"...ha az ember igazán ért egy tudományhoz, egészen a legmélyebb alapokig, akkor azt az egyszerű embereknek is el tudja magyarázni."
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció
<< Vissza



Makrokozmosz és mikrokozmosz (4)

3. --

[A misztikus útja: a fizikai és az étertest szemlélése belülről. A küszöb kis őre. Az északi misztériumok tanítványának útja: együttérzés a nagy természettel az év folyamán. A Nap meglátása éjfélkor. Utalás a nemrég megjelent „Die Geheimwissenschaft im Umriss” c. könyvre. A küszöb nagy őre.]

Bécs, 1910. március 23.

Tegnapi előadásom - a félreértések elkerülése végett jegyzem meg - nem akart már most valamit bizonyítani, csak rá akartam mutatni, hogy az elmúlt korok szellemi kutatóit bizonyos észleleteik arra indították, hogy az égi tér egyes folyamatait és dolgait azonos értékű névvel jelöljék, és ugyanezekkel a nevekkel a mi nappali és éjszakai élményeink más folyamatait és dolgait is megjelöljék. Az előadást inkább arra szántam, hogy legközelebbi fejtegetéseinkhez előkészítse a szükséges fogalmakat. Az e ciklushoz tartozó előadásokat egyébként is egy egésznek kell tekinteni, és az első előadásokat a legtágabb értelemben arra szántam, hogy először ismertessem a szellemi világ megértéséhez szükséges eszméket és fogalmakat, amelyeket majd a további előadásokban közölnöm kell. Bizonyos vonatkozásban még ma is közeli dolgokhoz fogom mondanivalómat kapcsolni, hogy fokozatosan emelkedjünk fel a távolabbi szellemi területekre.

Az előző előadásokból láttuk, és más nyilvános előadásokból is kiderülhetett, hogy az ember belső lénye, a tulajdonképpeni én és az asztráltest, alvó állapotban a szellemi világokban él, majd felébredéskor visszatér abba, ami az ágyban fekve maradt, a fizikai és étertestbe. Aki az életet szemléli, hamar rájön arra, hogy az alvó állapotból az ébrenlétbe való átmenetnél teljesen megváltoznak az ember élményei. Amit éber állapotban átélünk, az nem olyan szemlélet vagy megismerés, ami emberi természetünknek abból a két részéből származik, amelyekbe felébredéskor belemerülünk. Alámerülünk étertestünkbe és fizikai testünkbe, de éber állapotunk alatt, mintegy belülről szemlélve, egyáltalán nem ismerkedünk meg velük. Mit tud az ember mindennapi életében arról, hogy fizikai és éterteste milyen belülről? Az éber állapot élményeinél éppen az a lényeges, hogy saját lényünket, ahogy az a fizikai testben él, kívülről nézzük, és nem belülről. Fizikai testünket ugyanazzal a szemmel nézzük, amivel a fizikai világot. Saját lényünket az éber állapot alatt sohasem nézzük belülről, mindig csak kívülről. Önmagunkkal alapjában véve csak kívülről ismerkedünk meg, úgy nézzük, mint az érzéki világ egyik lényét. Ha az alvásból az ébrenlétbe való átmenet állapotát szemügyre vesszük, megkérdezhetjük: mi lenne akkor, ha az étertestbe és a fizikai testbe való lemerüléskor valóban belülről szemlélnénk magunkat?

Akkor valami egészen mást látnánk. Azokat a bensőséges élményeket látnánk, amelyeket a misztikus keres, és amire már némileg utaltunk. A misztikus igyekszik figyelmét elfordítani a külvilágtól, igyekszik elhallgattatni a külső benyomásokat, és arra törekszik, hogy valóban belemerüljön saját belső lényébe. De ha most eltekintünk a misztikus ilyen élményeitől, azt mondhatjuk: az élet megóv bennünket attól, hogy belelássunk saját bensőnkbe, mert abban a pillanatban, amikor felébredünk, tekintetünk a külvilág felé fordul. A felébredést tehát így is leírhatjuk: ahelyett, hogy önmagunkba tekintenénk, a felébredés pillanatában a külvilág felé fordulunk, a körülöttünk elterülő érzéki világ szőnyege felé, és fizikai testünk ehhez az érzéki világhoz tartozik, amikor azt szemléljük. Éber állapotunkban tehát nincs lehetőségünk arra, hogy belülről lássuk magunkat. Olyan ez, mintha egy folyamon vezetnének át bennünket: amikor alszunk a folyam egyik oldalán vagyunk, amikor felébredünk, a másikon. Ha az innenső oldalról" tudnánk valamit észlelni, akkor láthatnánk asztráltestünket és énünket. De megóvnak bennünket attól, hogy alvó állapotunkban saját belső világunkat észleljük, mert amikor elalszunk, az észlelés lehetősége megszűnik, tudatunk kialszik.

Külső és belső világunk között tehát éles határ húzódik. Ezt elalváskor és felébredéskor átlépjük, de egyik határátlépés sem történhet meg anélkül, hogy valamit el ne veszítenénk. Ha elalváskor lépjük át a határt, akkor tudatunk kialszik, a szellemi világot már nem tudjuk megfigyelni. Felébredéskor tudatunk a külvilág felé fordul, így azt a szellemiséget, ami bensőnkben van, ismét csak nem tudjuk megfigyelni, mert tudatunkat lekötik a külső élmények. Amit itt átlépünk, ami abban a pillanatban, amikor felébredünk, eltakarja a szellemiséget, és csak, mint valami fátyolon át engedi felismernünk, ez nem más, mint ami érzőlelkünk és fizikai meg étertestünk közé ékelődik. Lényünk e két részét felébredéskor az érzőtest fedi el. Ez az oka annak, hogy a külső érzéki világot látjuk. Felébredésünk pillanatában az érzőtestet teljesen lefoglalja a külső érzéki világ, ezért nem tudunk önmagunkba betekinteni. Az érzőtest határként áll a között, ami szellemileg a külső érzéki világ alapja, és a között, amit belsőleg átélünk.

Látni fogjuk, hogy ez szükséges az ember élete számára, mert, ha az ember tudatosan lépné át ezt a folyamot, olyasmit látna, amit normális élete folyamán nem szabad látnia, mert nem tudná elviselni, fel kell készülnie rá. A misztikus fejlődés nem abból áll, hogy erőszakkal behatoljunk fizikai és étertestünk belső világába, hanem hogy felkészítsük, éretté tegyük magunkat annak látására, amit láthatunk, ha tudatosan kelünk át ezen a folyamon. Mi történne azzal, aki előkészületlenül hatolna be saját belső világába, aki tehát felébredéskor nem a külső világot akarná látni, hanem be akarna nyomulni abba, ami szellemileg étertestében és fizikai testében található? Olyan érzést élne át lelkében iszonyú erővel, amit a mindennapi életben csak egészen letompítva ismerünk, ez kerítené az embert hatalmába, ha felébredéskor bele tudna merülni saját bensőjébe. Hasonlatszerűen fogalmat alkothatunk erről. Ez megint nem bizonyítás akar lenni, csupán azt szolgálja, hogy fogalmat alkossunk erről az érzésről.

Az emberben van valami, amit szégyenérzetnek nevezünk. Ennek az a lényege, hogy az ember lelkében szeretné elterelni mások figyelmét valamilyen dologról vagy tulajdonságról, amit szégyell. Ez a szégyenérzet aziránt, ami az emberben van. és amit nem akar kinyilvánítani, gyenge mása annak az érzésnek, ami rendkívüli erővel megnövekedne, ha az ember felébredéskor tudatosan beleláthatna saját belső világába. Ez az érzés olyan erővel kerítené hatalmába az ember lelkét, hogy mindent elárasztana, amivel a külvilágban találkozik, olyan élménye volna, mintha tűzben pusztulna el. Az elégés erejével hatna rá ez a szégyenérzet. Miért hatna rá így? Azért, mert abban a pillanatban megérezné, hogy tulajdonképpen fizikai és éterteste milyen tökéletes saját lelki lényéhez képest. Erről egyszerű logikával is fogalmat alkothatunk. Aki csak külsőlegesen, a fizikai tudomány segítségével hatol az emberi szív, vagy az emberi agy csodálatos építményének egyes részleteibe, vagy mondjuk, belemélyed a csontrendszer nagyszerű felépítésébe, az megérezheti, milyen végtelenül bölcsen és tökéletesen van mindez megalkotva. Ha csak egyetlen csontot nézünk, például a felső combcsontot, és megfigyeljük, hogy annak finom hálózata milyen bölcsen és tökéletesen hozza létre azt, hogy a legcsekélyebb anyagfelhasználással a legnagyobb teherbírás jöjjön létre, amely az ember felső testet hordozza, vagy ha az emberi szív és agy csodálatos felépítését nézzük, akkor sejtelmünk lehet arról, mit élnénk át, ha a maga egészében belülről átlátnánk, milyen bölcsességből fakadt mindez. Ha most összehasonlítjuk ezzel az ember lelki lényét a maga élvezeteivel, szenvedélyeivel és vágyaival, akkor látjuk, hogy az ember tulajdonképpen egész életében azon van, hogy fizikai testének csodás építményét összerombolja, hogy vágyait, ösztöneit és szenvedélyeit kibontakoztassa, és fizikai szívének, agyának csodálatos felépítését romba döntse. A mindennapi életben megfigyelhetjük, hogyan teszi tönkre az ember ezzel vagy azzal az élvezeti cikkel szívét és agyát, és ez úgyszólván csak egy triviális példája a csodálatos emberi testet szétromboló tevékenységünknek. Mindez elevenen állna a lélek előtt, ha tudatosan alászállna fizikai és étertestébe. Rendkívül lesújtó és megrázó volna az ember számára, ha össze tudná hasonlítani az emberi lélek tökéletlenségét a test csodálatos építményével, ha minden reggel, amikor felébred, láthatná, hogy mi van a lelkében, és ezt összehasonlítaná azzal, ahogy a világ bölcs vezetése fizikai és étertestét megalkotta. Ezért óvják meg attól, hogy tudatosan leszálljon saját belső lényébe, és irányítják figyelmét a külső fizikai világra, amely egész nap kitárul előtte. Nem tud betekinteni saját belső világába.

A emberi lélek összehasonlítása a fizikai és étertest szellemi alapjával szégyenérzetet idézne elő, és erre készül fel a misztikus mindazokkal a lelki élményekkel, amelyeket átél, mielőtt méltóvá válik arra, hogy belső világába leszálljon. Ezek az élmények lelkéből előhívják azt az erős szándékot, hogy lelkét gyengének és jelentéktelennek érezze, azt érezze, hogy a tökéletesedés végtelen útja áll előtte. A misztikusnak ezért lelkében fel kell ébresztenie az alázat és a tökéletesség utáni vágyódás érzését, hogy ezzel előkészüljön az összehasonlítás elviselésére, különben a szégyen tüze égetné el. A következő gondolatok útján teszi éretté magát erre: ha magamra tekintek, és látom, ki vagyok, aztán összehasonlítom ezt azzal, amivé a világ bölcs vezetése tett. valóban be kell látnom, milyen kicsi, milyen rossz, milyen alacsonyrendű vagyok még. A szégyenérzet, a keletkező szégyenpír annyira elhatalmasodna, hogy valóban égető, emésztő tűzzé válhatna, ha a misztikus nem mondaná ezt: igen, most nagyon csekélynek érzem magam, mindahhoz képest, amivé lehetek, de igyekszem kifejleszteni erőimet, amelyek képessé fognak tenni, hogy szellemileg is megfeleljek annak, amit a világ bölcs irányítása testiségembe beépített.

A belsejébe leszállni készülő misztikussal szellemi tanítója megérteti, hogy végtelen alázatot kell éreznie. Ezt körülbelül így lehetne leírni: nézd a növényt. A talajban gyökerezik. A talaj olyan területet nyújt neki. amely egy alacsonyabb birodalomból származik. A növény azonban nem tud e nélkül a birodalom nélkül élni. Amikor a növény lehajol az ásványi birodalomhoz, ezt mondhatja: ennek az alacsonyabb birodalomnak, amelyből kinőttem, ennek köszönhetem létemet. Alázattal kellene lehajolnia az alacsonyabb világhoz, és azt mondani: neked köszönhetem létemet. Ugyanígy köszönheti az állat létét a növényvilágnak. Ha a világ felépítésének tudatára jutna, alázattal kellene lehajolnia az alacsonyabb birodalomhoz. Az embernek is körül kellene tekintenie a világban, és ezt kellene mondania: tulajdonképpen nem érhettem volna el ezt a fokot, ha mindaz, ami alattam van, nem fejlődött volna ki a megfelelő módon. Ha az ember lelkében ilyen érzéseket fejleszt ki, akkor jön létre az a hangulat, hogy nemcsak hálával fog felfelé tekinteni, hanem köszönettel néz majd arra is, ami alatta van. Ha így megfelelő módon szétárad a lélekben az, amit az alázatra való nevelésnek nevezhetünk, akkor a lelken átáramlik és áthullámzik az alázat érzése, amelytől még végtelen hosszú út vezet a tökéletesség elérésig.

Amit elmondtam, az nem meríthető ki fogalmakkal és eszmékkel. Ha így volna, a misztikus hamar elkészülne. Ezt csak átélni lehet. Aki újra meg újra átéli, annak lelkét olyan alaphangulat hatja át, amire a misztikusnak szüksége van. Ha az ember éretté akar válni arra, hogy belső világába alászálljon. akkor ki kell fejlesztenie egy olyan érzést, amely képessé teszi őt arra, hogy elviselje mindazt, ami a tökéletesedés útján elébe állhat. Az odaadás érzését kell kifejlesztenie mindazzal szemben, amit el kell viselnie, hogy a tökéletesedés bizonyos lépcsőfokait megközelítse. Hosszú-hosszú időn keresztül kell kialakítania azt az érzést, hogy csak a szenvedések legyőzése útján tudja a ember azokat az intenzív erőket kifejleszteni, amelyekre szüksége van, hogy lelkét kiemelje abból a állapotból, amelyben gyengének érzi magát azzal szemben amit a világ elébe hoz. Aztán azt az érzést kell átélnie a léleknek, melynek révén azt mondhatja: ha mégoly sok fájdalom és szenvedés ér is, nem akarok meginogni, szilárdan akarok szemben állni velük, mert ha csak azt akarnám átélni, ami örömet szerez, akkor sohasem tudnám kifejleszteni azokat az erőket, amelyekre a léleknek szüksége van. Ezek az erők csak ellenállással, az akadályok leküzdésével érhetők el, nem azáltal, hogy az ember valamilyen állapotnak átengedi magát. Csak azáltal acélozódnak meg, hogy az ember megfeszíti őket az akadályok leküzdésekor, hogy készen áll arra, hogy a fájdalmat és szenvedést megadással elviselje. Ezt kell a misztikusnak lelkében kifejlesztenie, hogy alá tudjon merülni saját belső világába, anélkül, hogy a szégyenérzet elégetné.

A mindennapi életben az embernek természetesen ezt nem kell követnie, ne gondolja senki, hogy ilyen gyakorlatok az átlagembertől megkívánhatok. Amit itt leírtunk, nem követelmény, hanem egyszerűen elmondtuk, hogy aki szabad akaratából ilyen élményeket él át, annak mi jön létre a lelkében, és mire törekszik a misztikus, hogy lelkét alkalmassá tegye az emberi bensőbe való alámerülésre. A mindennapi élet folyamán az ember érzőteste helyezkedik a misztikus élményei és a külvilág átélése közé, megőrizve őt attól, hogy előkészületlenül leszálljon belső lényébe, és a szégyenérzet elégesse. Ami így az embert megóvja attól, hogy előkészületlenül szálljon alá belső világába, azt az élet normális lefolyása során nem tapasztaljuk, mert itt már a szellemi világ határához érünk. Az emberi bensőt tanulmányozó szellemi kutatónak ál kell lépnie ezt a határt, át kell lépnie azon a folyamon, amely a szokásos, normális emberi tudatot a belső világtól a külvilág felé fordítja. Ez a szokásos, normális emberi tudat meg van védve attól, hogy éretlenül hatoljon be az emberi bensőbe, meg van védve attól, hogy a szégyen tüze elégesse. Azt a hatalmat, amely az embert megóvja ettől, nem láthatjuk. Ez az első szellemi lény, akivel az igazi szellemi kutató a belsejébe vezető úton találkozik. E lény mellett kell elhaladnia, aki úgy óvja meg a normális tudatot a szégyenérzetben való elégéstől, hogy a befelé nézés helyett tekintetét a külső érzéki világra irányítja. Az ember normális tudatával érzi e lény működését, de látni nem képes. Ezt a szellemi lényt, aki minden reggel az ember mellett áll, és megóvja attól, hogy szellemileg éretlenül tekintsen bele saját belső világába, a szellemtudomány a küszöb kis őrének nevezi. Mellette vezet el az út a szellemi világba.

Így a hozzánk közelálló napi élmények útján elvezettük tudatunkat addig a határig, ahol megsejthetjük, mit ért a szellemi kutató a küszöb kis őrén. A küszöb kis őrét később fogjuk leírni, mert a már ismertből akarunk kiindulni, és fokozatosan közeledünk az ismeretlenhez. Ezzel arra is utaltunk, hogy tulajdonképpen nappali tudatállapotunkban igazi lényünket nem látjuk. És ha saját lényünket az utóbbi két előadás értelmében mikrokozmosznak nevezzük, kis világnak, akkor elmondhatjuk: a mikrokozmoszt tulajdonképpen sohasem látjuk igazi szellemi alakjában, csak azt látjuk, ami a normális állapotban számunkra megmutatkozik, csak a külsejét. Ez tehát ténylegesen olyasmi, amit a tükörképhez hasonlíthatunk. Ahogy ha a tükörbe nézünk, saját képünket látjuk, és nem önmagunkat, úgy látjuk a mikrokozmoszt is, az ember tulajdonképpeni lényét nappali tudatunk folyamán, nem önmagában, hanem csak egy tükörképet látunk: a mikrokozmosz tükörképét.

És a makrokozmoszt látjuk-e a maga valóságban? Ismét kézenfekvő napi eseményeket akarunk említeni. Mit él át az ember 24 óra leforgása alatt az érzéki világban? Ott is átéli a nappal és éjszaka váltakozását, mint a mikrokozmoszban, csak most a külvilág lép elébe. Átéli, ahogy reggel a Nap felkel, és este lenyugszik, és hogy a napfény minden tárgyat megvilágít körülötte. Mit lát az ember napfelkeltétől naplementéig? Alapjában véve egyáltalán nem a tárgyakat, hanem a napfényt, amit azok visszavernek. A sötétben egyetlen tárgyat sem látunk, ha nincsenek megvilágítva, nem láthatjuk őket. Ami a szem számára érvényes, azt a többi érzékszervre is elmondhatjuk, de most a szemnél maradunk. Ha a Napba nézünk, elvakítja a szemünket. Az ember érzékeli a napsugarakat. amiket a külvilág visszaver. Nem érzékeli a tárgyakat, hanem csak a napsugarak visszaverődését. Ez történik reggeltől estig. De csak nagyon tökéletlen módon látjuk azt, ami a látást előidézi. A külső dolgokat látjuk, mert aminek köszönhető, hogy a nap folyamán egyáltalán a külső világot érzékelni tudjuk, az elvakít bennünket. Amit látunk, az csak kép, csak hasonlat. Ugyanúgy viszonyulunk a külső érzéki világhoz, ahogy saját belső világunkhoz. Sohasem látjuk azt, ami a dolgok érzékelését okozza. Érzékeljük a dolgokat, de nem tudunk felemelkedni ahhoz, ami a dolgokat érzékelhetővé teszi számunkra. Elvakít bennünket, mint a Nap, amikor a tárgyakat akarjuk érzékelni, annak alapján, hogy látjuk őket. A külső Nappal ugyanaz a helyzet napközben, mint saját bensőnkkel felébredéskor. A saját bensőnkben élünk, és az ott lévő erők képessé tesznek bennünket arra, hogy éljünk, és a külvilágot észleljük, de megakadályozzák, hogy önmagunkat érzékeljük. Így van ez a Nappal is, lehetővé teszi, hogy a tárgyakat észleljük, de elvakít bennünket, amikor őt magát akarjuk érzékelni.

Azt sem tudjuk nappal érzékelni, ami a Naphoz tartozik, ami valamilyen módon vele függ össze. Azt érzékeljük, amit a Föld mutat a visszavert napfényben. Ha kitekintünk a világűrbe, azt sem látjuk, ami naprendszerünkhöz tartozik. Naprendszerünkhöz nemcsak a Nap tartozik, hanem hozzátartoznak a bolygók is. Nappal ezeket sem láthatjuk. A Nap nemcsak önmaga látásától foszt meg bennünket, hanem a bolygókétól is. nappal ezeket sem láthatjuk. Amikor kitekintünk a térbe, tudjuk, ha ott kint vannak is bolygók, amelyek naprendszerünkhöz tartoznak, visszahúzódnak tekintetünk elől. Azt mondhatjuk tehát: ahogy napközben saját bensőnk visszahúzódik előlünk, ahogy éjjel a szellemi világ visszahúzódik, amikor alvó állapotban vagyunk, úgy húzódik vissza nappal érzéki észlelésünk előidézője is, amikor tekintetünket az érzéki világra irányítjuk. Napközben visszahúzódik előlünk az, ami a Nap alapja, és ami összeköti a naprendszer többi égitestével, a Merkúrral, Vénusszal, Marssal, Jupiterrel, Szaturnusszal, és így tovább, vagyis a Nap és az égitestek közötti eleven együttműködés. Amit észlelünk, az a napfény hatása. Ha ezt az állapotot összehasonlítjuk az érzéki világ éjszakai állapotával, amely naplementétől napfelkeltéig tart, úgy bizonyos módon érzékelhetjük azt, ami naprendszerünkhöz tartozik. Tekintetünket felemelhetjük a csillagos égre, ahol a bolygók elénk tárulnak, de amíg láthatók az éjszakai égen. addig a Nap elhúzódik előlünk. Így azt kell mondanunk: ami nappal láthatóvá teszi érzéki világunkat, éjszaka megfoszt attól, hogy szemléljük. Éjszaka érzéki világunk láthatatlanságba burkolózik, és csak a bolygók világát láthatjuk.

Van-e rá lehetőség, hogy olyasmit hozzunk létre az éjszakai állapot számára, mint a misztikus állapota, amikor leszáll belső világába? Létezik valami ehhez hasonló? A mai emberiségnek nemigen van tudomása erről az állapotról, de létezik ilyesmi. Ez abból áll, hogy az ember a misztikushoz hasonlóan kifejleszti az alázat és a megadás bizonyos tulajdonságait, és még egyéb tulajdonságokat is, amelyek érthetővé válnak, ha a legegyszerűbbeket tartjuk szem előtt. Ezek a mindennapi életben is megvannak az emberben, de csak gyengén, ahogy a szégyenérzet. Ha az ember ezeket a gyenge érzéseket végtelenül felfokozza, akkor képessé válik arra, hogy éjszakánként mást is átéljen, mint az átlagos tudat. Ez a következőképpen történhet. Mindnyájan tudjuk, hogy tavasszal másképpen érzünk, mint ősszel. Az egészséges lélek másként érez, amikor a bimbók kihajtanak, és a nyár szépségét és pompáját ígérik, mint ősszel. Amikor a tavasz érkezését látjuk, ez az ébredő reménység érzését kelti a lélekben. Ez az érzés gyengén fejlett a mindennapi emberben, de jelen van. Ami tavasszal a nyár reménységét ébreszti fel a lélekben, az ősszel borongóssá alakul: amikor a fák elhullatják lombjaikat és a nyár csodálatos virágainak látványa helyett egyre több csupasz bokrot látunk, az ősz mélabúja járja át a lelket. Ha együtt haladunk az év folyamán a külső jelenségekkel, csekély mértékben ugyan, de átélhetjük az élet körforgását. És ezeknél az előbb említett érzéseknél, a tavasszal és ősszel kialakuló érzéseknél, amelyek a mindennapi életben csak gyengén fejlettek, az ember nem a megfelelő módon érzi át azt a fokozódását, ahogy a tavasz a nyár felé halad, és nem érzi az őszi mélabú kialakulását, vagy ahogy a Föld lassanként téli ruhába öltözik.

Ilyen érzésekben nevelték azokat a tanítványokat - és nevelik még ma is -, akik a misztikus úttal ellentétes úton akartak járni. Míg a misztikus a maga belső világába szállt alá, aki az ellenkező úton akart járni, azt kivezették a nagy természet körforgásába, és úgy nevelték, hogy a nagy természet folyamataival éljen együtt. Lelkét úgy irányították, hogy amit a mindennapi életben gyengén érzett tavasszal, azt megtanulja erősen érezni, úgy, hogy tavasszal együtt érzett a sarjadó növényzettel. Ha ebbe teljesen bele tudott merülni, ha el tudta felejteni önmagát, és együtt tudott élni a tavaszi természettel, akkor ez az átélés nyár közeledtével egészen mássá alakult. A tavasz ébredező reménye nyáron teljes belső örömujjongássá vált. Erre nevelték azt, aki úgyszólván ellentétes utat járt be, mint a misztikus. És ha az ember odáig jutott, hogy önmagáról megfeledkezve, a legnagyobb fokozással megtanulta átélni az ősz mélabúját, akkor tél felé az együttérzés fokozására is képes lett, és az őszi mélabútól tél közepén eljutott az egész természet halálának átérzéséig.

Így éreztek a ma már csak a hagyományból, külsőségesen ismert régi északi misztériumok érzelmi oktatásban részesült tanítványai. Úgy nevelték őket, hogy sajátos módszerek révén átérezzék lelkükben a természet és az évszakok járását. És mindaz, amit a tanítványok nyáron János-nap körül átéltek, az egész természettel való együtt- ujjongást jelentették. A János-éji tüzek arra utaltak, hogy a tavaszi reménység érzésének fokozódása nyáron a természettel való együtt-ujjongássá vált, amikor az ember átélte az egész kozmoszt átható élet leheletét. És a téli napfordulókor a tanítvány lelkének legmélyén átérezte a természet elhalását, végtelenül felfokozva az őszi mélabú- érzést egészen a halál átérzéséig.

Ezek olyan érzésbeli élmények voltak, amelyek intenzitását a mai ember aligha élhetné már át. Mert a mai embert az utóbbi évszázad intellektuális kultúrájának a fejlődése lényegében képtelenné tette arra, hogy átélje azokat a hatalmas élményeket, amiket a közép- és észak-európai vidékek régi természeti népei lelkük eredetisége folytán képesek voltak átélni. És amikor ezt átélték, lényegében azok számára, akik így felfokozták belső lelki élményeiket, valami egészen sajátságos dolog mutatkozott meg: egy bizonyos képességre tettek szert. Ahogy a misztikusnak megvan a képessége arra, hogy saját belső világába leszálljon, úgy érték el ezek az emberek azt a képességet - bármilyen különösen hangozzék is, de ez az igazság, csak azt ábrázolom, amit számos ember átélt és még ma is át tud élni hogy keresztülláttak az anyagon, vagyis nemcsak azt tudták meglátni, amit a felszínen észleltek. E képességük révén naplementétől napfelkeltéig át tudtak látni földünk anyagán, és így elevenen ragyogott számukra a Nap. A régi misztériumokban ezt az éjféli nap meglátásának nevezték. Mindazonáltal legteljesebben és legfenségesebben csak akkor látták, amikor lelkükkel a téli napforduló idejében ahhoz az állapothoz közeledtek, amikor az érzéki világ külső szőnyege elhalt. Ekkor értek el azt a képességet, hogy a Napot ne vakító lénynek lássák, ahogy nappal megjelenik, hanem vakító fényét letompítva, nem külső fizikai, hanem szellemi lényként. Látták a Nap szellemét. A vakító fizikai hatást a Föld anyaga kioltotta, átlátszóvá vált, és csak a Nap szellemiségét bocsátotta át. De a Nap ilyen látásához valami igen különös dolog kapcsolódott. Most nyilvánult meg ugyanis a maga valóságában az, amire tegnap csak elvontan utaltunk: hogy eleven kölcsönhatás van a Naphoz tartozó bolygók és a Nap között, mivel a Napból folytonosan áramlások indulnak ki minden bolygóhoz, és azokból vissza a Naphoz. Röviden: olyasmi mutatkozott meg szellemileg, amit az életben az emberi test vérkeringésével hasonlíthatunk össze. Ahogy a vér a szívtől a szervekig áramlik, és a szervektől újra vissza a szívhez egy eleven körforgásban, ahogy ez az eleven vérkör működik, a Nap is, mint a szellemi áramlások középpontja, hatását a bolygókhoz áramoltatja, majd a bolygóktól ez visszaáramlik a Naphoz. Az egész naprendszer eleven szellemi rendszerként működik, amihez képest a külvilág csupán hasonlat.

Mindaz, amit az ember érzelmi képességeinek fokozásával tanul meg átélni, az a kozmikus tér szellemi tartalmaként visszahúzódik az átlagos nappali észlelés elől. Az éjszakai szemlélet is elfedi. Mert mit lát az ember szokásos képességeivel éjszaka, amikor feltekint az égi térségekre? Alapjában véve csak a külső oldalát látja, ahogy belső világának is. Amit csillagos égnek látunk, az egy szellemi valóság teste, amelynek szellemiség az alapja. Amikor szemünkkel a testünket nézzük, a szellemiség külső lenyomatát látjuk magunkon. Ugyanígy, ha az ember éjjel a csillagos eget nézi, egy csodálatos építményt lát, de ez csak a kozmikus szellem anyagi teste, amely ennek a testnek az útján fejezi ki magát, azokban a mozgásokban, amelyeket külsőleg látunk. Itt ismét fátyol vetődik a mindennapi emberi tudat elé, és eltakarja azt, amit látna, ha szellemi módon át tudna látni a térbeli dolgokon. Ahogy mindennapi életünkben meg vagyunk védve attól, hogy belső mivoltunkat lássuk, éppúgy megóvnak bennünket attól is. hogy lássuk a külső világ alapjául szolgáló szellemiséget. Mindennapi életünkben az érzéki világ fátyla borul rá.

Miért van ez így? Ha az ember a természeti folyamatok átélésével megszerzett előkészület és érettség nélkül azonnal meglátná a szellemiséget, akkor olyan érzés kerítené hatalmába, amelyet így fejezhetnénk csak ki: zavarodott rémület, vagy rémült zavarodottság. Mert a jelenségek oly nagyszerűek, oly hatalmasak, hogy azok az emberi fogalmak, amelyeket a mindennapi életben elsajátítunk, nem alkalmasak arra, hogy ezt a zavarodottságot kifejezzék. Az embert rémült zavarodottság fogná el, a borzadás és félelem rendkívülien felfokozott érzése. Ahogy az ember elégne a szégyentől, ha saját belsejébe előkészület nélkül alászállna, ugyanígy, ha a szellemi külvilágba előkészület nélkül tekintene bele, valósággal megdermedne a rémülettől, mert egy labirintusban érezné magát. Csak a mindennapi élményeken túlvezető fogalmak és képzetek révén előkészült lélek tud hozzászokni ahhoz, hogy az érzéki világ mögé nézzen. Az intellektuális élet miatt ma nem lehetséges, hogy az ember átélje az északi misztériumok élményeit, nem élheti át a tavasszal és ősszel kialakuló érzések fokozódását. Az emberek ma egészen másképpen gondolkodnak, mint akkoriban. A gondolkodás akkor még nem volt így kifejlődve. Az intellektualitás csak fokról-fokra alakult ki. És amikor kialakult, az ember számára elveszett az a lehetőség, hogy ilyesmit átéljen. Közvetett módon, tükörképszerűen azonban átélheti, úgy hogy ezeket a érzéseket nem a külső természeti folyamatoknál éli át, hanem azoknak a leírásoknak és ismertetéseknek az alapján, amelyeket a szellemi látók a szellemi világról és azok összefüggéseiről adnak.

Ezért ma, a mi időnkben lassanként az emberek kezébe kell adni az olyan leírásokat - ezt nem szerénytelenségből mondom, hanem mert ez a követelmény -, mint amilyenek például „A szellemtudomány körvonalai" c. könyvemben találhatók. Ott azt mondom el a világról, ami külsőleg nem észlelhető, ami leírható a világ külső alapjáról, és amit az láthat, aki az említett módon készült elő. Ilyen könyvet nem szabad úgy olvasnunk, mint más egyéb mai könyveket, hanem úgy, hogy lelkünkben valóban teljes intenzitással érezzük az ott leírt fogalmakat és eszméket, akkor ezek az élmények hasonlóak lesznek azokhoz, amelyeket a régi északi misztériumokban átéltek.

Megtalálhatjuk benne a Föld összes korábbi megtestesüléseinek ismertetését, a Szaturnusz-, a Nap- és a Hold-állapot leírását. Ha az ott leírtakat nem úgy olvassák, mint valami teoretikus leírást, hanem együtt haladnak vele, ha figyelnek rá, akkor stílusbeli különbséget fognak észrevenni a régi Szaturnusz-állapot, valamint a Nap- és a Hold-állapot leírása között. Ha a Szaturnuszról leírtakat hagyjuk magunkra hatni, olyasmit fogunk érezni, ami a tavasz hangulatával egyezik meg, a Nap ismertestésénél pedig olyasmit, ami ahhoz az érzéshez hasonlít, ami a János-éji ujjongásoknál fogta el a régi északi misztérium-tanítványokat. A könyv értéke abban áll. hogy olyan érzéseket ébreszt, amelyek hasonlóak az északi misztériumok tanítványainak hangulatához. És ha a Földfejlődés leírásához érkezünk, és mindent megfigyelünk, ami annak stílusában megnyilvánul, akkor olyan hangulatunk lesz, amilyennek a téli napforduló idején, december 21. körül kell kialakulnia. Ez a halál szomorúságát ébreszti fel, ami aztán átvált a karácsonyi hangulatba. Ez annak helyére állhat, amit ma az ember nem tud véghez vinni, mert az érzelmi élettől felemelkedett az intellektualitáshoz, a gondolkodáshoz. Ezért ma az érzéseket, amiket régen maga a természet keltett fel, a gondolkodás útján kell felkelteni. Ezért a szellemtudományos írásokat ma úgy kell megfogalmazni, hogy kiolvashatók legyenek belőlük az év változásainak hangulatai. A teoretikus ábrázolás teljesen értelmetlen, mert ez a szellemi dolgokat úgy adja elő, mint valami szakácskönyv. A szellemtudományos és az egyéb könyvek között nem az a különbség, hogy mit ábrázol, hanem hogy hogyan írja le a dolgokat. Ebből belátható, hogy mi a szellemtudományos könyvek alapja, az hogy a dolgokat bizonyos mélységből hozza elő. Korunk feladatának tehát abban kell állnia, hogy az érzéseket a gondolkodás kerülő útján át gyújtsa fel.

Mire kell figyelnünk, hogy ma lehetőségünk legyen találni valamit, ami kivezet bennünket abból a zűrzavarból, amelybe az emberi lélek kerül, ha bejut a kozmikus szellemi események labirintusába? Nos, ha az ember bejut ebbe a labirintusba, akkor vezetőre van szüksége. Ez olyasmi, amire már a görög nép prófétikusan utalt, amikor előkészítette a gondolkodást. A régi északi lakosságnak még sokáig megvolt az a képessége, hogy a természet nagy könyvében olvasson, amikor a görögök az intellektualitást már egy magasabb fokra fejlesztették. A görögöknek azt kellett előkészíteniük, amit ma nekünk oly nagymértékben kell kialakítanunk. Görögországban még nem lehetett volna egy olyan könyvet megírni, mint ..A szellemtudomány körvonalai”, de más módot kínáltak azok számára, akik bemerészkedtek a szellemi világ labirintusába, egy fonalat, amivel kitalálhattak annak zűrzavarából. Erre utal Theseus legendája, aki Ariadné fonalával hatol be a labirintusba. Korunkban ez az Ariadné-fonal nem más, mint azoknak a fogalmaknak a képe, amelyeket az érzékfeletti világokról ki kell alakítanunk. Ez az a szellemi tudás, amit a szellemtudomány nyújt, és amivel biztonsággal bemehetünk a szellemi világ, a makrokozmosz labirintusába. Annak tehát, amit ma a szellemtudomány ad, és ami mindenekelőtt az értelemhez szól, Ariadné fonalának kell lennie. Ez minden olyan zűrzavarból kivezet bennünket, amelybe belekerülünk, amikor előkészületlenül lépünk be a makrokozmosz szellemi világába.

Láthatjuk tehát, hogy ha az ember ténylegesen meg akarja találni a szellemet a külvilágban, akkor olyan területen kell áthaladnia, amelyen a normális életben ön- tudatlanul halad át, tudatosan kell áthaladnia azon az áramlaton, amely egyébként megfosztja tudatától. Az embernek engednie kell, hogy vagy az olyan érzések hassanak rá, amelyeket a természet változásai gyújtanak fel benne, vagy azok a fogalmak és eszmék, amelyeket az előbb jellemeztünk. Ha az ember így fejlődik, akkor fokozatosan eljut ahhoz a képességhez, hogy rémület nélkül lépjen az elé a szellemi hatalom elé, amely egyébként rémülettel és borzalommal töltené el. Ez a küszöb nagy őre, aki a szellemi világ előtt áll, és a mindennapi tudat számára nem érzékelhető. Csak az tudja érzékelni, aki a már említett módon előkészül erre. Aki tehát így előkészül, az beléphet a nagy szellemi világba, a szellemi makrokozmoszba, és nem rémül meg attól a zűrzavartól, amellyel egyébként találkozna, elhalad a küszöb nagy őre mellett, aki azt is megmutatja nekünk, mennyire jelentéktelenek vagyunk még, és hogy új szerveket kell kifejlesztenünk, ha fel akarunk nőni a nagyvilághoz, a szellemi makrokozmoszhoz. Ha az ember készületlenül jutna a küszöb nagy őre elé. bátortalanul és csüggedten állna előtte.

Megmutattuk, hogy az ember úgyszólván két határ közé van bezárva. Az előző előadásban már felhívtuk rá a figyelmet, ma pontosabban leírtuk, mennyire be van zárva a ember e két kapu közé. Az egyik előtt a küszöb kis őre áll, a másik előtt a küszöb nagy őre. Az egyik kapu az ember belső világába vezet, a mikrokozmosz szellemébe, a másik a makrokozmosz szellemébe. Azzal is tisztában kell azonban lennünk, hogy ebből a makrokozmoszból származnak azok az erők, amelyek felépítenek bennünket. Honnan ered fizikai és étertestünk anyaga? Mindaz, ami fizikai testünket és étertestünket felépíti, az összes erő, ami egybeáramlik, hogy felépítse azt, ami ilyen bölcsességgel telten áll előttünk, a nagyvilágban valóságosan elénk tárul. Amikor elhaladunk a küszöb nagy őre mellett, nem csak a makrokozmosz ismeretét szerezzük meg. Az ismereteket megszerezhetjük, de ezzel még nem lépünk be a hatások és erők világába. Mert ismeretekből nem lehet fizikai testünket felépíteni, erőkből kell, hogy felépüljenek. Amikor tehát elhaladunk a küszöb nagy őre mellett, emellett a csodálatos, titokzatos szellemi lény mellett, ismeretlen hatások és erők világába jutunk. Erről a világról el kell mondanunk, hogy az ember semmit sem tud róla, mert az érzéki világ fátyla borul rá. De ezek az erők belénk áramlanak, ezekből áll össze fizikai és étertestünk.

Ezt az egész összjátékot, ezt a kölcsönhatást a nagyvilág és a kisvilág között, a között, ami belül van, és ami kívül van az érzéki világ fátylával beborítva, ezt tartalmazza a zavart keltő labirintus. Itt egy eleven létbe lépünk be. Ez az eleven lét az, amit ábrázolni akarunk, és holnap azzal fogjuk kezdeni, hogy mindenekelőtt pillantást vetünk abba, amit az ember bár nem tud érzékelni, de hatásai mégis megmutatkoznak, ahogy az ember az együk vagy a másik kapun áthalad, elhaladva a küszöb kis őre és nagy őre mellett.

  Hiba és javítás beküldése... Megjelölés olvasottként