosan a szellemi birodalmak lényei dolgoznak. Ezt megelőzően egy még korábbi rendszert látunk, amelyből jelenlegi naprendszerünk kialakult. Ha még tovább megyünk vissza, végül egy olyan állapothoz jutunk, amely egészen más, mint a mai, annyira nem hasonlít a maihoz, hogy itt a szokásos kérdezés megszűnik. Meg kell tanulnunk másképpen kérdezni, ha a világnak ezekhez az egészen más állapotaihoz jutunk. Miért kérdezősködünk tulajdonképpen? Azért, mert értelmünk egy bizonyos irányban mozog. Láthattuk azonban, hogy értelmünk agyunkhoz kapcsolódik. Az értelmi kérdés azonban értelmetlenné válik, ha olyan állapotra vonatkozik, amelyben az agy még nem fejlődött ki. Az értelmi kérdezésnek nincs értelme egy olyan világra vonatkozóan, amely még csak az értelmi világ alapjait alakította ki. Ott a kutatás és megismerés más eszközeihez kell folyamodnunk, mint amelyeket az értelem nyújt. Akik nem látnak tovább az orruknál, azt hiszik, hogy a kérdezés szokásos formái az egész világra alkalmazhatók. Ez azonban nem így van, tisztában kell lennünk azzal, hogy mindent csak a maga módján kérdezhetünk. Abban a világban, amely a jelenlegit megelőzte, csak úgy tudunk eligazodni, ha azokat az erőket mozgósítjuk, amelyek a szívgondolkodásban fejeződnek ki.

Látjuk tehát, hogy a kíváncsiskodó kérdezésnek meg kell változnia. Nem akarunk olyan udvariatlanok lenni, mint az a férfi, aki arra a kérdésre, hogy mit csinált az Isten mielőtt a világot megteremtette, azt felelte, hogy virgácsot faragott, hogy a haszontalanságokat kérdezőt megfenyítse, de ez a válasz mégis arra utal, hogy az ember kérdezési módjának meg kell változnia, ha a magasabb világok megismeréséhez akar eljutni.