"Életünk a szabad és nem szabad cselekedetek láncolata. Az ember fogalmát azonban nem gondolhatjuk végig anélkül, hogy egyszer ne jutnánk el a szabad szellemhez mint az emberi minőség legtisztább kifejeződéséhez. Igazán emberek csak annyiban vagyunk, amennyiben szabadok vagyunk."
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció
<< Vissza



Négy misztériumdráma (34)

2. kép

Ugyanaz a terem, mint az előző képtér. Azok a személyek, akik ott a dráma kezdetekor összegyűltek, már eltávoztak. Jelem vannak: Hilarius Gottgetreu, a nagymester, Magnus Bellicosus, a második preceptor, Albert Torquatus, az első cereméniamester, Friedrich Trautmann, a második ceremóniamester, Mária és Johannes Thomasius. A korákban összegyűlt személyek közül csak Felix Balde és doktor Strader maradt itt.

Hilarius Gottgetreu:

Fiam, amit te véghezvittél, annak
Az ősrégi szent tudomány pecsétjét
Kell ajándékként kapnia,
S a rózsakereszt áldásos erőit
Kell itt e szent helyen elnyernie.
A művet, melyet a világnak adtál,
Mi a szellemnek nyújtjuk áldozatként.
Gyümölcsözővé válik majd ezáltal
Minden világban, mely az ember
Erőit a világfejlődés
Szolgálatába állíthatja.

Magnus Bellicosus:

Hogy a világnak átadhasd e művet,
Sok éven át távol kellett maradnod
Mindattól, ami egykoron
Lelkednek a legkedvesebb volt.
Szellemi tanítód állt oldaladnál;
Eltávozott mellőled, hogy tebenned
Az emberi lélek saját erői
Önállóan tudjanak kibontakozni.
Melletted állt legkedvesebb barátnőd,
De ő is elhagyott, hogy megtalálhasd
Mit akkor tud az ember megtalálni,
Ha csak az ő saját lelkében élő
Erők vezérlik,
E próbákat bátorsággal kiálltad,
Amit javadra elvettek tetőled,
Azt most javadra újra visszaadják.
Barátnőd ím újból itt áll előtted;
Kívánságunkra itt fogad a templomunkban.
És tanítód is üdvözölheted
Majd nemsokára.
Velünk együtt barátaid,
Kik itt állnak a templom küszöbén,
Mint a megismerés hozóját
Szeretnének most szintén üdvözölni.

Fe1ix Balde (Thomasiushoz):

A misztikát, amely eddig bensőleg,
Szemlélődve törekedett a fényre,
Most tetted által átadod
Annak a tudománynak,
Amely eddig csupán
Az érzékelhető világhoz fordult.

Doktor Strader (Thomasiushoz):

Oly lelkeknek, akik a szellemi
Megismerés felé törekszenek,
Bár az anyaghoz fűzi őket éltük,
Te megmutattad az utat,
Amely az ő módjuk szerint
Vezethet el a fényhez.

Thomasius:

Magasztos mester és ti, nagy urak!
Ti most úgy vélitek,
Hogy az az ember áll előttetek,
Aki komoly küzdelmek árán,
S a szellemi erők segítségével
Oly művet alkotott,
Melyet védelmetekbe venni,
S dicsérnetek szabad.
Úgy gondoljátok, hogy művem
Eléri majd minden bizonnyal,
Hogy az a tudomány,
Melyet ma értékelnek,
Kibéküljön az ősi és szent misztikával.
S valóban úgy van, hogyha bármi más,
Mint a saját lelkemben csendülő hang
Megadhatná a hitemet művemben,
A ti szavatok volna az,
Mely biztosan meg tudná termi ezt.

Friedrich Trautmann:

A mesterünk szava kétségkívül
Csak azt fejezte ki, mit lelked érez.
Így hát e belső hangnak
Nincsen szüksége megerősítésre.

Thomasius:

Ó hogyha ez így volna,
Előttetek alázatosan állnék,
S a templom áldását kérném művembe.
Akkor még hinni tudtam azt, hogy így lesz,
Midőn az üzenet hozzám elért,
Hogy művemet védelmetekbe venni
És e kaput| megnyitni készen álltok
Számomra, mely kapu különben
Csak a beavatottaknak nyílik meg.
De útközben, midőn ide siettem,
Lelkem előtt feltárult egy világ,
Amelybe biztos, hogy e pillanatban
Nem óhajtottatok engem vezetni.
Előttem állott Arimán
A teljes nagyságában.
És tudtam róla, hogy valóban
Világtörvények ismerője ő.
Mit emberek őróla tudni vélnek,
Értéktelen tudás csupán.
Megérteni csak az tudhatja őt,
Ki a szellemben látta lényét.
Csak tőle tudhattam meg azt is,
Hogy alkotásomra vonatkozóan
Mi a teljes valóság.
Ő megmutatta nékem, hogy hatását,
Amit világunkban kifejt majd,
Nem döntheti el, milyen benyomást kelt
Az emberekben, kik az értelem,
S a tudomány szempontjából ítélnek.
Csak akkor volna döntő ez ítélet,
Ha alkotójától az alkotás
Elválhatna, s a szellem életében
Önálló létet élne.
De önmagam s művem között
A kapcsolat örökre megmarad,
S így könnyen megtörténhetik,
Hogy én a szellemi világból
Amit alkottam, rosszra fordítom,
Bár önmagába véve jó a mű,
S saját mivoltával jól tudna hatni.
Nekem a szellemi világból
Hatással kell majd mindig lennem arra,
Ami a földi tetteimnek
Következményeként mutatkozik.
S ha én a szellemi világból
Valami rosszat árasztok be abba.
Ami a tetteim következménye,
Úgy a valóság minden tévedésnél
Ártalmasabb lesz, mert hiszen az ember
Saját belátásából kénytelen
Követni azt, emezt pedig nem.
Egészen biztos már, hogy a jövőben
Tettem következményeit megrontom.
Hisz Arimán most megmutatta nékem:
Tettem következménye az övé lesz.
Mikor munkámat boldogan csináltam
És telve voltam elragadtatással,
Mert pontról-pontra biztosan haladtam
Valóságot felépítő művemben,
Lelkemnek azt a részét
Vettem csak figyelembe,
Amely a kutatás felé irányult,
S a többi résszel nem törődtem én.
Vad ösztönök fejlődhettek ki benne,
Melyek csirái voltak csak korábban
Lelkemben, s most erőre kapva
Gyümölcsüket csendben megérlelték.
A legmagasabb szellemi világban
Hittem magam, pedig nem voltam én
Csak lelkem mélységes sötétségében.
És ezen ösztönök hatalmát
Saját honában Arimán
Egész világosan felfedte nékem.
Tudom tehát, később hogyan hatok majd,
Mert a jövőben ezen ösztönök
Saját lényemmé kell hogy váljanak.
Midőn munkámat még nem kezdtem el,
Én Lucifernek szenteltem magam,
Akinek birodalmát
Ismerni s érteni akartam.
Csak most tudom, mit akkor még nem tudtam,
Mikor munkámba mélyen elmerültem,
Hogy a legszebb képekkel
Töltötte meg gondolkodásom ő,
De egyben a lelkemben
Oly féktelen ösztönöket teremtett,
Melyék ma még hallgatnak, ámde később
Úrrá válnak felettem.

Friedrich Trautmann:

De a te szellemi magaslatodról
Ki mindezt tudja, hogy hiheti mégis,
Hogy nem menekülhet meg a gonosztól?
Hisz látod azt, mi ártalmadra van...
Azt semmisítsd meg és magaddal együtt
Mentsd meg műved következményeit.
Hisz köteles a szellemi tanítvány
Szigorúan kiirtani magából
Mi meggátolja felemelkedését.

Thomasius:

Látom, nem a világ törvényei
Szerint ítéled meg a helyzetet.
Amit kívánsz, azt teljesítni tudnám
Jelenleg. És e pillanatban
Saját magam is mondhatnám magamnak
Mindazt, amit te mondasz most nekem.
De azt, amit a karma
Ma még tennem megenged, a jövőben
Nem fogja már engedni, hogy tegyem.
Oly dolgoknak kell jönniük, mik bennem
Majd elsötétítik a szellemet
És engem úgy vezetnek,
Ahogy épp most elmondottam tinéktek.
Mohón fogom keresni
A világlétben mindazt,
Ami művemből ártalmas lehet,
S igyekszem bele vinni
A szellemi életbe.
Szeretnem kell majd akkor Arimánt,
S örömmel kell majd néki adnom,
Mi tőlem származik a földi téren.
(Szünet, miközben Thomasius mélyen elgondolkozik.)
Ha mindez csak engem érintene,
Magamban tartanám, lelkembe zárva.
Kivárnám teljes nyugalommal azt,
Ami utamról elrendeltetett.
A ti közösségeteket azonban
Éppúgy érinti ez, mint engemet.
Mindazt, mi rosszként származik művemből
Velem és más lelkekkel kapcsolatban,
Azt majd a karma kiegyenlíti.
De az, hogy ti így tévedhettetek,
Sokkal nagyobb súllyal esik a latba
A földi élet szempontjából.
Mert ennek az életnek vezetői
Ti vagytok, s olvasnotok kellene
A szellemi világban.
Nem lett volna szabad, hogy elkerülje
Figyelmetek: e művet nem nekem,
Egy másik embernek
Kellett volna megírni.
És azt is kellett volna tudnotok,
Hogy most el kellene feledni,
S aztán majd másnak létrehoznia,
Aki következményeit
Másképpen irányítaná.
Aszal, hogy tévesen ítéltetek,
Megfosztottátok szövetségetek
Annak jogától, hogy ő lássa el
A szent szolgálatot.
És minthogy számotokra ez
Az én látásomból következik,
Ezért jelenten meg küszöbötöknél.
Különben távol tartott volna engem
Ez a felismerés, amely valóban
Nem enged áldást elfogadni
E műre, amely jó is, káros is.

Hilarius:

Kedves testvéreim, mi elkezdődött,
E pillanatban nem folytatható.
Fel kell keresnünk azt a helyet,
Ahol a szellem közli majd velünk
Szándékait.

(Hilarius Gottgetreu Bellicosussal, Torquatussal és Trautmannal elhagyja a termet. Doktor Strader és Felix Balde is távozik. Csak Mária és Thomasius marad a helyén. A terem elsötétül. Rövid szünet után a három szellemi alak: Philia, Astrid és Luna jelenik meg fényfelhőben és úgy helyezkednek el, hogy Máriát eltakarják. Ami a következőkben lejátszódik, az Thomasius szellemi élménye.)

Philia:

Szomjas a lélek a fényre,
Mely oly világban születik,
Mit a gondoskodó akarat takar el
Az ember elöl.
Vágyódva szeretne a szellem
Az isteni szóra figyelni,
Mit jóságos bölcsesség rejt el
A szívek elöl.
Veszélyek várnak
A gondolatokra,
Melyek a lélek
Mélyén kutatnak,
Az érzékektől távol eső
Rejtett erők
Birodalmában.

Astrid:

Kitágul, a lélek,
Mely a fényt követi
És oly világba hatol,
Melyet a bátor szellemi látás
Tár fel az ember előtt.
Boldogan akar
Élni a szellem
Az isteni körben,
Melyről sugárzó
Bölcsesség útján
Kap hírt a szellemi látó.
Valami rejtett
Int a merész
Vágyakozásnak
Oly tájai után a világnak.
Hol távol minden
Gondolkodástól
Titkok rejtőznek.

Luna:

Gyümölcsöt fakaszt
A lélek száméra
Ha kifejleszti
A szellemi látást
Olyan erőkkel,
Melyeket éppen
A félelem nélküli
Akarat gyújt fel
Az emberi lényben.
Megváltó erők
Ősmélységekből
Varázshatalmat
Hoznak magukkal,
Amelyet az érzékektől
Földi korlátok
Rejtenek el.
Kereső lelkek
Kutatva járnak,
Hogy megtalálják
A kapukat,
Melyeket elzárnak
Az isteni lények
Az oly akarattól,
Mely tévutakon jár.

A lelkiismeret hangja (láthatatlanul):

Ott imbolyognak gondolataid
A lét szakadékainál;
Elvesztetted mindazt,
Mi támaszul szolgálhatott nekik.
Számodra kialudt,
Mi napfényként világított nekik.
A kozmikus mélységekben bolyongasz,
Melyet az emberek
A vágytól ittasan
Meg akarnak hódítani.
Ott reszketsz most
A létesülés mély szféráiban,
Ahol az embereknek
A lelki vigaszt nélkülözniük kell.

(Az utolsó szavak közvetlenül átmennek Mária szavaiba, aki még mindig nem látható, mert eltakarjak a szellemi alakok. Először szellemi jelleggel, de bensőséges hangon szólal meg.)

Mária:

Forduljon hát a lelked
A szeretet erőihez,
Amelyek egykor
Reményeit
Az éleit melegével áthatották,
Amelyek egykor
Akaratát
A szellem fényével világították.
Kereső szíverőidet
Szakítsd ki a magányból,
S érezd barátod közelségét
A sötétségben, melyben
Előre törekszel.

(A szellemi alakok a fényfelhővel együtt eltűnnek. Mária eredeti helyén láthatóvá válik. Mária és Thomasius egyedül maradva áll szemben egymással. Az élmény ettől kezdve ismét a fizikai szinten játszódik.)

Thomasius (mély elgondolkodásból):

Hol voltam az előbb? Lelkem erői
Leleplezték előttem
Bensőm zűrzavarát.
És a kozmikus lelkiismeret
Tudtomra adta, mit vesztettem el.
Később áldást hozóan hangzott
Sötét világokban
A szeretet szava.

Mária:

Johannes, lelked társának szabad már
Ismét az oldaladnál állnia;
Világmélységekbe követhet téged,
Ahol a lelkek kivívják maguknak
Az isteni érzéseket
Győzelmek árán, melyek elpusztítanak,
Aztán a pusztulásból
Bátran kiharcolják a létet.
És az örökké puszta jégmezőkre
Vezetheti barátját, hol neki
Küzdelmek árán felviláglik
A fény, melyet a szellemeknek
Kell megteremteni,
Ha a sötétség az életerőket
Megbénította.
Barátom, az életnek
Azon küszöbén állasz,
Hol el kell vesztened,
Amit már megszereztél.
Bepillanthattál már nem egyszer
A szellemi világba,
S magaddal hoztad onnan, az erőket
Ahhoz, hogy művedet megalkosd,
Most úgy látod, hogy műved elveszett;
Ne is kívánd, hogy ez másképp legyen,
Mert egy ilyen kívánság elrabolná
Összes erőidet,
Melyekre szükséged van
További utadon, mely elvezet
A szellemi világba.
Járjál igazságban vagy tévedésben,
A kilátásod mindig megvan arra,
Hogy lelked végül is tovább hatol,
Ha mindent bátran elviselsz,
Mit a szellemvilág mivolta
Szükségszerűen ró reád.
A szellemi tanítványok törvénye ez.
Míg képes vagy reá, hogy azt kívánjad:
Másképp legyen, mi megtörtént veled,
Addig hiányzik az erőd ahhoz,
Hogy megtarthasd magad
A szellemi világban.
Hogy elvesztetted azt, mi már tiéd volt,
Tanítson meg rá, hogy a szellem útját
Hogyan járd helyesen.
Az értelmet, amelyet hajdan
A tetteid irányítójaként
Jól fel tudtál használni,
Segítségül többé nem hívhatod,
Ha komolyan úgy látod: elveszett.
Ezért lényed hallgasson teljesen
És némán várja be,
Mit hoz neki a szellem.
És csak akkor tanácskozz majd magaddal,
Ha újonnan elnyerted önmagad. -
Gyakran találkoztál a komoly őrrel,
Ki szigorún áll őrt a küszöbön,
Amely az érzékek világét
Elválasztja a szellemi világtól,
De sose mentél még mellette el.
Látványa mindig visszafordított,
S kívülről láthattál mindent csupán.
Sosem voltál még benne abban,
Ami mint szellemi valóság
Terajtad kívül létezik.
Várj arra hát, mi néked megnyilatkozik,
Ha oldalamon járva nemcsak rálépsz,
De át is lépheted a küszöböt.

  Hiba és javítás beküldése... Megjelölés olvasottként