Tudjuk, hogy a Márk-evangéliumban az említett nagy világtörténelmi monológ után az ún. megdicsőülés, az Úr színeváltozásának jelenete következik. Többször említettem már, hogy a három tanítvány számára (Péter, Jakab és János), akiket Jézus Krisztus magával vitt a „hegyre”, ahol az átváltozási jelenet végbemegy, ez egyfajta magasabb beavatást jelent. Ekkor még mélyebben bevezeti őket azokba a titkokba, amelyeket folytatólagosan átad nekik, hogy az emberiséget vezessék és irányítsák.

Tudjuk, hogy ez a jelenet - ez különböző előadásaimból is kitűnik - a titkok egész sorát tartalmazza. Már az is arra mutat, hogy valamilyen titokteljes dologgal állunk szemben, hogy „hegy”-ről van szó. A hegy okkult értelemben azt jelenti, hogy akiket a hegyre vezetnek, azokat a lét bizonyos titkaiba vezetik be. A Márk-evangéliumban rendkívül erősen érezzük ezt egy bizonyos szempontból, ami már az evangélium helyes olvasásakor is feltűnhet. Csak éppen helyesen kell az evangéliumot olvasni.

Itt rá kell mutatnom a Márk-evangélium 3. fejezetének 7-24 verseire, de szigorúan véve tulajdonképpen csak a 22. versig, és ha érzéssel áthatott megértéssel olvassuk a szöveget, akkor ez valamire fel fogja hívni a figyelmünket. Már gyakran kiemeltem azt, hogy a „hegyre vezetésinek, a „hegyre kísérés”-nek okkult jelentése van. De az említett fejezetben háromszoros utalás találunk, nemcsak hegyre kísérést, hanem ha a három verset közelebbről megnézzük, akkor először azt halljuk „És Jézus visszavonult az ő tanítványaival a tenger mellé...” (7. vers). Először a tenger melletti jelenet áll előttünk. Azután a 13. versben azt halljuk: „És Ő felment a hegyre, és magához hívta azokat, akiket akart vala”. És egy harmadikat hallunk a 20-21. versekben: „És Ő hazament és ismét egybegyűle a sokaság, annyira, hogy még nem is ehetnének. Amint az övéi hallják, eljövének, hogy megfogják őt, mert azt mondják vala, hogy magán kívül van”.

Az evangélium tehát három helyre hívja fel a figyelmünket: a tengerre, a hegyre és a házra. Ahogyan a „hegy”-ről tudjuk, hogy okkult értelemben mindig valami fontosra utal, ugyanígy van ez a másik két kifejezésnél is. Ha az okkult írásokban a „hegyre vitel”-ről, és „hazaviteléről van szó, akkor az utóbbihoz ugyancsak okkult jelentés kapcsolódik. Hogy az evangéliumok így értelmezik ezt, azt egy bizonyos körülmény igazolja. Emlékezzenek arra, hogy nemcsak a Márk-evangéliumban, hanem a többi evangéliumban is bizonyos jelenetek, bizonyos megnyilvánulások a „tenger”-hez fűződnek. Így amikor a tanítványok a tengeren vannak, és Krisztus megjelenik nekik, eleinte kísértetnek vélik, aztán meggyőződnek róla, hogy valóságosan ő jön hozzájuk (6, 45- 52). Az evangéliumokban máshol is van szó olyan eseményről, amely a tengeren vagy a tenger útján megy végbe. A „hegyen” választja ki először a tizenkettőt, azaz megbízza őket az okkult küldetéssel. Ez okkult nevelést is jelent. Az okkult megdicsőülés ugyancsak a hegyen megy végbe. Amikor „otthon” van, övéi „magán kívül” levőnek mondják. Itt van a harmadik kifejezés is, és mind a három a legnagyobb, legátfogóbb jelentőséggel.

Ha meg akarjuk érteni, hogy mit jelent ebben az összefüggésben a „tenger mellett”, akkor emlékeznünk kell valamire, amit már gyakran megvilágítottam. Elmondtam, hogy Atlantisz utáni föld-korszakunkat az ún. atlantiszi korszak előzte meg, és abban a levegőt még sűrű ködmasszák hatották át, úgy hogy az emberek szemléletmódja következtében - minthogy más fizikai körülmények között éltek -, a lelki élet is egészen más volt, és hogy ebben a korban az emberek még rendelkeztek egyfajta régi tisztánlátással. Ez azonban össze volt kötve a fizikai testnek egy egészen másfajta létéhez, a ködmasszába való beágyazottsághoz. Mindebből régi örökségként visszamaradt valami az emberiségben. Amikor valakit az Atlantisz utáni korban okkult körülmények közé vezettek, úgy, hogy ezekhez közel került, mint Jézus tanítványai, akkor az az ember, sokkal intenzívebben megérezte a környezet, a természet körülményeit. Azt lehet mondani: a természeti viszonyok robusztussága folytán, amelyek között a mai ember él, már nem számít annyira, hogy vajon a tengeren utazik-e, tó mellett tartózkodik-e, egy hegyre megy fel, vagy otthon van. Ahogyan a szem lát, ahogyan az értelem gondolkodik, ez nem függ annyira attól, hogy hol van az ember. De ha a finomabb látás megkezdődik, ha az ember a spirituális világ-viszonyokba felemelkedik, akkor a szokásos ember mivolta durvának bizonyul.

Ha az ember azokban az időkben, amikor tisztánlátó tudata megkezdődik, a tengeren utazik, ahol a körülmények egészen mások, és akkor is, ha a tengerparton áll, a tisztánlátó tudat egészen másra van hangolva, mint a síkságon. A síkságon úgyszólván a legnagyobb erőfeszítésre van szükség, hogy a tisztánlátó erőket egyáltalán elő lehessen hozni. A tenger könnyebben engedi a tisztánlátó erők kibontakozását, de csak azokat az erőket, amelyek valami egészen meghatározott dologra vonatkoznak, nem mindenre. Mert abban is különbség van, hogy a tisztánlátó tudat a síkságon tevékenykedik-e, vagy fönt a hegyen. A magaslatokon a tisztánlátó, szenzitív tudat ismét valami másra van ráhangolva, mint a síkságon. És nagyon különböző, hogy ez a tó mellett jön létre, vagy fent a hegyen.

A tó mellett - mindezt természetesen vonatkoztatni lehet a városra is, de ott nagy erőkre van szükség; amit most mondok, az főleg arra érvényes, ami többé-kevésbé magától adódik - a víznél, a ködmasszákban a tisztánlátó tudat főleg imaginációk átélésére alkalmas, mindarra, ami imaginatív, és annak alkalmazására, amit ez a tudat már elért.

A hegyen a híg levegőben az oxigén és a nitrogén másfajta eloszlásánál a tisztánlátó tudat inkább arra alkalmas, hogy inspirációkat éljen át, új tisztánlátó erőket hozzon létre. Ezért az a kifejezés, hogy a „hegyre felkapaszkodni”, nemcsak szimbolikus értelmű, hanem azt is jelenti, hogy a hegyi viszonyok kedvezően befolyásolják a lehetőséget új akaraterők képzésére. És a „tóra menni” kifejezés sem csak szimbolikus jelentésű, hanem azért használják, mert a tóval való érintkezés következtében az okkult látást, az okkult erők alkalmazását kedvezően befolyásolja.

A legnehezebb feladatuk akkor van az okkult erőknek, ha az ember otthon van, a saját házában, mindegy, hogy egyedül van-e otthon, vagy a hozzátartozók jelen vannak. Mert amíg egy olyan embernél, aki sokáig tenger mellett élt, aránylag könnyű elhinni - ha minden egybevág -, hogy a testiség fátyolán át imaginációt élt át, és könnyebb elhinni egy olyan embernél is, aki a hegyekben élt, hogy magasabbra emelkedik, addig az olyan embernél, aki odahaza van, csak azt érzi a többi, hogy testén kívül van, hogy „nincs magánál”. Nem mintha az okkult erőket nem fejleszthetné ki, hanem mert nem illeszkedik bele a környezetbe, a környezet szempontjából nem látszik olyan természetesnek, mint a többi esetben, a tengeren vagy a hegyen.

Ezért roppant mély értelmű, és teljesen az okkult természeti viszonyoknak megfelelő, hogy az evangélium pontosan betartja azt, amit elmondtunk. Ezt egészen szakszerű módon tartja be. Ezért mindig azt látjuk, hogy bizonyos erők jönnek működésbe, gyógyító erők vagy látó erők bontakoznak ki, olyan erők, amelyek már megvannak, ha arról van szó, hogy egy esemény a tó mellett játszódik le. Ezért jelenik meg Krisztus Jézus az övéinek a tavon. Csakhogy azok reálisan benne állnak az egész eseményben, mert Krisztus Jézus ki tudja vetíteni magát, a tanítványok látják őt, mégsem fizikai testben van előttük. Mivel azonban a hely különbözősége egy ilyen élménynél semmit sem jelent, azért van egyidejűleg „mellettük” a tavon. Ugyanilyen okból, ahol az apostolok lelkierejének továbbfejlődéséről van szó, a „hegy” szót találjuk, és a tizenkettő kiválasztásánál is, ahol Krisztus Jézus lelküket arra jelöli ki, hogy Illés csoportszellemét felvegyék, hegyről van szó. Így a megdicsőülés is a hegyen megy végbe.

Vegyük most szemügyre ebből a szempontból a megdicsőülés jelenetét. Arra, hogy a golgotái misztérium mélyebb titkaiba betekinthessenek, három tanítvány, Péter, Jakab és János bizonyult képesnek. És a tisztánlátó szemek számára, amelyek e három tanítványnál megnyílnak, megjelenik - szellemi lényében megvilágosodva - az egyik oldalon Illés, a másikon Mózes, és középen Krisztus Jézus, de most abban az alakban, amelyben spirituális lényként megismerhető - erre imaginatív módon utal az evangélium. Az alábbiakat olvashatjuk:

„És a ruhája fényes lön, igen fehér, mint a hó, mihez hasonlót a ruhafestő a földön nem fehéríthet. És megjelenők nékik Mózes Illéssel együtt, és beszélnek vala Jézussal” (9, 2-4).

Az Isten nagy monológja után egy megbeszélés, egy megbeszélés hármasban. Csodálatos drámai fejlemény! Az evangéliumok mindenütt tele vannak ilyen művészi fokozásokkal, nagyszerűen vannak megszerkesztve. Miután az előbb az Isten monológját hallottuk, utána egy megbeszélés hármasban. És milyen megbeszélés! Először látjuk Krisztus Jézus két oldalán Illést és Mózest. Mire utal Illés és Mózes megjelenése?

Mózes alakja már eléggé ismerős lehet arról az okkult oldalról is, amelyről gyakran megvilágítottam. Tudjuk, hogy a világtörténelmi bölcsesség az ősi időkből a golgotái misztérium idejéhez való átmenethez Mózes személyét választotta. A Lukács-evangéliumról szóló fejtegetéseimből tudják, hogy abban a Jézus-alakban, akiről a Máté-evangélium beszél tulajdonképpen az ismét inkarnálódott Zarathusztrát kell látnunk. De azt is tudjuk, hogy Zarathusztra, abban a vonatkozásban, ami őbenne volt, gondoskodott arról, hogy ez a későbbi megjelenése elő legyen készítve. Gyakran rámutattam, hogy Zarathusztra éterteste sajátos okkult folyamatok útján elvált tőle, aztán átszármazott Mózesre, úgyhogy Mózesben Zarathusztra étertestének erői működtek, így amikor Illés és Mózes Krisztus Jézus mellett megjelenik, azok az erők állnak előttünk, amelyek a kultúra ősi formáitól átvezetnek mindahhoz, amit Krisztus Jézusban és a golgotái misztériumban az emberiségnek meg kellett kapnia.

De Mózes más formában is átmeneti alak. Tudjuk, hogy Mózes nemcsak Zarathusztra étertestét hordozta magában, amellyel a Zarathusztra-bölcsességet is megkapta, és amely aztán benne megnyilvánulhatott, hanem azt is tudjuk, hogy bizonyos módon más népek titkaiba is be volt avatva. Sajátos beavatási jelenetet kell látnunk abban, amikor Jethróval, a midianiták papjával találkozott - erről is beszéltünk már. Mindez megtalálható az Ótestamentumban. Világosan elmondja, hogyan megy el Mózes ehhez a magányos paphoz, és megismeri nemcsak a zsidóság beavatási titkait, hanem a többi népét is, és azokat is beleviszi saját lényébe, ami még azzal is megerősödött, hogy Zarathusztra étertestét hordozta magában. Így rajta keresztül az összes környező világ beavatási titkai eljutottak a zsidó néphez. Mózes tehát egy alacsonyabb fokon mindazt előkészítette, aminek Krisztus Jézus által kellett végbemennie. Ez volt az egyik áramlat, aminek a golgotái misztériumhoz kellett vezetnie.

A másik áramlat az volt - ezt már szintén említettem -, ami most már természetes módon, természetszerűen magában a zsidó népben élt. Mózes volt az, aki azt az áramlatot, amely nemzedékeken keresztül Abrahám, Izsák, és Jákob útján leáramlott, a világban meglévő másikkal összekötötte, már amennyire az ő idejében ez lehetséges volt. De emellett mindig érintetlenül kellett maradnia annak, ami az ó-héber nép természetével olyan szorosan össze volt kötve. Mire volt ez a nép kiválasztva? Arra, hogy előkészítse azt a kort, amelyet megkíséreltünk képben lelkünk elé állítani, amikor például a görögökre, és az előbbiekben még egyszer Empedoklészre rámutattunk. Úgy utaltunk erre a korra, mint amelyben az emberek régi tisztánlátó képessége eltűnik, amikor elveszítik a szellemi világba való betekintés képességét, és amelyben felbukkan az az ítélő erő, amely az én sajátja, felbukkan az önmagára utalt én.

Az ó-héber nép arra volt kiválasztva, hogy ehhez az énhez odavezesse azt, ami az ember természeti lényéből a vér-organizáción át hozzá eljuttatható. Ebben a népben kellett egyszerűen kiélnie magát mindannak, ami az emberi fizikai organizáción keresztül kiélhető. Az intellektus viszont a fizikai organizációhoz van kötve. Az ó-héber nép fizikai organizációjából kellett meríteni azt, ami az embernek éppen azt a képességét táplálhatja, amely az intellektu- alitáshoz van kötve. A többi népek útján annak kellett a földi organizációba belefénylenie, ami a beavatással, vagyis kívülről jöhetett be. Ami a vérszerinti kapcsolatból a saját emberi természeten keresztül tudott felemelkedni, annak kellett az ó-héber népből felemelkednie. Azért ügyeltek olyan szigorúan arra, hogy a vérségi összefüggés folyamatos legyen, és a nép minden egyes tagja magában hordja azokat a képességeket, amelyek Ábrahám, Izsák és Jákob óta a vérben csörgedeztek. Az ó-héber nép vérének meg kellett kapnia a megfelelő szerveket, és ez csak az átöröklésen keresztül történhetett.

Már rámutattam arra, mire utal az Ótestamentum azzal, hogy Ábrahám feláldozza Izsákot, és hogy az áldozatra végül is nem került sor. Ez arra utal, hogy ezt a népet maga az Isten választotta ki arra, hogy az emberiségnek szentelje, és hogy ezzel az emberiség énje külső fizikai edényt kapjon. Hogy ezt a fizikai edényt a zsidó nép útján az Isten adta az emberiségnek, ezt azzal fejezi ki a Biblia, hogy Ábrahám fel akarta áldozni a fiát. Izsákkal azonban Ábrahám azt az organizációt áldozta volna fel, amely az emberiségnek az intellektualitás fizikai alapját kellett, hogy megadja. Ezt visszakapta, és ezzel Istentől ajándékként visszakapta az egész organizációt is. Ez a grandiózus Izsák visszaadásában (l.Móz. 22,1-19). Ez ugyanakkor arra is utal, hogy az egyik oldalon az a szellemi áramlat van jelen, amelyet a megdicsőülés jelenténél Mózes imaginációja juttat kifejezésre, mindazt tehát, aminek éppen a zsidó nép útján kell a golgotái misztériumhoz hozzááramlania. Mit fejez ki Illés imaginációja? Ebben hűen tükröződik az, hogyan egyesül mindaz az isteni kinyilatkoztatás, ami a zsidó népben él, azzal, ami a golgotái misztérium által megtörténik. Mózes 4. könyvének 25. fejezete elmondja, hogyan csábítják Izraelt bálványimádásra, de egy férfi megmenti. Egy férfi határozottsága, elszántsága idézi elő, hogy az izraeliták népe, az ó-héber nép nem merül bele teljesen a bálványimádásba. Ki ez a férfi? Az, akiről Mózes 4. könyve elmondja, hogy volt ereje odalépni a ó-héber nép elé, amelyet a környező népek bálványimádásába való elmerülés fenyegetett, és megvédte azt a Istent, aki Mózesen keresztül kinyilatkoztatta magát - egy erős lélek. Ezt az Istenért való síkraszállást a „buzgólkodni” igével fordítják, de nem rossz értelemben, hanem egyszerűen „erővel síkraszállni” jelentésben. Mózes 4. könyvének 25. versében (10-12) a következőket olvassuk:

„Akkor szóla az Úr Mózesnek mondván: Fineás Eleázár fia, Áron pap unokája elfordította az én haragomat Izráel fiaitól, mivelhogy az én bosszúmat megállotta ő közöttük; ezért nem pusztítom ki bosszúmban Izrael fiait. Mondd azért: imé én az én szövetségemet, a békesség szövetségét adom ő néki.”

Így szólt Jahve Mózeshez. Az ó-héber titkos tan szerint is éppen ezen a helyen valami rendkívül jelentőségteljes dolgot kell látnunk, amit az újabb okkult kutatás is megerősít. Tudjuk, hogy Árontól halad lefelé azoknak a sora, akik a régi Izrael főpapi méltóságát képviselik, akikben tehát tovább él annak az esszenciája, amit az emberiség a zsidó nép útján kapott. A világtörténelemnek azon a helyén, amelyre ez a rész utal, az ó-héber titkos tan szerint - és az újabb okkult kutatás szerint is -, nem kevesebbre találunk utalást, mint arra, hogy Jahve közli Mózessel, hogy ő Fineásban, Eleázár fiában, Áron unokájában egy különleges papot ad át az ó-héber népnek, aki érte síkraszáll, és aki vele kapcsolatban van. És ez a titkos tudomány, valamint az újabb okkult kutatás azt mondja, hogy Fineás testében ugyanaz a lélek élt, aki később Illésben lakott. Ez az a folytatólagos vonal, amelyet bizonyos pontokkal kapcsolatban már érintettünk. íme Áron unokájában, Fineásban van az a lélek, aki itt működik, aztán újra látjuk Illés-Nábotban majd Keresztelő Jánosban, és tudjuk, hogy hogyan teszi meg későbbi útját az emberiségfejlődésben. Ez a lélek jelent meg imaginációban az egyik oldalon, a másikban magának Mózesnek a lelke.

A megdicsőülésnél, az átváltozásnál tehát a hegyen valóban az áll előttünk, ami ott egybeáramlott. Az egész földfejlődés szellemisége áramlik egybe, az, ami a zsidó véren át felbuzog a maga esszenciájában, a levitaságban, mert Fineásnak, Eleázár fiának, Áron unokájának a lelke áll előttünk, aztán Mózes áll előttünk, és a golgotái misztérium végrehajtója áll előttünk. Imaginatív megismerésben annak kellett a három beavatandó tanítvány, Péter, Jakab és János előtt megjelennie, hogy hogyan folytak egybe az erők a spirituális áramlások. És amikor tegnap megkíséreltem valamit úgy ábrázolni, mint valami kiáltást, ami Görögországból áthangzott Palesztinába, és azt a kiáltást, ami feleletként visszazeng, akkor az mégis csak több volt, mint a tényeknek puszta „képletes lefestése”. Elő kellett készíteni a három tanítványt a nagy világtörténelmi beszélgetésre, amely aztán valóban megtörtént. Péternek, Jakabnak és Jánosnak be kellett avatódnia abba, amit e három lélek együtt megbeszélt, akik közül az egyik az ótestamentumi néphez tartozik, a másik sok mindent hord magában, ahogy a Mózes-lélekről tudjuk, míg a harmadik, mint kozmikus Istenség, összeköti magát a Földdel. Ezt kellett a tanítványoknak látniuk.

Tudjuk, hogy ezt nem tudták azonnal befogadni a szívükbe, nem mindjárt értették meg a mondottakat. De ez sok mindennel így van, amit az ember az okkult síkon él át, átéli imaginatív módon, de nem érti, és gyakran csak a következő inkarnációban érti meg, akkor viszont annál jobban megérti, minél inkább egybevág saját értelme azzal, amit korábban látott. Érzéseinkkel azonban felfoghatjuk: fent a hegyen a három világhatalom, lent a három ember, akiknek be kellett avatódniuk ezekbe a nagy kozmikus titkokba. Mindezekből az az érzés támadhat lelkünkben, hogy az evangélium, ha helyesen értjük meg, ha helyesen hatni engedjük magunkra a drámai fokozásokat és a művészi szerkezetet is, amely mindenütt okkult tényeket fejez ki, arra a nagy fordulatra mutat rá, amely a golgotái misztérium idején végbement.

Az evangélium, ha azt az okkult kutatás megvilágítja, igen érthető nyelven beszél. Fontos, hogy az emberek egyre jobban és jobban megtanulják, hogy az evangélium egyes helyeinél valóban mindig tudni kell, hogy azok mire vonatkoznak, hogy itt vagy ott éppen mi a lényeges, csak akkor találja meg az ember azt a pontot, ami az egyik vagy a másik elbeszélés szempontjából különösen fontos. Érdekes, hogy éppen az evangéliumok legfontosabb részeinél a szokásos teológiai és filozófiai magyarázatok tulajdonképpen mindig abból a sajátos nézőpontból indulnak ki, amelyből az az ember indul ki, aki a lovat nem úgy állítja a kocsi elé, ahogyan rendesen szokták, hanem fordítva. Ezt a köznyelv úgy fejezi ki, hogy „a lovat a farkánál fogva zablázzák fel”. Ez történik sok magyarázónál és kommentátornál, aki nem veszi észre, hogy miről van szó.

Mivel fejtegetéseink során igen jelentős, azért felhívom a figyelmüket a Márk-evangélium egyik helyére, amelyet a 14. fejezet 3-9 verseiben találhatnak meg.

„Mikor pedig Bethániában a poklos Simon házánál vala, amint asztalhoz üle, egy asszony méné oda, akinél alabástrom edény vala valódi és igen drága nárdus olajjal, és eltörvén az alabástom edényt, kitölté azt az ő fejére. Némelyek pedig háborognak vala magok között és mondának: mire való volt az olajnak ez a tékozlása? Mert el lehetett volna azt adni háromszáz pénznél is többért, és odaadni a szegényeknek. És zúgolódnak vala ellene. Jézus pedig monda: hagyjatok békét neki, miért bántjátok őt? Jó dolgot cselekedett én velem. Mert a szegények mindenkor veletek lesznek, és amikor csak akarjátok, jót tehettek velők, de én nem leszek mindig veletek. Ő ami tőle telt, azt tévé: előre megkente az én testemet a temetésre. Bizony mondom néktek: valahol csak prédikálják ezt az evangéliumot az egész világon, amit ez az asszony cselekedett, azt is hirdetni fogják az ő emlékezetére.”

Az volna a helyes, ha az emberek mindig bevallanák, hogy egy ilyen rész valami egészen feltűnőt tartalmaz, és a legtöbben, ha becsületesek, be kellene, hogy vallják, hogy szimpatizálnak azokkal, akik veszekednek az olaj eltékoz- lása miatt, hogy szükségtelen valakinek a fejére önteni, és a legtöbben valóban úgy hiszik, hogy jobb lett volna az olajat háromszáz dénárért eladni, és a pénzt a szegényeknek adni. És ha becsületesek, talán keménynek találják Krisztustól, hogy azt mondja: okosabb hagyni, hogy kedve szerint cselekedjék, mint a háromszáz dénárt a szegényeknek adni az olaj áráért. Itt azt kell mondanunk, hogy valaminek lennie kell a háttérben, ha az egész elbeszélést nem akarjuk visszatetszőnek találni. Az evangélium még többet is mond, még csak nem is udvarias ezen a helyen. Mert ha elég sokan vannak olyanok, akik bevallják, hogy valóban jobb lett volna a háromszáz dénárt, amit érte kapni lehetett volna, a szegényeknek adni, akkor az evangélium azt akarja mondani, hogy akik így vélekednek, úgy gondolkodnak, mint bizonyos más emberek. Mert az evangélium így folytatja:

„Akkor Júdás, az Iskariotes, egy a tizenkettő közül, elméne a főpapokhoz, hogy őt azonnal elárulja. Azok pedig, amint meghallák, örvendezének, és igérék, hogy pénzt adnak neki. O pedig keresi vala, mi módon árulhatná el őt jó alkalommal”. (14, 10- 11.)

Iskarioti Júdás ugyanis különösen megbotránkozott az olaj kiöntésén! Akik az olaj kiöntésén megbotránkoztak, Júdás példájához csatlakoztak. Az evangélium tehát egyáltalán nem udvarias, mert kijelenti, hogy azok, akik az olaj kiöntésén megbotránkoztak, éppen olyanok, mint Iskarioti Júdás, aki aztán az Urat 30 ezüstpénzért eladta. Tehát ezt akarja mondani: látjátok, ilyenek azok, akik az olajat 300 dénárért el akarják adni, mert Júdás a pénzen csüng. Az evangéliumon nem volna szabad semmiképpen sem szépíteni, mert a szépítés megakadályozza az objektív, helyes magyarázatot. Meg kell találni a fordulópontot, és még több példát is fogunk találni, amelyek megmutatják, hogy az evangélium ragaszkodik ahhoz, hogy a mellékes eseményeket néha kissé visszatetszően ábrázolja, amikor a fő eseménynek különleges fényben kell kiemelkednie.

Mi a fordulópont ezen a helyen? Az, hogy az evangélium azt akarja kifejezni: nemcsak az érzéki lét az, amit az embernek néznie kell, nemcsak az van, aminek az érzéki létben értéke és jelentősége van, hanem az érzékfeletti világ az, amit az embernek mindenek felett magába kell fogadnia, és fontos, hogy lássa azt is, aminek az érzéki létben már nincs jelentősége. Krisztus Jézus testének, amelynek temetés utáni bebalzsamozását itt az asszony csak elővételezte, nincs jelentősége, ha a lélek elhagyta, de tenni kell valamit annak érdekében, aminek az érzéki lét túloldalán értéke és jelentősége van. Ezt erőteljesen ki kell emelni. Ezért ennek a kiemeléséhez éppen olyasvalami alkalmas, amiről még a természetes emberi tudat is úgy hiszi, hogy a legnagyobb értéke van az érzéki létben.

Az evangélium arra válaszol itt egy különleges példával, hogy néha valamit el kell vonnunk az érzéki léttől, hogy a szellemnek adjuk, annak adjuk, amibe az én bevonul, amikor szabaddá válik a testtől. Egy eléggé kegyelet nélkülinek látszó példát választ erre: hogy a szegényektől vonják el azt, amit a szellemnek adnak, amit az énnek adnak, amikor testetlenné válik. Ez nem arra tekint, ami a földi létet értékessé teszi, hanem arra, ami az énbe behatolhat, és ami az ériből kisugározhat. Ez áll itt különleges erővel. Ezért kapcsolatos ez Iskarioti Júdással, aki az árulást elköveti, mert az ő szíve különösen hajlik az érzéki lét felé, mert azok közé vegyül, akiket az evangélium itt kevéssé udvarias formában az igazi zsugoriknak nevez, noha erős dolog, amire itt utal. Júdás csak azzal törődik, aminek az érzéki létben jelentősége van, éppen úgy, mint azok, akik azt hiszik, hogy amit háromszáz dénárért kapnának, az többet jelent, mint az, ami az érzéki léten túlterjed.

Mindenütt a lényegesre kell rámutatni és nem a lényegtelenre. Az evangéliumnak mindenütt meglesz a hitele, ha a spiritualitás értékét megismerik. Ahol a szellemiséget helyesen ismerik meg, ott ez a példa találóan fog hatni. Ezért ahol az érzékfelettinek az énre vonatkozó értékét ki akarják emelni, ott mindenütt úgy fognak az olaj eltékozlásáról beszélni, mint aminek nincs jelentősége.

Az evangélium egy másik sajátságos helye, ahol a művészi módszert ismét fel lehet ismerni, amely az emberiségfejlődés okkult tényeit rejti magában, ugyancsak rejtélyes a magyarázók számára:

„És másnap, mikor kimentek vala, megéhezék. És meglátván messziről egy fügefát, amely leveles vala, odaméne, ha talán találna valamit rajta, de odaérvén ahhoz, levélnél egyebet semmit sem talála, mert nem vala fügeérésnek ideje. Akkor felelvén Jézus monda a fügefának: soha örökké ne egyék rólad gyümölcsöt senki. És hallák az ő tanítványai.” (11,12-14.)

Mindenkinek, aki helyesen gondolkodik, fel kellene tennie a kérdést: mégis csak furcsa egy Istentől, hogy odamegy egy fügefához, fügét keres, de nem talál, s még hozzá az okát is megadja az evangélium, hogy miért, mert kifejezetten kijelenti: „nem vala fügeérésnek ideje”. Tehát abban az időben, amikor nincs füge, odamegy a fügefához, fügét keres, nem talál, és aztán így szól: „soha örökké ne egyék gyümölcsöt rólad senki”. Nézzük most az ehhez a történethez rendszerint adott magyarázatokat, miután a szöveg szárazon és ridegen annyit mond, hogy Krisztus Jézus különösképpen éhséget érez, egy fügefához megy, olyan évadban, amikor nem nő füge, fügét nem talál, és aztán a fát megátkozza, hogy soha ne nőjön rajta füge. Mit jelent ezek szerint a fügefa, és miért mondja el ezt a történetet az evangélium?

Aki okkult írásokat tud olvasni, a „fügefában” ugyanazt fogja felismerni, amiről Buddhánál van szó, aki a „bodhifa” alatt ült, és ott kapta a megvilágosodást a benáreszi beszédhez. A „bódhifa alatt” ugyanazt jelenti, mint „a fügefa alatt”. Világtörténelmi szempontból az emberi tisztánlátásra vonatkozóan Buddha idejében még a „füge ideje” volt, vagyis - ahogy az Buddhával történt - az ember a megvilágosodást a bodhifa alatt, vagyis a fügefa alatt kapta. Most már nem. Ezt kellett a tanítványoknak megtanulniuk. Most az a világtörténelmi tény következett be, hogy többé már nem az alatt a fa alatt voltak a gyümölcsök, ahol Buddha megvilágosodott.

Ami az egész emberiségben történt, az tükröződött vissza akkor Krisztus lelkében. Ha a szicíliai Empedoklészben az emberiség reprezentánsát látjuk, sok ember reprezentánsát, akik hasonlóképpen éheztek, mivel lelkük nem találta meg azt, amivel korábban rendelkezett, és az absztrakt énnel kellett megelégednie, akkor beszélhetünk az éhező Empedoklészről, beszélhetünk a „szellem utáni éhség”-ről, amit az eljövendő kor minden embere érzett. És az emberiség egész éhsége ránehezedett Krisztus Jézus lelkére, mielőtt eljött a golgotái misztérium.

A tanítványoknak részt kellett venniük ebben a titokban, és tudniuk kellett róla. Krisztus elvezeti őket a fügefához, és elmondja nekik a bodhifa titkát. Mivel ez jelentéktelen volt, nem említette, hogy Buddha a fügefa gyümölcsét még megtalálta. De most már többé nem a „füge” ideje van, amit Buddha a benáreszi beszéd idejében a bódhifáról kapott, hanem Krisztusnak meg kellett állapítania, hogy azon a fán, amelyről leáradt a benáreszi fény, az örökkévalóságig többé soha megismerési gyümölcsök nem fognak teremni, hanem azok most már majd a golgotái misztériumból jönnek.

Milyen tény áll előttünk? Az a tény, hogy Krisztus Jézus tanítványaival Bethániából Jeruzsálembe megy, és hogy ez alkalommal a tanítványokban egy különlegesen erős érzést, egy különlegesen nagy erőt hoz létre, amely lelkükben tisztánlátó erőket hív életre, úgyhogy főleg az imaginációra váltak hajlamossá. A tanítványokban látnoki, imaginatív erők ébrednek fel, tisztánlátással látják a bodhifát, a fügefát, és Krisztus Jézus létrehozza bennük a megismerést, hogy a bódhifáról többé nem jöhetnek a megismerés gyümölcsei, mivel a füge ideje, vagyis a régi megismerés ideje már lejárt. Az a fa az örökkévalóságig száraz lesz, egy új fának kell jönnie, annak a fának, amely a kereszt halott fája, és amelyen nem a régi gyümölcsök teremnek, hanem azok, amelyek a golgotái misztériumból fakadnak, ami a golgotái kereszttel, mint szimbólummal össze van kötve. A világtörténelemnek azon a helyén, ahol Buddhát láttuk a bódhifa alatt ülve, megjelent a Golgota képe, ahol egy másik fa, a kereszt fája emelkedett fel, amelyen a magát feláldozó Istenember gyümölcse függött, hogy kiáradjon belőle a most már tovább fejlődő fának új megismerése, ami az örökkévalóságig hordozza a maga gyümölcseit.