Könyvünkben beszéltünk arról az időszakról, amely a halál kapujának átlépésével kezdődik és amelyben az asztráltest még együtt van az étertesttel. Ezt az időszakot betölti az egész elmúlt életre vonatkozó és fokozatosan halványuló emlékezés. (Lásd III. fej.) Ennek az időnek a tartama különböző embereknél különböző és attól függ, hogy milyen nagy az az erő, amellyel az asztráltest maga mellett tartja az étertestet, vagyis milyen nagy hatalma van az asztráltestnek az étertest felett. Érzékfeletti megismeréssel észlelhetjük ezt az erőt, ha megfigyelünk egy olyan embert, akinek lelki-testi állapota szerint aludnia kellene, de belső erővel ébren tartja magát. Kitűnik, hogy különböző emberek különböző ideig tudnak ébren maradni anélkül, hogy közben elnyomná őket az álom. Kb. annyi ideig tart a halál után az emlékezés az elmúlt életre, vagyis addig tartozik össze az asztráltest és étertest, ameddig az ember végső esetben - ha muszáj - ébren tud maradni.

*

Amikor az étertest a halál után eloldódott az embertől (1. III. fejezet) marad még belőle az ember minden későbbi fejlődése számára valami, amit az étertest extraktumának, esszenciájának nevezhetünk. Ez az extraktum az elmúlt élet eredményeit tartalmazza és hordozója mindannak, amiből mint csírából a halál és az újabb születés között végbemenő szellemi fejlődés során a következő élet kibontakozik.

*

A halál és az új születés közötti idő tartamát az határozza meg, (1. III. fejezet) hogy az „én” rendszerint csak akkor tér vissza a fizikai világba, amikor a fizikai világ már kellőképpen átalakult ahhoz, hogy az „én” új élményeket élhessen át. Mialatt az én a szellemi világban van, a földi lakóhely megváltozik. Ez a változás bizonyos vonatkozásban összefügg a világmindenségben végbemenő nagy változásokkal; a Föld Naphoz való helyzetének a változásával, stb. Ezek azonban olyan változások, amelyekben az új körülményekkel összefüggően bizonyos ismétlődések következnek be. Az ismétlődések külső kifejeződése pl. az, hogy az égboltnak az a pontja, amelyben a Nap tavasz kezdetén felkel, kb. 26000 év alatt egy teljes kört ír le. A tavaszpont tehát ez alatt az idő alatt egyik égi területtől a másik felé halad. Ennek az időnek a tizenketted része, tehát kb. 2100 év alatt a földi viszonyok úgy megváltoznak, hogy az emberi lélek az előző megtestesülés után újat élhet át a Földön. Mivel pedig az ember élményei aszerint, hogy nőnek, vagy férfinak születik, különbözők, azért egy ilyen korszakban rendszerint kétszer, egyszer mint nő, egyszer mint férfi testesül meg. Ez azonban attól is függ, hogy milyenek azok az erők, amelyeket az ember a földi létből a halálon át magával visz. Tehát az olyan adatokat, mint amilyenek könyvünkben is vannak úgy kell felfogni, hogy lényegükben érvényesek, de az egyes esetekben különbözőképpen módosulnak. Hogy az ember-én mennyi ideig tartózkodik a halál és az új születés között a szellemi világban, az csak bizonyos vonatkozásban függ a világmindenség előbb leírt körülményeitől, más vonatkozásban viszont azoktól a fejlődési állapotoktól függ, amelyeken az ember ez alatt az idő alatt átmegy. Ez a fejlődés az „én”-t egy bizonyos idő múlva olyan szellemi állapotba hozza, amelyben már nem elégíti ki őt a belső szellemi átélés és vágyódik arra a megváltozott tudatra, amelyet az elégít ki, hogy a fizikai átélésben tükröződik. A megtestesülés utáni szomjúság és a megfelelő testiség megtalálásának a világmindenség által adott lehetősége együtt határozzák meg az ember földre szállását. A földre szállás - mivel két tényező együttműködése szükséges hozzá - bekövetkezhet akkor, amikor a megtestesülés utáni szomj még nem érte ugyan el a tetőfokát, de egy megközelítően alkalmas megtestesülés lehetséges és bekövetkezhet akkor is, amikor a szomjúság normális csúcspontján már túlhaladt, mert a kellő időben nem volt még meg a lehetőség a megtestesülésre. Az egész élet testi konstitúció által adott általános hangulata ezekkel a körülményekkel függ össze.