"Minden kétség, minden kérdés egy kifinomult lidércnyomás. Fojtogatás kifinomult formában. A Szfinx a kétség felhozója, a kérdésekkel kínzó - luciferi alak."
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció
<< Vissza

 


A bibliai teremtéstörténet titkai (1)

1. Bevezetés

[Schurés „Lucifer gyermekei” című drámája és „A nagy beavatottak”. Köszönetnyilvánítás a közreműködőknek, akik az előadás-sorozat előtt elhangzott „A beavatás kapuja „ című rózsakeresztes misztériumdrámában szerepeltek. Visszapillantás a drámára, amely kísérlet arra, hogy művészi képekben jelenítse meg a szellemi magasságokba vezető utat.]

München 1910. augusztus 16.

Fontos előadássorozat előtt állunk és elöljáróban elmondhatom, hogy azért kerülhet csak most sor erre a ciklusra, mert évekig dolgoztunk már a szellem- tudomány területén; és hozzátehetem, hogy olyan eszméknek kell átadnunk magunkat a most következő napokban, melyek bizonyos vonatkozásban igénylik a nemrég elhangzott két előadásból fakadó hangulatot. Ezeknek az előadásoknak kellett szívünket ráhangolnia arra az érzésbeli felfogásra, ami szükséges ahhoz, hogy mindazt, amivel most majd az antropozófia területén találkozunk, igazi melegség, igazi bensőségesség hassa át. Gyakran hangsúlyoztuk már, hogy az absztrakt gondolatok, maguk az eszmék, csak akkor képesek lelkünkben hatásukat teljes erővel kifejteni, ha az átélés meleg bensőségességébe merülnek bele. Csak ez érezteti meg lelkünkkel, hogy nem elég, ha pusztán a megismerés vágyával fordulunk a létnek azokhoz a területeihez, melyeket szellemtudományos eszméinkkel közelítünk meg, fordítsuk feléjük szívünket is, és a hozzájuk kapcsolódó hangulatunk olyan lehet, hogy azt a szó legteljesebb értelmében szent hangulatnak nevezhetjük. És az elmúlt évek hosszú során át talán én magam sem éreztem soha azt, amit ezekben a percekben érzek, amikor olyan előadásciklus előtt állunk, amelyről talán joggal mondhatjuk: azt a merész célt tűzi ki, hogy az emberi gondolatokat kicsit közelebb vigye ahhoz, ami ősigeként évezredek óta áthatja az emberi szíveket és foglalkoztatja az emberi szellemet; hogy az emberi szíveket és szellemeket felemelje és ráirányítsa arra, amiről az embernek éreznie kell, hogy ez a legmagasabb és leghatalmasabb, ami számára létezik: saját eredetének teljes nagyságára.

* * *

Tegnap megkíséreltük, kedves Barátaim, hogy művészi képben állítsuk szemünk elé azt az utat, amely magasságokba visz; azokba a magasságokba, ahol az ember tudomást szerezhet arról, aminek az antropozófiai fejlődésből kell következnie; arról, amit tulajdonképpen át kell élnie a lélek kutatójának. Meglehet, hogy a ciklus mondanivalói majd lehetővé teszik, hogy egyes dolgokkal kapcsolatban visszatérjünk erre-arra, ami tegnap lelki szemeik előtt megjelent. Amit meg akartunk mutatni, az a szellemi megismerésre törekvő ember élete; meg akartuk mutatni, hogyan emelkedik ki a fizikai síkból; hogyan válik számára már itt, a fizikai síkon jelentőssé az, ami körülötte történik, és amit másvalaki esetleg teljesen köznapinak tekintene. A lélek-kutató lelkének a fizikai sík eseményeiből kell kinőnie. És meg kell még mutatnia, hogy mit kell ennek a léleknek önmagában átélnie, amikor beleárad mindaz, ami itt zajlik körülöttünk emberi sors, emberi bánat és emberi öröm, emberi törekvés és emberi illúziók formájában, hogyan őrlődhet fel és törhet össze ez a lélek; hogyan tud a bölcsesség ereje áthatolni ezen az összeroppanáson és hogyan érik utol az embert az igazán nagy tévedések akkor, amikor úgy hiszi, hogy bizonyos vonatkozásban már idegenné vált az érzéki világ számára.

Bizony, kedves Barátaim, ezek a szavak: „a világ maya, vagy illúzió'' vagy ezek: „megismerés révén jutunk el az igazsághoz” sokat mondanak és ugyanakkor alig valamit. Hogy ezek a szavak mit jelentenek, azt mindenki a maga individuális módján kell, hogy átélje. Ezért azt, ami így általánosságban érvényes, csak egyetlen személy átélése révén lehetett - mondhatnánk - lelkileg húsból-vérből valóan bemutatni. Nem azt kellett megláttatni, hogy az ember általában hogyan közelíti meg a beavatást, hanem hogy Johannes Thomasius individuális alakja, saját feltételeiből kiindulva, hogyan tudja megközelíteni a beavatás kapuját. Mindenképpen helytelen volna, ha valaki azt hinné, hogy az az esemény, amely a meditációs szobában játszódik le - Mária felemelkedése fizikai testéből a szellemi világba - általános érvényű történésként fogható fel. Ez az esemény teljesen reális, spirituálisán reális, de olyan esemény, melyből valaki, aki pontosan olyan adottságokkal rendelkezik, mint akit Johannes Thomasius jelenít meg, impulzust meríthet ahhoz, hogy átlépjen a szellemi világokba.

Különösen arra a pillanatra szeretném figyelmüket felhívni, ahol a drámából kitűnik, hogy a lélek akkor találja csak igazán szemben magát a nagy tévedések lehetőségével, mikor alapjában véve már elég erős ahhoz, hogy túllendüljön a hétköznapok illúzióin. Tegyük fel, hogy Johannes Thomasius nem volna képes átlátni - hiszen egyáltalán nem is tudatos, amit tesz, inkább csak benső látással érzi át - hogy abban a személyiségben, aki a meditációs szobában hátramarad és a hierophantnak odakiáltja az átkot, már nem az az individualitás van, akit követnie kell. Tegyük fel, hogy a hierophantot vagy akár Johannes Thomasiust egy pillanatra nyugtalanság fogná el emiatt. Ebben az esetben beláthatatlan időkre lehetetlenné válna, hogy Johannes Thomasius a megismerés ösvényén bármi módon továbbjusson; akkor abban a másodpercben minden megszűnne, és nemcsak Johannes Thomasius számára, hanem a hierophant számára is, mert akkor nem állna többé módjában azokat a nagy erőket kibontakoztatni Johannes Thomasiusban, amelyek ezen a szakadékon át tudják segíteni. A hierophantnak vissza kellene vonulnia küldetéséből, és Johannes Thomasius felemelkedését tekintve roppant hosszú idő menne veszendőbe. Ha megkísérlik visszaidézni azokat a jeleneteket, amelyek ezt a pillanatot közvetlenül megelőzik, és azokat az érzéseket, amelyek Johannes Thomasius lelkére hatottak, a szenvedések különleges mivoltát és az élmények különös módozatait, bizonyára úgy fognak vélekedni, hogy a bölcsesség ereje olyan mértékben megnövekedett benne - anélkül talán, hogy ezt ő maga, Johannes Thomasius tudná - hogy kiállja életének ezt a nagy próbatételét. Mindezeknek az élményeknek - melyek úgy mennek végbe, hogy lelki szemeink előtt semmi sem jelenik meg láthatóan - le kell játszódniuk, mielőtt a helyes sorrend szerint bekövetkezhet az, ami azután objektív módon, képszerűen állítja lelkünk, szellemi szemünk elé a szellemi világot. Ez történik meg a következő jelenetekben. A szenvedés az, ami ezt az embert előbb teljesen megrázza; annak az impulzusnak a hatalmas ereje, ami abból adódik, hogy ellenáll egy döntő tévedés lehetőségének. Mindez olyan feszítő lelkierővé növekedik, ami látásunkat - ha szabad ezt mondani - visszájára fordítja és ami addig szubjektív volt, az az objektivitás erejével lép lelkünk elé.

Amit a következő jelenetekben látnak, az azt igyekszik spirituális-realisztikus módon ábrázolni, hogy a magasabb világok felé törekvő ember mit érez annak külső tükörképeként, amit előbb ő maga érzésbeli lelki élményként átélt, és ami akkor is igaz, ha az, aki átéli, nem tudhatja, hogy mennyi igaz belőle. Először tehát odáig jut el az ember, hogy meglátja: az az idő, amit érzéki mivoltában él át, okaiban és okozataiban mindenütt valami mással határos. Itt már nemcsak azt a kis részletet látja az ember, amit az érzéki világ mutat fel, hanem fogalmat alkothat arról is, hogy ami az érzékelhető világban szemmel látható, ebben a formájában nem más, mint a szellem megnyilatkozása. Ezért van az, hogy Johannes Thomasius szellemi szemeivel Capesiust - azt a férfit, aki fizikai síkon elsőnek lép eléje - nem olyannak látja, amilyen most, hanem amilyen fiatal korában volt, évtizedekkel ezelőtt. És a másikat - Stradert - sem a jelenlegi alakjában látja, hanem prófétikusan előre látja, hogy milyenné kell majd válnia, ha fejlődése a jelenlegi nyomokon halad tovább. Csak akkor értjük meg a jelen pillanatot, ha képesek vagyunk azt kiterjeszteni a múltra és a jövőre. De akkor aztán előttünk áll az, amin - mintha szellemi szálak fűznék össze - a jelen minden történése felsorakozik. Akkor szemünk elé tárul a szellemi világ, amellyel mindig is kapcsolatban van az ember, még akkor is, ha külső fizikai értelmével, külső érzéki képességeivel nem is képes ezt átlátni.

Higgyék el kérem, hogy nem kép, nem szimbólum, hanem reális ábrázolás az a jelenet, amikor a fiatal Capesius szívvel-lélekkel kifejti eszméit, amelyek az érzékelhető világra nézve teljesen helyénvalók, de a szellemi világra vonatkoztatva azért egyoldalúak, mert hiszen az érzékekkel észlelhető világban gyökereznek - tehát, hogy teljesen reális annak bemutatása, hogy amit Capesius mond és amit Strader mond, olyan megrázkódtatást okoz az elemekben, hogy ez dörgést és villámlást vált ki. Az ember nem elszigetelt lény. Amit az ember szavaiban kimond, ami gondolataiban hatékony, ami az emberi érzésben él, az összefügg az egész kozmosszal és minden szónak, minden érzésnek, minden gondolatnak folytatása van; anélkül, hogy az ember tudna róla, minden tévedése, hamis érzése rombolóan hat létünk elementáris világában. És aki a megismerés útját járja, annak lelkét a szellemi világból származó első élmények mindenek fölött azzal a nagy felelősségérzéssel töltik el, mely így szól hozzá: „Amit mint ember teszel, nemcsak azon az elszigetelt helyen történik, ahol ajkad mozog, ahol gondolkozol, ahol szíved dobog, hanem az egész világra tartozik. Ha termékeny: az egész világra nézve az; ha romboló tévedés, akkor rontó erő az egész világban. „ - Mindaz, amit ilyen módon képesek vagyunk átélni felfelé vezető utunkon, még tovább is hat lelkünkben. Ha teljes a hatása, akkor a szellemi élet magasabb régióiba lendít tovább, ahogyan ezt a szellemi világnak azon a területén próbáltuk megjeleníteni, ahova Mária és társnői lelke már Johannes Thomasius előtt feljutott. Ne vegyék absztrakt gondolatnak, hanem tekintsék realitásnak, ha azt mondom, hogy a három segítőtárs - Philia, Astrid, Luna - azok az erők, melyeket elvontan érzőléleknek, értelmi léleknek és tudati léleknek nevezünk, ha a fizikai síkról van szó. De ne ringassák magukat abban az illúzióban, hogy már valamit tettünk, ha egy művészileg elgondolt műben az egyes alakokat absztrakt fogalmakkal próbáljuk szimbolizálni. Ezeket az alakokat nem szabad így értelmezni, ezek az alakok reálisak, ezek működő erők. Nehogy azt higgyék, hogy a szellemi világban táblákat találnak, amelyekre rá van írva, hogy „érző lélek, értelmi lélek, tudati lélek”, - a szellemi világban valóságos lényekkel találkoznak, akik épp olyan reálisak ott, amilyen reális egy húsból-vérből való ember a fizikai síkon. Jó volna, ha az ember tudatában lenne annak, hogy a dolgokat gazdagságuktól fosztja meg, ha mindent jelképes absztrakciókkal akar magyarázni. Johannes Thomasius abban a világban, amelyen addig áthaladt, csak azt élte át, amit úgy nevezhetnénk, hogy: a szellemi világ képszerűen kitárult lelki szemei előtt. Mármost, hogy mint szubjektív lény ő maga-e ennek a világnak létrehívója, vagy hogy ez a világ önmagában alapuló igazság, azt idáig nem tudta eldönteni. Hogy mennyi ebből a világból az illúzió és mennyi a valóság, azt csak abban a magasabb régióban tudta eldönteni, ahol Mária lelkével találkozott.

Gondolják el, hogy egy éjszaka, miután elaludtak, váratlanul egy egészen más világba kerülnének, és nem lelnének abban a másik világban semmit, de éppenséggel semmit, ami módot nyújtana arra, hogy korábbi élményeikhez kapcsolódjanak. Egyáltalán nem volnának azonosak önmagukkal, saját lényükkel. Szükséges volna, hogy valamit átvihessenek abba a másik világba, és azt ott újra lássák, hogy biztosítékuk legyen az igazságra. Megbizonyosodni az igazságról a szellemi világban csak úgy lehet, ha már e világon megszerezzük hozzá a szilárd támpontot. A drámai ábrázolásban ezt úgy kellett megjeleníteni, hogy Johannes Thomasius a fizikai síkon nem csak érzelmeivel, szenvedélyeivel kapcsolódik Mária lényéhez, hanem szíve legmélyével is, azért, hogy már a fizikai síkon átéljen valami magasabb rendűen szellemit ebben a kapcsolatban. Tehát csak ez lehetett az a súlypont a szellemi világban, mely a szellemi világ valamennyi más igazságát is bizonyítja. Azért terjed ki a szellemi világban minden egyébre is a valóság bizonyossága, mert Johannes Thomasius megtalálja azt a támasztékot, amelyet már a fizikai világban másképpen is megismert, nemcsak mint az érzékek vagy az értelem csalóka képét. Így kapcsolódik össze számára a két világ, így válik éretté arra, hogy reálisan ki tudja terjeszteni emlékezetét régen leélt életekre, és hogy ezzel lélekben a minket körülvevő érzéki világ fölé nőjön.

Ezért történik itt valami, ami - ha szabad ezt mondani - a szellemi világ bizonyos misztériumát öleli fel. Theodora, aki a fizikai síkon a jövőbe lát és képes rá, hogy előre lássa azt a jelentős eseményt, ami előtt állunk - Krisztus újbóli megjelenését - szellemi síkon a múlt jelentőségét tudja lelke elé idézni. Ha realisztikusan akarjuk ábrázolni a szellemi világot, mindent úgy kell megjeleníteni, ahogy az valóban történik. A múlt, a maga erőivel, jelentésével azért válik jelentőségteljessé azokra a lényekre nézve, akik a szellemi világban élnek, mert ott fejlődik ki azoknak az erőknek az ellentéte, amiket mi a fizikai síkon, mint prófétai erőket ismertünk meg. Realisztikus az a leírás, hogy Theodora, aki a fizikai síkon a jövőbe lát, a szellemi síkon a múlt lelkiismerete és emlékezés-ébresztője, s így ő idézi elő azt a pillanatot, amikor Johannes Thomasius visszatekint saját múltjára, ahol már kapcsolatban állt Mária individualitásával. Így felkészül arra, hogy élete további során véghezvigye mindazt, ami a szellemi világ tudatos átéléséhez vezet. És láthatják, hogy egyrészt a lélek egészen átalakul, ha a szellemi világban szerzett élményei áthatják és átjárják; láthatják, mennyire új megvilágításba kerül minden; hogy ami különben kínt és fájdalmat okoz, az vigaszt nyújt és reményt, ha mint másik én-ünket éljük át saját valónkban; hogy a világba való kitágulás naggyá és jelentőssé tesz minket. És látjuk, hogy az ember úgyszólván belenő a világmindenségnek ezekbe a részeibe. De látjuk azt is, mennyire nem szabad, hogy az ember gőgössé váljék; hogy a tévedés, a tévedés lehetősége még egyáltalán nem tágít az ember mellől; hogy Johannes Thomasius, aki bár sok mindent megismert már a szellemi világokból, mégis képes rá, hogy abban a pillanatban úgy érezze, mintha a testet öltött ördög lépne be az ajtón, amikor pedig legnagyobb jótevője, Benedictus közeledik hozzá.

Ha ez megtörténhet, kedves Barátaim, akkor a tévedés számtalan más válfaja is lehetséges még a szellemi világban. Nem szabad, hogy ettől bárki is kicsinyhitűvé váljék; de ez fel kell hogy idézze mindenkiben azt az alaphangulatot, hogy egyrészt: a szellemi világban óvatosságra van szükség, másrészt: hogy bátran és merészen szembe kell nézni a tévedés lehetőségével is, és semmiképpen sem szabad elbátortalanodni, ha olyasmi adódik, ami a szellemi világból származó téves értesülésnek bizonyul. Mindezeken a dolgokon teljesen reálisan át kell esnie az embernek, ha valóban meg akarja közelíteni a Megismerés Templomát, ha fel akar emelkedni annak a négy nagy világhatalomnak a megismeréséhez, akik, bizonyos vonatkozásban a világ sorsát irányítják és vezérlik, és akiket a Templom négy hierophantja képvisel.

Ha megérezzük, hogy a léleknek szüksége van erre az élményre, mielőtt képes meglátni, miképpen fakad az érzékelhető világ a szellemi világból, s ha ráhangolódunk arra, hogy a világ ősokait ne akarjuk banális módon, köznapi szavakkal jelölni, hanem előbb megközelítjük a szavak benső értékét, csak akkor lehet némi sejtelmünk arról, hogyan értendők azok az ősi igék, amelyek a Biblia kezdetén a teremtés leírására szolgálnak. Ereznünk kell, hogy fel kell hagyni azzal a szokott értelmezéssel, amit lelkünkben hordunk az „ég és föld”, „teremtés”', „világosság és sötétségi és a többi hasonló szónál. Adjuk fel azokat az érzéseket, melyeket megszokásból kapcsolunk össze ezekkel a szavakkal és szánjuk rá magunkat, hogy ennél a ciklusnál új érzésbeli árnyalatokkal, új szó-értékeléssel telítsük lelkünket, hogy ne csak halljuk, amit az eszmék tartalmaznak, hanem úgy is halljuk, ahogy az értendő, és ahogy csak akkor foghatjuk fel, ha megfelelően ráhangolt lélekkel találkozunk azzal, ami a világ sötétségbe burkolt területeiről szól hozzánk.

Azt szerettük volna elmondani antropozófiai működésünknek ezzel a - ha szabad így nevezni - határkövével: hogyan kell elgondolni az antropozófiai eszméknek, az antropozófiai életnek a kultúrába való beáramlását. És ha még- annyira vonakodik is a mai emberiség, hogy a külső kultúra egyéb területein felszívja magába azt, amit a szellemi élet nyújthat, legalább művészi képekben szeretnénk bemutatni, hogy mennyire életté tud válni az, ami gondolatok formájában a lelkünkbe árad és lelkünket átjárja. Ilyen érzések támadhatnak abból az előérzetből, hogy az emberiség jelenéből mégis olyan jövő felé halad, amelyben képes lesz megérezni, hogy a fizikai világ emberének szellemi-lelki erein keresztül szellemi élet árad le; hogy ez az emberiség olyan idők elébe megy, amelyekben közvetítőnek fogja érezni magát a szellemi világ és a fizikai világ között. Azért tartottuk meg ezeket az előadásokat, hogy ez az előérzet felébredjen.

És ha ez az előérzet él bennünk, akkor megtaláljuk majd annak is a lehetőségét, hogy azoknak az agyoncsépelt szavaknak, melyek ma olyan érzelmi értékekkel állnak lelkünk előtt, ami lehetetlenné teszi, hogy mindazt megértsük, amire utalnak, visszaadjuk eredeti világosságukat, eredeti fényüket. Senki sem fogja megérteni a Biblia kiindulópontját képező szavak monumentalitását, ha mai jelentésüket adja a szavaknak. Mi magunk is fel kell hogy emelkedjünk azokba a magasságokba, ahova Johannes Thomasiust követni próbáltuk, oda, ahol a szellemi élet lüktet, ha meg akarjuk érteni a fizikai életet a Földön. Bizonyos értelemben egészen más nyelvet kell beszélni ezekben a szellemi világokban. Nekünk embereknek azonban legalább az itt rendelkezésünkre álló szavaknak kell új értékeket, új érzésbeli árnyalatokat adnunk; valami mást kell megsejteni tudni belőlük, ha azt akarjuk, hogy azt jelentsék, amiről a Biblia első mondatai beszélnek, ha meg akarjuk érteni fizikai világunk szellemi eredetét.

    Hiba és javítás beküldése... Megjelölés olvasottként