Most harmadszor nyílt számomra lehetőség, hogy itt, Svájcban beszélhessük meg a Föld és az emberiség történetének bizonyos szempontból legnagyobb eseményét. Az első alkalommal, amikor erről az eseményről Bázelben beszélhettem, a János-evangélium adta hozzá az indítékot, másodszor a Lukács-evangélium alapján szabadott leírnom az eseményt, most pedig, vagyis a harmadik alkalommal, a Máté-evangélium ösztönöz az események ábrázolására. Gyakran utaltam arra, hogy mekkora jelentősége van, hogy négy, egymástól látszólag sok tekintetben eltérő forrásmű őrzi az esemény leírását. Antropozófus meggyőződésünk alapján éppen az tűnik jelentőségteljesnek, ami a mai, külsődleges, materialista gondolkodás számára alkalmat nyújt az elutasító, részekre szabdaló bírálatra. Senki se merészeljen jellemezni egyetlenegy ügyet vagy tényt sem, ha csak egyik oldaláról vizsgálja. Gyakran használom azt a hasonlatot, hogy senki sem állíthatja, aki valahonnan lefényképez egy fát, hogy fényképe a valóságnak megfelelően adja vissza a látványt, de ha négyfelől fényképezné le, négy különböző, egymásra talán alig hasonlító képet kapna ugyan, összevetve őket mégis zárt, egységes képet alkothatna a fáról. Ha láthatóan mindennel így állunk, akkor hogyan ne kételkedhetnénk abban, hogy a mi számunkra, emberek számára egyetlen nézőpontból össze lehet-e egyáltalán foglalni azt az eseményt, amely a történések és minden létezés lényeges dolgainak hatalmas gazdagságát foglalja magába? Nem ellentmondások jelennek meg tehát a négy evangéliumban. A látszólagos eltérések alapja inkább az, hogy akik leírták az eseményeket, azok világosan látták, hogy mindegyikük csupán a hatalmas esemény egy-egy oldalának megörökítésére képes, az emberiségnek azonban sikerülhet a különböző ábrázolásokat egymás mellé helyezve lassanként összképet nyernie belőlük. Legyünk tehát türelmesek mi is, és próbáljunk meg lassanként e négy ábrázoláshoz igazodva közelebb kerülni a földfejlődés legnagyobb tényéhez, és az Újtestamentumnak nevezett dokumentumokat alapul véve fejtsük ki még azt is, amit erről tudhatunk.

Néhány korábban elhangzott dologból már láthatják, hogyan írhatjuk le az evangéliumok különböző kiindulópontjait vagy nézőpontjait. Mielőtt azonban e négy nézőpontnak akár csak a külsődleges leírását megadnám, szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy az előadássorozatot nem azzal szeretném kezdeni, amivel manapság kezdik az evangélium-magyarázatokat. Általában ugyanis történeti keletkezésük bemutatásával szokták kezdeni. Számunkra az lesz a legjobb, ha majd csak az előadás- sorozat végén beszélünk arról, amit el kell mondanunk - például - a Máté-evangélium keletkezésének történetéről. Hiszen az csak természetes, és más tudományok példáján is bemutatható, hogy bármilyen dolog történetét csak akkor érthetjük meg, ha már magát a dolgot is megértettük. Senkinek sem lehet haszna abból, ha úgy lát neki például a számtan történetének, hogy nem ért a számtanhoz. A történeti ábrázolásnak mindenütt a magyarázatok végén van a helye, ha pedig mégsem oda helyezik, akkor a mű felépítése ellentmond az emberi megismerés természetes igényeinek. Mi tehát elébe megyünk ezeknek az igényeknek, és előbb a megbeszélendő evangélium tartalmát próbáljuk megvizsgálni, és majd csak utána foglalkozunk kissé ugyanennek az evangéliumnak a keletkezéstörténetével.

Ha valaki „kívülről” engedi magára hatni az evangéliumokat, bizonyos eltéréseket érezhet már abban is, ahogyan ábrázolnak, ahogy szólnak. Ha engedik magukra hatni az előadásaimban a János- és a Lukács-evangéliumról elhangzottakat, a két evangéliummal kapcsolatban még pontosabb érzéseik lesznek majd. Aki a János-evangéliummal foglalkozik, azt kell mondania, hogy akárhol próbál a hatalmas közlésekbe hatolni, ahová csak sejtve tekinthet fel, mindenütt a szellemi nagyság érzése ragadja meg, és hogy a János-evangéliumban található meg, miképpen adja tanújelét a legmagasabb, amire az emberi bölcsesség fel tud tekinteni, a legmagasabb, amihez lassanként férkőzhet hozzá az emberi megismerés. Az ember itt mintegy lent áll, a mélyben, és a kozmikus lét egyik csúcsára tekint fel - azt mondja, hogy akármilyen kicsi is lehetsz te, ember, a János-evangélium megsejteti veled, hogy a lelkedbe merül valami, aminek a rokona vagy, és ami a végtelenség érzésével tölt el. Kiváltképpen a kozmikus lény emberrel rokon szellemi nagysága merül bele lelkünkbe, amikor a János-evangéliumról beszélünk.

Emlékezzünk most arra az érzésre, ami a Lukács-evangélium ismertetésekor töltött el bennünket. Mindennek akkoriban másképpen kellett áthatnia a Lukács-evangélium ismertetését. Míg a János-evangéliumnál kiváltképpen a szellemi nagyság varázslatos illata járja át a lelkünket, amelyre csak sejtve tekintünk fel, átadva magunkat az evangélium közléseinek, addig a Lukács-evangéliumban a bensőségességgel, a lelki nagysággal találjuk szembe magunkat, mondhatni, mindannak hatékony voltával, amire a világ szeretet-erői képesek, amit az áldozatok erői hoznak létre a világban, ha részesülhetünk belőlük. Míg a János- evangélium Jézus Krisztus lényének szellemi nagyságát ábrázolja, addig a Lukács-evangélium az ő mérhetetlen áldozatkészségét írja le, és egyúttal sejteni engedi azt is, hogy a világ és az emberiség együttes fejlődése során mi történt e szeretetből hozott áldozat következtében, amely más erőkhöz hasonlóan lüktetve hatja át és szövi át vele a világot. Kiváltképpen az érzésvilágban élünk és mozgunk, amikor a Lukács-evangéliumot engedjük hatni magunkra, a János-evangéliumból pedig a megismerés világa mond el nekünk valamit e világ végső okairól és céljairól. A János-evangélium inkább a megismerésünkhöz, a Lukács-evangélium pedig inkább a szívünkhöz szól. Ezt az egyes evangéliumokon meg is érezhetjük, most azonban igyekeztünk azt is betölteni ezzel az alaphangulattal, amit szellem- tudományos leírásként csatoltunk e két forrásműhöz. Aki a János- és a Lukács-evangéliummal foglalkozó előadássorozatnál csak a szavakat akarta hallani, az valóban nem hallott mindent. A két sorozat előadásmódja alapvetően különböző volt. Amikor pedig a Máté-evangéliumba fogunk bele, az előadásmódnak ismét teljesen másnak kell lennie.

A Lukács-evangéliumnál azt láttunk, hogy mindaz, amit ember-szeretettek nevezünk, és ami egykor megvolt az emberiség fejlődése során, az az időszámításunk kezdetén élő Jézus Krisztus személyébe áramlott. Aki a Máté-evangéliumot csupán kívülről engedi magára hatni, annak azt kell mondania, hogy az tulajdonképpen a másik két evangéliumnál sokoldalúbb forrásmű, sőt, bizonyos vonatkozásban még mind a három másik evangéliumnál is sokoldalúbb kútfő.

Ha pedig majd egyszer a Márk-evangéliummal foglalkozunk, meg fogjuk látni, hogy bizonyos szempontból az is egyoldalú. Míg a János-evangélium Jézus Krisztus bölcsességének nagyságát, a Lukács-evangélium pedig szeretetének hatalmát mutatja meg, addig Márk evangéliuma leírásakor mindenekelőtt az erő, a teremtő hatalom, a világnak az összes kozmikus térségeket átjáró nagyszerű voltát tárja elénk. Van valami lenyűgöző a Márk- evangéliumban, amikor erejének intenzív életét éli a világ. Ha igazán meg akarjuk érteni Márk evangéliumát, az olyan, mintha zúgva áradna felénk a világ ereje a tér minden szögletéből.

A Lukács-evangéliumban tehát egyfajta lelkünkbe áramló belső meleggel találkozunk, a János-evangélium reménységgel tölti el a lelkünket, ha pedig Márk evangéliumát engedjük hatni magunkra, szinte megborzadunk a világ erőinek hatalmától, nagyszerű voltától, és csaknem összeroppanhatunk alatta.

A Máté-evangélium más. Benne van mind a három elem: a megismerés reményteljes, szépreményű eleme, a meleg érzések, a szeretet eleme és a világ fenséges nagysága is. De bizonyos fokig mérsékelve vannak benne, emberibbnek, közelebbi rokonainknak tűnnek, mint a másik három evangéliumban, amelyekben a megismerés, a szeretet és a nagyszerűség jelentősége alatt igazán összeroppanunk, ha hatni engedjük magunkra.

Mindez benne van a Máté-evangéliumban is, de úgy, hogy terhük alatt megőrizhetjük egyenes tartásunkat. Itt minden emberibb, tehát nem kell valaminek alávetnünk magunkat, hanem bizonyos értelemben mellette állhatunk. A Máté-evangélium nem sújt le minket soha, noha nyújt valamit abból is, aminek a másik három evangéliumban lesújtó hatása lehet. A négy forrásmű közül éppen ezért a Máté-evangélium az egyetemesen emberi evangélium. Ő írja le Jézus Krisztust leginkább embernek. Ha a Máté-evangélium Jézus Krisztusát engedjük hatni magunkra, emberként minden részében, minden tettében közel áll hozzánk. Bizonyos nézőpontból a másik három evangélium szövegmagyarázatának tekinthetjük. Ami a másik háromban néha túl nagy ahhoz, hogy át tudjuk tekinteni, az - noha kisebb léptékben van meg benne, de - a Máté-evangéliumból világossá válik. Ha pedig ezt megértjük, az jelentőségteljesen fényt deríthet a másik három evangéliumra, amit könnyen megérthetünk majd, ha részletezzük.

Most következő mondanivalónkat előbb csupán stílusa szempontjából nézzük. Ahhoz, hogy a Lukács-evangélium leírhassa, hogyan árad az emberiségbe és a világba a legmagasabb fokú szeretet és áldozatkészség abból a lényből, akit Jézus Krisztusnak nevezünk, az emberiségnek a földfejlődés legősibb korszakából leszálló áramlatát kellett segítségül hívnia. Maga Lukács egészen az emberiség eredetéig vezeti vissza ezt az áramlatot. - A János-evangélium mindjárt az elején utal arra, hogy Jézus Krisztus ábrázolásánál magára a teremtő Igére támaszkodik, hogy megmutassa, hol vetheti latba az ember saját megismerését és bölcsességét, és hol indulhat el a cél felé, ahová eljuthat a megismerés. A János-evangélium már legelső mondataival is a megismerésünkkel elérhető legszellemibbet pendíti meg, azonnal megismerő törekvésünk legmagasabb fokára vezet, az ember lelkében megjeleníthető legmagasabbhoz. - A Máté-evangéliumban másképpen van. A názáreti Jézus, az ember leszármazása során örökölt kapcsolatait sorolja fel mintegy történeti távlatból és egyetlen népen belül - hogyan találjuk meg benne mintegy összegződve az Ábrahámtól kezdve öröklött összes tulajdonságokat, hogyan áramoltatta bele egy nép Jézus vérébe háromszor tizennégy nemzedéken át a legjobbat, amije volt, hogy tökéletesen hozza létre a legmagasabb emberi erőket egyeden emberi individualitásban. - A János-evangélium a Logosz végtelenségéhez, a Lukács-evangélium az emberiség fejlődésének mérhetetlen magasan lévő kezdetéhez vezet, a Máté-evangélium pedig arról a népről nyújt áttekintést, mely a jó tulajdonságait Ábrahám ősatyától kezdve háromszor tizennégy nemzedéken keresztül átörökítette, így mutatva meg nekünk a názáreti Jézust, az embert.

Itt csak utalhatunk arra, hogy aki Márk evangéliumát valóban meg akarja érteni, annak bizonyos vonatkozásban ismernie kell a kozmosznak az egész világfejlődésen átáramló erőit. A Márk-evangélium ugyanis úgy ábrázolja Jézus Krisztust, hogy lássuk, hogyan van benne egy emberi tevékenységben a kozmosz kivonata, esszenciája, egy olyan esszencia, mely különben kozmikus erőként csak a világ mérhetetlen távlataiban él. Megmutatja, hogy Jézus Krisztus cselekedetei mintegy a kozmikus tevékenységeknek a kivonata. A Márk-evangélium azt akarja velünk megismertetni, hogy Jézus Krisztus, az istenember, ahogyan a Földön él, felmérhetetlen voltában is mintegy a Nap tevékenységének a kivonata. Márk tehát azt írja le, hogyan hat egy ember erején keresztül a csillagok tevékenysége.

Bizonyos módon a csillagok tevékenységéhez kapcsolódik a Máté-evangélium is. Ezért vezet bennünket már a názáreti Jézus születésekor is arra a pontra, ahonnan a világnak ezt a nagy eseményét a kozmikus tények és az emberiségfejlődés közötti bizonyos összefüggésnek kell tekintenünk, megmutatva a három mágusnak a Jézus születése helyére vezető csillagot. De nem a kozmosz működését írja le, mint a Márk-evangélium, nem kívánja tőlünk, hogy a kozmosz tevékenysége felé fordítsuk tekintetünket, hanem három embert mutat be, három mágust és a kozmikus erők rájuk gyakorolt hatását, csatlakozhatunk mi is hozzájuk, hogy megsejthessük, amit éreznek. Emberekre vagyunk tehát ráutalva még akkor is, ha fel akarunk szárnyalni a kozmosz magasságaiba. Az emberek szívében mutatja meg a kozmosz visszfényét. Nem vész el tekintetünk a mérhetetlen messzeségben, hanem az emberek szívében mutatja meg nekünk a kozmosz működését.

Ismételten kérem, hogy csupán stílus szempontjából vegyék az imént mondottakat. Hiszen alapvető jellegüknek megfelelően az evangéliumok különböző irányokból ábrázolnak. Ábrázolásmódjuk pedig mindenképpen arra jellemző, hogy az emberiség és a Föld fejlődésének legnagyobb eseményéről mit kívánnak nekünk mondani.

A Máté-evangélium elején egyszersmind a legfontosabb is, hogy a názáreti Jézus legközelebbi vérrokonságára mutat rá. Válaszol mintegy a kérdésre, hogy milyen volt a názáreti Jézus mint fizikai személyiség. Hogyan összegződött az ősatya, Ábrahám óta egy nép összes tulajdonsága ebben az egyetlen személyiségben úgy hogy meg tudott nyilatkozni benne az a lény, akit Krisztus-lénynek nevezünk? Erre a kérdésre kapunk választ. Ahhoz, hogy a Krisztus-lény egy fizikai testben tudjon testet ölteni, ez a fizikai test csak akkor kaphatta meg azokat a tulajdonságokat, amelyeket megkapott, ha az Ábrahámtól származó nép vérének összes tulajdonsága egyetlen kivonatban egyetlen személyiségbe, a názáreti Jézusba sűrűsödhetett össze. Meg kell tehát mutatni, hogy ez a názáreti Jézusban lévő vér a nemzedékeken keresztül valóban egészen a héber nép ősatyjáig vezet vissza. Ezért van főleg a názáreti Jézus fizikai személyiségébe sűrítve ennek a népnek a lényege, vagyis az, amit ez a nép jelent a világtörténelem, az emberiség és a Föld fejlődése számára. Mit kell elsősorban ismernünk tehát, ha meg akarjuk érteni, hogy milyen szándék vezette a Máté-evangélium íróját a Bevezetésben? A héber nép mivoltát kell ismernünk. Válaszolnunk kell arra a kérdésre, hogy a héber népnek - sajátos mivoltával - miben kellett részesítenie az emberiséget!

A külső történelem, a materialista történetírás nem nagyon veszi figyelembe, hogy itt miről van szó. A mindenki számára hozzáférhető tényeket írja le. Mivel elvontan írja le a tényeket, nagyjából csak egymás mellé állítja a népeket, és így teljesen háttérbe szorul az a tény - ami pedig egy alapvető tény annak, aki az emberiség fejlődését meg akarja érteni - hogy egyetlen népnek sem ugyanaz a feladat jutott osztályrészül, hanem minden népnek külön küldetése és sajátos feladata van. Minden népnek a saját részével kell hozzájárulnia a közös kincshez, amelyet az emberiség fejlődése kell majd hogy átnyújtson a Földnek, és minden rész más és más, teljesen meghatározott. Minden népnek meghatározott küldetése van. De minden nép olyan, még fizikai körülményeinek legkisebb részletében is, hogy képes legyen helyesen meghozni azt a részt, amelyet meg kell hoznia az emberiség egésze számára. Vagyis az egy néphez tartozó emberek testisége fizikai-, éter- és asztráltestüket illetően úgy van kialakítva, és ezek a testek úgy vannak egymással összeillesztve, hogy az a test megfelelő eszköze lehessen annak, amit az emberiség összessége számára az adott népnek teljesítenie kell. - Melyik részt kellett kiváltképpen a héber népnek teljesítenie, és hogyan alakult át azután a héber népre eső rész esszenciája a názáreti Jézus testévé?

Ha meg akarjuk érteni a héber nép küldetését, akkor jobban bele kell tekintenünk az emberiség fejlődésébe. Most kissé pontosabban kell majd ismertetnem, ami vázlatosan megtalálható már A szellemtudomány körvonalai című könyvemben és előadásaimban is. Akkor értjük meg leginkább a héber nép részesedését az emberiség együttes fejlődéséből, ha néhány rövid, de jellegzetes vonással abból a nagy katasztrófából indulunk ki, amit az emberiség fejlődése során atlantiszi katasztrófának neveznek.

Amikor az atlantiszi katasztrófa fokról fokra rázúdult a földi viszonyokra, az akkoriban a régi atlantiszi kontinensen lakó emberek nyugatról kelet felé vonultak. Vándorlásuk lényegében két áramlatból állt, egy jobbára északra vonuló és egy másik, inkább délre tartó áramlatból. Atlantisz lakóinak egyik nagy emberáradata Európán keresztül még Ázsiába is eljutott, ha pedig szemügyre vesszük a Kaszpi-tenger környékét, képet alkothatunk arról, lassanként meddig terjeszkedett az atlantiszi népességnek ez a vonulata. A másik áramlat viszont a mai Afrikán vonult végig. Odaát azután, Ázsiában, mondhatnám, egybeáradt a két vonulat, mint amikor két folyam örvényt alkotva torkollik egymásba.

Minket most elsősorban a régi Atlantiszról keletre vetődött népek, vagy legalábbis nagyobb tömegük szemléletmódja, lelki alkata érdekel. Tényleg úgy volt, hogy az Atlantiszt követő első időkben még egészen más volt a lelkek állapota, mint amivé később lett, és főleg mint amilyen ma. Ezek a néptömegek még inkább szellemi látással észlelték környezetüket. Abban az időben az emberek még bizonyos fokig képesek voltak látni a szellemiséget és szellemibb módon látták még a fizikailag látható dolgokat is. Akkoriban még inkább szellemi látással észlelték az élet és a lelkek formáját. Különösen fontos azonban, hogy az eredendően Atlantisz utáni lakosság szellemi látása bizonyos tekintetben ismét más volt, mint például Atlantisz lakosságának szellemi látása az atlantiszi fejlődés virágkora idején. Ekkor az embereknek még olyan magas fokú volt a szellemi látóképessége, hogy még tisztán beleláttak a szellemi világba, melynek megnyilvánulásai az emberi lelkeket jóra ösztönözték. Mondhatni, minél inkább képes volt valaki belelátni a szellemi világba, az atlantiszi fejlődés virágkorában annál erősebb ösztönzést kapott a jóra, aki pedig csak kevésbé tudott belátni oda, az csupán alacsonyabb fokú indíttatást kapott rá.

A Földön ugyanis olyan változások mentek végbe, hogy a régi szellemi látásnak éppen a jó oldalai mentek lassanként veszendőbe az atlantiszi korszak utolsó harmadában, de főleg az Atlantiszt követő idők során. Az atlantiszi szellemi látás jó oldalait csak azok őrizték meg, akik külön iskolázáson mentek keresztül a beavató helyeken. Ami viszont az atlantiszi szellemi látásból természetes úton maradt meg, az idők folyamán egyre jobban olyan jelleget öltött, amiről azt mondhatjuk, hogy az, amit láttak az emberek, nagyon könnyen a lét rossz, csábító és kísértésbe ejtő látásához vezette őket. A szellemi látás ereje lassanként már alig volt elég erős ahhoz, hogy meglássák a jó erőket. Megmaradt viszont a rossz látása, ami az ember számára csak kísértésből, csábításból állhatott. Az Atlantiszt követő népesség bizonyos területein pedig elterjedt a szellemi látásnak egy egyáltalán nem jó fajtája, ami voltaképpen már maga is egyfajta kísértő erő volt.

A régi szellemi látás erejének hanyatlásával együtt járt a mai emberiség normálisként ismert érzékelésének fokozatos felvirágzása. A dolgok, amelyeket az ember az Atlantiszt követő első időkben szemeivel látott, és amelyeket fizikai szemeivel ma lát, akkoriban nem vitték kísértésbe, mert még hiányoztak hozzá a lélek kísértő erői. Az, ami az embert ma élvhajhásszá teheti, az Atlantisz után élő embert a külvilágból nem nagyon csábította, bármennyire is csábítaná a látványa ma. Amikor viszont már kifejlesztette a régi szellemi látás örökségét, akkor ösztönözte. A szellemi világ jó oldalait már alig látta, de olyan nagy erővel hatott rá Lucifer és Ahrimán, hogy képes volt meglátni a lehetséges kísértő és megtévesztő erőket és hatalmakat. Az ember a régi szellemi látásától örökölt erőivel tehát a luciferi és ahrimáni erőket észlelte. Azon múlt a dolog, hogy az emberiség fejlődésének vezetői és irányítói, akik az emberiség vezetéséhez szükséges bölcsességet a misztériumoktól kapták, úgy intézkedtek, hogy az emberek e tény ellenére is mindinkább eljutottak a jóhoz és a világossághoz.

Az atlantiszi katasztrófát követően kelet felé terjeszkedő emberek azonban a fejlődés igen különböző fokán álltak. Azt mondhatjuk, hogy minél keletebbre jutunk, morálisan és szellemileg annál magasabbra fejlődött emberekre találunk. Ami külső észlelésként, mint egy új világ alakult ki, bizonyos értelemben egyre világosabban hatott, mindinkább úgy hatott, hogy a külsőleg érzékelhető világ nagy és pompás volta hatással lehetett az emberekre. Minél keletebbre jutunk, annál inkább ez volt a helyzet. Főleg azoknak az embereknek volt ilyen irányú hajlamuk, akik például a mai Indiától északra fekvő vidékeken laktak, egészen a Kaszpi-tengerig, az Oxus és a Jaxartes mentén (az Amu-darja és a Szir-darja folyóknál, a Turáni-alföldön - a ford.). Ázsiának ezen a középső területén egy olyan keverék nép telepedett le, amely alapjául szolgálhatott a népek különféle áramlásának, melyek később több irányba rajzottak szét - közéjük tartozott a szellemi világszemléletüket illetően már sokszor említett ó-indiai nép is.

Ennek a keverék népnek Ázsia szívében, röviddel az atlantiszi katasztrófa után és részben már tartama alatt is, igen erősen fejlett volt a külső valóság iránti érzéke. Ezzel karöltve azonban a Földnek erre a területére inkarnálódott embereknél egyfajta emlékezetbeli megismerésként élt még az eleven visszaemlékezés az atlantiszi világban átéltekre - legerősebben a később India felé lehúzódott néptömegnél. Nagy megértést tanúsítottak ugyan a külvilág nagyszerű volta iránt, és ez a nép volt a legelőrehaladottabb a külső úton észlelt világ megfigyelésében, ugyanakkor azonban náluk alakult ki a legerősebben az atlantiszi korszak régi szellemi észlelésére való visszaemlékezés is. Emiatt ennél a népnél egy erős törekvés jött létre a szellemi világ felé, amire emlékeztek még, és ahová könnyűszerrel újra be is tudtak pillantani. Ettől azonban olyan érzésük lett, hogy a fizikai érzékek illúziót, látszatot keltenek, mayát nyújtanak. Ezért ettől a néptől ered az az impulzus is, hogy ne a külsőleg érzékelhető világra tekintsenek kiváltképpen, hanem tegyenek meg mindent, hogy lelkük - most már mesterségesen fejlesztve a jógával - fel tudjon emelkedni ahhoz, ami az ősi atlantiszi időkben közvetlenül a szellemi világból lehetett az övék.

Az Indiától északra lévő területeken megmaradt népeknél azonban csak kevéssé alakult ki az a sajátosság, hogy a külvilágot lebecsülve és mayának tekintve csak a szellemiségre törekvő impulzusokat fejlesszék ki. Ezek a népek azonban tragikus helyzetben voltak. Az ó-indiai népnek megvolt hozzá az adottsága, hogy az ember könnyűszerrel keresztül tudjon jutni egy bizonyos jógafejlődésen, amellyel ismét azokba a régiókba került, ahol az atlantiszi idők folyamán élt. Könnyen fölébe kerekedhetett annak, amit látszatnak kellett tekintenie, és amit a megismeréssel győzött le. „Az érzékelhető világ csak látszat, maya. De ha dolgozol a lelkeden, ha iparkodsz, az érzékelhető világ mögött rejtőzködő világhoz jutsz el!” - ez volt számára a megismerés csúcsa. Amit tehát a régi Indiában élő ember mayának, látszatnak tekintett, és aminek fölébe akart kerekedni, azt egy belső folyamattal győzte le.

Az északi népeknél, akiket a történelem azután szűkebb értelemben véve árjáknak nevezett - a perzsáknál, a médeknél, a baktriaiaknál - más volt a helyzet. Nekik is erősen fejlett érzékük volt a mindenki számára hozzáférhető szemlélet, az intellektus iránt. De nem volt valami különösen erős náluk a belső törekvés, az impulzus, hogy belső fejlődés útján, egyfajta jógával kívánják elérni az atlantiszi ember természetes adottságát. Az északi népeknél nem volt olyan mértékű az eleven visszaemlékezés, hogy a külvilág látszatának, a mayának a legyőzésére ösztönözte volna őket a megismerés során. Náluk nem található meg a régi hinduk lelki beállítottsága. Nekik olyan lelki beállítottságuk volt, hogy minden iráni, perzsa vagy méd embernek az volt az érzése, amit mai fogalmainkkal így fejezhetnénk ki: „Ha mi, emberek, egykor a szellemi világban voltunk, átéltük és láttuk a szellemiséget és a lelkiséget, most pedig kihelyeztek minket a fizikai, a szemünkkel látható és az agyunkhoz kötött intellektussal felfogható világba, ennek nem lehet csak az emberben az oka, amit pedig le kell most győznünk, azt nem küzdhetjük le pusztán csak az ember belső világában, mert az jóformán semmit sem jelentene!” - Iránban régen azt mondta volna az ember: „Nem csak az emberben kellett végbemennie változásnak, amikor aláereszkedett, hanem meg kellett változnia a természetnek is, és mindennek, ami csak van a Földön. Az tehát nem elég, hogy azt, ami körülöttünk van, meghagyjuk olyannak, amilyen, és egyszerűen azt mondjuk, hogy minden csak illúzió, maya, mi magunk pedig a szellemi világba emelkedünk! Ekkor megváltozunk ugyan, de az egész körülöttünk lévő megváltozott világ változatlan marad.” - Nem azt mondta tehát, hogy a külső világ maya, majd egymagában túllép rajta és így legyőzve azt, egymaga majd eléri a szellemi világot, hanem azt mondja, hogy hozzátartozik az őt körülvevő világhoz, annak egy része csupán. Fia tehát át kell alakítania azt, ami az emberben isteni és az isteni-szellemi magasságokból szállott alá, akkor nem szabad pusztán csak azt visszaváltoztatnia szellemivé, ami benne van, hanem azt is vissza kell változtatnia, ami a környezetében van. - Főként ez indította ezeket a népeket a világ hatékony átalakítására és átformálására.

Míg Indiában azt mondták, hogy a világ lefelé haladt, és amit most kínál, az csak látszat, maya, addig északon erről azt mondták, hogy a világ kétségtelenül lefelé haladt ugyan, de úgy kell rajta változtatnunk, hogy újból szellemivé legyen! - Meditálás, elmélkedő megismerés volt a hindu nép alapvető jellege, úgy bánt a világgal, hogy illúziónak, mayának nevezte az érzékelést. Az irániak és a többi északi nép alapvető jellege a tetterő, a külső energia volt, a külső természet átdolgozására irányuló akarat. Ok így szóltak: „Ami csak körülöttünk van, az istenségből szállott alá, az ember azonban arra hivatott, hogy mindezt újból visszavezesse oda!” - A misztériumhelyekről kikerült szellemi vezetők azt emelték a legmagasabb fokra és vitték teljes erővel keresztül, ami alapjában véve már benne volt az irániak népi jellegében.

Még kívülállókkal is csak akkor tudjuk teljesen megértetni, hogy mi játszódott le a Kaszpi-tengertől keletre és délre, ha összehasonlítjuk azzal, ami a tőlük északabbra fekvő, vagyis a mai Szibériáig és Oroszországig terjedő, sőt Európába is benyúló vidékeken történt, ahol azok az emberek éltek, akik a régi szellemi látást még megőrizték, és akiknél a régi szellemi és érzékszervi észlelés, illetve az új, értelemszerű gondolkodás lehetősége egyensúlyban volt. Náluk a szellemi világba való betekintés még a nép legszélesebb rétegeiben is elterjedt volt. De ha megvizsgáljuk ennek a szellemi világba való betekintésnek a jellegét - ami természetesen már egy alacsonyabb fokra süllyedt és ezeknél a népeknél alapjában véve egy alacsonyabb fokú asztrális tisztánlátás volt, ahogyan ma mondanánk - akkor láthatjuk, hogy az az emberiség egyetemes fejlődését illetően bizonyos következménnyel járt. Akinek ilyesfajta szellemi látása van, abból teljesen meghatározott ember lesz, és bizonyos jellembeli tulajdonságokra tesz szert. Ez főleg az olyan néptömegeknél mutatkozott meg, melyek népi jellegzetességéhez hozzátartozott az ilyen alacsonyabb fokú tisztánlátás. Az ilyen emberek lényegében véve elvárják a természettől, hogy mindent megkapjanak tőle, ami létfenntartásukhoz szükséges, és lehetőleg keveset kelljen tenniük, hogy kicsikarják tőle. Elvégre ugyanúgy tudták, hogy léteznek a mindenben megbúvó, elrejtező isteni-szellemi lények, mert hiszen látták őket, ahogyan a mai emberek is tudják, hogy vannak növények, állatok és egyebek, mert használják érzékeiket. Tudták azt is, hogy azok lények, amelyek a fizikaiak mögött állnak, hatalmas lények. De annyira pontosan ismerték őket, hogy el is várták tőlük, hogy kevés munka árán tegyék számukra lehetővé azt az életet, amelybe ők helyezték bele az embereket. Sok mindent felsorolhatnánk, ami külsőleg kifejezi az asztrálisan tisztán látó emberek hangulatát és érzületét. Most csak egyet említünk meg közülük.

Ebben az időszakban, amelyet most fontos megvizsgálnunk, az összes olyan nép, amely hanyatlófélben lévő szellemi látással rendelkezett, nomád, ide-oda vándorló pásztornép volt, akik anélkül, hogy letelepedtek és állandó lakhelyet alapítottak volna, egyik lakhelyüket sem kedvelték különösképpen, és arra sem nagyon fordítottak gondot, amit a Föld kínált nekik, ha pedig szükségük volt valamire a megélhetésükhöz, akkor még a körülöttük lévő dolgokat is képesek voltak elpusztítani. De a kultúra színvonalának emelése, a Föld átalakítása érdekében semmit sem voltak hajlandóak tenni.

Így jött létre a nagy és lényegi ellentét, az Atlantisz utáni fejlődés talán legfontosabb ellentéte a jobbára északi és az iráni népek között. Az irániaknál kibontakozott a vágy, hogy beleavatkozzanak a körülöttük zajló történésekbe, hogy letelepedjenek és munkával szerezzék meg, ami az emberé és az emberiségé lehet, vagyis hogy valóban az emberi szellem erejével alakítsák át a természetet. A világnak ebben a szögletében főleg erre törekedtek az emberek. Észak felé közvetlen szomszédjuk volt az a nép, amely belelátott a szellemi világokba és mintegy tegező viszonyban volt a szellemi lényekkel, de nem szívesen dolgozott, nem telepedett le és egyáltalán nem érdekelte, hogy a kulturális tevékenység előrehalad-e a fizikai világban.

Ez talán a legnagyobb ellentét az Atlantisz utáni időszak történelmében, amely külsőleg is megnyilvánult, és amely tisztán csak az eltérő jellegű lelki fejlődés egyik következménye volt. Ezt az ellentétet Irán és Túrán között a külső történelem is ismeri, de az okait nem. Most következnek az okok.

Északon volt a Szibériába nyúló Túrán és egy olyan néptömeg, amelyben nagymértékben megvolt ugyan az asztrális látás öröksége, de mivel a szellemi világban éltek, sem kedvük, sem érzékük nem volt egy külső kultúra alapjainak lerakására. Mivel pedig ezek az emberek jobbára passzív természetűek, papjaik pedig sokszor alacsonyabb szintű mágusok és varázslók voltak, alantasabb varázslatokkal, sőt részben még fekete mágiával is foglalkoztak, különösen ott, ahol a szellemiségről volt szó. Tőlük délre volt Irán, azok a vidékek, ahol már korán megindult az a törekvés, hogy azt, ami az érzékelhető világban adva van, kezdetleges eszközökkel ugyan, de mégis átalakítsák az emberi szellem erejével, és ilyen módon külső kultúrák jöjjenek létre.

Irán és Turán között ez a nagy ellentét. Szépen mutat rá a mítosz, a legenda, hogyan költözött le északról az emberek - kultúra szempontjából - legelőrehaladottabb része egészen addig a vidékig, amelyet most Iránnak nevezünk. A népét északról Iránba vezető Dzsamsíd királyról elmondja a legenda, hogy az Isten, akit ő Ahura Mazdának nevezett, és aki aztán lassanként ismertté is vált, egy arany tőrrel ajándékozta meg őt, amellyel teljesítette küldetését a Földön. Tisztában kell lennünk azzal, hogy a népét a turániak lusta tömegéből kivezető Dzsamsíd királynak az arany tőrrel a bölcsességnek azt a törekvését adták át, ami az ember külső erőihez van kötve, a bölcsességnek azt a törekvését, ami újból kifejleszti a korábban már hanyatlásnak indult erőket, és áthatja-átszövi a fizikai síkon az ember számára kiharcolható szellemi erővel. Ez az arany tőr mint egy eke szántotta fel a földet, szántóföldet csinált belőle, létrehozva az emberiség első, legkezdetlegesebb találmányait. Az arany tőr tovább is hatott és hat még ma is mindenben, amire mint a kultúra vívmányára büszkék az emberek. Fontos dolog, hogy a Turánból lefelé, Irán területeire vonuló Dzsamsíd király megkapta Ahura Mazdától ezt az arany tőrt, amely erőt ad az embereknek a külsőleg érzékelhető világ megmunkálására.

Az iráni népesség vezetőjének, akit Zarathusztra, Zoroaszter vagy Zardust néven ismerünk, ugyanaz a lény volt a nagy inspirátora, akitől az arany tőr származik. Ő volt az, aki az ősrégi időkben, nem sokkal az atlantiszi katasztrófa után, a szent misztériumokból merített javakkal hatotta át azt a népet, amelyben élt a törekvés, hogy a külső kultúrát az ember szellemi erejével szőjék át. Ehhez kellett Zarathusztrának a szellemi világra vonatkozóan új kilátásokat, új reménységeket nyújtania azoknak a népeknek, amelyeknek már nem volt meg a szellemi világba látás régi, atlantiszi képessége. Zarathusztra tehát azt az utat nyitotta meg, amiről már sokat beszéltünk: a népek lássák be, hogy a látható napfény csupán egy magas szellemi lény külső teste, akit ő az ember kis aurájával ellentétben „Nagy Aurának”, Ahura Mazdának nevezett. Arra akart rámutatni, hogy ez a most még nagyon távoli lény egykor leszáll majd a Földre, hogy szubsztanciálisan egyesüljön vele az emberiség története folyamán, és hogy tovább működjön az emberiség fejlődésében. Zarathusztra ezzel ugyanarra a lényre utalt ezeknek az embereknek, aki később Krisztusként élt a történelemben.

Zarathusztra - vagyis Zoroaszter - ezzel hatalmas nagy feladatot teljesített: újból felfelé ívelő pályára áhította az új, Atlantisz utáni, Istentől elszakadt emberiséget és elhozta nekik a reményt, hogy mégiscsak fel tudnak emelkedni a szellemiséghez azokkal az erőkkel, amelyekkel alászállottak a fizikai síkra. A régi hindu ember egy bizonyos módon, jóga-iskolázással érte el újra a régi szellemiséget. Zarathusztrának azonban új utat kellett nyitnia az emberiség számára.

Zarathusztrának tehát volt egy hatalmas pártfogója. - Kifejezetten hangsúlyozni szeretném, hogy most Zarathusztráról mint olyan személyről beszélek, akinek az életét már a görögök is ötezer évvel a trójai háborút megelőző időkbe helyezték, aki tehát nem azonos azzal, akit a történelem ma annak nevez, sőt azzal sem, akit Dareiosz idejében emlegetnek Zarathusztraként. A koraókori Zarathusztrának volt tehát egy pártfogója, akit később használatos nevén Gustászpnak nevezhetünk. Zarathusztra tehát egy hatalmas lény, olyan volt, mint egy pap, aki rámutatott a Nap nagy szellemére, Ahura Mazdára, arra a szellemi lényre, aki majd visszavezeti az embereket a fizikai világból a szellemiségbe. Gustászp pedig királyi alkat volt, aki mindent hajlandó volt megtenni a külső területeken, ami Zarathusztra nagy inspirációit elterjeszthette a világban. Ezért is volt elkerülhetetlen, hogy a régi Iránban Zarathusztra és Gustászp révén érvényesülő inspirációk és szándékok összeütközésbe ne kerüljenek azokkal, amelyek északon a közvetlen szomszédságukban éltek. Ezek az összeütközések a világ és minden idők egyik legnagyobb háborúját idézték elő, bár a külső történelem erről nem nagyon számol be, mivel ez a háború az ősidőkben zajlott le. Hatalmas volt az összecsapás Irán és Turán között. A nem évtizedekig, hanem évszázadokig tartó háborúból pedig egy hosszú ideig tartó hangulat alakult ki Ázsia belső vidékein, amelyet a következőképpen önthetünk szavakba.

Iránban a Zarathusztrát követő ember körülbelül azt mondhatta, hogy bárhová tekintünk, a látott világ, noha az isteni szellemiségből szállott alá, most csupán a korábbi magasságok maradványának mutatkozik. Feltételeznünk kell, hogy mindaz, ami körülöttünk van, az állatok, növények és ásványok világa, korábban magasabban volt még, de hanyatlásnak indult. Az embernek azonban van reménye arra, hogy mindezeket ismét felfelé vezesse. - Vegyünk például egy állatot. Ha lefordítjuk a magunk nyelvére, amit egy iráni ember érzett, és úgy mondjuk el, ahogyan az iskolában a tanító mondaná el a tanítványainak, amikor egy hasonló lelkiállapotot szeretne leírni, akkor a következőket mondhatnánk: „Nézz körül a világban! Korábban még szellemibb természetű volt, de most már aláhanyatlott, dekadens lett. Vegyük most a farkast! A farkasban lévő állat, amelyet észlelhető lénynek látsz, lesüllyedt, dekadens lett. Eleinte, korábban még nem mutatott rossz tulajdonságokat. De ha benned kicsíráznak a jó tulajdonságok, akkor azokat szellemi erőiddel összefogva meg tudod szelídíteni az állatot. Beléje szőheted saját tulajdonságaidat, és szolgáló kutyáddá szelídítheted a farkast. Mintegy a világ két áramlatára jellemző két élőlényt: farkast és kutyát kapsz.” - Azok az emberek, akik szellemi erejüket környezetük átdolgozására fordították, képesek voltak megszelídíteni, magasabb fokra emelni az állatokat, a többiek viszont, akik erejüket nem erre használták, meghagyták őket olyannak, amilyenek voltak, ezért egyre mélyebbre kellett süllyedniük. Két különböző erőről van szó. Az egyik olyan hangulatot kelt, hogy amennyiben a természetet úgy hagyom, ahogyan van, akkor minden egyre lejjebb süllyed, minden elvadul. A másik érzület az, hogy egy jó hatalomra is irányíthatom szellemi tekintetemet, amely - ha követem őt - segít nekem, így segítségével újból felfelé tudom vezetni azt, ami le akar hanyatlani. Ez a hatalom nyújthat nekem reményt a további fejlődésre, ha fel tudok rá tekinteni. - Ez a hatalom Ahura Mazdával volt azonos az iráni ember számára, aki így szólt: „Minden, amit az ember megtehet a természet erőinek nemesebbé és magasztosabbá tételére, csak akkor lehetséges, ha Ahura Mazdával, Ormuzd erejével egyesül. Ormuzd a felfelé haladó áramlat. De ha az ember meghagyja a természetet olyannak, amilyen, akkor láthatja, hogy minden elvadul. Ez Ahriman miatt van.” - Az iráni területen emiatt a következő hangulat alakult ki: „Tőlünk északra sok ember él Ahriman szolgálatában. Ahriman népe ők, akik csak összevissza kóborolnak a világban, elfogadják a természettől, amit kínál nekik, ám nem dolgoznak azon, hogy szellemmel hassák át a természetet. Mi azonban Ormuzddal, Ahura Mazdával szeretnénk szövetkezni!” Ilyennek érezték az emberek a világban megjelenő kettősséget. Ilyennek érezték az iráni, Zarathusztrát követő emberek, és amit így éreztek, azt törvénybe is foglalták. Úgy kívánták berendezni életüket, hogy a külső törvényhozás is kifejezze fölfelé törekvésüket. Ez volt a zoroasztrizmus külső következménye. Eszerint kell tárgyalnunk az Irán és Turán közötti ellentétet. A turáni király, Ardzsászp és Zarathusztra pártfogójának, Gustászpnak a háborúját pedig - amelyről az okkult történelem annyi mindent, még pontos részleteket is mond - Észak és Dél ellentétének, illetve még a háborút követően is folytatódó lelkiállapotnak kell tekintenünk mindkét területen, Iránban és Turánban is. Ha ezt megértjük, akkor láthatjuk, hogy Zarathusztrából egy bizonyos lelki áramlat árad ki a hatása alatt álló emberiségre.

Mindenekelőtt így kellett leírnunk azt a keretet, azt a környezetet, ahová Zarathusztrát helyezték. Hiszen tudjuk, hogy Zarathusztra individualitása inkarnálódott az Ábra- hámtól háromszor tizennégy nemzedéken keresztül átáramló vérben, aki a Máté-evangéliumban azután a názáreti Jézusként jelenik meg. Ezt az individualitást először ott kellett felkeresnünk, ahol legelőször találkozunk vele az Atlantiszt követő korszakban. Most pedig felmerül a kérdés: miért éppen az a vér felelhetett meg leginkább Zarathusztra egyik későbbi megtestesülése számára, amely Ábrahámtól kezdve nemzedékeken keresztül áramlott alá Elő-Ázsiában? Végül is a názáreti Jézus Zarathusztra következő inkarnációinak egyike.

Először az ebben a vérben megnyilvánuló középpont kérdését kellett felvetnünk és megválaszolnunk ahhoz, hogy fel tudjuk tenni a második kérdést. Zarathusztra individualitásában van a középpont, amely a héber nép vérében testesült meg. Holnap azt kell majd megbeszélnünk, hogy Zarathusztrának miért éppen ebből a vérből és ebből a népből kellett külső testi burkát vennie.