Indigókék alaptónusú terem. Egy misztérium-közösség dolgozószobáinak előcsarnoka. Kötetlen, beszélgetésben 12 személy van a színen, kik közül ilyen vagy olyan módon mindegyik érdeklődik a misztikus szövetség törekvései iránt. Kívülük jelen van még Felix Balde és dr. Strader. A dráma képei olyan eseményeket jelenítenek meg, amelyek mintegy 13 évvel „A Beavatás Kapuja” történései után játszódnak.

Ferdinand Reine:

Különös ez e meghívás valóban,
Amely bennünket itt most összehoz.
Oly emberek küldték, kik azt hiszik,
Ők méltók arra, hogy más emberektől
Elkülönülve szenteljék maguk
Különleges szellemi céljaiknak.
Most állítólag szellemi szemüknek
Világosan mutatkozott meg az,
Hogy a világterv azt kívánja tőlük,
Oly emberekhez kapcsolódjanak,
Kik templomuk beavatása nélkül
Saját erőikből merítenek csak
Midőn az élet harcait megvívják.
Sosem vonzott oly szellemi irányzat,
Melynek mentsvára a titokzatosság.
Csak az egészséges gondolkodáshoz,
S a közönséges józan értelemhez
Szeretném magam tartani.
A szellemi szövetség meghívása
Nem azt jelenti, szándékokban áll,
Hogy legmagasabb rendű, céljaikba
Most beavassanak bennünket is.
Csak misztikus, homályos szófűzések
Segítségével óhajt majd bennünket
A templomának külső csarnokában
E rend megtartani.
Erőinket csupán, a népnek hangjaként,
Szándékaik alátámasztására
Kívánják majd okosan felhasználni,
Csak arra, hogy vakon segítsük őket,
Kik szellemi magaslatokról
Vezérekként tekintenek le ránk.
Szerintük nem vagyunk érettek arra,
Hogy csak egyetlen lépést is tegyünk,
Mely templomok valódi szent kincséhez
És szellemi fényéhez elvezetne.
Hogyha a rend igaz mivoltát nézem,
Hm más mint gőg és szellemi csalás,
Amely alázatos ruhába
S prófétai köpenybe öltözött.
A legjobb volna mindent elkerülni,
Mit itt bölcsességként akarnak adni.
De hogy a látszatát is elkerüljük,
Hogy vizsgálat nélkül vetettük el
A művet, melyet oly nagyon becsülnek,
Azért csak azt tanácsolom,
Hogy hallgassuk először azt meg,
Mi az, mi szándékában áll
A bölcsesség e hordozóinak,
S kövessük aztán értelmünk szavát.
Ki hagyja, hogy az értelem vezesse,
Ellen tud állni mindem csábításnak,
Amely e misztagóg
Templomból származik,

Michael Edelmann:

Hogy a szellem miféle kincse az,
Amit ez emberekre bíztak,
Kik most felénk hidat kívánnak verni,
Azt nem tudom, sőt nem is sejthetem.
De több kiváló embert ismerek
Ki mind e szellemi szövetség tagja.
Tudásuk forrását, mely állítólag
Lelküknek megnyilatkozik,
Szigorúan titokban tartják,
De életűk és tetteik mutatják,
Hogy jó forrásokból merítenek.
Mindabban, ami tőlük származik,
Valódi szeretet mutatkozik meg.
Így hát jónak kell lenni annak is,
Mi őket arra indította.
Hogy egy egész különleges munkára
Oly emberekhez kapcsolódjanak,
Kik misztikus utaktól távol állnak,
De ismerik a lélek ösztönét,
Amely az igazság felé törekszik,
És a szellem valódi életének
Is ismerik a céljait.

Bernhard Redlich:

Szerintem most legfontosabb az óvatosság.
E misztikus szövetség tagjai
Úgy érzik, elközelgett az idő,
Amely uralmuknak végét jelenti.
Az eljövendő korszakokban
A józan ész nem kérdi majd,
Hogy a valóságról miként
Ábrándoznak szent templomokban.
Hogyha a rend oly célokat jelöl meg,
Amelyeket az általános
 Gondolkodás okosnak ítél,
Tanácsos akkor csatlakozni hozzá.
De ha ki akar lépni a kapun,
Amely világukat a többiektől
Magasztos fényvilágként zárja el,
Le kell hogy vesse misztikus ruháját.
Világunknak az nem sokat jelent,
Hogy ők maguk mit tartanék magukról.
Itt őket többre nem fogják becsülni,
Csak annyira, amennyi a
Közvélemény értékelése róluk.

Franziska Demut:

Sok minden abból, amit hallanom kell,
Úgy hangzik, mint oly emberek szava,
Akik vakok és nem látják a szellem
Valódi fényét, mely régóta ontja
A bölcsesség nemes sugarait
A szent helyekről a külső világba
A lelkek vigaszául és javára.
Ez órának valódi fontosságát
Csak az láthatja be, kinek szívében
Világosságot gyújtott már a fény,
S melegségével áthatotta lelkét.
Ez óra most megnyitja majd
A komolyan vett misztika világát
Oly emberek szénára is,
Kik úgy érzik, hogy gyengék még ahhoz,
Hogy súlyos lelki megpróbáltatások
Után nyerjék el majd a szellem fényét
Magas beavatási templomokban.

Maria Treufels:

Sok biztos jel mutatja,
Hogy az olyan lelkekben,
Kik arra törekednek, hogy kövessék
A vezetést az ember földi útján,
Sok változásnak kell beállnia.
De nem sok szól amellett,
Hogy misztikus utak vezetnek
Olyan célok felé, amelyek
Komoly erőket adnak
Az emberi lelkeknek.
Úgy vélem, hogy korunk
Olyan vezéreket kíván, akikben
A lángész és ügyesség párosul
A természet erőit felhasználván,
Akik tehát ú gy érzik,
Hogy földi munkásságuk révén
Előbbre viszik a világot.
Az emberek javát keresve
Távol maradnak az ábrándozástól,
Mert a szellemi művek gyökerét is
A reális valóságban kutatják.
S mivel ez a meggyőződés hat át,
Strader doktornak lényében találom
Azon erőket, melyek őt
A misztikus rendnél alkalmasabbá
Teszik a lelki vezető szerepre.
Fájdalmasan kellett régóta látnunk,
Miként sínylődnek mind béklyóba verve
A szellemi szabad impulzusok
Az emberi lelkekben
A technika csodálatos
Teremtő működése folytán.
De most olyan reményre nyílt kilátás,
Amelyről eddig álmodni se mertünk.
Működnek immár Strader műhelyében
A kis csodálatos modellek,
Amelyek nagyban nemsokára
Majd átformálnak minden technikát,
S leveszik róla azt a súlyt, amely ma
Még sok lélek számára oly nyomasztó.

Doktor Strader:

Reménnyel telten szóltak itt a műről,
Mit - úgy tűnik - sikerrel vittem véghez.
Át kell ugyan a hídon még haladnia,
Mely a kísérlettől az életben való
Gyakorlati használatához elvezet,
De eddig minden úgy mutatkozott meg,
Annak, aki a dolgok ismerője,
Hogy technikailag nem lesz nehézség.
Engedtessék meg, hogy a feltaláló
Most szabadon kifejtse véleményét
Arról, mit alkotott. Bocsássanak meg,
Ha szarvai szerénytelennek tűnnek;
Érzéseit szeretné csak lefesteni,
Melyek erőt adtak művéhez.
E földi létben az mutatkozik meg,
Hogy minden emberi munkálkodásból
Kivész az érzés és a lélek.
A munka lélektelenségbe süllyed,
S ez egyre inkább szembe tűnik,
Amint az ember szelleme
Mindjobban képes úrrá válni
Azokon az erőkön, melyeket
Az érzékek világában talál.
A munka, mely értékeket teremt,
Mindinkább gépiessé válik,
S a munkával maga az élet is.
Nagy gonddal elgondoltak mindenfélét,
Ami hatékonyan segítené
Azt, hogy a technika rideg mivolta,
S az általa előirt munkaformák
Ne bénítsák a lelki életet,
S ne bénítsák az emberi törekvést
Az igaz szellemi célok felé.
Igen kevés az, amit így elértek,
Mert egy kérdés volt csak számukra fontos:
Miként is viszonyuljon
Az ember az emberhez.
Én Is nem egy nehéz órát töltöttem el
E rejtélyről való elmélkedéssel,
De mindig azt találtam,
Hogy ily elmélkedéseim gyümölcse
Az életben használható, valódi
Értéket nem tartalmazott.
Már majdnem eljutottam
Azon keserű, véleményhez,
Hogy a világ sorsában meg van írva:
Az ember diadalmas útja,
Amelyet az anyag területén tesz,
Ellenségként akadályozza meg
A szelleme kibontakoztatását.
Véletlennek tűnhetne, ami aztán
Gondolkodáson zűrzavart sodrában
A megváltást elhozta végűl.
Olyan területen kísérleteztem,
Mely ettől a kérdéstől távol állott,
Midőn lelkemben hirtelen
Feltámadt néhány gondolat,
Amely a helyes utat megmutatta.
Majd a kísérletek egymást követték,
És létrejött a munkaasztalon
Az az összhangja az erőknek, melynek
Véglegesen kidolgozott formája
Tisztára technikai módszerekkel
Elhozza egykor azt a szabadságot,
Amelyben a lélek kibontakozhat.
Nem kényszerül többé az ember arra,
Hogy a létét hozzá méltatlanul,
Növényekhez hasonló módon
Szűk munkahelyeken álmodja át.
A technika erőit
Majd úgy lehet elosztani,
Hogy mindenki kényelmesen
Használhat fel belőlük annyit,
Amennyit a munkája megkíván,
Az otthonában, melyet önmagának
Úgy formálhat meg bármikor,
Ahogy saját mivolta megkívánja. -
Először is ezen reményeimről
Kellett beszélnem, hogy megalapozzam,
Amit annak a felhívásnak kapcsán
Kívánok most elmondani, amelyet
A Rózsakeresztes Szövetség intéz
A rajta kívülálló emberekhez.
Ha majd az emberlelkek
Először teljesen kibontakoznak,
S magok saját lényükben megtalálják,
Akkor pompásan hatnak majd bizonnyal
Azok az ösztönző erők, amelyek
A szellemet a szellemhez vezérlik,
Így most csak az tesz tanúságot arról,
Hogy helyesen gondolkodik,
Aki elismeri, hogy felhívásuk
Összhangban áll azokkal a jelekkel,
Amelyeknek most tanúi vagyunk.
A szellemi rend tagjai nagy kincseket
Akarnak adni most az embereknek,
Mindenkinek szabaddá téve őket,
Kert az idők követelése az,
Hogy minden ember igényelje őket.

Felix Balde:

A szavak, melyeket most itt kimondtak,
Oly lélekből törtek fel, mely korunkban
Az érzékelhető világban
Az életet valódi értékekkel
Ajándékozta meg.
Ezen a téren nincs ma olyan ember,
Ki Strader doktorral versenyre kelhet.
Magam viszont más utakon haladva találtam arra rá,
Mire a léleknek szüksége van.
Szabad legyen hát nékem is
Néhány szót szólanom.
Sorsom világosan megszabta nékem,
Hogy azokat a kincseket kutassam,
Amelyek lelkük bensőjében
Tárulnak fel az embereknek.
S úgy látszik, sikerült is megtalálnom
A bölcsesség fényét, mely rávilágít
Mindarra, mi az életben valódi érték.
Megadatott nekem, hogy a magányban,
A szemlélődő életmódom által
A misztika tanítványa lehettem.
Ezen an úton megtudhattam azt is,
Hogy mindaz, ami most az embert
A látható világ erőinek
Uralkodójává akarja tenni,
Csupán vak lényt formál belőle,
Aki sötétségben botorkál.
Tudása kincsei,
Melyek érzékei s értelme révén
Anyagi téren megszülettek,
Tapogatózások csak
Sötét birodalmakban.
Tudom, hogy az élet világossága
Csak misztikus utakon érhető el.
Én jómagam külső segítség nélkül
Haladtam az igazság utjain,
De minden embernek nincs módja erre.
Az érzékek tudása,
S az értelem gondolkodása
Oly testhez hasonlítanak csupán,
Mely lelki tartalom nélkül marad,
Hogy ha dacolva ellenáll a fénynek,
Amely a földi korszak kezdetétől
Az igaz és valódi misztika
Szent helyein sugárzik.
Fogadjuk el tehát most szeretettel
A templomból felénk nyújtott kezet,
Mely templom küszöbén a lángoló
Fényrózsák oly sokat jelentőn
Díszítik a halál szimbólumát.

Luise Fürchtegott:

Az, aki érzi lelke méltóságát,
Saját ítéletére támaszkodjon,
Midőn tudást akar szerezni
A szellemről s a szellemi világról,
És ott el akar igazodni.
El kell veszítse önmagát,
Aki vakhittel adja át magát
A külső vezetésnek.
Még azt a fényt is, mit saját bensőnkben
Felsőbb bölcsesség erejének érzünk,
Csak úgy ismerheti el szellemünk,
Ha bizonyítható:
Valóban az igazság fénye az.
Az embernek veszélyes
Lehet a fény, ha néki
Bizonyság nélkül adja át magát,
Mert akkor gyakran csak azt látja lelke
A szellemi világok képeként,
Mi öntudatlan vágyából fakad.

Friedrich Geist:

Mindenkinek érezni kellene
A hajlamot magában arra, hogy
A misztikusok útját
Valójában megértse.
Számomra úgy tűnik:
Az igazság helyett a tévedéshez
Jut el, aki midőn törekszik bármire,
Lelkében már előre képet alkot
Arról, ami felé törekszik.
A misztikusokról azonban
Azt mondják, hogy úgy állnak kapcsolatban
A céljukkal, az igazsággal,
Mint az, aki a szép kilátást
A hegytetőn óhajtja megtalálni.
Megvárja míg a csúcsra feljutott,
Nem fest előre képet arról,
Mi útja végén tárul majd elébe.

Ferdinand Reinecke: 

Ne kérdezzük most, hogy az ember
Mely álláspontra helyezkedjen
Az igazsággal kapcsolatban.
A rendnek tagjai minden bizonnyal
Nem ezt akarják tőlünk hallani.
Fülemhez eljutott a híre annak,
Hogy egy egész különleges körülmény
Késztette most a rendet arra,
Hogy itt bennünket összehívjon.
Thomasiusnak, aki már sok éve
Egy szellemi áramlat követője,
Mely misztikus célok
Szolgálatában áll,
Most sikerült olyan tudásformákat,
Melyek iránt korunk bizalmat érez,
Kabátként ráakasztani a bölcsességre,
Mely állítólag a beavatottak
Számára megnyilatkozik.
Ezáltal aztán sikerült neki
Széleskörű elismerést kivívni
Oly írásoknak, melyek
A logikának látszatát mutatják,
Holott csak misztikus ábrándozások.
Elismert kutatók is lelkesednek
A híradásért, melyet ő hozott,
S hozzájárulnak hírnevéhez,
Mely veszedelmesen növekszik.
És a beavatottak
Most félnek e hatástól,
Mert szétrombolja azt a véleményt,
Hogy minden bölcsesség e Földön
Kizárólag csak nékik adatott meg.
Ezért amit Thomasius hozott,
Azt igyekeznek védelmükbe venni,
Így azt a látszatot akarják kelteni,
Minthogyha már régen tudnának arról,
Hogy ezen híradásnak a világban
Tervszerűen meg kell jelennie
Az ő művük szolgálatában.
Ha sikerül nekik bennünket itt most
A köreikbe ravaszul befogni,
Kihirdetik majd a világnak:
Thomasiust bölcs sorshatalmak küldték,
Hogy az ő híradását
Világjelentőségében felfogja
Az egyszerű értelmű ember is.

Casper Stürmer:

Az hogy a misztikusok iskolája
Még most is oly merész, hogy jogot formál
Az emberek vezetésére,
Csak azt mutatja, mily kevéssé tiszteli
Mindazt, amit a józan értelem
Meghódított az emberek javára
Mióta bizonyítottnak tekinthető,
Hogy a természet és a lélek
Mechanikusan magyarázható.
Nyomasztóan hat a szabad gondolkodóra,
Hogy egy világos fő, mint doktor Strader
A misztikus tévhit felé hajolhat.
Annak, ki a mechanikus erőknek
Ilyen magas fokon a mestere,
Be kéne látni, mily nagyon szükséges
A lélektudomány számára is,
Az, hogy kiirtsunk minden misztikát.
Beláthatná abból a tudományból,
Amely hamis, s melyet Thomasius
Hirdet jelenleg a világnak,
Hogy a legélesebb elmének is
A féktelen fantázia lehet vezére,
Ha áldozata lesz
A misztikus káprázatoknak.
Hogyha Thomasius az alkotásra
Úgy készült volna fel,
Hogy misztika helyett
Természetes gondolkodását
Művelte volna ki fegyelmezetten,
A képességei minden bizonnyal
A tudomány néhány nemes gyümölcsét
Érlelték volna meg.
Azon az úton, melyen járt, azonban
Nem bontakozhatott ki más,
Csak végzetes, veszélyes tévedés.
Egy ilyen tévedést
A szellemi szövetség,
Hogy céljait elérje,
Esetleg hasznosnak találhat.
Elismerést hoz nékik annak látszata,
Hogy az, miről az emberek lelkükben
Megismerés gyanánt csak álmodoznak,
Most immár tudományosan
Bizonyításra lelt.

Georg Wahrmund:

Ha lehetséges az, hogy valaki
Ilyen szókat kiejtsen, melyeket
Fájdalmasan kellett most hallanunk,
Csak azt mutatja, hogy korunkban
Milyen kevéssé fejlődött ki még
Az oly belátás, mely a szellemi
Élet gyümölcseként mutatkozik meg.
Vessük pillantásunk elmúlt korokra,
S nézzük mi élt az emberek szívében
Mikor a most virágzó tudománynak
Csirája sem volt még található.
Akkor majd azt találjuk,
Hogy ez a misztikus szövetség
Oly tettet készül végrehajtani,
Mely a világ tervében meg van írva.
A nagy mű várható volt már, amelyet
Thomasius sikerrel megteremtett.
Új az az út, melyen a szellem fénye
Belőle emberlelkeknek világit.
De minden, műiben benne élt e fény,
Melyet régebben is már bármikor
Az ember itt a Földön megteremtett.
Hol kell keresnünk forrását e fénynek,
Amely világított, habár a lelkek
Nem tudtak róla semmit?
Hogyha a jeleket nyomon követjük,
Úgy eljutunk a misztikához,
Amely a szent helyek mélyén honos volt
Azon korokban, amikor az embert
Még nem az értelem vezette.
A szellemi szövetség,
Amely bennünket összehívott,
Azt óhajtja, hogy a misztika fénye
Sugározzon reá a műre,
Amely merészen megkísérli
Az emberi gondolkodással
A szellemi megismerést kivívni.
És mi, kik e sorsdöntő pillanatban
E szent helyen időzhetünk,
Elsőkként láthatjuk majd
Mint nem-beavatottak,
Amint átpattan az isteni szikra
A szellemi magaslatokból
A lelki mélységekbe.

Marie Kühne;

Thomasiusnak nincs szüksége
Arra a védelemre,
Amelyet a Rózsakeresztesek
Akarnak néki nyújtani,
Ha képes arra, hogy lefesse
Komolyan, tudományos módszerekkel
A lélek útját, mely sok földi léten,
S a szellemi világon át vezet.
Thomasius tettével
Megnyilvánult a szellem fénye,
Amelyhez a misztikus templomok
Akarnak elvezetni,
Azok számára is, kiknek belépni
Ilyen helyekre még nem adatott meg.
Thomasiust megilleti
Az az elismerés,
Amelyben máris oly sok része volt,
Mert ő megadta a gondolkodásnak
Azt a szabadságot, amelyet
A misztikusok iskolái
Meg akarnak tagadni tőle.

Hermina Hauser:

A rózsakeresztesek a jövőben
Az embereknek emlékezetében
Élhetnek már csupán.
Amit e pillanatban felidéznek,
Aláássa a templomuk alapját,
Erőinek ha tudatára ébred.
A szent helyeket ők ezentúl
Az értelemmel és a tudománnyal
Akarják bátran egyesíteni.
Ezért Thomasius, kinek jelenleg
Oly készséggel nyitják meg templomuk,
Utókorunk szemében
Legyőzőjüknek fog számítani,,

Doktor Strader:

Szememre hányták azt a véleményem,
Hogy helyesen cselekszik az, ki kész
A misztikus szövetséggel karöltve
Segíteni Thomasius művét.
Nyomasztónak találta nézetem
Az egyik hozzászóló,
Hisz tudnom kellene, milyen veszélyes
A misztika azok számára, kik
A léleknek valódi kutatói.
Magam viszont e szellemi irányzatot
Legérthetőbbnek épp akikor találtam,
Ha teljességgel átadtam magam
Annak a lelki hangulatnak,
Amely a magam által alkotott
Gépekkel összekapcsolt.
A mód, ahogy művemmel szemben álltam,
A szent helyek lényegét megmutatta.
Munkám közben gyakran gondoltam arra,
Hogy mit jelenthetek azoknak,
Akik pusztán csak azt szeretnék tudni,
Hogyan működnek azok az erők.
Miket beleplántáltam gépeimbe,
És mit jelenthetek másrészt azoknak,
Kiknek egész benső mivoltomat
Szeretettel kitárhatom.
Ily gondolatoknak köszönhetem,
Hogy számomra a misztikus tanoknak
Igaz mivolta megmutatkozott.
Így hát bár nem vagyok beavatott,
Tudom, hogy a beavatási helyeken
Szeretettel nyilatkozik meg
Az Isteneknek lelke
Az emberek lelkének.

Katharina Ratsam:

A Strader doktor által most kimondott
Nemes szavak e szent helyekkel kapcsolatban
Kétségtelen szíves fogadtatásra
Számíthatnak azok lelkében is,
Akiknek bár távol kellett maradniuk
A kaputól, melyen csupán
Beavatottak léphetnek be,
De akik már megismerkedtek azzal,
Mit e beavatottak hírül adnak.
Atyáink még hajlottak arra,
Hogy azt higgyék, hogy a valódi fénynek
A misztikusok ellenségei.
Ez érthető, hiszen lelküknek
Még sejteni sem volt szabad,
Mit rejtettek e templomok
Titokzatos módon magukban.
Ma már ez nincsen így.
A misztikusok fényüket
Már nem zárják el teljesen,
Már mindazt hírül adják a világnak,
Mit tudniuk szabad azoknak is,
Kik nincsenek még beavatva.
Sokan, akik megkapták már e fényt,
S életre is keltették önmagukban,
Lelkükben oly erőket
Éreztek ébredezni,
Melyek korábban álomba merülve
Csak öntudatlanul
Hatottak bensőjükben.
(Három kopogás hallatszik.)

Felix Balde:

Ím jönnek már e helynek urai,
Meghallhatjátok most szavaikat.
Megérteni azonban,
S fényként érezni önmagukban
Azon lelkek fogják csupán,
Akik nem engedik meg,
Hogy elfogultság elvakítsa őket.
És a beavatottak ereje
Most majd hatalmasan mutatkozik meg
Azoknál, kiknél jóakaratot
S olyan szívet talál,
Mely hajlandó a tévhitet feladni,
Ha az igazság küldi sugarát; .
De teljesen hatástalan marad
Oly lelkeknél, ahol az akarat
A tévhitben már megkeményedett,
S így az igazságérzetet kiölte.

Ferdinand Heinecke:

Ilyen, szavakat forgathat lelkében
Ki saját bensőjébe néz,
Hogy megismerje önmagát.
De amikor e misztikus szövetség
Jelentkezik, jobban teszi az ember,
Ha azokat a híradásokat
Tekinti csak, mik a történelemben
Hitelesen származtak át reánk
E testvéri közösségekről.
És ezek azt mutatják, hogy sokan
Engedték, hogy becsalogassák őket
Beavatási templomukba,
Mikor titokzatos szavakkal
Adták hírül, hogy templomukban
A lélek az alacsonyabb fokokról
A bölcsesség magas fokéra jut,
S a szellemi látást eléri végül.
S az, aki engedett e csábításnak,
Megtudta, hogy alacsonyabb fokon
Jeleket nézegethet,
S aztán gondolkodhat tartalmukon.
Remélhette, hogy felsőbb fokokon
A jelképek jelentése és ezzel együtt
A bölcsesség előtte majd lelepleződik.
De fel kellett ismernie,
Ha eljutott a magasabb fokokra,
Milyen kevés az, mit a mesterek
E jelképekről tudtak.
És jelentéktelen szavak csupán,
Mit a világról és a létről
Kinyilatkoztatás gyanánt közöltek.
Ha el nem kábították e szavak,
S ha hiúsága nem tartotta fogva,
Üzelmeiknek hátat fordított.
Jó volna tán, hogyha e pillanatban
Az épületes szavakon kívül
Hajlandók volnánk meghallgatni azt is,
Miről tudósit a történelem.
(Ismét három kopogás hallatszik.)

(Belép Hilarius Gottgetreu, a misztikus szövetség nagymestere. Őt követi Magnus Bellicosus, a második preceptor, Albert Torquatus, az első ceremóniamester és Friedrich Trautmann a második ceremóniamester. A már itt lévő személyek szétválnak és a terem két oldalán csoportosulnak.)

Friedrich Trautmann, a második ceremóniamester:

Kedves barátaim! E pillanat,
Mely ősi templomunk szent ajtajánál
Most titeket velünk először egyesit,
Jelentőségteljes nektek, s nekünk.
Hogy hívó szóval forduljunk felétek,
Szigorúan parancsolták minekünk
Azon jelek, amelyeket
A földi történések bölcs tervében
Nagymesterünknek látni volt szabad.
E tervben kétséget kizárón meg van írva,
Hogy most kell összekapcsolódnia
Szent templomunk bölcsességet sugárzó
Szolgálaténak és az általános
Mindennapi emberi értelemnek,
Amely a misztikus utat kerülve
Kiván az igazsághoz eltalálni.
A kozmikus tervben látott jelek
Őnéki azt is megmutatták,
Hogy akkor válhat csak valóra mindez,
Hogyha előbb egy oly ember jön el,
Aki csupán az ész és értelemre
Épült tudást olyan formába önti,
Hogy az meg tudja érteni valóban
A szellemi világot.
Ez immár megtörtént. Thomasius
Képes volt arra, hogy a tudománynak,
Melyet korunk kíván, oly művet adjon,
Mely a szellemi értékek terén
Saját nyelvén szolgál bizonyítékkal.
Ilyen bizonyítékok eddig
Csak a beavatási templomokban,
Csak misztikus úton voltak találhatók.
E mű legyen most a szoros kapocs,
Amely a szellem életében
Tivéletek bennünket összeköt.
E műből majd megtudhatjátok azt is,
Hogy tanaink szilárd alapon állnak.
Ez majd erőt ad nektek, hogy mitőlünk
Hajlandók lesztek elfogadni
Az oly tudást is, mely az embereknek
Csak misztikus úton nyilatkozik meg.
Így majd elevenen, s gyümölcsözőn
Kibontakozhat az az élet,
Mely szépen összefűzi
Beavatásunk hagyományait
Az általános értelemmel.

Magnus Bollicosus, a második preceptor:

Testvérem hírül adta néktek:
Jelentős kozmikus jelek
Indítottak bennünket arra,
Hogy templomunknak küszöbére hívjunk.
E meghívás okát a Mesterünk
Majd mélyebben megindokolja.
De énreám hárul a feladat,
Hogy arról a nagy emberről beszéljek,
- Amennyiben ez szükséges talán -
Kinek műve itt minket egyesített.
Thomasius a festészetnek élt,
Amíg egy belső szellemi sugallat
A tudomány felé nem fordította.
Tehetsége a művészet terén
Akkor tudott csak jól kibontakozni,
Mikor olyan körökbe lépett,
Ahol valódi misztikának éltek,
S melyek a nagy mesterhez elvezették,
Ki a valódi bölcsességnek útját
Őnéki megmutatta,
És ő a szellemi látás felé
Első lépéseit így megtehette.
Ekkor a szellemi magaslatokban
Átélve önmagát a teremtő erőkben,
Oly képeket volt képes festeni,
Amelyek lényekként hatottak.
Míg minden más művész az ő helyében
Erőit arra korlátozta volna,
Hogy e területen, amelyre lépett,
A legmagasabb célokat kitűzze,
S azok elérésére törekedjen,
Ez őt csupán csak arra indította,
Hogy megszerzett tudását
Az emberek javára
A legnagyobb mértékben hasznosítsa.
Világossá vált őelőtte:
A szellemtudományt csak úgy lehet
Valóban jól megindokolni,
Hogyha a tudomány iránti érzék
S a szigorú gondolkodás
A művész szelleme segítségével
Megszabadul a merev formaságtól,
S a világgal rokon, valódi
Belső lét-élménnyé erősödik.
Ezért Thomasius művészetét,
Mely az ő lényét szolgálhatta volna,
Feláldozta készségesén
Az emberiség szellemének.
Ismerjétek meg hát barátaim
E férfi lényét, és megértitek,
Miért hívott a misztikus szövetség;
S többé nem késlekedtek
A hívó szót követni.

Hilarius Gottgetreu, a nagymester:

Azon szellem nevében,
Ki a lelkeknek megnyilatkozik
E szent helyen,
Jelenünk meg e pillanatban
Oly emberek előtt, akiknek eddig
Nem volt szabad meghallani
A titkon itt felcsendülő szót.
Az őskezdetben még azon hatalmak,
Kik földi létünk céljait kitűzik,
Nem nyilatkozhattak meg fénnyel telten
Minden embernek.
Mert mint ahogy a gyermektestben
A tudást hordozó erőknek
Lassanként kell megérlelődniük,
S megnövekedniük, hát éppen úgy kell
Az emberiségnek is mint egésznek
Kibontakoznia a földi létben.
Először tompaságban éltek
A lelki ösztönök, melyeknek
Méltóvá kellett válni arra később,
Hogy meglássák a szellem fényét,
Mely a magas világokból sugárzik.
Ezért a földi idők kezdetén
A magasrendű lét honából
Magasztos szellemlényeket leküldték,
Hogy bölcsen ők vezéreljék az embert.
Ezek a misztika szent helyein
Kibontották a szellemi erőket,
S ezek titokzatosan áthatották
A lelkeket, amelyek mit se tudtak
A magas lényekről, akik vezették.
És később már az emberek köréből
Kiválaszthattak a bölcs mesterek
Oly tanítványokat maguknak,
Akik lemondással telt életükkel
És megpróbáltatások árán
Megérlelődtek a beavatásra
A misztikus célokba, s bölcs tanokba.
S midőn később az első mestereknek
Ily tanítványai már megtanulták
E nemes kincsek méltó ápolását,
Magasztos tanítóik visszatértek
Saját világaikba.
Az Isteneknek tanítványai
Aztán az emberek köréből
Választottak utódokat maguknak,
Hogy gondozzák a szellem kincseit.
És így ment ez tovább sok emberöltőn.
Így hát minden valódi okkult iskola
Abból az elsőből ered,
Amely magasztos szellemektől származik.
Mi is alázattal ápoljuk itt azt,
Mit örökül hagytak reánk atyáink.
Sosem fogunk beszélni érdemekről,
Miket szolgálatunkkal megszereztünk,
Csak a magasztos szellemi hatalmak
Kegyelméről, akik közvetítőket
Választanak a gyenge emberekből
És rájuk bízzák mind a kincseket,
Melyek az emberek lelkében
A szellem fényét megszülik.
A mi feladatunk jelen korunkban,
Kedves barátaim, hogy számotokra
Megnyissuk az utat,
Mely e kincsekhez elvezethet.
A kozmikus tervben sokat ígérő
Jelek mutatkoznak meg erre nézve
A szellemi látó szemének.

Ferdinand Reinecke:

A távoli világokból merítitek
Az érveket, amelyek azt mutatják,
Hogy egyesülnünk kell tivéletek,
S ezáltal kell elősegítenünk,
Hogy az a mű, melyet Thomasius
Ajándékként a világnak hozott,
Elérje majd kellő hatását.
De bármi szépen, hangzik is
Amit beszéltek,
Az egyszerű emberszívekben
Nem tudja túlharsogni azt a véleményt,
Hogy ez a mü majd hatni tud magától is,
Ha azt tartalmazza, amire éppen
Szüksége van az emberek lelkének.
Jelentőssé kell válnia azáltal,
Hogy benne tudományos érvek
És nem a misztikus tanok
És érvek támasztják alá
A szellemről való tudást.
S hogyha mindez valóban így van,
Mért volna az a mű számára hasznos,
Ha misztikusok tetszéssel fogadnák
És nem saját értékei
Egyengetnék az útját?

Albert Torquatus, az első ceremóniamester:

A tudomány, melyet Thomasius
Oly jól megindokolva
Tár most fel a világnak,
Se nem nyerhet, se nem veszíthet azzal,
Hogy ti vagy mi azt elismerjük-e.
De az elismerés az embereknek
Segíthet majd az útra rátalálni,
Amely a misztikához elvezethet.
Feladatát csak félig látja el,
Ha cél akarna lenni és nem út.
De most már rajtatok fog állani,
Megértitek-e vagy sem:
Eljött az óra, hogy az értelemmel
A misztikus utakat összekössük,
S a szellem életének a világban
Ily módon adjuk át azt az erőt,
Amely csak úgy lehet hatékony,
Hogyha a kellő pillanatban
Jut megnyilatkozásra.