Ezekben az előadásokban ismételten rámutattam arra, hogy az embereknek az evangéliumokhoz való viszonyában a jövőben bizonyos fellendülést hoz majd az, hogy meg fogják látni a művészi szerkesztésmódot, és belátják, hogy az evangéliumokban megjelenő világtörténelmi impulzusok okkult hátterét csak akkor fogják helyes megvilágításban látni, ha ezt a művészi szerkesztésmódot felismerik. Ebben a vonatkozásban az evangéliumirodalom és az evangélium-művészet alapjában véve az emberiség egész történelmi fejlődésmenetébe ugyanolyan módon illeszkedik bele, ahogyan erre már több résznél is utaltunk.

Rámutattunk azokra a magányos görög alakokra, akik lelkükben megérezték a régi tisztánlátás kialvását, fokozatos eltűnését, amelyet fel kellett cserélniük azzal, amiből a ember énjének ki kell emelkednie, a jelenlegi tudatot, az absztrakt fogalmi életet, az absztrakt fogalmakat. Még másra is utaltunk, ami bizonyos módon éppen a görög kultúrán belül olyasvalamit mutat, mint az emberiség kultúrájának lezáródása, mint olyan pont, ameddig ez az emberiség-kultúra eljutott, hogy aztán egy másik ponttól újra lángra lobbanjon. Ez a görög művészet. Mi az oka annak, hogy nemcsak a reneszánsz idejében keresték lelkükkel az európai emberek a görögök földjét, vagyis a szépség országát, és hogy az emberi forma csodálatos kialakításában az emberiségfejlődés eszményét látták, hanem hogy még a klasszikus korban is olyan szellemek, mint Goethe, ezt a „görögök földjét”, ezt a szép formák országát lelkükkel éppen úgy keresték. Ennek az az oka, hogy Görögországban a szépség, amely a közvetlen szemlélet számára valóban megszólal a külső formában, mintegy befejeződött, tetőfokára ért.

Ez az, ami a belső lezártság formájában a görög szépségben, a görög művészetben elénk tárul. A görög művészeti remekek szerkesztésében feltétlenül azonnal meglátható az, amit ennek a kompozíciónak adnia kell. Ez szembeötlően benne van az érzéki létben. A görög művészet nagysága abban áll, hogy egészen kilépett a külső megjelenítésbe. Azt lehetne mondani: az evangélium művészete is ebben jelent egyfajta új kezdetet, olyan új kezdetet, amelyet máig nem értettek meg kellőképpen. Belső kompozíció, művészi szálak belső egybefonódása, amelyek egyúttal okkult szálak is - ez jelenik meg különösképpen az evangéliumokban is. Ezért olyan fontos, amit az előzőkben hangsúlyoztam: mindenütt meglátni azt a tulajdonképpeni pontot, amelyet valamely leírásnál, valamely elbeszélésénél szem előtt tartanak.

Éppen a Márk-evangéliumban, ha nem is annyira a szavakban, mint inkább az előadás egész formájában az csendül ki, amit így lehet összefoglalni: Krisztus úgy jelenik meg, mint kozmikus, egyszersmind földi és földfeletti jelenség, és a golgotái misztérium, mint földi és földfeletti tény. Még egyebet is hangsúlyoz azonban, és itt tárul elénk a finom művésziesség, különösen az evangélium végén. Hangsúlyozza, hogy kozmikus impulzus világított be a földi körülményekbe, és a földi lényeknek, a földi embereknek megértéssel kell közeledniük ehhez az impulzushoz. Talán sehol sem kap olyan erős hangsúlyt, mint éppen a Márk-evangéliumban, hogy annak megértéséhez, ami akkor a kozmoszból a földi létbe bevilágított, a földfejlődés egész további szakasza szükséges, hogy ez a megértés semmiképpen sem volt lehetséges abban az időben, amelyben a golgotái misztérium közvetlenül megtörtént. Azt a tényt, hogy a megértés még hiányzott, hogy a megértés akkor csak az első impulzust kapta meg, és csak lassanként jöhet létre az emberiség további fejlődése folyamán, ezt éppen a Márk-evangélium művészi szerkesztése ábrázolja, egészen céltudatos módon. Megérezzük ezt a művészi szerkesztést, ha feltesszük a kérdést: hogyan kellett a megértésnek kialakulnia, hogyan közeledhetett a megértés a golgotái misztériumhoz abban az időben?

Lényegében a megértés háromféle módja volt lehetséges. Háromféle tényezőből indulhatott ki. Először azokból, akik Krisztus legközelebbi kiválasztott tanítványai voltak. Velük mindenütt úgy találkozunk az evangéliumban, mint akiket maga az Úr választott ki, és akikre sok mindent rábízott a lét magasabb titkaiból. Tőlük kell tehát elvárnunk a golgotái misztérium legmagasabb rendű megértését. Milyen megértést várhatunk el tőlük? Ezt a Márk-evangélium finoman érzékelteti, minél inkább közeledik a végéhez. Hogy ezek a kiválasztott tanítványok a megértés magasabb fokával rendelkezhettek, mint az ótestamentumi nép vezetői, ez világosan kitűnik, ha mindenütt megkeressük azt a pontot, ami a leglényegesebb.

Találunk egy beszélgetést, amelyet Krisztus Jézus folytat a szadduceusokkal. Ez a beszélgetés a lélek halhatatlansága körül forog. Ha valaki az evangéliumot felületesen nézi, nem fog könnyen rájönni, hogy miért éppen ott található ez a szadduceusokkal folytatott beszélgetés, ez a halhatatlanságra vonatkozó beszélgetés, és aztán a szadduceusok különleges példája, akik azt mondják: megtörténhet, hogy hét fivér közül az egyik feleségül vesz egy nőt, de meghal, és az asszony újra férjhez megy a másik fivérhez, és amikor az is meghal, a harmadiknak lesz a felesége - és így tovább, ő maga pedig csak akkor hal meg, amikor már a hetedik fivér is meghalt. És nem értik a szadduceusok, hogyan viselkedjék a hét férfi - ha van halhatatlanság - az egy asszonnyal szemben a szellemi életben. Ez az ismert szadduceus ellenvetés, amelyet - ahogy önök közül néhányan tudják - nemcsak a golgotái misztérium idejében hoztak fel, hanem még némely modern könyvben is, ami azt bizonyítja, hogy azok, akik ilyen könyveket írnak, ma sem értik, hogy miről van szó.

De miért van az evangéliumban ez a beszélgetés? Ha a dolog mélyére tekintünk, akkor éppen Krisztus Jézus feleletéből derül ki, hogy a lelkek a halál után mennyeiek lesznek, és a föld feletti világ lényei nem házasodnak, tehát nem számít, ha a szadduceusok által említett eset bekövetkezik, mert ők olyan viszonyra utalnak, ami lényegében csak földi, és semmi jelentősége sincs a szellemi világban. Más szavakkal: Krisztus Jézus földön túli körülményekről beszél, amelyeket meg akar értetni - már amennyire lehet - a földön kívüli élettel kapcsolatban.

Találunk azonban egy másik beszélgetést is, ha egyre inkább a Márk- evangélium vége felé közeledünk. Ott Krisztus Jézust megkérdezik a házasság felől. Ez a beszélgetés közte és a zsidó írástudók között folyik le: hogyan lehetséges Mózes törvénye szerint az asszonyt válólevéllel elbocsátani. Mi a lényege annak, amikor Krisztus Jézus így válaszol: Igen, Mózes ezt a törvényt azért adta nektek, mert keményszívűek vagytok, és ilyen törvényekre van szükségetek? Az a lényeg, hogy Krisztus Jézus most minden eddigitől eltérően beszél. Úgy beszél férfi és nő összetartozásáról, amilyen az akkor volt, mielőtt az emberi fejlődés a luciferi hatalmak csábítását átélte volna, azaz, Krisztus Jézus valami kozmikusról beszél, valami földöntúliról, a kérdést a földöntúlira irányítja. Az a lényeges itt, hogy Krisztus Jézus azokat a beszélgetéseket, amelyek az érzéki létre vonatkoznak, az érzéki lét viszonyi fölé, a mindennapi földi fejlődés fölé vezeti. Az a jelentős, hogy már ebben is megmutatja: a földöntúli kozmikus körülményeket hozza le megjelenésével a Földre, és a földi lényekkel ezekről a kozmikus körülményekről beszél.

Kiktől remélhető tehát - vagy jobban mondva követelhető meg -, hogy Krisztus Jézus kozmikus körülményekről szóló beszédeit a legjobban megértsék? Azoktól, akiket először tanítványaiul választott. Az első megértést tehát így jellemezhetjük: Krisztus Jézus kiválasztott tanítványai úgy érthették volna meg a golgotái misztériumot, ha ennek a világtörténelmi ténynek földön túli jellegét, kozmikus mivoltát fel tudták volna fogni. Ezt el lehetett volna várni azoktól a tanítványoktól, akiket kiválasztott.

A második megértés, amit el lehetett volna várni, az ó-héber nép vezetőitől jöhetett volna, azoktól, akik az írást ismerték, akik a ótestamentumi nép történelmi fejlődésével tisztában voltak. Mit lehetett volna elvárni tőlük? Az evangélium világosan megmutatja, hogy Krisztus Jézus kozmikus viszonyainak megértése tőlük nem volt elvárható, de olyan felismerés igen, hogy Krisztus Jézus az ó-héber néphez jött el, és a maga individualitásával ennek a népnek a vérébe született bele, hogy Dávid házának sarja, hogy össze van kötve azzal, ami Dávid útján bekerült a zsidó népbe. Ezzel a megértés második fajtájára, egy alacsonyabb fokú megértésre mutattunk rá. Hogy Krisztus Jézusnak olyan küldetése van, amely az egész zsidó nép küldetésének csúcspontját jelenti, erre a Márk-evangélium vége felé csodálatos utalást találunk, egyre inkább rámutat arra, hogy Dávid fiával állunk szemben. Itt különösen láthatjuk a finom, művészi szerkesztést. Amíg tehát a tanítványoktól a kozmikus hős küldetésének megértése lett volna megkívánható, addig azoktól, akik magukat a zsidó néphez számítják, az lett volna elvárható, hogy felismerjék: Dávid küldetésének követe megérkezett. A zsidó népnek meg kellett volna értenie, hogy saját küldetésének lezárulása és annak új lángra lobbanása jött el.

És honnan kellett volna a megértés harmadik fajtájának jönnie? Itt még kisebb fokú volt a követelés. Figyelemreméltó az a művészi szerkesztés, amellyel ezt a Márk-evangélium elénk állítja. Ez a még kevesebb a rómaiaktól lett volna elvárható. Mit olvasunk a Márk-evangélium vége felé, amikor Krisztus Jézust a főpapok kiszolgáltatják - mi történik ekkor? Most csak a Márk- evangéliumról beszélek. A főpapok még arról kérdezik Krisztus Jézust, vajon a Krisztusról akar-e beszélni, magát a Krisztusnak vallja-e, amin meg- botránkoznak, mert akkor kozmikus küldetéséről beszélne, vagy pedig arról fog-e beszélni, hogy ő Dávid nemzetségének a sarja. És min botránkozik meg Pilátus? Csak azon, hogy a „zsidók királyának” mondja magát (15, 1-5).

A zsidóknak azt kellett volna megérteniük, hogy Krisztus saját fejlődésük tetőpontját juttatja kifejezésre, a rómaiaknak viszont azt, hogy a zsidó nép fejlődésében Krisztus jelent valamit, ha nem is tetőpontot, de valamit, ami egyfajta vezető szerep lehet. Ha a rómaiak ezt megértik, mi történt volna akkor? Nem más, mint ami egyébként is bekövetkezett, csakhogy nem értették meg. Tudjuk, hogy a zsidóság az Alexandrián át vezető kerülő úton terjedt el a nyugati világban. A rómaiaknak azt kellett volna megérteniük, hogy most eljött a zsidó műveltség elterjedésének az ideje. Ez ismét kevesebb, mint az, amit az írástudóknak kellett volna megérteniük. A rómaiak csak a zsidóknak, mint a világ egy részének jelentőségét kellett volna, hogy megértsék. Hogy ezt, ami a kor egyik feladata lett volna, nem értették meg, erre utal az, hogy Pilátus egyáltalán nem érti, hogy Krisztus Jézust, mint a zsidók királyát fogják fel, hanem ezt alapjában véve ártatlan dolognak minősíti.

Így Krisztus Jézus küldetése iránt háromféle megértést lehetett, volna elvárni: először a kiválasztott tanítványok megértését Krisztus kozmikus eleme iránt, másodszor a zsidók megértését az iránt, ami magában a zsidó népben terjedt szét, és harmadszor a rómaiak megértését az iránt, hogy a zsidók nemcsak Palesztinában, hanem a Föld nagy részén is kezdenek elterjedni.

Ez főleg a Márk-evangélium művészi szerkesztésébe van belerejtve, és a feleletet is megadja mind a háromra, egészen világosan.

Az első kérdésnek így kell hangzania: Az apostolok, a kiválasztott tanítványok megfeleltek-e a megértés tőlük elvárt mértékének? Felismerték-e Krisztus Jézust, mint kozmikus szellemet? Felismerték-e, hogy olyasvalaki jár közöttük, aki nemcsak az, amit egy ember jelent, hanem akit olyan aura vesz körül, amelyen keresztül a kozmikus erők és kozmikus törvények leáradnak a Földre? Megértették ezt?

Hogy Krisztus Jézus tőlük ezt a megértést követelte, arra a evangélium érthetően rámutat. Mert amikor a két tanítvány, Zebedeus fiai hozzá mentek, és kérték, hogy egyikük a jobbján, a másik a balján üljön, akkor azt mondta: „Nem tudjátok, mit kértek. Kiihatjátok-e azt a poharat, amit én kiiszom, vagy megkeresztelkedhettek-e azzal a keresztséggel amellyel és meg fogok keresztelkedni?” (11,38)

A tanítványok ezt megígérik. Hogy Krisztus Jézus ezt kívánja tőlük, azt ez a rész világosan kimondja. Mi történhetett volna? Két dolog történhetett volna. Az egyik az, hogy a kiválasztott tanítványok mind valóban átmennek azon, ami a golgotái misztériumként végbement, hogy a kötelék a tanítványok és Krisztus Jézus között a golgotái misztériumig megmarad. Ez lett volna az egyik dolog, ami megtörténhetett volna. Hogy nem ez történt, azt főleg a Márk-evangéliumból látjuk egészen pontosan. Amikor Krisztus Jézust elfogják, mind elmenekülnek, és Péter, aki megfogadta, hogy semmin sem botránkozik meg, háromszor megtagadja, mielőtt a kakas kétszer kukorékol. Ez az apostolok szempontjából való ábrázolás. És hogyan ábrázolja az evangélium Krisztus szempontjából azt, ami másképpen történt?

Helyezkedjünk bele Krisztus Jézus lelkébe teljes áhítattal - mert ennek így kell lennie -, aki mindvégig megkísérli, hogy megtartsa azt a köteléket, amely az apostolok lelkéhez fűzte. Helyezkedjünk bele - amennyire tehetjük - Krisztus Jézus lelkébe a történések további folyamatát illetően. Ez a lélek feltehette magában a következő világtörténelmi kérdést: véghez vihetem-e, hogy legalább a legkiválasztottabb tanítványok lelke felemelkedjék arra a magasságra, ahol velem mindazt átélik, aminek a golgotái misztériumig meg kell történnie? Ez előtt a kérdés előtt áll a Krisztus-lélek. Grandiózus pillanat, amikor Pétert, Jakabot és Jánost fölviszi az Olajfák hegyére, és meg akar győződni róla, hogy meg tudja-e tartani őket, a legkiválasztottabbakat. És az úton gyötrődni kezd. Igen, barátaim, gondolja-e, gondolhatja-e valaki, hogy Krisztus félt a haláltól a golgotái misztérium előtt, hogy az elkövetkező események miatt izzadt vért? Ez a golgotái misztérium csekély megértését jelentené. Ezt a teológia mondhatja, de következetes állításnak nem nevezhető.

Miért lett Krisztus szomorú? Természetesen nem a kereszttől rettent vissza. Attól rettent meg, hogy akiket magával visz, kiállják-e a pillanatot, amelyben eldől, hogy vajon lelkükben vele akarnak-e menni, vajon mindent át akarnak-e élni vele egészen a keresztig. Ennek kell eldőlnie. Ez az a kehely, amely feléje közeledik. És egyedül hagyja őket, hogy „ébren” maradjanak, azaz olyan tudatállapotban, amelyben vele együtt átélhetik, amit neki kell átélnie. Aztán imádkozik: „Atyám, vedd el tőlem ezt a poharat, de ne az én akaratom, hanem a tied legyen meg”. Ez azt jelenti: ne engedd még azt is megérnem, hogy egészen egyedül álljak, mint Emberfia, hanem hogy a többiek is velem jöjjenek. Visszatér - és azok alszanak. Nem tudták azt a tudatállapotot megtartani. Újra megteszi a próbát, és azok újból nem tartják meg. És még egyszer megteszi, de azok akkor sem tartják meg. Így világossá vált előtte, hogy ott áll egyedül, hogy azok nem élik át vele együtt, ami még rá vár, amíg eljut a keresztig. Nem múlt el a pohár. Magányosságra, a tettnek lelkileg is magányos végrehajtására volt ítélve.

A világ megkapta a golgotái misztériumot, de abban az időben, amikor végbement, még nem értette meg ezt az eseményt. Még a legjártasabbak, a legkiválasztottabbak sem tudtak idáig eljutni. Ennyit mondhatunk a megértés első fajtájáról. Milyen csodás művészettel jut ez kifejezésre, ha a mögött, ami az evangéliumokban rejlik, a tulajdonképpeni okkult hátteret meg tudjuk érezni.

Nézzük most a megértés második fajtáját. Kérdezzük meg, hogyan értették meg a zsidóság vezetői azt, akinek Dávid nemzetségéből az ó-héber fejlődés virágaként kellett megjelennie? Az egyik olyan helyet, amelyik rámutat, hogy milyen megértést tanúsított az ó-héber nép aziránt, aki Dávid nemzetségéből származott, a Márk-evangélium 10. fejezetében találjuk meg. Ez az a döntő hely, ahol Krisztus Jeruzsálemhez közeledik, és az ó-héber népnek fel kellett volna ismernie, mint olyan személyt, aki Dávidhoz kapcsolódik.

„És Jerikóba érkezének, és mikor ő és az ő tanítványai és nagy sokaság Jerikóból kimennek vala, a Timeus fia, a vak Bartimeus, ott üle az úton, koldulván.
És amikor meghallá, hogy ez a Názáreti Jézus, kezde kiáltani, mondván: Jézus, Dávidnak Fia, könyörülj rajtam! És sokan feddik vala őt, hogy hallgasson, de ő annál jobban kiáltja vala: Dávidnak Fia, könyörülj rajtam!"

A vak ember kiáltását kifejezetten úgy írja le az evangélium, hogy azt „kiáltja: Dávidnak Fia”. Tehát csak neki kell ennek megértéséhez eljutnia.

„Akkor Jézus megállván, mondá, hogy hívják elő. És előhívják vala a vakot, mondván néki: Bízzál, kelj föl, hív tégedet. Az pedig felső ruháját ledobván, és felkelvén Jézushoz méné. És felelvén Jézus monda néki: Mit akarsz, hogy cselekedjem veled? A vak pedig monda néki: Mester, hogy lássak. Jézus pedig monda néki: Eredj el, a te hited megtartott téged. És azonnal megjött a szemevilága, és követi vala Jézust az úton.” (10, 46-52)

Azaz: csak a hit volt az, amit Krisztus Jézus megkívánt. El kell gondolkodni azon, miért mondja el az evangélium a többi elbeszélés között egy vak ember meggyógyítását? Miért áll ez az elbeszélés olyan izoláltan ott? Az evangélium szerkesztéséből volna mit tanulniuk az embereknek. Itt egyáltalán nem a gyógyítás a döntő, hanem az, hogy az egész tömegből csak egyetlen egy ember, a vak, kiáltja teljes erejéből: Jézus, Dávidnak Fia! A látók nem ismerik fel őt. A vak, aki fizikailag egyáltalán nem látja, az ismeri fel, úgyhogy itt azt akarja mondani az evangélium, mennyire vakok a többiek, és hogy ennek előbb vaknak kellett lennie, hogy őt megláthassa. A vakságon és nem a gyógyításon van itt a hangsúly. És az is megmutatkozik, hogy Krisztust milyen kevesen értik meg.

A továbbiakban mindenütt megtalálható, amint Krisztus arról beszél, hogyan hatol be a kozmikus az emberi individualitásba. Valóban a kozmikusról beszél, amikor a halhatatlanságot említi - és ismét nagyon fontos, hogy itt éppen ebben az összefüggésben megjelenik az, hogy Krisztus „Dávid Fia” -, hogy Isten az élők Istené és nem a holtaké, ahogy Ábrahám, Izsák és Jákob Istene (12, 26-27), mert Ábrahám, Izsák és Jákob minden utódjában más formában él tovább, mert Isten az ő individualitásukban él. Még inkább rámutat az evangélium erre ott, ahol Krisztus az embert ábrázolja, mi az, ami szunnyad benne, és fel kell, hogy ébredjen. Ott azt mondja, hogy nem csupán Dávid fizikai fiáról van szó, mert maga Dávid az „Urról” beszél és nem a fizikai fiúról (12, 35-37). Az „Úr”-ról az emberi individualitásban, arról, aminek Dávid nemzetségéből kell kisarjadnia, mindenütt erről van szó, amikor a kozmikus Krisztus befolyása fogyatkozni kezd.

Még egy helyet emelek ki: keressék meg a Márk-evangéliumban, annak vége felé, azt a helyet, amelyet könnyen figyelmen kívül lehet hagyni, ha nem értjük. Itt arról van szó, hogy Krisztus most ki van szolgáltatva a világi hatalmaknak, el fogják ítélni, és ehhez okokat keresnek. Előzőleg azt mondja el, mit cselekedett Krisztus a templomban, ahonnan a pénzváltókat kikergette, asztalaikat felforgatta, egészen jelentős dolgokat mondott, és emiatt semmi sem történt vele. Krisztus maga hívja fel erre a figyelmet: mindezt hallottátok, és most, amikor előttetek állok, hamis vádakat kerestek ellenem, egy áruló útján, közönséges eszközökkel fogtatok el, mint olyasvalakit, aki valami súlyos bűnt követett el, de semmit sem tettetek, amikor köztetek álltam a templomban. Megrendítő szavak! Mert annak megértéséhez vezetnek, hogy alapjában véve Krisztus mindenütt úgy tevékenykedett, hogy semmit sem lehetett ellene tenni. Szabad-e itt a „miért”-et kérdezni? Valóban úgy hatott, hogy a legnyilvánvalóbb értelemben arra mutatott rá, mekkora fordulópont következik be a világfejlődésben. Ezeket mondta: „az elsők lesznek az utolsók, és az utolsók lesznek az elsők” (9,35). Az Ótestamentum szavait és tanítását szem előtt tartva, rettenetesnek kellett lennie, amit feléjük zúdított - és mégsem történt semmi. Aztán éjnek évadján fogták el egy áruló segítségével, és majdnem az a benyomásunk, mintha az elfogásakor harc is lett volna. Megrendítő ez a részlet.

„Az ő elárulója pedig jelt ada nékik, mondván: akit megcsókolok majd, ő az, fogjátok meg azt és vigyétek el biztonsággal. És odajutván, azonnal hozzáméne, és monda: Mester! Mester! És megcsókolá őt. Azok pedig rátevék kezeiket és megfogák őt. De egy az ott állók közül az ő szablyáját kivonván, a főpap szolgájához csapa, és levágá annak fülét. Jézus pedig felelvén monda nékik: Mint egy rablóra úgy jöttetek-é reám fegyverekkel és botokkal, hogy megfogjatok engem?! Naponta nálatok valék, a templomban tanítva, és nem fogtatok meg engem, de szükség, hogy az írások beteljesedjenek.” (14, 44-49)

Mi is történt itt tulajdonképpen, hogy előbb nem fogták el, azután okokat kerestek, hogy mint egy gyilkost, úgy fogják el? Csak akkor értjük meg az itt történteket, ha a dolgokat okkult mélységeiben vesszük szemügyre. Már említettem, hogy a Márk-evangéliumból világosan kitetszik, hogy okkult tényeket, spirituális tényeket tisztán fizikai tényekkel összeszőve ad elő. És világosan utal arra, hogy Krisztus hatásában nem csupán a Názáreti Jézus személyiségére korlátozódott, hanem azt is elmondja, hogyan hatott a tanítványokra külsőleg, amikor a fizikai testén kívül hozzájuk ment a tengeren. Így fizikai testén kívül - mialatt az talán itt vagy ott tartózkodott -, mindazt, amit cselekedetett, amit impulzusként szellemileg kisugárzott, bele tudta helyezni a tanítványok lelkébe. És a Márk-evangélium egészen világosan rámutat arra, hogyan veszik fel az emberek azt, amit Krisztus fizikai testén kívüli állapotában prédikál és tanít. Ez a lelkekben él. A lelkek nem értik, de beleélik magukat. Ez a földi és a földfeletti Krisztus individualitásában és a sokaságban.

Krisztus mindenütt össze van kötve egy messzemenő, hatékony aurával. Ez a hatékony aura azért létezett, mivel azokkal az emberekkel, akiket kiválasztott, a lelkekben össze volt kötve, és ez addig volt meg, amíg ez a kötelék tartott. A pohár nem múlt el tőle. A kiválasztottak nem mutattak megértést. Akkor az aura az ember Názáreti Jézustól lassanként visszahúzódott, és egyre idegenebbé vált egymás számára Krisztus és a Emberfia; a Názáreti Jézus. A Názáreti Jézus élete vége felé mindinkább egyedül volt, egyre lazábban volt vele Krisztus összekapcsolva. Egyre lazábban.

Míg ez a kozmikus elem jelen volt addig, amíg a Getszemáni kertben vért izzadt, míg Krisztus e pillanatig teljesen össze volt kötve a Názáreti Jézussal, addig most az emberek értetlensége következtében ez az összefüggés meglazult. És míg korábban a kozmikus Krisztus a templomból a kufárokat kikergette, és hatalmas tanításait hirdette, semmi sem történt, most, amikor a Názáreti Jézus már csak laza kapcsolatban állt Krisztussal, a poroszlók hozzá tudtak férkőzni. A kozmikus elem még jelen van ugyan, de egyre kevésbé van összekötve az Emberfiával. Ez teszi az eseményt olyan megrázóvá. És mivel a háromféle megértés nem jöhetett létre, mi állt végül is az emberek előtt? Mit tudtak elfogni, elítélni, és keresztre feszíteni? A Emberfiát. És minél inkább ezt tették, annál inkább visszavonult a kozmikus elem, amely fiatal impulzusként a földi létbe lépett. A kozmikus elem visszahúzódott. És ott maradt az Emberfia, akit csak körüllengett az, aminek fiatal kozmikus elemként kellett eljönnie.

Egyik evangélium sem beszél arról, hogy az Emberfia egyedül maradt, és a kozmikus elem csak körüllengte, csupán a Márk-evangélium. Ezért a Krisztuseseményre, mint kozmikus tényre vonatkozóan egyik evangélium sem juttatja olyan erőteljesen kifejezésre azt, hogy abban a pillanatban, amikor az emberek a maguk értetlenségében erőszakos módon nyúltak az Emberfiához, a kozmikus elem kicsúszik a kezükből. Az a fiatal kozmikus elem, amely attól az időponttól kezdve impulzusként bekapcsolódott a Föld fejlődésébe, az kicsúszik a kezükből. Az Emberfia maradt hatalmukban. Ezt a Márk-evangélium világosan hangsúlyozza. Olvassuk el még egyszer ezt a részt, és keressük meg, vajon kihangsúlyozza-e a Márk-evangélium, hogy itt, ahol ezek az események történtek, hogyan viszonyul a kozmikus elem az emberihez.

„Jézus pedig felelvén, monda nékik: mint egy rablóra, úgy jöttetek-é reám fegyverekkel és botokkal, hogy megfogjatok engem?! Naponta nálatok valék, a templomban tanítva, és nem fogtatok meg, de szükség, hogy az írások beteljesedjenek. Akkor elhagyván őt, mindnyájan elfutának.” (14, 48-50)

Ott áll egyedül. Mi van a fiatal, kozmikus elemmel? Gondoljuk el annak az embernek a magányosságát, akit előbb a kozmikus Krisztus hatott át, és aki most úgy áll a poroszlókkal szemben, mint egy gyilkos. És akiknek meg kellett volna érteniük, elmenekültek. „Akkor elhagyván őt, mindnyájan elfutának” - mondja az 50. vers. Aztán a szöveg így folytatódik:

„Egy ifjú pedig követé őt, akinek testét csak egy gyolcs ing takarta, És megfogák őt. De ő ott hagyva az ingét, meztelenül elszalada tőlük.” (14, 51.52)

Ki ez az ifjú? Ki menekül el itt? Ki az, aki Krisztus mellett megjelenik, majdnem ruhátlanul, és aztán meztelenül elmenekül? A kozmikus impulzus menekül el itt, amely most már csak laza kapcsolatban áll az Emberfiával. Sok minden rejlik ebben a két versben. Ez az új impulzus semmit sem őriz meg abból, amivel a régi idők az embert betöltötték. Ez a Föld fejlődésében egészen mezítelen, új kozmikus impulzusa. A Názáreti Jézus mellett marad. És újra megtaláljuk. Mert a 16. fejezet így kezdődik:

„Mikor pedig elmúlt a szombat, Mária Magdaléna, és Mária, a Jakab anyja, és Salomé, drága keneteket vásáriának, hogy elmenvén, megkenjék őt. És korán reggel, a hétnek első napján a sírbolthoz menének napfelköltekor. És mondják vala maguk között: Kicsoda hengeríti el nékünk a követ a sírbolt szájáról? És odatekintvén, láták, hogy a kő el van hengerítve, mert felette nagy vala. És bemenvén a sírboltba, látának egy ifjút ülni jobb felől, fehér ruhába öltözve, és megfélemlének. Az pedig monda nékik: Ne féljetek. A Názáreti Jézust keresitek, aki megfeszíttetett, föltámadott, nincsen itt, ímé a hely, ahová őt helyezték.” (16, 1-6)

Ez ugyanaz az ifjú. Az evangéliumok művészi szerkesztésében sehol máshol nem találkozunk ezzel az ifjúval, aki abban a pillanatban, amikor az Emberfiát elítélik, kisiklik az emberek kezéből, aki újból megjelenik, amikor a három nap letelt, és aki attól kezdve, mint a Föld kozmikus princípiuma hat. Sehol másutt az evangéliumokban nem találkozunk ezzel a grandiózus módon megjelenő ifjúval, csak ezen a helyen. Ez az, amire szükségünk van annak megértéséhez, hogy milyen mély értelemben fejezi ki éppen a Márk-evangélium, hogy kozmikus eseménnyel állunk szemben, hogy a kozmikus Krisztussal állunk szemben. Csak most értjük meg, hogy a Márk-evangélium művészi szerkesztésének is ehhez kellett igazodnia.

Meg kell említenünk, hogy ennek az ifjúnak jelentőségteljes kétszeri megjelenése után a Márk-evangélium néhány markáns mondattal ér véget. Ezt meg is értjük, ha azt mondjuk magunkban: alig képzelhető el, hogy valamilyen folytatás még fokozódást hozhatott volna létre, talán a fenségesnek, a magasztosnak a fokozódását, de a Föld fejlődését illetően a megrázónak, a jelentőségteljesnek a fokozódását nem. A Márk-evangélium szerkesztésében ugyanis benne volt a Isten monológja, a megbeszélés a Föld felett, a hegyen, amelyen a három tanítvány részt vett, de amit nem értett meg, aztán a Getszemáni kertben, a Olajfák hegyén lefolyt jelenet, ahol Krisztusnak be kellett látnia, hogy a kiválasztottak nem tudnak eljutni a megértéshez arra vonatkozóan, ami majd bekövetkezik, hogy egyedül marad, hogy a Emberfia szenved és megfeszítik, annak világtörténelmi magányosságát, akit elhagynak azok, akiket ő maga választott ki, majd lassan elhagyja a kozmikus princípium is. Így, ha megértjük ennek az ifjúnak a misszióját és jelentőségét, aki az emberek kezéből kisiklik, akkor tudjuk egészen különös mélységgel felfogni ezeket a szavakat: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?” (15, 34) Aztán az ifjú újra megjelenik, és a Márk-evangélium röviden előadja, hogy szellemi, érzékfeletti lény, és csak az akkori sajátságos körülmények között válik érzéki- leg láthatóvá, így mutatja meg magát Mária Magdolnának. „Ezután pedig közülük kettőnek jelenék meg más alakban, útközben, mikor a mezőre mennek vala”. (16,12) A fizikai nem tudta volna magát más alakban megmutatni.

Ezután az evangélium gyorsan befejeződik, rámutatva a jövőre, arra, amit akkor nem tudtak megérteni, mivel az emberiséget, miután leszállásának legmélyebb pontjára jutott el, a jövőre kellett figyelmeztetni. Ezt a jövőre való utalást az evangélium úgy készíti elő, hogy a művészi szerkesztést ebben is teljes mértékben érzékelhetjük. Mit is képzelhetünk el, mint a jövőre való utalást, attól, aki ezt. a háromszorosan hiányzó megértést látta, miközben a golgotái misztériumot végre kellett hajtania? Elképzelhetjük, hogy arra utal, hogy az embereknek az idő előrehaladtával egyre több megértést kell tanúsítaniuk az iránt, ami akkor történt.

Akkor tanúsítunk helyes megértést ezzel szemben, ha arra tekintünk, amit abból tapasztalhatunk, amit a Márk-evangélium határozottan kifejez, ha azt mondjuk: minden egyes korszaknak mind több és több megértést kell tanúsítania az iránt, ami akkor történt, amit a golgotái misztérium jelent. Ezért gondoljuk, hogy azzal, amit itt antropozófiai mozgalomnak nevezünk, valóban betöltünk valamit, amire az evangélium rámutat: újfajta módon megérteni azt, amit Krisztus a világban akart. Hogy azonban ez az új megértés nehéz, hogy mindig megvan a lehetőség arra, hogy Krisztust félreértsék, erre már Ő maga is rámutatott:

„Ha pedig akkor ezt mondja nektek valaki: íme itt a Krisztus, vagy: íme amott, ne higgyétek. Mert hamis Krisztusok és hamis próféták támadnak, és jeleket és csodákat tesznek, hogy elhitessék, ha lehet még a választottakat is. Ti pedig vigyázzatok; íme előre megmondottam néktek mindent.” (13, 21-23)

A golgotái esemény óta eltelt évszázadokban minden korszakban elegendő alkalom volt arra, hogy az ilyen szavakat az emberek intelemnek vegyék. Akinek füle van a hallásra, ma is meghallhatja, ahogy a Golgotáról fel- hangzanak a szavak: „Ha pedig akkor ezt mondja néktek valaki: íme itt a Krisztus vagy: íme amott, ne higgyétek. Mert hamis Krisztusok és hamis próféták támadnak, és jeleket és csodákat tesznek, hogy elhitessék, ha lehet, még a választottakat is”.

Milyen magatartást kell a golgotái misztériummal szemben tanúsítanunk? Abban a kevés jellegzetes mondatban, amelyet a Márk-evangélium még tartalmaz, miután oly megrázóan szólt hozzánk, benne van az az egyetlen mondat, amelyben a tanítványokról szó esik, azután, hogy az ifjú által, a kozmikus Krisztus által új impulzust kaptak, míg előzőleg oly kevés megértést tanúsítottak.

„Azok pedig kimenvén, prédikálnak mindenütt, az Úr együtt munkálván velők, és megerősítvén az igét a jelek által, amelyek követik vala”. (16,20)

Az Úr együtt munkált! így teszünk hitvallást a golgotái misztérium értelmében. Nem mintha az Úr valahol megtestesülhetne fizikai testben, hanem ott, ahol megértik, ott együtt munkál O is az érzékfeletti világból, ha az Ő nevében - nem gőggel, fizikailag odavezetve Őt - munkálkodnak az emberek, és szellemileg azok között van, akik nevét megértik az igazságban. A Márk-evangélium úgy beszél a golgotái misztériumról, hogy annak helyes megértésével azt is megtaláljuk, hogyan tehetünk eleget neki. Éppen abban, amit úgyszólván csak a Márk-evangélium mond el az ifjúról való nagyszerű elbeszélésében, aki mintegy elszakad Krisztustól a döntő pillanatban, ebben találjuk meg azt az utalást is, hogy hogyan kell az evangéliumokat értelmezni. Mivel a kiválasztottak elfutottak, nem is élték át mindazt, ami azután végbement, és amit a Márk-evangélium is elmond. Az evangélium ismét valódi művészettel egy olyan történést állít középre - olyan világosan, amennyire csak lehet -, amelynél a tanítványok nem voltak jelen, ahol senki sem lehetett szemtanú. És mégis mindent elmond. Ezzel a kérdéssel még találkozunk majd, és igyekszünk rá feleletet adni, aztán pedig fényt deríteni a másikra.

Honnan származik hát a másik, amit a tanítványok nem láttak? A zsidó írások egészen másképpen adják ezt elő, mint az evangéliumok. Honnan származik a híradás - minthogy a golgotái misztérium igazságát illetően azok, akik erről tudósítanak, nem voltak jelen -, arról, amit senki sem láthatott azok közül, akik a kereszténység továbbterjedésében munkálkodtak?

Ez a kérdés még mélyebbre vezet majd bennünket.