A sorozat elején elhangzó előadásokban szükségképpen újra előfordul majd néhány dolog, amit a Lukács-evangélium megbeszélésekor már elmondtam. Jézus Krisztus életében bizonyos tények csak akkor érthetők meg, ha ezt a két evangéliumot némiképp összevetjük egymással.

A Máté-evangélium belső megértéséhez elsősorban azt kell tudnunk, hogy az az individualitás, akiről ez az evangélium szól, testiségét illetően Ábrahámtól származik, és háromszor tizennégy nemzedéken keresztül átöröklődve magában hordozza Ábrahám egész nemzetségének, vagyis a hébereknek mintegy a sűrített kivonatát, ez az individualitás pedig a szellemtudomány kutatója számára azonos azzal, akit Zoroaszternek vagy Zarathusztrának nevezünk. Tegnap Zarathusztra működésének mintegy a külső környezetét írtuk le. Ám szükség lesz még arra is, hogy néhány dolgot megemlítsünk a Zarathusztra környezetében uralkodó világszemléletekről és eszmékről. Meg kell ugyanis mondanunk, hogy egy főbb vonalaiban mélységesen fontos világszemlélet bontakozott ki azon a területen, ahol az ősidőkben Zoroaszter vagy Zarathusztra tevékenykedett. Elég csak néhány mondatot idéznünk a legrégebben élt Zarathusztrának tulajdonítható tanításból, hogy rámutassunk az egész Atlantisz utáni világnézet mély alapjaira.

Már a külső történelem is elmondja, hogy Zarathusztra egy olyan tanítást képviselt, amely arra a két princípiumra épült, amelyet mi Ormuzd, a jó, a fényes lény és Ahriman, a sötét, a gonosz lény princípiumának nevezünk. Ám a vallásrendszer ugyanakkor már külső megjelenítésükben is azt hangsúlyozza, hogy a két princípium - Ormuzd vagy Ahura Mazda és Ahriman - mégiscsak egyetlen közös princípiumra, Zurván Akaranára vezethető vissza.

Mi ez az egységes és ősi princípium, ahonnan a két másik - a világban egymással harcoló - princípium származik? Zurván Akaranát általában „a meg nem teremtett, végtelen idő”-nek fordítják. Azt mondhatjuk tehát, hogy Zarathusztra végeredményben arra az ősi princípiumra vezeti vissza tanítását, amelyben a világ folyása közben csendesen tovatűnő időt kell látnunk. De a szó jelentésében benne van az is, hogy az idő, az idő körforgásának eredete felől már nem kérdezősködhetünk. - Fontos világosan tudatosítanunk magunkban a gondolatot, hogy kozmikus összefüggésben bármiről beszélhetünk anélkül, hogy belsőleg jogunk lenne tovább kérdezősködni, például az efféle ősi princípiumok okairól. Az emberek külsődleges, absztrakt gondolkodása aligha mond le valaha is arról, hogy amikor valamilyen okra rámutatnak, akkor ne kérdezősködjék újra és újra az oknak az okáról, és hogy ne forgassa vissza szinte a végtelenségig a fogalmakat. Ha valóban szilárdan akarunk állni a szellemtudomány talaján, akkor egy alapos meditációval egyszer tisztáznunk kellene, hogy valahol meg kell állnunk, és fel kell hagynunk az eredetre, az okra vonatkozó kérdezősködéssel, ha pedig egy bizonyos pontnál tovább teszünk fel kérdéseket, akkor csupán játékot űzünk a gondolkodásból.

A szellemtudomány körvonalai című könyvemben már rámutattam erre az ismeretelméleti tényre, ahol azt mondtam, hogy ha valaki barázdákat lát az úton, akkor megkérdezheti, hogy azok mitől vannak. A válasz: egy kocsi kerekeitől. Az illető tovább kérdezhet: hol vannak a kocsin a kerekek? Még tovább kérdezhet: miért vág barázdát a kerék? Választ is kaphat rá: azért, mert végigment az úton. De az illető még tovább kérdezhet: miért ment végig a kocsi az úton? A válasz pedig: azért, mert valakinek arra kellett mennie. - Ennél a kérdésnél azonban végül már oda lyukadunk ki, hogy milyen elhatározás késztette az illetőt a kocsi használatára, és ha nem állunk meg ott, hogy az illetőnek ez volt a szándéka, hanem tovább kérdezősködünk szándékának okai felől, akkor kérdezősködéseinknek tulajdonképpen már nincs semmi értelme, és benne rekedünk egy kérdés-felelet játékban.

Így van ez a nagy világnézeti kérdésekkel is - valahol meg kell állnunk velük. Meg kell állnunk tehát Zarathusztra tanításainak alapjánál, a csendesen tovatűnő időnél. Zarathusztra követői magát az időt ismét két részre osztják, jobban mondva két princípiumot származtatnak belőle: a jó, a fény princípiumát - tegnap meglehetősen határozott képet adtam erről, mint Ormuzd princípiumáról - és a gonosz, a sötétség, Ahrimán princípiumát. Az óperzsa felfogásnak hallatlanul mély a jelentősége, hiszen azt jelenti, hogy mindaz, ami a világban gonosz, ami rossz, és mindaz, amit fizikai képében homályosnak, zavarosnak, sötétnek kell neveznünk, az nem eredendően gonosz, sötét és rossz. Éppen arra hívtam fel a figyelmet, hogy az óperzsa gondolkodás például a farkast - amely bizonyos vonatkozásban valamiféle vadat és gonoszát ábrázol, olyasvalamit, amiben az ahrimáni princípium működik - úgy tekinti, mint olyan lényt, amely visszafejlődött, amikor magára maradt, és így az ahrimáni princípium működni tudott benne, a farkas ilyen értelemben tehát egy lecsúszott lény, amely eredendően kétségkívül jó volt. Ó-perzsa, ó-árja felfogás szerint minden létesülésnek az az alapja, hogy a rossz, a gonosz abból jön létre, ami egy korábbi időpontban, akkori formájában jó volt, de egy későbbi időszakban is ezt az alakját őrzi meg, vagyis ahelyett, hogy előrehaladna, továbbra is megtartja korábbi időponthoz illő alakját. Az óperzsa szemlélet mindent, ami rossz, sötét és gonosz, abból vezet le, hogy a lények korábban jó formája később is megőrizte ugyanazt az alakját, ahelyett, hogy kellőképpen megváltozott volna. A jó és a rossz harca onnan ered, hogy azok a lények, amelyek a korábbi időkből a későbbi időszakokba változatlan formában jutnak át, összeütközésbe kerülnek az előrehaladottakkal. Ó-perzsa felfogás szerint a jó és a rossz harca tehát nem más, mint összecsapás a között, aminek megfelelő alakja van a jelenben, illetve ami a régi alakját hozza át a jelenbe. A rossz tehát nem abszolút rossz, hanem csupán nem megfelelő helyen lévő jó - olyasvalami, ami egy korábbi időszakban volt jó. Vagyis az, ami ma rosszként jelenik meg, olyasvalami, ami a korábbi időszakot őrzi meg a jelenben. Ahol pedig a korábbi és a későbbi még nem lépett harcba egymással, ott az idő még egységesen és külön mozzanatokra való tagolódás nélkül hömpölyög tovább.

Mély jelentősége van annak a szemléletnek, amelyet az Atlantisz utáni első népek nyomán a zoroasztrianizmusban találunk meg. Ha megfelelő módon nézzük ezt a szemléletet, amelyet tulajdonképpen a zoroasztrianizmus alapelvének is tekinthetünk, akkor láthatjuk, hogy ugyanazt foglalja magába, amit egy bizonyos szempontból tegnap már jellemeztünk, és amiről láthatjuk, hogy éppen azoknál a népeknél kerül oly erősen előtérbe, melyek Zarathusztra tanítását követték. Láthatjuk, hogy ezek a népek mind belátták, hogy ennek a két, egyaránt az idő egyforma áramlatából kinövekvő mozzanatnak szükségképpen magában az időben kell egymással szembekerülnie, és hogy csak az idők folyamán lehet rajtuk felülkerekedni. Láthatjuk, hogy arra is szükség van, hogy valami új jöjjön létre, és arra is, hogy megmaradjon a régi, és hogy a világ, de különösen a Föld, e kettő kiegyenlítődésével érje majd el fokozatosan a célját. Ám ez a szemléletmód oly módon az alapja minden magasabbra törő fejlődésnek, ahogyan az imént írtuk le, és ahogyan abban mutatkozik meg, ami a zoroasztrianizmusból ered. Miután a zoroasztrianizmus a tegnap jelzett időkben kijelölte magának ősi székhelyét ezeken a területeken, mindenütt éreztette hatását, ahol csak megjelent, mégpedig úgy, hogy mindenbe, amire hatással, mégpedig igen mély hatással volt, apránként belecsepegtette a régi és az új ellentétét.

Zarathusztra azért lehetett olyan mély hatással az összes őt követő korszakra, mert amikor eljutott az ő idejében elérhető legmagasabb beavatáshoz, akkor két tanítványt nevelt fel. Korábban már említettem őket. Az egyik tanítványát mindenre megtanította a bennünket körülvevő, érzékelhető tér, az egyidejűség titkairól, a másiknak pedig a tovatűnő idő, az evolúció, a fejlődés összes titkát tanította meg. Rámutattam már arra is, hogy egy olyan tanító-tanítvány kapcsolatnak, mint amilyen Zarathusztra és két nagy tanítványa között volt, bizonyos időpontjában valami egészen különleges dolog következhet be: a tanító feláldozhat valamit saját lényéből a tanítványai számára. Zarathusztra pedig - amilyen akkor volt, amikor Zarathusztrának hívták - saját lényéből odaáldozta két tanítványának tulajdon asztráltestét és étertestét. Zarathusztra individualitása, legbenső lénye azonban érintetlen maradt a mindig visszatérő megtestesülései számára. De asztrális ruhája, asztrálteste, amelyben az Atlantisz utáni fejlődés ősrégi korszakában mint Zarathusztra élt, olyan tökéletes volt, annyira áthatotta Zarathusztra egész lénye, hogy nem porladt szét, mint a többi ember asztrálteste, hanem épen maradt. A világfejlődés során bizonyos emberi burkok épségben maradhatnak az őket hordozó individualitás elmélyültsége következtében. Az egyik tanítvány, aki a tér és az érzékeink terét egyidejűleg átható dolgok titkait kapta Zarathusztrától, abban a személyiségben született meg újra, akit a történelem folyamán az egyiptomiak Thotnak vagy Hermésznek neveztek. Zarathusztra újra megtestesült tanítványának, akit arra szemeltek ki - az okkult kutatás így tanítja -, hogy Egyiptomban Hermész vagy Thot legyen, nemcsak hogy meg kellett szilárdítania magában mindazt, amit egy korábbi megtestesülése során Zarathusztrától vett át, hanem még azzal is meg kellett erősítenie, hogy a szent misztériumok szerint lehetséges módon magába fogadja, magába ömlessze vagy szűrje át Zarathusztra épen maradt asztráltestét. Így született meg újra Zarathusztra egyik tanítványának individualitása az egyiptomi kultúra megalapítójaként, és így fogadta magába Hermész - vagy Thot - Zarathusztra asztráltestét. Az egyiptomi Hermészben tehát egyenesen Zarathusztra lényének egyik alkotórésze van benne. Zarathusztra lényének ezzel az alkotórészével - és azzal, amit tőle még tanítvány korából hozott magával - vitte véghez Hermész mindazt, ami nagy és jelentőségteljes az egyiptomi kultúrában.

Természetesen egy megfelelő népnek is rendelkezésre kellett állnia, hogy megtörténhessen olyasvalami, ami Zarathusztra e képviselője, e küldötte által megtörtént. Amit Hermész, Zarathusztra tanítványa a lelkekbe ültetett, csak azoknál a népeknél találhatott termékeny talajra, akik Atlantisz tájairól a jobbára déli utakon vándoroltak el és Afrika keleti részén telepedtek le, sokan közülük megőrizve a tisztánlátás atlantiszi módját. Az egyiptomi lakosságban ütközött össze lelki állapotuk azzal, amit Hermésztől kaphattak meg, és ebből alakult ki az egyiptomi kultúra.

Ez egy egészen különleges kultúra volt. Gondoljanak csak arra, mi mindent adott át tanításaiból Zarathusztra drága kincsként Hermésznek az egyidejűség, a tér titkaiból! Ennek következtében Hermészben éppen a legfontosabb volt meg abból, amit Zarathusztra tudott. Többször rámutattunk már Zarathusztra tanításának legjellegzetesebb pontjára, arra, hogy a Nap testéről, külső fényéről, a Nap külső, fizikai fénytestéről beszélt híveinek, és megmutatta nekik, hogy a Nap teste egy magas szellemi lény külső burka csupán. Zarathusztra tehát annak titkait bízta rá Hermészre, ami szellemi lényként az egész természet alapja a térségeken át, ami egyidejű ugyan, de az idő következtében korszakról korszakra mindig előrehaladva, mindig újnak mutatkozik egy-egy korszakban. Hermész azt tudta, ami a Napból ered és fejlődik tovább. Ezt helyezhette bele azoknak a lelkébe, akik Atlantisz lakói közül kerültek át oda, mert ezek a lelkek láttak bele egykoron természetes adottságuk következtében maguk is a Nap titkaiba, halványan megőrizve belőle valamit emlékezetükben. Hiszen szakadatlanul fejlődésben volt minden, azoknak a lelke is, akiknek fel kellett vennie Hermész bölcsességét, és maga Hermész is.

Zarathusztra másik tanítványánál más volt a helyzet. Ő az idő folyásának titkait vette át, meg kellett kapnia tehát azt is, ami a fejlődés során a régi és az új torlódása, az ellentét vagy ellentett hatás. De Zarathusztra ennek a tanítványának is odaáldozta mivolta egyik részét, ő is megkaphatta újraszületéskor Zarathusztra áldozatát. Míg tehát Zarathusztra megőrizte individualitását, burkai leváltak róla, mivel azonban egy ennyire hatalmas individualitás tartotta össze őket, érintetlenek maradtak, nem porladtak szét. Ez a második tanítvány, aki a tér bölcsességével ellentétben az idő bölcsességét kapta meg, újraszületése bizonyos időpontjában megkapta Zarathusztra étertestét, amelyet ugyanúgy feláldozott, mint az asztráltestét. Az újratestesült Zarathusztra-tanítvány pedig nem más, mint Mózes, aki Zarathusztra épen maradt étertestét még egészen kicsi gyermek korában fogadta magába. A valóban az okkultizmusra épülő vallásos forrásművekben rejtélyes módon minden benne van, ami úgy vezet bennünket a rejtélyek nyomára, ahogyan az okkult kutatás tanítja. Ha Mózes Zarathusztra újratestesült tanítványa volt és fel kellett vennie magába Zarathusztra épségben megmaradt étertestét, valami egészen különös eseménynek kellett történnie vele. Mielőtt még megszerezhette volna környezetéből a megfelelő benyomásokat, mint a többi ember, mielőtt még individualitásába leereszkedhettek volna a külvilág benyomásai, szellemi mivoltába már be kellett szűrődnie annak a csodálatos örökségnek, amelyet Zarathusztrától kellett kapnia. Erről szól a jelképes leírás, hogy elhelyezték egy ládikában, és úgy tették bele a folyóba, ami egyfajta különös beavatásnak látszik, hiszen a beavatás abból áll, hogy az ember egy időre elzárkózik a külvilágtól, közben pedig azt, amit meg kell kapnia, magába átszűrve kapja meg. Amikor tehát Mózes el volt rekesztve a külvilágtól, egy bizonyos pillanatban beletagozódhatott Zarathusztra épségben megőrzött éterteste. Kivirágozhatott belőle az idő csodálatos bölcsessége, melyet egykor Zarathusztra közölt vele, megajándékozták most vele, ami képessé tette, hogy a nép számára is érthető, egymást követő képekkel ábrázolja az idő bölcsességét. Ezért találkozhatunk Mózesnél a Teremtés hatalmas képeivel olyan közérthető imaginációk formájában, amelyek az idő bölcsességének részeként Zarathusztrától erednek. Újraszületett a tudás, újraszületett a bölcsesség, amit Zarathusztrától kapott. Belső világa mélyén ez attól szilárdult meg, hogy Zarathusztra éteri burkát vette át.

Az emberiség fejlődése számára ennyire fontos folyamathoz azonban nemcsak az szükséges, hogy egy beavatott kezdeményezze a kultúra megmozdulását, hanem az is, hogy amit a kultúra csírájaként az ilyen nagy individualitásnak el kell vetnie, azt a megfelelő, vagyis a hozzá illő nép talajába tudja vetni. Ha pedig meg akarjuk vizsgálni a népi csírát, a népi talajt, ahová Mózes el tudta vetni, amit Zarathusztra bízott rá, helyénvaló Mózes bölcsességének bizonyos sajátosságával foglalkoznunk.

Mózes tehát egy korábbi inkarnációjában Zarathusztra tanítványa volt. Akkoriban ismerte meg az idő bölcsességét és a titkot, amelyet úgy jellemeztünk, hogy mindig egy korábbi ütközik össze egy későbbivel, és így jön létre az ellentét. Ha Mózesnek az idő bölcsességével kellett bekapcsolódnia az emberiség fejlődésébe, az ő bölcsességének ellentétbe kellett kerülnie egy másfajta bölcsességgel, amilyen Hermész bölcsessége volt. Ez történt. Azt mondhatjuk, hogy Hermész Zarathusztrától a közvetlen bölcsességet, a Nap bölcsességét kapta, vagyis azt a tudást, ami lényegének megfelelően titokzatosan él a fény és a Nap testének külső fizikai burkában, vagyis ami a közvetlen úton halad. Mózesnél másképpen volt. Ő azt a bölcsességet kapta, amelyet az ember inkább a sűrűbb étertestben és nem az asztráltestben tart meg. Azt a bölcsességet kapta, amely nemcsak feltekint a Napra és megkérdi, hogy fenséges lényéből mi minden árad, hanem azt is megérti, ami a Nap fényével, a Nap adományaival szembehelyezkedik és anélkül, hogy rosszabbá válna tőle, feldolgozza magában, ami földivé, sűrűvé lett, ami elöregedve, megszilárdulva válik ki a Földből: Mózes a Föld bölcsességét kapta meg, ami ugyan a Nap bölcsességében él, de mégis a Földé. A Föld létesülésének titka lett Mózesé, hogy hogyan és mi módon fejlődött a Földön az ember és alakult ki a Föld szubsztanciája azután, hogy elszakadt tőle a Nap. Ez a kirívó ellentét Hermész tanítása és Mózes bölcsessége között, ha nem kívülről, hanem belülről vesszük szemügyre azt.

Korunkban persze vannak olyan nézetek is, amelyek „a sötétben minden tehén fekete” elvet követve szemlélik az ilyen dolgokat. Ők azután mindenütt csak azt veszik észre, ami ugyanaz, és felettébb boldogok, ha például Hermésznél és Mózesnél is ugyanazt találják: itt is hármasság van, és ott is, emitt is négyesség van, és amott is. De ezzel nem sokra mennek. Hiszen ez olyan, mintha valakit botanikusnak szeretnénk nevelni, és mondjuk nem a rózsa és a szegfű közötti különbségre tanítanák meg, hanem csak arra mutatnának rá, ami megegyezik a kettőnél. Nem boldogulunk vele. Tudnunk kell, miben különböznek a lények és a bölcsességek is. Azt is tudnunk kell, hogy Mózes bölcsessége teljesen más volt, mint Hermészé. Mindkettő Zarathusztrától eredt ugyan, de ahogyan az egység is szétválik és különféleképpen nyilvánul meg, Zarathusztra is különböző módon nyilatkozott meg mindkét tanítványának.

Ha engedjük hatni magunkra Hermész bölcsességét, mindent megtalálunk, ami számunkra világossá teszi a világot, ami megmutatja nekünk a világ kezdetét, és hogy milyen hatással van rá a fény De Hermész bölcsességében nem találunk olyan fogalmakat, amelyek egyúttal megmutatnák, hogyan gyakorol hatást minden keletkezés során az előbbi a későbbire, hogyan keletkezik emiatt viszály a múlt és a jelen között, és hogyan szegül szembe a sötétség a fénnyel. Hermész bölcsességében alapjában véve nincs is meg a Föld bölcsessége, amiből megérthetnénk, hogyan alakult ki az emberrel együtt a Föld, miután elszakadt tőle a Nap. Mózes bölcsességének küldetése viszont kiváltképpen az volt, hogy éppen ezt értesse meg az emberrel. Mózesnek a Föld, Hermésznek a Nap bölcsességét kellett elhoznia. Mózesben tehát a Föld létesülése, az ember földi fejlődése világlik fel, amikor emlékezetébe idézi mindazt, amit Zarathusztrától kapott, mintegy a földi világból indul ki. A földi világ azonban elszakadt a Naptól, elhalványodott, árnyék lett már abból, ami benne még napszerű. A földi világ elébe megy a napszerűnek és találkozik vele. Ezért kellett Mózes földi bölcsességének a konkrét létezés során ténylegesen összetalálkoznia Hermész Napbölcsességével, a két irányzatnak össze kellett ütköznie. Ezt írja le a maga teljes valóságában még kívülről nézve is egészen csodálatos módon Mózesnek, a Mózes-féle beavatásnak és Hermész bölcsességének összecsapása. Abban, hogy Mózes Egyiptomban született, népét Egyiptomba hurcolták és Hermész egyiptomi népével került összeütközésbe, a Nap és a Föld bölcsessége összecsapásának külső visszfénye rejlik, ahogyan Zarathusztrától eredtek mind a ketten, de mégis a fejlődés teljesen más áramlatát árasztották le a Földre, és ahogyan együtt kell működniük, és egybe kell vágniuk.

A misztériumok módszereivel kapcsolatos bölcsesség mindig egészen különleges módon fejezi ki magát az emberi és az egyéb események legmélységesebb titkairól. A bibliai teremtés- történet titkai címmel Münchenben tartott előadásaim során rámutattam már, milyen rendkívül nehéz szavakba foglalni bármilyen ismert és közérthető nyelven a nem csupán az ember, hanem a világ legmélyebb titkainak tényeit is felölelő nagy igazságokat. Számunkra sokszor csak béklyók a szavak, hiszen már jó ideje szigorúan meghatározott értelmük van. Ha pedig a lelkünkben feltárulkozó nagy feleletekkel a nyelvhez fordulunk, és szavakba szeretnénk önteni őket, akkor csak küszködünk a bizonyos vonatkozásban oly gyenge és valóban nem megfelelő eszközünkkel, a nyelvvel.

A legnagyobb otrombaság, ami a 19. században elhangzott, sőt, mostanában is számtalanszor megismételték, az itatóspapír korszakában, hogy minden valódi igazság kifejezhető egyszerűen, és a maga kifejezésformáival éppen a nyelv a mércéje annak, hogy valaki valamilyen igazság birtokában van-e, vagy sem. A mondat azonban csak azt fejezi ki, hogy akik kimondják, nincsenek a valódi igazság birtokában, csupán a nyelv útján évszázadokon keresztül átadott igazságokat ismerik, csak kissé átalakítva őket. Nekik azután elegendő a nyelv, és nem is érzik a harcot, amelyet néha meg kell vívnunk vele. Ahol azonban valami nagy, hatalmas dologról van szó, nagyon is nagy a lelki harc, amelyet meg kell vívnunk.

Már Münchenben is megemlítettem, milyen nagy harcot jelentett a nyelvvel A beavatás kapuja című rózsakeresztes misztériumjáték első, a „meditációs szobában” játszódó jelenetének vége. Csak a legeslegcsekélyebb mértékben lehetett a nyelv szűk kereteibe öntenem, amit ott a hierofantosznak kellett volna mondania a tanítványnak.

A szent misztériumokban pedig éppen a legmélységesebb titkokat fejezték ki. Emiatt érezték mindig a misztériumokban, milyen gyenge eszköz a nyelv, mennyire alkalmatlan, hogy képet nyújtson arról, amit az ember tulajdonképpen mondani akar. Ezért kerestek mindig a misztériumokban kifejezőeszközöket a lélekben belsőleg átélt élmények számára. A leggyengébb kifejezőeszközöknek pedig éppen azok bizonyultak, amelyeket évszázadokon át külső használatra, külső érintkezésre őrzött meg az ember. Alkalmasnak bizonyultak viszont a tér végtelenségébe vetett tekintet előtt feltáruló képek, a csillagképek: egy meghatározott időpontban felkelő csillag, vagy ahogyan két csillag takarja egymást egy meghatározott időpontban, röviden, az ilyen és az ehhez hasonló képeket jól lehetett használni arra, hogy kifejezzék, mi megy végbe bizonyos módon az emberi lélekben. Ezt szeretném röviden bemutatni.

Tegyük fel, hogy egy bizonyos időpontban azáltal kell megtörténnie egy nagy eseménynek, hogy egy ember lelke akkor vált éretté arra, hogy átéljen valami nagy dolgot. És hogy azt átadja a népeknek, vagy azt akarták kifejezni, hogy az illető nép, vagy az emberiség egy egész része egy különösen érett állapotba került, a fejlődés során egy bizonyos fokozatra érkezett, és meg akarták mutatni, hogyan illeszkedett bele ebbe a népbe egy talán egészen másfelől érkező individualitás. Amikor tehát egy individualitás és egy néplélek fejlődésének tetőpontja egybeesik és a kettő egybeesésének egyedülálló voltát akarták kifejezni. Ebben az esetben bármit is öntenénk szavakba az eseményről, sohasem hangoznék eléggé fenségesen ahhoz, hogy eltöltse érzésvilágunkat az esemény jelentőségével. Ezért fejezték ki ezt úgy, hogy egy nagy individualitás és egy néplélek legmagasabb erejének egybeesése olyan, mint amikor a Nap az Oroszlán csillagképben áll, onnan sugározza fényét. Itt az Oroszlán képét vették, hogy képszerűen fejezzék ki erejét az emberiség fejlődésében. Arra, ami az emberiségben zajlik le, abból lett a kifejezőeszköz, ami odakint, a világűrben kínálkozott rá. Az emberiség története során használt kifejezések a világűrből eredtek, a csillagok járásából vették őket. Szellemi tényeket fejeztek ki velük az emberiségben.

Amikor olyasmit mondanak, hogy a Nap az Oroszlán jegyében áll, és az égi esemény - vagyis hogy a Nap egy bizonyos csillagképet eltakar - szimbolikusan egy eseményt fejez ki az emberiség fejlődésében, könnyen lehet, hogy a közönségesen gondolkodó emberek megfordítják az ilyesmit és úgy vélik, hogy az emberiség történelmére vonatkozó összes esemény már eleve, titkosan, burkoltan meg van írva a csillagok járásában. Holott valójában csak a csillagok konstellációjából vett képekkel fejezték ki, mi történik az emberiségben. A valóság mindig az ellenkezője annak, amit a közönségesen gondolkodó emberek szeretnek.

Ennek a kozmosszal való kapcsolatnak bizonyos tisztelettel kellene eltöltenie bennünket minden iránt, amit az emberiség fejlődésének nagy eseményeiről mondanak, és amit a kozmikus létből vett képekben fejeznek lei. De mégis van egy rejtett kapcsolat a teljes kozmikus lét és a között, ami az emberi létben történik. Ami ugyanis a Földön végbemegy, az a tükörképe annak, ami a kozmoszban történik.

Hermész Nap-bölcsességének és Mózes földi bölcsességének szembekerülése, úgy, ahogyan az Egyiptomban kifejeződik, szintén a kozmosz hatásmódjainak képmása, tükörképe. Gondoljanak csak a Nap bizonyos, a Földre sugárzott hatásaira, továbbá azokra a hatásokra, amelyeket a Föld sugároz vissza a világűrbe. Nem mindegy hol találkozik a kétféle hatás a térben, mert a kibocsátott és a visszavert sugarak találkozásának különböző lesz majd a következménye is aszerint, hogy közelebb vagy távolabb találkoznak. Hermész és Mózes bölcsességének összeütközését Ó-Egyiptom misztériumaiban úgy ábrázolták, hogy az olyasvalamivel hasonlítható össze, ami a mi szellemtudományos kozmológiánk szerint lényegében már megtörtént a kozmoszban. Tudjuk, hogy egykor régen a Nap elszakadt a Földtől, a Föld azután egy ideig még együtt maradt a Holddal, majd egy része kisodródott az űrbe, a mai Hold formájában szintén elhagyta a Földet. A Föld tehát ismét visszaküldött magából egy részt a Nap felé, mint Holdat. A sajátos folyamat, amikor Mózes földi bölcsessége az egyiptomi népben Hermész Napbölcsességével találkozott, szintén olyan volt, mint a Föld „kisugárzása” a Nap felé.

A Mózes-bölcsességről azt mondhatjuk el a továbbiak folyamán, hogy a Nap-bölcsességtől való elszakadása után a Föld és az ember tudományaként - mint földi bölcsesség - fejlődött tovább, de úgy hogy a Nap felé növekedve magába fogadta, ami közvetlen bölcsesség formájában érkezett a Napról, és amivel most áthatotta magát. De a közvetlen Nap-bölcsességgel csak egy bizonyos pontig kellett magát áthatnia, később már egyedül kellett továbbhaladnia és önállóan kellett fejlődnie. Ezért a Mózes-bölcsesség csak addig maradt Egyiptomban, amíg eléggé magába nem fogadhatta, amire szüksége volt, utána megtörtént „Mózes gyermekeinek kivonulása Egyiptomból”, azért hogy megemésszék, és most már önállóan vigyék előbbre azt, amit a földi bölcsesség magához vett a Nap-bölcsességből.

Mózes bölcsességén belül tehát két részt kell megkülönböztetnünk: az egyik Hermész bölcsességének ölén fejlődik, amely minden oldalról körülveszi és szakadatlanul táplálja, a másik része azután elválik tőle és az Egyiptomból való kivonulás után tőle különválva fejlődik, Hermész bölcsességét saját kebelén belül három szakaszban fejlesztve tovább. Hová kell fejlődnie Mózes bölcsességének? Mi a feladata? - Nem más, mint hogy újra visszataláljon a Naphoz vezető útra, miután földi bölcsességgé lett. Mózes azzal, amit egykor Zarathusztrától kapott, földi irányítónak született. Neki kell újra visszatalálnia az útra. Különböző szakaszokban iparkodik visszafelé, miközben átitatja magát az első szakaszban Hermész bölcsességével, és úgy fejlődik tovább. Amit átélt az úton, az a legjobban ismét csak kozmikus folyamatok képével ábrázolható. Amikor ismét visszasugárzik az űrbe, ami a Földön történik, a Naphoz vezető úton először a Merkúrral találkozik. Tudjuk, hogy az okkult terminológia szerinti Merkúrt ma szokás szerint Vénusznak nevezi a csillagászat, annak a neve pedig, amit általában Merkúrnak neveznek, okkult értelemben véve Vénusz. Amikor tehát elindulunk a Nap felé a Földről, először a Merkúrral, majd továbbhaladva a Vénusszal és végül a Nappal találkozunk, illetve azzal, amit e három névvel jelölünk. Mózesnek tehát Zarathusztra örökségét úgy kellett belső, lelki folyamatokban továbbfejlesztenie, hogy a visszafelé vezető úton ismét megtalálhassa, ami a Naphoz tartozik. Bizonyos fokig előre kellett fejlődnie tehát. A bölcsességnek, amelyet ő ültetett el a világi kultúrába, úgy kellett fejlődnie, ahogyan népének adatott meg. Az ő útja tehát az volt, hogy azt, amit Hermész mint egy sugár- köteget közvetlenül a Napról hozott, újból kifejlessze a visszavezető úton, mintegy fordítva járva az utat, miután felvett valamit magába Hermész bölcsességéből.

Tudjuk, hogy a később Merkúrnak, Thotnak nevezett Hermész művészetet és tudományt hozott népének, evilági ismereteket és művészeteket, oly módon, ahogyan népe használni tudta. Más, szinte ellentétes módon kellett Mózesnek továbbhaladnia a Hermész-Merkúr állapotig, neki visszamenőlegesen kellett kialakítania Hermész bölcsességét. Ezt ábrázolja a héber nép fejlődése Dávid korának és uralkodásának időpontjáig, aki zsoltárénekes királyként, isteni prófétaként lép elénk, isteni férfiúként hol kardot, hol hangszert tartva a kezében. Dávidot a héber nép Hermészének, Merkuriuszának ábrázolják. A héber népből eredő áramlat most már oly messzire jutott, hogy megteremthette saját Hermészét, saját Merkúrját. Dávid korszakában tehát Hermész magukba fogadott bölcsessége Merkúr régiójáig jutott el.

Mózes bölcsességének most már addig a pontig kellett eljutnia visszafelé haladó pályáján, ahol a Vénusz régiója van, ha szabad így mondanom. A héberség abban az időben jutott el a Vénusz-régióhoz, amikor Mózes bölcsességének, vagyis annak, ami az ő bölcsességeként áramlott alá évszázadokon át, egyesülnie kellett egy egészen más elemmel, a bölcsességnek egy másik, mintegy a másik oldalról odasugárzó áramlatával. Ahogyan a Földről az űrbe visszasugárzó fény egy ponton a Vénuszra talál a Naphoz vezető úton, Mózes bölcsessége is így találkozott össze a babiloni fogságban azzal, ami az ellenkező irányból, Ázsiából sugárzott át oda. A babiloni fogság során a héber nép bölcsessége azzal találkozott össze különleges fejlődése során, ami a babiloni és a kaldeus misztériumokban már csak mérsékelt formában nyilvánult meg. A Mózes-féle bölcsesség úgy fogadta magába azt, ami közvetlenül a zoroasztrianizmus szentélyeiből indult ki és a kaldeusok és a babiloniak misztériumaiban és bölcsességében csökkentett formában terjedt tovább, mintha egy vándor úgy hagyta volna el a Földet, hogy tudta volna mindazt, ami ott van, áthaladt volna a Merkúr körzetén és a Vénusz régiójába érkezett volna, hogy ott fogadja magába a ráeső napfényt. Most, a babiloni fogság folyamán, ezt fogadta magába a Mózes-bölcsesség, ekkor egyesült azzal, ami egészen az Eufrátesz és a Tigris vidékéig jutott el.

Ekkor azonban még valami más is történt. Mózes ténylegesen is találkozott azzal, ami egykor a Naptól eredt. Nem ő maga, hanem az, amit bölcsességével népének örökül hagyott, közvetlenül a Naphoz kötődő babiloni bölcsességgel egyesült azokon a helyeken, ahová a héberek bölcsességének a babiloni fogság idején kellett vetődnie. Mert ott tanított ez idő tájt az Eufrátesz és a Tigris környéki misztériumhelyeken - amelyekkel akkoriban ismerkedtek meg a héber bölcsek - az újra testet öltött Zarathusztra. Nagyjából a babiloni fogság idején öltött testet újra Zarathusztra, és ő, aki bölcsessége egy részét egykor átadta, ott tanított, hogy abból egy részt visszakapjon. Mindig újból testet öltött és így lett ebben a Zaratasz vagy Nazaratosz nevet viselő életében a babiloni fogságba vetett és a vidék szentélyeivel ismerkedő zsidók tanítója.

Közben Mózes bölcsessége előrehaladt, tovább áramlott, így került össze azzal, ami maga Zarathusztra lehetett, miután a távolabbra eső misztériumhelyekről Elő-Ázsiába költözött. Mert Zarathusztra ott a kaldeus beavatott tanítványoknak és egyes beavatott tanítóknak is a tanítómestere lett, azokat tanítva, akik a Mózes-féle bölcsesség megtermékenyítő erejét most fogadták magukba, és ennek azért tehettek eleget, mert amit egykor Zarathusztra az ősapjuknak, Mózesnek tanított, azt most magától az újratestesült Zarathusztrától - Zaratasztól vagy Nazaratosztól - kaphatták meg újból. Ez volt a Mózes- bölcsesség sorsa. Valójában Zarathusztrától eredt, de idegen területre helyezték át. Olyan volt ez, mintha egy lényt a Napról bekötött szemmel levittek volna a Földre és visszafelé haladtában mindent újból meg kellene keresnie, amit elveszített.

Így volt Mózes Zarathusztra tanítványa. Az egyiptomi kultúrában élve belső világában felragyogni látta mindazt, amit egykor Zarathusztrától kapott, de úgy, mintha nem tudta volna, hogy az elválasztott szárazföldekről honnan is ragyog feléje, és elindult afelé, ami egykor Nap volt, Hermész bölcsessége felé Egyiptomban, ami nem visszatükrözve nyújtotta Zarathusztra bölcsességét, mint ő, Mózes, hanem közvetlen úton. Miután pedig Hermész bölcsességéből már eleget vett fel magába, a Mózes-féle bölcsesség áramlata egyenesen fejlődött tovább. Azután, Dávid korszakában, egyenesen egy Hermész-kultusz, egy saját tudomány és művészet alapjait veti meg, a Nap felé halad, ahonnan egy olyan alakban indult el, amelyben eleinte rejtve kellett megjelennie.

Az óbabiloni iskolákban Zarathusztra csak úgy taníthatott - Püthagoraszt is ő tanította -, ahogyan egy bizonyos testben egyáltalán tanítani lehet, hiszen eszközül mindenki a maga testére van utalva. Mivel Zarathusztrának a kor haladásához mérten új formában kellett kifejeznie a teljes Nap-bölcsességet, amelyet egykor Hermésznek és Mózesnek kifejezésre juttatott és átadott, a korszak előrehaladásának megfelelő eszközzel, testi burokkal kellett rendelkeznie. Mindazt, amit újból létrehozhatott, amit átruházhatott Püthagoraszra, a héber tudósokra, meg a kaldeus és a babiloni bölcsekre, akiknek alkalmuk volt hallgatni őt a Krisztus előtti 6. században, azt csak egy olyan testben tehette meg, amilyen a régi Babilonban jöhetett létre. Amit Zarathusztra taníthatott, valóban olyan volt, mintha a napfény nem juthatna közvetlenül le a Földre, mert előbb a Vénusz felfogná, mintha bölcsessége nem őseredeti, hanem csak mérsékelt formájában mutatkozhatott volna meg, mert ahhoz, hogy őseredeti alakjában hathasson, Zarathusztrának ehhez megfelelő testi burokkal kellett volna körülvennie magát. Az ehhez megfelelő test pedig csak egy egészen sajátos módon jöhetett létre, amelyet talán a következőképpen írhatnánk le.

Azt mondtuk tegnap, hogy Ázsiában háromféle néplélek volt: délen az indiai, az iráni, Észak-Ázsiában pedig a turáni. Rámutattunk, hogy ez a háromfajta lelkiség úgy jött létre, hogy Atlantisz lakosságának északi áramlata átvándorolt Ázsiába és ott szerteáradt. Egy másik áramlat azonban Afrikán haladt keresztül, ám utolsó sarjait elküldte még Türánig is. Ott pedig, ahol az Atlantiszból Ázsiába költöző északi és az Atlantiszból Afrikán keresztül terjedő másik áramlat összetalálkozott, egy sajátságos népkeveredés jött létre, egy olyan népcsoport alakult ki, amelyből később a héber nép keletkezett. Egy egészen különleges dolog történt ezzel a népcsoporttal. Azoknál az embereknél, akikből a héber nép lett, befelé fordult mindaz, amiről azt mondottuk, hogy egyes népeknél asztrális-éteri látásként dekadens formában megmaradt, és ebben a formájában rosszá vált, mert mintegy utolsó mozzanatként külsőséges szellemi látássá fajult. Ez náluk teljesen más irányt vett. Ahelyett, hogy külső hatásában a régi atlantiszi tisztánlátás maradványaként egy alacsonyabb asztrális látásban mutatkozott volna meg, ennél a népnél szervező erővel hatott a test belsejében. Ami külsőleg kissé már dekadens volt, amiből a szellemi látás kissé ahrimáni elemekkel átitatott, dekadens eleme lett, mivel konzerválódott, az a hébereknél helyes módon haladt tovább, az ember belső világában működő, szervező erő lett belőle. A héber népnél ez tehát nem a megmaradt szellemi látásban nyilvánult meg, hanem úgy, hogy átszervezte és így tudatosan tökéletesebbé tette a testiséget. A héber népnél előrevivő és átalakító hatása volt mindannak, ami a turániaknál hanyatlófélben volt.

Ezért mondhatjuk, hogy a héber nép testiségében - amely nemzedékről nemzedékre öröklődött a vérrokonok körében - mindaz hatott, ami külső szemléletként megfelelt korának, és az is, aminek nem kellett már külső szemléletnek lennie, más színtéren kellett megjelennie, hogy a neki megfelelő elemben legyen. Mindaz, ami erőt adott az atlantiszi embereknek, hogy szellemi úton tekintsenek az űrbe és a szellemi világokba, és ami a turániaknál a szellemi látás maradványaként eltorzult, befelé fordulva hatott ennél a kis héber népnél. A héber népnél belül hatott, a szerveket, a testet építette mindaz, ami isteni és szellemi volt az atlantisziaknál, és ezért tudott úgy felvillanni a héber nép vérében, mint a bennük lévő Isten tudata. Olyan volt ez a héber népnél, mintha megjelent volna mindaz, amit egy atlantiszi ember látott, amikor szellemi tekintetét mindenfelé végigjártatta az űrben, de teljesen befelé fordítva, legbelül, mint a héber nép szervi tudata, Jahve- vagy Jehova-tudat, a bennük lévő Isten tudata. Ez a nép úgy érezte, hogy vérével egyesült a térben kiterjedt Isten, eltölti, átitatja a térben kiterjedő Isten, és tudta, hogy ez az Isten az ő belső világában, vére lüktetésében él.

Ahogyan a tegnapi leírás alapján az irániakat és a turániakat, úgy ma a turániakat és a hébereket állítottuk szembe egymással, és azt, ami a turániaknál dekadens, azt a héber nép vérében látjuk lüktetni, olyan előrehaladott és elemi állapotban, amilyenné később kellett válnia. Belsőleg érezve éledt újjá mindaz, amit az atlantiszi ember még látott. Mindez egyetlenegy szóban egyesült, Jahve vagy Jehova nevében. Mint egyetlenegy pontba, az Isten-tudat egyetlenegy középpontjába tömörítve él Ábrahám, Izsák, Jákob és az őket követő nemzedékek vérében láthatatlanul, de belsőleg érezhető módon az Isten, aki az atlantiszi szellemi látás számára minden lény mögött megmutatkozott, aki most Ábrahám, Izsák és Jákob Istene volt, és nemzedékeiket vezette sorsuk folyamán. Ami eddig kívül volt, ily módon belülre került - már nem látták, hanem átélték Őt, már nem adtak neki különböző neveket, csak egyetlenegyet: fagyok, aki vagyok!” Isten teljesen más alakot öltött. Míg az atlantiszi korszakban az ember mindenütt megtalálta Őt, a külső világban is, ahol az ember maga nem volt jelen, most a saját középpontjában, saját énjében talált rá, és a nemzedékeken keresztül csörgedező vérében érezte meg Őt. A világ nagy Istene most a héber nép Istene lett, Ábrahám, Izsák és Jákob Istene, aki nemzedékeken keresztül csörgedezik alá a vérben.

Így vetették meg az alapjait annak a népnek, amelynek sajátos belső küldetését az emberiség fejlődése számára holnap tárgyaljuk majd meg. Ma csupán a kiindulópontot tudtuk jelezni e nép vérének adottságaihoz, ahol mindaz, amit az ember egykor kívülről engedett magára hatni az atlantiszi korszakban, belül halmozódott fel. Látni fogjuk majd, milyen titkok mennek végbe abban, amit most csak érintettünk, és meg fogjuk majd ismerni ama nép sajátos természetét, amelyből Zarathusztra testét vehette ahhoz a lényhez, akit a názáreti Jézusnak nevezünk.