"Bizonyos dolgoknak szükségszerűen meg kell történniük, még akkor is, ha ezek valamilyen szempontból károsak. Kell, hogy az ember ki legyen téve ilyen ártalmaknak, hogy ezeket leküzdve bizonyos erőket szerezzen meg."
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció
<< Vissza



Makrokozmosz és mikrokozmosz (5)

4. --

[A misztikus útja saját belső világába. Hogyan tudja kiismerni magát az asztráltestbe való tudatos lemerüléskor? Akarat, érzés és gondolkodás, az emberi lélek alaperői, és kapcsolatuk a világ-gondolkodás, világ-érzés és világ-akarat makrokozmikus erőivel. A szellemtudomány feladata, hogy tudatosítsa a világ-erőkhöz kapcsolódó viszony jövőbeni megváltozását. Hála és felelősségérzet a makrokozmosszal szemben. A „misztikus fogadalom”. Saját mulasztási bűneink tükörképszerű átélése.]

Bécs, 1910. március 24.

A tegnapi előadás végén utaltunk a két határra, amelyek közé normális tudatunkkal be vagyunk zárva, és ma azzal kezdjük, hogy bizonyos módon kitekintünk azokra a területekre, amelyek e határokon túl fekszenek. Ezeket akkor találjuk meg, ha a már érintett, és később még tovább kifejtendő lelki fejlődéssel átlépünk az egyik vagy a másik kapun, és elhaladunk az előtt, akit a küszöb kis, illetve nagy őrének neveztünk.

Először is kíséreljük meg annak tisztázását, hogy milyen élményekhez jut az ember, ha a küszöb kis őre mellett elhaladva, tudatosan száll le saját benső világába. Tudjuk, hogy ez a leszállás a mindennapi életben felébredéskor naponta megismétlődik, és már hangsúlyoztuk, hogy a felébredés pillanatában lehetetlen meglátnunk saját bensőnket, ahová lejutunk. Ha ezt meg akarjuk érteni, állítsuk pontosan a lelkünk elé, amit a nyilvános előadásokban már röviden érintettünk, most azonban részletesen meg akarunk beszélni. Ez olyasvalami, ami szorosan összefügg az emberi fejlődéssel.

Tudjuk, hogy az ember élete folyamán fokról-fokra fejlődik. Már a születés és a halál közötti életében is olyan fejlődésen megy át, amelynek során a kisebb erőkkel rendelkező kezdeti állapotokból eljut a képességek, tehetségek és erők további kibontakoztatásához. Tulajdonképpen hogyan történik ez a fejlődés a mindennapi életben? Úgy megy végbe, hogy az elalvás és felébredés jelentős szerepet játszik benne. Ha tekintetbe vesszük, hogy az ember ifjúkorában a tanulás mennyi élményét éli át naponta, és meggondoljuk, hogy ezek az élmények hogyan változnak képességekké és tudássá, akkor az alvó állapotra kell tekintenünk, mert egyedül ez teszi lehetővé, hogy ezek az élmények az ember lélekben képességekké és erőkké váljanak. Esténként elalváskor beleviszünk lelkünkbe valamit a nappali életből, és amit magunkkal viszünk, ami élményeink eredménye, azt alakítjuk és formáljuk át alvás közben. Így válik képességekké és erőkké. Vegyünk egy szemléletes példát: mennyit kellett fiatal korunkban nap. mint nap kínlódnunk, hogy megtanuljunk írni. Számos élményt idézhetünk fel így, de ezek ma egyáltalán nem állnak lelkünk előtt, amikor tollat fogunk, hogy leírjuk gondolatainkat. Amit annak idején átéltünk, amikor egyik vagy másik betűt megformáltuk, az mintegy összegződött, és az írás képességévé vált. Ami így a napról-napra átélt élményeket az írás képességévé alakította, az lelkünk mélyén rejlik, de csak akkor hat a helyes módon, ha nem avatkozunk bele.

Ebből arra következtethetünk, hogy lelkünkben van valami, ami magasabb rendű, mint a tudatunk, mert ha saját erőnkből akarnánk átalakítani magunkat, abból gyönyörű dolog sülne ki. Magasabb erők működnek bennünk, mint tudatos létünkben. Ezek a magasabb erők alvó állapotunkban tevékenyek, amikor öntudatlanok vagyunk. A nap folyamán szerzett élményeink képességekké alakulnak, és a lélek egyre érettebb lesz. Egy magasabb lény dolgozik bennünk továbbfejlődésünkön, elalváskor átveszi a napi élményeket, átdolgozza őket, hogy életünk egy későbbi szakaszában, mint képességek álljanak rendelkezésünkre. Sokkal többet hozunk magunkkal az alvásból, mint amit tudatos élményeink révén belevittünk. Napközben, reggeltől estig, amikor a körülöttünk lejátszódó eseményekben részt veszünk, erőket használunk el. Este ezeknek az erőknek az elhasználódása miatt fáradtságot érzünk. Amit napközben elhasználunk, az az éjszaka folyamán, alvás közben felfrissül. Ezt érezzük reggel. Alvás közben más erőket kapunk, mint amilyeneket napközben felhasználtunk, az erők jelentős mennyiségét, amiket aztán napi életünk folyamán felhasználunk.

Így fejlődünk fokról-fokra, de tudjuk, hogy ennek a fejlődésnek van egy bizonyos határa. Reggelente felébredéskor ugyanazt a fizikai és étertestet találjuk, és ezeket alapjában véve igen kevéssé tudjuk saját erőinkből alakítani, magasabbra fejleszteni. Mindenki tudja, aki az életet ismeri, hogy bizonyos fokig magára a fizikai testre is hatni tudunk, és átalakíthatjuk. Ha megfigyelünk valakit, aki tíz évig olyan mélyebb megismerésnek szentelte magát, amelyek nemcsak külső teóriák maradtak, hanem belenyúltak lelki életébe, akkor tíz év múlva fogalmat alkothatunk magunknak belső átalakulásáról, ha mostani és korábbi arcvonásait összehasonlítjuk, és látjuk, hogyan vésődtek bele a megszerzett ismeretek. Láthatjuk, hogy ami a lélekben kifejlődött, az plasztikusan is dolgozott a külső testiségen. De látjuk azt is, hogy ez a külső fejlődés mégis csak szűk határok közé van zárva, mert reggelente lényegében ugyanazt a fizikai és étertestet találjuk, ugyanazokkal az adottságokkal, amelyeket születéskor hoztunk magunkkal. Ezeken az adottságokon keveset tudunk változtatni. Míg lelkünkön, értelmünkön szellemi és akaraterőnkön aránylag sokat fejleszthetünk, addig fizikai és étertesti adottságainkon alig tudunk változtatni valamit. Mégis, egész életünk folyamán a születés és a halál között belső erőknek kell tevékenykedniük, és folyton megújulniuk, hogy az élet folytatódjék. A halál pillanatában látjuk, mi lesz a fizikai testből, ha nem dolgozik folyton rajta az étertest. A halál pillanatától kezdve a fizikai test tulajdonképpeni fizikai és kémiai erői érvényesülnek, és felbontják, feloszlatják azt. Hogy az, ami a fizikai testtel a halál pillanatában megtörténik, ne jöhessen létre a születés és a halál között, ezt az étertest teszi lehetővé a maga erőivel. A születés és a halál közötti időben híven küzd a fizikai test feloszlása ellen. Fizikai testünk minden pillanatban szétesne, ha az étertest erői ezt nem akadályoznák meg. Az étertest még mélyebben fekvő erőktől kapja azt, amire ehhez szüksége van. az asztráltestből, az öröm és bánat, a jókedv és szenvedés hordozójától, úgy, hogy a külső testen mindig dolgozik és épít a megfelelő belső test. Ami külsőleg látható rajtunk, azt folyamatosan belső erők tartják fenn. Ha az ember felébredéskor tudatosan merülne bele éter- és asztráltestébe, látnia kellene, hogyan dolgozik az asztráltest az étertesten és az étertest a fizikai testen, de ettől az alámerüléstől tekintetét a külső események elterelik.

Ha azonban lelkét úgy fejleszti, hogy az étertestbe és fizikai testbe való leszállást, vagyis a felébredés pillanatát tudatosan át tudja élni, akkor megismerheti azt, ami alváskor teremtően működik és hat bensőjében. Emberi mivoltunk belső mozgató erőiről szerzünk tudomást, ha - és ezt a szót most a legjobb értelemben kell venni - misztikusan tudunk bensőnkbe lemerülni. Mit kell elérnünk - hogy hogyan érjük el, erről később szólunk -, ha tudatosan akarunk belső világunkba leszállni? Azt kell elérnünk, hogy felébredéskor a külső benyomások ne zavarjanak. Úgy kell előkészülnünk, hogy a felébredés pillanatában szemünk és fülünk benyomásai ne kerüljenek azonnal hozzánk. Lehetővé kell tennünk, hogy egy másik tudatállapotból - az alvás állapotából - úgy éljük bele magunkat a kozmikus létbe, hogy minden külső benyomást elcsendesítsünk. Ha ezt meg tudjuk tenni, akkor elhaladunk a küszöb kis őre mellett. Mindjárt beszélünk róla, hogy ő milyen. Most azt akarjuk szemügyre venni, mi történik, ha elhaladunk mellette, ha belépünk a kapun, amely saját bensőnkbe vezet bennünket. Olyasmivel ismerkedünk meg, amivel a misztikus, és amiről azelőtt fogalmunk sem volt. A teozófiai kézikönyvek külsődleges leírást adnak az asztráltestről, a fizikai testről és az étertestről. Ha ezeket belsőleg akarjuk nézni, csak megközelítő leírásokat kapunk. Utalnak arra, hogy miről van szó, de az igazi megismerés csak úgy lehetséges, ha türelmesen, hosszú időn át, a legkülönbözőbb oldalakról közeledünk a lét nagy igazságaihoz. Ma megkíséreljük, hogy az egyik ilyen oldalról közelítsük meg ezeket a titkokat.

Ha az ember nem kényszerül arra, hogy azt lássa, ami kívülről hal rá. akkor - mondjuk így - érzelmileg megismeri, hogy amit általában léleknek nevezünk, az mégis csak egészen más, mint a róla alkotott fogalmak. Felismeri, hogy az emberi lélek voltaképpen egészen kicsi, de valami egészen nagyhoz hasonlítható, és hogy az egyes képességek, amelyekkel rendelkezik, és amelyek segítségével fejlődhet, csekélyek ennek a nagynak a képességeihez mérten. Fizikai és étertestünkbe lemerülve felismerhetjük. hogy felébredéskor egyfajta realitásból érkezünk, hogy elalvástól felébredésig egy másik világban voltunk, amelyben olyan lények vannak, amelyek hasonlóak lelkünkhöz, csak sokkal nagyobb, sokkal hatalmasabb tulajdonságokkal és képességekkel rendelkeznek, mint saját lelkünk. Az emberi lélek ténylegesen kicsinek érzi magát felébredéskor, amikor a küszöb kis őre mellett elhalad. Azt mondhatja: valóban kicsi vagyok, mert ha most nem volna egyéb bennem, csak az, amit magamnak adni tudok, ha nem áradtam volna ki a nagy. a hatalmas világokba, amelyekben hasonló tulajdonságok vannak, mint bennem, csak végtelenül felfokozva, és ha ezekből nem áradt volna belém az, amire szükségem van. akkor most teljesen tanácstalan volnék. A lélek most megérti, hogy szüksége van arra, ami az éjszaka folyamán belé áramlott, és ami beleáramlott, az hasonló a benne lévő három alaperőhöz.

Melyek a léleknek ezek az alaperői? Először is az, amit akaratnak nevezünk. Minden, ami akaratszerű, ami arra indít bennünket, hogy ezt vagy azt akarjuk az életben. A lélek második alapereje az érzés. Ez hozza létre, hogy az egyik dolog vonzza lelkünket, a másik taszítja, hogy az egyék dolognál örömet érzünk, a másiknál fájdalmat. És a harmadik alaperő a gondolkodás, az a lehetőségünk, hogy képzeteket alkossunk az egyes dolgokról. Ezek az emberi lélek alaperői. Tudjuk azt is, hogy ezt a három alaperőt, amelyek a legértékesebbek számunkra, a születés és a halál között fejleszthetjük. Ha akaratunkat fejlesztjük, és egyre erőteljesebbé tesszük, akkor olyan emberekké válunk, akik aktívan tudnak hatni az életben. Ha érzéseinket fejlesztjük, akkor egyre nagyobb biztonsággal tudjuk megítélni, mi helyes és mi nem helyes a világban, a helyeset örömmel fogadjuk, a helytelent fájdalommal. És ha gondolkodásunkat fejlesztjük, akkor egyre inkább képesek leszünk a világ bölcsességgel teli megértésére. Születésünk és halálunk közötti életünk egész időszakában dolgozunk ezen a három lelki alaperőn.

Ha reggel olyan állapotban ébredünk fel, ahogyan leírtam, akkor észrevesszük, hogy mindaz, amit életünkben, mint akaratot, érzést és gondolkodást kifejlesztettünk, csekélység a szellemi világban szétterülő gondolkodás, érzés és akarat erejéhez képest. És belátjuk, hogy szükségünk van arra, amit éjjel vettünk fel lelkünkbe, mert nem jutnánk messzire, ha csak az a gondolkodás, érzés és akarat lenne bennünk, amit nappali életünk folyamán tudtunk kifejleszteni magunkban. A szellemi világ adományaként kell a világ-gondolkodás, világ-érzés és világ-akarat erőiből belénk áramlania annak, ami most bensőnkbe alámerül. Ha tudatára ébredünk annak, hogy felvettük lelkünkbe a világ-akaratot, világ-érzést és világgondolkodást, akkor észrevesszük, hogy ezt a három alaperőt nem magunk sajátítottuk el az élet folyamán, hanem közreműködésünk nélkül áramlott belénk az elalvás és a felébredés között.

Amikor lelkünkkel, amely mintegy teleszívta magát ezekkel a tulajdonságokkal, lemerülünk saját testiségünkbe, észrevesszük, hogy ezek az alaperők átalakulnak, más arculatot öltenek. Az az erő, amit gyenge képmásában akaraterőként ismertünk meg lelkünkben, de végtelenül nagyobb mértékben hoztunk magunkkal a kozmikus akaratból, az a beáramláskor átalakul, és lehetővé teszi, hogy mozgásra képes lények legyünk, bensőnkből olyan képességre tegyünk szert, hogy tagjainkat mozgatni tudjuk. Ez a lehetőség, ez a képesség belénk áramlik, és külsőleg is megnyilvánul, amikor az ember napi munkáját végzi. Amit a belénk áramlott kozmikus akaratból merítünk, az végtagjaink mozgásában válik láthatóvá, megjelenik egész mozgásunkban. Bennünket kitöltő, belső erővé válik. Láthatjuk most, hogy ez a bennünket átható erő, amit lelki jellegűnek érzünk, ténylegesen a világ-akaratból származik. Most világossá válik számunkra. hogy az akarat áthatja a világot, áthat bennünket, és hogy csak ezáltal vagyunk mozgékonyak. Olyan emberekké válunk, akik önálló tevékenységre képesek a világ-akarat révén, amely alvó állapotunkban lelkünkbe áramlott. Ezt a reggel belénk áradó világ-akaratot használjuk el napközben. A mindennapi életben nem érezzük ezt a beáramlást, de ha elhaladunk a küszöb őre mellett, akkor megérezzük, hogy tovább hat bennünk a makrokozmosz akarata, úgy érezzük, hogy összeforrtunk a világakarattal. Ez egy végtelenül jelentőségteljes érzés: érezzük, hogy összekapcsolódtunk, összefonódtunk az általános világ-akarattal.

Amit viszont a mindennapi életben az érzés erejének ismerünk, azt a kozmikus érzés mintegy végtelen tárházából vontuk ki, és most belénk áramlik. Ez úgy alakul át, hogy annak számára, aki idáig fejlesztette magát, belsőleg láthatóvá válik, mintha ez a kozmikus érzés olyasmivel hatotta volna át, amit - ha valamivel össze akarjuk hasonlítani az életben - csak a fényhez hasonlíthatunk. Amikor arra tekintünk, ami így belénk áramlik a kozmikus érzés alvásban felvett hatásaként, az olyan, mintha belsőleg átvilágítana bennünket. A beáramló kozmikus érzés fénnyé válik bennünk, belső fénnyé. Külsőleg ez nem látható, de ha a látóvá vált ember elhalad a küszöb őre mellett, látja, hogy az a fény, amelyre a belső átéléshez szüksége van, nem más, mint annak eredménye, amit éjszaka a kozmikus érzésből magába szívott. Láthatjuk ebből, hogy ha az ember átadja magát belső világának, lelkében valami egészen újat tapasztal. Tapasztalja, hogy mi árad bele a makrokozmoszból, és mivé válik ez saját belső világában. Amikor a külső világmindenség lényeinek ereje és képességei belénk áradnak, lényegében az asztráltest áll előttünk a maga valóságában.

A gondolkodás ereje rendezőként, szabályozóként hat bennünk, a belénk áramló mozgási erő és a belső fény között. E kettő között egyfajta egyensúlynak kell kialakulnia, hogy ne jöhessen létre a nem megfelelő kapcsolat a belső érzés és a tevékenység indítéka között. Ha nem létesülne helyes viszony a belső fény és a tevékenység indítéka között, akkor az ember testisége belülről nem volna megfelelően ellátva. Ha az egyik vagy a másik túlsúlyba kerülne, az ember tönkre menne. Csak a helyes egyensúly révén tudja az ember úgy kifejteni erőit, hogy külső létét a megfelelő módon szolgálja.

Alvó állapotban tehát ez a három erő dolgozik az emberen, és úgy működik bennünk, hogy a külső embert át- tüzesíti, hogy végre tudja hajtani, amit kell. Ezt szem előtt tartva elmondhatjuk: lelkünk valóban kicsi ahhoz képest, ami a nagyvilágban van, ahová alvó állapotban kiterjedünk, de lelkünk mégis hasonló hozzá. Ahogy lelkünkben egyre magasabb fokra fejlesztjük a gondolkodást, érzést és akaratot, ugyanígy kint a láthatatlan érzékfeletti világban szétárad a kozmikus érzés, gondolkodás és akarat.

És még egy másféle tapasztalatot is átél az ember, ami közvetlen élményként jelenik meg. Ha a lélek ma még kicsi is a nagy világlélekhez képest, mégis útban van afelé, hogy hozzá hasonlóvá váljék. Gondolkodási, akarati és érzésbeli képességei még csekélyek, de azon az úton jár. hogy olyanná váljék, mint a kozmikus gondolkodás, kozmikus érzés és kozmikus akarat. Ez az első dolog, amit átélünk. A másik az, hogy egészen pontosan tudjuk, hogy ami itt, mint hatalmas makrokozmosz jelenik meg, mint világ-érzés, világ-gondolkodás és világ-akarat, az valamikor olyan volt, mint a mi lelkünk, az a kis kezdetekből fejlődött ilyen hatalmassá.

Ennek a két érzésnek a gyümölcse beérik a misztikus lelkében és ez abban áll, hogy így szólhat: mi lett volna, ha azok a lények, akik megteremtették azt, ami ma kitárul a világban, és oly sokat ad nekünk, semmit sem tettek volna, hogy tovább fejlődjenek? A végtelen távoli múltban ők is olyan gyengék voltak a gondolkodásban, érzésben és akaratban, mint mi. Valamikor olyan gyengék voltak, mint a mi lelkünk, és ma olyan erősek, hogy nincsenek ráutalva arra, hogy kapjanak, hanem csak adnak. Mi lett volna belőlünk, ha nem fejlődtek volna tovább? Semmi sem lett volna belőlünk! Nem lehetnénk most itt! Ez az az eleven érzés, ami áthatja lelkünket, a végtelen hála érzése. Ha létünk értékét fel tudjuk becsülni, akkor a végtelen hála érzése áraszt el bennünket. Ez a hálaérzés realitás minden igazi misztikus számára, és a legcsekélyebb mértékben sem lehet összehasonlítani a mindennapi életben megnyilvánuló hálaérzéssel. Ennek az érzésnek, ami átlelkesíti belső világunkat, létre kell jönnie, mert a misztikus legfontosabb élményeihez tartozik. Amit a külső világ ma misztikának nevez, az általában nem más, mint frázisok tömege. Az igazi misztikus ismeri ezt a hálaérzést, és amikor feltekint a nagyvilágra, ezt mondja: hol lennél, ha ezek a lények nem jártak volna előtted, és nem tettek volna meg mindent, hogy olyan magasra emelkedjenek, hogy minden éjjel megadhassák neked azt, amire szükséged van, és ezt beleárasszák testiségedbe? Aki szívének legmélyebb rejtekében nem érzi ezt a hálát a makrokozmosz iránt, az nem igazi misztikus.

Egy másik érzés is társul ehhez, amit a következő szavakkal lehetne jellemezni: ha ma csak a kezdeteknél állunk, mint ahogy valamikor ezek a lények is a kezdeteknél álltak, nem kell-e dolgoznunk magunkon, hogy a világlétben célunkat elérjük, nem kell-e mindent megtennünk, hogy kijussunk a magunk csekély gondolkodásából, érzéséből és akaratából, hogy egyszer ne csak arra kényszerüljünk, hogy kapjunk, hanem hogy adhassunk is? Hogy mi is hasonlóképpen átadhassunk, kiáraszthassunk, mint ahogyan belénk is erő áramlik, amikor a makrokozmosznak átadjuk magunkat? Ez az érzés bizonyos kötelezettséggé alakul át, óriási kötelezettséggé, hogy lelkünket fejlesszük. És akkor, mint igazi misztikusok azt mondhatjuk: elmulasztod a kötelességedet, ha nem teszel meg mindent, hogy lelked erőit, amelyek ma még csak csekély mértékben vannak meg, olyan magasra fejleszd, mint az az eszménykép, amit a makrokozmoszban látsz, és amiből erőidet meríted. Ha nem fejlődsz, ha ellenállást fejtesz ki, akkor ahhoz járulsz hozzá, hogy más lények se tudjanak majd fejlődni, úgy, ahogy te fejlődtél. Akkor a világ teremtése, újjáalakítása és fejlődése helyett annak elpusztításához járulsz hozzá. Ez a másik érzés, ami a misztikusnál kialakul, és látjuk, hogy amit az ember a lelkében átél, a vágyak, ösztönök és szenvedélyek összessége, csodálatos módon átalakul. Amit hálaérzésként ismerünk, az a makrakozmosz iránti végtelen hálaérzéssé alakul, és amit az életben kötelességnek érzünk, az mérhetetlen elkötelezettséggé, hogy tudatosan fejlesszük magunkat.

Ez a két érzés áramlik át lelkünkön, amikor elhaladunk a küszöb őre mellett, és ez teszi lehetővé, az emberi asztráltest valóságos megismerését. Ha ezek az érzések így élnek az emberben, és az ember mindinkább átadja magát a makrokozmosszal szembeni hála érzésének, és a világlétesüléssel szembeni kötelességérzetnek, és ezek átáramlanak a lelkén, akkor látó szeme megnyílik. Ekkor szeme előtt áll saját asztrálteste, az a burok, ami közvetlenül körülveszi, és amit mindennapi tudata folytán nem lát, de érzékelhet, ha van türelme, hogy ezt az érzést hosszasan hatni engedje lelkére. Akkor asztráltestünk igazi alakja áll előttünk, az a test, amely a makrokozmoszból született. Mindazonáltal, ha ezt az asztráltestet látjuk, és elegendő erővel rendelkezünk, hogy valóságnak tartsuk azt, hogy minden érzékelhető mögött a szellem áll, akkor elhaladunk a küszöb őre mellett. Az árnyoldalát is meg kell látnunk annak, amit az előbb a fény oldaláról írtam le.

Láttuk, hogy a kozmikus akarat, mint tevékenységi erő, a kozmikus érzés, mint fény, és a kozmikus gondolkodás, mint rendező erő áramlik belénk. Ezekre az elemekre szükségünk van, nélkülük nem tudnánk élni. nem lehetnénk itt, mint emberek, ha nem hatnának át bennünket. Hasonlítsuk össze azt, ami bennünk dolgozik, azzal, ami már a sajátunk. Itt világosan szembetűnik, hogy mit dolgozott a lélek eddig a gondolkodási, érzésbeli és akarati erőn. Világosan megláthatjuk, mennyit mulasztottunk, hogy elsajátítsuk az akarati erőt, a gondolkodási intelligenciát és a megfelelő érzéseket. Megmutatkozik, hogy mindaz, amit az intelligencia elsajátítása érdekében tettünk, azzal hasonlítható össze, ami a kozmikus érzés fényeként jár át bennünket, és amit az intelligencia fejlesztésében elmulasztottunk, az bilincsként fogva tart. Annyival kevesebb kozmikus fény áramlik belénk a kozmikus érzésből, amennyit mulasztottunk, hogy intelligenciánkon. saját gondolkodási erőinken dolgozzunk. Ha előre akarunk haladni a világlétben, gondolkodásunknak helyes viszonyban kell állnia azzal, amit a kozmikus érzésből felveszünk.

Puszta kombinálással könnyen azt gondolhatnánk, hogy amit az emberi intelligencia megszerez magának, az abból szűrődik le, ami a kozmikus gondolkodásból áramlik. Ez csak külsőséges kombinálás, puszta teória lenne, és nem felelne meg a valóságnak. A valóságban az emberi gondolkodás a kozmikus érzésből szűrődik le. Az emberek gyakran esnek abba a hibába, hogy az adott jelzésekből téves következtetéseket vonnak le, például a hasonlót a hasonlóval kombinálják össze. A dolgok azonban nem olyanok, amilyeneknek a kombináló gondolkodás véli őket. A kozmikus érzés tehát, ahogy azt az alvás alatt magunkba szívjuk, az emberi intelligenciában összegződik. Minél több intelligenciával rendelkezünk, annál többet kaptunk belső fényként a kozmikus érzésből. Ugyanakkor látjuk azt is, hogy a kozmikus érzés fényébe ellenálló sötétség, homály áramlik, ha gondolkodásunk, intelligenciánk fejlesztésében elhanyagolunk valamit. Minden hanyag vétség, amit az ember itt elkövet, minden kényelmesség, ami a gondolkodási erők kialakítását elmulasztja, megbosszulja magát azáltal, hogy az ember saját belső fényébe behúz valamit, ami ezt a belső fényt homállyal, sötétséggel tölti el. Így működik a szellem belső világunkon.

Nos. valaki azt mondhatná: rendkívül kényelmetlen, ha arra kell gondolnom, hogy van egy ilyen különleges szellemi áramlat, egy szellemtudományos áramlat, amely az embert ilyen dolgokra figyelmezteti. Nem éltek az emberek a világon eddig is egészen boldogan e két határ közé zárva, egészen jól abban az arasznyi létben, amely a kis és nagy őr között terül el? A szellemi hatalmak, akikről eddig fogalmunk sem volt, gondoskodtak boldogulásunkról, nem mehetne ez így tovább? Ha a mai ember ezt nem is mondja ki, de így gondolkodik: mit zaklat bennünket ez a világ-áramlat! Azt akarjuk, hogy az élet továbbra is úgy folyjon, ahogy eddig. Az embert félrevezetne, ha észrevenné, hogy a fény és a sötétség keveredik benne. A szellemi hatalmak eddig gondoskodtak arról, hogy ne történjen rendellenesség, ha most erről valamit megtapasztalnánk, elrontanánk az egészet. Inkább hagyjuk! Lehet valakinek ilyen hangulata, és az emberek inkább azt mondják: enni és inni akarunk, ki akarjuk fejleszteni a külső világban szükséges erőket, de ezen túl nem akarunk menni, erről gondoskodjanak az istenek, ahogy eddig is tették.

Ez alapjában véve nem volna oktalan ellenvetés, mert eddig ténylegesen úgy volt, hogy az emberek a jelenlegi fejlődési fokig elegendő erőt meríthettek az alvásból. A lélek felszívhatta a makrokozmosz erőit, amelyeket a szellemi hatalmak felhalmoztak. Eddig ez így volt. De ezen a területen nem szabad, hogy az absztrakcióknál maradjunk, a valósághoz kell tartanunk magunkat. És a valóság az, hogy életünk alapfeltételei korszakról-korszakra változnak. Azok a kozmikus hatalmak, akiknek minden éjszaka átadjuk magunkat, kezdettől fogva számítottak arra az emberi lényre, akit kifejlesztettek, számoltak azzal, hogy az emberekből is fény áramlik fölfelé. Fénytartalékuk nem kimeríthetetlen, hanem lassanként csökken, fokozatosan egyre kevesebb erőt kapnánk, ha az emberi létből a gondolkodáson, érzésen és akaraton végzett munka eredményeképpen nem áradna a magasabb világokba új erő. új fény az általános kozmikus érzés és kozmikus fény számára. Korunkban az emberiségnek tudatosítania kell magában, hogy nem szabad csupán arra bíznia magát, ami fentről áramlik felénk, hanem együtt kell dolgoznunk a szellemi lényekkel a világ létesülésén.

A szellemtudomány semmiképpen sem valami közönséges eszményt tűz maga elé. Nem úgy munkálkodik, mint más szellemi áramlatok és világnézetek, amelyek ilyen vagy olyan eszményért lelkesednek, és nem tesznek mást, minthogy erről prédikáljanak az embereknek. Akik valódi világmisszióból hirdetnek szellemtudományt, azokat nem ilyen impulzus vezeti, hanem az a felismerés, hogy a makrokozmoszban lévő bizonyos erők kimerülőben vannak, és olyan jövőnek nézünk elébe, amelyben túl kevés erő áramlana le, és ezek elfogynának, ha mi magunk nem működnénk közre. Ebben a korban élünk. Ezért kell a szellemtudománynak megjelennie a világban. Nem valamiféle önkényes impulzusból jön létre, hanem korunk szükségletéből, hogy az embereket rávezesse arra, hogy maguk pótolják a kimerülőben lévő leáramló erőket. Ebből a felismerésből meríti a szellemtudomány az impulzusát. és ha ezek a tények nem állnának fenn, nem tevékenykedne, hanem nyugodtan magára hagyná az emberi fejlődést. Előre látja azonban, hogy ha a következő évszázadokban nem akad elég olyan ember, aki szellemileg fejleszti magát, akkor az emberek egyre kevesebb erőt kapnának a szellemi világból, és ennek következtében szellemi elszegényedés jönne létre, és az emberi lét elsorvadna. Az emberek gyengévé válnának mindazzal szemben, amit a világban meg kell tenniük. Az emberi élet elsorvadna, mint egy elkérgesedő fa, amely nem kap elég éltető nedvet. Eddig az emberi nem kívülről kapta az erőket. Akik csak a külső világot nézik, gondolkodás nélkül élnek, és azt hiszik, hogy csak a külső érzéki világ létezik, azok semmit sem tudnak azokról a változásokról, amelyek az érzéki világban lejátszódnak. Ezekhez a fontos változásokhoz tartozik az is, hogy a szellemi erők elapadnak, és hogy az embereknek maguknak kell ezeket az erőket létrehozniuk. Ha az emberiség fejlődése a felületes emberekre lenne bízva, akik csak a külső fizikai világhoz tartják magukat, akkor az egész emberiség elsivárosodna, kiszáradna.

Itt elértük a legmélyebb pontot, ezért a szellemtudományt közölni kell az emberekkel, hogy eldönthessék, együtt akarnak működni ebben a munkában vagy nem. Az emberiségnek erről a fordulópontjáról a következő előadásokban még szó lesz. Most vessük szellemi tekintetünket arra, amit az előbb érintettünk, azokra a mulasztási bűnökre, amelyek lelkünkben akadályozzák, a felülről jövő erőket. A gondolkodás minden mulasztási bűne sötétségként fúrja bele magát a fénybe. Az érzelmekkel kapcsolatos bűnök a mozgási erőkbe furakodnak be, míg az akarati bűnök gátolják a kozmikus gondolkodás rendező tevékenységét. Elevenen áll előttünk, amit lelkünk az eddigi fejlődés folyamán elmulasztott, és ami hatalmas akadályként tornyosul a további haladás útjában. Amit a magas hatalmak adnak nekünk, és ami így bennünk dolgozik, ami erőt fejleszt a világ-akaratból, fényt a világ-érzésből, rendet és harmóniát a világgondolkodásból. azt akadályozza tehetetlenségünk, hogy csak olyan mértékig fejlesztettük magunkat, ahol most tartunk. Itt valódi önismeretre teszünk szert. Mint fénylő kép előtt a sötétség, a sötét árnyék, úgy jelenik meg az, amivé mulasztási bűneink miatt lettünk, amit ki kell javítanunk magunkon, azáltal, hogy lelki erőinket a helyes módon fejlesztjük. Amivé nem lettünk, az áll elénk, és nagyon világosan mutatkozik meg, háromfelé bocsátva szét sugarait. Megmutatkozik, milyen akadályt állítunk a világfejlődés elé azzal, amit elhanyagoltunk akaratunk, gondolkodásunk és érzésünk vonatkozásában. E három irányban sugárzik ki lényünk tökéletlensége. Mindegyik egészen határozott dolgot mond nekünk.

Az első az, ami bennünk saját akaratunkból hat gátlón a rajtunk átáramló kozmikus akaratra. Amit saját akaratunkon elhanyagoltunk, akadályként áll velünk szemben, és azt kell mondanunk: mindazzal, amit elmulasztottál, a Föld hanyatló erőihez vagy kötve, ez szilárdan odaköt ahhoz, ami pusztulásba viszi a Földet. Gondolkodásbeli mulasztási bűneinkről azt mondhatjuk: e bűneid miatt nem leszel képes akaratod és érzéseid között harmóniát létrehozni. És az érzésbeli mulasztási bűneinkről ezt mondhatjuk: a világ fejlődése túlhalad rajtad. Semmit sem tettél, amit a világ fejlődéséhez hozzájárulhatott volna, ezért a világiét visszaveszi tőled, amit adott neked, és úgy lép rajtad keresztül, mintha itt sem lennél.

Így elválasztva látjuk magunk előtt mindazokat az erőket, amelyek a Földhöz kötnek, és látjuk, amint a világfejlődés elhalad felettünk, mert munkánkkal nem vettünk részt benne. Aztán érezzük, hogy a bennünket a Földhöz kötő és a felettünk elhaladó erők széttépik valódi lényünket. Amit lelkünkben elmulasztottunk, az bomlasztó erővé válik. Ebben a pillanatban, amikor elhaladunk a küszöb kis őre mellett, érezzük, hogy mulasztási bűneink szétrombolják lelki létünket.

Ebben a szörnyű pillanatban csak az tehet képessé a fennmaradásra, ha megfogadjuk, hogy a jövőben semmit sem mulasztunk el. Eléggé világos támpontokat kaptunk, amelyek a kis őr előtt való elhaladáskor azt mondják nekünk: ezek az erők lehúznak téged, dolgoznod kell tehát akaratodon, gondolkodásodon és érzéseden. Még hálásak is lehetünk, ennek a borzalmas látványnak, amelyben itt részünk van, mert lehetővé teszi, hogy ezt a fogadalmat megtegyük. amit egyébként nem tennénk meg.

Ez hozzátartozik a misztikus átéléshez. Ha a hála- és kötelességérzetet szükségesnek mondtuk, akkor ehhez még a misztikus fogadalmat is hozzá kell tennünk. Alapjában véve mindenki fogadalmat tesz, amikor saját elégtelenségével szembesül. Megfogadja, hogy a jövőben annyit dolgozik saját lelkén, amennyit csak lehet, hogy kijavítsa mindazt, amit mulasztásai okoztak. Az élet ekkor egy új, sajátos tartalmat kap a fogadalom révén, olyan tartalmat, amely a tevékeny önismeretnek felel meg, hogy az ember nemcsak töpreng önmagán, hanem dolgozik is saját énjén. Ehhez az élményhez kétféleképpen juthatunk. Egyrészt azáltal, hogy kezdetleges módon mindazt átérezzük, amit most elmondtam. Amíg csak hála- és kötelességérzet van bennünk, az az érzésünk: valami még hiányzik neked, valami még köt téged a múlandó léthez, a világiét még áthaladhat feletted.

Amikor ezt érezzük, akkor még csak az asztráltestet éljük át. De ha a hála- és kötelességérzetet újra és újra átéljük, akkor ez egy meghatározott látvánnyá alakul át, egy belső élménnyé, ami azáltal jön létre, hogy sok belső erőt gyűjtünk össze misztikus gondolkodásunk, érzésünk és akaratunk útján. Ekkor asztrális élményünk az étertestben tükröződik, és az visszaveri. Most képmásunk valóságként áll előttünk, mintegy a háttérből kiemelkedve. A háttér megmutatja, hogy a külső világhatalmak, akikbe belemerültünk alvás alatt, fényt és erőt dolgoznak bele burkainkba, és ebből a háttérből kiemelkedik az, amit magunk vittünk véghez. Ahogy egyébként a külső világban az állatok, növények és ásványok állnak előttünk, úgy jelenik meg most saját énünk, reális alakban. Bensőnk láthatóvá válik a külvilágban. Azelőtt, amikor leszálltunk burkainkba, tekintetünk a külvilág felé fordult. Az érzéki világ külső benyomásai belénk áradtak, ezáltal nem láthattuk azt, amit most látnunk kell, amennyiben elhatározzuk. hogy mi is dolgozunk az emberiség előrehaladásán. Ahogy egyébként a külvilágot látjuk, ahhoz hasonlóan látjuk most saját belső világunkat. Mintegy fel van festve a háttérre. Mindaz, ami a Földhöz láncol bennünket, ami a múlandóhoz köt, most egy meghatározott képben jelenik meg, egy torz bika képében. Ezt a képet, amelynek asztrális jellege van, egy torz bika képéhez hasonlíthatjuk, amely lehúz bennünket. Ami egyébként összhangot teremt lelkünkben akaratunk és érzésünk között, az most a mulasztási bűnök tekintetében úgy mutatkozik meg, mint egy torz oroszlán képe. És ami gondolkodásbeli mulasztásaink miatt halad el felettünk, az torz sas képében jelenik meg. Ezt a három képet saját torz képmásunk szövi át, így jelenik meg az, amit magunkból létrehoztunk, és amit a jövőben ki kell javítanunk, hogy hozzáadjuk a világfejlődéshez azt. ami szükséges. Három állati torzkép és saját torzképünk. Amilyen viszonyban állnak ezek a képek egymással, ez jelzi annak mértékét, amennyit még magunkon dolgoznunk kell.

Gondolkodásunk, érzésünk és akaratunk így hasad szét három torzképpé, amikor elhaladunk a küszöb kis őre mellett. Így igazi önismeretre teszünk szert, mert képszerűen áll előttünk, hogy mivé lettünk. Ez olyan önismeret, amely egész eljövendő életünkben buzdítóan hat ránk. Visszaborzadhatunk tőle, de csak akkor, ha azt hisszük, hogy amit nem látunk, az nincs is. Vannak emberek, akik ezt hiszik. Hasonlóak azokhoz, akik egy lehulló tetőcserép láttán behunyják szemüket, ahelyett, hogy félreállnának. Azáltal, hogy az ember nem látja, a dolog nem változik meg. Az emberek nem akarják belátni, hogy ha nem veszik észre, hogy pusztítanak, éppen ezáltal válnak pusztítókká. Itt az egyetlen segítség az önismeret. Eddig a világerők elegendők voltak arra, hogy az emberképnek ezt a külső torzulását megakadályozzák. A jövőben ezek az erők már nem elégségesek. Nekünk kell magunkon dolgoznunk. Mi vagyunk a küszöb őre. A küszöb kis őreként mi jelenünk meg ebben a torzképben. Mi akadályozzuk meg, hogy leszállhassunk önmagunkba. Egyedül és kizárólag ez az ismeret teszi lehetővé, hogy a jövőben, amikor már nem fog leáradni fentről a szükséges erő, az emberiség ne bénuljon le, erői ne legyenek egyre gyengébbek, vagyis hogy földi misszióját be tudja tölteni.

Ezzel átjutottunk azon a régión, amelyet érzőtestünk régiójának nevezhetünk: ebbe merülünk felébredéskor. A mindennapi életben azonban nem vagyunk ennek tudatában, mert tudatunkat elterelik a felénk nyomuló külső benyomások. Most azonban láttuk, mit élhetünk át önmagunkban, ha nem hagyjuk, hogy felébredéskor a külső benyomások hassanak ránk. Emberi lényünk egy részét, asztráltestünk egy részét, az érzőtestet jellemeztük belülről, mégpedig úgy, hogy képzetet alkothatunk arról, hogy milyenek vagyunk. Ahhoz a határhoz jutottunk el, ahol az érzőlélek az étertesthez ütközik. Itt tükörképként jelenik meg valami. Ez torz alakként mutatkozik meg, de nincs szükségünk többre, minthogy tudjuk, milyenek vagyunk. Ha az ember tudni akarja, hogy milyen, akkor nincs értelme vitatkozni azon, hogy amit lát, az tükörkép-e, megtévesztés, vagy realitás. Aki látni akarja magát, annak célnak, reális értéke van (?!). Ha egy filozófus azt mondaná: amit te itt elmondasz nekünk a háromfejű állatról közepén az emberrel, arról tudjuk, hogy csak képzelődés - akkor azt felelnénk neki: ami az étertestben mutatkozik, csak tükörkép, ugyanabban az értelemben, mint az, amit a külső tükörben megjelenik, de ez az önismeretet szolgálja, és ebben áll a realitása. Amit egy filozófus felhozhatna annak valóságával szemben, amit a tisztánlátó tudat átél. azt a látó maga is tudja. A tévedés ott kezdődne, ha a látó azt hinné, hogy a tükörkép maga a valóság, ha nem tudná, hogy ez a kép saját belső világát mutatja, hanem azt hinné, hogy valóban egy négyfejű lény közeledik hozzá. Ha a látó azt hinné, hogy a kép ugyanúgy betölti a teret, mint valami fizikai lény, akkor ahhoz az emberhez hasonlítana, aki, miután meglátja saját orrát a tükörben, és az nem tetszik neki, elkezdi ütlegelni a tükörképet, mert azt hiszi, hogy valóság.

Ezt kell elsajátítani, ha az ember fel akarja küzdeni magát a magasabb világokba: a dolgokat úgy kell venni, amilyenek azok a valóságban. Ha a tükörképet az ember olyasvalaminek tekinti, ami kitölti a teret, és nem annak, ami az valójában, akkor illúziónak adja át magát. Az ember akkor nem hallucinál, ha tudja, hogy saját énje ilyen tükörképként jelenik meg számára. Ezért fontos, hogy mielőtt az ember hozzákezd ahhoz, hogy a szellemi világba benyomuljon, megszerezze azt a képességet, hogy a dolgokat a maguk értékének megfelelően ismerje fel és értse meg. Nem szabad, hogy valaki látóvá váljon, ha fizikai realitást tulajdonít valaminek, ami csupán tükörkép, ha a lélek tükörképét összetéveszti a szellemi lényekkel. Ezért nagyon fontos, hogy senki ne kezdjen igazi komoly szellemi iskolázásba, aki nem tud értelmesen gondolkodni, mert akkor nem tudja értékelni, hogy mit lát. és annak mi a jelentősége. Nem csupán a látás a lényeges, hanem az, hogy az ember megtanulja kiértékelni, hogy mit lát, és amit lát, azt meg tudja különböztetni.

Olyan lényekhez is eljutunk, akik valóban rajtunk kívül léteznek, de amit ma ismertettem - evvel tisztában kell lennünk -, azok saját bensőnk élményei, amelyek tükörképekként jelennek meg, azaz, saját érdeklődésünk jelenik meg külvilágként. Az önmegismerés és misztikus elmélyülés útja reális élményekhez vezet, de ezek hallucinációkká válnak, ha a misztikus elmélyülést kereső ember azt képzeli, hogy a neki megjelenő alakzatok rajta kívül, a térben vannak, és nem veszi észre, hogy ezek belső világának tükörképei. Olyan lényekkel, amelyek valóban rajtunk kívül a térben vannak, csak akkor találkozik az ember, ha egészen étertestéig száll alá, azon az úton. amelyen a küszöb nagy őre mellett halad el. Erről holnap fogunk beszélni.

Ma tehát így annak az áramlatnak a felméréséig jutottunk el, amelyet a felébredés pillanatában élünk át. Azt akartuk ábrázolni, amit a misztikus tapasztalhat, amikor felébredéskor figyelmét elfordítja a külső érzéki világtól, és saját belső világába merül bele.

  Hiba és javítás beküldése... Megjelölés olvasottként