Tegnap arról beszéltünk, mennyire fontos tisztáznunk a kérdést, mi is történt tulajdonképpen azzal a lénnyel, akit Krisztus Jézusnak nevezünk, a Jordán-keresztelőtől a golgotai misztériumig. Hogy a kérdést, amennyire egyáltalán lehetséges, megválaszoljuk, röviden végigmegyünk azon, amit korábbi előadásainkból már tudunk a Názáreti Jézus életéről, aki később, harminc éves korában a Krisztis-lény hordozója lett. Ennek a lényegét már röviden vázoltuk abban a nemrég megjelent kis műben, amely „Az ember és az emberiség szellemi vezetése" címen jelent meg.

Tudjuk, hogy Palesztinában, abban az időben, amelyről szó van, nem egy, hanem két Jézus-gyermek született. Az egyik Dávid házának salamoni ágából, akiről a Máté-evangélium beszél. A két evangélium, a Máté- és a Lukács-evangélium elején mutatkozó sajátságos ellentét éppen onnan ered, hogy a Máté- evangélium írójának az adatai az egyik Jézus-gyermekre vonatkoznak, éspedig erre a Dávid házának salamoni ágából származó Jézus-gyermekre. Azután - nem pontosan ugyanakkor, de megközelítőleg egy időben - egy másik Jézus-gyermek is született, Dávid házának nátháni ágából. Fontos tudnunk, milyen is volt ez a két gyermek.

Az okkult kutatás eredményeképpen tudjuk, hogy a salamoni Jézus-gyermekben a Zarathusztra-individualitás inkarnálódott. Zarathusztra legfőbb missziója az volt - erről az óperzsa kultúrával kapcsolatban már beszéltünk -, hogy mindig újból és újból inkarnálódjon. Utoljára a káld-babilóniai kultúrában inkarnálódott, most pedig a salamoni Jézus-gyermekben. Ennek a Zarathusztra-individualitásnak mindazokkal a mérhetetlen nagy belső erőkkel, amelyeket korábbi inkarnációiból természetes képességként magával hozott, egy olyan testben kellett inkarnálódnia, amely a Dávid házának salamoni ágából származott, és amely alkalmas volt arra, hogy ezeket a nagyszerű képességeket felhasználja, és úgy fejlessze tovább, ahogyan az egészen magas fokon álló emberi képességeket egyáltalán tovább lehet fejleszteni. Olyan emberi testről van tehát szó, amely ezeket a képességeket nemcsak élete későbbi szakaszában, hanem már ifjú, gyermekien erőteljes organizmusában fel tudja használni.

A Zarathusztra-individualitás ezért úgy növekedett, hogy a gyermek képességei aránylag korán fejlődtek ki. Sőt, bizonyos olyan tudással is rendelkezett, amely különben ebben a gyermeki korban egyenesen lehetetlen. De mindamellett le kell szögeznünk, hogy ez a salamoni Jézus-gyermek, annak ellenére, hogy ilyen egészen nagy individualitás inkarnálódott benne, mégiscsak ember volt, ha nagyon magasrendű is. Vagyis - ahogy még a legmagasabb rendű ember is - képes volt tévedni, voltak bizonyos morális nehézségei, ha éppen bűnökre vagy vétkekre nem is volt képes. Tudjuk, hogy ez a Zarathusztra-individualitás egy olyan okkult folyamat eredményeképpen, amely mindazok előtt jól ismert, akik ezekkel a dolgokkal valamennyire már foglalkoztak, tizenkét éves korában a salamoni Jézus-gyermek testét elhagyta, és átment a nátháni Jézus-gyermek testébe.

Ennek a nátháni Jézus-gyermeknek a teste - helyesebben hármas testisége, fizikai, éter- és asztrálteste - egészen különös testiség volt. Olyan volt ez a testiség, hogy a benne élő gyermeknek éppen az ellenkező képességei voltak, mint a salamoni Jézus-gyermeknek. Míg a salamoni Jézus-gyermek a külső dolgokban tűnt ki rendkívüli tehetségével, tehát mindabban, amit meg lehet tanulni, addig a nátháni Jézus-gyermek a külső dolgokban, majdnem azt lehet mondani - ezt a legkevésbé sem elítélő jelleggel mondjuk -, hogy tehetségtelen volt. Nem tudta beleélni magát azokba a dolgokba, amelyeket az emberi kultúra hozott létre a Földön. Ezzel szemben megvolt az az egészen különös képessége, hogy mindjárt a születése után beszélni tudott. Ami tehát inkább testi jellegű, az rögtön a születésekor jelentkezett, mint képesség. Teljeses igaza van a hagyománynak, amikor azt mondja, hogy ez a gyermek - mindenesetre a többi ember számára érthetetlen nyelven - a születésétől kezdve beszélt. És amit mondott, arról azt beszélik - az okkult kutatás alátámasztja ezt a hagyományt - hogy az édesanyja megértette. Ennél a gyermeknél éppen azok a képességek voltak kifejlődve, amelyeket inkább szívbéli tulajdonságoknak nevezhetnénk. A szeretetnek és odaadásnak egészen rendkívülien nagy képessége jellemezte ezt a gyermeket. És a különös az volt, hogy élete első napjától kezdve puszta jelenlétével, kezének puszta érintésével jótékony hatást váltott ki, olyasmit, amit ma leginkább delejes hatásnak nevezhetnénk. Az összes szívbéli hatás megvolt ebben a gyermekben, éspedig olyan felfokozott mértékben, hogy az mintegy delejes hatású jótéteményként sugárzott környezetére.

Tudjuk, hogy ennek a Jézus-gyermeknek az asztráltestében azok az erők hatottak, amelyeket annak idején a Gautama Buddhává lett bódhiszattva fejlesztett ki magában. És tudjuk azt is - ebben a vonatkozásban a keleti hagyomány igazat mond, ezt a szellemtudomány igazolja -, hogy ez a bódhiszattva, aki fél évezreddel időszámításunk előtt azzal, hogy buddhává lett, megszabadult a földi fizikai inkarnálódás szükségességétől, ettől kezdve minden hozzá csatlakozó emberre hatott, de most már a szellemi világból. Az ilyen magasra fejlődött individualitásoknál az a sajátosság, hogy nem kell már fizikai testben inkarnálódniuk, hogy a szellemi világból vehetnek részt a földi lét dolgaiban és a földi sors irányításában. És ez a legkülönbözőbb módokon történhet. Az a bódhiszattva, aki mint Gautama Buddha utolsó fizikai inkarnációját élte a Földön, erőteljesen részt vett az emberiség fejlődésének irányításában. Mert legyünk tisztában azzal, hogy a mi emberi szellemi világunk állandó kapcsolatban van az általános szellemi világgal, és az ember nemcsak eszik és iszik, nemcsak a fizikai földi anyagokat veszi fel magába, hanem a szellemi világból állandóan szeÜemi- lelki táplálékot kap, és a szellemi világokból folytonosan a legkülönbözőbb módokon erők áramlanak be a fizikai földi világba, így áramlottak be Buddha erői is az emberi fejlődésbe azzal, hogy áthatották a nátháni Jézus-gyermek asztráltestét. Ennek a gyermeknek az asztráltestében tehát az hatott, amit Buddhának akkor az emberiség számára éppen adnia kellett.

Korábbi előadásainkból tudjuk, hogy lényegében azok a szavak is, amelyeket karácsonykor mondunk: „kinyilatkoztatás szól a magasságos mennyekből, és béke lesz a Földön a jóakaratú emberek szívében" - tulajdonképpen azzal függenek össze, ami az emberi fejlődésbe áramlott, azáltal, hogy Buddha erői hatottak a nátháni Jézus-gyermek asztráltestében. Látjuk tehát, hogy Buddha erői tovább hatnak abban a földi áramlatban, amelynek kezdetén a palesztinai események állnak. Ezek a Buddha-erők aztán még tovább is hatottak. Es nagyon érdekes, hogy éppen a nyugati okkultizmus által a legutóbbi években folytatott kutatások annak felismeréséhez vezettek, hogy milyen szoros kapcsolat áll fenn az európai kultúra és a buddhai erők között. Ezek a buddhai erők ugyanis már régóta hatnak a szellemi világokból elsősorban mindarra, ami a nyugati kultúrában nem speciálisan keresztényi. így mindazok a világnézeti áramlatok, amelyek az utóbbi évszázadokban egészen a XIX. századig kialakultak - amennyiben ezek nyugati szellemi áramlatok - át vannak ugyan itatva a Krisztus-impulzussal, de ugyanakkor Buddha is hatott rájuk a szellemi világokból. Ezért azt mondhatjuk, hogy a legfontosabb, amit az európai emberiség ma Buddhától kaphat, nem az, amit Buddha fél évezreddel időszámításunk előtt az embereknek adott, és ami hagyományként azóta is él, hanem az, amivé Buddha azóta vált. Buddha ugyanis nem állt meg a maga fejlődésében, hanem mint szellemi lény tovább fejlődött a szellemi világokban, azért tud olyan intenzíven részt venni a nyugati kultúra továbbvitelében. Ez okkult kutatásunk olyan eredménye, amely pontosan egyezik sok mindennel, amit korábbi kutatásainkból már tudtunk, mielőtt még ezt a fontos impulzust így kikutattuk volna. Hiszen tudjuk, hogy ugyanaz az individualitás, aki keleten, mint Gautama Buddha lépett fel, korábban egyszer már nyugaton is tevékenykedett, és hogy azok a legendák és elbeszélések, amelyek Buddhával vagy Wotannal kapcsolatban élnek, ugyanarra az individualitásra vonatkoznak, aki keleten Gautama Buddhaként a buddhizmust megalapította. Úgyhogy tulajdonképpen a világnak ugyanazon a részén lépett megint fel, amelyet korábban ugyancsak ő már előkészített az emberi fejlődés érdekében. Ilyen bonyolult utakon haladnak a szellemi áramlatok az emberiség fejlődésében.

A mi szempontunkból azonban az a lényeges, hogy a Lukács-evangéliumban szereplő Jézus-gyermekben a Buddha-erők hatottak. És amikor ez a Jézus-gyermek tizenkét éves lett, a Zarathusztra-individualitás átment ennek a nátháni Jézus-gyermeknek a hármas testiségébe. De honnan eredtek ennek a Jézus-gyermeknek azok az egészen rendkívüli tulajdonságai, amelyekről beszéltünk? Onnan, hogy ez a Jézus-gyermek nem volt olyan individualitás, mint a többi ember. Egészen más volt az individualitása, mint a többi embernek. Ha meg akarjuk érteni, hogy milyen volt, vissza kell mennünk a régi lemúriai időkbe, amikor az ember földi fejlődése tulajdonképpen kezdetét vette. Tisztában kell lennünk azzal, hogy mindaz, ami Lemuria előtt történt, lényegében csak a Szaturnusz-, Nap- és Hold-fejlődés ismétlődése volt, és hogy csak itt Lemuriában született meg annak a lehetőségé, hogy az ember az ént, lényének ezt a negyedik részét csíraállapotban felvegye magába. Ha az emberiség fejlődését a maga egészében nézzük, azt kell mondanunk, hogy az emberiséget, ahogy az egész Földön elterjedt - erről pontosabbat „A szellemtudomány körvonalai" c. könyvemben olvashatnak - az embernek a lemuriai időkben Földünknek ebben a kezdeti korszakában élt őseire kell visszavezetünk. Ugyanakkor le kell rögzítenünk egy bizonyos időpontot ebben a lemuriai korban, amely után a mai értelemben vett emberi nemről egyáltalán szó lehet. Az ezt megelőzően élt emberről még nem mondhatjuk, hogy olyan énje lett volna, amely aztán mindig újból és újból inkarnálódott. Ilyen énről akkor még egyáltalán nem lehetett szó.

Az ember énje akkor még nem fűződött le azoknak a hierarchikus lényeknek a szubsztanciájából, akik az embernek az ént adták, még nem fűződött le a formaszellemek hierarchiájából. Úgy képzelhetjük el - így tanítja az okkult kutatás -, hogy a formaszellemek szubsztanciájának egy része az emberi én kialakítása érdekében mintegy beleáradt az emberi inkarnációkba. De amikor az ember így elindult a Földön testi inkarnálódásai útjára, abból, aminek majdan emberré kellett válnia, az isteni hatalmak valamit visszatartottak. Visszatartották az én-szubsztanciának egy részét, hogy ne vegyen részt a testi inkarnálódások sorában. Ha el akarjuk képzelni az ember testi inkarnálódásainak egész hosszú sorát, amely a Biblia szerint az emberi nem ősatyjával, Ádámmal kezdődött, akkor valamilyen igen szerteágazó családfát kell elképzelnünk. Képzeljük el tehát, hogy amit a formaszellemek beleárasztottak az emberbe, az tovább áramlott a maga útján, ugyanakkor azonban az isteni világ visszatartott valamit, azt lehetne mondani: egy ént, amelynek nem kellett részt vennie a testi inkarnálódásban, egy ént, amely tehát nem inkarnálódott emberként újra meg újra, hanem megtartotta azt az alakot, azt a szubsztanciát, amellyel az ember még első földi inkarnációja előtt rendelkezett. Egy olyan énnel van tehát dolgunk, amely mintegy párhuzamosan élt az emberiség mellett, és addig az időig, amelyről beszéltünk, tehát a palesztinai események idejéig, emberi fizikai testben még soha nem inkarnálódott. Egy olyan énről van tehát szó, amely még ugyanabban az állapotában volt, amelyben a Biblia kifejezésével élve, Ádám énje volt első földi megtestesülése előtt. Ez az én valóban létezett.

Ha mármost közelebbről vizsgáljuk, hogy mit mond erről az énről az okkult kutatás - amelyet a mai ember természetesen roppant értelmetlennek tart -, azt látjuk, hogy ezt az ént az isteni hatalmak mintegy külön visszatartották, nem engedték bele- szállni egy emberi testbe, hanem átadták azoknak a szent misztériumoknak, amelyek az atlantiszi és Atlantisz utáni időkben működtek. Az egyik ilyen fontos misztériumhelyen őrizték azután ezt az ént, mint valami szentélyben. Ezáltal ennek az énnek egészen különleges tulajdonságai alakultak ki. így például az volt a tulajdonsága, hogy érintetlen maradt minden luciferi és ahrimáni hatástól is. A többi ember énjével ellentétben úgy kell elképzelnünk, mint valamilyen üres gömböt, mint valamit, aminek nem volt köze semmiféle földi élményhez, mintegy teljes negatívuma volt minden földi élménynek. Ezért tűnt úgy, mintha ennek a nátháni Jézus-gyermeknek, akiről a Lukács-evangélium beszél, egyáltalán nem is lett volna emberi énje, mintha csak fizikai, éter- és asztrálteste lett volna. Ezért mondhatjuk, hogy a Lukács-evangélium Jézus-gyermekének nem volt olyan fejlett énje, amilyen én az atlantiszi és Atlantisz utáni időkben másoknál általában kifejlődött. De ugyanakkor azt is mondhatjuk, hogy a Máté-evangélium Jézus-gyermekében viszont egy tökéletesen fejlett ember áll előttünk. A Lukács-evangélium Jézusgyermekénél, a nátháni Jézus-gyermeknél olyan fizikai testtel, étertesttel és asztráltesttel van dolgunk, amelyek a maguk elrendeződésében harmonikusan állítják elénk az embert, úgy, ahogy a Szaturnusz-, Nap- és Hold-fejlődés eredményeként itt a Földön megjelent.

Ezért ennek a Jézus-gyermeknek - ahogy az Akasha-krónikában olvassuk - nem volt tehetsége semmihez sem, amit az emberi kultúra kialakított. Ezt egyszerűen nem tudta felvenni, mert soha nem volt vele kapcsolata. Ami ugyanis az élet külső vonatkozásában, mint készség, mint ügyesség bennünk van, azért van bennünk, mert korábbi inkarnációink során bizonyos dolgokban részt vettünk, bizonyos dolgokkal kapcsolatunk volt. Akinek sohasem volt kapcsolata az elemek ezekkel a külső dolgaival, annak nincs is tehetsége ahhoz, amit az emberek a Földfejlődés során ezekben a dolgokban elértek. Ha a nátháni Jézusgyermek a mi időnkben született volna, a legnagyobb mértékben tehetségtelen lett volna az írás-tanulás terén, mert hiszen Ádám idejében az emberek még nem tudtak írni, Ádám előtt még kevésbé. Mindazzal tehát, amit az emberiség a fejlődés folyamán elsajátított, a Lukács-evangélium Jézus-gyermeke felettébb ügyetlenül állt szemben. Azok a belső tulajdonságok viszont, amelyeket magával hozott, és amelyek egyébként tulajdonképpen csak a luciferi hatás következtében jutottak dekadenciába, egészen magas fokon voltak meg nála. Annak pedig, hogy különösen jól tudott beszélni, még sokkal mélyebb oka volt. Ezzel kapcsolatban utalnunk kell arra, amiről már „Az ember és az emberiség szellemi vezetése" című írásomban is beszéltem, hogy tudniillik azok a nyelvek, amelyek ma a Földön elterjedtek, amelyeket ma a különböző népek beszélnek, viszonylag csak későn kerültek az emberi fejlődésbe, azelőtt nem volt más, csak az, amit az emberi ősnyelvnek lehetne nevezni. És csak a luciferi és ahrimáni világ szétválasztó szellemei hozták az ősnyelv helyébe a sok különböző nyelvet. Ez az ősnyelv elveszett az emberiség számára, és ma már az az ember, akinek az énje végigjárta a Föld-fejlődés során az inkarnációkat, egyáltalán nem is beszélheti. Az a Jézus-gyermek, aki az emberi inkarnációkon nem ment végig, még az emberi fejlődés kiindulópontján kapta meg azt a képességet, hogy ne az egyik vagy másik nyelvet beszélje, hanem azt, amelyről joggal mondhatjuk, hogy a környezet nem értette, de amelyet az anyai szív a maga mély bensőségével megértett. Ezzel valamilyen egészen rendkívülien csodálatos jelenségre történik utalás ennél a nátháni Jézus-gyermeknél.

Amikor tehát ez a nátháni Jézus-gyermek megszületett, teljesen mentes volt a luciferi és ahrimáni erőktől. Olyan énje, amely mindig újból és újból inkarnálódott volna, nem volt, ezért nem is volt szükség arra, hogy énje kiszálljon belőle, amikor tizenkét éves korában Zarathusztra individualitása átment a salamoni Jézus-gyermekből ebbe a nátháni Jézus-gyermekbe. Említettük, hogy az a visszatartott rész, amely addig a többi embertől elkülönítve a misztériumokban fejlődött, tulajdonképpen csak most, a palesztinai események idején született először a Földre, mint a nátháni Jézus-gyermek. Az isteni világ egy elő- ázsiai misztériumból, ahol ezt az emberi csírát őrizték, vezette át ide, a nátháni Jézus-gyermek testébe. A gyermek ezután növekedett, míg tizenkét éves korában bele nem szállt a Zarathusztra-individualitás. Tudjuk, hogy ez a beköltözést a Biblia úgy írja le, mint a tizenkét éves Jézus megjelenését a templomban. Érthető, hogy a nátháni Jézus-gyermek szülei, akik olyannak ismerték ezt a gyermeket, amilyennek az előbb leírtuk, nagy változást kellett, hogy észrevegyenek rajta, amikor - miután előzőleg elvesztették - a templomban újra rátaláltak. Mert ez volt éppen az az időpont, amelyben a tizenkét éves gyermekbe beleköltözött a Zarathusztra-individualitás. Ettől kezdve tehát - vagyis tizenkét éves korától harminc éves koráig - a Lukács-evangélium Jézus-gyermekében a Zarathusztra-individualitás működött.

A Lukács-evangéliumban egy különös kifejezéssel találkozunk, ami olyasmire utal, amire csak a szellemtudományos kutatás adhat magyarázatot. Tudjuk, hogy a Lukács-evangéliumban az után a jelenet után, amely a tizenkét éves Jézust a templomban leírja, ez áll: „és Jézus gyarapodék bölcsességben, korban és testének állapotában, és az Isten és emberek előtt való kedvességben". Túl sok értelme egyik mondatrésznek sincs. Mert mi különös van abban, hogy „Jézus gyarapodék korban"? Ahhoz hogy egy tizenkét éves gyermek gyarapodjak korban, csak az kell, hogy az idő múljék. Az Akasha krónika szerint az evangéliumnak ezen a helyén az áll, hogy Jézus gyarapodott mindabban, amiben az asztráltest gyarapodhat, vagyis bölcsességben, gyarapodott mindabban, amiben az étesrtest gyarapodhat, vagyis jóságban, jóakaratban, és végül gyarapodott mindabban, amiben a fizikai test gyarapodhat, vagyis külső fizikai alakjában. Ezzel hangsúlyozottan arra történik utalás, hogy ez a Jézus-gyermek annak a sajátságos állapotnak a következtében, amelyben tizenkét éves koráig élt, érintetlen maradt a luciferi és ahrimáni erőktől. Ezek az erők hozzá sem férhettek, éppen, mert olyan individualitás volt, aki egyáltalán nem ment keresztül inkarnációkon. A Lukács-evangélium ezt még különösképpen azzal is kifejezésre juttatja, hogy a generációsort felvezeti Ádámon túl egészen Istenig, ezzel is hangsúlyozva, hogy olyan szubsztanciával van dolgunk, amely mentes volt mindattól, ami részt vett az emberi fejlődésben.

Így növekszik tehát a Jézus-gyermek, gyarapodva mindabban, amiben egy olyan hármas testiség gyarapodhat, amelyhez nem férhetett hozzá a többi ember testiségét megrontó hatás. A Zarathusztra-individualitás számára ezzel lehetővé vált, hogy mindazt a magasztosságot, amelyet addig saját maga megszerzett, összekösse azokkal a csodálatos képességekkel, amelyek egy ilyen hármas testiségben voltak. Ezeket nem ronthatta meg semmi, és így ez a gyermek képes volt mindarra, amire ideális fizikai teste, ideális éterteste és ideális asztrálteste a külső dolgokban képessé tette. Erre utal a Lukács-evangélium idézett mondata. így adva volt annak lehetősége, hogy ennek az ifjúnak harminc éves koráig tartó fejlődésében bekövetkezzen az, hogy a Zarathusztra-individualitás képes legyen mindazt beleárasztani ebbe a hármas testiségbe, ami egy ilyen magasztos individualitástól csak kitelik. A Názáreti Jézus harminc éves koráig terjedő életéről csak akkor alkothatunk tehát magunknak helyes képet, ha egy nagyon fejlett emberi individualitásnak képzeljük el, olyan individualitásnak, akinek a kialakításához - amint láttuk - az elképzelhető legnagyobb előkészületek történtek meg.

Egyvalamit azonban tisztáznunk kell, ha meg akarjuk érteni, hogy testi inkarnációink eredményei hogyan szolgálják individualitásunk fejlődését. Testi burkaink adják meg a lehetőséget arra, hogy individualitásunk mintegy kiszívja az életből a további fejlődéshez szükséges eredményeket. Ha meghalunk - egy átlagember haláláról van szó -, és testi burkainkat levetjük, akkor az, amit magunknak megszereztünk, amit munkánkkal elértünk, nem marad testi burkainkban. Később még látni fogjuk, milyen különleges körülmények kellenek ahhoz, hogy valami a testi burkokban visszamaradjon, de a szabály, a törvény nem az, hogy az individualitás testi burkaiban hagyja hátra azt, amit megszerzett magának. Amikor tehát Zarathusztra a Názáreti Jézus hármas testiségét harmincéves korában elhagyja, hátrahagyja a hármas testiséget, a fizikai, éter- és asztráltestet. Mindaz azonban, amit ennek a hármas testiségnek, mint eszköznek a segítségével megszerzett, az az övé, az a Zarathusztra-individualitásé, azt ez az individualitás viszi magával, amikor ezt a hármas testiséget elhagyja. Annak eredményeit ez az individualitás élvezi. Ugyanakkor azonban a Názáreti Jézus hármas testiségében valóban bekövetkezett a még a luciferi és ahrimáni hatás előtti időből származó emberi mivoltnak az összekapcsolódása azzal az individualitással, aki a legmélyebben tekintett bele a makro- kozmosz szellemiségébe.

Mert képzeljük csak el, mi mindent élt át ez a Zarathusztra-individualitás! Már annak idején az óperzsa kultúra korában, amikor feltekintett a nagy Napszellemre, már akkor is a szellemi világ messzeségeibe hatolt. Azután későbbi inkarnációi során is mind magasabbra és magasabbra emelkedett. Az ember mivoltának legbensőségesebb világa tehát, amelyet a szeretet és részvét legmélyebb erői hatnak át, azáltal született meg, hogy először az isteni világ egy tiszta emberi szubsztanciát megőrzött egészen a nátháni Jézus születéséig, azután ennek az asztráltestet áthatották a Gautama Buddha erői. így a nátháni Jézus mintegy az ember „legbensőségesebb bensőségét" reprezentálja. És ezzel a testiséggel kötötte össze magát aztán tizenkét éves korában az az emberi individualitás, aki az összes ember közül a legtisztábban, a legmélyebben tekintett bele a makrokozmosz szellemiségébe.

Ennek következtében viszont a nátháni Jézus testi burkai, mint eszközök, annyira átalakultak, hogy most már képessé váltak a makrokozmosz reprezentánsának, Krisztusnak a felvételére. Ha a Zarathusztra-individualitás nem hatotta volna át ezt a testiséget harmincéves koráig, akkor szemei nem lettek volna képesek arra, hogy harmincéves korától a golgotai misztériumig Krisztus szubsztanciáját elviseljék, kezei nem lettek volna képesek arra, hogy harmincéves korában áthassa őket a krisztusi szubsztancia. Ahhoz, hogy Krisztust fel tudja venni, a Zarathusztra-individualitásnak ezt a testiséget elő kellett készítenie, képessé kellett tennie arra, hogy Krisztust felvegye. A Názáreti Jézus tehát akkor, amikor Zarathusztra elhagyta, és a Krisztus-individualitás beleköltözött, egyáltalán nem volt adeptus, vagy valamilyen más magasabb rendű ember. Mert az adeptus attól adeptus, hogy magasra fejlődött individualitása van, de ez a magasra fejlődött individualitás most elhagyta a Názáreti Jézus hármas testiségét. És ekkor már csak a hármas testiség van előttünk, amelyet Zarathusztra úgy átdolgozott, hogy alkalmas lett a Krisztus-lény felvételére. A Krisztus-lénnyel való egyesülése miatt azonban szükséges lett, hogy ezzel a testiséggel, amelyről beszéltünk, bizonyos dolgok történjenek.

A Jordán-keresztelőtől a golgotai misztériumig terjedő három év alatt ennek a fizikai, éter- és asztráltestnek a fejlődése egészen más volt, mint a többi embernél. Az, hogy a Názáreti Jézusnak nem voltak korábbi inkarnációi, és így nem is hatottak rá a luciferi és ahrimáni erők, lehetővé tette, hogy a Jordán-keresztelőtől kezdve - amikor már nem egy emberi individualitás, hanem a Krisztus-individualitás élt benne - mindaz, aminek a többi ember testiségében egyébként le kell játszódnia, nála ne játszódjon le. Tegnap beszéltünk arról, hogy a fantom, az embernek ez az ősi szellem alakja, amely felveszi, felszívja magába az anyagi világ materiális elemeit, és a halállal megint leveti azokat, ez a fantom az emberi fejlődés folyamán a golgotai misztériumig degenerálódott. Ezt a degenerálódást úgy foghatjuk fel, hogy a fantom az emberi fejlődés kezdetétől tulajdonképpen arra volt rendelve, hogy ne kerüljön azoknak a materiális elemeknek a hatása alá, amelyeket az ember az ásvány-, növény- és állatvilágból táplálékként magába felvesz. A fantomnak mentesnek kellett volna maradnia ezektől. De nem maradt az. A luciferi hatás következtében szoros kapcsolat jött létre a fantom és azok között az erők között, amelyeket az ember földi fejlődése során magába felvett, különösen a hamuszerűség között. A luciferi hatás következménye tehát az lett, hogy a fantomban, mivel az együtt haladt az emberiség fejlődésével, erős vonzás keletkezett a hamuszerűség irányában, és ezáltal, ahelyett, hogy az ember étertestéhez kapcsolódott volna, a feloszlást előidéző erőkhöz kapcsolódott. Mindez a luciferi hatásnak köszönhető.

Ott viszont, ahol a luciferi hatás érvényesülését az isteni világ megakadályozta, ahogy ez a nátháni Jézus-gyermeknél történt, akinek nem volt emberi énje, és akiben a Jordán-keresztelőtől kezdve a kozmikus Krisztus-lény élt, ott megmutatkozott, hogy semmiféle vonzóerő sem tudott érvényesülni a fantom és a felvett materiális anyagok között. A fantom az egész három év alatt végig mentes maradt a materiális anyagoktól. A szellemtudomány ezt úgy fejezi ki, hogy az emberi fantomnak, ahogy a Szaturnusz-, Nap- és Hold-fejlődés után megjelent a Földön, tulajdonképpen nem kellett volna a hamuszerűséggel kapcsolatba kerülnie, csak a feloldódó sószerűséggel, úgy, hogy maga is feloldódó, elillanó lett volna, olyanformán, ahogy a sószerűség feloldódik. A szellemtudomány értelmében azt mondhatnánk, hogy feloldódott, átalakult volna, de nem földiséggé, hanem elillanó részekké. Ebben az esetben éppen az volt a különös, hogy a Jordán-keresztelővel, azzal, hogy a Krisztus-lény a nátháni Jézus testébe beleköltözött, a fantomnak a hamuszerűséggel való minden kapcsolata megszűnt, és csakis a sószerűséggel való kapcsolata maradt meg. Ez fejeződik ki abban a magyarázatban is, amelyet Krisztus tanítványainak erre vonatkozóan adott: ahogy magatokat összekapcsoljátok a Krisztus-lénnyel, abból születik meg az emberiség jövő fejlődése során annak a lehetősége, hogy ez a sírból feltámadt test - a szellemtest - átszármazzon a többi emberre. Ezt fejezi ki Krisztus a következő szavakkal: „Ti vagytok a Föld sója!" Az evangéliumnak ezek a szavai, amelyekre a későbbi alkimisták és okkultisták terminológiája és kifejezései annyira emlékeztetnek, az elképzelhető legmélyebb értelműek. Ezt az értelmet a középkori és még a középkor utáni alkimisták is - az igaziak, nem a sarlatánok, akikről az irodalomban olvashatunk - nagyon jól ismerték, és egyikük sem beszélt ezekről az összefüggésekről anélkül, hogy ne érezte volna szíve mélyén a kapcsolatot Krisztussal.

Az történt tehát, hogy amikor Krisztus Jézust keryesztre feszítették, testét a keresztre szegezték - figyeljék csak meg, hogy pontosan idézem az evangélium szavait, azon egyszerű oknál fogva, mert itt az evangélium szavai teljesen megegyeznek a szellemtudományos kutatás eredményeivel -, amikor tehát a Názáreti Jézus testét a keresztre szegezték, a fantom teljesen érintetlen volt, és mint szellemfizikai, de csak érzékfeletti módon észlelhető forma állt ott, amely sokkal lazább kapcsolatban állt a test földi anyagokból álló materiális tartalmával, mint bármely más embernél. Ez azért volt így, mert minden más embernél kapcsolat létesült a fantom és a földi anyagok között, amely ezeket az anyagokat összetartotta. Krisztus Jézusnál viszont ez egészen másképpen volt. Azt lehetne mondani, hogy Krisztus Jézus testének materiális részeivel is úgy volt, ahogy a megmaradás törvényénél fogva az anyag bizonyos részei még megmaradnak eredeti formájukban, és csak egy idő múlva hullnak szét, úgy, hogy alig marad belőlük valami látható. Amikor a keresztről levették, teste még megmaradt addigi formájában, de nem volt kapcsolata a fantommal, mert a fantom a test anyagaitól teljesen független volt. Amikor aztán testét bizonyos anyagokkal együtt a sírba helyezték - ezek az anyagok megint csak egészen másképpen hatottak erre a testre, mint bármely más bebalzsamozott testre - akkor az történt, hogy a materiális anyagok az eltemetés után egyszerre elillantak, egyszerre szétoszlottak az elemekbe. Ezért találták meg a tanítványok a sírban csak a lepedőket, amelyben eltemették. A fantom azonban, amellyel az én fejlődése függ össze, feltámadt a sírból. Nem csodálkozhatunk azon, hogy Magdalai Mária, aki csak a korábbi, a Föld elemeivel kitöltött fantomot ismerte, a minden földi nehézségtől megszabadult fantomban nem ismerte fel ugyanazt az alakot, akit korábban ismert, és akit most szellemi látással látott. Ez az alak egészen más volt. Azzal is feltétlenül tisztában kell lennünk, hogy a feltámadt Krisztust a tanítványok is csak a Krisztussal való együttlétből származó erők segítségével láthatták, de mások is, akikről ezt mesélik, mert szellemtestben jelent meg, abban a testben, amelyről Pál apostol azt mondta, hogy mint a búzaszem megsokasodik, és átárad az összes többi emberbe. És hogy Pál apostol maga is meg volt győződve arról, hogy nem a földi anyagokkal kitöltött test jelent meg a többi tanítványnak, hanem ugyanaz, aki neki magának is megjelent, az kitűnik a következő szavaiból:

„Mert mindenekelőtt azt adtam át nektek, amit én is kaptam, hogy Krisztus meghalt a bűneinkért az írások szerint, eltemették, és harmadnapon feltámadt, az írások szerint. Megjelent Kéfásnak, majd a tizenkettőnek, aztán megjelent több mint ötszáz testvérnek egyszerre, akik közül a legtöbben még élnek, egyesek pedig elszenderültek. Aztán megjelent Jakabnak, majd valamennyi apostolnak. Mindnyájuk után pedig, mint koraszülöttnek, megjelent nekem is." (1 Kor 15, 3-8)

Pál apostolnak Krisztus a damaszkuszi élményben jelent meg. És hogy ezt a megjelenést ugyanolyannak mondja, mint ahogy a többi tanítványnak is megjelent, ez azt bizonyítja, hogy Krisztus Pál apostolnak ugyanabban az alakban jelent meg, mint a többieknek. De mi győzte meg végül is Pál apostolt?

Pál apostol bizonyos értelemben beavatott volt már damaszkuszi élménye előtt is. Beavatása azonban a régi zsidó és görög beavatási elemekből tevődött össze. Mint beavatott eddig csak azt tudta, hogy azok, akik beavatásuk következtében kapcsolatba kerültek a szellemi világgal, étertestükben függetlenekké váltak fizikai testüktől, és bizonyos módon, azok előtt, akik erre képessé tették magukat, étertestük legtisztább alakjában meg tudnak jelenni. Ha tehát Pál apostolnak damaszkuszi élménye alkalmával egy tiszta, a fizikai testtől független étertest jelent volna meg, másképpen beszélt volna. Akkor azt mondta volna, hogy egy beavatottat látott, aki fizikai testétől függetlenül is részt vesz a további Föld-fejlődésben. És ez nem jelentett volna semmi meglepőt a számára. Ez tehát nem lehetett az, amit Damaszkusz előtt átélt. Amit átélt, arról viszont tudta, hogy csak akkor élhető át, ha az „írás beteljesedik", vagyis, ha egyszer a Föld szellemi atmoszférájában egy tökéletes emberi fantom, egy a sírból feltámadt emberi test, mint érzékfeletti alak megjelenik. Pál apostol pedig éppen ezt látta! Ez az érzékfeletti alak jelent meg neki Damaszkusz előtt, és győzte meg őt arról, hogy itt volt, és feltámadt! Mert íme itt van, ami csak tőle származhat, itt van a fantom, amelyet minden ember láthat, aki kapcsolatot keres Krisztussal. Ez volt az, ami őt meggyőzte arról, hogy Krisztus már itt volt, hogy nemcsak jönni fog, hogy valóban itt élt egy fizikai testben, és hogy ez a fizikai test a tulajdonképpeni fizikai testi formát az egész emberiség számára megmentette.

Arról, hogy ez a tett csak a legnagyobb isteni szeretetből születhetett, hogy milyen értelemben véve született ebből az isteni szeretetből, és hogyan kell aztán a „megváltást" az emberiség további fejlődésében értelmeznünk, arról holnap fogunk beszélni.