Eddigi előadásaink lényegében két kérdés körül mozogtak. Az egyik kérdés középpontjában a Krisztus Jézus nevéhez kapcsolódó objektív történés állt, az az impulzus, amely mint Krisztus-impulzus hatott az emberiség fejlődésére. A másik kérdés középpontjában az állt, hogy az egyes ember hogyan tudja a Krisztus-impulzushoz való kapcsolatát kialakítani, hogyan fog a Krisztus-impulzus az egyes emberre hatni. A válaszok természetesen összefüggnek egymással. Mert hiszen láttuk, hogy a Krisztus-esemény a földi emberiség fejlődésében objektív tény, és hogy éppen a feltámadásból valami reális, valami valóságos dolog származott az emberiség számára. Az emberi fantom regenerálódásának mintegy a csírája támadt fel Krisztussal a sírból, és ami így feltámadt, az egyúttal magában hordja azt a lehetőséget, hogy egyesüljön mindazokkal, akik kapcsolatot találnak a Krisztus-impulzussal.

Ez az objektív része az egyes ember Krisztus-impulzushoz való viszonyának. Ma a szubjektív részt fűzzük hozzá az utóbbi napokban folytatott ilyen irányú fejtegetéseinkhez, vagyis megpróbálunk választ adni arra a kérdésre, amelyet hozzávetőleg úgy fogalmazhatnánk meg, hogy az egyes ember hogyan találja meg az utat, amelyen haladva lassanként felveheti magába azt, ami Krisztusból a feltámadással kiáradt.

Ahhoz, hogy ezt a kérdést megválaszolhassuk, előbb tisztáznunk kell a következőket. Amikor a kereszténység, mint vallás megjelent a Földön, nemcsak az okkult beállítottságú emberek vallásaként jelent meg, vagyis nemcsak azok vallásaként, akik valamilyen szellemi úton akarták megközelítem Krisztust, hanem olyan vallás volt, amely minden emberhez szólt, amelyet mindenkinek fel kellett tudnia venni. Ezért egyáltalán nem szabad azt hinnünk, hogy valamilyen különleges okkult, vagy ezoterikus fejlődés kellett ahhoz, hogy a Krisztushoz vezető utat valaki megtalálja. Éppen ezért elsősorban ezt a Krisztushoz vezető exoterikus utat kell szemügyre vennünk, amelyen minden egyes ember, minden egyes emberi lélek járhatott az idők folyamán. Ettől az úttól aztán meg kell különböztetnünk azt a másikat, amelyen egészen napjainkig, egészen a mi időnkig olyan emberek jártak, akik az ezoterikus utat választották, akik tehát Krisztust nemcsak exoterikusan akarják megismerni, hanem az okkult erők segítségével is. Meg kell tehát különböztetnünk egyrészt a fizikai világ útját, másrészt az érzékfeletti világokba vezető utat.

Mármost alig volt korábbi évszázad, amely a Krisztushoz vezető ezoterikus úton olyan homályban tapogatózott volna, mint éppen a XIX. század. És ennek is az első felében még tisztábban láttak, mint a másodikban. Az emberek egyre jobban eltávolodtak a Krisztushoz vezető úttól. Azoknak, akik a mai gondolati életben benne állnak, ebben a vonatkozásban egyáltalán nincsenek már helyes képzeteik, szemben, mondjuk a XVIII. századdal, amikor voltak még, akik megtalálták a Krisztushoz vezető utat. De még a XIX. század első felében is volt még valamilyen lehetősége annak, hogy az emberek a Krisztus-impulzust reális dolognak tartsák. A XIX. században ez a Krisztushoz vezető út az emberek számára majdnem teljesen elveszett. És ez érthető is, ha figyelembe vesszük, hogy egy Krisztushoz vezető új út kiindulópontján állunk. Erről az új útról, amely az emberek számára megnyílik, vagyis a Krisztus-esemény megújulásáról, már többször beszéltünk. Az emberiség fejlődésében előbb mindig bizonyos mélypontnak kell jönnie, mielőtt valamilyen új világosság nyílik meg számára. így a szellemi világoktól való elfordulás is, ahogyan az a XIX. században bekövetkezett, természetszerű, és csak mintegy annak előzménye, hogy a XX. században - amint arról ugyancsak már többször beszéltünk - az emberi szellemi életnek egészen sajátságos új korszaka kezdődik.

Néha még azoknak is, akik már bizonyos mértékig otthon vannak a szellemtudományban, úgy tűnik, mintha az a szellemi mozgalom, amelyben részt veszünk, egészen új valami volna. Ha eltekintünk attól, hogy a nyugati világ szellemi élete az utóbbi időkben a reinkarnáció és a karma eszméivel gazdagodott, ha eltekintünk az ismétlődő földi életekről szóló tanításnak a nyugati szellemi életbe való beáramlásától, és az egész emberi fejlődésre vonatkozó jelentőségétől, akkor azt kell mondanunk, hogy a szellemi világ megismerésére törekvő egyéb utak, amelyek a mi szellemtudományos utunkhoz igen hasonlóak, egyáltalán nem olyan nagyon újak a nyugati emberiség történetében. Csak éppen a mai ember, aki az antropozófia révén akarja megismerni a szellemi világot, kissé idegenül áll szemben azzal a móddal, ahogy, mondjuk, a XVIII. században a teozófiát művelték. Éppen ezen a vidéken, Baden és Württemberg vidékén a XVIII. században nagyon intenzíven művelték a teozófiát. Csak éppen mindenütt hiányzott az ismétlődő földi életek világos tudata, és ezáltal a teozófiai munka egész területe bizonyos mértékig zavaros volt. Még azoknak a szemlélete is, akik az okkult összefüggések mélyére tudtak hatolni, sőt felismerték a Krisztus-impulzusnak a világ számára való nagy jelentőségét, azoknak a szemlélete is zavaros volt, mert hiányzott az ismétlődő földi életekről való tudásuk. De azért a keresztény szemlélet egész világában, az egész keresztény életben mindig felfedezhető volt valamilyen teozófiai törekvés.

Ez a teozófiai törekvés belejátszott mindenbe, még azoknak az embereknek a külső exoterikus életébe is, akik nem jutottak tovább, mint, mondjuk, a keresztény közösségi élet külsőséges megéléséig, vagy valami hasonlóig. Arról, hogy ez a teozófiai jelleg mennyire áthatotta a keresztény szemléletet, akkor kapunk képet, ha olyan embereket nézünk, mint Bengel, vagy Oetinger, akik itt Württembergben működtek, és akik a maguk módján mindahhoz eljutottak - annak ellenére, hogy az ismétlődő földi életekről semmit sem tudtak -, amihez még az emberiség fejlődésére vonatkozó legmagasabb kérdésekkel kapcsolatban is el lehet jutni, ha a Krisztus-impulzus valakit áthatott. Ha ezt nézzük, azt kell mondanunk, hogy a teozófiai élet, mindig is létezett. Éppen ezért sok igazság van abban, amit Rothe, aki éppen itt Karlsruhe közvetlen szomszédságában, a heidelbergi egyetemen tanított, egy 1847-ben megjelent könyvhöz írt előszavában a XVIII. századi teozófiai életről írt. Ebben a következőket mondja:

„Hogy a teozófia tulajdonképpen mit akar, azt a régebbi teozófusoktól csak nehezen tudhatjuk meg... de éppen olyan nehezen érthetjük meg azt is, hogy a teozófia nem tudott eddig tudományos egzisztenciát, és ezzel együtt mélyebb hatást elérni. Nagyon elhamarkodott volna azonban ebből azt a következtetést levonni, hogy nincs tudományos létjogosultsága, és csak efemer jelenség. Ezt éppen eléggé megcáfolja a történelem, amelynek tanúsága szerint ez a rejtélyes jelenség, bár soha nem tudott érvényesülni, mindig újból és újból megjelent a színpadon, mintha csak egy soha el nem haló tradíció láncolata tartaná össze a maga legkülönbözőbb formáiban."

Mindenesetre meg kell gondolnunk, hogy aki a XIX. század negyvenes éveiben ezt írta, az a teozófiáról csak egyes XVIII. századi teozófusoktól tudhatott. Amit viszont így megtudott, az semmiképpen sem volt a mi tudományosságunk formáiba öltöztethető, ezért nagyon is hihető, hogy az akkori teozófia nem tudott a szélesebb rétegekhez szólni. De ettől eltekintve fel kell figyelnünk arra, hogy a XIX. század negyvenes éveiben valaki így ír a teozófiáról:

„... És ami a fő, hogy ha egyszer mégis csak igazi tudomány lesz, és pontosan meghatározott eredményei lesznek, akkor ezek lassan-lassan általános meggyőződéssé válnak, népszerűek lesznek, és így azok számára is általános érvényű igazságként öröklődnek, akik maguk nem vettek részt abban a munkában, amelynek révén ezeket az igazságokat felfedezték, és amelynek révén egyedül felfedezhetők."

Ezt a részt ugyan egy pesszimista megállapítás követi, amely azonban ma már nem állja meg a helyét. Mert aki a mai szellemtudományos életben benne áll, meggyőződhet arról, hogy a szellemtudomány bizonyos vonatkozásban ma már a legszélesebb rétegekben népszerűvé válhat. Ezért csak bátoríthat bennünket, ha a továbbiakban ezt olvassuk:

„Mégis mindez a jövő titka, amelynek ne vágjunk elébe. Egyelőre örüljünk, és mondjunk köszönetet Oetingernek szép könyvéért, amely minden bizonnyal széles körben kelt majd érdeklődést."

Azt látjuk tehát, hogy a teozófia szinte azoknak az embereknek a reménysége volt csak, akik a XVIII. századból mintegy átmentettek valamilyen tudást a régi teozófiáról. A teozófiai áramlatot azután elöntötte a XIX. század materializmusa, és csak most, annak segítségével, amit az új korszak hajnalán magunkba felvehetünk, jutunk el megint az igazi szellemi élethez. Most azonban olyan tudományos formában, hogy azt minden egyes ember, minden egyes emberi lélek megértheti. A XIX. század számára ugyanis teljességgel veszendőbe ment annak a tudása, amit például a XVIII. század teozófusai még nagyon jól tudtak, és amit annak idején „központi érzék"-nek neveztek. Oetingerről például, aki itt egészen közel, Murrhardtban működött, tudjuk, hogy egy ideig tanítványa volt Thüringiában egy igen egyszerű valakinek, akiről azonban tanítványai tudták, hogy megvolt ez a központi érzéke. Mit értettek tulaj dóriképpen akkor központi érzék alatt? Nem mást, mint ami minden emberben kifejlődik, ha komolyan és vasszorgalommal végzi azokat a gyakorlatokat, amelyeket „A magasabb világok megismerésének útja" című könyvemben leírtam. Ez volt az, amivel ez az egyszerű ember ott Thüringiában rendelkezett - Völckernek hívták - és amit aztán saját kora számára egy nagyon érdekes teozófiában össze is foglalt, és ami Oetingerre is hatott.

A mai ember nehezen veszi tudomásul, hogy a teozófiai megismerés tulajdonképpen milyen hozzánk közelálló valami, amelynek ugyan a könyvtárak mélyén és az antikváriumokban porosodó, de rendkívül gazdag irodalma van, és éppen olyan nehezen veszi tudomásul azt is, hogy a Krisztus-esemény objektív történés volt. Mennyi mindent beszéltek össze erről a kérdésről a XLX. században! A rendelkezésre álló rövid idő alatt még vázlatosan sem tudjuk leírni azt a sokféle nézetet, amely a XIX. században Krisztus Jézusról kialakult. Ha az ember fáradságot vesz magának, hogy ezekbe a nézetekbe - akár a laikusokba, akár a teológusokéba - belemélyedjen, komoly nehézségei támadnak, ha azt, amit a XIX. század ezen a téren produkált, össze akarja hozni azzal, ami a korábbi időkben uralkodott, amikor még éltek a régi tradíciók. Hiszen a XLX. században nem egyszer nagy keresztény teológusnak számított az is, aki Krisztus objektív létezését, a világtörténelemben való szereplését és abban kifejtett hatását tagadta. És itt jutunk el ahhoz a kérdéshez, hogy hogyan tud kapcsolódni Krisztushoz az, aki nem az ezoterikus, hanem az exoterikus úton akarja megközelíteni;1

Amíg valaki azt az álláspontot képviseli, amelyet a XIX. század sok teológusa is képviselt, hogy az emberi fejlődés végbemehet kizárólag az ember bensőjében is, és hogy ennek tulajdóriképpen semmi köze sincs a makrokozmosz külső világához, addig nem juthat Krisztus Jézus objektív értékeléséhez. Addig mindenféle groteszk eszméhez juthat csak, de sohasem magához a Krisztus-eseményhez. Amíg valaki azt hiszi, hogy a Földfejlődés célját jelentő legmagasabb emberi eszményt el tudja érni a maga belső lelki fejlődésével, valamiféle önmegváltással, addig Krisztushoz, mint objektív lényhez nem tud kapcsolatot találni. Azt is lehetne mondani, hogy amíg az ember a megváltás gondolatát pszichológiai úton akarja megválaszolni, addig nem kerülhet kapcsolatba Krisztussal. Aki azonban mélyebben hatol be a kozmikus titkokba, az hamarosan rájön, hogy ha azt hiszi, hogy földi létének legmagasztosabb eszményét csak a maga erejéből, csak a maga belső fejlődése segítségével is elérheti, akkor teljességgel elvágja a makrokozmoszhoz való kapcsolatát. Akkor mintegy különállóan ott áll a makrokozmosz, és ott áll külön ezzel párhuzamosan saját belső lelki fejlődése, de a kettő között nincs semmiféle kapcsolat. Éppen az a félelmetesen groteszk a XIX. század fejlődésében, hogy ez a két világ, amelynek kapcsolatban kell lennie egymással, a makrokozmosz és a mikrokozmosz, elszakadt egymástól. Ha ez a szakadás nem következett volna be, nem következhettek volna be mindazok a félreértések sem, amelyek eredménye egyik oldalon a „teoretikus materializmus", a másik oldalon az „absztrakt idealizmus" lett. Gondoljuk csak el, hogy azok, akik nem mélyedtek el különösebben a lelki életben, ezt a belső lelki életet, de ugyanakkor a külső testiséget is a makrokozmosz világába utalták, hogy azután mindent materiális folyamatként fogjanak fel. A többiek viszont, akik rájöttek arra, hogy mégis csak van valamilyen belső élet, hovatovább absztrakciókba fulladtak mindazokban a kérdésekben, amelyeknek végül is csak az emberi lélek számára van jelentőségük.

Ha ebben a nehéz kérdésben tisztán akarunk látni, emlékezetünkbe kell idéznünk valami rendkívül fontosat, amit a tanítványok a régi misztériumokban tanultak. Tegyük csak fel ezzel kapcsolatban a kérdést, milyen sokan vannak meggyőződve a maguk legbensőbb tudatában arról, hogy ha valamit gondolnak - mondjuk embertársukkal kapcsolatban valamilyen rossz gondolatuk van -, akkor ennek a külvilág felé semmilyen jelentősége nincs, mert hiszen a gondolat csak bennük van. Egészen más a súlya viszont annak, ha, mondjuk, egy pofont adnak neki. Ez ugyanis a fizikai síkon lejátszódó történés, míg az előbbi csak egy érzés, vagy gondolat. Vagy nézzünk mást. Milyen sok ember van, aki, ha valamilyen bűnt követ el, például hazudik, vagy, mondjuk, helytelen ítéletet alkot, azt mondja, hogy ez az emberi lélek bensőjében lejátszódó valami, míg viszont, ha egy kő esik le a tetőről, az egy külső világbeli történés. Materialista szemlélettel könnyen meg is lehet magyarázni, hogy ha egy kő, mondjuk, a vízbe esik, hullámokat ver, amelyek aztán tovább gyűrűznek, és így minden oknak megvan a maga okozata, amely láthatatlanul hat tovább. Ami azonban az emberi lélekben lejátszódik, az el van zárva mindentől. Ezért hihették azután azt, hogy az emberi lélek saját belső ügye, hogy vétkezik, hogy téved, és ezt megint jóváteszi.

Erre a felfogásra groteszkül hatott volna az, amit az utóbbi két évben itt sokan közülünk tanultak. „A beavatás kapuja" című rózsakeresztes drámának arra a jelenetére gondolok, amelyben Capesius és Strader az asztrális világban vannak, és amelyben láttuk, hogy amit gondolnak, beszélnek és éreznek, az milyen jelentőséggel bír az objektív világ, a makrokozmosz számára, ahol egyenesen viharokat idéznek elő az elemekben. A mai ember számára természetesen őrültségnek tűnik az a feltevés, hogy valakinek a helytelen gondolatai romboló erőkként hatnak a makrokozmoszban. A régi misztériumokban azonban ezt tudták, és bele is vésték a tanítványok tudatába, hogy ha valaki, mondjuk, hazudik, vagy helytelenül ítélkezik, az reális valami, ami nemcsak miránk, magunkra hat ki. A német nyelvben éppenséggel még közmondás is született arra vonatkozóan, hogy „a gondolatok vámmentesek", mert már nem látták a gondolatok vámsorompóit. A gondolatok ugyanis az objektív világhoz tartoznak, nem csupán a lélek élményei. És a misztériumtanítvány előtt ott állt, hogy ha hazudik, ezzel a szellemi világban valamilyen fény elsötétedését okozza, ha szeretetlenül cselekszik, a szeretetlenség tüze a szellemi világban valamit eléget, tévedései pedig fényt oltanak ki a mikrokozmoszban. Az objektív történés eredményeképpen bekövetkező hatást látta a tanítvány, azt, hogy tévedése következtében az asztrális síkon valami kialszik, és sötétség veszi körül, hogy szeretetlen cselekedete következtében romboló, emésztő tűz pusztít.

Az ember az exoterikus életben nem látja, mi megy végbe körülötte. Olyan, mint a strucc, amikor a fejét a homokba dugja, nem látja a hatásokat, amelyek pedig ott vannak. így az emberi érzések hatásai itt vannak körülöttünk, és fizikai szemmel is láthatók voltak, ha az embert a misztériumokba bevezették. Csak a XIX. századdal eshetett meg, hogy mintegy azt mondta magának: mindaz, amit az ember, mint bűnt elkövet, amit, mint fogyatékosságot magában hordoz, az csakis a saját ügye, és ezért a megváltást is a saját lelkében kell végrehajtania. Ezért lehet Krisztus is csak a lélek saját belső ügye. Ahhoz, hogy az ember ne csak a Krisztushoz vezető utat találja meg, de általában a makrokozmosszal való kapcsolatát se vágja el, annak a felismerése szükséges, hogy ha bűnt követ el, ez objektív és nem szubjektív történés, aminek következtében valami történik kint a világban. Abban a pillanatban, amikor az ember tudatára ébred annak, hogy az általa elkövetett bűn, az általa elkövetett tévedés eredményeképpen valami objektív dolog történt a világban, amikor rádöbben arra, hogy amit tett, amit kihelyezett magából, aminek tehát már nincs köze hozzá - de aminek köze van az egész objektív világrendhez -, az kinn a világban tovább hat, akkor az ember, végigtekintve az egész fejlődésen, már nem mondhatja, hogy csak lelkének belső ügye annak jóvátétele, amit elkövetett.

Az volna ugyan egy lehetőség, aminek még külön jelentősége is van, hogy azt, ami az embert a tévedésbe, a bűnbe viszi, és vitte az egymásra következő inkarnációkban, azt, ha nem is az egyes életek, de a karma belső ügyének tekintsük. Arra azonban egyáltalán nincs lehetőség, hogy egy olyan eseményt, amely nem a történelemben játszódott le, amely nem magának az emberiségnek az ügye, mint amilyen a luciferi hatás volt a régi Lemuriában, azt valamilyen emberi történés a világból kikapcsolja. A luciferi hatás adta az embernek egyrészt a szabadság lehetőségét, ezt a nagy jótéteményt, amelyet azonban másrészt azzal kellett megfizetnie, hogy le tud térni a jónak, a helyesnek az útjáról, le tud térni az igazságnak az útjáról. Amit az ember az inkarnációk során elkövetett, annak a kiegyenlítése a karmára tartozik. De azzal, ami, mint makrokozmikus hatás befészkelte magát a mikrokozmoszba, azzal, amit a luciferi erők az embernek adtak, az ember egyedül nem képes megküzdeni. Ennek a kiegyenlítéséhez egy objektív tettre van szükség. Az embernek tehát át kell éreznie - éppen, mert az elkövetett bűn, az elkövetett tévedés nem csak szubjektív valami -, hogy a megváltáshoz egyáltalán nem elég a lélekben végbemenő szubjektív folyamat.

Ezért, ha meggyőződtünk a bűn objektív voltáról, be kell látnunk a megváltás tettének objektív voltát is. Nem tekinthetjük tehát a luciferi hatást, objektív tettnek anélkül, hogy a kiegyenlítés tettét - a golgotai eseményt - ne állítanánk mindjárt melléje. És mint antropozófusok, alapjában véve csak két lehetőség között választhatunk. Vagy mindent a karma alapján magyarázunk, akkor természetesen mindarra vonatkozóan igazunk van, amit az ember saját maga okozott, csakhogy akkor az ismétlődő földi életeket előre és hátra a végtelenségbe kellene kitolnunk, úgy, hogy sem előre, sem hátra nem lenne soha végük. így azonban folyton csak körbe járnánk, mint egy kerék. A másik lehetőség ezzel szemben a folytonos fejlődés konkrét gondolata, amely szerint a Szaturnusz-, Nap- és Hold-fejlődés után következett a Föld-fejlődés, és ezek mindegyike egészen más jellegű volt. E szerint csak a Föld-fejlődésben alakultak ki - amint tudjuk - az ismétlődő földi életek, és a luciferi esemény is, mint egyszeri esemény következett be. Az antropozófus szemléletnek csak ez utóbbiak adják meg a valóságos tartalmát. Mindez azonban nem gondolható el a golgotai történés objektív realitása nélkül.

Ha a Krisztus előtti időket nézzük, azt kell mondanunk, hogy az emberek akkor - más szempontból már beszéltünk erről - bizonyos vonatkozásban mások voltak. Az ember, amikor leszállt a szellemi világokból a földi inkarnációk világába, magával hozott bizonyos mennyiségű isteni szubsztanciális elemet. Ez azonban lassanként, az ember földi inkarnációi során egyre kevesebb lett, és végül a palesztinai események idejére elapadt. Ezért a Krisztus előtti időkben, ha az emberek saját fogyatékosságukra gondoltak, mindig érezték, hogy az ember legértékesebb része, mégis csak a szellemi világokból származik, ahonnan leszállt. Még mindig érezték ennek az isteni elemnek utolsó gyenge hatását. Ez azonban elapadt akkorra, amikor Keresztelő János így beszélt: Változtassátok meg gondolkodásotokat a világról, mert az idők megváltoztak. Már nem tudtok úgy felemelkedni a szellemi világba, mint eddig, mert a szellemi világba már nem lehet úgy feljutni, mint régen. Változtassátok meg gondolkodásotokat, és fogadjátok magatokba azt az isteni lényt, aki újból elhozta az embereknek, amit el kellett, hogy veszítsenek a szellemi világokból való leszállásuk miatt.

Ezért is változott meg, ha absztrakt gondolkodásunkkal tagadjuk is - ez nem változtat a dolgon, de nem tagadhatjuk, ha a maga valószerűségében vizsgáljuk a külső történelmet - az emberek egész érzésvilága a régi és új idők mezsgyéjén, amelyen határkőként állnak a palesztinai események. Az emberek a palesztinai eseményeket követő időkben kezdték elhagyatva érezni magukat, amikor a legnehezebb kérdésekkel, a lélek legbensőbb, legkonkrétabb dolgaira irányuló kérdésekkel kerültek szembe. Amikor például, arról volt szó, hogy állnak a világmindenséggel szemben, amikor átmennek a halál kapuján, és kiegyenlítetlen tetteiket viszik magukkal. És ekkor ezekben az emberekben egy gondolat villant fel, amely egyelőre csak a lélek vágyaként született meg, de amely csak akkor tudta őket békével eltölteni, ha ugyanakkor arra gondoltak, hogy élt egy isteni-szellemi lény, aki részt vett az emberiség fejlődésében, akire felnézhetnek, és aki a kozmosz világában, ahová nem juthatnak el, tetteik kiegyenlítését elvégzi, aki segít nekik jóvá tenni azt, amit a luciferi hatás elrontott. Az elhagy adottság érzése, és ugyanakkor egy objektív hatalom ölében való nyugvás biztonságának az érzése ébredt fel az emberekben. Az az érzés, hogy a bűn reális valami, objektív valami. És az ehhez kapcsolódó másik érzés, hogy a megváltás is objektív valami, amelyet az egyes ember maga nem tud végrehajtani - mert nem ő idézte elő a luciferi hatást -, hanem csakis az az isteni lény, aki azokban a világokban működik, amelyekben Lucifer is tudatosan kifejti a maga hatását.

Mindaz, amit így a szellemtudományból vett szavakkal elmondtam, fogalmakként és tudásként nem élt tudatosan az emberekben, de benne élt az érzésvilágukban. Érezték annak szükségességét, hogy érzéseikkel Krisztushoz kapcsolódjanak. És meg is volt a lehetőségük, hogy megtalálják az utat a keresztény közösségekbe, ahol ezeket az érzéseket azután elmélyíthették. Mert végül is mit látott az ember a körülötte lévő materiális világban, amikor az istenekkel való korábbi kapcsolatát már elvesztette? A materiális világba való leszállása következtében egyre inkább elvesztette azt a képességét, hogy a körülötte lévő világban meglássa a szellemiséget, meglássa az isteneket. A régi szellemi látás még meglévő maradványai lassanként elvesztek, és a természet mintegy istennélkülivé vált. Az ember már csak az önmagáért való materiális világot látta, és egyáltalán nem tudott hinni abban, hogy a Krisztus-princípium objektíven tudna hatni ebben a materiális világban. A XIX. század által kialakított világképbe például, amely szerint az egész világ, és így Földünk is a Kant-Laplace féle ősködből alakult ki, amely szerint az egyes bolygókon egyszer csak megindult az élet, és amely szemlelet végül oda vezetett, hogy az egész világot atomok összjátékának tekintik - ebbe a világba Krisztust beállítani, a materialista természettudós számára ebbe a világképbe Krisztust beállítani valóban merő képtelenség. Ebbe a világképbe a Krisztus-lény nem illeszthető bele. Ezért nagyon is meg lehet érteni, ha valaki, mint korábban már említettem, azt mondja, hogy egész világképe összeomlana, ha hinnie kellene a feltámadásban. Ez az egész lassanként így kialakult világkép csak azt mutatja, hogy a külső természetszemlélet számára - a természetről való gondolkodás vonatkozásában - elveszett annak a lehetősége, hogy gondolkodásával behatoljon az eleven természeti világba.

Mindez nem akar elítélő kritika lenni. Egyszer el kellett következnie annak, hogy a természet istennélkülivé váljék, hogy az ember az absztrakt gondolkodás birtokába jutva ennek segítségével értse meg a külső világot, ahogy az Kopernikusz, Kepler, és Galilei szemlélete alapján meg is történt. A mai gépkorszakhoz vezető gondolkodásnak egyszer el kellett jönnie. Másrészt azonban szükség volt arra, hogy ez a korszak kapjon valamit a helyett, ami az exoterikus életből eltűnt, valamit azért, hogy már nem lehetséges a Földről közvetlenül megtalálni az utat a szellemi világba. Mert ha meg lehetne találni a szellemi világba vezető utat, akkor a Krisztushoz vezető utat is meg kellett volna találni, ahogy azt az elkövetkező századokban majd meg is találják. Valamit tehát kapnia kellett ennek a kornak.

És most tegyük fel a kérdést: mire volt szüksége az embernek a Krisztushoz vezető exoterikus úton azokban a századokban, amelyekben fokozatosan előkészült az atomisztikus világszemlélet, amely azután egyre inkább istennélkülivé kellett, hogy változtassa a természetet, és amely végül a XTX. század teljesen istennélkülivé vált természetszemléletébe torkollott?

Két dologra volt szüksége. Két úton lehetett ugyanis exoterikusan Krisztus szellemi szemléletéhez eljutni. Az egyik úton annak a lehetőségét állították az ember elé, hogy a matéria egyáltalán nem is olyan idegen az ember belső világától, a belső világunkban élő szellemiségtől. Lehetőségként állították az ember elé, hogy egyáltalán nem igaz, mintha mindenütt a térben, ahol matériát látunk, csak matéria lenne. Hogyan lehetett ezt az emberek elé alítani? Úgy, hogy valamiben részesítették őket, ami szellem, de ugyanakkor matéria is, amiről tudták, hogy szellem, de amiről ugyanakkor látták, hogy matéria. Az átváltozást, az átalakulást kellett tehát elevenen eléjük állítani, a szellemnek anyaggá, és az anyagnak szellemmé való soha meg nem szűnő átváltozását. Ezt úgy érték el, hogy a keresztény úrvacsora intézményét századokon keresztül fenntartották és ápolták. Minél messzebbre megyünk vissza a századok során az úrvacsora intézményének a bevezetése felé, annál inkább érezhetjük, hogy a régi, még kevésbé materiális korok az úrvacsorát mennyivel jobban megértették. Mert a felsőbbrendű dolgoknál az a körülmény, hogy elkezdenek vitatkozni rajtuk, rendszerint annak bizonyítéka, hogy már nem értik. Vannak ugyanis dolgok, amelyekről - ameddig megértik - nem vitáznak, de mindjárt elkezdenek vitázni felőlük, mihelyt nem értik, mint ahogy a viták általában azt bizonyítják, hogy a vitázok többsége nem érti a dolgot.

Ez történt az úrvacsorával is. Amíg tudták, hogy az úrvacsora élő bizonyítéka annak, hogy az anyag nem csak anyag, hogy vannak bizonyos kultikus szertartások, amelyek segítségével el is lehet érni, hogy a szellem áthassa az anyagot, amíg tudták, hogy az anyagnak ez a szellemmel való áthatása a Krisztussal való áthatást is jelenti, és hogy ez fejeződik ki az úrvacsorában, addig ezt egyszerűen elfogadták, és nem vitatkoztak róla. De azután jött a materializmus kora, amikor már nem értették meg az úrvacsora tulajdonképpeni lényegét, amikor már arról vitatkoztak, hogy a kenyér és a bor csak jelképe-e az Istenségnek, vagy tényleg az isteni erő van bennük. Ekkor kezdődtek mindazok a viszálykodások, amelyek az újabb kort bevezették, és amelyek annak a számára, aki mélyebben látja a dolgokat, nem jelent mást, minthogy a dolgok ősi tudása már veszendőbe ment.

Az úrvacsora azok számára, akik Krisztushoz el akartak jutni, teljesen pótolta az ezoterikus utat, ha ezen nem tudtak járni, úgy, hogy az úrvacsorában valóságos egyesülést éltek át Krisztussal. De mindennek megvan a maga ideje. És amilyen igaz, hogy a szellemi élet terén egészen új kor köszönt be, olyan igaz az is, hogy a Krisztushoz vezető út, amely századokon át helyes volt, még sok évszázadon át az is marad. A dolgok fokozatosan alakulnak át, és ami korábban helyes volt, az egy későbbi korban, amikor az emberek fejlettebbek lesznek, lassanként átalakul mássá. Az antropozófia feladata éppen az, hogy a szellemi világból valami konkrétat, valami reálisat hozzon. Azt például, hogy a meditációnak, a koncentrációnak és mindannak a segítségével, amit a magasabb világok megismeréseként tanulunk, az emberek a maguk belső világában éretté váljanak arra, hogy ne csak valamilyen absztrakt gondolatvilágban, ne csak valamilyen absztrakt érzésvilágban éljenek, hanem hogy belső világukat áthassák a szellemi világ elemeivel, és ezáltal elérjék az egyesülést a szellemi világgal. Ezáltal az emberben a gondolatok - a meditatív gondolatok - elevenen élnek majd, és a gondolat ugyanaz lesz, csak éppen a belső világban, mint az úrvacsora jelképe - a megszentelt kenyér - a külső világban volt.

Amíg a kevésbé fejlett keresztény az úrvacsorán keresztül találja meg az utat Krisztushoz, addig a fejlettebb keresztény - aki az időszerű szellemtudomány segítségével ismeri meg Krisztust - szellemében fog felemelkedni arra a fokra, amely a jövőben a minden ember számára járható exoterikus út lesz. Ez lesz az az erő, amely az embereknek a Krisztus-impulzus intenzívebbé válását hozza meg. De akkor a szertartások is mind megváltoznak majd, és ami azelőtt a kenyér és a bor attribútumai révén történt, az a jövőben a szellemi úrvacsora révén történik. Az úrvacsora gondolata tehát, amint látjuk, megmarad, csak meg kell, hogy szülessék egyszer annak a lehetősége, hogy bizonyos gondolatok, amelyeket a szellemtudomány révén kapunk, bizonyos belső gondolatok, belső érzések éppen olyan megszentelt módon hassák át, éppen olyan megszentelt módon járják át szellemmel bensőnket, ahogy a legjobb értelemben vett bensőségesen átélt kereszténységben az úrvacsora hatotta át az emberi lelket a szellemmel, Krisztussal.

Ha ez megvalósul - és meg kell valósulnia - akkor a fejlődés megint nagyot lép majd előre. És ez ismét kézzelfogható bizonyítéka lesz annak, hogy a kereszténység mennyivel nagyobb, mint amilyennek a világban mutatkozik. Mert tévesen ítéli meg a kereszténységet az, aki azt hiszi, hogy egyszerűen megszűnik, ha külső megjelenési formájában valamikor meg is szűnne a Földön. Csak az gondolkodik helyesen a kereszténységről, akit áthatott az a meggyőződés, hogy a Krisztus-gondolatot hirdető összes egyház, minden Krisztusra vonatkozó világi gondolat, világi megjelenési forma csak átmeneti, és éppen ezért múlandó, a Krisztus-gondolat maga azonban mindig új és új alakban jelenik meg a jövőben az emberek szívében, az emberek lelkében, ha ezeket az új alakokat ma még nem is látjuk. így tulajdonképpen csak a szellemtudomány tanít meg arra, mi volt a jelentősége a korábbi időkben az úrvacsorának az exoterikus úton járók számára.

A másik exoterikus út az evangéliumok útja volt. És itt megint emlékeztetnünk kell arra, mit is jelentettek régebben az evangéliumok az embereknek. Nincs is olyan messze az az idő, amikor nem úgy olvasták az evangéliumokat, mint a XIX. században. Ekkor még úgy olvasták őket, hogy élő forrásnak érezték, amelyből valamilyen szubsztancia árad át az ember lelkébe. Nem úgy olvasták, ahogy az első előadásban leírtuk, az ott tárgyalt helytelen megismerési úttal kapcsolatban, hanem úgy, hogy mintegy érezték, hogy árad az ember felé az, ami után a lélek vágyódott. A valóságos, az élő Megváltót találták meg benne, akiről biztosan tudták, hogy itt él a világban.

Azok számára, akik így olvasták az evangéliumokat, tulajdonképpen rengeteg olyan kérdés nem is volt kérdés, amely csak a XIX. század okos, rendkívül okos embere számára vált azzá. Gondoljunk csak arra, hányszor hallottuk Krisztus Jézus lényének a tanulmányozásával kapcsolatban - ilyen vagy olyan formában - ezektől a nagyon okos emberektől, akikből a tudományosság és tanultság csak úgy áradt, hogy a modern világszemlélettel Krisztus Jézus gondolata és általában a palesztinai események mennyire nem egyeztethetők össze. Látszólag nagyon meggyőzően magyarázzák, hogy amikor az ember még nem tudta, hogy a Föld ilyen kis égitest, akkor még hihette, hogy a Golgotával a Földön valamilyen új, különleges esemény játszódott le. Miután azonban Kopernikusz kimutatta, hogy a Föld is csak olyan bolygó, mint a többi, feltehető-e még, hogy Krisztus egy másik bolygóról jött át a Földre? Mi oka volna feltennünk - kérdezték -, hogy Földünknek olyan kivételes helyzete van, ahogy azt régebben hitték? És a következő hasonlattal élnek: amióta világszemléletünk annyira kitágult, úgy tűnik, mintha valamilyen rendkívüli művészi produkciót, művészi előadást hoznának színre, nem valamelyik ország fővárosának egyik színpadán, hanem egy kis vidéki város színpadán. így a palesztinai események is úgy tűnnek - éppen, mert a Föld egy parányi égitest -, mintha egy nagy világtörténelmi dráma kis vidéki színpadi előadása lett volna. Ez pedig mégsem hihető, éppen, mert a Föld olyan kicsi az egész végtelen kozmosszal szemben! Ez az érvelés nagyon okosan hangzik, holott nem sok bölcsesség nyilatkozik meg benne. Mert a kereszténység sohasem állította azt, amit meg akarnak cáfolni. Hiszen még csak nem is a Föld valamely ragyogó nagyvárosába tette a Krisztus-impulzus születését, hanem mindig nagy fontosságot tulajdonított annak, hogy a Krisztus-hordozó születése istállóban, szegény pásztorok között történt. Nemcsak ezt a kicsi Földet választotta ki tehát a keresztény tradíció, hogy Krisztus születését ide helyezze, hanem ennek a Földnek is egy egészen eldugott kis zugát. A nagyón okos emberek kérdéseit tehát a kereszténység már eleve megválaszolta, csak éppen a válaszokat, amelyeket a kereszténység maga adott, nem értették meg, mert a nagyszerű, fenséges képekben rejlő eleven erő már nem tudott hatni az emberekre.

Ennek ellenére csak az evangéliumok képeiben, az Utolsó Vacsora nélkül, és anélkül, ami az Utolsó Vacsorával összefügg - mert hiszen ez áll az egész keresztény kultusznak, és minden más kultusznak is a középpontjában - nem találhatták volna meg az exoterikus úton járók a Krisztushoz vezető utat, mert az evangéliumok nem válhattak volna olyan mértékben népszerűekké, ha csakis rajtuk keresztül kellett volna a Krisztushoz vezető úrnak népszerűvé válnia. Amikor viszont aztán népszerűek lettek, kiderült, hogy ez egyáltalán nem is olyan áldásos dolog. Mert népszerűvé válásukkal következett be éppen az, hogy teljesen félreértették, trivializálták őket, és azt csinálták az evangéliumokkal, amit a XIX. század csinált velük, és ami objektíven megítélve elég rossz. Azt hiszem, antropozófusok lévén, értjük, mit jelent az, hogy „elég rossz", hogy ezzel nem kritikát akarunk gyakorolni, és nem akarjuk lekicsinyelni azt a szorgalmat, amelyet a XIX. század tudományos kutató munkája minden téren - így a természettudományok terén is - kifejtett. A tragikus csak az, hogy ez a tudomány - aki ismeri, egyetérthet azzal, amit mondok - éppen határtalan komolysága és mérhetetlen szorgalma eredményeképpen, amit csak csodálhatunk, azt érte el, hogy amit tanítani akart, azt teljesen szétforgácsolta, megsemmisítette. Az emberiség fejlődésének eljövendő korszakai a mi korunk különösen tragikus körülményének látják majd, hogy a maga csodálatraméltó tudományának a segítségével akarta a Bibliát tudományosan megérteni, és éppen ezzel vesztette el.

Láthatjuk tehát, hogy az exoterikus megismerés mindkét útja tekintetében átmeneti korban élünk, és hogy a régi megismerési utakat - ha az antropozófiában élő szellemiséget megértjük - át kell vezetnünk újakba. És miután így a Krisztus-impulzus megismeréséhez vezető régebbi exoterikus utakat szemügyre vettük, holnap azt vizsgáljuk, hogyan alakul Krisztushoz való kapcsolatunk az ezoterikus úton, és fejtegetéseinket azzal végezzük, hogy megkíséreljük a Krisztus-eseményt megközelíteni, éspedig nemcsak az egész emberiség fejlődése, hanem az egyes ember vonatkozásában is. És ezzel le is zárjuk ezt a ciklusunkat. Az ezoterikus utat rövidebben tárgyaljuk majd, mert ennek alapjait a korábbi években már leraktuk. Fejtegetéseinkre így a koronát azzal tesszük fel, hogy az egyes ember Krisztus-impulzushoz való kapcsolatát tárgyaljuk meg.