Ha a lét megismerésére törekszünk, akkor mindig a lét fejlődését kell nyomon követnünk, egy-egy meghatározott oldaláról közelítve meg a dolgokat. Több alkalommal beszéltünk már arról, hogy minden ami körülvesz, mindaz, amit észlelünk, fejlődésben van. Hozzá kell azonban szoknunk, hogy a fejlődés képzetét szélesebb alapokra helyezzük, olyan területekre is kiterjesszük, ahol a mai tudat még alig gondol fejlődésre. Az ember lelkiéletével kapcsolatosan például aligha gondol valaki tényleges fejlődésre. Külső vonatkozásban persze - ha olyan szemmel láthatóan nyilatkozik meg, mint az ember egyéni életében születésétől haláláig - észreveszik a fejlődést. De az emberiség vonatkozásában ilyenkor azonnal az alacsonyabb, az állati fokról való felfejlődésre gondolnak és meglehetősen fantasztikus eredményre jutnak. Még olyasmiben is, ami ma már nyilvánvaló, az a szemlélet alakul ki, mintha a magasabb rendű az alacsonyabb rendűből, az emberi az állatiból csak úgy, minden további nélkül ki tudott volna alakulni. Ebben a ciklusban természetesen nem lehet az a feladatom, hogy ugyanolyan részletesen adjam elő, mint azt már gyakran tettem, hogy emberi tudatunk mai formájában már átment egy nagyvonalú fejlődésen; hogy nevezetesen azt a fajta tudatot, azt a fajta lelkiéletet, ami ma sajátunk, egy más tudatforma előzte meg. A tisztánlátó tudat egy alacsonyabb fokának szoktam nevezni azt, ami megelőzte mai külső tudatállapotunkat. Ez a mai tudat külső tárgyak képzetét juttatja el hozzánk a külső észlelet útján. Azt a másik tudatot azonban, amely mai tudatunk előfutára, úgy tudjuk legjobban tanulmányozni, ha visszapillantunk a régi Hold-fejlődésre.

Régi Hold-fejlődésünk és jelenlegi Föld-fejlődésünk között ugyanis az a legjellegzetesebb különbség, hogy a tudat a régi tisztánlátás egy fajtájáról - a képtudat bizonyos fajtájáról - emelkedett fel a mai tárgyi tudat fokára. Ezt egyébként most már évek óta hangoztatom és erről már jó néhány évvel ezelőtt értesülhettek a „Lucifer Gnosis” első cikkeiből, melyek az Akasha Krónika alapján a fejlődésről szólnak. Már ott is kifejtettem, hogy a régi, álomszerű képtudat - mely ősi időkben a mi lényünk sajátja is volt - hogyan fejlődött fel a földi tudat fokára, arra a tudatfokra, amely ma tudatossá teszi számunkra a külső dolgokat, vagyis amit térbeli külső dolgoknak nevezünk azzal szemben, ami a saját bensőnk. A külső tárgyak és saját benső életünk különválasztása egyben a legjellemzőbb mai tudatállapotunkra. Ha előttünk áll egy tárgy - például ez a rózsa - akkor azt mondjuk: ez a rózsa a térben van, tőlünk független. Mi magunk másutt állunk, mint ahol a rózsa. Észleljük a rózsát, a rózsa számunkra észlelet, és képzetet alkotunk róla. A képzet bennünk van, a rózsa rajtunk kívül. Földi tudatunk jellemzője, hogy különbséget teszünk kinn és benn között. A Hold-tudat nem ilyen volt. Akinek régi Hold-tudata volt, az nem tett ilyen különbséget kinn és benn között. Képzeljék el, hogy amikor ezt a rózsát látják, egyáltalán nem arra gondolnának, hogy „az a rózsa ott kinn van és én magamban képzetet alkotok róla”, hanem azt tudnák róla, hogy „az a térben kinn lebegő rózsa nem annyit foglal el a térből, amennyit lényével körülzár, hanem kitágul a térben és a rózsa tulajdonképpen bennem van”. - Ezt azután lehetne még folytatni. Gondolják el, hogy feltekintenek a Napra, de nem azt tudnák, hogy „a Nap fenn van, én lenn vagyok”, hanem, hogy „mialatt a Nap képzetét kialakítom, a Nap bennem van; tudatom többé-kevésbé szellemi módon megragadja a Napot”. Tehát nem volna meg a különbségtétel köztem és a rajtam kívül álló között. Ha ezt tisztázták magukban, akkor már megismerték a régi Hold-tudat első jellemzőjét.

Másik jellegzetessége az, hogy képtudat volt, vagyis a dolgok nem mint tárgyak jelentek meg közvetlenül, hanem jelképekben, mint ahogy ma is jelképekben jelenik meg néha az álom. Az álom hathat úgy, hogy például valami rajtunk kívülálló tűzet, mint képet észlelünk, mondjuk egy fényt árasztó lény jelképében. Ehhez hasonlóan észlelte a dolgokat a régi Hold-tudat, mondhatnánk bensőleg, de egyszer s mint képszerűen. A régi Hold-tudat tehát képi, a bensőség tulajdonságával áthatott tudat volt. Volt még egy lényeges különbség az akkori és a mai tudat között. Hatásában egyáltalán nem olyan volt, hogy külső tárgyak olyanformán léteztek volna, mint a mai tudat számára. Amit ma környezetünknek nevezünk, amit az ásvány, növény és ember világában észlelünk, az a régi Hold-fejlődés idején egyáltalán nem létezett. Alacsonyabb rendű, álomszerű fokon valami olyasmi volt meg, ami leginkább ahhoz hasonlít, ami ma akkor jelenik meg a lélekben, ha a tisztánlátás ereje, a tudatos tisztánlátás felébred. A tisztánlátó tudat ébredése először olyan, hogy egyáltalán nem külső lényekre vonatkozik az első időkben. Sőt éppen itt keresendő számos tévedés forrása azoknál, akik - mondjuk - ezoterikus fejlődésük következtében a tisztánlátó erők adottságát kifejlesztik.

A tisztánlátó erők fejlődése ugyanis fokozatosan megy végbe. Van a tisztánlátásnak egy első fokozata; ez alatt kifejlődnek bizonyos dolgok az emberben, az ember bizonyos dolgokat lát a környezetében. De tévúton járna, ha rögtön azt hinné, hogy amit a környezetében, tehát - mondjuk - a szellemi világban észlel, az egyben már szellemi realitás is. Az asztrális tisztánlátásnak ezt a stádiumát éli át rózsakeresztes drámánkban Johannes Thomasius. Emlékezzenek azokra a képekre, amelyek Johannes Thomasius lelke előtt megjelennek, mikor meditálva ül a színpad előterében, és úgy érzi, hogy lelke előtt kinyílik a szellemi világ. Képek jelennek meg és az első közöttük az, hogy az elemek szelleme olyan lények képét vetíti lelke elé, amelyeket életéből már ismer. Hiszen a dráma folyamán már megismerkedett professzor Capesius-szal és doktor Straderrel. Ismeri őket a fizikai síkról és ezen a síkon kialakított bizonyos képzeteket erről a két személyiségről. Amikor a nagy szenvedés után úgyszólván áttör Johannes Thomasius tisztánlátó képessége, akkor újra látja Capesius professzort és doktor Stradert. Szokatlan formában látja őket: Capesiust megfiatalodva, olyannak látja, amilyen 25-26 éves korában lehetett és nem olyannak, amilyen akkor, amikor Johannes Thomasius meditál. Hasonlóképpen doktor Stradert sem az adott időpontban látja, hanem olyannak, amilyen majd aggastyán korára lesz ebben az inkarnációjában. Ez és még sok egyéb vonul el Johannes Thomasius lelke előtt. Színpadon ezt csak úgy lehet megjeleníteni, hogy a színen játszódnak le azok a képek, amelyek tulajdonképpen a lélekben kelnek életre a meditáció folyományaképpen. A hiba, amit itt Johannes Thomasius elkövethetne, nem az, hogy káprázatnak hinné amit lát; akkor teljesen tévúton járna. Az egyedül helyes alaphangulat a látomásokkal szemben az, hogy azt mondja magában: most még nem tudhatom, mennyiben káprázat ez, vagy mennyiben valóság. Nem tudja, vajon szellemi realitás-e az, ami a képekben előtte áll, mondjuk, hogy azt látja-e, ami az Akasha Krónikában van feljegyezve, vagy pedig saját lényét tágította ki egy világgá. Mind a kettő igaz lehet, és mindkettő lehetőségét el kell fogadnia. Még nincs birtokában annak a képességnek, hogy szellemi realitás és képtudat között megkülönböztetést tegyen. Ezt kell tudnia. Csak a devachani tudat megjelenésének percétől kezdve, akkor, amikor egy olyan lény szellemi realitását ismeri fel a devachanban, akit a fizikai síkon is ismer - Máriáét - csak akkor képes visszatekinteni és a realitást a puszta képtudattól megkülönböztetni. Látjuk tehát, hogy az embernek ezoterikus fejlődése során át kell mennie egy olyan állapoton, amikor képek veszik körül, de még egyáltalán nincs meg az a képessége, hogy különbséget tudjon tenni a között, ami szellemi realitásként jelenik meg előtte és maguk a képek között. A rózsakeresztes dráma képeiben természetesen valóságos szellemi realitások jelennek meg. Az például, amit Capesius professzorként látunk, reális képe - az Akasha Krónikába beírt képe - a fiatal Capesiusnak. És ami Strader-ként jelenik meg, az az idős Strader reális képe, Strader öregségének az Akasha Krónikába beírt képe. A dráma értelmében reálisak, csak Johannes Thomasius nem tudja, hogy ezek az alakok reálisak.

Az itt átélt stádiumnak egy alacsonyabb, álomszerű foka - ahol ez a megkülönböztetés semmiképpen sem történhetett meg - volt a régi Hold-tudat idején érvényben. A megkülönböztetés képessége csak később kezdődik. A most elmondottakkal alaposan meg kell ismerkednünk. Jegyezzük meg jól, hogy a tisztánlátó a képtudatnak egy fajtáját éli át. De a régi Hold idején az ott megjelenő képek lényegileg egészen mások voltak, mint a mi földi tudatunk tárgyai, és egészen mások ma is a tisztánlátás kezdeti fokán. Akkor, amikor a tisztánlátás gyakorlatilag megkezdődik, a tisztánlátó először egyáltalán nem külső szellemi lényeket lát, hanem képeket. És fel kell vetnünk a kérdést: vajon mit jelentenek azok a képek, amelyek ilyenkor megjelennek? A tisztánlátás első fokán bizony egyáltalán nem reális szellemi lények külső kifejeződései ezek a képek, hanem ami eleinte megjelenik, az - ha szabad ezt mondanom - a szervi tudat egy fajtája; annak a képi ábrája, annak a térbe való kivetülése, ami tulajdonképpen bennünk, magunkban történik. És ha a tisztánlátó hozzálát, hogy erőket fejlesszen ki magában, akkor - hogy csak egy példát említsek - úgy érezheti, mintha két fénylő golyót észlelne kinn a térben. Ez tehát két, bizonyos színekben felfénylő gömb képe. Ha most azt mondaná a tisztánlátó: ott kinn valahol két lény van, akkor valószínűleg nagyot tévedne; bizonyos, hogy nem ez felelne meg a valóságnak, a valóság valami egészen más. A valóság az, hogy a tisztánlátás azokat az erőket, amelyek benne működnek, kivetítve két gömb formájában észleli. És meglehet, hogy ez a két gömb például azt ábrázolja, ami a tisztánlátó asztráltestében működik és belülről saját két szemének látási erőit képviseli. Ez a látási erő kivetülhet két gömb formájában. Ezek tehát tulajdonképpen belső erők, amelyek úgy jelennek meg, mintha az asztrális sík külső jelenségei volnának. És a lehető legnagyobb tévedésbe esne az, aki ezt esetleg külső szellemi lények megjelenésének vélné.

Ennél már csak az lenne nagyobb tévedés, ha valaki - kis mesterkedések révén - már kezdetben odáig jutna, mondjuk, hogy hangokat halljon, és ezeket azután rögtön úgy magyarázná, hogy kívülről jövő sugallatok. Ez aztán a legnagyobb tévedés, aminek csak áldozatul eshet valaki. Aligha más az, mint egy belső folyamat visszhangja. És míg az, ami rendszerint színképzés, formaképzésként jelenik meg, a bensőkben végbemenő meglehetősen tiszta folyamatokat ábrázolja, a hangok többnyire a lélekben végbemenő meglehetősen sötét dolgokat ábrázolják. Okosan teszi mindenki, aki hangokat kezd észlelni, ha eleinte a lehető legnagyobb fenntartással fogadja ezeknek a hangoknak a tartalmát. Mint látják, ezt a képi képzetalkotást minden körülmények között igen nagy óvatossággal kell kezelni. Ez a szervi tudat egy formája, saját bensőnk kivetülése a térbe. De a régi Hold-fejlődés idején ez a szervi tudat teljesen szabályszerű volt. Maga az ember, a régi Hold-fokon, alig is észlelt többet, mint ami benne végbement.

Gyakran idéztem Goethének egy fontos megállapítását: „A szem a fényben, a fényért jött létre.” Igazán mélyére kellene hatolni ennek a kijelentésnek. Az ember valamennyi szerve környezetének hatására, környezetéből alakult ki. És felületes az a filozófia, mely az igazságnak csak egyik felét hangoztatja, hogy: szem nélkül nem észlelné az ember a fényt. Mert ennek az igazságnak a másik, fontos fele ez: fény nélkül soha sem fejlődhetett volna ki a szem, és éppígy: hang nélkül fül sem, és így tovább. Mélyebb szempontból minden kantianizmus felületesség, mert az igazságnak csak az egyik oldalát mutatja meg. A fény, a világmindenséget átszövő és elárasztó fény: ez a szemnek, mint szervnek az okozója. A régi Hold-időkben az volt a világunk fejlődésében résztvevő lények fő tevékenysége, hogy az érzékszerveket felépítsék. A szerveknek előbb el kell készülniük, észlelni csak azután tudnak. Jelenlegi tárgyi tudatunknak az az alapja, hogy előbb megépültek a szerveink. Hiszen mint tisztán fizikai szervek az észlelés szervei már a régi Szaturnuszon kialakultak; a szem olyanformán, mint a fényképész sötétkamrája. Ezek a tisztán fizikai készülékek észlelni nem tudnak. Fizikai törvényszerűségek alapján szerkesztik őket. Bensőségessé a régi Hold-időkben váltak ezek a szervek. Ha tehát a szemről beszélünk, azt kell mondanunk: a régi Szaturnuszon olyanná formálódott, hogy legfeljebb fizikai apparátus volt; a Hold fokán a kívülről ráeső napfény alakította tovább észlelő szervvé, tudati szervvé. Ennek a tevékenységnek az a lényege a Hold-állapot idején, hogy a szervek mintegy kihúzódnak a lényekből. A földi időszakban az a lényeges, hogy például a fény hatással van a növényekre, biztosítja a növények működését. Ennek a fényhatásnak az eredményét látjuk a külső flórában. A régi Hold-állapotban nem így hatott a fény; akkor a szerveket hozta felszínre. És amit az ember észlelt, az ez a saját szervein való munkálkodás volt. Tehát képek észlelése volt, csak persze úgy tűnt, mintha ezek a képek kitöltenék a világ egész térségét. Úgy tűnt, mintha ez a képi tudat kiterjedne a térbe. Valójában csak az ember szervein működő elementáris lét kifejeződései voltak. Saját képződését észlelte az ember a régi Hold-időkben, amint - mintegy a lényéből - kifejlődik az észlelő szem; ezt a rajta végbemenő munkát, saját belső kialakulását észlelte az ember. A külvilág tehát az ő számára belső világ volt, mert az egész külső világ az ő bensején munkálkodott. És nem tett különbséget külső és belső között. - A Napot, mint valami rajta kívülállót, egyáltalán nem észlelte. Nem különítette el magától a Napot, hanem szemének kialakulását érezte magán. És ez a szemet alakító munka olyan képi észleléssé társult, mely betöltötte az egész világűrt. Az ő számára ez volt a Nap észlelete, de ez belső folyamat volt.

A régi Hold-tudatot az jellemezte, hogy képi világot látott maga körül, de ezek a képek belső létesülést, a lélek belső felépülését jelentették. Ilyen volt a Hold-ember asztralitása, saját létesülését külvilágként észlelte. - Ha ma saját belső létesülését mint külvilágot észlelné az ember - úgy, hogy nem tudná megkülönböztetni azokat a képeket, melyek csupán tükörképei belső létesülésének - az betegség lenne. A régi Hold-tudat idején ez volt természetes. Azoknak a lényeknek a munkáját például, akikből később Elohák lettek, önmaga lényében észlelte. Mintha ma valaki - mondjuk - a vér áramlását észlelné magában, úgy észlelte akkor az ember ezeknek az Eloháknak a tevékenységét. Bár kívülről tükröződött képekben, mégis benne volt az emberben.

De a régi Holdon ez a tudat volt az egyedül lehetséges. Mert ami Földünkön történik, annak az egész Kozmosszal összhangban kell történnie. Ennek a tudatnak, amely a mai földi ember sajátja - a külsőt a belsőtől megkülönböztető tudatnak, mely úgy észlel, hogy a külső reális tárgyak kinn állnak és mi bensőnkkel mellettük - ennek a tudatnak előfeltétele volt, hogy az egész fejlődés átkerüljön a régi Holdról a Földre; hogy a különválás egészen más formája jöjjön létre kozmikus rendszerünkben. A Hold és a Föle például a régi Hold-időkben egyáltalán nem volt úgy kettéválva, mint ma. Amit régi Holdnak nevezünk, azt úgy kell elképzelnünk, mintha a mai Hold még összefüggne a Földdel. De ennek megfelelően valamennyi többi bolygó - a Napot is ideértve - egészen másképpen alakult. És az akkori feltételek mellett csak ilyen tudatállapot fejlődhetett ki. Csak amikor már az egész hozzánk tartozó Kozmosz felvette azt a formát, mely a Föld környezetét képezi, alakulhatott ki a tárgyi tudat a mai formájában.

Tehát azt kell mondanunk: azt a fajta tudatot amilyen a Föld emberének tudata, nem nyerhette el az ember a Föld-korszak előtt. Nem csak az embernek nem volt ilyen tudata; de nem volt azoknak a lényeknek sem, akiket egyik vagy másik hierarchiához tartozónak említettünk. Felületesség volna azt hinni, hogy például azért, mert az angyalok a régi Holdon élték át emberfokukat, feltétlenül ugyanolyan tudattal rendelkeztek a régi Holdon, mint amilyen az emberé a Földön. Nem ilyen volt a tudatuk és éppen abban különböznek az embertől, hogy emberfokukat más tudattal élték ált. Ami egyszer már megtörtént, az sohasem ismétlődik ugyanúgy. A fejlődés minden mozzanata csak egyszer történik meg és éppen azért történik meg, hogy legyen, nem azért, hogy valami mást megismételjen. Tehát ahhoz, hogy az a tudatállapot, melyet a mai ember tudatának nevezünk létrejöhessen, szükségesek voltak mindazok a folyamatok, amelyek tulajdonképpen létrehozták ezt a Földet; és szükséges volt hozzá az ember mint ember. Lehetetlen lett volna, hogy a Föld lényei egy korábbi fejlődési fokon fejlesszék ki ezt a fajta tudatot. Ha egy tárgy áll előttünk, az rajtunk kívül van, rajtunk kívül álló tényként jelenik meg. A lények valamennyi szóba jöhető korábbi tudata olyan, hogy nem tesz különbséget külső és belső között, úgyhogy a korábbi tudattal értelmetlenség lett volna azt mondani: előttünk áll valami. Ezt még az Elohák sem mondhatták, ez nem létezett az ő számukra. Csak ezt mondhatták: a világmindenségben élünk és tevékenykedünk, és észleljük tevékenységünket. Nem előttünk állnak a tárgyak; nem előttünk tűnnek fel a tárgyak. Az a tény, ami ennek a kijelentésnek a tartalma: „Tárgyak jelennek meg előttünk'' - vagy mondjuk - „Egy lény a tér külső formájában jut kifejezésre, melytől mi magunk el vagyunk különítve, mellyel szemben állunk”... az a tény, ami ebben a kifejezésben nyilatkozik meg, az Eloháknak is csak a Föld-korszakban lett nyilvánvaló. Mikor ezek az Elohák abban a fényben működő lényeknek érezték magukat a régi Hold-időkben, mely a régi Napról áradt a Holdra, akkor azt mondhatták volna: benne érezzük magunkat ebben a fényben, azt érezzük, hogy ezzel a fénnyel belemerülünk azokba a lényekbe, akik a régi Holdon élnek, mint emberek; mintha átcikáznánk a világ térségein ezzel a fénnyel. De nem mondhatták volna ezt: „látjuk a rajtunk kívül lévő fényt”. Ilyesmi nem volt a régi Hold-állapotban, ez teljesen új, földi tény volt.

Amikor a Föld-fejlődésnek egy bizonyos fokán a Genezisben, ezzel a monumentális kifejezéssel találkozunk:

„És szóltak az Elohák: Legyen világosság!” - akkor egy új tényezőnek kellett megjelennie: az Elohák már nem csak azt érzik, hogy együtt áramlanak a fénnyel, hanem azt is, hogy a fény visszasugárzik rájuk a tárgyakról, hogy a tárgyak rajtuk kívül jelennek meg. A Genezis írója ezt úgy fejezi ki, hogy ezekhez a szavakhoz: „Legyen világosság! „ hozzáteszi: „És az Elohák látták a fényt. „ Igen, mert ebben a dokumentumban semmi sem fölösleges; itt nincsenek frázisok. És kívánatos lenne, hogy sok más mellett, amit az ember ebből az ősi kútfőből megtudhat, azt is megtanulja, hogy ne tegyen hozzá semmit, aminek nincs teljes értékű tartalma, ne egészítse ki semmivel, ami csak frázis. A Genezis írója semmi fölöslegeset nem írt le, semmit a nyárspolgári értelemben vett ékesítés szándékával, azért, hogy még valami széppel is megtoldja a fény teremtését, például úgy, hogy az Elohák most így szólnának: Igen, látjuk a fényt, és elégedettek vagyunk, hogy jól alkottuk meg. A Genezisben álló rövidke mondatban az a nagy jelentőségű, hogy valami új létesült.

De ennél többről is van szó. Nemcsak azt írja: „És az Elohák látták a fényt”, hanem: „látták, hogy szép - vagy hogy jó.” Megjegyzem, hogy a szép és jó szavak között nem tett olyan különbséget a héber nyelv, mint mi. A „szépet” és a „jót” ugyanaz a szó fejezi ki. Mi is az igazi értelme annak, amit szépnek vagy jónak nevezünk? A régi szanszkrit nyelvből, de még a németből is kicseng, hogy hogyan kell érteni. A „szép” szó magában foglalja minden nyelvnek valamennyi olyan szavát, melyben egy benső, szellemi tartalom külső képben jelenik meg. Hogy valami „szép” az annyit jelent, hogy valami benső kifelé mutatkozik meg. És még a legmegközelítőbb fogalom, amivel ma a „szépség” szót összeköthetjük, ha ahhoz tartjuk magunkat, hogy „szép” az a tárgy, amelynek felszínén egy belső szellemi lény fizikai képe jelenik meg. Azt nevezzük „szép”-nek, aminek külső fizikaiságán átdereng a szellem. Mitől szép egy márvány műalkotás? Attól, hogy külső formájával azt az illúziót kelti, hogy benne a szellem él. Mikor a külsőn keresztül megnyilvánul a szellem: ez a szép.

Így tehát azt mondhatjuk, ha a Genezisben ezzel a szóval találkozunk: „Az Elohák látták a fényt”, hogy ez a Föld-fejlődés sajátosságára való utalás, és egyben az is, hogy amit addig csak szubjektíven lehetett átélni, most kívül jelenik meg; hogy a szellem külső jelenségként mutatkozik meg. Azt a mondatot tehát, mely a szokásos fordításban így hangzik: És az Elohák látták a fényt és látták, hogy „az szép”, így fejezhetjük ki: És az Elohák átélték azt a tudatot mely most a külsőben mutatkozik meg, amiben régebben benne voltak; és ebben a jelenségben átélték, hogy a szellem a háttérben van és a külsőben fejezi ki magát - mert ez van a mögött a szó mögött, hogy „ez szép”. - Ha meg akarunk érteni egy olyan ősforrást, mint a Genezis, ezt úgy érjük el leghamarabb, ha nem akarjuk a szavakat önkényesen valami tartalommal megtölteni, hanem mindig azokat a titkokat kutatjuk, melyek valóban benne rejlenek a szavakban. Így nagy lépésekkel haladunk előre a kutatásban, míg e nélkül a magyarázatok egész garmadája sem több mint közönséges filiszterség.

De menjünk egy kicsit tovább. Láttuk, hogy a Hold-állapot jellegzetessége csak úgy jöhetett létre, hogy a Nap-jellegű levált a Hold-jellegűről. Átláttuk azután annak a szükségességét, hogy a Föld-fejlődés alatt a Nap-jellegű újra leváljon a Föld-jellegűről; hogy tulajdonképpen egy kettőség szükséges a tudattal telített lény létéhez. A Föld-jellegű leválásának meg kellett történnie. De ez a leválás összefügg még valamivel. Azzal függ össze, hogy az elementáris állapotok abban, ami majd Hold-jellegűvé és Nap-jellegűvé válik, úgyszólván megváltoztatják a természetüket, valami mássá alakulnak át. Ha a mai Napot csak fizikailag szemléljük is, azt kell mondanunk: azokat az állapotokat, melyeket a Földön találunk, és amelyeket szilárdnak és folyékonynak nevezünk, a fizikai Napon hiába keressük. Legfeljebb annyit lehet mondani, hogy a Nap egészen a gázformáig jutott el. Így látja még a mi fizikánk is a Napot. Mindig is ilyen különbség jön létre akkor, ha egy korábbi egység szétválik.

Láttuk, hogy a Föld úgy fejlődött, hogy egyfajta lefelé való sűrűsödés jön létre a hő-jellegűtől a föld-szerűig, a szilárdig, és mintegy kívülről behatolva jelennek meg az elementáris lét felfelé ritkuló elemei: a fény-éter, a hang-éter, és az élet-éter. De arról, ami mint Nap-jellegű kiválik, nem tételezhetjük fel ugyanezt. Inkább azt kell mondanunk: az első, legfinomabb állapot az, ami az életet hordozza és létrehozza; a következő az, amit szám- vagv hang-éternek nevezhetünk, azután van a fény-éter, a hő-éter, majd a levegő vagy gáznemű, a víz-jellegű és a föld-jellegű vagy szilárd. Ez az elementáris lét hét állapota. A Föld környezetében kell keresnünk azt, ami a hőig terjed. A hő átjárja Földünket; míg a fény-jellegről azt kell mondanunk, hogy a Föld csak annyiban részesül belőle, amennyiben a Föld környezetének lényei - vagy úgyis mondhatjuk, hogy az égitestek - részt vesznek a Föld létében. A fény a Napról sugárzik a Földre. Ha a három magasabb elemi állapotot: a fényétert, a hang-étert és az élet-étert helyhez akarnánk kötni, azt kellene mondanunk, hogy ezeket helyük szerint inkább a Nap-szerűben kell keresnünk. A Föld-jellegűben a szilárdat, a cseppfolyósat és a légneműt kell keresnünk; a hő azonban megoszlik a kettő között: a Föld-szerű és a Nap-szerű között. Főleg a Napra kell helyeznünk a fény-jellegűt, a szellemi hang-jel- legűt és az életadót is. Az életadót főleg a Nap-szerűben kell keresnünk.

Ez a Nap-szerű először a régi Hold idején vált le. Akkor - a régi Hold-korszakban - lépett először működésbe a fény, de nem mint fény. Hiszen kifejtettem az előzőekben, hogy a Genezisnek ez a mondata: „És az Elohák látták a fényt” semmiképpen sem hangozhatott volna el a Hold-korszak fejlődésével kapcsolatosan. Akkor ezt kellett volna mondani: És az Elohák átszelték a világűrt a fénnyel, benne voltak a fényben, de nem látták azt. Ahogy ma nem látja valaki azt a vizet, amiben úszik, hanem előrehalad benne, éppúgy nem lehetett a fényt látni, mert ez a kozmikus térben folyó munka hordozója volt. A fény csak a Földdel együtt kezdett feltűnni, a tárgyakról visszaverődni.

Természetes, hogy az, ami a régi Hold idején a fénnyel kapcsolatban érvényes volt, a Föld-fejlődés idején valamivel magasabb formában jelent meg. Arra kell tehát következtetnünk, hogy ami a régi Hold-fejlődés idején a fényre vonatkozott, az a Föld-fejlődés idején a hang-éterre érvényes. Más szavakkal: a Föld-fejlődés idején az történik a hang-éterrel, ami a Hold-fejlődés idején a fény-éterrel történt. Ebből az következnék, hogy az Elohák nem észlelhették ugyanolyan módon tükröződni azt, amit mi szellemi hang-jellegűnek nevezünk, mint a fény-jelleget. Ha tehát a Genezis arra akarna utalni, hogy a fejlődés menetében a fény-éter tevékenységét a hang-éter tevékenység követi, akkor valami ehhez hasonlót kellene mondania:

„És az Elohák látták a Föld létesülésében a fényt és látták, hogy szép”

de ezt nem folytathatná így:

„És az Elohák ebben a fázisban észlelték a hang-étert” hanem azt kellene mondania:

„Benne éltek és tevékenykedtek”.

Akkor arról a bizonyos második teremtési napról sem lehetne azt mondani, hogy az Elohák észlelték azt, ami előidézte, hogy az anyagok felfelé és lefelé kettéváljanak, akkor nem lehetne az Eloháknak erről a munkájáról azt mondani például, hogy „észlelték”', hanem akkor ki kellene hagyni a Genezisből az észlelés és a szépség szót; így vágna egybe azzal, amit a szellemtudomány segítségével meg lehet állapítani. Annak a tisztánlátónak tehát, aki a Genezist írta, ki kellett volna hagynia a második teremtési napnál ezt a mondatot: és az Elohák látták...

Vegyük elő a Genezist. Ez áll ott az első napnál: „És az Elohák látták a fényt és látták, hogy szép.” A második teremtési napon a közkézen forgó fordításokban ezt találják az első teremtési nap után:

„És monda Isten: Legyen mennyezet a víz között, amely elválassza a vizeket a vizektől... És úgy Ion. És nevezé Isten a mennyezetet égnek: és Ion este és Ion reggel, a második nap.”

És az első teremtési napon előforduló mondat a második napon kimarad. A Genezis úgy beszél, ahogyan ez várható azok után, amiket a szellemtudományból merítünk.

Íme egy újabb próbakő, amivel a XIX. századbeli bibliamagyarázók nem tudtak mit kezdeni. Voltak olyan magyarázók, akik azt mondták: nos, ha másodszor elmarad az a mondat, mi lehetne más: bizonyára kifelejtette a szerző. Megtanulhatná az ember a Genezisből, hogy ne csak ne tegyen hozzá semmit, ami nem odavaló, de ne is hagyjon ki belőle semmit, ami hozzá tartozik. A Genezis írója nem felejtett ki semmit. Nagyon is mély oka van annak, hogy a második teremtési napnál nincsenek ott azok a szavak. Ez is egyike azoknak a tényeknek, amelyek közül nem egyet említettem már; a legmélyebb tisztelettel és nagyrabecsüléssel töltik el az embert egy olyan ősi kútfővel szemben, amilyen a Genezis. Sokat lehetne tanulni ezektől a régi íróktól, akik, anélkül hogy esküvel fogadták volna, önként teljesítették azt az alapkövetelményt, hogy a megismert igazsághoz semmit se tegyenek hozzá és semmit se vegyenek el belőle. Mélységesen áthatotta őket az a tudat, hogy minden leírt szót szentnek kell tartani, és hogy a szükségesből semmit elhagyni nem szabad.

Ezzel beleláttunk az úgynevezett első és második teremtési nap szerkezetének legbensőbb mélységeibe. Aki a szellemtudományos kutatás alapján felfedezi azt, ami a dolgok mögött van, és azután vesz elő a Bibliát, bizonyára úgy érzi, hogy csodálatos, lenyűgözően bámulatos volna, ha ezeket a finom árnyalatokat, melyeket lelkiismeretes szellemkutatással fel lehet fedni, annál a régi tisztánlátónál is fel lehetne fedezni, aki a Genezis írásánál közreműködött. És amikor azután ez a lenyűgöző tény bebizonyosodik, akkor csodálatos érzés tölti el a kutatót; az az érzés, mely át kellene hogy hassa az emberi lelkeket, hogy végre újra teljes nagyságában átérezzék azt a magasztosságot, mely egy olyan régi dokumentum sajátja, mint amit mi a Genezisben megismerünk.