A utóbbi napok fejtegetéseiből kiderülhetett, hogy a görög-latin kultúra bizonyos vonatkozásban az egész Atlantisz utáni kultúra közepén áll. A három megelőző kultúrkorszak mintegy előkészítette az emberi léleknek ezt a munkáját, amit az én az énben végzett, ahogy erre a görög kultúránál utaltunk. Az ó-indiai, a perzsa és az egyiptomi kultúra úgy jelenik meg, mint a tisztánlátó szemléletből való leereszkedés a görögség tisztán emberi szemléletéhez. Ami korszakunkkal kezdődik, és amit az emberiségnek a következő évszázadokban és évezredekben egyre nagyobb mértékben el kell érnie, az úgy kell, hogy megjelenjen számunkra, mint a tisztánlátó kultúrához való ismételt felemelkedés, annak újbóli elérése. Azt kell tehát mondanunk: az egyiptomi- babilóniai-káldeai kultúrkorszakban volt az utolsó előkészület a tisztán emberi görögséghez. Az ember akkoriban az Atlantisz utáni harmadik korszakban mintegy leszállt a régi tisztánlátó állapotból, amelyben még közvetlen kapcsolatban volt a szellemi világgal, és előkészítette a tisztán emberi kultúrát, amelyet a léleknek az a munkája jellemez, amit úgy nevezhetünk, hogy az „én a énben44. Ezért az is megmutatkozik számunkra, hogy a tisztánlátó kultúrához kapcsolódó visszatekintés a korábbi inkarnációkra, mindenekelőtt Gilgamesnél, a babilóniai kultúra nagy megalapítójánál, mennyire homályos, mennyire elmosódó volt, még akkor sem volt képes ő maga visszatekinteni a korábbi inkarnációira, amikor Enkidu bizonyos képességeket mintegy átörökített rá. A szellemi magasságokból való leereszkedésnek és az egyes ember puszta személyiségébe való behúzódásnak teljesen megfelelően, a babilóniai lélek e sajátosságának megfelelően mindaz létrejön, ami e babilóniai lélek munkája nyomán az utókorra átplántálódik.

Ha a történelmet okkult módon akarjuk szemlélni, akkor azt kell mondanunk, hogy egyre inkább az derül ki számunkra, hogy a népek a maguk munkájával és kulturális alkotásaikkal mennyire nem elszigetelten állnak a világfejlődésben, az emberi haladásban. Minden népnek megvan a maga szellemi feladata, és meghatározott módon hozzájárul ahhoz, amit emberi haladásnak nevezünk. Kultúránk ma már egészen bonyolult, és azáltal vált ilyen bonyolulttá, hogy sok egyedi kultúráramlat folyt össze benne. Mai szellemi életünkben, és a külső életben is, sokféle népi kultúra áramlott egybe, amelyeket az egyes népek többé-kevésbé egyoldalúan, saját missziójuk értelmében hajtottak végre, aztán egy közös áramlatban egybefolytak. Ezért különböznek az egyes népek egymástól, ezért beszélhetünk minden népnek a saját missziójáról. És megkérdezhetjük: mit tudunk mi ma felmutatni, akik elődeink kulturális munkáját a mi saját kultúránkban látjuk, mit tudunk felmutatni, ami jelzi, hogy ez vagy az a nép mit kellett, hogy adjon a közös emberi haladás érdekében?

Rendkívül érdekes, ha a babilóniai nép kulturális feladatát szemügyre vesszük. Ez a nép különleges rejtvényt adott fel a külső történetíróknak az utóbbi évszázadban az ékírás kibetű- zésével. És az is, amit csak külsőleg lehetett kideríteni, a legnagyobb mértékben sajátságos. Mert a külső kutatók ma azt mondhatják: amit korábban történelemnek neveztek, az időben majdnem megkétszereződik azáltal, amit az ékírás megfejtésével megtudtunk. Már a külső történelemkutatók is az okiratok birtokában ténylegesen öt-hatezer évre tekintenek vissza a Krisztus előtti időben, és mondhatják: ebben az egész időszakban, azon a területen, ahol később a babilóniaiak és az asszírok éltek, hatalmas, jelentőségteljes kultúra alakult ki. A legrégibb időkben itt találjuk mindenekelőtt azt a rendkívül figyelemreméltó népet, akiket a történelem suméroknak nevez. Lakhelyük a Tigris és az Eufrátesz területén volt, inkább a feljebb eső részeken, de az alsó folyás mentén is. Minthogy ehhez nincs elég időnk, most nem tudunk a külső történelmi okmányokkal foglalkozni, ezért inkább azt nézzük, amit az okkult történelem mondani tud.

Ez a nép rendelkezett mindazzal, amit az Atlantisz utáni fejlődés egy viszonylag igen korai kultúrfokán gondolni, szellemileg megteremteni, és külsőleg létrehozni lehetett. És minél régebbre megyünk vissza a sumérok történetében, amit babiloni előttinek is nevezhetünk, annál inkább világossá válik számunkra, hogy ebben a népben igen jelentős szellemi hagyományok éltek, hogy egy jelentőségteljes szellemi bölcsesség birtokosa volt. Ezt a bölcsességet a következőképpen jellemezhetjük: az egész életmód, és nemcsak az a mód, ahogy gondolkodtak, hanem ahogy a szellemben és a lélekben éltek, egészen más volt ennél a népnél, mint a világtörténelem későbbi népeinél.

A világtörténelem későbbi embereinél például, bizonyos távolság volt a között, amit gondoltak, és amit kimondták. Ki ne tudná ma, hogy a gondolkodás és a beszéd két teljesen különböző dolog, és hogy a beszéd bizonyos vonatkozásban hagyományos kifejező eszközökkel rendelkezik, ahhoz képest, amit az emberek gondolnak. Ez már abból is következik, hogy számos nyelvünk van, és alapjában véve a közös fogalmak nagy számát a Föld e különböző nyelvein kifejezésre tudjuk juttatni. Van tehát a gondolkodás és a beszéd között egy közbeeső terület. Ennél a régi népnél ez tulajdonképpen nem így volt, hanem volt egy nyelvük, amelyhez alapjában véve lelkileg egészen másképpen viszonyultak, mint ez más nyelvek esetében volt. Nevezetesen, ha az igen régi időkbe megyünk vissza, valóban találunk valami olyasmit - még ha nem is teljesen tisztán - mint az emberiség valamiféle ősnyelve. Bár az egyes törzsek és fajok nyelvét Európa, Ázsia és Afrika legszélesebb területein különbözőnek találjuk, de éppen a suméroknál voltak bizonyos közös nyelvi elemek, amiket az akkor ismert Földön elsősorban a mélyebben szellemi emberek meg tudtak érteni. Miért volt ez így? Mert ezek az emberi lelkek a hangsúlynál, a hangoknál valami egészen határozott dolgot éreztek, és egyértelműen azt kellett kifejezniük, amit valamely gondolatnál és ugyanakkor egy hangnál is érezni lehetett.

Látják, amit ezzel mondok, azt szeretném mindenekelőtt kifejezni, hogy még azokban a nevekben is, amelyeket a Gilgames- eposz megbeszélésénél említenem kellett, már maguk a hangzók is feltűnőek: Istár, Isii lan és hasonlók. Ha az ember ezeket a hangokat kiejti, és a hangok értelmét okkult vonatkozásban ismeri, akkor tudja, hogy ezek olyan nevek, amelyek nem tartalmazhatnak más hangzókat, ha azoknak az illető lényeket kell megjelölniük, mert egy U, egy I, egy A egyértelműen csak valami meghatározott dolgot jelölhet. A nyelv fejlődése éppen abban áll, hogy az emberek elfelejtik annak megérzését, hogy ezek a dolgok, a hangzók - mássalhangzók, magánhangzók - egyértelmű módon valamire vonatkozhatnak, úgy, hogy ebben a régi korban egy dolgot egyáltalán nem lehetett másképpen jelölni, csak egy egészen meghatározott hangsorral. Amennyire nem lehet ma, ha egy dologra gondolunk, erről Angliában vagy Németországban más gondolatunk, annyira nem volt lehetséges akkoriban - mert akkor az emberek még közvetlen szellemi módon érezték a hangsorokat - valamely dolgot vagy lényt másképpen jelölni, csak egy egyértelműen meghatározott hangsorral. Így tehát a régi időkben a nyelv - és a régi sumér nyelv ennek utó hangja volt-teljesen meghatározott volt, és a lélek jellegéből kifolyólag, azok számára, akik hallották, teljesen érthető. Amikor így beszélünk a nyelvről, az Atlantisz utáni kultúrák legelső időszakaira kell utalnunk.

Ezért aztán éppen a babilóniai nép feladata volt, hogy az embernek ezt az élő spirituális összefüggését a szellemi világgal levezesse a személyesbe, ahol a személyiség a maga egyediségére, sajátosságára támaszkodik. Ez volt a babilóniaiak feladata: a szellemi világot a fizikai síkra lehozni. És ezzel összekapcsolódott az, hogy ez az eleven érzés, ez a nyelv iránti szellemi érzés megszűnt, és a nyelv az éghajlat, a földrajzi terület, a népi jelleg és hasonlók szerint alakult. Ezért ábrázolja ezt a Biblia, amely ezeket a dolgokat helyesebben mondja el, mint a magát nyelvésznek nevező Fritz Mauthner képzelődései, ezért ábrázolja ezt a fontos tényt bábeli toronynak, amikor a közös nyelvet beszélő emberek szétszóródtak a Földön. Szellemileg is megérthetjük ezt a bábeli tornyot, ha tudjuk, hogy a régi korokban hogyan építettek. Az ilyen épületeket, amelyeknek az volt a céljuk, hogy bizonyos szent bölcsességnek szentelt cselekedeteket hajtsanak végre, vagy amelyeknek a szent igazságok emlékjeleinek kellett lenniük, olyan méretben építették, amit vagy az égről vagy az emberről vettek. És ez alapjában véve ugyanaz, mert az ember, mint mikrokozmosz, a makrokozmosz képmása, úgyhogy azokat a méreteket, amelyek a piramisokba vannak belerejtve, az égről és az emberről vették.

Ha tehát a régi korokba visszamegyünk, viszonylag korai időkbe, akkor a kultikus építményeknél mindenütt az égi vagy az emberi mértékek szimbolikus utánzását látjuk. Hosszúság, szélesség és magasság, az a mód, ahogy a belsőt építészetileg létrehozták, mindez az égi méreteket vagy az emberi test méreteit utánozta. De ez így történt: ahol az embereknek eleven tudatuk volt az ember és a szellemi világ összefüggéséről, ott a méreteket a szellemi világból hozták le. Hogy volt ez akkor, abban a korban, amelyben az emberi ismereteket le kellett hozni, úgyszólván az égről a Földre, az általános szellemi-emberiből az emberi személyeshez? A mértékeket akkor magáról az emberről kellett venni, az emberi személyiségről, amennyiben az az egyedi én mivoltának kifejeződése volt. Ennek azonban bábeli toronnyá kellett válnia, annak a kultikus helyévé, aminek a személyiségről kellett mértéket vennie. Ugyanakkor azonban meg kellett mutatni, hogy a személyiségnek először fokról-fokra éretté kellett válnia, hogy újra felemelkedjen a szellemi világokba. Láttuk, hogy először át kellett menni a negyedik és az ötödik korszakon, hogy újra fel tudjunk emelkedni. Akkoriban nem volt lehetséges egyszerűen újra felemelkedni a szellemi régiók világába. Ezt úgy kell érteni, hogy a bábeli torony építésének kudarcnak kellett lennie, mert az eget még nem lehetett elérni azzal, ami az emberi személyiségből származhatott. Végtelen mélység van ebben a világ-szimbólumban, a bábeli torony építésében, amelynek révén az emberek a maguk egyedi emberi személyiségére korlátozódtak, arra, amivé a személyiség valamilyen népben sajátos egyedi körülmények között válhatott.

A babilóniaiak így a szellemi világból a Földre lettek irányítva, ez volt a missziójuk, ez volt a feladatuk. Ahogy azonban már említettem, a külső babilóniai kultúra egy káldeai misztériumkultúrán alapult, ami ezoterikus maradt, de bizonyos módon teljesen belefolyt a külső kultúrába. Ezért látjuk, hogy még mindenütt felcsillan az ősi bölcsesség abban, amilyen intézkedéseket a babilóniaiak hoztak. Ezeket azonban úgy kellett megtenniük, hogy azokkal ne a szellemi régiók felé emelkedjenek, hanem a Föld felé forduljanak. És ami így a babilóniaiak missziója volt, azt a kultúra magába szívta, és egészen korunkig tart. Ezt ki tudjuk mutatni. Bizonyos tiszteletet kell, hogy érezzünk mindazonáltal a még meglévő hatalmas képességgel szemben, amivel a szellemi világba betekintettek, és amit még a régi hagyományok a lélekben ápoltak, de már hanyatlásnak indult. Tiszteletet kell éreznünk a babilóniaiak mély égi tudománya iránt, és hatalmas missziója iránt, ami abban állt, hogy abból, ami az emberiség számára a spirituális világ útján ismert volt, az égi mértékekből mindazt előhozzák, amit a külső, gyakorlati élet számára az emberi kultúrának szükségképpen magába kell foglalnia. Ugyanakkor viszont az volt a missziójuk, hogy mindent a emberre vonatkoztassanak. És érdekes, hogy bizonyos gondolatok egészen korunkig elevenen éltek, mintegy annak a sajátos érzésnek a visszhangjaként, amelyet a babilóniaiak még élőnek éreztek: annak az érzésnek, hogy az egész makrokozmosz beleárad az emberbe, és hogy a személyes földi emberben lévő törvényszerűségek a nagy égi törvény- szerűségeket utánozzák.

Ez fejeződik ki a következő régi babilóniai mondásban: nézd meg az embert, aki nem úgy jár, mint egy aggastyán, és nem úgy, mint egy gyermek, hanem aki úgy jár, mint egy egészséges és nem úgy, mint egy beteg, aki nem fut gyorsan, és nem lépked lassan, és akkor meglátod a Nap járásának mértékét. - Ez egy figyelemreméltó mondás, ami mélyen belevilágít a régi babilóniaiak lelkébe. Mert úgy képzelték, hogy egy jó, egészséges járású ember, aki olyan gyorsan jár, ahogy ez megfelel az egészséges életnek, vagyis ha nem túl gyorsan és nem túl lassan körüljárná a Földet, akkor ehhez 365 napra lenne szüksége - és ez nagyjából egyezik, feltéve, ha nappal és éjszaka megszakítás nélkül menne. Így azt mondták: ez az az idő, amelyben egy egészséges ember körüljárhatná a Földet, és ugyanakkor az is - mert a látszat szerint úgy hitték, hogy a Nap mozog a Föld körül -, ami alatt a Nap körüljárja a Földet. Ha tehát úgy járod körül a Földet, mint egy egészséges ember, se nem túl gyorsan, se nem túl lassan, akkor ahhoz az ütemhez tartod magad, amely szerint a Nap jár a Föld körül. Azaz: „ember, a te egészséged abban rejlik, hogy utánozd a Nap Föld körüli járását".

Ez mindenesetre olyasmi, ami tiszteletet ébreszthet bennünk a babilóniai nép hatalmas kozmikus látásmódja iránt. Mert ebből kiindulva hozták létre ezt a beosztást az ember Föld körüli útjáról. Bizonyos rész-mértékek szerint számoltak, és olyasmit hoztak ki, ami annak az útnak felel meg, amit az ember akkor tesz meg, ha kétórányi útra megy, ez viszont azonos egy mérfölddel. Az egészséges járásánál ezzel a mértékkel számoltak, és egyfajta normálmértéknek vették, hogy a talajon nagyobb lépték szerint mérjenek. És ez a mérték, kedves barátaim, nem sokkal ezelőtt még megvolt - addig az időig, amíg az emberi fejlődésben minden absztrakttá nem vált - a német mérföldben, amit nagyjából két óra alatt lehet bejárni. Így a 19. századig fennmaradt valami, ami a régi babilóniaiak missziójából származott, amit a kozmoszból hoztak le a Nap járásának kiszámítása alapján.

Csak korunkban vált szükségessé, hogy ezt az emberhez szabott mértéket absztrakt mértékekre vezessék vissza, amelyeket halott dolgokból merítettek. Mert tudvalevő, hogy a jelenlegi mérték absztrakt, szemben a konkréttal, az emberhez és az égi jelenségekhez igazított mértékkel, ami alapjában véve mind a régi babilóniai nép missziójára vezethető vissza. Más mértékeknél is, mint például a „láb”-nál - amit egy emberi végtagról vettek - vagy a „rőf”-nél - amit a kéz és a kar mértéke szerint alakítottak ki - mindenütt azt láthatjuk, hogy valami olyasmin alapul, ami az embernél, a mikrokozmosznál, törvényszerűségként található meg. És lényegében nem is olyan régen még a régi babilóniaiak gondolkodásmódján alapult az egész mértékrendszerünk. A tizenkét állatövi csillagkép és az öt bolygó adta számunkra az ötször tizenkettőt, a hatvanat, ami egy alapszám. A régi babilóniaiak hatvanig számoltak. Hatvannál kezdték újra elölről. A mindennapi dolgok számolásánál a tizenkettes számot vették alapul, ami ezért, mivel a kozmosz törvényeiből van véve, ténylegesen konkrétabban alkalmazkodik a külső viszonyokhoz. Mert a számnak tizenkét része van. A tizenkettő volt a tucat, és a tucat nem más, mint egyfajta adomány a babilóniaiak missziójából. Mi mindenhol a tízest vesszük alapul, ami nagy nehézségeket okoz, ha részekre akarjuk osztani, míg a tucat a hatvanhoz való viszonyában és a különböző részekre való oszthatóságában, mint a szám- és mértékrendszer alapja, nagymértékben alkalmazkodik a konkrét viszonyokhoz.

Nem korunk kritikája akar lenni, ha azt mondjuk, hogy a számolás tekintetében az emberiség belemerült az absztrakcióba, mert egy korszak nem teheti ugyanazt, mint az előző. Ha a kultúra lefolyását ábrázolni akarjuk az atlantiszi katasztrófától a görög korig és még tovább, egészen a miénkig, azt mondhatjuk: az indiai, a perzsa és az egyiptomi kor lefelé ereszkedett, a görög kultúrában van az a pont, ahol a tisztán emberi a fizikai síkon kialakult, aztán elkezdődik a felemelkedés. Ez a felemelkedés azonban olyan, hogy úgyszólván csak egy ág jelzi az igazi fejlődést, a másik oldalon a materializmusba való folyamatos belem erű lést látjuk. Ezért van korunkban az energikus szellemi felfelé való törekvés mellett a legélénkebb materializmus is jelen, amely mélyen behatol az anyagba. Ezek a dolgok egymás mellett haladnak. Mint egy magasabb erő kifejlesztéséhez legyőzendő ellenállásnak, úgy kell itt lennie a materialista áramlatnak. Ennek az áramlatnak az értelmében azonban mindent absztrakt módon teszünk, mert az egész tízes számrendszer absztrakt rendszer. Ez nem kritika, hanem jellemzés. És így akarja az ember azt is legyőzni, ami konkrét. És ez mind semmi az olyan javaslatokhoz képest, hogy például, a húsvétot egy meghatározott áprilisi napon tartsuk, hogy a kereskedelem és az ipar elkerülhesse a kellemetlenségeket! Nem veszik tekintetbe azt, hogy itt olyasvalamiről van szó, ami a régi időkbe nyúlik vissza, a csillagos éghez való igazodásra. Mindennek absztrakttá kell válnia, csak, mint valami keskeny patak húzódik végig kultúránkon az, ami konkrét és igyekszik újra vissza a szellemiségbe.

Rendkívül érdekes, ahogy nemcsak a szellemtudományon belül, hanem azon kívül is, az emberiség ösztönösen arra törekszik, hogy utat találjon felfelé, hogy újra felemelkedjen, mondjuk a mérték, szám és forma hasonló alkalmazásához, ahogy ez a babilóniai és egyiptomi korban volt. Mert korunkban lényegében bizonyos módon ismételjük a babilóniai és egyiptomi kultúrát, a korszakok ugyanis ismétlik az előzőket, az egyiptomit a miénk, a perzsát a hatodik, és az indiait a hetedik korszak ismétli majd. Az első a hetediknek, a második a hatodiknak, a harmadik az ötödiknek felel meg, a negyedik önmagában áll, a közepet alkotja. Ezért ismétlődik oly sok minden ösztönösen a régi egyiptomiak szemléletéből. Itt sajátságos dolgok fordulhatnak elő. Az emberek teljesen benne állhatnak a materialista képzetekben, a materialista fogalmakban, és mégis a tények hatalma folytán - nem a természettudományos elvek alapján, mert azok ma mind materiálisak - közeledhetnek a szellemi élet felé.

Nos, van például egy érdekes berlini orvos, aki egy figyelemreméltó megfigyelést tett. Szeretném ezt felírni a táblára, ez egy tisztán tényszerű megfigyelés, független minden elmélettől. Képzeljük el, hogy itt van egy asszony sematikusan megadott halálozási időpontja - ez tehát nem elképzelt dolog, hanem megfigyelés - ez az asszony egy család nagyanyja. Bizonyos számú nappal ennek a nagymamának a halála előtt születik egy unoka. A napok száma 1428. Sajátos módon ugyancsak 1428 nappal a nagymama halála után megint születik egy unoka, és egy dédunoka 9996 nappal a halála után. Ha a 9996-ot elosztjuk 1428-cal, az eredmény 7. Azaz, egy olyan időpontban születik a dédunoka, amely hétszerese annak az időpontnak, ami a nagymama halála és az unoka születése között eltelt. Az orvos kimutatja, hogy ez nem elszigetelt eset, hanem több családban is kimutatható, és a halál és születés vonatkozásában mindig meghatározott számviszonyokkal találkozunk. És ami az érdekes: ha például, az 1428-as számot vesszük, ez egy héttel osztható szám. Röviden: a tények ma az embereket arra késztetik, hogy a külső történések egymásra következésében törvényszerűségeket, ismétlődéseket találjanak, amelyek a régi szent számokkal vannak összefüggésben. És ma már a szám Fliess - így nevezik a berlini orvost - és tanítványi által ilyen irányban összeállított eredmények szerint ténylegesen bizonyíték arra nézve, hogy bizonyos számok szabályozó tényezők, amelyek az ilyen események törvényszerű lefolyását szabályozzák.

Ilyen számok ma rendkívül nagy mennyiségben előfordulnak. Értelmezésük teljesen materialista, a tények hatalma azonban arra kényszeríti az embereket, hogy a világtörténéseknél a számok működésében higgyenek. Kifejezetten hangsúlyozom, hogy teljesen hamis az, ahogy Fliess és tanítványai ezt a elvet alkalmazzák. Ahogy fő számaikat, nevezetesen a 23-at és 28-at újra felfedezik - 28 = 4x7 - ahogy ezeket a számokat alkalmazzák, ez még számos javítást igényel. Mégis az ilyen szemléletnél a régi babilóniai kultúra egyfajta ösztönös felbukkanását láthatjuk az ember felemelkedését illetően. Természetesen az emberek nagy részében nincsenek érzések, nincs meg az érzék az ilyen dolgok iránt, ezek elszigeteltek maradnak szűk körökben. Mégis figyelemreméltónak tűnhet, ha azt látjuk, hogy olyan emberek, mint például Fliess tanítványai, ilyen dolgokat találnak, aztán sajátságos gondolatokhoz és érzésekhez jutnak. Fliess egyik tanítványa ezt mondta: „Ha ezek a dolgok a régi időkben tudatossá váltak volna - éppen, hogy tudatosak voltak! - mit mondtak volna az akkori emberek?” A következő rész különösen jellemzőnek tűnik számomra.

Miután Fliess egyik tanítványa ilyen módon egy sereg dolgot összeszedett, kijelentette: „A legvilágosabb matematikai struktúrájú időtartamokat itt a természetből merítik, és ezek a dolgok a nehézségekhez szokott tehetséges fejek számára mindenkor elérhetetlenné váltak. Milyen vallásos buzgósággal kutatnának itt a számoló babilóniaiak, és milyen varázslat venné körül a kérdéseket.” Idáig jutott tehát már annak megsejtése, ami valóban történt. Hogyan dolgozik ismét az emberi ösztönösség a szellemi élet irányában! Éppen ott, ahol korunk elterjedt tudománya szokás szerint vakká válik, legtöbbször éppen ott keresendő az, ami fényt hoz a okkult erő számára, amelyről az emberek egyáltalán nem tudnak. Mert éppen azok, akik itt ezekre a sajátos szám-összefüggésekre utalnak, ezt teljesen materiálisán magyarázzák. A tények hatalma azonban ma már arra kényszeríti az embereket, hogy szellemi, matematikai törvényszerűségeket ismerjenek fel a dolgokban. Látjuk, hogy lényegében milyen mélyen igaz az, hogy minden, ami később az emberiség fejlődése folyamán személyes módon fejeződik ki, mennyire árnyképe csak annak, ami korábban eredeti, elementáris nagyságban volt jelen, mert még kapcsolatban állt a szellemi világgal. Szeretném ezt hangsúlyozni, hogy beleivódjon a lelkükbe, hogy a babilóniaiak a negyedik kultúrkör- szakba való átmenet időszakában voltak, akiknek úgyszólván az eget le kellett hozniuk a Földre. Ok még belerejtették az égit a mértékbe, a számba és a súlyba, és napjainkig érezzük annak utóhangját, hogy újra vissza kell térnünk ehhez a számolási technikához, és hogy ezt egyre inkább érvényesítenünk kell, még akkor is, ha az élet más területein magától értetődően az absztrakt mérték- és számrendszer a helyes. Itt is láthatjuk tehát, hogy a leereszkedés során a görög-latin kultúrában az ember a tiszta emberségnek a személyiség fizikai síkon való kifejeződésének egy bizonyos pontját elérte, és aztán elkezdődik egy felemelkedés, így tehát lényegében az Atlantisz utáni kultúra menetét tekintve a görögség mintegy a középen áll.

Nos, látnunk kell, hogy ebbe a görög korba tört be a kereszténység impulzusa, aminek az emberiséget egyre inkább felfelé kell vezetnie más régiókba. Láttuk már azonban, hogy a kereszténység az első időkben, fejlődése során nem a maga teljes jelentőségében, nem a maga szellemi tartalma szerint lépett fel. Az alexandriaiak viselkedése Hüpathiával szemben azt szemlélteti, hogy milyen gyengeségei és árnyoldalai voltak a kereszténységnek. Gyakran hangsúlyoztuk, hogy az a kor, amelyben a kereszténységet egész mélységében megértik, csak aztán fog bekövetkezni, hogy a kereszténységben végtelen mélység van, és ez inkább a jövőhöz kapcsolódik, mint a jelenhez, nemhogy a múlthoz.

Láthatjuk, hogy kezdetben a kereszténységben mintegy lehetőségként van meg az, ami alapjában véve az ősbölcsesség és ősszellemiség örökségének tekinthető. Mert amit a görögség kapott, amit magában hordott, az valóban olyasmi volt, mint annak öröksége, amit az emberek számtalan inkarnáción át megszereztek a szellemi világgal való eleven kapcsolat útján. Az a szellemiség, amit a korábbi időkben átéltek, bekerült a görögök lelkébe és szívébe, és bennük élte ki magát. Ezért megérthetjük, hogy lehettek emberek, akik a kereszténység átélésekor, különös tekintettel arra, ami az első évszázadokban a keresztény impulzusokból lett, ezt az eseményt nem becsülték olyan nagyra, mint azt, ami lenyűgöző nagysággal, lenyűgöző szellemiséggel, mint évezredek ősi öröksége származott át a görögségre. És volt egy egészen különlegesen jellegzetes személyiség, aki mintegy saját lelkében élte át a réginek ezt az újjal való küzdelmét, az ősi bölcsesség-kincsnek, az ősi szellemi kincsnek ezt a küzdelmét azzal, ami még csak kezdődött, és csak gyengén csörgedezett. A görög-latin kornak ez a 4. századbeli személyisége, aki lelkének színterén ezt átélte, Julianus Apostata volt.

Érdekes Julianusnak, a római császárnak életét végigkísérni. A becsvágyó és bosszúálló Konstantin császár unokaöccseként született Julianust tulajdonképpen már gyermekkorában meg akarták gyilkolni, bátyjával együtt. Csak azért hagyták életben, mert úgy hitték, hogy a gyilkosság túl nagy feltűnést keltene, és mert azt remélték, hogy amit árthat, attól később visszatarthatják. Különféle emberi közösségek között tévelyegve nevelkedett, és különösen arra voltak tekintettel, hogy azt vegye fel lelkébe, amit annak idején Rómában Róma és a római császárság opportunista okokból keresztény fejlődésnek tekintett. Ez azonban tarka ve- gyiiléke volt annak, amit a katolikus egyház fokozatosan kidolgozott, és ami arianizmusként élt - egyikkel sem akarták a viszonyukat elrontani. És így eze.n a módon akkoriban éppen viszonylag erőteljesen a régi hellén-pogányság eszménye, a régi istenek és a régi misztériumok ellen küzdöttek. Mindezt azért vetették latba, hogy Julianus, akiről azt remélték, hogy egyszer majd a császári trónra kerül, jó keresztény legyen.

Ebben a lélekben azonban egy figyelemreméltó törekvés élt. A kereszténység iránt sohasem tanúsított igazán mély megértést. Mindenütt, ahová gyermekként elvitték, és ahol nemcsak a régi pogányság maradványai voltak meg, hanem a régi szellemiségé is, szíve föllelkesült. Felszívta mindazt, ami a negyedik korszak kultúrájában ősi szent hagyományként élt az egyes intézményekben. Így történt aztán, hogy a különböző tévelygések ellenére, amelyekbe császári nagybátyja üldözései miatt belekényszerült, mégis az új-platonikus iskola tanárai közelébe került, és az alexandriai tudósok tanítványaihoz, akik még a régi hagyományok birtokában voltak. Ekkor közeledett csak Julianus szívéhez az, ami iránt oly nagy vonzalmat érzett. Ekkor ismerkedett meg azzal, ami az ősi bölcsesség kincseként Görögországban még jelen volt. És azáltal, amit Görögországtól kapott, amit a régi világ bölcsességként adott számára, Julianus úgy érezte, hogy eleven kapcsolatban áll a csillagos ég nyelvezetével, azokkal a titkokkal, amelyek a csillagos ég írásaiban a világmindenségtől hozzánk szólnak. És ekkor jött el számára az az idő, hogy az utolsó hierofantok egyike beavatta az eleuziszi misztériumokba. És itt most azt a sajátságos színjátékot látjuk, hogy a régi misztériumok egy beavatottja, aki teljesen benne áll abban, amit valaki megkaphat, ha a szellemi élet a misztériumok útján valósággá válik, hogy egy ilyen beavatott a római császári trónra kerül. Bár Julianus keresztények ellen írt fennmaradt írása oly sok félreértét tartalmaz is, mégis tudjuk, hogy mekkora nagyság élt Julianus világszemléletében, amikor beavatásának nagysága szerint nyilatkozott meg.

A már hanyatló misztériumok tanítványaként azonban nem tudott helyesen belehelyezkedni a korba, és egy olyan beavatott mártíromságának sorsára jutott, aki nem tudja, milyen titkokat kell megőriznie, és mit szabad közölnie. Hellenisztikus nevelésétől származó buzgósága és lelkesedése, valamint beavatásából származó nagyszerű tapasztalatai alapján, amelyekhez a hierofant útján jutott, az az elhatározás alakult ki benne, hogy visszaállítja azt, amit a régi szellemiség eleven életeként és működéseként látott. És láthatjuk, hogy számos intézkedés útján hogyan kísérelte meg, hogy a régi isteneket ismét bevonja abba a kultúrába, amelybe a kereszténység belehelyezkedett. Túl messzire ment mind a misztériumtitkok kinyilvánítását, mind a kereszténységhez fűződő viszonyát illetően. Így történt, hogy 363-ban, amikor hadjáratot kellett vezetnie a perzsák ellen, sorsa beteljesedett. Mint ahogy mindenkinek, aki jogosulatlanul kinyilvánítja azt, amit nem szabad kinyilvánítania, beteljesedik a sorsa, így történt ez Julianusszal is, és történelmileg bizonyítható, hogy ezen a hadjáraton keresztény kéztől esett el. Mert nemcsak, hogy ez a hír igen gyorsan elterjedt, de soha egyetlen jelentős keresztény író sem cáfolta meg, és az is meglepő lett volna, ha a perzsák fő ellenségüket megölik, és ezzel nem dicsekednek el. De náluk is nem sokkal ezután az a nézet terjedt el, hogy keresztény kéz által esett el. Ez valóban olyan volt, mint egy vihar, ami ettől az inspirált lélektől indult ki, abból a lelkesedésből, amely Julianusban beavatása folytán alakult ki a már hanyatlóban lévő eleuziszi misztériumok útján. Ez volt a sorsa annak a 4. századbeli embernek, aki teljes mértékben személyiség volt, és akinek tulajdonképpen abban állt a világ-karmája, hogy személyes haragja és személyes lelkesedése útján azt kellett kiélnie, amit örökségül kapott. Ez volt életének alaptörvénye.

Nagyon érdekes, ha éppen ennek az individualitásnak, ennek az életnek a későbbi alakulását az okkult történelemszemlélet szerint követjük. A 16. Században, 1546-ban egy figyelemreméltó személyiség született, aki egy észak-európai nemesi családból származott, és akinek úgyszólván már a bölcsőjénél adott volt minden ahhoz, hogy az akkori hagyományos életvitel értelmében magas méltóságra emelkedjen, mert a család gazdag is volt. Mivel a családi hagyományok értelmében kimagasló állami tisztséget kellett betöltenie, természetszerűen a jogászi pályára irányították, és egy házitanítóval együtt a lipcsei egyetemre küldték, hogy jogot tanuljon. A házitanító egész napon át gyötörte a fiút, mivel még ifjú volt, hogy jogtudományt tanuljon. Amikor azonban a házi tanító az igazak álmát aludta, és jogi elméletekről álmodozott, a fiú felkelt az ágyból és igen egyszerű eszközökkel, amelyeket maga szerkesztett, éjjelente a csillagokat tanulmányozta. És csakhamar odáig jutott, hogy a csillagos ég titkairól többet tudott, mint bármelyik tanár, sőt még annál is többet, mint ami az akkori könyvekben állt. Mert például csakhamar megfigyelte a Szaturnusz és a Jupiter meghatározott állását az Oroszlán csillagképben. Utána nézett a könyvekben, és úgy találta, hogy ezt rosszul jegyezték fel. Ekkor kialakult benne a vágy, hogy mindenekelőtt a legtöbbet ismerjen meg erről a csillagírásról, és a lehető legpontosabban írja le a csillagok pályáját. És ami csodálatos, ez az ember igen hamar, családjának minden ellenállásával szemben kieszközölte az engedélyt, hogy természetkutató és csillagász legyen, és életét ne a jogi könyvek és doktrínák között töltse el. És minthogy jelentős eszközök álltak rendelkezésére, lehetősége volt, hogy egy egész intézményt létrehozzon.

Ez az intézet sajátságosan volt felszerelve. A felső emeleten olyan műszerek voltak, amelyekkel a csillagos ég titkait lehetett megfigyelni, a pincében pedig olyan eszközök, amelyekkel az anyagok különböző vegyülékét és szétválasztását lehetett összeállítani. Itt dolgozott, idejének egy részét megfigyelésekkel töltve a felső emeleten, másrészt lent a pincében, ahol főzött, forralt és kotyvasztott. Itt dolgozott ez a szellem, hogy fokról-fokra kimutassa, hogy azok a törvények, amelyek le vannak írva a csillagokban, a bolygók és állócsillagok törvényei, a makrokozmikus törvények mennyire megtalálhatók mikrokozmikusan az anyagok keveredésében és szétválásában rejlő matematikai értékekben. És amit eleven kapcsolatként talált az égi és a földi viszonyokban, azt a gyógyszerészeiben hasznosította. Olyan gyógyszerek előállítását kutatta, amelyeket rosszul fogadtak környezetében, mert ingyen adta át azoknak, akiknek segíteni akart. Akiket akkoriban orvosoknak gondoltak és magas árakat kértek, haragudtak rá, mert „borzasztó^ dolgokat művelt azzal, amit az égből akart lehozni a Földre.

Szerencsére egy bizonyos esemény folytán elnyerte a dán király, II. Frigyes jóindulatát, és amíg ez a jóindulat tartott, jól ment a sora, és lényegében hatalmas felfedezéseket tett a világtörvények szellemi működése terén, abban az értelemben, ahogy elmondtam. Igen, ez a személyiség tudott valamit a világtörvények szellemi működéséről. Megdöbbentette a világot olyan dolgokkal, amelyek ma már nem keltenének ilyen feltűnést. Mert amikor egyszer Rostockban volt, a csillagok állásából megjövendölte Szolimán szultán halálát, ami néhány nap múlva be is következett, és ez a hír Tycho Brahe nevét népszerűvé tette egész Európában. Erről a Tycho Brahéről, aki nem sokkal előttünk élt, alig tud többet a világ, mint azt, hogy még egy kicsit együgyű volt, mert még nem érte el teljesen korunk magas materialista szemléletmódját. Bár mintegy ezernyi új csillagot jelölt meg a csillag- térképen, és tett egy akkoriban korszakalkotó felfedezést egy felvillanó, majd újra eltűnő csillagról, amelyet Nova Stellának nevezett el, ezeket ma többnyire elhallgatják. A világ tulajdonképpen nem tud róla többet, mint azt, hogy még olyan ostoba volt, hogy egy olyan világrendszert képzelt el, amelyben a Föld nyugalomban van, és a Nap meg a bolygók forognak körülötte - ezt tudja ma a világ. Hogy a 16. század egy jelentős személyiségével van dolgunk, olyan személyiséggel, aki végtelenül sok mindent tett a csillagászatban, ami még ma is megállja a helyét, hogy rengeteg mély bölcsesség volt abban, amit adott, ezt általában nem veszik számításba, egyszerűen azért nem, mert egy mélyebb bölcsességből kiindulva nehézségeket látott annak a rendszernek a felállításánál, amelyet Kopernikusz állított fel, és ahol ezeket ő nem látta. És ha szabad ezt mondani, bár paradoxnak tűnik, a kopernikuszi világrendről még nem hangzott el az utolsó szó. És a két rendszer közötti küzdelemmel a későbbi emberiség még foglalkozni fog. Ezt csak mellékesen jegyzem meg, mert a mai kor számára túl paradox.

Csak a Tycho Brahéhez jóindulatú király utóda idején sikerült ellenfeleinek, akik minden oldalról támadták - az akkori orvosok, a koppenhágai egyetem professzorai - pártfogójának utódját felheccelni ellene. Így elűzték hazájából, és délen kellett letelepednie. Augsburgban szerkesztette meg első nagy csillagtérképét, amelyen újra meg újra feltüntette az újonnan felfedezett csillagokat, amelyekből most már mintegy ezer volt. Prágában halt meg, száműzetésben. Ma már, ha nem a szokásos tankönyveket nézzük, hanem a forrásokat és Keplert tanulmányozzuk, láthatjuk, hogy Kepler azáltal jutott el a maga törvényeihez, hogy ezt Tycho Brahe gondos asztronómiai megfigyelései előkészítették. Olyan személyiség volt, aki nagystílűen viselte annak nyomait, ami nagy és jelentőségteljes bölcsességként megelőzte korát, és aki még nem helyezkedett bele abba, ami nem sokkal később népszerűvé vált a materialista világnézetben. Kétségkívül sajátságos sorsa volt.

És ha ezt a két személyes sorsot egymás mellé állítjuk, rendkívül tanulságosnak találhatjuk, ha tudjuk az Akasha Krónikából, hogy Julianus Apostata individualitása Tycho Brahéban jelent meg újra, hogy Tycho Brahe bizonyos módom a Hitehagyott Julián, reinkarnációja. Ilyen sajátságosán, ilyen paradox módon működik a reinkarnáció törvénye, ha az egyes emberek karmikus kapcsolatait a világtörténelmi karma módosítja, ha a világhatalmak megragadják az emberi individualitást, hogy azt eszközként felhasználják.

Mindazonáltal szeretném nyomatékosan hangsúlyozni, hogy az ilyen összefüggéseket, mint ami Julianus és Tycho Brahe között is fennáll, nem azért mondom el, hogy holnap mindenütt szétkürtöljék, és étkezés közben vagy a kávé mellett megbeszéljék, hanem azért, hogy az okkult bölcsesség tanításaként kerüljön bele a lelkekbe, és egyre jobban megértsük, hogy az ember érzéki-fizikai valóságának alapja mindenütt az érzékfeletti.