"Krisztus nem csupán az, akire az ember feltekint, akinél mintegy vigaszt talál, hanem a nagy előkép, akit utánozni kell, ahogy a halált legyőzi."
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció
<< Vissza



Négy misztériumdráma (11)

Közjáték

(Amit az előzőkben láttunk, az volt az az előadás, amelyen Sophia jelen volt. Másnap újra meglátogatja barátnője, Estella. Színhely ugyanaz a szoba, mint az előjátékban.)

Sophia:

Bocsásd meg Estellám, hogy megvárakoztattalak, de el kellett még intéznem valamit a gyermekekkel,

Estella:

Újra csak itt vagyok nálad, úgy szeretlek, hogy mindig utánad vágyom, ha valami nagyon megindít.

Sophia:

Mindig megtalálod bennem azt a barátnőt, aki a legmelegebben részt tud venni érzéseidben.

Estella:

Nagyon erősen hatott rám az a színdarab, „A test és lélek kitagadottai”. Különösnek találhatod, de azt kell mondjam, hogy néhány percig úgy éreztem, mintha előttem állna mindaz az emberi szenvedés, amivel valaha is találkoztam. Ez a darab nemcsak azt ábrázolja a legnagyobb művészi erővel, amit külső balsorsként látunk oly sok embernél, hanem bámulatos éleslátással mutat rá a legmélyebb lelki fájdalmakra is.

Sophia:

Tudom, hogy nem lehet egy műről helyes képet alkotni, ha csak a tartalmát halljuk, de azért szeretném, ha mondanál valamit arról, ami így megindít.

Estella:

Csodálatos a darab felépítése. A művész azt akarja bemutatni, hogy hogyan veszíti el egy fiatal festő minden alkotókedvét, mert egy asszony iránti szerelmében kételkedni kezd. Tőle kapta az erőt ahhoz, hogy szép reményre jogosító adottságait kibontakoztassa. Az asszonyban tisztán a művészete iránti lelkesedésből a legszebb áldozatos szeretet ébredt iránta. Ennek köszönhette a művész, hogy a maga területén teljesen kibontakoztathatta erőit. Úgyszólván jótevője napsugarában sütkérezve virágzott ki. Hálája aztán a sok együttlét folyamán az asszony iránti szenvedélyes szerelemmé változott. Ezért egyre inkább elhanyagolt egy szegény teremtést, aki hűségesen szerette és aki végül bánatában meghalt, mert be kellett látnia, hogy elvesztette a szeretett férfi szívét. A festőt nem nagyon érintette halálhíre, mert érzelmei kizárólag jótevőjének szóltak. De egyre inkább meg kellett győződnie arról, hogy az asszony nemes baráti érzései sohasem változhatnak szenvedélyes szerelemmé. Ez megfosztotta lelkét az alkotás minden örömétől. Egyre sivárabbnak érezte benső életét. Ebben az állapotában újra eszébe jutott az a szegény teremtés, akit elhagyott. S egy reményteljes emberből összetört roncs lett. Elsorvadt a teljes kilátástalanságban. - S mindezt a legelevenebb drámaisággal mutatja be a darab.

Sophia:

El tudom képzelni, milyen erősen hatott mindez az én kedves Estellámra, aki már fiatal lány korában is annyira szenvedett, ha olyan emberek sorsát látta, kiknek az élet súlyos konfliktusai keserű lelki bánatot okoztak.

Estella:

Kedves Sophiám, félreértesz ebből a szempontból. Nagyon jól meg tudom különböztetni a műalkotást a valóságtól. Ha Ítéletünkbe belevinnénk azokat az érzéseket, amelyeket az ábrázolt eseményekkel kapcsolatban az életben érzünk, ez azt jelentené, hogy a darabot nem önmaga alapján ítéljük meg. Ami engem ilyen mélyen megrázott, ezúttal igazán csak az élet egyik mélyreható kérdésének tökéletes művészi megjelenítése volt. Ismét világosan láthattam, hogy a művészet csak akkor emelkedhet teljes magaslatára, ha a valódi életet ábrázolja. Amint ettől eltávolodik, hamisak lesznek művei.

Sophia:

Teljesen meg tudlak érteni, ha így beszélsz. Mindig csodáltam azokat a művészeket, akik tökéletesen tudták ábrázolni azt, arait valódi életnek nevezel. És azt hiszem, hogy éppen a mi korunkban sokan mesteri fokra jutottak el ebben. De éppen azokkal a művekkel kapcsolatban, amelyeket a legnagyobb teljesítményeknek tekinthetünk ezen a téren, valamiféle rossz érzés maradt lelkemben. Sokáig nem tudtam est megmagyarázni. Egy napon aztán kigyulladt bennem a fény, ami meghozta a választ.

Estella:

Biztosan azt akarod mondani, hogy világnézeted nem engedi, hogy értékeld az ún. realista művészetet.

Sophia:

Kedves Estellám, ne beszéljünk ma a világnézetemről, nagyon jól tudod, hogy az a bizonyos érzés már régen megvolt bennem, mielőtt bármit is tudtam volna arról, amit a világnézetemnek nevezel. És nemcsak azzal a művészettel kapcsolatban érzem ezt, amelyik realista akar lenni, hanem a többi irányzat is ugyanezt az érzést kelti bennem. Különösen olyankor lép fel, mikor azzal találkozom, amit magasabb értelemben a műalkotások hamis voltának nevezhetnénk.

Estella:

Itt már igazán nem tudlak követni.

Sophia:

Gondold meg, kedves Estellám, hogy az igazi valóság eleven átélése a műalkotás bizonyos fokú szegényességének az érzését kell hogy keltse bennünk, hiszen nem kétséges, hogy ha a természet teljességével áll szemben, a legnagyobb művész is csak kontár lehet. Én legalábbis úgy vagyok vele, hogy a tökéletes művészi ábrázolás sem tudja számomra azt nyújtani, amit egy táj vagy egy emberi arc megnyilatkozásakor érzek.

Estella:

De hát ez a dolog természetében rejlik és nem változtathatunk rajta.

Sophia:

Lehetne rajta változtatni, ha az emberek hajlandók volnának egy valamit tisztázni. Mondhatnák ugyanis, hogy értelmetlenség az ember lelki erőivel újraképezni azt, amit magasabb hatalmak a legvalóságosabb műremekként elénk tárnak. De ugyanezek a hatalmak beleoltották az ember lelkébe azt a törekvést, hogy a teremtés művén bizonyos értelemben tovább dolgozzon, hogy azt nyújtsa a világnak, amit ezek a hatalmak maguk még nem tárnak az érzékek elé. A teremtő hatalmak befejezetlenül hagyták a természetet mindabban, amit az ember meg tud teremteni. Miért utánozná hát a természet tökéletességét tökéletlen formában, mikor arra is képes, hogy azt, amiben nem teljes, teljességgé változtassa. - Képzeld el, hogy ez a megállapítás elementáris erejű érzéssé változik, akkor fogalmat alkothatsz arról, hogy miért fog el engem kellemetlen érzés sok mindennel kapcsolatban, amit te művészetnek nevezel. Az érzékelhető valóság tökéletlen ábrázolása szükségszerűen rossz érzést kelt, viszont annak, ami a külső megfigyelés elől elrejtőzik, a legtökéletlenebb ábrázolása is kinyilatkoztatásként hathat.

Estella:

Olyasmiről beszélsz, ami tulajdonképpen nem is létezik. Hiszen egyetlen igazi művész sem törekszik arra, hogy pusztán csak lemásolja a természetet.

Sophia:

Sok műalkotás tökéletlensége éppen abban, rejlik, hogy a művészi tevékenység lényegénél fogva túl vezet a természeten és a művész nem tudja, hogy hogyan is néz ki az, ami nem esik az érzéki megfigyelés körébe.

Estella:

Látom, nincs rá mód, hogy ezen a ponton megértsük egymást. Olyan szomorú, hogy a legfontosabb lelki kérdésekkel kapcsolatban legkedvesebb barátnőm olyan utakon jár, melyek az enyémtől teljesen eltérőek. De azért remélem, hogy jönnek még jobb napok is barátságunkra.

Sophia:

Ezen a ponton el kellene tudnunk fogadni azt, amit az élet hoz számunkra.

Estella:

Viszontlátásra kedves Sophiám.

Sophia:

Viszontlátásra jó Estellám.

  Hiba és javítás beküldése... Megjelölés olvasottként