Tegnapi fejtegetésünk végén az ember tulajdonképpeni mélyebb misztikus útjával kapcsolatos fő veszélyre mutattunk rá, ha azon valaki a régi korokban vezető nélkül járt. Ekkor még nem léteztek a beavatásnak mai módszerei, amelyekről később fogunk beszélni. Hogy még pontosabban utaljak a nehézségek súlyára, a következőket említem meg. Láttuk, hogy ezek a nehézségek főként abból adódnak, hogy a saját belső világába merülő embert csaknem teljesen kitölti egoista, önző énje. Ez az én olyan intenzitással ébred fel, hogy minden észleletet, mindent, amit meg akar ismerni, ennek az énnek akar alárendelni, és mindent csak olyan színben akar látni, amilyennek az egoista lélek felerősödött fénye mutatja. Ezért kellett a régi beavatásban az én-érzés, az én-tudat erejét egészen letompítani, és az ént úgyszólván alárendelni a szellemi vezetőnek - ahogy ezt tegnap ismertettük. Az én letompítását úgy hajtották végre, hogy a szellemi vezetőből fakadó erő a beavatandó én-tudatát a harmadára csökkentette. Ez már igen sok, ha tekintetbe vesszük, hogy tudatunk az egészen mély alvás alatt csökken nagyjából a harmadára. A régi egyiptomi misztériumokban ezt még tovább csökkentették, úgy hogy ez a harmad tovább csökkent a negyedére, tehát a szokásos tudat tizenketted részére. Így az ember valóban a halálhoz hasonló állapotba került. A külső szemlélet számára ténylegesen olyan volt, mintha meghalt volna.

Szeretnék azonban rámutatni, hogy a tudatnak ez a tizenegy tizenkettede nem tűnt el mintegy a semmibe. Egyáltalán nem ez történt. Ellenkezőleg, az ember szellemi észleléssel ekkor láthatta csak igazán, hogy az emberi egoizmus mennyire intenzív, mert a én-tudat minden egyes tizenketted részével az egoizmus egy erőteljes része lépett ki. És bármennyire különösen hangzik is, mégis így volt: az emberből kiáramló egoizmus megfékezéséhez tizenkét segítőre volt szükség, hogy szellemileg tartsák a beavatandót, amikor énjét letompították. Ez az ókori magasabb fokú beavatás egyik titka. Itt csak meg akartam említeni, hogy tudjuk, mit találunk, ha bensőnkbe szállunk le. Ha az ember minden további nélkül magára lenne hagyva, amikor bensőjébe alámerül, ténylegesen olyan tulajdonságai támadnának, amelyek tizenkétszer rosszabbak lennének, mint a mindennapi életben. Ezeket a tulajdonságokat, amelyeket általában a konvenciók, a szokások és szabályok eltakarnak, a régi egyiptomi beavatásban a Hermész-pap segítői tartották féken. Ahogy mondtam, ez csak egy mellékes megjegyzés, hogy megerősítsem, amit tegnap befejezésül említettem.

Ma arra törekszünk, hogy a másik utat mutassuk meg, amelyen azok jártak, akik nem belső világukba szálltak alá, nem a bensőbe való bepillantást élték át felébredéskor, hanem az elalvás pillanatát, és tudatosan tekintettek bele abba, aminek az ember alváskor adja ál magát. A korábbi előadásokban láttuk, hogy az ember ekkor mintegy kiárad a makrokozmoszba, míg nappali éber tudatában saját lényébe, a mikrokozmoszba merül. Azt is említettük, hogy ha az én kiáradna a nagyvilágba, a makrokozmoszba, ez az ember számára olyan vakító, olyan lenyűgöző volna, hogy bölcs gondoskodásnak kell tekintenünk, hogy az elalvás pillanatában elveszítjük tudatunkat, mert ha megmaradna, a makrokozmosz elvakítana bennünket. Amit az ember átélhet, amikor bizonyos fokig tudatosan beletágul a makrokozmoszba, azt az extázis állapotának neveztük. Ugyanakkor azt is mondtuk, hogy az extázis olyan, mintha az ember felszívódna, mintha valamely folyadék egy cseppje elvegyülne egy nagy víztömegben. Az extázisban az ember olyan állapotba kerül, amit úgy lehetne nevezni, hogy kívül van önmagán, mintegy kikerül saját lényéből. Az extázis így egyáltalán nem nevezhető olyasminek, ami kívánatos az ember számára, mert a makrokozmoszba való ilyenfajta bejutáskor az ember elveszíti önmagát, énje nem uralkodik többé rajta.

Mégis volt a régi időkben, különösen az európai vidékeken olyan állapot, ami összehasonlítható az extázissal. Ilyen állapotba hozták azokat, akiket a makrokozmosz titkaiba akartak beavatni. Ma ez már megszűnt, de a régi időkben, Európa északi területein, de a mi területünkön is, teljesen megfelelt az ott élők fejlődésének, hogy egyfajta extázisban vezessék ki őket a nagyvilágba. Ezáltal azonban annak is kitették őket, hogy elveszítsék énjüket. Az akkori emberek számára ez az állapot nem volt annyira veszélyes, mert bizonyos egészséges elemi erővel rendelkeztek, eredeti lelki erőik még nem voltak úgy legyengítve a magas fokú intellektualitással, mint a mai embernél. Mindabban a felfokozott érzésben, amit a tavasz reménysége, a nyár ujjongása, az ősz mélabúja és a tél halálfélelme jelentett számukra, megőriztek valamit énjükből. De gondoskodni kellett azokról, akik beavatottakká, a mai emberiség tanítóivá készültek válni, hogy a makrokozmoszba való bevezetésük még más módon is megtörténjen. Ennek lényegét megérthetjük, ha elképzeljük, hogy a makrokozmoszba való kiáramlás lényege az én elvesztése volt. Az én egyre gyengébb lett, és az ember végül olyan állapotba került, hogy elvesztette emberi mivoltát.

Minek kellett történnie, hogy az ember ne veszítse el önmagát? Kívülről kellett megkapnia azt az erőt, amelyet én-erőnek nevezünk. Azt az erőt, amely gyengébb volt saját erejénél, az én-erőt, kívülről kellett megadni neki. Ez úgy történt, hogy az északi misztériumok folyamán a beavatandót mindig segítők támogatták, akik a szellemi vezetőnek is segítettek. A szellemi vezetőnek jelen kellett lennie, de a segítőknek is, akik támogatták a szellemi vezetőt. Ezeket a segítőket a következő módon képezték ki. Egyes embereket különleges módon neveltek és készítettek elő, úgy, hogy az egyik például azokat a belső élményeket és érzéseket élte át rendkívül intenzíven, amelyeket az élhet át, aki a tavasz sarjadó természetének adta át magát. Korábban azt mondtuk, hogy a beavatandó ezt nem tudta kellő mértékben átélni. Ezért olyan embereket neveltek, akik minden lelki erejüket úgy állították az északi misztériumok szolgálatába, hogy lemondtak minden olyan érzésről, amit a nyár, az ősz és a tel vált ki az emberből, és minden lelki erejüket arra fordították, hogy a tavaszi sarjadást éljék át. Másokat arra ösztönöztek, hogy a nyár teljes életét éljék át, illetve az ősz mélabúját vagy a tél halálfélelmét. Különböző emberekre osztották szél azt. amit az év folyamán egy ember átélhet, így olyan emberek álltak rendelkezésükre, akik énjüket egyoldalúan, a legkülönbözőbb módon erősítették meg. Ezt azáltal érték el, hogy az én-erőben egyoldalúan fölösleg jött létre. Most bizonyos szabályok szerint úgy hozták őket a beavatandóval kapcsolatba, hogy én-erejük feleslegét neki adták, beleárasztották. A beavatandó úgy élte át az évi körforgást, hogy a makrokozmosz bizonyos magasabb fokú megismeréséhez vezették, míg énjébe beleáramlott a beavató pap és segítőinek én-ereje. Lelkébe befogadta azt, amit a többiek adhattak neki.

Ha az ember meg akar érteni egy ilyen folyamatot, mindenekelőtt fogalmat kell alkotnia arról, hogy milyen odaadással és áldozatosan dolgoztak a régi misztériumokban. A mai külsőséges világban nem nagyon találunk ilyen odaadást, ilyen áldozatosságot. Régebben akadtak olyan emberek, akik önként, egyoldalúan fejlesztették énjüket, hogy annak erejét a beavatandónak átadhassák, hogy aztán ők is megtudhassák, mit élt át, amikor az extázishoz felemelkedett. Ez azonban már nem is extázis volt, mert idegen én-erőket kapott, hanem tudatos felemelkedés volt a makrokozmoszba. Tizenkét segítőre volt szükség, három tavasz-, három nyár-, három ősz- és három tél-emberre, akik különböző módon kialakított én-erőiket a beavatandóhoz juttatták, aki így fel tudott emelkedni a magasabb világokba, és aztán tapasztalatai alapján beszámolt arról, mit látott ezekben a világokban. Egy ilyen tizenkét fős kollégium dolgozott együtt a maga erejével a régi misztériumokban, hogy lehetővé tegye a beavatandó útját a makrokozmoszba. Ennek emléke még fennmaradt egyes ma már természetesen dekadenciában lévő társaságoknál, amelyeknél egy tizenkét tagú közösség egyes tagjai meghatározott funkciókkal rendelkeztek. Ez azonban csak egy utolsó és ráadásul félreértett emlékezés volt arra, ami a régi északi misztériumok beavatásánál történt.

Ha tehát az ember mesterségesen fenntartott én-erővel így élte bele magát a makrokozmoszba, akkor ténylegesen a magasabb világokba emelkedett. Az első világ, amelyen át kellett haladnia, az volt, amely akkor mutatkozna meg az embernek, ha elalváskor nem vesztené el tudatát. Hogy ezt pontosabban megértsük, vegyük szemügyre az elalvás pillanatát, ahogy az előbb a felébredést néztük meg. Az elalvás valóban a makrokozmoszba való felemelkedés. A normális mindennapi életben létre jöhetnek szokatlan körülmények, amelyekben némi tudomást szerezhetünk az elalvás folyamatáról. Ez nagyjából a következő módon jelenik meg: az ember egyfajta boldogságot érez. amelyet pontosan meg tud különböztetni nappali tudatától. Egyfajta könnyűvé válást, felemelkedési érez, mintha túlnőne önmagán. Ez a pillanat aztán összekapcsolódik az emberi jellem személyes hibáira és gyengeségeire való kínzó emlékezéssel. Ez a hibákra való fájdalmas emlékezés csupán legyengített visszfénye annak az érzésnek, ami a küszöb kis őre melletti elhaladáskor tölti el az embert lelkének csekélysége és tökéletlensége láttán a makrokozmosz hatalmas tényeihez és lényeihez viszonyítva. Ezt bizonyos megrezzenés követi, ami tulajdonképpen a belső ember kilépése a makrokozmoszba. Ezek ritka élmények, de vannak, akiknél többé-kevésbé tudatosak lehetnek az elalvás pillanatában. A szokásos normális tudatú ember azonban elveszti ezt a tudatot, amikor elalszik. A nappal minden benyomása - színek, fények, hangok - eltűnik a tudatból, és az embert sűrű sötétség veszi körül a szokásos nappali benyomások helyett. Ha az ember ekkor meg tudná tartani a tudatát - ahogy az erre előkészült beavatott képes rá akkor a benyomások eltűnésének pillanatában nem a semmit látná, nem sűrű sötétség venné körül, hanem azt érzékelné, amit a szellemtudományban elemi világnak nevezünk.

Elsősorban tehát az elemi világ az, amely elrejtőzik az alvó ember elől. Ahogyan felébredéskor bensőnk elrejtőzik előlünk, úgy, hogy a külvilág benyomásai térítenek el bennünket, úgy rejtőzik el elalváskor a legközelebbi világ, amelyhez tartozunk, a makrokozmosz első foka, az elemi világ. Ide tanulunk meg bepillantani, amikor az ismertetett módon valóban felemelkedünk a makrokozmoszba. Az elemi világ annak tudatára ébreszti az embert, hogy mindaz, ami környezetünkben van, ami érzéki benyomásokként tárul elénk, az tulajdonképpen a szellemiség eredménye, annak megnyilvánulása: szellemiség rejtőzik a érzéki szemlélet mögött. Ha az ember beavatandóként szemléli ezt a világot - tehát nem alszik bele az öntudatlanságba akkor már nem kételkedik abban, hogy az érzéki világ mögött szellemi lények és tények állnak. Amíg az ember csak az érzéki világot látja, csupán álmodik arról, hogy amögött mindenféle absztrakt érzéki dolog lehet, atomok örvénylése és hasonlók. Aki behatol az elemi világba, annak számára nem lehet szó többé ilyesmiről, a szokásos módon érzékelhető anyagi atomokról. Tudja, hogy nem az rejlik a színek és a hangok mögött, amit a materializmus anyagnak tekint, hanem szellemiség. Mindazonáltal az elemi világ első fokán, ahová belépünk, ez a szellemiség nem mutatkozik meg saját szellemi alakjában, úgy hogy szellemi benyomások helyett más benyomások jelennek meg. Ez még nem az, amit igazi szellemi világnak lehetne nevezni, hanem olyasmi, ami a szellemi lények és tények egyfajta új fátyolénak mondható.

Erre az elemi világra a régi korok óta alkalmazhatók azok a megjelölések, amelyeket kiválasztottak. Amit itt látunk, azt a következő szavakkal jelölhetjük: szilárd, folyékony, levegő illetve gáznemű és hő, vagy egyszerűen: föld, víz, levegő, tűz. De tisztában kell lennünk azzal, hogy ezeket a szavakat az érzéki világból vesszük, az érzéki világra vonatkoznak. Nyelvünk ugyanis teljesen az érzéki világot fejezi ki. Ha valamilyen szót használunk, ez az érzéki világban ezt vagy azt jelenti. Ha tehát a szellemtudományos kutató a magasabb világokat akarja leírni, azokat a szavakat kell használnia, amelyeket a mindennapi nyelvből vesz, ezért a szellemi területre csak hasonlatszerűen alkalmazhatók. Csak olyan szavak kiválasztására törekedhet, amelyek lassanként hívják elő azokat a képzeteket, amelyek a szellemi látásban érzékelhető dolgokra vonatkoztathatók. Az elemi világok leírásánál nem szabad lehatárolt fogalmakat használnunk, hanem olyanokat, amelyek a dolgok egész soránál meglévő közös tulajdonságokra vonatkoznak. Különben nem járunk el helyesen. A mindennapi életben vannak bizonyos dolgok, amelyeket szilárdnak nevezünk, vannak, amiket folyékonynak, megint mások, amelyeket lég- vagy gázneműnek. Ismerjük azt is, amit akkor érzékelünk, amikor a dolog felszínét érintjük, vagy a levegő fuvallatában érezzük: a hőt. Amikor a mindennapi életben érzékeljük a dolgokat körülöttünk, azok ilyen állapotban mutatkoznak: szilárd, folyékony, levegő vagy gázszerű, illetve hő-állapotban. Egy test mindegyik állapoton átmehet. A víz például lehet szilárd, amikor megfagy, lehet folyékony, ha a jég felolvad, lehet gázszerű, ha gőzölög. Emellett mindegyik állapotot áthathatja az, amit hőnek nevezünk. Alapjában véve így van ez a külső érzéki világban minden dolognál.

Az elemi világban nem találunk olyan tárgyakat, amelyekkel az érzéki világban találkozunk, de ténylegesen megtaláljuk azt, ami az érzéki világban csupán tulajdonság. Olyasmit érzékelünk, amit nem tudunk megközelíteni. Ezt valahogy így írhatjuk le: a szilárd olyasvalami - legyen az lény vagy tárgy -, amibe nem tudok behatolni, csak azáltal szemlélhetem, ha körüljárom, van külseje és belseje. Az elemi világban az ilyesmit nevezzük „föld”-nek. Vannak aztán olyan dolgok és lények, amelyekre a „folyékony” szót alkalmazhatjuk. Ezeken az elemi világban bizonyos fokig keresztül lehet látni. Behatolhatunk a belsejükbe, olyan érzést keltenek, mint amikor a fizikai világban vízbe mártjuk a kezünket. Le tudunk merülni a belsejükbe, míg amit „Föld”-nek nevezünk, olyan, hogy valami kemény dologba ütközünk bele. Ezt jelöljük tehát az elemi világban „víz” szóval. Amikor a szellemtudományos könyvekben „föld”-ről vagy ,,víz”-ről beszélnek, ez tehát nem fizikai dolog. A fizikai víz csak külső hasonlat annak megjelölésére, amit látunk, amikor a fejlődésnek ezt a fokát elértük. Az elemi világban a víz olyasvalami, ami ömlik, amin át lehet hatolni, természetesen nem fizikai értelemben, hanem a beavatás magasabb értelmében, a szellemi érzékelő képesség értelmében.

Van aztán olyasmi, amit azzal lehet összehasonlítani, amit a fizikai világban gáz-, vagy légnemű dolognak nevezünk, ez az elemi világban „levegő”, és van olyasmi is, aminek „tűz" vagy „hő” nevet adunk. Tisztában kell lennünk vele, hogy amit az elemi világban tűznek nevezünk, annak a fizikai világban lévő „tűz" csak hasonmása. Az elemi világban lévő tűz könnyebben leírható, mint a másik három állapot, mert e három állapotot valóban csak azáltal tudjuk leírni, hogy azt mondjuk: víz, levegő, hő csupán hasonlat. Az elemi tűz azért írható le könnyebben, mert rokon azzal, amit az ember belső lelki melegként ismer, azzal a sajátos melegséggel, amelyet akkor észlelünk, amikor olyan emberekkel vagyunk együtt, akiket szeretünk. Ami ilyenkor árad szét a lélekben, ami beleárad, ha emelkedettebb állapotban vagyunk, azt természetesen meg kell különböztetnünk attól a mindennapi fizikai tűztől, ami megégeti az ujjunkat, ha hozzáérünk. A mindennapi életben is érzi az ember, hogy a fizikai tűz bizonyos módon hasonló a lelki tűzhöz. Ezt a lelki tüzet, ami megragad bennünket, felgyújtja lelkesedésünket, jobban ismerjük, mint a másik három állapotot. Ha valami köztes dolgot képzelünk el az ujjunkat megégető külső tűz és a lelki tűz között, akkor körülbelül fogalmunk lehet arról, amit elemi tűznek nevezünk. Ha a beavatandó felemelkedik az elemi világba, valóban úgy érzi, mintha egyes helyekről olyasmi áramlana hozzá, ami tűzzel hatja át. más helyeken viszont kevésbé érzi ezt. Ilyenkor úgy érzi, mintha benne lenne a meleget adó lényben, egyesülne vele, ezért érzi annak tüzét.

Láthatjuk tehát, hogy az ember egy magasabb világba lép, amelyben olyan benyomásokat kap, amilyeneket korábban az érzéki világban nem ismert. Ez az elemi világ, amelynek kapuja bezárul, amikor az ember mindennapi tudatával elalszik. Ennek így kell lennie, mert ahogy láttuk, az ember egészen kiárad ebbe az elemi világba, mindenben benne van. Azáltal azonban, hogy kiárad ebbe a világba, saját lényét viszi bele. Elveszti énjét, beleömlik ebbe a világba. Ami nem az én, vagyis asztrális tulajdonságait, vágyait, szenvedélyeit, igazságérzékét és hazugságra való hajlamát, valamennyi tulajdonságát beleviszi ebbe a világba, énjét azonban elveszti. Viszont éppen az én az, ami a mindennapi életben féken tartja, ami asztrális lényébe rendet és harmóniát visz bele. Amikor az ember énjét elveszti, rendetlenség jön létre, minden lehetséges ösztön, vágy és szenvedély, ami még a lélekben van, érvényre jut, cs benyomul azokba a lényekbe, akiket itt talál az elemi világban. Az ember nemcsak önmagát hatja át mindazzal, amit kívül átél, hanem ténylegesen beleviszi az elemi világba azt, ami lelkében van. Ez valóságos folyamat. Nem úgy van, hogy mindezt az ember csupán elképzeli, hanem, ha például rossz tulajdonsága van, ezt valóban átadja az elemi világ valamely lényének, ami aztán belekerül ebbe a lénybe. Ha tehát az embernek van egy bizonyos rossz tulajdonsága, ezt az elemi világ egy olyan lénye vonzza magához, amely vonzódik ehhez a tulajdonsághoz. Az én elvesztésével az ember tehát a makrokozmoszba behatolva egész asztrális lényét odavetné olyan lényeknek, akik az elemi világban, mint rossz lények élnek. Ennek az lenne a következménye, hogy mivel összekerül ezekkel a lényekkel, de gyengébb náluk - énjét ugyanis elvesztette, és ezeknek a lényeknek erős énjük van táplálékot ad nekik, és ezért ők negatív értelemben jutalmazzák meg. Asztrális lényéből táplálékot ad nekik, és ők ezt saját tulajdonságaikkal viszonozzák, és ez azt jelenti, hogy amikor felébred, énje megerősödött rossz, gonosz hajlamokkal tér vissza.

Látjuk, milyen bölcs elrendezés, hogy az ember elveszti tudatát az elemi világba való belépéskor, hogy nem énjével éli át ezt a világot, hanem a normális elalváskor megóvják ettől. Ezért készítették elő gondosan azt, akit a régi beavatás során bevezettek az elemi világba, azáltal, hogy előbb a segítők erőkhöz juttatták. Ez az előkészítés úgy történt, hogy az illetőnek először komoly próbákat kellett kiállnia, ezáltal vált képessé arra, hogy morális erőkkel leküzdje a nehézségeket. Erre nagy súlyt helyeztek. Ahogy a kezdő misztikusnál is súlyt helyeztek az alázat tulajdonságának a kifejlesztésére, ugyanígy annál is, aki a makrokozmoszba akart belépni, bizonyos súlyt helyeztek arra, hogy erőket kapjon saját maga legyőzéséhez. Ezért mielőtt valakit ilyen misztérium-beavatásra bocsátottak, feladatok elé állították, már a fizikai síkon az élet minden lehetséges kellemetlenségével meg kellett birkóznia. Különböző veszedelmeknek tették ki. amelyek leküzdésével akarata megerősödött. Erős lélekkel kellett mindezt legyőznie, ezáltal készült elő arra, hogy ha ezekkel a lényekkel találkozik, elég erővel rendelkezzen, hogy átvészelje a támadásokat, hogy azokat visszaverhesse, és ne veszítse el magát bennük. Félelemnélküliségre és önuralomra nevelték.

Ismételten szeretném hangsúlyozni, hogy e misztériumok jellemzésétől senkinek sem kell megriadnia, mert ezeket a dolgokat ma már nem alkalmazzák, nem szükségesek, mert más utak lehetségesek. De a modern beavatás horderejét is jobban megértjük, ha látjuk, hogyan történt ez korábban, amikor sok embert vezettek be a makrokozmoszba, hogy azt ilyen értelemben átélje.

Ha azután az illető hosszabb időn át tartó élményei alapján meg tudta érteni, hogy mindaz, amit a külső érzéki világban észlel, a föld, a víz a levegő és a tűz szellemi lények megnyilatkozása, akik mögöttük állnak, amikor megtanulta, hogy ezeket megkülönböztesse és eligazodjon az elemi világban, akkor egy fokkal tovább lehetett őt vezetni, hogy megismerkedjen azokkal a lényekkel is, akik az elemi világ mögött rejtőznek. Ekkor vezették be a beavatandót a tulajdonképpeni szellemi világba, amely az elemi világ mögött van. Az ember akkor válik éretté, hogy ebbe a világba belépjen, ha már az elemi világban eltöltött egy bizonyos időt, és azt úgy megismerte, hogy szert tett a megkülönböztetés képességére. Ekkor átélte - ezt a beavatottak élményei és közlése alapján mondjuk el - hogy ténylegesen bizonyos lények vannak jelen a mi érzéki világunk, és az elementáris világ mögött. De ezek a lények, akikbe itt beleéljük magunkat, egyáltalán nem hasonlítanak hozzánk, emberekhez. Míg az emberek a Földön szociális rendben és bizonyos társadalmi viszonyok között élnek, tökéletesen vagy tökéletlenül, addig a beavatandó olyan szellemi lények világába éli bele magát, akiknek magától értetődően nincs külső testük, hanem szellemiek, és akiknek egymás közti viszonyában rend és harmónia uralkodik. A beavatandónak megmutatják, hogy ezt a rendet és harmóniát csak úgy értheti meg. ha e lények cselekedeteiben a csillagvilág kifejeződését, nevezetesen naprendszerünk bolygóinak mozgását látja. Ahogy a bolygók a Naphoz viszonyítva állnak, és ahogy egymáshoz viszonyítva mozognak, ebben a fejeződik ki. amit ezek a szellemi lények tesznek.

Az előző fejtegetésben elmondtuk, hogy naprendszerünk világát úgy is tekinthetnénk, mint egy hatalmas világórát. Ahogy egy óránál a mutatók állásából következtethetünk arra, hogy mi történik a külső világban, mert erre utalnak a mutatók, így következtethetünk a csillagok egymáshoz való viszonyából is arra, ami mögöttük van. Aki megnéz egy órát, és megmondja, hogy ennyi meg ennyi az idő, azt természetesen nem érdekli a mutatók állása. hanem az, hogy ez mire utal, például, hogy a napnak ebben az órájában Bécsben mi történik, vagy itt van-e az ideje annak, hogy valaki a munkáját megkezdje. Az óramutatók állása tehát kifejez valamit, ami mögöttük van. A naprendszer is, ez a hatalmas világóra, a mögötte álló szellemi folyamatok és szellemi lények kifejeződése. A beavatandó megismerkedik a szellemi lényekkel és cselekedeteikkel. A reális szellemi világot, ami érzéki világunk mögött áll, úgy tudjuk a legjobban megérteni, ha a naprendszerünkből vett nevekkel írjuk le, mert ez a szellemi világ külső megjelenési formája. Az elemi világra vonatkozó hasonlatokat a földi világból merítjük, a földi dolgokból, amelyek körülvesznek bennünket: levegő, víz, és így tovább. A szellemi világra vonatkozóan azonban más hasonlatokat kell keresnünk, ezeket a csillagvilágból hozzuk le. Láthatják tehát, hogy az óra-hasonlat mélyebb értelemben sem ostobaság.

Ahogy a fizikai víz csupán hasonlat, annak kifejezése, amit az elemi világban „víz”-ként jelölünk, a naprendszer is szellemi lények hatásának kifejeződése, akiket bolygóink neveivel és az állatövi csillagképekkel nevezünk meg. Vegyük az állatöv tizenkét csillagképét, és nézzük a hét bolygó járását - a többiről még majd beszélünk -, hogyan áll az egyik a másik mögött, akkor a bolygók mozgásában láthatjuk a szellemi lények cselekedeteit, és az állatöv tizenkét csillagképében magukat a szellemi lényeket. Ahogy a naprendszerben megkülönböztetjük a mozgó bolygókat, és a mögöttük álló, nyugalomban lévő csillagképeket, úgy elképzelhetjük a szellemi lények világát és azok cselekedeteit is, mint a lények tizenkét csoportját, akiknek cselekedetei a bolygók mozgásában fejeződnek ki. Ezt azonban nem szabad külsődlegesen szemlélni. Amikor az állatöv konstellációit írjuk le, nem szabad, hogy a csillagképekben csak magukat a szellemi lényeket lássuk, ekkor még a külsőségnél maradnánk. A csillagképek is csak a magasabb világok, és az azokban működő magasabb lények kifejeződései. Ezeket a lényeket a tizenkettes szám fejezi ki, és cselekedeteiket a hetes szám. De a tizenkét állatövi csillagkép neve nem elég, hogy kifejezze a mögöttük álló szellemi lényeket. Ezeket a lényeket, akiknek neve a különböző helyek és korok szerint változott, a keresztény ezoterika szeráfoknak, keruboknak és trónoknak nevezi, valamint a további hatalmakat küriotészeknek, dünamiszoknak és exuziáknak. Ez eddig hat, de vannak még a személyiség szellemei, az archék, aztán az arkangyalok és az angyalok. A tizedik az ember a maga jelenlegi fejlődési fokán. Az ember azonban tovább fog fejlődni, további fokokat fog elérni, amelyeket más lények már elértek. Ezeket is ide kell számolnunk, így a lények tizenkét fokát kapjuk meg.

Ha a szellemi világot le akarnánk írni. akkor a világ létrejöttét e tizenkét féle lény együttműködésének kellene tulajdonítanunk. Ha le akarnánk írni tetteiket, akkor ezeknek ki kellene fejeznie az állatövi csillagképek térbeli viszonyát és a bolygók mozgását, mert a bolygók pályája jelenti ezeknek a szellemi lényeknek a cselekedeteit.

Ezek a lények az időben működnek együtt. Tegyük fel, hogy az akarat szellemei, vagyis a trónok együttműködnek a személyiség szellemeivel, akkor létrejön az, amit Szaturnusznak nevezünk. Más lények együttműködése létrehozza a Napot, megint másoké a régi Holdat. Ezáltal fejezzük ki ezeknek a lényeknek a cselekedeteit. Ha le akarjuk írni azt, ami a makrokozmoszban történik, akkor először a szellemi világ lényeit kell leírnunk, a hierarchiákat, és aztán cselekedeteiket, amik a bolygók mozgásában fejeződnek ki. Aztán ehhez hozzá kell venni még, hogyan nyilvánul meg ez az elemi világban, amit a fizikai világból vett fogalmakkal fejeztünk ki: tűz, levegő, víz, föld. Ezt is planetáris fejlődésnek nevezzük.

Ha fellapozzák „A szellemtudomány körvonalai” című könyvem „A világfejlődés és az ember” című fejezetét, ott megtalálhatják ennek az egész folyamatnak a leírását. Itt le vannak írva azok a lények, akik a térben az állatövi csillagképekben fejeződnek ki, hogyan nyilvánulnak meg cselekedeteik a bolygókhoz kapcsolódóan, és hogyan működnek az elemi világban. Ez a mélyebb oka annak, hogy miért kellett ezt a fejezetet így megírni. Csak nem szabad azt hinni, hogy amikor valaki egy hasonlatot ír le, amikor tehát például az állatövi csillagképekről beszél a hierarchiák helyett, akkor ezzel már csinált valamit. Aki valóban le akar írni valamit, annak vissza kell mennie a szellemi lényekig. Mert ha csak az égi tereket és a csillagképeket írjuk le, ez ugyanaz volna, mintha egy órát külsőleg írnánk le. Ha viszont azt írjuk le, ami a szellemi világban végbemegy, vagyis szellemtudományos módon járunk el, akkor úgy kell leírnunk, ahogy az előbb elmondtam. Ezzel megkíséreltem, hogy egyfajta vezérfonalat adjak a szellemi világ valódi leírásához, hogyan nyilvánul meg mindez a makrokozmoszban.

Ezt a makrokozmoszba való felemelkedést még tovább lehet folytatni, mert a makrokozmosz nem merül ki azzal, amit az előbb elmondtam, fel lehet jutni magasabb világokba is. Csak ezekről a magasabb világokról annál nehezebb fogalmat alkotni, minél magasabbra jut fel az ember. Ezért ha a még magasabb világokról képzetet akarunk alkotni, az szükséges, hogy még más módon is tegyünk valamit. Ezekről a világokról a következőképpen szerezhetünk benyomást. Ha az embert úgy írjuk le. ahogy megjelenik előttünk, a következőket mondhatjuk: az ember csak azért jöhetett létre, mert a magasabb világok léteznek. Nos, egy fantaszta materialista azt hiheti, hogy a Kant-Laplace féle ősködből össze lehet kombinálni egy embert. Ebből azonban semmi más nem jöhet létre, csak egy emberi automata. Az ember csak azáltal jöhetett létre, hogy nem a fizikai-érzéki világból, hanem a teljes világból, mindenekelőtt a szellemi világból fejlődött ki. Az ember a szellemi világból született meg.

Ha a körülöttünk lévő világokat nézzük, elsősorban a fizikai-érzéki világot látjuk. Ahogy ezt érzékeljük, úgy érzékeljük az emberi fizikai testet is. Ezzel tegnap bizonyos módon megismerkedtünk. Szokásos tudatunkkal, csak kívülről tudjuk érzékelni. A fizikai test tehát ahhoz a világhoz tartozik, amelyet érzékszerveinkkel kívülről észlelünk. Melyik világhoz tartoznak akkor az ember mélyebben fekvő, láthatatlan részei? A magasabb világokhoz. Ahogy a fizikai szemmel látható embernél csak az érzéki külsejét látjuk, a külső világnál is csak annak érzéki oldalát vesszük észre, és nem azokat az érzékfeletti világokat, amelyekből most kettőt, az elemi világot és a szellemi világot említettük. Az ember azonban a maga belső organizációjával ezekből a világokból jött létre. Nos, mindaz, ami az embert alkotja, beleértve külső testiségét is, csak azáltal jöhetett létre, hogy bizonyos láthatatlan szellemi lények dolgoztak rajta. Az emberi fizikai testen nem csupán az éter- vagy élettest dolgozott. Ha csak az étertest dolgozott volna rajta, növény lenne, mert ahogy előttünk áll, a növénynek van fizikai és éterteste. Az ember azonban nem növény, mert fizikai és étertestén kívül asztrálteste is van. Ezzel azonban az állatok is rendelkeznek. Ha az ember csak ebből a három részből állna, akkor állat lenne. Minthogy azonban az embernek énje is van, kiemelkedik a három természeti világ alacsonyabb teremtményei közül, az ásvány-, a növény- és az állatvilágból, és magasabb részeivel dolgozik fizikai testén. Az emberi fizikai test nem lehetne olyan, amilyen, ha ezek a magasabb részek nem dolgoznának rajta. A növény ásvány lenne, ha nem volna éterteste. Az embernek viszont nem lenne idegrendszere, ha nem lenne asztrálteste, és nem tudna felegyenesedetten járni, nem lenne gondolkodó agya, ha nem lenne énje. Ha az embernek nem lennének a magasabb világokból származó láthatatlan részei, nem jelenhetne meg előttünk abban az alakban, ahogy látjuk.

A emberi organizáció különböző részeit azonban különböző szellemi lények alakították ki. Ha ezt meg akarjuk érteni, legjobban úgy tehetjük, ha emlékezetünkbe idézzük Goethének egy szép, a mély világbölcsességből származó mondását: „A szemet a fény hozta létre a fény számára”. Van ma egy olyan filozófia, amely Schopenhauerhez és Kanthoz kapcsolódik, ami az egész világot az emberi képzetből akarja megmagyarázni, illetve azt hangsúlyozza, hogy szem nélkül nem érzékelnénk a fényt, szem nélkül sötétség volna körülöttünk. Ebben kétségkívül van igazság, de nem az a lényeg, hogy egy dolog igaz, hanem az, hogy az életben megjelenő igazságok mindig egyoldalúak, és ha a másik oldalt nem tesszük hozzá, ami teljessé teszi őket, akkor éppen saját igazságunk révén esünk tévedésbe. Mert nem az a legrosszabb, ha az ember téved, ha olyasmit mond, ami nem igaz, mert a világ kiigazít bennünket. De ha egy egyoldalú igazságot abszolútnak tekintünk, és ragaszkodunk hozzá, akkor az igazságból tévedés lesz. Igazság ugyan, de egyoldalú igazság, hogy szem nélkül nem láthatjuk a fényt. De az is igaz, hogy ha a világot mindig sötétség borította volna be, akkor szemünk sosem alakult volna ki. Mert a szem olyasmi, ami még a differenciálatlan testiségből jött létre. Ezt az ellentétes folyamat útján láthatjuk be. A sötét barlangokban lakó állatok szeme visszafejlődik, elvesztik látásukat. Igaz tehát, hogy szem nélkül nem láthatjuk a fényt, de az is igaz, hogy a szemet valóban a fény alakította ki a fény számára. Egy igazságnál az a lényeges, hogy ne csak az egyik oldalát nézzük, hanem hogy lássuk meg a másikat is. A legtöbb filozófus nem abba a hibába esik, hogy téves, amit mond - sokan nem is tudják megcáfolni, mert éppen hogy az igazat mondja -, hanem hogy az egyoldalú igazságot hangoztatja, amit csak az egyik oldalról lát, és nem látja a másikat. Ha ezt a mondatot „A szemet a fény hozta létre a fény számára”, a helyes értelemben fogjuk fel, akkor azt mondhatjuk: kell valaminek a fényben rejlenie, ami a szemet kialakította abból a szervezetből, amely még nem rendelkezett vele. A fényben tehát rejtőzik valami magasabb rendű, és azt mondhatjuk, hogy a szemet kialakító erő benne rejlik minden napsugárban.

Ebből ismerhetjük fel, hogy mindabban, ami körülöttünk van, valóban bele van rejtve az, ami bennünket megalkotott. Mert ahogy szemünk abból jött létre, ami a fényben van, többi szervünk is abból alakult, ami a dolgok alapja, és aminek csak a külső felszínét látjuk.

Az ember rendelkezik valamivel, amit értelemnek nevezhetnénk. Az embernek értelme, intelligenciája van. A fizikai életben azért tudja értelmét használni, mert megvan hozzá az eszköze, az agy. Ahogy szeme van a látáshoz, van egy eszköze arra, hogy a fizikai világban értelmet fejlesszen ki, hogy gondolkodni tudjon. Hangsúlyozom, hogy most arról a gondolkodásról beszélünk, amit a fizikai-érzéki világban használunk, nem arról, ami akkor lesz gondolkodásunkból, amikor a halállal megszabadulunk testünktől, tehát arról beszélünk, hogyan használjuk agyunk eszközét itt a Földön a gondolkodáshoz. Amikor reggel felébredünk, szemünkkel látjuk a fényt, de a fény mögött van valami, ami a szemet kialakította. Agyunk műszerével gondolkodunk, tehát kell lennie valaminek a világban, ami ezt az agyat előzőleg létrehozta, hogy a fizikai világban a gondolkodás eszköze lehessen. Ez az, amit most lelkünk elé akarunk állítani. Az agy a fizikai világban a gondolkodás szerve, tehát kellett lennie egy olyan erőnek, amely külsőleg létrehozta, és ez az intelligencia. Ahogy a fény, amit szemünkkel észlelünk, egy szemet létrehozó erő, úgy van egy agyat létrehozó erő is, ami agyunkat kialakította. Agyunkat egy olyan világ hozta létre, amely magasabb a szellemi világnál. A beavatandó felismeri, hogy ha csak az elemi és a szellemi világ létezne, akkor az intelligencia emberi szerve sohasem jöhetett volna létre. Bármilyen magasztos is a szellemi világ, azoknak az erőknek, amelyek úgy formálták meg a gondolkodás fizikai szervét, hogy az értelem külsőleg megjelenhetett benne, még magasabb világból kellett hozzánk áramlania.

A szellemtudomány nem ok nélkül nevezte el a szellemi világ határmezsgyéjét, amit az előbb írtunk le, mint a hierarchiák világát, hasonlatképpen „állatövnek”. Az ember sokkal messzebb állna a mai embertől, nem lenne intelligenciája, úgyszólván állati fokon állna, ha csak az említett világok léteznének. Hogy az ember olyan lénnyé váljon, amely egyenes tartással jár, agyával gondolkodik és intelligenciát képes kifejleszteni, ehhez magasabb erők leáramlására volt szükség, olyan erőkre, amelyek a szellemi világon túli magasabb világokból származnak. Itt jutunk fel abba a világba, amelyet a szellemtudomány olyan névvel jelöl, amelyet ma egészen rosszul használnak, de a régebbi korokban - nem szükséges nagyon messzire visszamenni - még eredeti értelmében fogtak fel. Amit az ember a fizikai világban kifejleszt, amikor gondolkodik, azt intelligenciának nevezzük. Ami erőként, realitásként egy a szellemi világnál magasabb világban él, és onnan áramlik le a szellemi és elemi világba, hogy agyunkat kiformálja, azt a szellemtudományban mindig „az ész világának nevezték. Ebben a világban vannak azok a lények, akik hatalmas erőiket le tudják árasztani a fizikai világba, hogy ott az ember értelmi tevékenységének szellemi árnyképét létrehozzák.

Látják, milyen szegénnyé vált a nyelvünk. A „ész” szót a materializmus korában teljesen helytelenül használják. Azelőtt sohasem használták volna a fizikai világbeli gondolkodásra. Ezt „intelligenciának”, „értelemnek” nevezték volna. Észről akkor beszéltek, amikor a beavatott a szellemi világnál magasabb világba küzdötte fel magát, és ott közvetlenül felvett valamit. A német nyelvben a „ész” szó (Vernunft), összefügg a „felvenni” igével (vernehmen), arról van szó tehát, amit a szellemi világnál magasabb világból közvetlenül megtapasztal, „felvesz” valaki. Ezzel bizonyos módon a szellemi világnál még magasabb világba emelkedhetünk, és ezzel mintegy kimerítettük azt, aminek még képmása van az emberben. A ész világának árnyékszerű hasonmása jelenik meg az emberi értelemben. Értelmi szervünk megszerkesztőit, építőit az ész világában kell keresnünk.

Ha egy még magasabb világhoz akarunk eljutni, erről csak úgy beszélhetünk, ha az érzéki-fizikai értelmet túlhaladó szellemi képességhez emelkedünk fel. Láttuk, hogy az ész világából származó erő építette fel az emberi szervezetben az agyat az értelem számára, ezért megkérdezhetjük: tudjuk, hogy az ember az értelemnél magasabb képességre is szert tehet, nevezetesen a szellemi látó tudatra, ez a képesség vajon nem olyan erők kifejeződése, amelyek egy még magasabb világból származnak? A szellemtudományos módszer, amelyről részletesebben fogunk még beszélni, ennek a tisztánlátó tudatnak az első fokát imaginatív tudatnak nevezi. Ez egyfajta képi tudat. Ez a képtudat mindaddig képzelődés, puszta fantáziálás marad, amíg a hozzá megfelelő szervet egy magasabb világ nem alakítja ki. úgy, ahogy az agyat is kialakította az ész világa az emberi gondolkodás számára. Amikor azt mondjuk, hogy létezik a világban tisztánlátó tudat, azt is ki kell jelentenünk, hogy ezt egy olyan világnak kell megadnia, amelyből a látó szervek kialakulásához szükséges erők származnak. A szellemtudományban ezt a világot az ősképek világának nevezzük. Ami imaginációként tárulhat elénk, az az ősképek világának a képmása.

A makrokozmoszba tehát négy magasabb világon át juthatunk fel fokról-fokra. Ezek: az elemi világ, a szellemi világ, az ész világa és az ősképek világa. Holnaptól kezdve ezekről a magasabb világokról fogunk beszélni, először az ész világáról, majd leírjuk annak módszereit, hogy a mai lehetőségeink szerint milyen erőket kell lehoznunk az ősképek világából, hogy a szellemi látó tudatot megszerezzük.