Egy olyan individualitás fejlődéstörténetére vetett pillantás, akit tegnap mintegy két inkarnáción keresztül követhettünk, lehetővé teszi számunkra, hogy az emberiségfejlődés és az emberiség története folyamán a világszellem titokzatos működésébe betekintsünk. Mert ha szemünk előtt tartjuk azt a képet, amit tegnap, legalábbis vázlatosan lelkünk elé vetítettünk, Hite- hagyott Julián képét, és ugyanennek az individualitásnak a későbbi megjelenését Tycho Braheként, a nagy csillagászként, akkor különösen egy dolog tűnhet fel számunkra. Éppen az ilyen, a történelemben jelentékeny személyiségeknél megfigyelhetjük, hogy individua1itásuknak az a sajátossága, amely az egyik inkarnációból átnyúlik a következőbe, ezt a tisztán reinkarnációs folyamatot megváltoztatva, azt juttatja érvényre, amit a magasabb hierarchiák szellemi lényei a történelemben véghez akarnak vinni, és ehhez az egyes embert eszközként használják fel. Mert azt kell mondanunk: annak az individualitásnak, aki a Kr. u. 4. században Julianus Apostataként megjelent, az volt a feladata, hogy egy utolsó lökést adjon ahhoz, hogy az emberiségfejlődés korábbi korszakainak szellemi bölcsesség-kincseit utoljára még erőteljesen lángra lobbantsa, és azokat megóvja attól a sorstól, amely könnyen elérte volna ezeket, ha csak a feltörekvő kereszténységre lett volna bízva, hogy gazdálkodjék velük.

Másrészről azt kell mondanunk, hogy az az individualitás, aki egy olyan személyiségben inkarnálódik, aki annyira szerencsés, hogy az eleuziszi misztériumokba is beavatják, az a következő inkarnációjában olyan feltételek közé kerül, hogy a korszak erői és lényei, amelyek ebben az időben működnek, ahogy a 16. században ez történt, végtelen gazdagságban hassanak rá. És lényegében teljesen érthetőnek fogjuk találni azt a nagyságot, ami Tycho Brahe személyiségében tegnap elénk állt, és abban találjuk meg a magyarázatot, hogy a makrokozmikus tudományok összessége a mikrokozmosszal való kapcsolatában éppen azért jelenhetett meg benne, mert korábbi inkarnációjában beavatott volt. Az okkult történelem ilyenfajta szemlélete alapján észrevesszük, hogy bár a történelmet közvetlenül az emberek hozzák létre, végső soron azonban az csak akkor válik érthetővé, ha megtaláljuk az összefüggést a történelemben megjelenő és abból eltávozó egyes személyiségek és az individuális szálak között, amelyek úgyszólván keresztül húzódnak az egész emberiségfejlődésen, és az egyes személyiségekben inkarnálódnak. De ehhez mindig hozzá kell vennünk azt, ami az érzékfeletti világokból más hierarchikus hatalmak révén beáramlik, ha az emberiség Földünkön lefolyó történelmét meg akarjuk érteni.

Fejtegetéseink során láttuk, hogy az atlantiszi katasztrófa után az összes kultúrkorszakban hogyan működtek a magasabb hierarchiák bizonyos hatalmai az emberek útján. Azt mondtuk: a legerőteljesebben az óindiai léleknél jelent ez meg, amely mintegy színtere volt a magasabb szellemi lények működésének. Az óperzsa lélekben ez már valamennyire visszahúzódott. És láttuk aztán, hogy az egyiptomi-káldeai kultúrában már az volt a lélek feladata - és ez különösen a babilóniai lélek szemléletekor lép elénk -, hogy a személyiség felettit bevigye a személyiségbe, a szellemit lehozza a fizikai síkra. A személyiség egyre nagyobb jelentőségre tesz szert, minél inkább közeledünk a görög korhoz, és azt kellett mondanunk, hogy itt az én működött az énben, az erőteljesen megjelenő alakoknál a személyiség teljes kifejeződése jelenik meg. A görögöknél és később a rómaiaknál legtöbbször visszahúzódik az, amit a magasabb világok adhatnak az individualitás számára, ezzel szemben megjelenik az, amit az ember a maga sajátjaként személyiségébe belevisz.

Nos, felmerülhet a kérdés, amelynek megválaszolása csak a történelem okkult folyamatának mélyebb megértése alapján lehetséges: tulajdonképpen milyen szellemek azok, akik az ó-indiaiak, ős-perzsák, babilóniaiak, káldeaiak és egyiptomiak útján működtek, melyik hierarchiához tartoznak? Azoknak a kutatásoknak az alapján, amelyeket az okkult források lehetővé tesznek, bizonyos módon meg tudjuk mondani, hogy a magasabb hierarchiák mely individualitásai azok, akik ezekben a korszakokban az embereket eszközként használták, hogy rajtuk keresztül hassanak. A régi indiai lelkekbe, tehát azokba, akik közvetlenül az atlantiszi katasztrófa után kultúrateremtők voltak, azok a lények árasztották bele erőiket, akiket angyaloknak nevezünk. Így tehát bizonyos vonatkozásban igazunk van, amikor azt mondjuk: amikor egy régi indiai beszélt, amikor kifejezte azt, ami lelkében megmozdult, akkor lelke útján nem közvetlenül saját énje beszélt, hanem egy angyal, egy angelosz. Minthogy az angyal csak egy fokkal áll az ember fölött, így ő a magasabb hierarchiákból az ember legközelebbi rokona, ezért úgyszólván a leginkább tud az ő sajátosságai szerint megnyilatkozni. Az ember idegensége éppen az indiai kifejezésmódban nyilvánul meg a legjobban, mert az angyal az ember legközelebbi rokona, és ezért legvilágosabban angyalként tudta kifejezni magát.

Csak kevéssé volt lehetséges a magasabb hierarchiák e lényei számára, hogy a maguk közvetlen sajátosságai szerint fejezzék ki magukat, amikor az ős-perzsák útján nyilatkoztak meg. Mert akik az ős-perzsa nép léikéin keresztül szóltak, azok a következő fokozatú lények voltak, az arkangyalok. És minthogy ők két fokkal állnak magasabban, mint az emberek, amit az emberi eszköz útján ki akartak fejezni, az saját lényük számára idegenebb volt, mint ahogy az angyalok tudták kifejezni magukat az indiaiak útján. Így a dolog fokról-fokra egyre emberibb lett. Mégis mindig jelen volt ez a magasabb hierarchiákon keresztüli leáramlás. A babilóniai, káldeai és egyiptomi népesség léikéin keresztül a személyiség szellemei szóltak. Ezért itt nyilvánul meg leginkább a személyiség, és itt volt a legidegenebb az eredetétől, amit az ember még adni tudott abból, ami leáramlott, és vált a leginkább emberi-személyessé. Így tehát ha a babilóniai-egyiptomi korig megyünk előre, az angyalok, arkangyalok és személyiség-szellemek folyamatos megnyilatkozásaival találkozunk.

Pontosan követni tudjuk, különösen a perzsáknál, hogy tudomásuk volt arról, hogy legfőképpen az arkangyali szellemek működtek abban, amit emberi organizmusnak, a teljes organizmusnak nevezhetünk. Mindazonáltal nem egy átlagos perzsára kell gondolnunk, amikor a magasabb hierarchiák beáramlását akarjuk tekintetbe venni. Ez beleáradt az átlagos perzsába is, de átlátni azt, hogy ez hogyan történt, csak azok tudhatták, akik az ős-perzsa kultúra inspirátorának, Zarathusztrának közvetlen tanítványai voltak. És ők ténylegesen tudták, mert talán emlékeznek a Zarathusztra-tanítás néhány tételéből, amiket elmondtam, vagy az exoterikus hagyományból, hogy az ős-perzsa szemlélet szerint az ősi istenség, Zeruane Akerane két ellentétes hatalom útján, Ormuzd és Ahrimán útján nyilvánul meg. Nos, a régi perzsák tisztában voltak azzal, hogy minden, ami az embereken keresztül nyilvánul meg, a makrokozmoszból származik, és hogy a makrokozmosz jelenségei, nevezetesen a csillagok állása és mozgása titokzatos összefüggésben áll azzal, ami a mikrokozmoszban, az emberben van. Ezért Zarathusztra tanítványai az állatövben látták Zeruane Akerane képét, külső kifejeződését mindannak, ami minden időben ősi létezőként örökké él és működik, és a „zodiákus“ szó is Zeruane Akerane-ra emlékeztet. Az állatövben látták tehát ezt, és úgy látták, hogy az állatöv tizenkét irányából tizenkét hatalom jön létre, akiknek az egyik fele a világos oldalon, mintegy az állatöv fény-oldalán helyezkedik el, ahol nappal a Nap jár fent, míg a másik fele az állatöv sötét oldalán áll, és ahogy mondták, Ahrimán felé fordul. A perzsák tehát úgy gondolták, hogy a világmindenség tizenkét oldaláról származnak a kozmikus erők, amelyek benyomulnak az emberi organizációba, beleáramlanak abba, hatnak rá, és dolgoznak benne, úgy, hogy az emberben jelen vannak, mindennaposak. Ezért ami a tizenkettes szám útján kifejeződik, az az emberi intelligencia számára mikrokozmikusan is megnyilvánul, vagyis az amhaspandok (arkangyalok - mai megnevezésük szerint Amesa Szpenták - a ford.) tizenkettes száma útján ki kell fejeződnie ennek a mikrokozmoszban is, mégpedig ennek a tizenkét makrokozmikus szellemi lénynek a utolsó megnyilvánulásaként, akik már korábban is működtek, és akik előkészítették azt, ami utoljára a perzsa kultúra folyamán jött létre.

A mai fiziológiának tudnia kellene, hol van a tizenkét amhaspand mikrokozmikus képmása. Ez a tizenkét fő ideg, amely a fejből indul ki, és olyasvalami, ami a tizenkét makrokozmikus hatalom besugárzása folytán jön létre az emberben, és benne anyagivá sűrűsödik. Az állatöv tizenkét oldaláról fejti ki hatását a tizenkét arkangyal, így képzelték el ezt a régi perzsák, és hogy ezek fokozatosan előhívják azt, ami ma az intelligencia; ezt tizenkét irányból belesugározzák az emberi fejbe. Természetesen nem először az óperzsa korban történt ez a besugárzás, hanem úgy, hogy tizenkét kozmikus sugárban, tizenkét arkangyal-sugárban van részünk, amely aztán az emberi fejben a tizenkét agyi ideggé sűrűsödött, mintha itt anyagilag megfagynának. És minthogy a későbbi időkben természetesen azt is tudták mindig, amit korábban tudtak, így a perzsák azt is tudhatták, hogy az arkangyaloknál alacsonyabb szellemek hatottak korábban az indiai kultúrában. Az amhaspandok, vagyis az arkangyalok alatti következő fokozatú lényeket a perzsák izadoknak (a ma használatos elnevezés szerint jazatáknak - a ford.) nevezték, és belőlük 28-at, illetve 31-et különböztettek meg. Ok voltak azok, akik az emberben kevésbé magasrendű tevékenységet, a lelki tevékenységet végezték. Ok is leküldték sugaraikat az emberbe, és ezek felelnek meg a huszonnyolc, illetve harminc-harminegy gerinc-idegnek. Úgyhogy modern fiziológiánkban a szellemibe, a spirituálisba áttéve makrokozmikusan megtalálhatjuk a zarathusztrizmus tizenkét amhaspandját és az alattuk lévő hierarchiából a 28-31 izadot.

Az emberiség történelmi fejlődésében lényegében úgy van, hogy ami eredetileg szellemi módon jelenik meg, az később anatómiai feldaraboltságban lép a lélek elé, mert a dolgok, amelyek korábban a tisztánlátó tekintet számára szellemileg megközelíthetőek voltak, a későbbi korokban materiálisán jelennek meg.

Tulajdonképpen itt egy csodálatos híd mutatkozik a zarathusztrizmus szellemisége és a modern fiziológia materializmusa között. Mindazonáltal legnagyobb részben az emberiség sorsa, hogy egy ilyen eszmét a perzsa amhaspandoknak és izadoknak az idegekkel való összefüggéséről őrültségnek tekintsenek, különösen azok, akik ma a materialista fiziológiát tanulmányozzák. Van azonban időnk, mert a perzsa korszak csak a hatodik korszakban fog újra megismétlődni, ami a miénket követi majd. Csak akkor lesznek adottak az alapfeltételek ahhoz, hogy az emberiség nagy részénél az ilyen dolgok megértésre találjanak. Ezért meg kell elégednünk azzal, hogy ma az ilyen dolgokra csak a szellemtudományos világnézet keretei között tudunk utalni. De ezeket az utalásokat ma meg kell tenni, ha a szavak igazi értelmében véve szellemtudományos világnézetről akarunk beszélni, és nem csupán általános frázisokkal akarjuk a figyelmet felhívni arra, hogy az ember a makrokozmosz mikrokozmikus megismétlése. .

Más területeken is tudjuk, hogy ami az emberben kifejeződik, az külsőleg áramlik bele. Ezért például a germán mitológia bizonyos korszakaiban tizenkét áramlatról beszéltek, amelyek a Nifelheimből a Muspelheimhez áramlanak. Ezt a tizenkét áramlatot nem fizikai-materiális értelemben kell venni, hanem azt jelentik, amit tisztánlátással észleltek, mint a makrokozmosz bizonyos visszfényét, ami beáramlik az emberi mikrokozmoszba, abba a lénybe, aki a Földön jár-kel, és a makrokozmikus erők útján kell kifejlődnie. Mindazonáltal hangsúlyoznunk kell, hogy ezek az áramlatok ma alapjában véve asztrális áramlatoknak tekinthetők, míg az atlantiszi korban, amely a lemúriai kort követte, és magában Lemúriában is, éteri áramlatoknak lehetett őket tekinteni. Ezért olyasmit, ami ehhez hasonló, egy Földdel rokon bolygó mutathat, amely a fejlődésnek egy korábbi stádiumában van. És minthogy az ember a távolból gyakran lát dolgokat, amelyek a közelben elszigeteltségük folytán nem látszanak, így a Földhöz hasonló bolygónál, ha az elég távoli és Földünk korábbi fejlődési fokán áll, ezt a tizenkét áramlatot esetleg még megfigyelheti.

Mindazonáltal valami más lesz látható, mint ami valamikor a Földön látható volt, de az eltávolodás szükséges, mert ha például az ember egy szúnyograj közepén áll, akkor a raj nem felhőszerű körvonalakban jelenik meg, csak akkor látjuk így, ha a távolból nézzük. Amit most mondtam, annak megfigyelésén alapul, amit a Mars-csatornákról mondanak. Amit Mars-csatornákként leírnak, az a valóságban azon alapszik, amire utaltam. Itt bizonyos erőáramlatokról van szó, amelyek a Föld egy korábbi állapotának felelnek meg, és amelyeket az ó-germán mítoszok olyan áramlatokként írtak le, amelyek a Nifelheimből a Muspelheimbe vonulnak. A mai iskolai fiziológia és asztronómia számára ez vad eretnekségnek számít, de a következő évezred folyamán ezt majd helyesbíteni fogják.

Mindez rámutathat arra, hogy a bölcsesség milyen mély alapjaiba tekintünk bele sejtésszerűen akkor, amikor egyszerűen kijelentjük: az emberi mikrokozmosz a makrokozmosz tükörképe. Az ilyen mondatok arra hívják fel a figyelmünket, hogy azok közvetlenül a legmélyebb bölcsességet érintik, mert az a mondat, hogy az ember mikrokozmosz a makrokozmosszal szemben, valóban lehet pusztán triviális frázis, de ha helyesen fogjuk fel, akkor milliónyi konkrét egyedi bölcsesség összefoglalását jelentheti. És ezt fel kellett hoznom, hogy megmutassam, milyen volt a lelkek összetétele az ősperzsa kultúrában. Itt elsősorban a vezető személyiségeknél eleven érzés élt az embernek a makrokozmosszal való összefüggéséről.

Miután egészen az egyiptomi-babilóniai kultúrába menően azok a lények működtek, akiknek sorát angyalokként, arkangyalokként és személyiség-szellemekként szoktuk megjelölni, ezután az a sajátos görög-latin kultúra következett, amelyben a személyiség, az én működése különleges módon jutott kifejezésre. Itt olyan lények nyilatkoztak meg, amelyek egy fokkal magasabban állnak, mint a személyiség szellemei, ezek a formaszellemek. Ezeknek a szellemeknek a megnyilatkozása azonban más módon ment végbe, mint a személyiség-szellemeké, az arkangyaloké és az angyaloké. Hogyan nyilvánultak meg az angyalok, az arkangyalok és a személyiség szellemei az Atlantisz utáni korban? Az ember belső világában működnek, az angyalok az ó-indiaiakat inspirálták, az arkangyalok hasonló módon az ős-perzsákat, de már úgy, hogy az „emberi66 jobban érvényre jutott. A személyiség szellemei pedig mintegy az egyiptomiak lelkei mögött álltak, úgy, hogy serkentették a szellemiség megjelenését a fizikai síkon. A formaszellemek másképpen nyilvánultak meg. Alulról felfelé hatottak, mint sokkal hatalmasabb szellemek, akik nem úgy működtek, hogy az embereket eszközként használták volna, hanem a természeti birodalmakban nyilvánultak meg, amelyek körülöttünk vannak, az ásványi, növényi és állati birodalom lényeiben. És az embernek, ha a formaszellemek megnyilatkozását fel akarta ismerni, tekintetét kívülre kellett irányítania, a természetet kellett megfigyelnie, ki kellett derítenie, milyen titkokat rejtettek bele a formaszellemek a természetbe. Ezért az emberek a görög korban, amelyben a formaszellemek hatottak, nem voltak közvetlen befolyás alatt, ami inspirálóan hatott volna. A formaszellemek hatása sokkal inkább úgy ment végbe, hogy az embereket a külső érzéki világ útján ösztönözték, hogy érzékszerveiket örömmel és lelkesülten a felé fordítsák, ami szétterjedt körülöttük, hogy ezt megkíséreljék idealizálni és átalakítani. A formaszellemek tehát kívülről hatottak. Egyik legfőbb személyiségük a Jahve vagy Jehova név mögé rejtőzött. És bár a formaszellemek szám szerint heten vannak, és a különböző természeti birodalmakban működnek, az ember jelenlegi érzékelő képessége számára mégis tulajdonképpen csak egy szellem van jelen, akit Jahvénak nevezünk. Ha mindezt átgondoljuk, érthetőnek tűnik, hogy az embert a negyedik korszak felé többé-kevésbé, a fő tevékenységüket illetően elhagyták az őt irányító hatalmak, az angyalok, arkangyalok és személyiség-szellemek, és így az ember tekintetét teljesen a külső világ felé fordította, a fizikai horizontra, ahol a formaszellemek nyilatkoztak meg.

A formaszellemek korábban is a fizikai világ mögött rejtőztek, csak úgyszólván nem voltak felismerhetők az ember számára. Abban a korszakban működtek, amely közvetlenül az atlantiszi katasztrófa után következett, a természeti birodalmakban, a szél és az időjárás törvényeiben, a növények, állatok és ásványok törvényeiben. Még korábbi korszakokban is működtek. Az ember azonban nem fordította tekintetét arra, ami külsőleg szembekerült vele, mert belsőleg inspirálták a többi szellemek. Elfordította figyelmét a külső világról. Miért volt ez így?

Hogyan kell értenünk azt, hogy a többi hierarchia, akik, mint tudjuk, alacsonyabb fokon állnak, mint a formaszellemek, akkoriban a formaszellemek már fennálló hatásaival szemben befolyásukat olyan tökéletes módon érvényre tudták juttatni? Ez Földünk meghatározott periodikus fejlődésével függ össze. Ezek a dolgok a tisztánlátó tekintet számára az Akasha Krónika segítségével visszanézve egészen másnak látszanak, mint azoknak a spekulációknak a tükrében, amelyeket a mai geológiai tények alapján kigondolnak. Ha visszamegyünk, és megnézzük a személyiség szellemeinek a hatásait a káldeai korszakban, az arkangyalokét a perzsa korban és az angyalokét az ó-indiai korban, akkor Földünk olyan időszakához jutunk, amelyben az atlantiszi katasztrófa a legerőteljesebben tombolt. Fokozatosan az atlantiszi katasztrófához érkezünk. Ez az a kor, amelyre a különféle népek özönvízmondái utalnak, és akkoriban ez lényegesen másképpen zajlott le, mint ahogy a jelenlegi kor geológiai hipotézisei lefestik. A korábbi atlantiszi időkben megint minden egészen másképpen volt. A ember átváltozásra képes lény volt. A katasztrófa előtt a Föld egész arculata más volt, mint ahogy azt ma az emberek elképzelik. Arra kell gondolnunk, hogy akkoriban a szellemi hierarchiák még a legnagyobb mértékben belefolytak a földi működésekbe.

Van egy határ az Atlantisz korabeli régi hatások és az Atlantisz utáni kor hatásai között, egy határ, amit az atlantiszi katasztrófa jelent, melynek lefolyása Földünk arculatát a víz és a szárazföld vonatkozásában teljesen megváltoztatta. Az ilyen korok és azok változásai összefüggenek azokkal a nagy folyamatokkal, amelyeket a Napnak a többi bolygóhoz viszonyított helyzete és mozgása határoz meg. Lényegében a makrokozmikus térből irányítják azt, ami egy ilyen időszakban a Földön lejátszódik. Messzire vezetne, ha ma azt akarnám kifejteni, hogyan irányítják ezeket az egymásra következő időszakokat aszerint, amit a mai asztronómia a napéjegyenlőség továbbhaladásának nevez. Ez a Föld tengelyének az ekliptika tengelyéhez viszonyított állásával függ össze, azokkal a folyamatokkal, amelyek a szomszédos égitestekben mennek végbe, és így lényegében vannak meghatározott időszakok, amelyekben a Föld tengelyének a többi égitesthez viszonyított sajátos helyzete következtében Földünkön a meleg és a hideg más megoszlásban van jelen, mint egyébként. A klimatikus viszonyokat a Föld tengelyének a szomszédos csillagokhoz való viszonya változtatja meg. Lényegében mintegy 25.000 év alatt Földünk tengelye egyfajta kúp- vagy körmozgást végez, úgyhogy Földünk azt az állapotot, amelyet egy bizonyos idő alatt elért, 25- 26.000 év után újra eléri, csak más formában, egy magasabb szinten. De ezek között a nagy időszakok között mindig vannak kisebbek. És a dolog nem teljesen folyamatosan halad előre, hanem úgy, hogy bizonyos évek csomópontokat, mély bevágásokat jelentenek, amelyekben fontos dolgok történnek. És különösen ezekre kell utalnunk, mert a földi emberiség egész történelmi fejlődése számára igen lényeges, hogy a Kr.e. 7. évezredben egy különösen fontos asztronómiai időpont volt - fontos, mert a Föld tengelyének helyzete a szomszédos csillagokhoz viszonyítva időszámításunk előtt 6-8 évezreddel a Föld klimatikus viszonyainak olyan eloszlását hozta létre, hogy létrejött az atlantiszi katasztrófa - és hosszú időn keresztül ez hatott. Itt csak azt hangsúlyozhatjuk, ami helyes, és nem valami fantasztikus időszakot, amit emlegetnek, mert ez sokkal kevésbé van távol tőlünk, mint általában gondolják. Ebben a korszakban mindenesetre a makrokozmikus viszonyok úgy hatottak a fizikaiságra, hogy ez a hatás létrehozta Földünkön azt a hatalmas fizikai forradalmat, amit atlantiszi katasztrófának ismerünk, és a Föld egész arculatát megváltoztatta. Ez volt a legerősebb fizikai átalakulásba makrokozmosz legerősebb behatása a Földre. Ezért akkoriban erről az oldalról a legcsekélyebb volt az emberi szellemre való hatás; ebben a korban a hierarchiák kevésbé erős hatalmai kezdhették el, hogy az emberekre erős befolyást gyakoroljanak, ami aztán fokozatosan leáramlott.

Ott tehát, ahol a formaszellemek forradalmian hatottak a fizikaiságra, ott nem volt annyi idejük, hogy még az ember szellemiségére is hassanak, úgy hogy a fizikaiság úgyszólván eltűnt az ember lába alól. Éppen ezért volt azonban az ember éppen az atlantiszi katasztrófa alatt a leginkább átszellemült, és tudott újra fokozatosan a fizikai világba visszatérni az Atlantisz utáni korban. Nem nehéz elképzelni - ha belegondolunk, hogy az emberi szellemre gyakorolt befolyás a legcsekélyebb volt ebben a korban, tehát hat-nyolc évezreddel Krisztus előtt, és a legnagyobb hatás a fizikai viszonyokat érte a Földön - hogy lehet egy másik időpont, amikor a helyzet éppen az ellenkező, amikor azok, akik egy ilyen dolgot tudhatnak, megérzik, hogy fordított módon a fizikaiságra gyakorolt befolyás a legcsekélyebb, és ezért a formaszellemek részéről a legnagyobb az emberi szellemre gyakorolt befolyás. Hipotetikusan létre lehet hozni a lélekben, hogy lehet egy olyan pont a történelemben, amikor fordított a helyzet, mint az atlantiszi katasztrófa idején volt.

Ezt természetesen nem könnyű észrevenni, mert Atlantisz utáni korszakunkban a fizikaiságra meglehetősen hajlamos embernek az atlantiszi katasztrófa, amikor a Föld egy része megsemmisült, nagyon is szembetűnő. Kevésbé szembetűnő számára, ha a formaszellemek az emberi személyiségre gyakorolnak erős befolyást, és kisebbet arra, ami külsőleg lejátszódik. Az az időpont, amikor az jelent meg, amit az emberek természetszerűen kevésbé vesznek észre, ez a Kr. u. 1250. év. Ez az év történelmileg rendkívül fontos esztendő. Olyan korszakra esik, amelyet a következőképpen lehetne jellemezni: a szellemek mintegy kényszert éreznek arra, hogy pontosabban kifejezésre juttassák, hogyan lehet feltekinteni a többi hierarchiánál magasabban álló isteni lényekre, hogyan lehet megérteni azokat a lényeket, akiket mindenekelőtt, mint egységet, először Jahve útján, majd Krisztus útján érez meg az ember, és hogyan lehet minden emberi tudást arra fordítani, hogy Jézus Krisztus misztériumát felfogjuk. Ez különösen alkalmas időpont volt a misztériumok közvetítésére az emberiség számára, amelyek közvetlenül kifejezték a szellemiség összefüggését a természet működésével.

Látjuk ezért, hogy ez az év kiindulópont annak nagy és precíz kidolgozása számára, amit korábban csak hittek, csak sejtettek: kiindulópontja a ma oly kevéssé méltányolt skolasztikának. Ekkor volt azonban a kiindulópontja olyan megnyilatkozásoknak is, amelyeket olyan szellemek juttattak kifejezésre, mint például Agrippa von Nettesheim, és amelyek legmélyebben a rózsakeresztességben nyilvánultak meg. Mindez arra utal, hogy ha az ember a történelmi fejlődés mélyebb erőit akarja megkeresni, akkor egészen más viszonyokba kell behatolnia, mint amelyek külsőleg megjelennek. Igen, a mögött, amit most mondtam, elrejtőznek például azok az erők is, amelyek a már folyamatosan zajló keresztes hadjáratokban hatékonyak. Az egész európai történelem, nevezetesen az, ami kelet és nyugat között lejátszódik, csak azáltal válik lehetővé, hogy azok az erők állnak mögötte, amelyeket most leírtam.

Azt mondhatjuk tehát: van két időpont, amelyekből az egyiket úgy lehet jellemezni, hogy a külső fizikai síkot teljesen átalakította, a másikat pedig úgy, mint átmeneti időpontját mindannak, ami a misztériumokban zajlott. Meg kell azonban értenünk, hogy lényegében minden ilyen dologhoz más törvények tartoznak, amelyek a fő törvényeket keresztezik. És így megértjük azt is, hogy erre az időre esik bizonyos nagy kinyilatkoztatásoknak a kiinduló pontja, hogy ez a kor megfelelő volt arra, hogy egy olyan ember jelenjen meg, aki Julianus Apostataként beavatást kapott az eleuziszi mizstériumokba. Aztán hagyta, hogy hasson a lelkére az, ami a formaszellemek megnyilatkozásaként jelent meg. Nagyjából azonban mindig is négyszáz év volt az, amelyben az első nekilendülés valamilyen nagy befolyásra tesz szert, aztán elkezdődik egy süllyedés, és az áramlatok úgyszólván elválnak egymástól. Ezért az hatott, amit akkoriban szelleminek láttak a természeti jelenségek mögött, úgy, hogy a szellemit elfelejtették, és a természeti jelenségeket figyelték meg. Ez a modern. És Tícho Brahe ugyanakkor egyike az utolsóknak, aki még megértette a szellemiséget a külső természettudomány mögött. És éppen ezért olyan csodálatos személyiség Tycho Brahe, mert a külső asztronómiát a legnagyobb mértékben uralta, úgy, hogy ezernyi csillagot és más égitestet fedezett fel, és emellett a magas hatalmak szellemi működését úgy hordozta a lelkében, hogy egész Európát csodálatba ejtette, amikor merészen és szemtelenül megjósolta Szolimán szultán halálát. Látjuk, hogy a szellemi természetismeretnek, a 1250. év a kezdete, és ez olyan személyiségeknél jelenik meg külsőleg, mint Agrippa von Nettesheim, és fokozatosan megnyilvánul az, ami később csak a természet külső hatása, míg a belső, a spirituális olyan titokzatos áramlásban marad meg, ami a rózsakeresztességként ismeretes. Aztán a két áramlat tovább vonul.

Érdekes, ahogy ez a szétválás a személyiségen belül megmutatkozik. Egyszer már, németországi mozgalmunknak meglehetősen az elején felhívtam a figyelmet arra, hogy egy 15. századbeli személyiségben hogyan jelenik meg az, ami itt szellemi mozgalomként folytatódik, még összekapcsolódva bizonyos természetismerettel, és hogy aztán hogy tűnik el a szellemiség, és hogyan él tovább teljesen külsődlegesen. Egy sajátos individualitásnál kísérhetjük ezt figyelemmel: Nicolaus Cusanusnál. Ha csupán olvassuk őt - többet is tehetünk, minthogy csak olvassuk - már az olvasás során megállapítható, mennyire összekapcsolódik nála a legmélyebb spirituális szemlélet a külső természet- ismerettel, nevezetesen ott, ahol ez matematikai formát ölt. És minthogy belátta, mennyire nehéz ezt elérni egy olyan korban, amely egyre inkább a külső tudományosság felé halad, egyfajta világtörténelmi szerénységből művét „Tudós tudatlanságának nevezte, „docta ignorantia“-nak. Ezzel természetesen nem azt akarta kifejezésre juttatni, hogy egy különösen ostoba fickó volna, hanem, hogy amit mondania kell, az túl van azon, amit most már, mint pusztán külső tudást fejlesztenek ki. Ha egy ma kedvelt szófordulattal akarjuk ezt kifejezni, azt mondhatjuk: ez a „tudós tudatlanságé, inkább túlzott tudományosság. - Mert, ahogy tudják, igen hamar ismét megszületett, mégpedig mint Nicolaus Kopernikus. Az a lény, aki Nicolaus Cusanusban élt, Nicolaus Kopernikusban működött tovább. Az is megmutatkozik azonban, hogy éppen ebben a korban az emberiség organizációja a fizikaiság irányában annyira előrehaladt, hogy Nicolaus Cusanus egész mélysége Kopernikusban csak úgy tudott hatni, hogy éppen a külső fizikai világrend jött létre. Ami Cusanusban élt, mintegy leszűrődött, a szellemiség eltűnt, és átalakult külső tudássá. Itt kézzelfoghatóan látjuk, milyen rövid időn belül kellett hatnia annak a hatalmas impulzusnak, amelynek 1250-ben volt a középpontja. És ami ekkor Földünkbe beleáramlott, az a maga módján hatott tovább. Ebben a két áramlatban működött tovább, amelyek közül az egyik materialista volt, és még materialistábbá válik, a másik pedig még a szellemiségre törekszik, és különösen abban nyilvánult meg, amit rózsakeresztes kinyilatkoztatásként ismerünk. Ez a legerőteljesebben éppen ettől az időponttól kezdve indult el, bár már korábban előkészült.

Látjuk tehát, hogy van egy hat-nyolc évezredig tartó időszak, amelyben a földfejlődés fontos szakaszokat fut be a történelmi tények vonatkozásában. Ezekbe az emberiség fejlődése bele van szőve. Az ilyen ciklusokat aztán mások keresztezik, mert a földfejlődés során a legkülönbözőbb időleges erők hatnak. Csak ha az erőket összevetjük egymással, ha megismerjük az egyes erőket, és úgyszólván utánanézünk, mivé alakulhatnak együtt, akkor tudunk lassanként a mögé látni, hogyan történnek a dolgok a Földön. Az összes ilyen erő és törvényszerűség útján megy előre tulajdonképpen az emberiség, és következik be az emberi haladás. Tudjuk azonban azt is, hogy egy másik áramlat folytán évszázadunkban egy újabb csomópont jött létre, amire a rózsakeresztes misztérium utal: az ismételt belátás az éteri világba, és Krisztus megjelenése az éteri világon belül. Ez azonban egy másik áramlathoz tartozik. Most inkább olyan erőkről beszélek, amelyek a történelmi események szélesebb alapjaira hatnak.

Ha tökéletesen meg akarjuk érteni a történelmi eseményeket, akkor tekintetbe kell vennünk, hogy a fejlődés ilyen csomópontjai mindig a csillagok bizonyos állásával függenek össze, és hogy Földünk tengelye 1250-ben olyan helyzetben volt, hogy az ekliptika úgynevezett kis tengelye egészen sajátságos helyzetet foglalt el a Föld tengelyéhez viszonyítva. Ha tehát így figyelembe vesszük, hogy ami a Földön történik, az nagy égi történések hatására megy végbe, akkor már a külső klimatikus viszonyoknál is láthatjuk, hogy ezek a Földön újra specializálódnak és differenciálódnak. Azáltal, hogy a kozmosz erői bizonyos módon hatnak, a Föld derekán kialakul a forró égöv, aztán következik a mérsékelt, majd a hideg égöv. Ez például szolgálhat arra, hogy a fizikai síkon hogyan érvényesül az, ami a Napból és egyéb viszonyok következtében szellemi történések útján hat. Ez azonban a Földön ismét differenciálódik. A klíma más, ha a forró égövben lent a mélyben vagy a magasban vagyunk; a magasban igen hideg lehet. Ezért ugyanazon a szélességi fokon klimatikusan a viszonyok egészen másként oszlanak meg, ha Afrikában vagy Amerikában vagyunk. Van azonban valami a szellemi fejlődésben is, amit ezzel a fajta differenciálódással össze lehet hasonlítani, úgyhogy lényegében azokban az időszakokban, amelyekben talán a Föld nagy része a csillagok állása következtében egy bizonyos jelleget ölt, az emberi lelkekben és szellemekben módosulások, különleges viszonyok jönnek létre. Ez különösen fontos, mert lényegében némelykor meg kell történnie, hogy a gondoskodás szélesebb körben hasson.

Gondoljanak bele egyszer abba, hogy a világ bölcs irányítása - ezt természetesen csak összehasonlításképpen mondom - úgyszólván évezredek óta arra határozta el magát, hogy a lelkek bizonyos csoportját elő kell készítenie, hogy a következő inkarnációjukban ezt vagy azt a feladatot vihessék végbe. Ehhez meg kell teremteni az összefüggéseket, úgy, hogy talán egy kis embercsoport, amely egy meghatározott dolgot tapasztalt, a Föld egy bizonyos részén együtt inkarnálódik, hogy valamit véghez vigyen, ami ebben az időpontban jelentéktelennek látszik. Ha azonban figyelmünket arra irányítjuk, hogy ezek az emberek, akik egy kis területen gyűltek össze, következő inkarnációjukban egymástól távol születnek meg, és éppen az, ami őket egy szűk területen összetartotta, később az egész emberiségre hat, akkor a dolgot más megvilágításban látjuk. És így megérthetjük, hogy azokban a korokban, amikor az emberiségnek egy bizonyos meghatározott jellege van, a kultúra elkülönült területein megjelenik valami feltűnő dolog, ami ettől a meghatározott jellegtől eltér. Látják, olyasmit említek, ami korunkhoz meglehetősen közel áll.

A Strassburg melletti Steinthal-ban élt Oberlin. Különösen Schubert, az elmélyült német pszichológus és kutató utalt mindig Oberlinre. Sajátos személyiség volt, és sajátos módon hatott a telkekre. Volt egy bizonyos tisztánlátása - csak utalni tudok erre - és helyzete úgy alakult, hogy miután viszonylag korán elvesztette a feleségét, annak személyiségével úgy éljen együtt, ahogy az ember egy élővel él együtt. És napról-napra feljegyezte, mi történt odafent, ahol felesége élt, és egy égi térképen ábrázolta is ezt a körülötte élőknek, úgyhogy lényegében egy egész közösség vett részt abban, amit Oberlin meghalt feleségének életéről feljegyzett. Ez egy sajátságos, a szokásoktól elütő dolog, hogy a 18-19. század fordulóján ilyesmi megtörtént. Ha számításba veszik, amit mondtam, akkor észre fogják venni egy ilyen dolog értelmét. Az ilyen dolgok, ahogy ezek Oberlinnél megjelentek, a legjelentősebbek közé tartoznak, amelyek ezen a területen az újabb korban felbukkantak. Szeretném felhívni a figyelmüket, hogy most egy igen szép kultúrtörténeti munka foglalkozik Oberlinnel, Fritz Leinhard regénye. Rendkívül megragadó olvasmány, nemcsak a lelkész személyét illetően, hanem az akkori kultúrviszonyok tekintetében is. Az ilyen dolgokból, amiket az emberek könnyedén vesznek, és alkalomszerűnek tekintenek, láthatjuk, hogy egy ilyen esemény hogyan helyezkedik el fejlődésünkben, és hogyan tud hatni a emberiségfejlődés teljes összefüggésében. Mert azok az emberek, akik ilyen módon kerülnek össze, hogy egy személyiség köré csoportosulnak, aki vezetőjükként működik, az ilyen emberek arra vannak kiszemelve, hogy későbbi inkarnációjukban bizonyos feladatokat hajtsanak végre.

Így láthatják - ezt szerettem volna ma lelkük elé vetíteni -, hogy a legnagyobb, a világ messzeségeiből az emberi lélekre makrokozmikusan ható működés összefügg azzal, ami a legkisebb területen is lejátszódhat. Különösen érdekessé válnak azonban ezek a dolgok, ha más törvényekkel kapcsoljuk őket össze, a fejlődés olyan nagy csomópontjaival, mint ami 1250-ben volt. Akkoriban a legerősebb hatás áradt le az emberi lélekre, és ezt csak kevéssé lehetett észrevenni, mint a kontinensek közti mozgolódást. Míg az atlantiszi katasztrófa folyamán a formaszellemek csak kis mértékben hatottak az emberi lélekre, az alacsonyabb hierarchiák viszont úgyszólván uralták ezt a területet. Így a hierarchikus lények különböző csoportjainak tevékenysége megoszlott. Fontos, hogy felismerjük, hogy ebben a ciklikus mozgásban a felemelkedés és a hanyatlás törvényei rejlenek. Néhány dologra már utaltam, amikor azt mondtam, hogy 1250-ben volt egyfajta roham, aztán hanyatlás következett be, ami a tisztán materialista áramlatban nyilvánult meg. Ilyesmit gyakran láthatunk. És érdekes látni, ahogy a felemelkedő és hanyatló ciklusok váltakoznak abban, ami mint az emberiség történelme zajlik le.