Mielőtt még rátérnék a mai témánkra, szeretnék hozzáfűzni egy kis kiegészítést a tegnap mondottakhoz. Felhívtam a figyelmet arra, hogy az emberiség fejlődésének folyamatait, különösen létünk nagy, jelentőségteljes folyamatait olyasvalaminek kell tekintenünk, ami jellegzetes módon fejezhető ki a kozmoszban zajló folyamatokból vett nyelven. Említettem, hogy szinte lehetetlen világos, értelmes és mélyreható módon közönséges szavakba öltöztetni azt, amiről a nagy titkokat illetően beszélnünk kell.

Ha jellemző módon szeretnénk ábrázolni a Zarathusztra két nagy tanítványa, Hermész vagy Thot és Mózes kölcsönhatásának nevezhető jelentőségteljes folyamatot, a legjobb, ha egy nagy kozmikus esemény ismétlődéseként írjuk le, amelyet természetesen úgy kell felfognunk, ahogyan az okkult bölcsesség, a szellemtudomány értelmében tárul elénk. Hogy ez a kozmikus folyamat előttünk legyen, ismételten tekintsünk vissza arra az időszakra, amikor Földünk elszakadt a Naptól, amikor mind a kettő úgyszólván egy-egy önálló középponttal folytatta tovább a maga életét a kozmoszban. A folyamatot úgy képzelhetjük el, hogy a Föld és a Nap együttes szubsztancialitását az ősi múltban még egységes egésznek, mint egy hatalmas kozmikus testnek gondoljuk el, és hogy e két rész a távoli múltban vált szét egymástól. Természetesen mindig szem előtt kell tartanunk, hogy a Föld és a Nap elválásával párhuzamosan zajló többi kozmikus folyamatot, a naprendszer többi bolygójának leválását ekkor figyelmen kívül hagyjuk. Célunk szempontjából a többi bolygó leválásának időbeli viszonyait egyelőre figyelmen kívül hagyhatjuk, és azt mondhatjuk, hogy egykor tehát úgy váltak szét, hogy a Nap képezte az egyik, a Föld pedig a másik középpontot.

Ha most szemügyre vesszük a Föld és a Nap elválásának időszakát, tekintetbe kell vennünk azt is, hogy egy olyan időre tekintünk vissza, amikor még a mostani „Hold” szubsztancialitását is magában - mintegy saját ölében - hordozta az, amit ma „Földnek” nevezünk, és így mintegy a Föld-Hold és a Nap állt szemben egymással. A szétválás előtt meglévő összes szellemi és fizikai erők kétfelé váltak, mégpedig oly módon, hogy a mintegy durvább elemek, a durvább, sűrűbb hatóerők a Földdel, míg a finomabb, magasabb fokozatú, szellemi-éteri hatóerők a Nappal tartottak. Úgy kell elképzelnünk, hogy a Föld és a Nap hosszú időn keresztül külön-külön fejlesztették tovább a maguk életét. Elsősorban annak volt teljesen más a természete, ami a Napból sugárzott le a Földre, mint mondjuk ma a Napból a Föld felé tevékenynek bizonyuló hatásoknak. Itt elsősorban egyfajta földi létünk, földi életünk van, ami úgyszólván belső, elzárt földi életnek bizonyul, keveset vesz át a Nap életéből, vagyis abból, ami szellemileg, külső képében pedig fizikailag sugárzik le a Napról a Földre.

A Nap és a Föld szétválásának első időszakában a Föld bizonyos mértékig a kiszáradás, a megmerevedés, a mumifikálódás felé haladt, és ha továbbra is megtartotta volna ölében a Holdat, sohasem lett volna lehetséges a mai élet a Földön. Amíg a Föld magában hordozta a Holdat, a Nap élete sem lehetett teljes mértékben hatékony erre csak később nyílt lehetőség, amikor a Föld leválasztotta magáról azt, ami ma a Hold, és a Holddal kapcsolatban lévő szellemi lényeket ugyanúgy elkülönítette magától, ahogyan a Hold szubsztancialitását is.

A Hold és a Föld szétválásakor azonban történt még valami más is. Tisztában kell lennünk vele, hogy mindaz, amit ma földi életünknek nevezünk, csak lassan és fokozatosan fejlődött ki. A szellemtudományban azt is megadjuk, hogyan fejlődtek és bontakoztak ki a földi életet lehetővé tevő, egymást követő állapotok. Először a régi Szaturnuszon, majd a régi Napon és a régi Holdon éltünk, s végül most a Földön élünk. Azt tehát, amit a

Nap Földtől való elszakadásának vagy ezt megelőző együttélésének neveztünk, a fejlődés egészen más természetű folyamatai előzték meg, a Szaturnusz-, Nap- és Hold-lét, földi létünk csak ezután alakult ki belőlük. Amikor pedig a Föld mostani alakjában kezd el élni, akkor még össze van kötve naprendszerünk tőle csak később elváló összes bolygójának szubsztanciájával, a bolygók kiválása pedig a Szaturnusz-, a Nap- és a Hold-lét idején működő erők eredménye.

Tudjuk, hogy a Szaturnusz-lét idején az anyagnak még nem létezett olyan konfigurációja, térbeli elrendeződése, mint ma. A régi Szaturnuszon nem voltak szilárd testek, sem folyékony, víznemű, sőt még gáz, gőz vagy levegő halmazállapotú testek sem. Pusztán csak hőből állt az egész felépítmény, csupán a hő tagolódott szét, alkotott belső formákat rajta. Azt mondhatjuk tehát, hogy a régi Szaturnusznak hőből álló teste volt, és ami kifejlődött rajta, az a hő elemében fejlődött ki. Szükségtelen ismételnem, hogy aki ilyesmiket mond, az egészen pontosan tudja, hogy a mai fizika számára teljes képtelenség még csak elgondolni is egy efféle, pusztán csak hőből álló testet, hiszen egy mai fizikus számára a „hő” csak egy állapot, nem pedig egyfajta önálló anyagiság. Itt azonban kizárólag a valósághoz van valamiféle közünk, nem pedig a mai fizikához.

Nos, a fejlődés ezután a Szaturnusz hőtestétől a később bekövetkező régi Nap-állapot felé halad tovább. Ekkor a Szaturnusz hőből álló teste némiképpen sűrűbb lesz, ahogyan azt A szellemtudomány körvonalai című könyvemben leírtam. Benne marad ugyan a hő egy része, de a hőtest másik része a Nap gázszerű, levegőszerű állapotává sűrűsödik. De nemcsak a sűrűsödés, hanem a ritkulás is ezzel jár, közben a fénnyé alakulás is végbemegy Azt mondhatjuk, hogy a régi Szaturnusz hőállapotától a Nap-állapot felé haladva egy légneműből, hőből és fényből álló égitesthez érkezünk.

Ha azután a Napról a Föld-állapotunkat megelőző régi Hold-állapotra térünk át, egy újabb sűrűsödésre találunk, már nemcsak gáz- vagy légnemű állapottal találkozunk, hanem rajtuk kívül még folyékony halmazállapottal is. De változás történt a másik, mintegy a szellemivé, éterivé válás irányában is, a Hold-állapot idején nemcsak fényt látunk, hanem azt is, amit a mostani kémiai éterrel azonos hang-éternek nevezünk. De amit itt hang-éternek mondunk, az nem azonos azzal, amit ma fizikai hangzás vagy hang alatt értünk, az utóbbiak csupán visszfényei annak, amit a szellemi látóképesség a világban működő és lüktető szférák zenéjének, éteri hangoknak érzékel. Amikor tehát erről az éterről és erről a hangzásról van szó, valamiféle sokkalta szellemibb, sokkalta éteribb dologról beszélünk.

A régi Hold-létből azután a Föld-állapotba jutunk, ahol megtörténik a szilárddá válás. A régi Holdon még nem voltak olyan szilárd testek, mint amilyenek a Földön vannak. Ez a halmazállapot csak a Földön alakult ki. A Földön tehát hő, gáz vagy légnemű, víznemű vagy folyékony és szilárd testek vannak, másfelől pedig fény-, hang- és élet-éter, ez utóbbihoz csak a Földön érkezett el a fejlődés. A Földön tehát hét elemi természetű állapotunk van, míg a régi Szaturnuszon csupán egyetlenegy, a közbülső, a hő-állapot. Úgy kell elképzelnünk tehát, hogy minden ebben a hét elemi állapotban élt és mozgott a Föld mostani létének kezdetén, amint előbukkan a kozmosz homályából, amikor még egy volt a Nappal, meg a többi bolygóval is. Amikor azonban elszakad a Naptól, akkor valami különös dolog történik.

A mai külső élet számára a hő és a fény megtalálható ugyan a Napról a Földre sugárzó hatás módozataiban, de a hang- és az élet-éter megnyilvánulásai, megnyilatkozásai nem tartoznak az érzékekkel észlelt világhoz, nem esnek az érzékelés területére. Ezért az, amit a hang-éter hatásainak hívunk, csupán kémiai összetételekben és bomlásfolyamatokban, vagyis az anyagi lét kölcsönös viszonylataiban nyilvánul meg. Amit pedig a Napból a Földre sugárzó élet-éternek nevezünk, azt szintén nem észlelhetjük ugyanolyan közvetlenül, mint a fényt, amikor az érzékelés útján különböztetjük meg egymástól a világosságot és a sötétséget. Az élet hatásait észleljük ugyan az élőlényekben, de a közvetlenül besugárzó élet-étert nem. Ezért kénytelen kijelenteni a tudomány is, hogy az élet mint olyan: rejtély - Úgy találjuk tehát, hogy az éter megnyilvánulásainak két legmagasabb fajtája, az élet-éter és a hang-éter, noha a Napból ered, márpedig ami a Napból ered, az a legnemesebb dolgok közé tartozik, mégsem válik közvetlenül nyilvánvalóvá a földi fejlődés számára. Olyasvalami ez, ami a Napból sugárzik ugyan, de mégis rejtve marad a közönséges észlelés elől. Mindabból, ami a hang- és az élet-éterben él, a Földön - a mai viszonyok között - úgyszólván csak az a kevés észlelhető, ami benne van az emberben. A Földön nem az élet és a szférák harmóniájának közvetlen hatásai válnak észlelhetőkké, hanem ami az ember egész felépítésében működik.

Ezt úgy írhatom le majd Önöknek a legkönnyebben, ha még egyszer rámutatok a fejlődésre, amelyet az ember a Földön megtett. Tudjuk, hogy a régi időkben - egészen az atlantiszi korszakig - az embernek közvetlen szellemi látóképessége volt, amellyel nemcsak az érzékelhető világot látta, mint ma, hanem a fizikai lét szellemi hátterét is képes volt látni. Hogyan volt erre képes? Úgy, hogy abban az időben az embernek volt még egy köztes állapota a mai, a felébredéstől az elalvásig tartó éber tudatállapot és a között az állapot között, amelyet alvó állapotnak nevezünk. Éber állapotban az ember a fizikailag érzékelhető dolgokat észleli, alvó állapotban viszont - legalábbis az emberek többsége - egyelőre nem észlel semmit, csak él. Persze ha szellemi látással vizsgálnák meg az ember életét alvó állapotában, akkor különös dolgokat fedeznének fel, amelyek természetesen csak a világot felszínesen vizsgáló emberek számára lennének különösek.

Alvó állapotban az ember asztrálteste és énje - mint tudjuk - fizikai testén és étertestén kívül van. Sokszor felhívtam már a figyelmet arra, hogy ne úgy képzeljük, hogy az éjszaka folyamán a fizikai és az étertesten kívül lévő asztráltest és én mint valamiféle ködfelhő lebeg a fizikai test közelében, ahogyan általában mondják. Az, amit például egy alacsonyrendű asztrális látás állapotában efféle ködfelhőnek tekinthetünk, és amit asztráltestnek nevezünk, csak a legeleje annak, amit az ember megmutat alvó állapota során. Aki pedig ezt a felhőt a fizikai és az étertest közelében csupán az egyetlennek kívánja tekinteni, csak azt bizonyítja vele, hogy az asztrális látás legalacsonyabb rendű formáiból indul ki. Valójában az ember messzire kiterjed alvó állapotában. Az elalvás pillanatában az asztráltestben és az énben lévő belső erők valóban elkezdenek kiterjedni az egész naprendszerre és a naprendszer részévé válnak. Az alvó állapotban lévő ember életének erősítésére mindenünnen erőket szív fel asztráltestébe és énjébe, hogy azután felébredésekor ismét visszahúzódva bőre szűk határai közé, magába illessze mindazt, amit éjjel a naprendszer teljes kiterjedéséből szívott fel. Azért nevezték az embernek ezt a szellemi testét „asztrál”-testnek már a középkori okkultisták is, mert tudták, hogy kapcsolatban van a csillagok világával, és belőle szívja fel erőit. Elmondhatjuk tehát, hogy az ember éjszakai alvása folyamán valóban az egész naprendszerre kiterjed.

Mi hatja át tehát alvás közben asztráltestünket? Amikor éjszaka fizikai testünkön kívül vagyunk, asztráltestünket a szférák harmóniája járja és szövi át, ami egyébként csak az éterben, a hang-éterben tud terjedni. Az éjszaka során úgy rezeg és lüktet végig az emberen a szférák harmóniája és hozza rendbe újból, amit összezavart a nap folyamán külső érzékeléseivel, ahogyan egy bizonyos porral beszórt fémlemezen a levegőben lüktető rezgések végiglüktetnek a poron belül is, ha egy hegedűvonót húzunk végig a lemez peremén, az ismert Chladni-féle hangképeket állítva elő ezzel. Alvás közben is az lüktet át rajtunk, ami az élet-étert járja és szövi át, csupán burkaink belső életét nem észleljük fizikai és étertestünktől elvált állapotban. Rendes körülmények között az ember csak akkor érzékel, ha újból belemerül fizikai és étertestébe, és az utóbbi külső szerveit gondolkodásra, fizikai teste külső szerveit pedig érzékelésre használja.

A régi korokban voltak még olyan átmeneti állapotok az ébrenlét és az alvás között, amelyeket ma csak rendellenes módon lehet előidézni, de a mindennapi életben ne is idézzük őket elő egyáltalán a velük kapcsolatos veszély miatt. Atlantisz idejében azonban még a rendes módon alakultak ki ezek az észlelőképességek, az ébrenlét és az alvás közötti átmeneti állapotok voltak. Velük tudta az ember beleélni magát a szférák zenéjének és az élet-éternek az életébe és tevékenységébe. Másképpen mondva, a régi időkben - noha földi hatásaiban csak a külsőleg látható élőlényekben mutatkozik meg a szférák zenéje és az élet - a régi szellemi látással az ember észlelni tudta a szférák Napból feléje sugárzó harmóniáját és a téren keresztül lüktető életet.

Ez a lehetőség fokozatosan megszűnt. Amikor az ember elvesztette egykorvolt szellemi látását, az efféle észlelések előtt becsukódott a kapu, amit azután fokozatosan valami más követett: a tudás, a megismerés belső ereje. Csak ezáltal tanult meg az ember belsőleg gondolkodni, gondolkodóba esni. Csupán a régi szellemi látás eltűnésével együtt alakult ki mindaz, amit ma éber állapotban a fizikai világ dolgain való gondolkodásnak és hasonló dolgoknak nevezünk, vagyis tulajdonképpen a belső életünk. A korai atlantiszi időkben az ember még nem élt olyan belső életet, mint ma, amely az érzésekben, érzetekben, gondolatokban és képzetekben zajlik, és ami alapjában véve kultúránk alkotóereje. Az ember akkor még az ébrenlét és az alvás közti átmeneti állapotokban, egy szellemi világba kiáradva élt, ködnek észlelte az érzékek világát, mindenképpen teljesen távol a megértéstől, a külső élet belső tükörképeitől. - A külső élet tehát előtérbe kerül, míg a régi szellemi látás fokozatosan eltűnik.

Így azt mondhatjuk, hogy az ember belső világában kifejlődött ugyan valami, amit a szférák zenéje és az élet-éter működése halvány visszfényének nevezhetünk, de a szférák zenéje ugyanolyan mértékben tűnt el előle, mint amilyen mértékben úgy érezte, hogy belsőleg betöltik a számára a külső világot megismétlő és mai belső életét kialakító érzések, észleletek. A világot keresztüllüktető isteni élet-éter érzékelése ugyanolyan mértékben tűnt el előle, amilyen mértékben én-lénynek érezte magát. A külső élet bizonyos oldalainak elvesztésével kellett megvásárolnia a mai állapotot. Így mint földi lény, önmagában véve lezártnak érezte az életet, amit nem tudott már közvetlenül a Napból sugárzónak érzékelni, belső életében pedig ma már csupán a kozmosz hatalmas életének, a szférák zenéjének és az élet-éternek egy halovány visszfénye van meg.

Az emberi megismerés számára is létrejött, mintegy megismétlődött, ami a Föld számára jött létre. Amikor a Föld elvált a Naptól, akkor önmagába zárult és megkeményedett volna, ha továbbra is együtt marad az összes szubsztanciával, amelyekkel együtt vált el a Naptól. A Nap egyelőre nem tudott hatásaival beavatkozni a Föld fejlődésébe, és ez mindaddig tartott, míg a Hold el nem vált a Földtől. Azt tehát, hogy a Föld kivetette magából a Holdat, az összes olyan szubsztancia eltávolításának kell tekintenünk, amelyek a Nap közvetlen hatásainak befogadását lehetetlenné tették. Ezzel tárta csak fel igazán létét és mivoltát a Föld a tőle elválasztott Nap befolyása, hatásai előtt, s mintegy elébe ment a Napnak. Abban az irányban küldte a Nap felé saját mivoltának egy részét, a Holdat, amelyben elvált tőle, ez azután visszatükrözte, visszaadta a Földnek a Nap hatását, ahogyan külsőleg a fényt is visszatükrözi. A Hold elválása a Földtől tehát egy rendkívül jelentős esemény: a Föld kitárulkozása a Nap hatásai előtt.

Ami így kozmikusán történt, annak mintegy ismétlődéseként az ember életében is be kellett következnie. Csak akkor érkezett el a megfelelő időpont, hogy az ember elzárkózzon a Nap közvetlen hatásai elől, amikor a Föld már régen feltárulkozott előttük. Az atlantiszi ember számára a Nap közvetlen hatásai még jelen voltak a szellemi látásban, ezzel fogta fel azt, ami a Napról sugárzott. S ahogy a Föld számára is elérkezett az idő, amikor elkezdett megszilárdulni, az ember számára is bekövetkezett a visszahúzódás, a belső élet kibontakoztatásának időszaka, amikor a Nap hatása előtt mar nem tudott feltárulkozni. És a belső élet kialakulásának folyamata, az az időszak, amikor az ember már nem tudott feltárulkozni a Napnak és csak azt fejleszthette tovább magában, ami az élet-éter, a hang-éter és a szférák harmóniája működésének halovány visszfény volt, ez az időszak sokáig tartott, belenyúlt még az Atlantisz utáni időkbe is.

Az atlantiszi fejlődés első időszakában tehát még közvetlenül érzékelték a Nap hatásait, később viszont már elzárkóztak előlük az emberek. Amikor pedig a Nap hatásai már nem tudtak az emberekbe hatolni, belső életük viszont egyre jobban virágba borult, csak a szent misztériumok fejlesztették tovább híveik szellemi erőit úgy, hogy mintegy a rendes földi körülmények ellenére is közvetlenül érzékelni tudták a Nap hatásait azon az úton, amit jógának nevezhetünk. Ezért alakultak ki tehát az atlantiszi korszak második felében az atlantiszi szárazföldön a - teljes joggal - jóshelyeknek nevezett helyek, ahol a szent bölcsesség olyan tanítványait és híveit képezték ki, akik annak következtében, hogy eleinte elfojtották érzékszervi észlelésüket, érzékelni tudták a hang- és az élet-éter megnyilatkozásait, miközben az emberiség javarésze rendszerint már nem tudta érzékelni közvetlen hatásaikat. Ez a lehetőség pedig fenn is állt az atlantiszi korszakban a titkos tudomány igazi helyei számára, és olyan erős maradt, hogy Püthagorasz iskolájából még a külső tudomány is megőrizte - bár aligha érti - azt a hagyományt, hogy a szférák zenéjét hallani lehet. Csakhogy a külső tudomány azonnal elvont fogalommá változtatja az olyasvalamiket, mint a szférák harmóniája, holott az sohasem volt olyan, és nem azt érti alatta, ami valójában. Püthagorasz iskolájában ugyanis a szférák zenéje érzékelésének képessége valójában azt jelentette, hogy az emberi lény valójában ismét kitárulkozik a hang-éternek, a szférák harmóniájának és a valójában isteni élet-éternek.

Nos, Zarathusztra vagy Zoroaszter volt az, aki a legnagyobb erővel, a legnagyszerűbb módon mutatott rá, hogy a Napnak a Földre fényt és meleget sugárzó tevékenysége mögött még más is van, ott van a hangzások, sőt, az élet tevékenykedése is, amelyeknek éppen csak halovány visszfénye érvényesül az ember belső életében. Ha pedig mai nyelvünkre akarjuk lefordítani tanításait, azt mondhatjuk, hogy tanítványait a következőkre tanította: „Ha feltekintetek a Napra, akkor azt a jótevő meleget és fényt észlelitek, amit az a Földre sugároz. De ha magasabb rendű érzékszerveiteket, szellemi látásotokat kifejlesztitek, akkor a Nap fizikai élete mögött lévő szellemi lényt is észlelhetitek. Akkor pedig a hangzások hatásait, bennük pedig az élet értelmét érzékelitek!” Zarathusztra a Nap fizikai tevékenysége mögötti, a hozzá legközelebbinek észlelhető szellemi lényt tanítványai számára Ormuzdnak, Ahura Mazdának, a Nap nagy aurájának nevezte. Érthetőnek tartjuk tehát, ha Ahura Mazdát a „nagy bölcsességének fordítják, ami ellentétben áll azzal, amit ma az ember „kis bölcsességéként fejleszt ki magában. A nagy bölcsesség az, amely a Nap szellemiségét, a Nap nagy auráját érzékeli.

Egy költő, az emberiség fejlődésének régi korszakaira tekintve, rá tudott mutatni arra, ami a szellemi kutató számára valóság, és így szólt:

Szférái közt most s mindörökre
zengi a Nap versenydalát,
s a megszabott pályán dörögve
fejezi be rohanatát.

(Goethe: Faust. Égi prológus, 1-4. sor, Jékely Zoltán fordítása.)

A szemellenzős esztéták ezt persze mesterkéltnek érzik, hiszen csak azt vennék szívesen, hogyha azt mondanánk: Goethe csupán a költői szabadsággal élt, amikor azt írta, hogy dalt zeng a Nap. Sejtelmük sincs róla, hogy egy olyan költő lakozik Goethe szellemében, aki csupán valós dolgokat ábrázol, amikor azt írja, hogy a régi módon „zengi a Nap versenydalát”, vagyis úgy zengi, ahogyan az emberek régen ismerték. Hiszen ma is így zengi a beavatottaknak.

Zarathusztra is erre mutatott rá tanítványainak. Közülük természetesen különösen a legbizalmasabb tanítványainak nevezhető kettőnek mutatott rá erre a hatalmas tényre, akik azután újra testet öltve, mint Hermész és Mózes jelentek meg. De Zarathusztra két teljesen különböző módon mutatott rá, mi van a Nap fénytől sugárzó teste mögött. Hermésznek úgy hogy az megmaradt annál, ami közvetlenül a Napból ered, Mózest viszont arra ösztönözte, hogy a Nap-bölcsesség titkát mintegy emlékezetében tartsa meg.

Ha most A szellemtudomány körvonalai című könyvem értelmében idézzük magunk elé a Földet, miután elszakadt a Naptól, a Hold erői eltávoztak róla, ő pedig ki tárulkozott a Napnak, akkor a Vénuszt és a Merkúrt a Nap és a Föld között látjuk elhelyezkedni. Ha most három közbülső részre osztjuk e térközt a Nap és a Föld között, azt mondhatjuk, hogy a Föld, kiszakadva a Napból, a Nap irányába küldte a Holdat, majd a Vénusz és a Merkúr a Napból kiszakadva elindult a Föld felé. A Vénuszt és a Merkúrt tehát olyasvalaminek kell tekintenünk, ami a Föld felé jön a Napról, a Hold pedig elébe megy a Napnak.

A kozmikus körülmények tükröződéseként alakultak az emberiség fejlődésének körülményei is. Ha Zarathusztra megnyilatkozásait az egyfelől Hermésznek, másfelől Mózesnek közvetített Nap-bölcsességnek tekintjük, akkor Hermészben, aki Zarathusztra asztráltestét kapta meg, a Zarathusztrából sugárzó Nap-bölcsesség élt, Mózesben pedig egy zárt bölcsesség, mintegy a bölcsesség zárt bolygója, amelynek előbb abba az irányba kellett továbbfejlődnie, ami közvetlenül a Napból sugárzott ki. Mózes bölcsessége tehát úgy tárult fel a közvetlenül Zarathusztrából kisugárzó bölcsesség, a Nap-bölcsesség előtt, ahogyan a Föld tevékenysége nyílt meg a Napé előtt azáltal, hogy leadta a Holdat. És e két dolog, Mózes Föld-bölcsessége, Hermészben pedig Zarathusztra Nap-bölcsessége talált egymásra Egyiptomban, ahol a mózesi elem összetalálkozott a hermészi elemmel. Amit tehát Mózes saját magából fejlesztett ki és mintegy Zarathusztrától eltávolodva vett fel és keltett életre magában, amit kisugárzott és népének átadott, azt a megítélés szempontjából azonosnak kell vennünk a Hold szubsztanciájának a Földből történt kiválásával.

A bölcsességet, a mózesi bölcsesség összefoglalását, amelyet Mózes ily módon sugárzott ki népének, Jahve vagy Jehova bölcsességének is nevezhetjük. Mert Jahve vagy Jehova neve helyesen értelmezve Mózes egész bölcsességének rövid összefoglalása. De ha így fogjuk fel, akkor azt is megértjük, miért nevezte régen Jahvét vagy Jehovát a hagyomány Hold-istenségnek. Magát a tényt sok közlésben megtaláljuk ugyan, de az okát csak akkor láthatjuk be, ha ilyen mélyebb összefüggések hatása alá kerülünk. Önálló fejlődése előtt Mózes földi bölcsességének is úgy kellett elébe mennie Hermészének, aki a Zarathusztra által számára odaáldozott asztráltestben Zarathusztra közvetlen bölcsességének birtokában volt, ahogyan a Föld is kivetette magából és a Nap felé küldte a benne lévő Holdat. Már leírtuk, hogyan fejlődött tovább a mózesi elem a Hermésszel való találkozás után egészen Dávid korszakáig, és hogyan jelent meg Dávidban, a héber nép királyi harcosában és isteni énekesében egy másik, egy új hermészi vagy merkúri elem. Azt is láttuk, hogyan került Mózes bölcsessége ismét közelebb a Nap eleméhez, amikor a babiloni fogság idején újra érintkezésbe került a Nap sugárzó bölcsességével, mert Zaratasz vagy Nazaratosz néven maga Zarathusztra volt a héber beavatottak tanítómestere a babiloni fogság idején. A mózesi bölcsességben tehát olyasvalamit látunk, ami megismétli a Föld és a Nap szétválásának egész kozmikus menetét és azt, ami ennek nyomán történt a Földdel.

Az efféle összefüggések a legmélyebb tisztelettel töltötték el a héber nép régi bölcseit és mindazokat, akik átérezték azokat. Valamiféle, a világ térségeiből és a világlétből feléjük sugárzó közvetlen megnyilatkozásoknak érezték őket. És egy olyan személyiség, mint Mózes, a kozmikus hatalmak küldöttének tűnt a számukra. Így érezték. És nekünk is valahogyan így kell éreznünk, ha a régi időket valóban meg akarjuk érteni, különben csak üres absztrakció marad minden értelmezés.

Mi kellett még ahhoz, hogy ami így Zarathusztrából kisugárzott, és Hermész és Mózes révén átáramlott az utókorra, az a megfelelő módon fejlődhessen tovább, magasabb fokon jelenhessen meg újra egy más, magasabb formában? Az kellett, hogy Zarathusztra, az a személyiség, aki asztráltestét és étertestét már feláldozta, fizikai testben jelenhessen meg a Földön, hogy azt is feláldozza. Ezek fokozatok, egymást követő, gyönyörű fokozatok. Zarathusztra először az ősidőkben élt a maga módján és az ős-perzsa, az iráni kultúrában adott ösztönzést az Atlantisz utáni fejlődésnek, majd feláldozta asztráltestét, hogy Hermész közvetítésével életre keltse a következő kultúrát, étertestét pedig Mózesre hagyta. Így tehát burkai közül kettőt már feláldozott. Most pedig lehetőséget kellett kapnia még arra is, hogy fizikai testét is feláldozza, mert az emberiség fejlődésének nagy titka megkövetelte, hogy egy lény feláldozhassa mindhárom testiségét. Zarathusztra asztráltestét Hermésznek, étertestét Mózesnek áldozta oda, hátra volt még a harmadik áldozat: fizikai testének feláldozása. Ám ehhez különleges előkészületek kellettek, Zarathusztra fizikai testét előbb egészen különleges módon kellett előkészíteni. Tegnap már utaltunk rá, hogyan készítette elő a héber nép sajátos életmódjával nemzedékeken keresztül azt a fizikai testet, amelyet azután harmadik nagy áldozataként Zarathusztra feláldozhatott. Ehhez arra volt szükség, hogy a héber népben belső tevékenységgé váljon mindaz, ami különben a turáni népeknél hanyatlófélben lévő, közvetlen, külső szellemi észlelés, asztrális látás volt.

Ez a héber nép titka. Míg a turániaknál a régmúltból örökölt erők a szellemi látás külső szerveinek előkészítését szolgálták, addig a héber népben befelé sugároztak és a test belső szervezetét építették fel, így a héber nép arra volt kiszemelve, hogy belső világában érezze és érzékelje azt, amit egykor, az atlantiszi időkben az egyes érzékelt dolgok mögött, az érzékek terén túlterjedve láttak. Jahve vagy Jehova - ahogy a héber nép tudatosan nevezte őt - azt az egy pontba tömörített „Nagy Szellem”- et jelentette, aki az ősrégi szellemi látás számára minden dolog és lény mögött megjelenik. Arra is van utalás, hogy a héber nép ősatyja - akit éppen ezért neveznek ősatyának - egy egészen sajátos úton-módon nyerte el ezt az újfajta belső szerveződést.

Itt jegyzem meg, amit már többször is megjegyeztem, hogy a régi időkben megesett tényeket képszerű formában elmesélő mondák és legendák igazabbak és pontosabbak, mint az a kép, amelyet ma az emberiség fejlődését kutató antropológia az ásatások nyomán egyes emlékművek töredékeiből állít össze. A szellemtudományosnak nevezett kutatás az esetek többségében igazolja a régi legendákat. Azért nem mondom, hogy minden esetben, csak többségükben, mert nem vizsgáltam meg mindet, bár nagyon valószínű, hogy ahol valóban régi legendák vannak, ott mindenütt ez a helyzet. Így a héber nép sem arra vezet vissza bennünket, amikor eredtét kutatjuk, amit ma az antropológia feltételez, hanem valóban arra az ősatyára vezet vissza, akiről a Biblia beszél. Ábrahám vagy Ábrám valóságos alak, és teljesen igaz, amit mesél róla a legenda a Talmudban.

A legenda Ábrahám apját úgy említi, mint annak a mondabeli, de megint csak valóságos személynek a hadvezérét, akit a Biblia Nimródnak nevez. Egy álombeli élmény alapján az idők jeleit értő bölcsek jelentik Nimródnak, hogy hadvezére fia sok királyt és uralkodót foszt majd meg trónjától. Nimród félelmében megparancsolja, hogy hadvezére fiát öljék meg. Így szól a monda, amit az okkult kutatás is igazol. Ábrahám atyja kibúvót talál, Nimródnak egy idegen gyermeket mutat be, a sajátját, Ábrahámot pedig egy barlangban neveli fel. Arra a tényre, hogy valóban Ábrahám az első, aki most belső világában azokkal az erőkkel fejleszti ki a belső Isten-tudathoz vezető szervező erőket, amelyeket korábban a külső szellemi látás képességéhez használtak fel, arra a tényre, hogy az erők egész tömege befelé fordul, a monda azzal mutat rá, hogy a három éven keresztül barlangban nevelkedő gyermek Isten kegyelméből tejet szopik saját jobb kezének ujjából. Hogy saját magunk tápláljuk magunkat, hogy a korábban a régi szellemi látást létrehozó erők befelé fordulnak, az ember belső szervezetébe kerülnek, ezt írja le csodálatosan a monda a héber nép ősatyjának, Ábrahámnak a sorsában. Ha az ilyen legendák valódi mélységét átéljük, olyan erővel hatnak ránk, hogy be kell vallanunk: megértjük, hogy a régiek csak képekben közölhették, mi áll a legendák hátterében. A képek azonban alkalmasak voltak arra, hogy legalább érzéseket ébresszenek a hatalmas tények iránt, még ha nem is tudatosították őket. De akkoriban ez is elég volt.

Így tehát Ábrahám az első, aki az isteni bölcsesség, az isteni látás belső visszfényét valóban emberi módon, az isteni dolgokról való emberi gondolkodásként fejleszti ki. Ábrám vagy - ahogyan később hívták - Ábrahám fizikai szervezete tényleg más volt, mint az összes többi körülötte élőké, ezt mindig hangsúlyoznia kell az okkult kutatásnak. A többi embernek ekkor még nem volt olyan a szervezete, hogy a belső gondolkodást egy különleges eszközzel kialakíthatta volna. Tudtak ugyan gondolatokat kialakítani, amikor testüktől szabad állapotban voltak, amikor mintegy erőket fejtettek ki étertestükben, de amikor benne voltak fizikai testükben, a gondolkodás eszközét még nem fejlesztették ki. Ábrahám valóban az első, aki élenjáró módon kialakította a gondolkodás fizikai eszközét. Némi túlzással talán, de joggal nevezik tehát őt a számtan, a gondolkodás fizikai testi eszközét leginkább igénybe vevő tudomány feltalálójának. A számtan olyasvalami, ami belső bizonyossága következtében a maga formájában közel kerül ahhoz, amit szellemi látással lehet tudatosítani. De rá van utalva egy testi szervre.

Itt egy mélységesen belső kapcsolat van tehát az eddig szellemi látásra felhasznált külső erők és a között, amit most egy belső szerv használ fel a gondolkodásra. Ezt jelzik azzal, hogy Ábrahámot nevezik a számtan feltalálójának. Ábrahámot kell tehát annak a személyiségnek tekintenünk, akibe legelőször ültették bele a gondolkodás fizikai szervét, azt a szervet, amellyel az ember fizikai gondolkodása révén emelkedhetett fel Isten gondolatáig. Istenről és az isteni létről az ember korábban csak szellemi látással való megfigyelés révén tudhatott meg valamit. A régebbi időkből származó minden tudás Istenről és az isteni létről a szellemi látással való megfigyelésből eredt. Ahhoz, hogy gondolatokkal emelkedjék fel Istenhez, egy fizikai eszközre volt szükség, és ezt Ábrahámba ültették bele először. Mivel pedig itt egy fizikai szervről van szó, az Istenről egy fizikai eszközzel felfogott gondolat is egészen más viszonyba került az objektív világgal és az ember szubjektív mivoltával, mint korábban volt.

Régen a titkos iskolákban Isten gondolatát az isteni bölcsességben értették meg és átadhatták annak, aki szintén tovább tudta azt adni, ha maga is odáig jutott, hogy fizikai szerveitől mentesen lehettek észleletei az étertestében. Egy fizikai eszköz azonban csak egy módon mehet át másvalakire: ha a fizikai szervezetben öröklődik. A fizikai szervet, ami Ábrahám számára a legfontosabb és leglényegesebb volt, tehát meg kellett őrizni a Földön, fizikai átöröklődés során kellett nemzedékről nemzedékre továbbadni éppen azért, mert fizikai szerv volt. Így érthetjük meg, miért volt olyan fontos a héber népnek a népen belüli öröklődés, vagyis hogy ez a fizikai adottság a nemzedékek vérén csörgedezzen végig.

Előbb azonban bele kellett élni magukat abba, ami kezdetben csak Ábrahám fizikai adottsága volt, vagyis hogy kifaragják, kikristályosítsák az isteni dolgok felfogására szolgáló fizikai szervet. Míg ez nemzedékről nemzedékre öröklődött, egyre mélyebbre hatolt az ember mivoltába és annál mélyebben ragadta meg, minél mélyebben öröklődött. Azt mondhatjuk tehát, hogy annak, amit Ábrahám a héber nép küldetéséhez kapott, egyre tökéletesebbé kellett válnia, emberről emberre öröklődve, továbbfejlődve kellett tökéletesednie, hiszen egy fizikai szerv csak átöröklés útján lehetett egyre tökéletesebb.

Ha az eddig Zarathusztraként megismert lénynek egy lehetőleg tökéletes, vagyis olyan fizikai testet kellett kapnia, amelynek már megvolt az a szerve is, ami az ember fizikai testében az Isten-gondolat megértésének eszköze lehetett, akkor az Ábrahámba ültetett fizikai eszközt a legmagasabb színvonalra kellett emelni. Belsőleg kellett megerősíteni, s úgy kellett tovább öröklődnie és fejlődnie, hogy Zarathusztrának megfelelő test lehessen belőle, annak minden olyan tulajdonságával, amelyre Zarathusztra fizikai testének szüksége volt. De ha egy ember fizikai testének olyan módon kell tökéletesednie, ha úgy kellett használhatóvá válnia, ahogyan Zarathusztrának volt rá szüksége, akkor nem lehet pusztán csak az emberi fizikai test tökéletesebb. Természetesen lehetetlen, hogy az ember fizikai teste egymagában, a teljes emberből kiszakítva váljon tökéletessé. Lassanként mindhárom buroknak tökéletesednie kellett a fizikai öröklődés következtében. Ami tehát a fizikai, az éteri és az asztrális embernek a fizikai átöröklés útján volt adható, azt az egymást követő nemzedékek során kellett megkapnia.

A fejlődésen belül van egy bizonyos törvény, amelyet az egyes ember fejlődésével kapcsolatban már megismertünk és többször le is írtunk. Megmutattuk, hogy az ember fejlődésének egy bizonyos szakasza születésétől hat-hétéves koráig tart, erre az időszakra esik fizikai teste fejlődése. Az étertest fejlődése a hat-hét és a tizennégy-tizenöt éves kor közé esik, innen pedig huszon- egy-huszonkét éves korig tart az asztráltesté. Ez úgyszólván az egyes ember fejlődésének a hetes számmal megjelölt törvényszerűsége. Hasonló törvényszerűség érvényesül az emberiség külső burkainak nemzedékeken keresztül tartó fejlődésében is, e folyamat mélyebb törvényszerűségeire még rá kell majd mutatnunk. Míg az egyes ember hét évenként halad végig a fejlődés egyes fokozatain, hét éves koráig kifejleszti a fizikai testét, amely egyre tökéletesebb lesz ez alatt az idő alatt, addig a fizikai test nemzedékeken keresztül tökéletesíthető egész felépítése hét nemzedéken keresztül juthat el a tökéletesség egy bizonyos fokára. Ám az öröklődés nem úgy történik, hogy az egyik emberről annak legközelebbi utódjára, az egyik nemzedékről pedig közvetlenül a másikra száll. Az öröklött tulajdonságok nem szállhatnak közvetlenül apáról fiúra, anyáról lányára, hanem csak az apáról az unokára, tehát a második nemzedékre, majd a negyedikre és így tovább. Az öröklődés tehát nem történhet közvetlenül. Hét nemzedékenkénti öröklődéssel kellene számolnunk, de mivel az átöröklés mindig átugrik egy láncszemet, a valóságban tizennéggyel kell számolnunk.

Az Ábrahám fizikai testében elhelyezett képességek tehát tizennégy nemzedékkel később juthattak el csúcspontjukra. Ahhoz azonban, hogy az étertestet és az asztráltestet is hatalmukba kerítsék, az egyes ember hét és tizennégy éves kora közé eső fejlődésnek további hét, illetve tizennégy nemzedéken kellett keresztülhaladnia. Az ember tizennegyedik életévét követő hétéves fejlődésének pedig újabb tizennégy nemzedék alatt kellett végbemennie. Az ősatya, Ábrahám fizikai testében elhelyezett képességnek tehát háromszor hét, illetve háromszor tizennégy nemzedékben kellett tovább élnie, akkorra vált olyanná, hogy a fizikai testet, az étertestet és asztráltestet is hatalmába keríthette. Háromszor tizennégy, azaz negyvenkét nemzedékre volt szükség ahhoz, hogy a nemzetségek sorában megtörtént öröklődés következtében egy ember számára lehetővé váljék, hogy fizikai, éter- és asztráltestében tökéletesen kidolgozva kapja meg azt, amit Ábrahám kezdeti adottságként kapott.

Ábrahámtól háromszor tizennégy nemzedéken át lefelé haladva tehát egy olyan embertestet találunk, amelyet már teljesen áthatott, átitatott az Ábrahám által kapott kezdeti adottság. Csak ez lehetett az a test, amelyet Zarathusztra megtestesüléséhez használhatott. Ezt mondja el nekünk a Máté-evangélium írója is. A megadott nemzetségtáblán nyomatékosan utal arra, hogy tizennégy nemzedéket sorol fel Ábrahámtól Dávidig, újabb tizennégyet Dávidtól a babiloni fogságig, és tizennégyet a babiloni fogságtól Krisztusig. A háromszor tizennégy nemzedéken keresztül - minden másodikat átugorva - alakult bizonyos módon tökéletessé az, ami Ábrahámnál adottság volt a héber nép küldetése számára. Ez az adottság ekkorra vésődött bele teljesen az ember tagolódásába. Ebből vétethetett az a test, amire Zarathusztrának szüksége volt ahhoz, hogy testet ölthessen abban az időben, amikor valami teljesen újat kellett feltárnia az emberiség előtt.

Látjuk tehát, milyen rendkívüli mélységekből merített a Máté-evangélium eleje. Az efféle dolgokat előbb azonban meg kell értenünk. Meg kell értenünk, hogy amit a háromszor tizennégy nemzedékkel mondanak el nekünk, azt jelenti, hogy a názáreti Jézus azt örökölhette Józseftől, amiben az Ábrahám által kapott kezdeti adottság esszenciája élt, ami azután kisugárzott az egész héber népre, majd egyetlen eszközbe, egyetlen burokba, Zarathusztra burkába tömörült, amelyben testet tudott ölteni Krisztus.