"...ha az ember igazán ért egy tudományhoz, egészen a legmélyebb alapokig, akkor azt az egyszerű embereknek is el tudja magyarázni."
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció
<< Vissza



Négy misztériumdráma (12)

8. kép

(Ugyanaz a szoba, mint az első képben)

Johannes (egy festőállvány előtt ül, ugyanott ül Capesius és Mária is.):

Ezek voltak az utolsó vonások;
Azt mondhatom, hogy munkám befejeztem.
Különös örömömre szolgálta
Hogy éppen az ön lénye volt az,
Melyet feltárhattam művészetemmel.

Capesius:

E kép csoda számomra, az valóban.
De még nagyobb csoda az alkotója.
A változás, mely önben végbement,
Nem hasonlítható az semmihez.
Amit egy magamfajta ember
Idáig lehetségesnek talált.
Csak akkor hihető el, ha hitünket
Alátámasztja az, amit szemünk lát.
Először három éve láttam önt.
Akkor volt az, hogy ide eljöhettem,
S körbe, hol az ön művészete
Ily mértékben kibontakozhatott.
Gondok kínozták akkoriban önt,
Arca minden percben csak ezt mutatta.
Egy beszédet hallottam itt körükben,
Amelyhez pár szót fűztem én is,
S ez lelkemből nehezen tört elő.
Oly hangulatban mondtam azt a pár szót,
Melyben az ember csak magára gondol.
Pillantásomat mégis állandóan
A gondterhelt festőre kellett vetnem,
Ki a sarokban ült és hallgatott.
Egészen különös volt az a mód,
Ahogyan hallgatott és eltűnődött.
Könnyén gondolhattuk, hogy szót se hallott
Abból, amit mellette mondtak.
Úgy látszott, hogy a bánatának,
Melynek magát átadta,
Ónálló léte van.
Mintha nem is ő hallott volna,
Hanem a bánata.
Talán egész találó volna,
Hogyha azt mondanám,
Hogy megszállottja volt a bánatának.
Néhány nap múlva újra láttam önt:
Olyan volt, mintha kicserélték volna.
Szeméből boldogság sugárzott,
Lényében eleven erő élt,
Szavaiban nemes tűz csengett.
Egy kívánsággal fordult hozzám,
Ami csodálkozásba ejtett.
Kérte, vállaljam tanítványomul.
És három éven át valóban
Buzgón elmélyült ön mindabban,
Mit elmondhattam a világfolyásról. -
És hogy egymáshoz így közel kerültünk,
Ítélhettem művészete rejtélyét.
Új csoda volt számomra minden képe.

(Belép Strader.)

Gondolkodásom nem hajlott korábban
Arra, hogy olyan világokban járjon,
Melyek az érzékek számára
Elérhetetlenek.
Távol áll tőlem, hogy tagadjam őket.
De vakmerőségnek tartottam volna
Kutatni őket.
Ámde most be kell vallanom, hogy ön
Megváltoztatta véleményemet.
Ön gyakran mondta, hogy művészetét
Egyedül csak annak köszönheti.
Hogy más világokat
Teljes tudattal észlel,
És hogy műveibe
Semmit se visz bele,
Mit szellemileg nem látott előbb.
Műveiben látom a szellemet
Hatékonyan megnyilvánulni.

Strader:

Sosem értettem önt ilyen kevéssé.
Hiszen mindig minden művészben
Elevenen hatott a szellem.
Mi az, mi megkülönböztetné
Thomasiust a többi mesterektől?

Capesius:

Sosem tagadtam, hogy az emberekben
Hatékonyan mutatkozik a szellem.
A többi ember nem tud róla,
Nem ismeri a szellem lényét,
Mely alkotásra készteti.
Thomasius azonban
Azt alkotja meg érzékelhetően,
Mit tudatosan lát a szellemlétben.
És bevallotta sokszor már nekem.
Hogy az effajta alkotásnak
Más módja nincs.

Strader:

Thomasiust csodálatosnak tartom
És őszintén bevallom,
Capesius, kiről azt hittem.
Hogy ismerem,
Csak képében nyilatkozik meg
Most teljes mértékben nekem.
Azt hittem, ismerem,
De képe világosan megmutatja,
Hogy mily kevés az, amit róla tudtam.

Mária:

Hogyan csodálhatja meg, kedves doktor,
A mű nagyságát ennyire,
Hogyha a nagyság forrását tagadja?

Strader:

Mi köze van csodálatomnak,
Mellyel a művésznek adózom,
Ahhoz, hogy szellemi látását
Hiszem-e vagy sem?

Mária:

Tudom, a mű az tetszhet annak is,
Aki a forrásában nem hisz.
De itt most nem volna mit megcsodálni,
Ha művészünk nem járta, volna végig
Az utat, mely a szellemhez vezette.

Strader:

Mégsem lehet tán azt állítani:
Ha a szellemnek átadjuk magunkat.
Ez egyben azt jelenti,
Megismerésünkkel beléhatoltunk.
A művészben a szellem alkot,
Amint a fában, kőben is az alkot.
De nem ismerheti meg önmagát a fa.
Csak az ismerheti meg, aki nézi.
A művész a művében él,
És nem a szellemi tapasztalatban.
És mégis, ha most ránézek e képre,
Mindenről megfeledkezem,
Mi a gondolkodót csábítaná.
Barátom lelki ereje világit
E szemekből, mik festettek csupán.
A kutató értelme él e homlokon;
S szavainak nemes tüze
Sugárzik az összes színárnyalatból,
Melyekkel ecsete
A rejtvényt megfejtette.
Ezek a színek síkszerűek
És egyben mégsem síkszerűek.
Mintha azért volnának láthatóak,
Hogy láthatatlanná tegyék maguk.
S ezek a formák, mik úgy tűnnek,
Mintha a színek művei lennének,
A szellem működéséről beszélnek.
Sok mindenről beszélnek,
Amik nem ők maguk.
Hol van az, amiről beszélnek?
A vásznon nem lehet,
Mert ott szellem nélküli színek vannak.
Capesiusban volna hát?
De akkor mért nem látom rajta?
Thomasius, amit ön festett.
Megsemmisíti önmagát
Amint pillantásunkkal
Meg akarjuk ragadni.
S én képtelen vagyok megérteni,
Hová űz engem ez a kép.
Mi akarja, hogy megragadjam?
Mit kell keresnem?
Szeretném átszúrni a vásznat,
Hogy mit keresnem kell, azt megtaláljam.
Hol tudnám megragadni,
Mit ez a kép a lelkembe sugároz?
Meg kell találjam.
Ó én bolonddá tett teremtés,
Mintha kísértetek igéznének meg!
Egy kísértet, mely láthatatlan.
És tehetetlenségem képtelen
Őt megpillantani.
Thomasius, ön kísérteteket fest,
Miket képeibe belévarázsol.
Csábítanak, hogy megkeressük őket.
De nem hagyják magukat megtalálni.
... Ó mily kegyetlenek a képei!

Capesius:

Barátom, ön e pillanatban
Egészen elvesztette a
Gondolkodó ember nyugalmát.
Gondolja csak meg, ha kísértet
Az, ami szól e képből,
Akkor magamnak is
Kísértetinek kéne lennem.

Strader:

Bocsásson meg barátom.
Csak gyengeség volt...

Capesius:

Ne szóljon mást,
Csak jót e pillanatról!
A látszat az volt,
Hogy elvesztette önmagát,
Pedig az történt,
Hogy önmaga fölé emelték.
Az történt önnel, ami vélem is
Gyakran történik.
Hiába érezzük ilyenkor azt,
Hogy gondolkodásunkkal
Jó erősen felvérteztük magunk,
Önmagunk bizonyítottuk magunknak.
Hogy oly erő ragadott meg bennünket.
Mely nem származhat az értelemből.
Sem abból, mit érzékeink
Útján tudunk meg.
Mi kölcsönzött e képnek ily hatalmat?
Magam részéről jelképnek nevezném,
Mit átéltem e képben.
Megismertem belőle úgy a lelkem,
Ahogy eddig nem voltam erre képes.
S meggyőző volt az önmegismerés.
Thomasius feltárta lényem,
Mert megvan benne az erő ahhoz,
Hogy az érzékek látszatán át
különleges látása révén
Egész a szellemig hatoljon
És megmutassa szellemi mivoltomat.
Így most új fényben látom
A régi bölcsesség szavát:
„Ismerd meg önmagad!”
Hogy megismerjük önmagunkat,
Ahhoz meg kell előbb találnunk
Magunkban az erőt,
Mely mint valódi szellem,
Előlünk elrejtőzhet.

Mária:

Hogy megtaláljuk önmagunkat,
Előbb ki kell fejlesztenünk
Azt az erőt magunkban.
Amely saját lényünkbe tud hatolni.
Igazat mond a bölcsesség szava:
Fejleszd magad, hogy meglásd önmagad.

Strader:

Ha elismernénk, hogy Thomasiust
Szellemének kibontakoztatása
Tette képessé arra, hogy meglássa
A láthatatlan lényt, ki önben él,
Ezzel azt mondanánk,
Hogy az élet minden fokozatán
Más a megismerés.

Capesus:

Éppen ez az, amire gondolok.

Strader:

Ha a dolog így állna,
Semmit sem érne a gondolkodás
És ábrándkép volna minden tudás,
Így minden pillanatban
El kellene veszítenem magam.

----
Ó hagyjatok magamra......

Capesius:

Én elkísérem őt. (El.)

Mária:

Capesius a szellemi tudáshoz
Sokkal közelebb jár, semmint gondolná.
Strader pedig erősen szenved.
Nem tudja megtalálni szelleme,
Amit a lelke oly forrón kivan.

Johannes:

Ott állott szellemi szemem előtt
Már akkor mindkét férfi lénye,
Mikor első lépésemet
Tehettem a lélekvilágba.
Capesiust mint ifjút láttam,
Stradert pedig olyan korában,
Hová még rég nem érkezett el.
Capesius virágzó ifjúsága
Sok mindent rejtett, amit ezen élet
Érzéki léte meg nem érlel.
Valami arra késztetett,
Hogy lényéhez közel kerüljek.
Lelki lényén keresztül
Először láthattam meg akkor
Egy ember lénymagjában,
Hogy jelen életünk
Tulajdonságai
Miként tanúsítják azt önmaguk,
Hogy egy előző földi lét következményei.
Láttam a harcokat,
Melyeket megvívott,
S melyek más életekből
alakították ezt az életét.
S ha életeit, melyeket leélt
Nem is tudtam még
Lelkem elé állítani,
Mégis láttam, mi az,
Mi nem származhat a jelenből.
Így képén ábrázolni tudtam
Azt, ami lelke mélyén működik.
Ecsetemet olyan erők vezették,
Amelyeket Capesius
Korábbi földi létei alapján
Kibontakoztat.
S ha így lelepleztem előtte
Saját mivoltát.
Képeim megtette a szolgálatot,
Amelyre szántam.
Egyébként mint műalkotást
Nem sokra tartom.

Mária:

Tovább hat majd a lélekben, amelynek
Az utat megmutatta
A szellemi világba.

(A függöny legördül, mialatt még Mária és Johannes a szobában van.)

  Hiba és javítás beküldése... Megjelölés olvasottként