Láttuk az előzőekben, hogy a kiválasztott tanítványok Krisztus Jézussal való közös együttéléséből egy rész kiesik a Márk-evangéliumban.

Ez a többi evangéliumból is megfelelően kiviláglik. Azokat az eseményeket tehát, amelyek a kiszolgáltatástól kezdve végbementek - vagyis Krisztus Jézus bíróság elé állítását, elítélését és keresztre feszítését - éppen a hozzá legközelebb állók nem élik át vele együtt. Ez ismét olyan vonás az evangéliumban, amely szándékosan jut kifejezésre. Annak kell kifejezésre jutnia, hogy milyen legyen az ember útja a golgotái misztérium megértéséhez az elkövetkezendő időkben - vagyis a golgotái misztérium után -, hogyan juthatnak el ennek a misztériumnak a megértéséhez. Ezt a megértést ugyanis egészen másképpen kell kiküzdeni, mint az emberiségfejlődés történelmi tényének bármely más megértését. Hogy hogyan lehet ehhez viszonyulni, azt a legjobban abból látjuk meg, ami éppen a mi időnkben érthetően lejátszódott.

A18. századtól kezdve a legkülönbözőbb szempontokból kiindulva, mondhatnánk, a modern tudatosság egyfajta támpontot keresett a golgotái misztériumban való hite részére. Ez a keresés a legváltozatosabb fázisokon ment keresztül. Még a 18. századba benyúlóan is, alapjában véve kevés kérdés merült fel azok felől a történelmi dokumentumok felől, amelyek Krisztus Jézus létét megerősíthetik; a történelmi dokumentumokat abban az értelemben véve, ahogy azokról beszélni szoktak. Azokban az emberi lelkekben, akik ebből a szempontból tekintetbe jönnek, igen elevenen élt az, ami a golgotái misztériumból hatásként kiindult. Sokkal világosabban látták azt, ami évszázadokon keresztül Krisztus Jézus nevéhez hatásként fűződött, semhogy szükségét érezték volna, hogy feltegyék a kérdést: bizonyítja-e valamilyen dokumentum, hogy Krisztus Jézus itt volt? Azoknak, akik egyáltalán hitet tettek Krisztus Jézusról, az ő létezése egészen magától értetődő volt, és ugyanolyan magától értetődő volt - sokkal inkább, mint ahogy mi hisszük - a Krisztus Jézus emberi és egyszersmind emberfeletti isteni-szellemi lényéhez való ragaszkodás.

A materialista idők azonban egyre inkább elkövetkeztek. És ezzel karöltve belépett az emberiségfejlődésbe az, ami a materialista szemlélettel össze van kötve: ez a szemlélet nem képes feltekinteni arra, hogy az emberben él valami egy magasabb individualitásból, egyáltalán nem viseli el, hogy a külső személyiségen túl az emberben lévő szellemiséghez menjünk vissza. Ha materiálisán nézünk egy embert - a legradikálisabban ez a mi időnkben történik -, akkor az emberek ugyancsak egyformának látszanak, mindegyik két lábon jár, mindegyiknek van feje, orra, arcának bizonyos pontján mindegyiknek van két szeme, a fejük egy részét haj fedi, és így tovább. És a materialista korszak látja, hogy az emberek ebben a tekintetben mind „egyformák”, miért nézne még valamire, ami a külső ember mögött van? Ez sérti is azt, aki nem mondhatja magáról, hogy az illető inkarnációban olyan jelentős dolog rejlik mögötte, mint a többi emberben.

A materializmus ezt nem fogadja el. Így veszett el annak a lehetősége, hogy megértsük: az emberi Názáreti Jézusban benne lehetett Krisztus, és minél inkább előrehaladt a 19. század, annál jobban elveszett „Krisztus eszméje”. A tekintetet mindinkább csupán a Názáreti Jézusra vetették, aki Názáretben, vagy valahol máshol született és úgy élt, mint egy ember, csak éppen szép alapelveket terjesztett, és aztán valami módon mártírhalált halt. Az ember Jézus lépett egyre inkább Krisztus helyére az elmúlt századokban. Így volt ez magától értetődő a materialista szemlélet számára. Aztán pedig az volt a magától értetődő, hogy a 19. században kifejlődött az, amit úgy nevezhetünk, hogy „Jézus életének kutatása”. A felvilágosodott teológia sem keresett egyebet, azaz, ahogy Nagy Károlyra vagy Nagy Ottóra, vagy bárki másra vonatkozóan a dátumokat megállapítják, úgy igyekeztek a Názáreti Jézusra vonatkozóan is a dátumokat megállapítani.

Csakhogy a Názáreti Jézusra vonatkozóan rendkívül nehéz a dátumokat megállapítani. Mert fő forrásként az evangéliumok és Pál levelei állnak rendelkezésünkre. Abban az értelemben azonban, ahogy a tudomány a történelmi forrást felfogja, az evangéliumok forrásműveknek nem tekinthetők. Négy van belőlük, és a külső materialista szemléleti mód számára bizony ellentmondanak egymásnak. Mindenesetre Jézus életének kutatása során mindenféle kiutat kerestek. Egyelőre eltekintünk a Jézus-élet kutatásának bizonyos fázisaitól, amelyek, mivel a materialista korszak idejére esnek, és „csodákban” már nem akartak hinni, ezért a csodákat különlegesen magyarázták. Ezek olyan szintű megfejtések voltak, mint az, amely Krisztus Jézusnak a tengeren való megjelenését azzal magyarázta, hogy nem fizikailag, lábakkal járt a tengeren - már láttuk, hogy itt mi történt - hanem a tanítványok nem ismerték a fizikai világrendet. És a Jézus-élet kutatásának bizonyos kinövéseként azt is halljuk, hogy az apostolok hajón mentek, és odaát a parton ment Krisztus Jézus, és azok, akik a túlsó parton voltak, könnyen tévedhettek, és azt hihették, hogy Krisztus Jézus a vízen megy. Nem is szólva a többi különösen racionális kinövésről, hogy a víz borrá változtatásánál valami bor-esszenciát csempésztek be. Sőt, valaki a János-keresztelőt azzal próbálta magyarázni, hogy egyszerűen egy galamb repült el éppen akkor arra. Ez mind létezik! Mi minden nincs azon a talajon, amit a szigorú, objektív tudomány talajának neveznek. De ezektől a kinövésektől egészen eltekinthetünk.

Nézzük azt a kutatást, amely megpróbálta, mivel az érzékfelettivel nem boldogult, ezt az érzékfelettit materiálisán szemlélni, és a következőket mondta. Ha Krisztus Jézus esetében nem tudjuk elhinni, hogy valaki egy ács fiaként született Názáretben, tizenkét évesen a templomban volt, és így tovább, ha minden érzékfelettitől eltekintünk, és összehozzuk azt, ami a különböző evangéliumokban megegyezik, vagy nem egyezik meg, akkor ebből összeállítható valami olyasmi, mint egyfajta Jézus-életrajz. Ezt különböző módokon meg is kísérelték. Mindenesetre, mivel sokan megpróbáltak ilyen életrajzot írni, nem is maradhatott el, hogy aztán mindegyik másféle legyen. A részletekre most nem térhetünk ki. Olyan időszak is volt a Jézus-élet kutatásában, amikor a Názáreti Jézust, mint valami magasabb rendű embert, mint, mondjuk egy magasabb rendű Szókratészt képzelték el, úgy, ahogy Szókratészt is elképzelhetjük egy magasabb szemlélet alapján.

Ez a Jézus-élet kutatás, amely mindenekelőtt a Názáreti Jézus életrajzát akarta kidolgozni, alapjában véve mégis botránkozást váltott ki, mégpedig két dologgal kapcsolatban. Először is magukkal a dokumentumokkal szemben. Mert abban az értelemben, ahogy ma a „történelmi dokumentumokról” beszélnek, ahogy a történészek a forrásműveket értékelik, az evangéliumok nem dokumentumok. Ennek a sok ellentmondás az oka, és az a mód, ahogy fennmaradtak. A másik ok az, hogy az utóbbi években valami hozzájárult a Jézus-élet kutatásához, amit olyan emberek találtak meg, akik mégis csak belehatoltak az evangéliumokban előforduló bizonyos helyekbe, a mindig visszatérő megjegyzésekbe, amelyekről tudjuk, hogy érzékfeletti tényre vonatkoznak. Az utóbbiak, akik a materialista hitbe ma belebonyolódtak, megtalálták ezeket a dolgokat, és nem tudták azokat egyszerűen kibűvészkedni a kutatásból, mint ahogy a Jézus-élet kutatás kibűvészkedte. Akkor a másik dologra tértek át, a Krisztus-kutatásra, ami az utóbbi években jelent meg a színtéren, míg a Jézus-élet kutatás csúcspontot ért el egy mai professzor által alkotott szóban, a „názáreti egyszerű ember”-ben. Mert az embereknek kellemes volt az, hízelgett nekik, hogy nem kellett valami magasabb rendű lényt elismerniük az evangéliumokban, jobban tetszett a „názáreti egyszerű ember”-ről beszélni, mint felemelkedni az Istenemberhez.

Aztán mégis megtalálták az Istenembert, és akkor létrejött a Krisztus-kutatás. És ez egészen sajátos valami. Rendkívül groteszk formában jelenik meg Benjámin Smith „Ecce Deus” című könyvében és más művében is. Úgy jelenik meg, hogy kimutatja: a „Názáreti Jézus egyáltalán nem létezett, ez csak monda. Az evangéliumok azonban hírt adnak egy Krisztus Jézusról. Mi ez a Krisztus Jézus? Nos, egy költött isten, egy eszménykép. És az embereknek megvan az alapos okuk, hogy a reális „Názáreti Jézust” tagadják, mert az evangéliumok Krisztusról beszélnek, és olyan tulajdonságokkal ruházzák fel, amelyek a materialista felfogás szerint egyáltalán nincsenek. Ebből világosan következik, hogy történelmileg nem létezhetett, hogy költöttnek kell lennie. A kor költészetéből keletkezett, amelyben éppen úgy belehelyezik a golgotái misztériumot. Így az utóbbi években bizonyos módon „Jézustól” visszatértek „Krisztushoz”, de ez a Krisztus egyáltalán nem valóság, hanem csak az emberi gondolatban él. Úgyszólván mindez talaj nélkül áll itt ezen a területen.

A közönség nagyobbik része természetesen még nem sokat tud azokról a dolgokról, amelyek itt összejátszanak. De alapjában véve a tudomány talaján a golgotái misztériumra vonatkozóan minden alá van aknázva, sehol sincs már szilárd talaj. A „Jézus-élet kutatás” levitézlett, mert semmit sem tud bizonyítani, és a Krisztus-kutatás egyáltalán nem érdemel komoly megvitatást. A döntő momentum az a roppant hatás, amely abból a lényből indult ki, aki a golgotái misztériummal összefügg. Ha az egész csak „mese”, akkor a materialista korszak legalább vallja be, hogy le kell tennie egy költött dolog figyelembevételéről, mert egy materialista korszak nem hiheti el, hogy egy „költött dolog” hordozta volna a történelem legfontosabb misszióját. Igen, a mi „felvilágosodott” korunk ugyancsak messzire ment az ellentmondások halmozásában, és nem tudja, hogy éppen tudományos téren mi is elmondhatjuk: „Uram, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek!” Ez tulajdonképpen érvényes a jelenkor összes Jézus- és Krisztus-kutatására, amelyek nem akarnak komolyan és méltóan spirituális talajra helyezkedni.

Már pedig maga az evangélium világosan rámutat arra, ami éppen az említett módon jelentkezett a mi időnkben. Azok, akik materialisták akarnak lenni, és akik minden áron csak abban akarnak hinni, ami a materialista tudatnak az érzéki létben adódik, nem tudják megtalálni az utat Jézus Krisztushoz. Mert azt az utat elvágta az, hogy azok, akik Krisztushoz a legközelebb álltak, éppen az alatt az idő alatt hagyták el őt, ami alatt a golgotái misztérium lejátszódott, és csak később találták meg újra. Nem élték át tehát vele együtt azt, ami akkor a fizikai síkon Palesztinában végbement, és valamilyen hitelt érdemlő dokumentumot a másik oldal sem szolgáltatott, ezt tudja mindenki. A Márk-evangélium és a többi evangélium is, ezt a golgotái misztériumot mégis leírták.

Hogyan jöttek létre ezek a leírások? Ennek szemügyre vétele rendkívül fontos. Nézzük meg ezeket a leírásokat a Márk-evangélium esetében. Ez az evangélium is megfelelő módon rámutat - ha röviden is, de határozottan -, hogy a feltámadási jelenet után a fehérruhás ifjú - azaz a kozmikus Krisztus -, miután a misztérium végbement, a tanítványoknak újra megmutatta magát, impulzusokat árasztott ki rájuk. Így aztán azokban a tanítványokban, azokban az apostolokban, mint amilyen, mondjuk Péter is volt, minthogy hatott rájuk a kiárasztott impulzus, később felgyulladt a tisztánlátás, úgyhogy azt, amit fizikai szemmel nem néztek végig, mert elmenekültek, később tisztánlátással szemlélték. Péternek és a többieknek a szeme, akik Krisztus Jézus feltámadása után szintén tanítványai lettek, látnokian felnyílt, úgyhogy szellemi látással láthatták a golgotái misztériumot.

A golgotái misztériumhoz csak a szellemi látás útja vezethet el, noha fizikai síkon ment végbe. Ezt le kell szögeznünk. Ezt az evangélium világosan érezteti, amikor elmondja, hogy a leghivatottabbak a döntő pillanatban elmenekültek, így tehát egy olyan lélekben, amilyen Péter lelke volt, miután megkapta a Feltámadott impulzusát, felviláglott annak emléke, ami a menekülés után történt. Egyébként azonban csak arra emlékezett, aminél az érzéki létben jelen volt. Az a tisztánlátás, ami ott a tanítványokban megjelent, a szokásos emlékezéstől abban különbözik, hogy olyan események jelennek meg - fizikai-érzéki események - amelyek olyanok, mint a szokásos emlékezetben élő események, de amelyeknél az illető nem volt jelen. Gondoljuk el az emlékezés fellobbanását egy olyan lélekben, amilyen Péter lelke volt, aki emlékezett olyan eseményekre, amelyeknél nem volt jelen. Így például, emlékezetből tanította azokat, akik őt hallgatni akarták, tanította a golgotái misztériumot, amire emlékezett, holott ő maga nem volt jelen az eseményeknél.

Így vált tanítássá, kinyilatkoztatássá a golgotái misztérium. Abban az impulzusban azonban, amely Krisztusból áradt ki olyan tanítványokra, mint Péter, azok is részesülhettek, akik a tanítványok tanítványai voltak. Péter egyik ilyen tanítványa volt az, aki eredetileg összeállította - először csak szóbelileg - az úgynevezett Márk-evangéliumot. Így az az impulzus, ami magában Péterben érvényre jutott, átment a Márk-lélekbe, úgyhogy maga Márk saját lelkében látta felvillanni azt, ami Jeruzsálemben, a golgotái misztériumként végbement. Később, egy hosszabb időn át Péter tanítványa volt, aztán egy olyan helyre ment, ahol úgyszólván megkapta azt a külső környezetet, amelyből evangéliumának megadhatta azt a színezetet, amelyre éppen ennek az evangéliumnak volt szüksége.

Eddigi fejtegetéseimből kitűnhetett már - talán később lesz még alkalom mást is elmondani -, hogy a legérthetőbben a Márk-evangélium érezteti meg velünk Krisztus egész harmonikus nagyságát, és jelentőségét. Krisztus kozmikus nagyságának kiemelésére a Márk-evangélium eredeti szerzőjét éppen az a hely indította, amelyre azt követően került, hogy Péter tanítványa lett. Egyiptomba, Alexandriába került, ott élt, olyan időben, amikor a zsidó teozófiai-filozófiai tudomány ott bizonyos magas fokon állt, és így felvehette az akkori pogány gnózis legjobb tanításait. Olyan nézeteket vehetett fel, amelyeket a gnosztikusok már akkor is vallottak arról, hogy az ember lénye kiléphet a szellemiségből, és érintkezésbe kerülhet Luciferrel és Ahrimánnal. A luciferi és ahrimáni erőknek az emberi lélekbe való bejutására vonatkozóan mindazt megtanulhatta a pogány gnózisból, amivel megérthette, hogyan származott az ember a kozmoszból, amikor planétánk újra felépült. De Márk azt is láthatta, éppen, mert Egyiptomban volt, hogy milyen erős az ellentét az ember eredeti rendeltetése és a között, amivé azután lett.

Ez a leginkább az egyiptomi kultúrában látszik, abban az egyiptomi kultúrában, amely a legmagasabb kinyilatkoztatásokból indul ki, olyan kinyilatkoztatásokból, amelyek azután az egyiptomi építészetben, főleg a piramisokban és palotákban nyilvánult meg, a szfinx kultúrájában, amely azonban egyre jobban dekadenciába, romlásba süllyedt. Így aztán éppen az egyiptomi kultúra legnagyobb művei - a harmadik kultúrkorszak alatt - egyre inkább lesüllyedtek a fekete mágia legrosszabb szüleményeibe, a spiritualitás legrosszabb kinövéseibe.

Bizonyos vonatkozásban, ha valakinek megvolt hozzá a szellemi szeme, a legmélyebb titkokat még láthatta abban, amit Egyiptomban műveltek, mert az az eredeti, tiszta Hermész-bölcsességből indult ki, de ehhez inkább olyan lélek kellett, amely a gyökérre tekintett, és nem arra, ami mint romlottság létezett. Már Mózes idejében messze előrehaladt a romlás, és már Mózesnek ki kellett vonnia azt, ami az egyiptomiságban, mint jó létezett, és amit csak olyan lélek láthatott meg, amilyen a Mózes-lélek volt, hogy ez az ő kerülő útján eljuthasson az utókorra. Aztán szellemi vonatkozásban a romlás tovább haladt.

Hogy hogyan süllyedhetett le az emberiség, hogyan fordulhatott át egészen a materializmusba, nevezetesen a világnézet szempontjából, ez állt elevenen Márk lelke előtt. És éppen olyan valamit élt át, amit bár más formában, de bizonyos módon hasonlóan élhet át ma ismét az ember, mindenesetre csak az, akinek ehhez megvan az érzéke és a beállítottsága. Mert ma tulajdonképpen az egyiptomi kultúra újraéledését éljük át. Gyakran hangsúlyoztam, hogy milyen sajátságosak a kultúrkorszakok egymáshoz kapcsolódásai. Azt mondtam, hogy egy nagyobb időszaknak egymásra következő hét kultúrkorszakából a negyedik korszak, a görögséggel és a golgotái misztériummal a középen áll, de a harmadik korszak az egyiptomi-káldeai kultúrával újra felszínre kerül mai tudományosságunkban, csak szellemiség nélkül. A mi materialista kultúránkban, sőt magukban a külső kultúrjelenségekben is a harmadik kultúrkör- szaknak az ötödikben való bizonyos feléledését látjuk. Ugyanígy bizonyos vonatkozásban a második a hatodikban, és az első a hetedikben fog újra megjelenni. Így ölelik át, így fogják át egymást ezek a korszakok. Ezt már gyakran hangsúlyoztam. Ma azt éljük át, amit akkor egy olyan szellem, mint Márk, igen intenzíven átélhetett.

Fordítsuk tekintetünket a kultúrára - a külvilágnak nincs szüksége arra, hogy ezt így ábrázoljuk, mert nem tudja elviselni -, és ha eltekintünk a legradikálisabb romlást mutató jelenségektől, akkor azt mondhatjuk: minden mechanizálódott, és a valóságban, materialista kultúránkon belül tulajdonképpen csak a mechanikát imádják, ha az emberek nem is nevezik ezt imádatnak, nem is nevezik áhítatnak. De ahogy egykor a lelki erőket a szellemiek felé irányították, ma a gépek felé, a mechanika felé irányítják, azoknak szentelik a figyelmüket, ahogy egykor - valóban mondhatjuk - az isteneknek szentelték. Így van ez főleg a tudománnyal, amely egyáltalán nem tudja, hogy egyrészt milyen kevés köze van az igazi valósághoz, másrészt, hogy milyen kevés köze van az igazi logikához.

Bizonyos magasabb szempontból nézve, ma mindenesetre van egy komoly, mélyen intenzív törekvés, és egy mélyen intenzív vágyakozás. Münchenben tartottam egy előadást, amelyben beszéltem korunk vágyakozásáról - főleg arról, ahogy ez a vágyakozás egyes lelkekben kialakult de tulajdonképpen a „hivatalos” tudományban ez a vágyódás nem él, hanem, mondhatnánk, van egy jóllakott megelégedettség, de sajátos módon a valótlansággal és a logikátlansággal való megelégedettség. Ez a tudomány még csak elismerni sem képes azt, hogy mennyire megreked minden logika ellentétében. Mindezt észleljük, mindezt átéljük, és valóban úgy van, hogy az emberiségfejlődésben az egyik póluson a másiknak kell felgyulladnia. Éppen a külső tudománynak ez az elégtelensége, valótlansága, logikátlansága és felfuvalkodottsága, és a hogy még csak nem is sejti, hogy hogyan is áll tulajdonképpen, ez fogja odaállítani az emberi lélek elé lassanként a legnemesebb reakciót, a spiritualitás iránti vágyódást a mi időnkben.

Még sokáig fog tartani, hogy azok, akik mélyen megrekedtek a mai természetellenességben és logikátlanságban, gúnyolni fogják a szellemtudományt, kinevetik, vagy veszélyesnek minősítik. De a tények belső ereje által teljesen magától fog a másik pólus felgyulladni. És ha azok, akik valamit megértenek belőle, nem fognak a kompromisszumok betegségébe esni; és tisztán fognak- látni, akkor majd gyorsabban fog menni a dolog, mint ahogy most megy. Mert egyre inkább tapasztaljuk, hogy valamelyik tudós olyasmit mond, amiről azt hiszik, hogy ez „egészen antropozófus” hangzású, akkor ebből mindjárt nagy zajt csapnak. Sőt, ha valaki a szószéken úgy prédikál, amiről azt hiszik, hogy „egészen antropozófus” dolog, akkor még nagyobb zajt csapnak. Nem azon fordul meg a dolog, hogy ilyen kompromisszumokat kössünk, hanem hogy egészen világosan és valóban belehelyezkedjünk a szellemi életbe, és engedjük, hogy az impulzusaival hasson ránk. Minél inkább értjük, hogy a szellemi élet belső elevenségét fel kell gyújtani, és minél inkább meggyőződésünkké válik, annál inkább tudni fogjuk, hogy csak akkor jogos a jelenkor materialista gondolkodásából valamit is merítenünk, ha annak keze- lába van. Ez más, mintha azt akarja valaki bizonyítani, hogy a valóban haladó tudomány összhangban áll a szellemi kutatással. Ezt lépten-nyomon ki lehet mutatni.

Mert ez a tudomány írásos műveinek majdnem minden lapján olyanféle logikai botlásokat tesz, mint amilyenekre humoros módon egyik barátunk többször is felhívta a figyelmet, amikor rámutatott Schlaucherl professzor logikai botlására a „Fliegende Blátter” című vicclapban. A professzor be akarja bizonyítani, hogy minek a következtében hall tulajdonképpen a béka. Ebből a célból egy békát tesz az asztalra, ráüt az asztallapra, mire a béka tovább ugrik. Tehát hallotta az ütést. Aztán kitépi a lábait, majd újra az asztalra csap. A béka nem mozdul, tehát világos, hogy a lábával hallott, mert amikor még volt lába, tovább ugrott, ha az asztalra csaptak, most pedig nem.

A békával végeznek a tudósok is mindenféle kísérleteket, de más területekre vonatkozó következtetéseik pontosan olyanok, mint az elmondott példa. Így például a nagyhírű agykutatás is, ami arra hívja fel a figyelmet, hogy ha az agynak ez vagy az a része megvan, rendelkezhet az ember, például szóemlékezettel, vagy alkothat ilyen vagy olyan gondolatot. Ha viszont ez a rész nincs meg, nem lehetséges a gondolkodás, vagy elvész a szó-emlékezet. Ez teljesen olyan, mint az említett példában, ahol a béka a lábával hall. Ezekben a dolgokban nincs logika, mert annak, hogy az ember agyának egyik részével tud gondolkodni, vagy nem tud, ha ez a rész hiányzik, ez olyan ok, mint az, hogy a béka nem hall, ha kitépik a lábát. Ez teljesen ugyanaz, csak az emberek nem veszik észre, hogy a következtetés gondolkodási hibán nyugszik. Így ki lehetne mutatni az egyik gondolkodási hibát a másik után mindenben, amit ma szilárd tudományos eredménynek tartanak. De minél több hibát vétenek, annál büszkébbek lesznek a tudományra, és annál jobban szidják a szellemtudományt.

Ez fogja egyre inkább létrehozni a legnemesebb reakciót, a szellemtudomány iránti vágyakozást. Ez csak a mi időnkhöz szabott reakciója annak, amit egy olyan léleknek, mint a Márké, át kellett élnie, amikor az ő korában megmutatkozott, mennyire leszállt az emberiség az egykori spirituális magasságokból, és mennyire lecsúszott a puszta matériához való ragaszkodáshoz. Ezért értette meg olyan mélyén, hogy a legnagyobb impulzus az érzékfelettiben él, amit aztán tanítója is alátámasztott. Amit Pétertől kapott, nem olyasmi volt, ami a golgotái misztérium érzéki hagyományaiból eredhetett, mintha valaki szemmel láthatta volna azt, ami Jeruzsálemben történt, hanem az utólagos látnoki kutatás eredménye volt. Krisztus Jézusra és a golgotái misztériumra vonatkozó összes híradások így jöttek létre.

A golgotái misztérium olyan esemény, amely a fizikai síkon ment végbe, de később csak szellemi látással lehetett észlelni. Kérem, tartsák különösen szem előtt, hogy a golgotái misztérium fizikai-érzéki esemény, amelyhez azonban a megértést a fizikaiságon túli, érzékfeletti utakon kell keresni, a megmaradt dokumentumok ellenére is. Aki ezt nem érti, vitatkozhat azon, mennyiben érvényes az egyik vagy a másik evangélium. Aki viszont ismeri a tényeket, annak ezek a kérdések nem léteznek, mert tudja, hogy az evangéliumokban mindazon túl, ami a hagyományokból hiányzik, arra kell tekintenünk, amit a tisztánlátó kutatás még ma is megmutathat. Akkor látjuk, ha a megtörtént esemény igazságát az Akasha krónika adataival alátámasztjuk, hogyan kell az evangéliumot felfognunk, és mit kell az egyes helyeken olvasnunk. Arról kell olvasnunk, ami abban az időben, amikor az emberiség a legmélyebben szállt le az egykori magasságokból, az emberiség elé állt, mint az ember igazi méltósága, igazi lénye.

Az isteni-szellemi hatalmak adták meg az ember külső képét, külső formáját. De ami ebben a külső formában a régi lemuriai korszaktól kezdve bennünk lakott, az mindig a luciferi erők befolyása alatt állt, aztán a további fejlődés folyamán az ahrimáni erők befolyása alatt is. E befolyások hatására alakult ki azután mindaz, amit az emberek tudománynak, ismereteknek, megértésnek neveznek. Nem csoda, hogy ha éppen abban az időben az emberiség elé állhatott volna az ember igazi, érzékfeletti lénye, az emberek a legkevésbé sem ismerték volna fel, a legkevésbé sem tudták volna, mivé lett az ember. Az ember tudása, megismerése egyre jobban és jobban beleszövődött az érzéki létbe, és ez a megismerés egyre kevésbé tudott elhatolni az ember igazi lényegéhez.

Ez az, amiről szó van, és ezt mérlegelnünk kell, amikor újra odafordulunk az elhagyott Emberfiához, az ember alakjához, aki előttünk áll abban a pillanatban, amikor a Márk-evangélium szerint a kozmikus Krisztus most már lazább összefüggésben áll vele. Akkor mindez ott állt az emberiség előtt: az ember a maga alakjában, ahogy ezt az isteni-szellemi hatalmak az embernek megadták. Így állt ott, de megnemesítve, átszellemítve azáltal, hogy Krisztus három évig a Názáreti Jézus testében lakott. Az emberek csak olyan megértéshez tudtak eljutni, amilyen a megértés Lucifer és Ahrimán évezredeken át tartó befolyása következtében lett. De ott áll az az ember, aki három év alatt kiűzte magából a luciferi és ahrimáni hatásokat. Ott állt a többi ember előtt, megjelenítve azt, ami az ember akkor volt, mielőtt Lucifer és Ahrimán eljött volna. Csak a kozmikus Krisztus impulzusa által lett az ember ismét olyan, mint akkor volt, amikor a szellemi világból kiindulva a fizikai világba került. Ott állt az emberiség szelleme, az Emberfia, azok előtt, akik akkor Jeruzsálemben a bírák és a hóhérok voltak, de úgy állt ott, amilyenné válhatott, miután mindazt, ami lehúzta, kiűzte az emberi természetből. Ott állt az ember, amikor a golgotái misztérium végbement, ott állt embertársai előtt, mint kép, az, aki előtt a többieknek kellett volna állniuk, és akit imádniuk kellett volna: Itt vagyok igazi lényemben, mint legmagasabb eszménykép, itt vagyok abban az alakban, amelyet magamból létre kell hoznom lelkem legforróbb törekvéseivel. Itt állok az előtt, ami egyedül tiszteletre méltó és imádatra méltó bennem, itt állok az előtt, ami isteni bennem, akiről az apostolok elmondhatják, ha önismeretre tesznek szert: sehol a nagyvilágban nincs semmi, amit maradandóságban és nagyságban össze lehetne hasonlítani azzal, ami előttem áll az Emberfiában.

Ezzel az önismerettel kellett volna az emberiségnek rendelkeznie. És mit tett az emberiség? Megköpdöste az Emberfiát, megostorozta és kivitte a keresztre feszítés helyére. Annak elismerése között, hogy itt áll valaki, akivel senki a világon össze nem hasonlítható, és a között, ami történt - itt van a drámai fordulópont. Az ember jelenik meg itt, aki ahelyett, hogy felismerné, porba tiporja saját magát, aki megöli magát, mert nem ismeri önmagát, és aki csak e tanulságon, ezen a kozmikus tanulságon át tudja felvenni az impulzust, hogy lényét a földfejlődés további perspektívájában lassanként kivívja magának.

Ez volt az a világtörténelmi pillanat, amelyet, ha helyesen akarunk jellemezni, úgy kell jellemeznünk, ahogy azt markáns, hatalmas mondatokban a Márk-evangélium teszi. Mert ezt nemcsak érteni kell, hanem át is kell érezni. Az ember saját lényének ebből a porba tiprásából adódott aztán az, amit a „Jézustól Krisztusig” című Karlsruhe-ban tartott ciklusomban, mint fantomot írtam le. Mert azáltal, hogy az ember saját lényét porba tiporta, azáltal változott át „fantommá” az, ami az Istenség külső képmása volt, ami megsokszorozódik, és az emberiség további fejlődésében a lelkekbe hatolhat - ahogy ezt akkor elmondtam.

Ha a dolgokat így nézzük, akkor valóban szembeszökő a nagy különbség a között, amit a Márk-evangélium valóban el akar mondani, és a között, amit abból ma csinálni akarnak. Aki egy evangéliumot megért, és főleg a Márk- evangéliumot megérti, az úgy érti meg, hogy az elmondottakat művészi felépítettsége és mély tartalma szerint éli és érzi át, és akkor nála ez az érzés reális belső ténnyé válik, azzá a reális belső ténnyé, amelynek meg kell lennie, ha az ember Krisztus Jézushoz akar kapcsolódni. A lélek olyan érzésszerű szemléletnek kell, hogy átadja magát, amit a Márk-evangélium értelmében körülbelül így lehet jellemezni: azok az embertársaim, akik az Emberfiát körülállták, amikor saját magukat a legmagasabb eszményképben kellett volna meglátniuk, mekkora tévedés rabjai voltak!

Ha valaki úgy igazán materialista korszakunk embere, akkor olyan megjegyzést tehet írásban vagy szóban, amilyet ma sokszor olvashatunk vagy hallhatunk a monista babonás emberektől, illetve a monista „felvilágosultaktól”, hogy még senki sem tudott feleletet adni arra, miért olyan az élet, amilyen. Miért szenvedünk? Buddha, Krisztus, Szókratész, Giordano Bruno ennek a fátyolnak még a csücskét sem tudták fellebbenteni. - Ezt számtalan változatban halljuk. Akik ezt leírják, nem veszik észre, hogy magukat sokkal magasabban állóknak vélik, mint Buddha, Krisztus vagy a többiek, és ők ilyen értelemben mindent felfognak. De hogy is lehetne ez másként egy olyan korban, amikor minden magántanár a történelemben zajló dolgokat jobban érti, és azokról könyveket ír, amelyeket neki hivatásszerűen meg kell írnia.

Úgy tűnhet, mintha ezek a szavak korunkat mindenáron bírálni akarnák, de ez nem így van. Ezek a dolgok lelkünk elé kell, hogy álljanak, mert azáltal, hogy lelkünk elé állítjuk őket, a megfelelő közelségbe kerülünk azzal a hatalmas nagysággal szemben, amit az evangéliumok képviselnek, elsősorban a Márk-evangélium. Mindez azért van, mert az emberek csak lassan jutnak el ehhez a magassághoz, a dolgokat folyton félreértik, és azokat a legszélsőségesebb torzképben látják. Az evangéliumok minden részletükben nagyszerűek, és valójában minden részlet valami rendkívülire tanít meg bennünket.

Így a Márk-evangélium utolsó fejezetéből is sokat tanulhatunk. Természetesen még sokáig kellene beszélnem, ha a Márk-evangélium minden nagy gondolatát fel akarnám tárni. De egy olyan részlet, mint a 16. fejezet kezdete, megmutatja, hogy az evangélium írója milyen mélyen hatolt be a lét titkaiba. Ez különösen a Márk-evangélium írójára jellemző. O tudta - ahogy ezt már elmondtam hogy az emberiség a szellemi magasságokból szállt alá a materializmusba, tudta, hogy az emberi felfogóképesség milyen kevéssé volt az ember lényéhez mérve, hogy a golgotái misztérium idején milyen kevéssé voltak hajlamosak az emberek annak megértésére, ami akkor ott végbement.

Emlékezzenek arra, amit már gyakran elmondtam a női és férfi elemmel kapcsolatban. Elmondtam, hogy a női elem - nem az egyes individualitás, az egyes nő, hanem a „nőiség” - nem szállt le egészen a fizikai síkra, míg a férfi elem - ismét nem az egyes individualitás, nem az egyedi lény az inkarnációban, hanem a „férfiúság” - átlépte a pontot lefelé, úgyhogy a valóságban az igazi ember mivolta a férfi és a nő között van. Ezért is cserél nemet az ember az egyes inkarnációkban. Ez úgy van, hogy a nő az agy másfajta kialakulása folytán, azáltal a másfajta mód által, ahogy az agyat használni tudja, a szellemi eszméket könnyebben tudja felfogni. A férfi organizmusa viszont olyan - éppen a külső fizikai testiség következtében -, hogy materialistábban tud gondolkodni, mert - ha durván akarjuk kifejezni magunkat - keményebb az agya. A női agy puhább, nem olyan makacs, nem olyan megkeményedett. Ezzel természetesen semmit sem mondtam az egyes személyiségről. Ezt senki ne írja se a maga javára, se a maga kárára, mert sok asszonyi testen ugyancsak makacs fej ül, hogy az ellentétéről ne is beszéljünk. De általánosságban az a helyzet, hogy a női agyat könnyebb használni, ha arról van szó, hogy valami különleges dolgot kell megérteni, ha egyébként megvan hozzá az akarát. Ezért helyez az evangélium írója először asszonyokat oda, ahol a golgotái misztérium végbement.

„Mikor pedig elmúlt a szombat, Mária Magdaléna és Mária, a Jakab anyja és Salomé drága keneteket vásáriának, hogy elmenvén megkenjék Őt.” (Márk 16,1)

És nekik jelenik meg először az ifjú, vagyis a kozmikus Krisztus, és csak azután a férfi híveknek. A kompozícióban ilyen részletekig vezet el az okkultizmus, az igazi szellemtudomány, ilyen részletekig az evangéliumok tartalmában - főleg a Márk-evangéliumnál.

Ha így átérezzük azt, ami az evangéliumokból kicsendül, és engedjük, hogy amit érzünk és átélünk, az megindítson bennünket, csak akkor találjuk még az utat, amely a golgotái misztériumhoz elvezet. És akkor már nem létezik az a kérdés, hogy vajon ezek az evangéliumok külső történeti értelemben igazak-e vagy sem. Az ilyen kutatást átengedhetjük azoknak, aki a dologból semmit sem értenek. Akik a szellemtudomány útján az evangéliumok megértéséhez és átéléséhez felküzdik magukat, azok lassanként megértik, hogy az evangéliumok egyáltalán nem akarnak „történelmi” dokumentumok lenni, hanem olyan forrásművek, amelyek beleáramlanak a lelkünkbe. És ha impulzusaikat beleárasztják lelkünkbe, akkor a lelket megragadja az - dokumentumok nélkül -, amit átérez és átél, amikor tekintetét a golgotái misztériumra irányítja. Ekkor látja, hogy az emberi értelem, az emberi tudás és emberi megismerés mennyire lesüllyedt az ember lényéhez képest, hogy leköpdösi és keresztre feszíti azt a lényt, akit bölcs önismerettel tisztelnie kellett volna, mint legmagasabb eszményt. Akkor ebből az érzésből ki fog indulni az a hatalmas erő, amellyel felküzdhetjük magunkat ahhoz, ami ezen a golgotái eszményen keresztül felcsillan és világít mindazok számára, akik átérzik, és akik észlelni akarják. Mert azt, hogy a Föld összefügg a szellemi világokkal, csak akkor fogják felfogni az emberek a valóságban, ha megértik, hogy a szellemi realitás, Krisztus, mint kozmikus realitás a Názáreti Jézus testében élt, ha megértik, hogy az emberiség összes eddigi vezetőit Krisztus küldte ki a maga előfutáraként, mint olyanokat, akik az O útját egyengetik, hogy az emberek felismerhessék és megérthessék. Abban a pillanatban azonban, amikor a golgotái misztérium megtörtént, a sok előkészítés kevés haszonnal járt, mert a döntő pillanatban minden csődöt mondott. De egyre inkább eljön az idő, amikor az emberek megértik majd, nemcsak a golgotái misztériumot, hanem a köréje csoportosuló többi eseményt is, amelyek segítségével maga a golgotái misztérium is egyre érthetőbbé válik.

Az európai népek ma még nem bánják, ha ferdén néznek rájuk azért, mert nem tesznek úgy, mint sok más nép, amely csak „saját” nemzetéből, fajtájából keletkezett „saját” vallásának tanítását ismeri el igazi vallásnak - ahogy ezt például, főleg Indiában látjuk, ahol csak az lehet érvényben, ami saját vérükből keletkezett. Teozófiai téren is gyakran esik szó minden vallás egyenlőségéről, elismeréséről, de a valóságban csak a sajátjukat akarják ráerőszakolni a többire, és azt tekintik a bölcsesség vallásának. Az európaiak ezt egyáltalán nem tudják megtenni, mert egyetlen európai népnek sincs már valamilyen nemzeti istensége, valamilyen saját földjéről származó istensége, mint az ázsiai népeknek. Krisztus Jézus ázsiai eredetű, az európai népek átvették, és hagyták, hogy hasson rájuk. Krisztus Jézus elfogadásában nincs egoizmus, és a tények teljes elferdítése lenne, ha az európaiaknak Krisztus Jézusról való nyilatkozatait össze akarnánk hasonlítani azzal a móddal, ahogy a többi népek saját nemzeti istenségükről beszélnek, ahogy például a kínai beszél Confuciusról vagy a hindu Krisnáról, illetve Buddháról.

Krisztusról lehet tisztán objektív történelmi álláspontról beszélni. Ehhez az objektív történelemhez csak ez a nagyszerű felszólítás tartozik: ember ismerd meg önmagad! Ezt teljesen eltorzították, amíg a golgotái misztérium végbement. De a golgotái misztérium adta meg az emberiségnek a lehetőséget annak az impulzusnak az elnyerésére, hogy éljusson önmagához, amivel kapcsolatban akkoriban mindenfajta külső megismerés csődöt mondott - ahogy ezt láttuk. És így fognak majd - ha helyesen megértik egymást - a világ összes vallásai lassanként együttműködni, hogy megértsék, mi rejlik a golgotái misztériumban, hogy azt, mint impulzust az emberek számára hozzáférhetővé tegyék.

Ha egyszer majd belátják, hogy amikor Krisztus Jézusról van szó, nem valami egzotikus vallásfelekezettel állnak szemben, hanem olyasvalamivel, amit az emberiségfejlődés történelmi tényeként minden egyes vallásfelekezet egyértelműen elfogadhat, csak akkor fognak eljutni a minden vallásban benne rejlő igazság- és bölcsesség-mag felfogásához. És amilyen mértékben igazi szellemtudományt még nem akarnak, olyan mértékben utasítják vissza a golgotái misztérium igazi megértését. A szellemtudományt olyan mértékben érti meg az ember, amilyen mértékben megérti a golgotái misztériumot. Így az a keresztény, aki a szellemtudományhoz csatlakozik, tulajdonképpen mindenkivel megértetheti magát a világon. És ha mértéktelen gőgjükben - ami azonban érthető és jogosultnak nevezhető - más vallásrendszerek hívei azt mondják: „a ti istenetek csak egyszer inkarnálódott, mi többet mutatunk fel, tehát ebben mi gazdagabbak vagyunk, mint ti” - akkor a keresztény ember ebben ne akarjon Krisztus Jézusra vonatkozóan vetélkedni, mert akkor nem érti meg a golgotái misztériumot. Az igazság az, hogy a keresztény ember tényleg mondhatja - annak is, aki a saját vallásalapítójának sok inkarnációját fel tudja mutatni -: ez igaz, de azok, akiknek sok inkarnációjuk van, nem tudták véghez vinni a golgotái misztériumot. Más vallások számára ez abban a módban keresendő, ahogy azt a kereszténység előadja.

Más alkalmakkor elmondtam már, hogy ha Buddha életét tanulmányozzuk, addig a pontig jutunk el, amelyet a Márk-evangélium Krisztus megdicsőüléseként ábrázol, amikor Buddha az emberi élet legvégére érve mintegy fényben feloszlik, ahogy ezt általában elmondják. Ez megfelel az okkult igazságnak. Krisztussal is ez történik, amikor a megdicsőülés jelenete végbemegy, csakhogy nem úgy, hogy ezt egyedileg éli át, hanem a hegyen, azon a helyen, ahol a kozmikus történéseknek le kell játszódniuk, Illéssel és Mózessel társalog. Csak ezután a megdicsőülési jelenet után kezdődik a golgotái misztérium. Ez annyira szemléletes a dokumentumokban, hogy a tények tagadása lehetetlennek tűnik, ha felismertük ezt Buddha életének a Krisztus életével való összehasonlításából. És az is, amit azokról az érzésekről mondtam, amelyek létrejönnek bennünk az Emberfia nagy félreismerésével kapcsolatban, csak magától értetődő következményei annak, ami megtalálható „A kereszténység, mint misztikus tény” című könyvemben is.

Most, a Márk-evangéliumról szóló fejtegetések végén bizonyos vonatkozásban elmondhatom, hogy azt a programot, amelyet mozgalmunk kezdetén a kereszténységet illetően kitűztünk magunk elé, részleteiben kiépítettük. Amikor elkezdtük, az volt a célkitűzésünk, hogy kimutassuk, mennyiben mutatnak a vallások haladást, és mennyiben csúcsosodhatnak ki a Krisztus-problémában. Megtárgyaltuk az egyes evangéliumokat és néhány dolgot a világ jelenségeiből. Megpróbáltunk egyre mélyebbre hatolni az okkult élet mélységeibe, és kifejtettük, amit korábban csak jeleztünk. Következetesen igyekeztünk előre jutni, és alapjában véve nem is tettünk egyebet, minthogy részletesen kiépítettük azt, ami a kiindulásnál világosan és érthetően elhangzott, Nem volt-e ez a legtermészetesebb előrelépés a Krisztus-problémát tekintve Közép-Európa antropozófiai mozgalmán belül? Ha ez megtörtént, akkor valóban nem lehet azt kívánni tőlünk, hogy amikor mások Krisztussal kapcsolatban három évvel ezelőtt a kereszténység értelmében lehetetlen gondolatokra tértek át, következetes munkánkkal ezekhez a három évvel ezelőtt kitalált Krisztus-gondolatokhoz csatlakozzunk. Az utóbbi időben gyakran hangsúlyozták, hogy a Teozófiai Társaság olyan terület legyen, ahol minden vélemény helyet találhat. Minden bizonnyal így kell lennie, de a dolog egészen másképpen fest, ha ugyanazon személyiség egymásra következő különböző véleményeinek területe akar lenni, ha ugyanaz az ember most valami mást állít, mint négy évvel ezelőtt, és most azt követeli, hogy a Teozófia Társaság ennek a véleménynek a területe legyen. Ez talán lehetséges, de ebben nem szükséges részt venni, és az ember nem eretnek azért, mert ebben nem vesz részt. Közép-Európában azonban még ennél is tovább mennek, és a fehéret feketének, a feketét fehérnek nevezik!

Ünnepélyes pillanat, amikor a tíz év óta programszerűen végrehajtott munkánk végére pontot teszünk. Szilárdan ki akarunk tartani e mellett a munka mellett, és nem akarunk gyávának mutatkozni, de megértéssel is akarunk lenni másokkal szemben. Világosan át kell látnunk, hogy mit kell tennünk, szilárdan akarunk állni a magunk talaján, és nem akarjuk, hogy bármi is félrevezessen bennünket, az sem ha a fehéret feketének és a feketét fehérnek nevezik, és az sem ha mindazzal szemben, ami a közép-európai teozófiai mozgalmunkon belül történt, azt állítják, hogy itt vannak fanatikusok és vannak dogmatikusok. Itt mindenki a legjobb erejével igyekszik azt adni, amit adni kell, és mindenki elkötelezve érzi magát, hogy minden autoritásra való tekintet nélkül a legjobbját adja, amikor azokkal szemben, akik egy olyan dogmáról beszélnek, amely alig három éves, Közép-Európa e rettenetes dogmája ellen egy ellentábort szeretne megalapítani. Fájdalmas látni, mennyire visszaélnek ma Krisztus nevével. De ez minket is feljogosít arra, hogy még egy ilyen szó használatában se lássunk mást, mint objektív terminus technikust. Mi csak megjelöljük a vonatkozó tényt, érzelem és kritika nélkül, és maga ez az objektív tény felelős azért, hogy azt ilyen szóval kell megjelölni.

Ezek a tények nem vezethetnek bennünket egyébhez, mint ahhoz, hogy abban az értelemben dolgozzunk tovább, amelyet helyesnek ismertünk meg, amely kiállta a próbát, nemcsak az általános programban, amit pedig már a pozitív tényekből vettünk, hanem amely naponta kiállja a próbát, ha az egyes problémákra, az egyes tényekre alkalmazzuk. És amit kiindulási pontunknál mondtunk, annak éppen a megerősítése mutatkozott meg akkor, amikor pályánkat lépésről-lépésre jártuk be a kikutatandó dolgok részletein keresztül.

Így ott is, ahol a legnagyobbról beszéltünk, nem jöhet létre bennünk más érzés, mint az igazságra való igazi és valódi törekvés érzése. Olyan dolgok, mint a golgotái misztériumra való tekintés, magukban hordják a szükséges gyógyító erőt a tévedés elkerülésére, ha azokhoz igazán szellemileg közeledünk, és annak belátására, hogy csak az igazságra törekvő akarat hiánya akadályozza meg az embereket annak az útnak a követésében, amely a földiben megnyílik a kozmikushoz, ha felmutatjuk a Názáreti Jézusban a kozmikus Krisztust. Pedig ha egy olyan könyvet, mint a Márk-evangélium igazán megértünk, világosan megmutatja magát nekünk.

Így az olyan írások, mint a Márk-evangélium, ha felnyílnak az emberi megértés előtt, ha a szellemtudományos, spirituális fejtegetés útján felnyílnak, lassanként mindenkire hatni fognak, és egyre nagyobb megértésre találnak. Ekkor majd egyre inkább meg fogják látni az evangéliumokban azokat a szavakat, amelyeket meg kell találni, még az érzéki látás figyelmen kívül hagyásával is, a golgotái misztériumra irányuló utólagos tisztánlátó rátekin- téssel. Akik az evangéliumokat írták, tisztánlátó szemlélet alapján írtak le utólag fizikai eseményeket. Ezt meg kell érteni, de ehhez annak szükségét is be kell látni, hogy az emberek, mint az események kortársai, Palesztinában nem érthették meg azt, ami akkor történt, mivel csak maga ez az esemény adhatta meg az impulzust annak megértéséhez. Ennek az eseménynek a megtörténte előtt nem létezhetett olyan ember, aki megérthette volna. Előbb hatnia kellett magának az eseménynek. Ezért csak utólag lehet megérteni. Mert a golgotái misztérium megértésének maga a golgotái misztérium a kulcsa. Krisztusnak először mindazt végre kellett hajtania, amit a golgotái misztériumig megtett. Csak akkor, azáltal, amit véghez vitt, indulhatott ki belőle magából a megértés. Akkor tudott lénye útján felgyulladni az ige, amely egyszersmind az ő valódi mivoltának a kifejezője is.

Így gyullad fel, tehát azáltal, ami Krisztus volt, az Ős-Ige, amelyet nekünk meghirdetett, és amely ismét megismerhető a tisztánlátó szemléletben, az Ige, amely a golgotái misztérium igazi mivoltát is hirdeti. Erre az Igére gondolhatunk, amikor Krisztus szavairól beszélünk, azokról a szavakról, amelyeket ő maga nemcsak kimondott, hanem fel is gyújtott azoknak a lelkében, akik meg tudták érteni, úgy, hogy Krisztus lényét az emberi lélek erejével ismertetni tudták, és le tudták írni.

Az emberek fel fogják venni a golgotái misztérium impulzusait, ameddig csak fennáll a Föld. Aztán egy közbeeső idő következik a „Föld” és a „Jupiter” között. Egy ilyen közbeeső idő mindig azzal van összekötve, hogy nemcsak maga a bolygó változik meg, hanem minden, ami körülötte van a káoszba torkollik, keresztülmegy egy pralayán. Nemcsak a Föld alakul át a pralayában, hanem a Földhöz tartozó Ég is. De amit a Föld az Ige útján megkapott, amit Krisztus kimondott és felgyújtott azokban, akik őt felismerték, és ami tovább fog élni azokban akik őt elismerik, az a földi lét igazi esszenciája. És helyes megértést ad nekünk annak a mondásnak az igazsága, amely rámutat arra a kozmikus folyamatra, hogy a Föld és a földi aspektus, valamint az égi aspektus a Földről nézve más lesz, miután a Föld elérte célját. Ég és Föld el fognak múlni, de Krisztus beszéde, amely az Égről és a Földről elmondható, meg fog maradni. Amennyiben az evangéliumok helyes megértésre találnak, akkor azok belső impulzusát megérezzük, és nemcsak a szavak igazságát fogjuk megérezni, hanem azok erejét is. Ezt az erőt közlik velünk, szilárdan állítanak a Földre bennünket, és lehetővé teszik, hogy kitekintsünk a földkerekségen túlra - ha teljes megértéssel felvesszük magunkba ezeket a szavakat:”Ég és Föld elmúlnak, de az én beszédeim semmiképpen el nem múlnak”. (Mt. 24,35) Krisztus szavai sohasem múlnak el, ha Ég és Föld el is fognak múlni. Ezt mondhatjuk az okkult megismerés szerint is, mert még akkor is meg fognak maradni azok az igazságok, amelyek a golgotái misztériumról elhangzottak. A Márk-evangélium felgyújtja lelkünkben annak megismerését, hogy Ég és Föld elmúlnak, de az, amit megtudhatunk a golgotái misztériumról, el fog kísérni bennünket az eljövendő időkbe, akkor is, amikor Ég és Föld már elmúltak.