"A kőzetek az isteni bölcsességből eredő fájdalmak megtestesülései. A növények az isteni erkölcsiség és hűség teremtményei. Az állatok darabokra tört isteniség."
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció
<< Vissza



A bibliai teremtéstörténet titkai (2)

2. Az ősigék misztériuma

[A Biblia kezdő szavai: „Beresit barah Elohim eth hasamajim veth harec A héber nyelv teremtő ereje és írásjeleinek jelentősége. Az emberiség eredetének megnyilatkozása a Genezis kezdő soraiban. Az ősi szavak jelentése: az Elohák a kavargó elemekben kigondolták a kifelé megnyilvánulót és a befelé elevenen működőt.]

München, 1910. augusztus 17.

Ha valaki a szellemtudomány alapján áll és magáévá tett valamit abból, amit világunk fejlődéséről a szellemtudomány szemszögéből el lehet mondani, képes felemelkedni azokig a hatalmas szavakig, amelyekkel a Biblia kezdődik, az előtt egy egészen új szellemi világ tárulhat fel. Az eredeti értelemtől való eltávolodás lehetősége talán az emberiségfejlődés egyetlen dokumentumánál sem akkora, mint annál, amit általában Genezisnek, az úgynevezett hat vagy hét teremtési nap leírásának neveznek.

Ha a modern ember a ma használatos nyelvek valamelyikén olyan szavakat idéz fel lelkében, mint például mondjuk német nyelven: „lm Urbeginne schufen die Götter die Himmel und die Erde” vagy magyar nyelven: „Kezdetben teremték az Istenek az eget és a földet” - akkor azt, amit ezek a szavak mondanak, alig nevezhetjük annál többnek, mint annak gyenge visszfényét, árnyképét, ami azoknak a lelkében élt, akik a héber ókorban a Biblia kezdő szavainak hatását felvették magukba.

Mert ennél a dokumentumnál igazán a legcsekélyebb mértékben sem az a lényeges, hogy módunkban áll-e modern szavakkal helyettesíteni a régieket; a lényeges itt éppen az, hogy szellemtudományos előképzettségünknél fogva képessé tegyük magunkat arra, hogy legalább részben átérezzük az ó-héber tanítvány szívében lelkében élő hangulati tartalmat, mikor átélte ezeket a szavakat:

„Beresit barah Elohim eth hasamajim veth harec”

Egy egész világ élt benne abban a percben, mikor ezek a szavak átcikáztak a lelkén. Milyen világ? Mihez hasonlíthatjuk azt a bensőséges világot, ami a tanítvány lelkében élt? Csak ahhoz hasonlíthatjuk, ami annak a lelkében megy végbe, aki előtt megjelennek azok a képek, amelyeket a látó él át, amikor betekint a szellemi világokba.

Mit is jelenít meg nekünk végső soron az, amit szellemtudományos tannak nevezünk? Tudjuk, hogy ennek a szellemtudományos tanításnak forrásai a tisztánlátás eredményei, élő látásoké, melyek akkor jelennek meg a látó előtt, ha felfogása teljességében szabaddá vált az érzéki észlelés és a fizikai testhez kötött értelem feltételeitől, amikor szellemi szervekkel tekint be a szellemi világba.

Ha át akarja ültetni a fizikai világ nyelvére azt, amit a szellemi világban lát, csak képekben tudja kifejezni magát; de olyan képekben, melyek - ha a látó ábrázolóképessége elegendő ehhez - a szellemi világban látottakkal azonos képzetet tudnak felidézni. Persze itt olyasvalami jön létre, amit nem szabad összetéveszteni a fizikai-érzékelhető világ dolgainak vagy eseményeinek valamiféle leírásával; olyasvalami születik itt, amiről mindig tudnunk kell, hogy egy egészen más világról szól; arról a világról, mely alapja ugyan az érzékelhető világnak, de eredeti értelmében semmiképpen sem fedi a közönséges érzékelhető világ képzeteit, benyomásait és észleleteit.

Ha ennek a mi érzékelhető világunknak az eredetét - az embert is ideértve - képben akarjuk lelkünk elé állítani, akkor képzetalkotásunk nem maradhat az érzékelhető világon belül. Mindazok a tudományok, melyek az eredetig akarnak visszamenni, de csak az érzékelhető világból származó képzetekkel rendelkeznek, hiába keresik a fizikai lét eredetét. Mert az érzéki lét az érzékfeletti létben gyökerezik és lehet ugyan, hogy történelmileg vagy akár geológiailag hosszú, sőt nagyon is hosszú utat tudunk megtenni visszafelé; de ha az eredetig akarunk visszanyúlni, akkor tudomásul kell vennünk, hogy egy bizonyos ponttól kezdve az ősrégi múltban, el kell hagynunk az érzékelhető világ színterét, hogy olyan területekig hatoljunk fel, amelyeket csak érzékfeletti módon közelíthetünk meg. - Amit Genezisnek nevezünk, az nem valami érzékelhető dolog ábrázolásával kezdődik, nem olyasvalaminek a leírásával, amit a külső fizikai világban szemünkkel láthatnánk. És az előadások során kellőképpen meggyőződhetünk majd arról, hogy mennyire téves volna, ha a Genezis első részeinek szavait olyan dolgokra vagy eseményekre akarnánk vonatkoztatni, amelyeket külső szemmel látni lehet, amelyeket akkor élünk át, ha külső érzékszerveinkkel körültekintünk a világban. - Mindaddig tehát, amíg ezekhez a szavakhoz: „ég és föld” bármi is társul még, ami magában hordja az érzékelhető látható világ maradványát, addig nem közelítjük meg azt, amire a Genezis első részei utalnak. Korunkban aligha kínálkozik más mód a szellemtudomány tanán kívül, ami képes volna bevilágítani abba a világba, amelyről itt szó van. De ez a szellemtudományos tanítás azután bizonyos értelemben arra is módot nyújt, hogy megközelítsük, amit az ősi igék misztériumának nevezhetnénk - amelyekkel a Biblia kezdődik - és hogy újra átérezzünk valamit abból, ami ezekben az ősi igékben rejtőzik.

Miben is áll tulajdonképpen ezeknek az ősi igéknek a rendkívülisége? Ha szabad itt absztrakt módon kifejeznem magamat, azt kell mondanom: abban áll, hogy héber nyelven íródtak, és ez a nyelv egészen másképp hat a lélekre, mint bármelyik modern nyelv. Ha hatásában nem is olyan ma már ez a nyelv, amelyen a Biblia első részei most ismeretesek, mint valaha volt, a maga idejében úgy hatott, hogy ha egy betű átzengett egy lelken, képet idézett fel benne. Annak a lelke előtt, akiben aktív hatást keltettek a szavak, bizonyos harmóniában, sőt organikus formában képek keltek életre, amelyek hasonlatosak ahhoz, amit ma is láthat egy tisztánlátó, ha felemelkedik az érzékiből az érzékfelettibe. Azt lehetne mondani: a héber nyelv - helyesebben a Biblia első részeinek nyelve - egyfajta eszköz volt arra, hogy képszerű képzeteket hívjon elő a lélekből; ezek erősen megközelítik azokat a látásokat, amelyekhez akkor jut a tisztánlátó, ha képessé válik a lét érzékfeletti részeinek érzékletmentes áttekintésére.

Ezért, ha azt akarjuk, hogy ezek a hatalmas ősi igék csak valamennyire is elevenen álljanak az emberiség lelke előtt, ki kell küszöbölni mindazt, ami egy modern nyelvben árnyékszerűen, halványan hat a lélekre és fogalmat kell alkotnunk arról, ami a héber nyelv egy-egy hangsorában erőteljesen életteli, lélekébresztő és teremtő volt. Ezért végtelenül fontos, hogy mialatt ezek az előadások folynak, mi is megkíséreljük kissé lelkünk elé állítani azokat a képeket, amelyek az ó-héber tanítvány előtt megjelentek, mikor egy bizonyos hang kifejtette alkotó hatását a lélekben és képben jelent meg előtte. - Láthatjuk ebből, hogy annak az útnak, amely ezeknek az ősi kútfőknek megközelítéséhez vezet, egészen más útnak kell lennie, mint amelyen ma járnak, amikor régi dokumentumokat értelmeznek.

Ezek a most megadott szempontok fognak vezérelni minket; csak lassan és fokról-fokra tudjuk majd megközelíteni azt, ami eleven képzetét adja annak, amit az ó-héber bölcs átélt, mikor azok a hatalmas szavak hatottak rá, amelyek legalább szó-formájukban még megvannak a világban. Következő feladatunk tehát az, hogy a legkevésbé se tartsuk magunkat eddigi ismereteinkhez és a lehető legnagyobb mértékben szabadítsuk meg magunkat mindattól, amit eddig elképzeltünk, amikor „égről és földről”, „istenekről”, „létrehozásról és „teremtésről” és az „őskezdetről” beszéltünk. Minél inkább el tudunk szabadulni attól, amit eddig éreztünk ilyen szavakkal kapcsolatban, annál könnyebben meg tudjuk majd közelíteni annak a dokumentumnak szellemét, amely egészen más lelki előfeltételek között jött létre, mint a maiak. Mindenekelőtt azonban azt kell megtárgyalnunk, mi is az tulajdonképpen, amiről szellemtudományosan beszélünk akkor, amikor a Biblia kezdő szavairól szólunk.

Azt tudjuk, kedves Barátaim, hogy annak alapján, amire a tisztánlátó kutatás ma képes, bizonyos értelemben le tudjuk írni Földünk és az emberi lét eredetét és fejlődését. „A szellemtudomány körvonalai” című könyvemben megkíséreltem földi létünk fejlődésének három előző foka: a Szaturnusz-, Nap- és Hold-lét alapján a Föld létét, a Földet, mint színteret, mint az ember planetáris színterét, lépésről lépésre leírni. Bizonyára szemük előtt lebeg, ha csak nagy vonásokban is, az, ami ott le van írva. Felvetődik mármost a kérdés, hova illesszük be azt, ami abban a hatalmas „Beresit”-ben lelkünk elé kép? Hol iktassuk be szellemtudományos leírásunkba? Hol van a helye?

Tisztázzuk egy bizonyos nézőpont értelmében, hogy hogyan idézhetjük szemünk elé a Szaturnusz-, Nap- és Hold-létét? Ha röviden visszapillantunk a régi Szaturnuszra, akkor olyan égitest jelenik meg képszerűen lelkünk előtt, amelyből még hiányzik mindaz, amit környezetünk anyagi létének szoktunk nevezni. Ez az égitest tulajdonképpen csak a hő elemét hordozza magában mindabból, ami körülöttünk van. Levegő, víz, szilárd talaj még mind nincs a régi Szaturnuszon; csak hő vagy tűz, önmagában szövődő hő-elem. Úgyhogy ahol a legsűrűbb, ott eleven, szövődő hő. - Tudjuk, hogy a lét azután az úgynevezett Nap-létbe megy át. Később a szövődő, élő hő mellé egy levegő- vagy gázszerű elem társul, és a Nap planetáris állapotát akkor képzeljük el helyesen, ha - elemi állapotát tekintve - gázszerű, légnemű elemek és hő-elemek egybefonódásának és együttélésének gondoljuk el. - Föld-létünk fejlődésének harmadik állapotaként azután a Hold-állapotot kell figyelembe venni. Itt a hőhöz és levegőhöz társul az, amit a víz elemi állapotának nevezhetünk. Nincs még a régi Hold-állapotban semmi sem abból, amit ma földi létünkben szilárd elemnek nevezünk. De történik valami rendkívüli a régi Hold-lét alatt: a régi egység, amelyben planetáris létünk zajlott, kettéoszlik. - Ha a régi Szaturnuszt nézzük, az önmagában szövődő hő egységének tűnik. Még a régi Nap is összetevődött gáz- és hő-elemeknek tűnik. A Hold-lét alatt történik meg a hasadás: a Nap-jellegű és a Hold-jellegű kettéválik. És csak amikor a planetáris fejlődés negyedik fokához érünk, látjuk, hogy a korábbi elementáris állapotokhoz - a tűz- vagy hőszerűhöz, a levegőszerűhöz, a vizes elemhez - az önmagában szilárd, a földjellegű elem is társul. Ahhoz, hogy planetáris létünkben ez a szilárd elem is megjelenhessen, meg kellett ismétlődnie annak a kettéválásnak, ami már a Hold-létben is megtörtént. A Nap-jellegű újra el kellett hogy hagyja a mi Föld-jellegű planétánkat. Úgyhogy van bolygónk fejlődésében egy időpont, amikor az együttes planetáris állapotból - amelyben még össze volt szövődve a tűz, a levegő és a víz eleme - szétválik a sűrűbb föld-elem és a finomabb, levegőszerű Nap-elem. És csak ebben a Föld-jel- legűben tudott kialakulni, összesűrűsödni az, amit ma szilárdnak nevezünk.

Álljunk meg most annál a pillanatnál, amikor a planéták egységes állapotából kilép a Nap-jellegű, és a továbbiakban kívülről küldi erőit a Föld-jellegűre. Jegyezzük meg magunknak, hogy az is ekkor vált lehetségessé, hogy a Föld-jellegűben a szilárd - az, amit ma anyagi értelemben szilárdnak nevezünk - előkészüljön, mintegy földhöz hasonlóvá sűrűsödjék. Ha ezt a pillanatot rögzítjük, megtaláltuk azt az időpontot, ahol a Genezis, a Biblia kezdődik. Ez az az állapot, amelyről beszél. - Semmi esetre sem szabad a Genezis első szavait azonosítani azzal, ami absztrakt módon, árnyékhoz hasonlóan jelenik meg az ember szeme előtt ma, mikor kiejti ezeket a szavakat: „kezdetben”' vagy „őskezdetben”. Végtelenül sivár volna az, amit így kimondunk, ahhoz képest, amit az ó-héber bölcs átérzett. Mindaz, amit csak képesek vagyunk abba a kettőségbe beleképzelni, ami a Nap-jellegűnek a Föld-jel- legűtől való kettéválásakor keletkezett, minden, ami úgyszólván a kettéválás pillanatának a tartalma volt, mely akkor a kettősségbe beletagozódott, mindaz lelkünk előtt kell, hogy álljon, ha helyesen akarjuk felidézni a „Beresit”-et, az „őskezdetben”-t. És ne csak ezt idézzük lelkünk elé, hanem legyünk tudatában annak is, hogy az egész fejlődésnek, amit Szaturnusz-, Nap- és Hold-fejlődésnek nevezünk, szellemi lények voltak a vezetői, irányítói és hordozói; és hogy az, amit hő-, levegő és víz-elemnek nevezünk, mindig csak külső kifejezése, külső öltözéke azoknak a szellemi lényeknek, akik a fejlődés valóságát jelentik. Akkor is, ha a Nap-jellegűnek a Föld-jellegűtől való elválásakor létrejött állapotot tekintjük, és ezt az állapotot az anyag képzetével kitöltött képben gondoljuk el, akkor is tudatosítsuk magunkban, hogy mindabban, ami a víz, a levegő, a tűz elemeinek képeként kirajzolódik lelkünk előtt, csak a működő szellemiség fejezi ki önmagát; az a működő szellemiség, mely a három előző lépcsőfokot - a Szaturnusz-, a Nap- és Hold-fokot - megjárta, és az előbb jelzett időpontban érte el létének egy bizonyos fejlődési fokát.

Úgy állítsuk lelkünk elé ennek az összeszövődő víz-, levegő- vagy gáznemű és tűzelemnek a képét, mint egy hatalmas világgömböt, mely egy Nap-jellegű és egy Föld-jellegű elemmé hasad szét; de képzeljük el, hogy mindaz, ami ebben a képzetben elementáris-anyagi, az csak eszköze a szellem kifejeződésének. - Képzeljük el, hogy a víz-, légnemű és hő-elemből szőtt anyagburokból a benne működő szellemi lények arculata tekint ránk, akik ebben a lelkünk előtt megjelenő anyagképzetben manifesztálódnak, nyilatkoznak meg. Képzeljük el, hogy ez olyan, mintha szellemi lények állnának előttünk, akik felénk fordítják arcukat és azon munkálkodnak, hogy a hő, levegő és víz segítségével szellemi erőikből égitesteket organizáljanak. Képzeljük csak el ezt a képet!

Íme egy elementáris burok képe, egy buroké, amelyet csigaházhoz hasonlónak képzelhetünk - ha igazán vaskos érzéki képzetet akarunk alkotni - de ez a burok nem olyan szilárd anyagból áll, mint a csigaház, hanem a legfinomabb víz-, levegő- vagy gáz- és tűzelemből. Ennek a belsejébe kell belegondolnunk azt a szellemiséget, mely olyan, mintha arcok tekintenének ránk, melyek éppen ezen a burkon keresztül nyilatkoznak meg; ők maguk az a megnyilatkozó erő, amely az érzékfeletti rejtettségből a nyilvánvalóba úgyszólván áttöri magát - ha szabad ezt a kifejezést használnom.

Keltsék életre a lelkükben ezt a képet, amit most felvázoltam, kedves Barátaim, a szellem eleven működését az anyagban; és idézzék lelkük elé azt a belső lelki erőt, mely az anyagban való működést, az anyagban való organizálást létrehívja. Tekintsenek el egy pillanatra minden egyébtől, és íme itt áll Önök előtt az, amit egy ó-héber bölcs megközelítőleg átélt, amikor átjárták lelkét a Beresit hangzói. Beth - az első betű - a csigaház anyagi szövődését jelenítette meg; Rés - a második mássalhangzó - azoknak a szellemi lényeknek archoz hasonló megjelenését idézte fel, akik a csigaházban működnek; és Sit - a harmadik hangzó - azt az áttörő erőt keltette életre, mely belülről kifelé törekszik, hogy megnyilvánuljon.

Valahogy így közelíthetjük meg azt az alapelvet, amire ez a leírás épül. És ha eljutottunk eddig az elvig, akkor már meg is éreztünk valamit annak a nyelvnek a szelleméből, amelynek - mint mondtuk - bizonyos teremtő ereje volt a lélekben, amiről a modern embernek már nincs fogalma, mert minden nyelv absztrakt.

Éljük bele most magunkat teljesen abba az időpontba, ami úgyszólván megelőzi Föld-létünk fizikai kicsapódását, fizikai megsűrűsödését, mert ilyen volt az a pillanat, amire gondolok. Képzeljük el nagyon élénken ezt a pillanatot! Azt kell akkor mondanunk: ha le akarjuk írni, ami ott történik, félre kell tennünk minden olyan képzetet, amit ma külső érzéki folyamatok leírásánál alkalmazunk. Mert határtalan dilettantizmusra vall, ha valaki a Genezisben előforduló szavak közül a másodikat úgy fogja fel, hogy ez a szó bármiféle külső tényhez kapcsolódhat, ha mégannyira megközelítené is ez a tény azt, amit ma alkotáson vagy teremtésen értünk. Így nem lehet megközelíteni a Genezis második szavát. - Olyan valamit jelent ez a szó, ami valóban érinti azt a határt, ahol az érzékelhető már átlép az érzékfeletti-szellemibe. És ha valaki képzetet akar alkotni arról, amit általában a „teremtette” szóval szokás fordítani - „kezdetben teremtették az istenek”... - az semmi esetre sem azonosíthatja ezt a szót olyasmivel, amit szemmel, közönséges érzéki szemmel, mint teremtő tevékenységet, mint a létrehozás tevékenységét látni lehet.

Nézzenek a lelkük mélyére, kedves Barátaim! Kíséreljenek meg egyszer egy olyan állapotot előidézni, hogy - mondjuk - ha egy ideig aludtak és felébrednek, akkor - anélkül, hogy valami külső dologra tekintenének - ébresszenek lelkükben belső lelki tevékenységgel bizonyos képzeteket. Jelenítsék meg maguk előtt ezt a belső tevékenységet, ezt a produktív gondolkodást, mely a lélek mélyéről varázsolja elő a lelki tartalmat. Használhatják a „kieszelni” szót is erre a tevékenységre, amellyel egy lelki tartalmat a lélek mélységeiből a lélek tudatos látókörébe varázsolnak; s azt, amit az ember csak képzeteivel tud megtenni, most képzeljék el mint valóságos kozmikus teremtő tevékenységet. Gondoljanak el saját „gondolkodásuk”, saját benső gondolkodási élményük helyett egy kozmikus gondolkodást, akkor jutnak el ahhoz, ami a Genezisnek ebben a második szavában, a „barah” szóban rejlik. Annyira szelleminek gondolják el, amennyire csak tudják és annyira közel álljon amennyire csak lehet, ahhoz a gondolatszerűséghez, amit saját elmélkedésük során maguk elé idéznek. Annyira közelítsék ezt meg, amennyire csak tudják!

És most képzeljék el, hogy amikor így elgondolkodnak, mintegy kétféle képzetcsoportot sorakoztatnak lelkük elé. Tegyük fel - hogy lehetőleg világosan ábrázoljunk egy ilyen távolálló dolgot - tegyük fel, hogy valaki felébred, és két dolog jut eszébe, vagyis két különböző dolgot gondol ki. Legyen az egyik dolog, amit kigondol, valamilyen tevékenység képe, vagy egy külső dolog vagy lény képe; ez a kép nem külső ránézés, nem észlelet útján merül fel a tudat látóterében, hanem gondolkodás útján, a lélek teremtő tevékenysége következtében. A másik képzetkomplexum, ami fellép az így ébredőnél, az legyen egy vágy, akármi, amit valaki egész beállítottsága és lelki alkata alapján megkívánhat. Van tehát egy képzetnek megfelelő és egy vágynak megfelelő elemünk, amely belső gondolkodás útján merült fel lelkünk előtt. - Helyettesítsék mármost az így önmagába merülve gondolkodó emberi lelket azokkal, akiket a Genezis Elohim néven emleget. Gondoljanak az emberi lélek egysége helyébe egy többséget, gondolkodó szellemi lényeket, akik azonban hasonló módon, gondolkozva idéznek fel bensőjükből két komplexumot, melyeket az előbb leírt - egy tisztán képzetszerű és egy vágyszerű - két komplexummal hasonlíthatnék össze. A gondolkodó emberi lélek helyébe tehát olyan lények kozmikus organizációját gondoljuk, akik hasonló módon idéznek fel két ilyen komplexumot (csak persze az ő gondolkodásuk kozmikus): egy képzetszerűt, vagyis egy olyat, ami kinyilatkoztat valamit, ami tehát kifelé éli ki magát, ami kívül jelenik meg és egy másik komplexumot, ami vágyjellegű, amelyet belső mozgékonyság éltet, amely belül mozog, amelynek bensejét mozgékonyság hatja át. - Tehát azokra a kozmikus lényekre gondolunk, akiknek a neve Elohim és „gondolkodókénak gondoljuk el őket. És ezt, hogy „gondolkodók”„, ezt jelenítjük meg magunknak ennél a szónál: „teremték”„, „barah”„. Gondoljuk el azután, hogy ez a teremtő gondolkodás két komplexumot hoz létre: egy olyan komplexumot, amely inkább arra törekszik, hogy külsőleg nyilvánuljon meg, hogy kifelé mutatkozzék meg, és egy másik komplexumot, egy belül mozgékonyt, egy bensejében élőt; íme ez az a két képzet-komplexum, megközelítőleg, mely az ó-héber bölcs lelkében megjelent, mikor azok a szavak, amelyeket ma az „ég és föld”„ szavakkal helyettesítünk, felzengett a lelkében: hasamajim és hárec. - Felejtsük el lehetőleg azt, amit a modern ember jelöl az ég és föld szavakkal; igyekezzünk ezt a két képzet-komplexumot lelkünk elé állítani: a kifelé megmutatkozó komplexumot, a kinyilatkoztatást, azt a komplexumot, mely arra törekszik, hogy valami hatást váltson ki, és azt a másikat, a belső mozgékonyság komplexumát, amely bensőségesen át akarja élni magát, mely bensejében elevenen mozog: ez a „hasamajim”„ és a másik: „hárec”„. - És maguk az Elohák - (előadásaink során még közelebbről megismerjük és lefordítjuk őket szellemtudományos nyelvünkre, most azonban az ősi Igék értelmét próbáljuk némileg megközelíteni) - milyen lények maguk az Elohák? Aki képzetet akar alkotni arról, ami az ó-héber bölcs lelkében élt, mikor ezt a szót használta, annak tudnia kell, hogy abban az időben még élénken élt az a tudat, hogy a Föld fejlődésének meghatározott értelme, meghatározott célja van. - Mi az értelme, mi a célja Földünk fejlődésének?

Földünk fejlődésének csak akkor van célja és értelme, ha fejlődésén belül létrejön valami, ami annak előtte nem volt. Egy már meglévőnek örökös ismétlődése, örökös visszatérése értelemnélküli lét volna, és az ó-héber bölcs ilyen értelmetlen létnek érezte volna a Föld eredetét, ha nem gondolhatta volna, hogy a Földnek, miután más létformákból kifejlődött, minden korábbihoz képest valami újat kell hoznia. Valami új valósult meg ezáltal a Föld-lét által, az ugyanis, hogy az ember pontosan olyanná lett, amilyennek a Föld-létben megmutatkozik. Ahogy az ember a földi lét keretein belül megjelenik, amilyen már ma, és amilyenné a távolabbi és még távolabbi jövőben fejlődni fog: olyan ember a korábbi fejlődési fokozatokon nem volt, olyan ember a korábbi fejlődési fokozatokon nem is volt lehetséges. Azok a szellemi lények, akik azt a külső fejlődést vezették és hordozták, amit Szaturnusz-, Nap- és Hold-fejlődésnek nevezünk, más természetűek voltak, mint az ember (most nem akarjuk az alacsonyabb és magasabb rendű fogalmát bevezetni). És ezeket a lényeket, akik a tüzes, légies és vizes elemi létfokozatokon hatottak, akik a Szaturnusz-, Nap- és Hold-létet annak idején átszőtték, s akik a földi lét kezdetén működtek, hogyan tudnánk őket lényüket illetően legjobban megismerni? Hogyan tudnánk őket megközelíteni?

Mindenesetre sok, nagyon sok mindent le kellene írnunk ahhoz, hogy csak valamelyest is közelebb jussunk ezekhez a lényekhez. De egyik oldalukról megismerhetjük most őket, és ez elegendő lesz ahhoz, hogy legalább egy lépéssel közelebb hozzuk a Biblia ősi Igéinek mélységes értelmét. Vegyük szemügyre ezeket a lényeket, akik bizonyos vonatkozásban legközelebb álltak az emberhez akkor, amikor ő maga formát öltött abból, ami a régi Szaturnusz-, Nap- és Hold-létből bontakozott ki. Kérdezzük meg őket - ezeket a lényeket - mit is akartak tulajdonképpen? Megkérdezzük ezeket a lényeket, mi is volt a szándékuk, a céljuk? így legalább lesz egy elképzelésünk, egy szerény elképzelésünk a lényükről. Mit akartak ezek a lények? Sokféle képességük volt, megtett fejlődésük során többirányú tudásra tettek szert. Az egyik ezt tudta, a másik azt. De lényüket úgy látjuk át legjobban, ha azt mondjuk: az előbbiekben tárgyalt időpontban ezeknek a lényeknek egy csoportjában valami közös cél, egy közös motívum működött. Úgy van ez valahogy magasabb fokon, mint amikor ma összejön egy olyan embercsoport, amelyben mindenkinek külön-külön megvan a maga határozott rátermettsége. Mindegyikük ért valamihez és azt mondják: te ehhez értesz, én ahhoz, a harmadik amahhoz. Egyesítsük most valamennyiünk képességét egy közös munka érdekében, amelyben mindegyikünk tevékenysége érvényre juthat. - Tegyük fel tehát, hogy van egy embercsoport, mindegyikük valami máshoz ért, de a céljuk közös. Aminek majd létre kell jönnie, még sehol sincs.

Az az egység, amin munkálkodnak, egyáltalán még csak mint cél létezik, még egyáltalán nem jött létre. A sokféleség már megvan, az egység még csak eszményként létezik. - Gondoljanak most el egy szellemi lényekből álló csoportot: túl vannak a Szaturnusz-, Nap- és Hold-fejlődésen, valamennyien tudnak egy bizonyos, meghatározott dolgot, és abban az időpontban, amelyről beszéltem, így döntenek: tevékenységeinket egy közös cél érdekében egyesítjük; egységes irányban akarunk haladni. És valamennyiük tekintete előtt megjelenik ennek a célnak a képe. Mi volt ez a cél? Az ember - a földi ember.

A földi ember tehát olyan isteni-szellemi lények egy csoportjának céljaként élt, akik elhatározták, hogy összehangolják szerteágazó művészetüket, hogy elérjék, ami nekik maguknak egyáltalán nem volt sajátjuk, aminek ők nem voltak birtokában, de amit közös munkával létre tudtak hozni. Ha mindazt tekintetbe veszik, amit itt leírtam: az elemi burkot, az abban működő, kozmikusán elmélkedő szellemi lényeket, a két komplexumot, egy belsőleg mozgékony, vágyszerűt és egy kifelé megnyilvánulót; ha mindezt egybevetik és azoknak a szellemi lényeknek, akik mintegy kinéznek arcukkal az elemi burokból, az általam imént vázolt közös célt tulajdonítják, akkor kapják meg azt, amit az „Elohim” szó egy ó-héber bölcs szívében felkeltett. S ezzel képszerűen összefoglaltuk azt, ami ezekben a mindenható ősi Igékben él.

Felejtsük el most mindazt, amit a modern ember érezhet és gondolhat, amikor kimondja ezeket a szavakat: „Kezdetben teremték az istenek az eget és a földet”. Kíséreljük meg a ma elmondottak figyelembevételével szemünk elé állítani a következő képet: előttünk van a szövődő elementáris elem, amiben tüzes, gáz-szerű és vizes elemek működnek. Ebben az elementáris, működő, szövődő közegben szellemi lények élnek, szellemi lények egy csoportja, akik gondolkodnak. Produktív gondolkodásba mélyednek és teremtő gondolkodásukat áthatja az a cél, hogy egész működésüket az emberről alkotott képre irányítsák. Ebből a gondolkodásból elsőnek egy kifelé megnyilatkozónak, kinyilvánulónak és egy bensejében mozgékonynak, belsőleg elevennek a képzete lép elő. Ebben az elementáris burokban kigondolták az ős-szellemek a kívül megjelenőt, a belül mozgékonyt.

Ha megkísérlik, hogy ezekkel a szavakkal felidézzék, amit a Biblia első sora mond, akkor lerakták az alapjait annak, amit a következő napokban fogunk lelkünk elé idézni: azoknak a mindenható ősi Igéknek valódi értelmét, amelyek a legfőbbet: saját eredetét nyilatkoztatják ki az emberiségnek.

  Hiba és javítás beküldése... Megjelölés olvasottként