"Aki igazat beszél, elősegíti az emberiség fejlődését, aki hazudik, akadályozza azt."
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció
<< Vissza



Makrokozmosz és mikrokozmosz (6)

5. --

[A beavatás útja az egyiptomi Ozirisz- és Ízisz-misztériumokban. A tanítvány élményei miközben az őt vezető Hermész-pap segítségével alámenti saját belső világába. Átélés fordított időrendi sorrendben. Ősök, öröklési jegyek, régebbi inkarnációk felkutatása. A vezető nélküli misztikus út veszélyei.]

Bécs, 1910. március 25.

Ma aránylag nehéz feladat előtt állunk. A tisztelt hallgatók azonban megértik a mai erősebb igényt, ha egyúttal hozzáteszem, hogy a legközelebbi napokban aztán ismét olyan területre érünk, ahol majd több talajt érzünk a lábunk alatt. De ha a szellemtudományban nem akarunk a puszta absztrakcióknál maradni, hanem a valóságba akarunk behatolni, akkor időnként olyan közléseket is el kell fogadnunk, amelyek a szellemi megismerés magasabb területeihez tartoznak. Még hozzáfűzhetem, hogy a mai fejtegetések nem következtetések, nem pusztán elméleti levezetések, hanem olyan tények, amikről mindig tudtak azok, akik mélyebben hatoltak a dolgokba. Tehát bizonyos emberek ismereteinek közléseiről van szó.

Láttuk tegnap, hogy az ember tájékozódhat asztráltestének belső világában, ha abba felébredéskor tudatosan merül bele, és fogalmat alkothattunk arról, hogy mit jelent a küszöb kis őre mellett elhaladni. Amit tegnap kifejtettünk, meglehetősen hipotetikus, mert az ember mindennapi élete folyamán alapjában véve a puszta felébredés révén sohasem hatolhat be tudatosan belső világába. Mindazonáltal elmondtuk, hogy az ember azáltal, amit misztikus elmélyülésnek nevez, előkészülhet a külső testi burkokba való alámerülésre. Hogy ez mit jelent, a következő előadások majd megmutatják, és fogunk még hallani arról, hogy miben áll ez az előkészület. Az átlagos tudat számára legfeljebb az következik be olykor, hogy az előző inkarnációiban rejlő körülmények folytán átéli a tudatos felébredés ilyen pillanatait. Ez néha előfordulhat. Ilyenkor az ember bizonyos szorongással ébred. Ez a szorongás onnan ered, hogy a belső ember az éjszaka folyamán kiterjedt a makrokozmoszban, szabadnak érezte magát, most pedig visszatér testének börtönébe. Ehhez még egy másik érzés is járulhat. Ezt inkább úgy lehetne jellemezni, hogy ha ilyen abnormális állapot létrejön, akkor az ember a felébredés pillanatában jobban érzi magát, mint a nap folyamán. Úgy érzi, hogy van valami benne, amit jobb embernek lehetne nevezni. Ez abból adódik, hogy felébredéskor van egy utólagos érzése arról, hogy beleáramlott valami abból a világból, amely az érzéki világnál magasabb rendű. Ezek olyan érzések, amelyek előfordulhatnak az átlagos tudatú embernél, és megerősíthetik a tegnap elmondottakat. De teljes mértékben mégis csak az igazi misztikusnál fordulnak elő.

Arról van szó azonban, hogy tovább lehet-e még menni? Mert amit a tegnap ábrázolt módon átélünk, az a külső ember szellemi részének belső oldala, annak belső oldala, amit asztráltestnek nevezünk. Felmerül a kérdés, lehet-e még beljebb menni, a kevésbé szellemi részekhez, az emberi természet olyan részeihez, amelyeket a mindennapi életben kevésbé szelleminek mondunk. Alapjaikat tekintve azonban mégis szellemiek, mert mindennek, ami a külső világban elénk kerül, mélyebb szellemi háttere van. Kérdés, hogy még mélyebbre szállhatunk-e, egészen a fizikai testig, és hogy az elsősorban szellemi asztráltest és a fizikai test között, van-e még valami más is? A antropozófiai könyvek ezt éter- vagy élettestnek nevezik, úgy, hogy ha alászállnánk, miután megismerkedtünk asztráltestünkkel, az étertesttel és esetleg fizikai testünk valamilyen nyomával találkoznánk, amit egyébként csak kívülről látunk. Belülről csak egy ilyen tudatos alászállás révén tudnánk megismerni.

Általában azonban nem helyes, nem veszélytelen a misztikus elmélyülésben tovább menni, mint ahogy azt tegnap leírtuk. Ezt is csak nagyon óvatosan lehet megtenni, és szükséges hozzá annak ismerete, amit a „Hogyan jutunk a magasabb világok megismeréséhez?” és „A szellemtudomány körvonalai” c. könyveimben leírtam. Erről a következő előadásokban még lesz szó. Eddig tehát az ember még segíthet magán. De tovább menni ezen az úton belső világunkba nem veszélytelen, és oly módon, ahogy az ember ma szerzi meg ismereteit, nem is lehet. Ezért látni fogjuk, hogy ma egy másik megismerési utat kell választani. Mai kultúránkban nem szabad olyan úton járni, amelyen az ember mélyebben száll le belső világába, anélkül, hogy ne fordítana gondot másra is. Mai szellemi életünk olyan, hogy az ember csak bizonyos fokig veti alá magát szívesen, a legnagyobb szabadságban akarja a megismerési utat végigjárni. Látni fogjuk, hogy olyan út is létezik a szellemi világba, ami a mai embernek ezt a sajátosságát teljes mértékben számításba veszi. Meg fogunk ismerkedni ezzel az úttal, az úgynevezett rózsakeresztes megismerési úttal, amely ma igazán korszerűnek mondható. Ez az újabb idők megismerési útja, amely a régi misztériumokban, vagyis azokon a helyeken, ahol az ókorban az embert a mélyebb titkokba bevezették, még nem létezett. Ezek olyan misztériumok voltak, ahol az embert egyszerűen elvezették a küszöb kis őre mellett, bevezették saját belső világába, de voltak olyanok is, amelyekben kivezették a nagyvilágba, tehát egyfajta extázishoz vezették el. A régi időkben főleg ezen a két úton jártak.

Azt az utat, ahol saját belső világukba szálltak le, a legjobban és legintenzívebben azokon a beavató helyeken járták, amelyeket Egyiptomban Ozirisz- és Ízisz-misztériumoknak neveztek. Hogy megmutassuk, mit élhettek át az emberek egy ilyen belső világukba való alászállásnál, ma egy kicsit bele kell, hogy éljük magunkat annak a tanítványnak a tapasztalataiba, aki részt vett az Ízisz- és Ozirisz-misztériumokban. Ma és a következő előadásokban látni fogjuk, hogyan érhető el ez a beavatás, megismerkedünk ezekkel a misztériumokkal, de nem azon az úton, ahogy a régi egyiptomiak. A régi Egyiptomban olyasmire volt szükség, ami ellen a mai természet fellázadna. Arra volt ugyanis szükség, hogy a tanítvány a leszállás pillanatában - vagy még előbb - ne önállóan, saját megismerése útján keresse előrehaladását, hanem egy nagy beavatott tanítóra - a keleti filozófia megnevezése szerint egy gurura bízza rá magát. Enélkül az egyes ember részére túlságosan veszélyes lett volna az út. A tanítvány általában már a tegnap leírt misztikus elmélyülés lépéseit is a nagy beavatott, a guru vezetése mellett tette meg.

Mi célja volt tulajdonképpen a beavatott nagy tanító vezetésének? Az egyik korábbi előadásban hallottuk, hogy ha reggel lemerülünk testiségünkbe, három hatalom fogadja lelkünket, ezeket egy régi terminológia kifejezései szerint Vénusz-, Merkúr- és Hold-erőnek neveztük. Amit általában Vénusz-erőnek neveznek, azzal még egymaga is boldogul az ember, amikor belső világába száll le. Ha alázatra és önzetlenségre nevelte magát, akkor megbirkózhat a Vénusz-erővel. Belső mivoltának ismeretlen világába való leszállása előtt le kell győznie minden egoista ösztönt, az önszeretet ösztönét, és önzetlenségre kell nevelnie magát. Olyan lénnyé kell válnia, aki nemcsak embertársai iránt érez szeretetet és részvétet, hanem minden létező iránt. Akkor testiségébe való leszállása folyamán rábízhatja magát a Vénusz-erőre, de veszélyes volna, ha annak a hatalomnak engedné át magát, amelyet Merkúr-erőnek neveztünk. A régi egyiptomi beavatásnál itt a nagy tanító vezette, aki korábbi élményei alapján képes volt ezeket a Merkúr-erőket tudatosan kézben tartani. Egy Hermész- vagy Merkúr-pap vezette az embert saját belső világába. Ez mindenesetre szigorú alárendeltséggel járt mindabban, amit a tanító a tanítványtól követelt. Az alávetettség olyan fokát követelte meg, hogy a tanítványnak el kellett határoznia, hogy kikapcsolja saját énjét, önmaga nem akar semmit saját lelkének egyéni impulzusából, hanem szigorúan csak azt hajtja végre, amit a Hermész-pap rábízott. Ezt az alárendeltséget kellett az egyiptomi misztériumok tanítványának vállalnia, amit a mai ember elutasítana, és amire már nincs is szüksége. Sok éven át kellett követnie a tanítót, nemcsak a külső cselekvések vonatkozásában, hanem gondolkodásában és érzésvilágában is rá kellett bíznia magát, hogy veszélytelenül lemerülhessen saját belső világába. Most olyan dolgokat említettünk, amelyeket számos ember átélt nagy tanítójának keze alatt, és saját élményei alapján beszélt el. Mindezt így fejezhetnénk ki: az ember megismerkedett saját belső mivoltának mélyebb rétegével.

Tegnap áttekinthetően és konkrétan leírtuk, mit jelent belülről megismerni asztráltestünket. Most arról szeretnénk néhány dolgot elmondani, hogy vezetője mellett mit élt át az Ízisz- és Ozirisz-misztériumban a beavatandó tanítvány az emberi étertestről. Énjének kikapcsolása arra indította, hogy tanítója szellemi szemeivel lásson, az ő gondolataival gondolkodjon, önmagát tanítója szellemi szemeivel nézze, külső tárgy legyen önmaga számára. Ekkor különleges élményekhez vezették, olyan élményekhez, amelyeknél az volt az érzése, mintha élete visszafelé haladna az időben, mintha egész lénye - amelyet most a Hermész-pap szellemi szemeivel nézett - kiterjedne. Olyan érzése volt, mintha kiterjedne és beletágulna a mostani életét megelőző korba, mintha visszafelé haladna az időben. Fokozatosan az az érzése támadt, mintha sok-sok évet ment volna vissza, sokkal messzebbre a születése óta eltelt időnél. Míg ezt átélte, a beavatott tanító szemeivel látta önmagát, aztán távolabbra tekintett, a generációk sorára, azokra, akikről úgy érezte, hogy ősei voltak. Bizonyos ideig az volt az érzése, hogy őseinek során vándorol vissza, de nem úgy, mintha bennük élne, nem mintha azonos volna velük, hanem mintha felettük lebegne egy bizonyos pontig, egy ősrégi ősig. Aztán eltűnt ez a benyomás, és úgy érezte, mintha földi alakokat látna, akikkel földi léte valamilyen kapcsolatban áll.

A vezető megmagyarázta a beavatandónak, hogy miről volt szó, hogy tulajdonképpen mit látott. Ezt a következőképpen tehetjük érthetővé. Amikor az ember a születés útján az életbe lép, szellemi lényével - miután halála és újabb születése között áthaladt a szellemi világon -, nemcsak az előző életből fakadó sajátosságokat hozza magával, hanem azt is - ezt mindenki tudja, aki megfigyeli az életet -, amit öröklött tulajdonságoknak nevezünk. Beleszületünk egy családba, egy népbe, egy fajba. Magunkon hordjuk őseink örökségét. Ezt természetesen nem az utolsó megtestesülésből hoztuk, ezek nemzedékről-nemzedékre öröklődtek át. Arról van szó, hogy felismerjük: mi okozza, hogy az ember legbensőbb lényével éppen egy bizonyos családban, népben, fajban testesül meg? Mi okozza, hogy leszállásakor bizonyos örökletes ismertetőjeleket keres fel? Sohasem keresné fel ezeket, ha nem volna kapcsolatban velük. Ezekkel a tulajdonságokkal valójában már jóval születése előtt kapcsolatban volt. Ha egy bizonyos emberből kiindulva felmegyünk apjához, nagyapjához, dédapjához, és belsőleg valóban követjük őket, az öröklött jegyek igen nagyszámú nemzedéken át jelennek meg egy bizonyos generációig. Aztán elvesznek. Követhetünk tehát egy generációs sort, és azt fogjuk találni, hogy az örökletes jegyek átszármaznak. Végül felhígított állapotban találjuk őket, majd teljesen eltűnnek.

Ahogy az öröklési jegyek a generációkon keresztül fokról-fokra eltűnnek, láthatjuk azt is, hogy ami a fiúnál megvan, az leginkább hasonló az apához, kevésbé a nagyapához még kevésbé a dédapához, és így tovább. A beavató pap ténylegesen olyan messzire vezette vissza a tanítványt, addig az ősig, akiben még volt olyan sajátosság, amit az öröklődési erő eljuttatott hozzá. Ez azt mutatja, hogy az ember bizonyos kapcsolatban áll öröklött tulajdonságaival. Valójában az a helyzet, hogy szellemi kapcsolatban vagyunk azzal az őssel, akitől még örököltünk valamit, azzal a legősibb ősünkkel, akitől még valamilyen, ha mégoly csekély mértékű tulajdonság is átszármazott. Az ember bizonyos módon hosszan készül elő arra, amit végül öröklött jegyekként megkap. Nemcsak örökli ezeket, hanem bizonyos értelemben ő adja őseinek, ő oltja beléjük a szellemi világból. Az egész generáció-soron dolgozik, úgy, hogy végül az a fizikai test születhessen meg, amelyhez vonzódást érez. Bármilyen különösen hangzik is, mi magunk dolgozunk a szellemi világban őseink fizikai testén, hogy fokozatosan kialakuljanak azok a tulajdonságok, azok az öröklött jegyek, amelyeket születésünkkor magunkkal hozunk.

Ez mutatkozik meg, amikor az ember leszáll saját étertestébe. Kiderül számára, hogy annak az étertestnek, amit most magán visel, hosszú története van, hosszasan készült elő. Jóval születése előtt ő maga dolgozott a szellemi világban azon az étertesten, amelyet most visel. Akkor kezdett rajta dolgozni, amikor az a legrégibb őse a Földre került, akitől még örökölt valamit. Ezzel valóban átéljük étertestünk egy részét. Azzal, hogy felsoroljuk az ember részeit: fizikai test, étertest, asztráltest és én - csak utalunk bizonyos alapvető dolgokra. Arról, hogy belső világunk valójában mit tartalmaz, csak úgy tudunk meg valamit, ha megismerkedünk azoknak a közléseivel, akik leszálltak saját testi burkaikba.

Így tanuljuk meg, hogyan lehet azokba a birodalmakba belépni, amelyeken születésünk előtti létünkben vándoroltunk át. Mint a misztikusok, megismerkedünk születésünk előtti életünk egy szakaszával, évszázadokat ölelünk át. Mert évszázadok telnek el addig, míg az utolsó halál és a jelenlegi születés között elkezdtük étertestünk ősképét formálni. Mát ott került vérünkbe a sajátos jegyek első csírája, ami egyre határozottabb lett, míg az étertest eljutott odáig, hogy a születéssel felvehette ezeket a jegyeket. Ez az egyik része annak, amit átélünk. Amit öröklünk, az annak leképezése, amit jóval azelőtt, hogy jelenlegi inkarnációnkban megszülettünk, nekünk kellett a szellemi világban végrehajtani. Amit itt felépítünk, majd mintegy jelenlegi étertestünkbe belesűrítve, belepréselve hordunk, ami évszázadok során összegződött benne, azt „felső” embernek, égi vagy szellemi embernek nevezték. Ez a technikai kifejezés azt jelenti, hogy az ember étertestébe való leszállása révén ismerkedik meg „felső lényével”. Égi vagy szellemi embernek is nevezték ezt, mert az embernek éreznie kellett, hogy ami így leszáll, az a szellemi világból származik.

Amikor az embert a Hermész-beavatott idáig elvezette, akkor valami mást ismert meg, olyasmit, ami eleinte talán idegen volt számára, de a pap magyarázata után már nem tűnt teljesen idegennek. Megmutatta neki - és a tanítvány rögtön felfogta, hogy ez így van hogy olyasmivel került szembe, ami tulajdonképpen ő maga, ami saját emberi mivoltából maradt vissza, amivel belső rokonságban áll, de most külső, idegen dologként áll vele szemben. Mi ez, amihez az ember ilyen különös módon kötődik? A legjobban úgy érthetjük meg, ha a halál pillanatának leírásából indulunk ki.

A szellemi kutatás kimutatja, hogy az ember a halál pillanatában leveti fizikai testét. Az marad vele, amit énként és asztráltestként ismertünk meg, és ami alvó állapotában minden éjjel elválik tőle, ezen kívül vele marad éterteste is. Az ember tehát halála után egy ideig lényének e három részében él: énjében, asztráltestében és étertestében. Aztán étertestének legnagyobb része holttestként eltávozik tőle. Azt szoktuk mondani, hogy ami így második holttestként eltávozik, az szétoszlik az általános étervilágban, és az ember csak egy esszenciát, egy kivonatot, egy csírát visz magával a halál és újraszületés közti életbe. Szokás szerint így írjuk le ezt a folyamatot, a valóságban azonban ez lényegesen bonyolultabb. Ami így második holttestként lassan feloszlik az általános étervilágban, annak hosszú időre van szüksége a teljes feloszláshoz, és ennek a feloszló étertestnek az utolsó nyomait találja meg most a beavatandó, mint idegen dolgot, amikor visszafelé vándorlása során eljutott addig a pontig, ahol legutolsó ősével találkozhatott, akitől még valamit örökölhetett. Itt találja meg előző étertestének utolsó maradványait. Ha most folytatja a beavatást, be kell hatolnia ebbe az utolsó étertestbe, amit visszahagyott. Ekkor további éveket él át visszafelé, de nem egészen annyit, mint korábban, amíg eljutott legrégebbi őséig. Ez az idő úgy viszonylik ahhoz, amit most él át, mint hét az öthöz. Most olyan időszakot él át az ember, amelyben egyre sűrűbbnek találja azt, amivel így korábbi életének maradványaként szembekerült. Miközben ez érzékelése számára összehúzódik, egyre hasonlóbbá válik korábbi étertestéhez, míg végül eljut ahhoz az étertesti alakhoz, amelyben legutóbbi halála pillanatában élt. És most, miután ez az alak mindinkább összehúzódott, ott áll legutolsó halála előtt. Ebben a pillanatban a beavatott számára nem kétséges többé, hogy a reinkarnáció valóság, hogy visszaérkezett legutóbbi halálához. Itt azzal ismerkedtünk meg, amit az ember utolsó földi életének maradványaként talál meg,

Amit itt az ember átél, ami utolsó földi életéből szembejön vele, azt a szellemtudományban mindig „alsó” vagy földi embernek nevezték. Beavatási élményének közepén tehát végrehajtja a „felső” és a „alsó” összekapcsolását, és az alsót addig követi, amíg előző földi életéhez nem érkezik el. Beavatása folyamán tehát egy körforgást tesz meg, miközben jelenlegi étertestébe benyomul, eljut előző életének étertestéig, aztán újra visszatér jelenlegi életébe. Szellemileg egyesül azzal, amivé korábbi inkarnációjában vált. A szellemtudományban ezt mindig körforgásnak nevezték, és a saját farkába harapó kígyó szimbólumával fejezték ki. A kígyó sok mindennek a szimbóluma, annak az élménynek is, amit az él át, akit az Ízisz- és Ozirisz-misztériumokba beavattak.

Láthatjuk, hogy e szavak: „az embernek éterteste van”, az étertest természetét korántsem merítik ki. Csak akkor ismerjük meg, ha belemerülünk. Ekkor két embert ismerünk meg, amelyek mindenkiben egységet alkotnak, és megismerjük a karmát működése közben. Most megértjük, mi az oka annak, hogy születésünkkel egészen meghatározott módon lépünk be az életbe. Várnunk kellett a legutolsó haláltól az új születésig, míg a régi étertest felbomlott, és csak akkor kezdhettünk hozzá az új étertest kialakításához. Amit most elmondtam, jelzi, hogy az ember nem győzte le teljesen a felbomlott étertestet, hiszen megtalálja, amikor belső világába behatol. Miért tudja megtalálni? Azért, mert egy esszenciát, egy extraktumot visszatartott belőle. Ha ezt nem tartotta volna vissza, nem tudná megtalálni a felbomlott részt.

Láthatják, milyen alapos oka van annak, hogy a szellemtudományos előadásokban csak fokról-fokra fedjük fel a tényeket. Ha a nyilvános előadásokban azt mondjuk, hogy az ember halála után étertestéből egy kivonatot visz magával, ez nem absztrakció. Most ahhoz a ponthoz érkeztünk, ahol kiviláglik, honnan veszi a szellemtudomány azt, amit elmond. Mindaz, amit elmondunk, mélyebb alapokon nyugszik, szellemi kutatáson alapul. Most ebből a kutatásból adtunk közre valamit.

Az ember tehát eljutott legutolsó haláláig, miközben olyan tulajdonságok tárultak fel előttünk, amelyekkel a még mélyebbre hatoló misztikus ismerkedik meg beavatása során vezetője segítségével. Tegnap asztrális tulajdonságokat láttunk, egyrészt a végtelenül felfokozott hálaérzést, másfelől a kötelesség és felelősség érzését, amiket a misztikus asztráltestében talál meg. Ma azzal ismerkedtünk meg, amivel a misztikus akkor találkozik, amikor étertestébe merül alá: a „felső” és a „alsó” emberrel.

A beavatás további lépései azután oda vezetnek, hogy az ember szellemi visszapillantásában, utolsó haláláig eljutva tovább haladhat, és megismerheti előző életét. Ennek megismerése azonban nem éppen egyszerű. Most ugyanis arról van szó, hogy vezetője még egyszer figyelmezteti az embert, hogy nem szabad tovább lépnie, mielőtt önmagát teljes mértékben fel nem adta, ha nem felejtette el önmagát. Mert nem haladhat tovább, ha jelenlegi életének és megtestesülésének személyes öntudatából még van benne valami. Amíg még bármit is sajátjának nevez, nem ismerheti meg előző megtestesülését, ami egy másik személyiség: a korábbi inkarnáció. Képessé kell válnia arra, hogy önmagát valaki másnak tekintse - ez a legfontosabb -, és mégse veszítse el. Olyan mértékű átalakuló képességet kell elsajátítania, hogy úgy érezhesse, mintegy belebújik egy egészen más testbe. Csak ha az önzetlenségnek olyan fokára jutott el, hogy mindent elfelejt, ami jelenlegi inkarnációjával függ össze, és ha az elképzelhető legintenzívebben azonosult vezetőjével, akkor léphet tovább előző életébe, a legutolsó haláltól az azt megelőző születésig.

Ekkor - és most ez a fontos - nem azt éli át, amit előző inkarnációjában a külvilágban érzékelt, hanem amit e megtestesülése során önmagából csinált, amit önmagán dolgozott. Amit szemünk látott, fülünk hallott, amivel a külvilágban találkoztunk, azt másképpen éljük át. Átéljük viszont azt, amit legutóbbi inkarnációnkban halálunkig önmagunkkal tettünk. Átélünk minden erőfeszítést, amit azért hajtottunk végre, hogy egy lépéssel előbbre jussunk.

Ha ezt megtettük, ha ezt az önmagunkon végzett munkát átéltük, akkor a vezető ismét visszahoz jelenlegi inkarnációnkba, mostani megtestesülésünkbe. Most tehát gyorsan megy ez a lépés az előző inkarnációnkból a mostaniba, és ismét magunkra találunk. Most sajátságos érzése van az embernek: mintha tulajdonképpen két személyiségből állna, az egyiket magával hozta, és behúzódott vele jelenlegi személyiségébe. Ez kelti azt az érzést, hogy benne van fizikai testében. Fizikai testünkben csak azzal az érzéssel tudjuk magunkat átélni, hogy egy előző inkarnációval együtt élünk benne.

Már többször elmondtam, hogy a normális mindennapi életben fizikai testünket kívülről látjuk. Most fogalmat alkothattunk arról, mit jelent a fizikai testet belülről nézni. Csak ilyen módon tudunk önmagunkba behatolni, hogy az előző inkarnáció kerülő útján haladunk. Ekkor saját fizikai testünket az előző inkarnáció tapasztalatai alapján láthatjuk meg. Ez azonban még nem elég, mert így még csak keveset fedezhetünk fel jelenlegi fizikai testünkből. Ha a vezető odáig vitte el a tanítványt, hogy az az érzése támadt, hogy tudatosan áll benne korábbi személyiségében, akkor a vezetőnek még egyszer vissza is kell vezetnie őt ezen az úton. Most a leírt módon megteszi az utat az előző születéstől az előző halálig, ismét átéli azt, amit a közbeeső időben a szellemi világban, mint felső és alsó ember véghez vitt, és előző halálán keresztül eléri korábbi inkarnációját. Hangsúlyozom, hogy ezzel az egyszeri körforgással csak az előző inkarnációig lehet eljutni, ekkor újra vissza kell térni a testbe, és most lehet megtenni a második körforgást. Így jut el az ember az előző inkarnációjához, és ekkor visszatér jelenlegi testébe. Most az az érzése, hogy három személyiség rejlik benne.

A körforgás addig ismételhető, amíg az ember a földfejlődés igen távol eső idejébe nem jut el. Itt úgy találja, hogy korábbi személyiségével inkarnálódott az előző kultúrkorszakban, a görög-latin korban, majd még régebben az egyiptomi, az ős-perzsa és még korábban az ó-indiai korban. Aztán tovább visszafelé az atlantiszi korba jut, és még tovább az úgynevezett lemúriaiba. Ott aztán megszűnik az ilyen tapasztalatok további megszerzésének a lehetősége. Így tehát az embernek ténylegesen lehetősége van, hogy kövesse magát minden lehető kultúrán és fajon keresztül egészen a földi létesülés kezdetéig, egészen az első földi megtestesülésig. Abban tehát, amit fizikai testünk belső mivoltának nevezünk, ténylegesen megtalálható a korábbi megtestesülésekből származó összes erő. Amit ma exoterikusan mondanak, hogy az ember fizikai testből, étertestből és asztráltestből áll, ez azt jelenti, hogy belülről nézve benne vannak az összes egymásra rétegződött inkarnációk. Fizikai testünk bensőjében ténylegesen összes inkarnációnk együtt működik. És ha az étertestről beszélünk, tudnunk kell, hogy belülről nézve körforgásnak látszik, ami jelenlegi születésünktől legutóbbi halálunkig megy vissza. Itt mutatkoznak meg burkaink tulajdonságai, amelyekbe misztikusan alámerülhetünk.

Ha aztán az ember ilyen messzire visszament, és mint beavatott a Hermész-pap vezetésével eljutott első megtestesüléséig, akkor sokkal többet tud meg. A visszafelé vándorlásnak ezen a pontján megtudja, hogy földfejlődésünk egy bizonyos időszakában egészen más volt, mint most, és hogy a környezete is teljesen különbözött a maitól. A Föld egészen más volt annak idején, amikor az ember első inkarnációját, első megtestesülését élte át. Amikor ma kitekintünk a világba, a természet három birodalmával találkozunk, az állati, a növényi és az ásványi birodalommal. Alapjában véve mindhárom birodalom bennünk van, bennünk van az állati, a növényi és az ásványi világ is. Az állati világ azáltal van bennünk, hogy asztráltestünk van, ami külső testiségünket erőteljesen áthatja, a növényi világ azáltal, hogy olyan étertestünk van, amely ahhoz hasonlóan működik, az ásványi világ pedig azáltal, hogy olyan anyagok vannak bennünk, amelyek a külső ásványi birodalomban is megtalálhatók, ezek egyesülnek velünk, felvesszük őket magunkba és áthatnak bennünket. Ha a szellemiségben eljutunk odáig, hogy fizikai testünk belsejének átélésekor az első inkarnációhoz érkezünk, azt tapasztaljuk, hogy a Föld ebben az időpontban ért fejlődésének ahhoz a korszakához, amikor éppen kialakult a mai formában megjelenő ásványiság. Első fizikai megtestesülésünk azért jött létre csak ekkor, mert így, amikor az ásványi birodalom létrejött, felvehettünk valamit belőle. Az ásványi birodalom kezdetével egy időben szálltunk le a Földre.

Most meg lehet kérdezni: az ásványi birodalom tehát nem volt itt hamarabb a Földön, mint a növényi és állati birodalom? Akinek a gondolatai nem terjednek túl messzire, az ezt hiheti. Aki viszont tud egy kicsit hasonlatokban gondolkodni, az azt mondhatja: a kőszénben van valami, ami a növényből keletkezett, és csak később lett belőle ásvány, korábban növény volt. A növényvilág az ásványi világ előtt keletkezett a maitól eltérő körülmények között. Az ásványi birodalom későbbi képződmény, mint a növényi. A növényi birodalom megelőzte az ásványit. Nem a növényvilág követte az ásványi világot, hanem a növényvilág más feltételek között már korábban létezett. Az ásványi világ a növényvilág megszilárdulásának termékeként jött létre. Az ember akkor lép be első megtestesülésébe, amikor Földünkön kialakul az ásványi birodalom. Az ásványi birodalom hosszú korszakokon keresztül fejlődött, és kialakulása óta élünk földi inkarnációkban. Ez az ásványi birodalom tehát akkoriban lett a miénk. Korábban más módon voltunk szubsztanciális lények, nem voltunk ásványi anyagba beletagolva, ahogy ma fizikai testiségben élünk. Ezért is mondják mindenkor a szellemtudományban: Földünk előrehaladt az ásványvilág kialakulásáig, és ezzel az ember egyszersmind birtokába vette az ásványi világot.

Ismételten láthatjuk ebből, hogy ha az ember egészen a fizikai testének megismeréséig száll le önmagába, olyan ponthoz ér, ahol kilép önmagából. Mi következik ebből? Asztráltestünk révén az állatvilággal vagyunk rokonságban, étertestünk révén a növényvilággal, és fizikai testünk révén az ásványvilággal. Nem csoda, hogy ha fizikai testünkig szádunk alá, akkor az ásványi birodalom határánál a külvilággal találkozunk. Önmagunkba ereszkedünk alá, és csodálatosképpen annál a pontnál, ahol kijutunk önmagunkból, az ásványi birodalomba érkezünk. Nem abba az ásványi birodalomba, amely most vesz körül bennünket, hanem abba, amelyben keletkezésének pillanatában volt, a lemúriai korban. Meg kell különböztetnünk jelenlegi földi korszakunkat, amely a nagy atlantiszi katasztrófáig vezethető vissza, és az azt megelőző lemúriai korszakot. Az atlantiszi katasztrófa előtt a Föld arculata egészen más volt, mint ma. A mai Európa, Afrika és Amerika között egy nagy kontinensen éltünk, ez volt az atlantiszi kontinens. A még korábbi földi korszakban a Föld arculata megint más volt. Itt az emberek, azaz mi magunk, korábbi inkarnációinkban olyan kontinensen éltünk, amelyet, mai Földünket tekintetbe véve Ausztrália, Afrika és Ázsia között kell keresnünk. Ez volt az ősi Lemúria, amit a mai természettudomány is ismer. Akkoriban élte át az ember az első inkarnációját, és ekkor jött létre az ásványi birodalom. Ez volt az az időszak is, amelyben a Hold - amit ma az égen látunk - kivált a Földből. Korábban a Hold együtt volt a Földdel. Ezt csak mellékesen jegyzem meg, részletesebben a következő napokban fogunk beszélni erről.

Ebből láthatjuk, hogy ha önmagunkba leszállunk, ha valóban megismerjük magunkat és a vezető segítségével, igazi misztikus átéléssel elmélyedünk önmagunkban, akkor ki is jutunk önmagunkból. Utunk kivezet bennünket emberi mivoltunkból az ásványi Földhöz, amelyből földi anyagainkat, fizikai szubsztanciánkat merítettük.

Ez az egyik út, amelyet vázolni akartam, olyan út, amelyen járni lehetett, és sokan jártak is rajta a régi Ízisz- és Ozirisz-misztériumokban. Csak vezető segítségével lehetett megtenni a legszigorúbb alávetettségben. Aki énjét nem vetette alá a vezető akaratának, az nem járhatta végig, mert úgy merült volna alá önmagában, hogy saját belső világának legrosszabb oldalát ismerte volna meg. Azt ismerte volna meg, amit önző énje hozott létre önmagán. A következő napokban a másik utat fogjuk megismerni, az északi misztériumok útját. Itt az embert nem önmagába vezették, hanem kifelé az égi világba. És miután megismertük ezt a két utat, amelyek ma már nem járhatók az emberi természet fejlődése miatt, mert az meg akar szabadulni a teljes alávetettségtől, meg fogunk ismerkedni a mai emberiség számára járható helyes úttal, az úgynevezett rózsakeresztes úttal.

Megemlítem még, hogy bizonyos újabb misztikusok igyekeztek segíteni magukon, minthogy nem volt gurujuk, akinek így alávetették volna magukat. Ismertek egy másik utat, és érdekes megfigyelni, hogyan világosodott meg számukra az a titok, amit elmondtam. Nézzük például Eckhart mestert, a középkori misztikust, akinek a régi Ízisz- és Ozirisz-misztériumok értelmében nem volt vezetője, hanem úgyszólván saját erejéből szállt le belső világába. Nagyon veszélyessé vált volna számára, ha bizonyos ponton túl tovább halad a saját módszere szerinti belső elmélyedéssel. Aligha óvhatta volna meg magát, hogy egy bizonyos ponton túl ne jelenjen meg saját énjének követelése. Mert ennek a bensőbe való lemerülésnek éppen az a veszélye, hogy az én érvényt akar szerezni a maga önzésének. Természetesen hosszasan lehet beszélni arról, hogy aki alámerül belső világába, és elmélyed önmagában, az ott megtalálja az isteni embert. De akik így beszélnek, szokás szerint nem jutnak túl messzire. Ha túl messzire jutnának, azt is tapasztalnák, hogy magukra hagyatva önző énjük rettenetes módon érvényesülne. Ilyen misztikusoknál előfordulhat, hogy míg a külső, mindennapi életben tűrhető, becsületes emberek, abban a pillanatban azonban, amikor belső világukba alámerülnek, tehát elhagyják azt, ami kívülről hat rájuk, akkor ez a belső ember jut érvényre. Míg azelőtt neveltetésük folytán csak igazat mondtak, megtörténhet, hogy most, miután önző énjük érvényesül, elkezdenek hazudozni, nem lesznek többé őszinték, sokkal önzőbbek lesznek, mint a többi ember. Lehet szerezni ilyen tapasztalatokat azoknál a misztikusoknál, akik rosszul haladnak, de szívesen beszélnek arról, hogy az önmagunkba való lemerüléssel meg lehet találni a magasabb rendű embert. Általában nem a magasabb rendű ember található meg náluk, hanem a szokásosnál is rosszabb. Az önző én ilyenfajta érvényre jutásától óvakodni kell.

Az egyiptomi misztériumokban ettől óvta meg a beavatandót a vezetést magára vállaló Hermész-pap, hogy ne a saját énjét kövesse. Eckhart mesternek nem volt ilyen vezetője. Tauler követte azt, egy bizonyos pontig, de Eckhartnak nem volt tanítója. Mivel védekezett az önző én érvényesülése ellen? A maga egészséges természetével, éppúgy, ahogy a középkor majdnem mindegyik keresztény misztikusa, akiknek nem volt gurujuk. Azzal védekezett, hogy teljesen áthatotta magát azzal az érzéssel, hogy „most már nem vagy többé önmagad, most valaki mássá váltál, most már nem te beszélsz, érzel és akarsz, hanem engedd, hogy teljesen betöltsön téged Krisztus”. Pál szavait váltotta valóra: „Nem én, hanem a Krisztus én- bennem”. Végigélte ezt az átváltozást, úgyszólván „éntelenítette” önmagát. Feladta énjét, hagyta, hogy egy másik én hassa át. A középkor keresztény misztikusainak szép kifejezése a „lenni” igével ellentétben a „léttelenülés”. Ahogy egy önző én „lesz”, a misztikus a „nemlétet” kereste, azaz teljesen feladta saját énjét, és hagyta, hogy egy másik én hassa át. Ez volt az eszköz az önző én követelődzésével szemben, amelyet az olyan misztikusok alkalmaztak, mint Eckhart mester, vagy az olyanok, mint az úgynevezett „Theologia Teutsch” írója. Nem önmagukat akarták kifejezésre juttatni, hanem a magasabb rendű embert, egy olyan embert, aki belsőleg áthatja, és inspirálni tudja a jelenlegi embert. Ezért ismételten hangsúlyozták, hogy énjüket teljesen át akarják adni annak, ami belsőleg élteti őket. Látjuk tehát, hogy új idők közelednek. A középkori keresztény misztikusok mintegy előre vetítették a modern ember korát, amelyben a külső guru helyét a belső guru, Krisztus foglalja el.

Holnap megmutatjuk, mit kell tennie a mai szellemi életben álló embernek, hogy a mai szellemi és lelki beállítottságának megfelelően megtalálja a maga útját a szellemi világokba. Az északi misztériumok megbeszélése után megismerkedünk a makrokozmosszal, amelybe az ember elalváskor lép be. Az elalvásból indulunk majd ki, és meg fogjuk látni, milyen makrokozmikus szférákat él át az ember. Ezt követően szólunk majd a magasabb világokba vezető megismerési út újabb módszereiről.

  Hiba és javítás beküldése... Megjelölés olvasottként