"Krisztus nem csupán az, akire az ember feltekint, akinél mintegy vigaszt talál, hanem a nagy előkép, akit utánozni kell, ahogy a halált legyőzi."
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció
<< Vissza



Négy misztériumdráma (48)

4. kép

Ugyanaz a táj, mint a második és harmadik képben. Az irodafőnök és Romanus sétaközben megállnak és beszélgetnek.

Irodafőnök:

Ön Gottgetreu misztériumbeli
Barátait jól ismeri,
S olyan okos embernek tartom önt,
Akiben mindig megvan az erő
A biztos ítéletre,
Akár a külső munkásság, akár
A misztikus élet igényli ezt.
Így nagyra becsülöm a véleményét.
De hogyan értsem azt, amit most mondott?  -
Helyesnek tartja, hogy Strader barátai
Maradjanak a szellemi világban,
Látó erőiket ne használják még
A fizikai alkotáshoz.
Strader számára ugyanez az út
Miért ne lenne éppolyan veszélyes?
Szerintem az ő szellemi mivolta
Bizonyságot tesz arról,
Hogy természeti démonok
Vakítják őt olyankor el,
Mikor hatalmas vággyal
Utat keres a külső életműben
A tettei számára.  
Az okos misztikus jól tudja azt,
Hogy bensőjében kell először
Erőit felvértezni arra,
Hogy ellenállást fejtsenek ki
Ez ellenségek ellenében.
De úgy tűnik, hogy Strader
A szellemi útján haladva
Nem érett még meg arra, hogy meglássa
Az ilyen ellenségeket.

Romanus:

De nem hagyták el ot még
A jó szellemi lények,
Kik az oly emberlelkeket vezérlik,
Akik egészen kívül állnak még
A szellemi világon. -
Ezek a szellemek eltávolodnak
A misztikustól, hogyha ez
Oly lényekkel szövetkezik.
Kik az ő szellemi mivolta
Szolgálatában állnak.
Határozottan érzem Strader jellegében,
Hogy énjének a természeti démonok
Erőik jó gyümölcsét adják,

Irodafőnök:

Csupán az érzései késztetik
Önt arra, hogy Straderben
Jó szellemeket véljen felfedezni.
Sokat kíván ön, s túl kevés, amit nyújt.

-

E szellemeket kell hát megkérdeznem,
Ha a jövőben e helyen kívánok
Működni, hol sokáig szolgálhattam
A munka értelmének,
És annak az igaz szellemnek,
Mely Gottgetreu atyjához kapcsolódott,
S melyet sírjából most is hallok én még
Habár az ifjú Gottgetreunál
Süket fülekre lel!
Mit szól e derék férfi szelleme
E zűrzavaros szellemlények láttán,
Kiket fia igyekszik
A házába behozni?
Én ismerem e szellemet,
Aki kilencven évig élt testében.
Tőle tanultam meg a munka
Valódi titkát, amikor még
Ő állt az üzem élén,
Amíg fia misztikus templomokba
Lopózkodott.

Romanus:

Barátom, hát nem tudja rólam,
Mily nagyra becsülöm e szellemet?
Minden bizonnyal néki szolgált
Az idős férfiú, akit ön joggal
Választott példaképül.
Az én törekvésem hasonlóképpen
Gyermekkoromtól mindmáig csak az volt,
Hogy én is őt szolgáljam.
De belopóztam én is
Ezekbe a misztikus templomokba,
S elültettem híven, mit adni tudtak,
A lelkem legmélyére.
Ám értelmem a templom hangulatát
A kapunál magáról levetette,
Midőn az életbe kilépett.
Jól tudtam, hogy e hangulat erőit
Így vihetem legjobban át a földi létbe.
De a templomból elhoztam magammal
A lelkemet a földi munkásságba,
S őnéki az a jó, ha nem zavarja
A földi értelem.

Irodafőnök:

És önnek az a véleménye,
Hogy Strader szellemi természete
Ha csak távolról is,
Hasonlít az önéhez?
Szabadnak érzem ön mellett mindig magam
Azoktól a szellemlényektől,
Akiket Strader hoz magával.
Jól érzem én, ha tévelyegve szól,
Mint ömlenek szavából és lényéből
Mozgékony, eleven elemi szellemek.
Mi általuk így megnyilatkozik,
Az érzékekkel fel nem fogható.
És épp ez az, mi tőle elriaszt.

Romanus:

Barátom, e szavak mélyen szíven találtak.
Amint Straderhez közelebb kerültem,
Éreznem kellett, hogy a tőle hallott
Gondolatok különleges erővel
Vannak megáldva.
Minthogyha a sajátjaim volnának,
Úgy hatoltak belém.
És egy napon ezt mondottam magamnak:
Hátha a lelked nem magadnak,
Hanem neki köszönheti erőit,
Amelyek téged férfivé érleltek!
És ezt az érzést nem soká követte
A második:
Hogy hátha egy korábbi földi létből
Ered a tartozásom mindazért,
Ami használhatóvá tesz ma engem
Az életben való munkálkodásban
És az emberiség szolgálatában?

Irodafőnök:

Ez az, mit nála én is érzek. -
Ha közelebb kerül hozzá az ember,
Lelkét erősen megragadja
Az a szellem, amely hat általa.
Ha áldozatul eshetett neki
Még az ön erős lelke is,
Hogyan védhetném én meg az enyémet,
Ha véle a munkában társulok?

Romanus:

Az már önön múlik, hogy megtalálja
A helyes módját annak,
Hogyan viselkedjék vele.
Strader hatalma nékem meg nem árthat,
Én úgy hiszem, mióta
Elgondolkodtam arról,
Hatalmát mint vívhatta ki.

Irodafőnök:

Kivívta, - ő maga, - hatalmát, - őn felett, -
Hatalmat - ő, az álmodó -
Ön, az életművész felett!

Romanus:

Ha megkockáztatnánk a feltevést.
Hogy Straderben ma olyan szellem él,
Ki egy korábbi földi életében
Ritka lelki magaslatokhoz ért el,
És sok olyat tudott,
Mit abban az időben
A többi ember meg sem sejthetett,  
Akkor nem volna lehetetlen az sem,
Hogy szelleméből egykor
Gondolatok születtek
És megtalálták aztán útjukat
Az általános emberi életbe,
S így a hozzám hasonló emberek
Kifejleszthették általuk
Rátermettségüket.
Lehetséges, hogy az, mit gondolatként
Ifjúkoromban a környezetemből
Magamba szívtam,
Ettől a szellemtől ered.

Irodafőnök:

De megengedhetőnek tartja-e,
E gondolatokat, melyek valóban
Értékes életbölcsességek,
Kimondottan Straderrel kapcsolatba hozni?

Romanus:

Ábrándozó volnék, ha ezt csinálnám.
Behunyt szemmel nem szövök álmokat
Az életre vonatkozó tanokról.
A felmerülő gondolataimról
Csak úgy tűnődve elmerengeni
Sohase volt szokásom.
Nyitott szemekkel nézem Stradert,
Miként nyilvánul meg e férfi lénye,
Őrajta mindent figyelembe véve,
Még azt is, ami terméketlen benne,
Jól megfigyelve, milyen ő;
S tudom, hogy így kellett ítélnem
Az adottságai tekintetében,
Miként ezt az imént is tettem.
Minthogyha már sok száz évvel korábban
Előttem állott volna ő,
Úgy érzem most e férfit
Mint szellemi valóságot
Előttem állni.
És hogy ébren vagyok - azt jól tudom. -
Én Gottgetreu mellett fogok majd állani;
S az fog történni majd, minek történni kell.
Ön is gondolkozzék el Gottgetreu
Életbevágó tervein.

Irodafőnök:

Az én számomra fontosabb az,
Hogy arról gondolkozzam el,
Amit most ön közölt velem.

(Romanus és az irodafőnök tovább sétál. A másik irányból Johannes jön gondolataiba mélyedve és leül egy sziklára. Johannes előbb egyedül, majd Éteri Hasonmása, Johannes Ifjúságának Szelleme, végül a Küszöb Őre.)

Johannes (egyedül):

Csodálkoztam, mikor Capesius
Elárulta, hogy lelkem benső élete
Miként mutatkozott meg
Szellemi látásának.
Így elhomályosulhatott,
Ami pedig már megmutatkozott
Sok év előtt világosan nekem!  
Hogy minden, ami csak
Az emberi lelkekben él,
Tovább hat a szellemi külvilágban:
Régen tudom már, - mégis elfeledtem.
Amikor Benedictus megmutatta
Az utat, melyen eljutottam
Az első látásokhoz, szellememben
Gapesiust és Stradert láttam
Más életkorban, képszerűn, világosan.
Láttam, milyen hullámokat ver
Gondolkodó erőik szövedéke
A világlétben. - Mindezt jól tudom, -
És mégsem tudtam akkor,
Mikor Capesius révén láttam meg ezt.
Aludt énbennem az a lét,
Mely a dolgok tudója.
Jól tudtam azt is, hogy Capesiussal
A régmúlt földi életekben
Szorosan kapcsolódtam, -
Abban a pillanatban mégsem tudtam.
Hogy őrizhetném meg tudásomat?

(Egy hang a távolból, Johannes Éteri Hasonmásának hangja):

Saját lényünknek
Elvarázsoltsága.

Johannes:

S az éber álmodás
Feltárja a lelkeknek
A saját lényük
Elvarázsoltságát.

(Míg Johannes ezeket mondja, Éteri Hasonmása közeledik hozzá. Johannes nem ismeri meg, azt hiszi, hogy „a másik Philia” az.)

Johannes:

Megint itt vagy tehát, rejtélyes szellem,
Ki lelkemnek igaz tanácsot adtál.

Éteri Hasonmás:

Johannes, ébredésed
Mindaddig csak illúzió marad,
Míg meg nem váltod te, saját magad
Az árnyat, melynek elvarázsolt létét
A te vétked teremti meg.

Johannes:

Immár másodszor mondod ezt nekem.
Én követem szavad. -
De mondd, hogyan tegyem.

Éteri Hasonmás:

Engedd, hogy az árnyak honában éljen,
Mi énedben számodra elveszett.
De világítsd meg szellemi fényeddel.
Hogy ne kelljen szenvednie.

Johannes:

Az árnyék-lényt ugyan elkábítottam,
De le nem győztem; így árnyak között
Mint elvarázsolt árnylény kell hogy éljen
Míg véle újra egyesülhetek.

Éteri Hasonmás:

Add hát nekem most át
Mindazt, mivel e lénynek tartozol;
A szeretet erőit,
Amelyek hozzá űznek,
A szív reményét, melyet ő fakasztott,
Az élet frissességét,
Mely ott rejtőzik benne,
A régmúlt földi életek gyümölcseit,
 Amelyeket az ő létével együtt
Elvesztettél; ó add át mind nekem;
Én elviszem hozzá hűségesen.

Johannes:

Tudod hozzá az utat? - Ó mutasd meg.

Éteri Hasonmás:

Mikor te a szellem szféráiba
Emelkedtél fel, akkor én
Még el tudtam hozzá hatolni
Az árnybirodalomba; ám mióta
A vágyerők elcsábítottak téged,
S törekvésed feléjük fordítottad,
Kialszik az erőm, ha keresem.
De hogyha követed tanácsomat,
Úgy újra megteremthető lesz
Ez az erő,

Johannes:

Ígértem: megteszem, amit kívánsz. -
És most, rejtélyes szellem,
Lelkemnek teljes erejével
Ismét megígérem neked.
De ha így meg tudod találni
Az utat, mely hozzá vezet,
Kérlek, mutasd meg nékem is
E sorsdöntő érában.

Éteri Hasonmás:

Most megtalálom, ámde téged
Nem tudlak hozzá elvezetni,
Csak lelki szemeidnek
Tudom most megmutatni azt a lényt,
Akit vágyad keres.
(Megjelenik Johannes Ifjúságának Szelleme.)

Johannes Ifjúságának Szelleme:

Szeretnék mindig kapcsolatban állni
E szellemmel, kinek szabad volt
Megnyitni lelki szemedet,
Hogy így látó szemeddel megtalálhass,
Ha a szellemi törvények szerint
Neked majd megmutatkozom.
De ismerned kell ezt a szellemet
Igaz valóságában.
Akinek oldalán most állni látsz.

(Johannes Ifjúságának Szelleme eltűnik; Johannes számára most válik felismerhetővé éteri hasonmása.)

Johannes:

Nem a rejtélyes szellem; - másik énem?

Éteri Hasonmás:

Kövess most engem - hiszen megígérted; -
Uramhoz kell vezesselek.
(Megjelenik a Küszöb Őre és az Éteri Hasonmás mellé áll.)

A Küszöb Őre:

Johannes, hogyha ezt a szellem-árnyat
Ki akarod ragadni
A lelkeket fogságban tartó
Varázsvilágból,
Úgy öld meg vágyaid,
Amelyek elcsábítanak.
A nyom, melyet követsz, elvész előled;
Míg vágyakkal akarsz azon haladni.
A küszöböm mellett kell elhaladnod,
De itt magas lények akaratából
Összekuszálom szellemi látását
Annak, akinek vágyak élnek
A szellemi tekintetében,
Amelyet itt reám kell vessen
Még mielőtt megengedtetnék néki,
Hogy lássa az igazság tiszta fényét.
(Arimán megjelenik)
Pillantásodban téged tartalak fogva,
Amíg vágyakkal közeledsz felém.
Csak káprázatként látsz meg engem is
Ha vágyad elvakít miközben nézel,
Ha lélektestként szellemi békesség
Nem válik úrrá lényeden.
Vigyél erőt az ismert mantramokba,
Hogy szellemi erőik
Megszállottságodat legyőzzék.
Ismerj meg aztán engem vágyad nélkül;
Így látod lényem igazi alakját.
És nem kell már megtiltanom neked,
Hogy szabadon tekints
A szellemi világba.

Johannes:

Te is káprázatként mutatkozol csak…?
T e is…, akit a többi lény előtt
Először kell meglátnom
Igaz valóságában
A szellemi világban.
Hogyan tudjam meg,
Hogy mi a valóság,
Hiszen amint tovább jutok,
Csak egyetlen valóságot találok:
Hogy egyre sűrűbbé teszem
A tévhitet magamban.

Arimán:

Ne engedd, hogy egészen megzavarjon.
Hűséges őre a küszöbnek ő,
Bár most olyan ruhát öltött magára,
Amelyet már előbb te
A régi borzongások emlékéből
Magad toldoztál össze szellemedben.
Hozzád mint művészhez nem illene,
Hogy a rossz drámák stílusában
Formáld meg őt.
Ezt később majd jobban fogod csinálni.
A léleknek azonban még a torzkép
Is jó szolgálatot tehet.
Nem is kíván nagy erőfeszítést
Tenéked megmutatni,
Hogy most még csak mi ő.
Meg kellene figyelned,
Hogy hogy beszél a Küszöb Őre:
Elégikus a hangja,
Túl sok benne a pátosz. -
Mindezt ne engedd meg neki,
Akkor majd megmutatja.
Ki az, kitől ma még
Túlságosan is sokat kölcsönöz.

Johannes:

Szavainak tartalma is becsaphat?

Éteri Hasonmás:

Ne kérdezd Arimántól ezt,
Hiszen csak mindenfajta ellentmondás
Az, ami néki örömet szerez.

Johannes:

Kit kérdezzek hát?

Éteri Hasonmás:

Kérdezd csak magadtól.
Saját erőmmel vértezlek fel téged,
Hogy éber állapotban
Találd meg azt a részedet magadban,
Melynek szabad meglátni azt,
Ami után nem ég a vágy tebenned.
Erősítsd meg magad.

Johannes:

Saját lényüknek
Elvarázsoltsága ...
Saját lényemnek elvarázsolt léte
Add hírül azt nekem, mi az.
Ami után bennem nem ég a vágy.
(A Küszöb Őre eltűnik; az ő helyén Benedictus és Mária jelenik meg.)

Mária:

Úgy látsz most engem is, csak káprázatként,
Mert látásodhoz vágyak kapcsolódnak.

Benedictus:

És lélektestként szellemi békesség
Nem vált még úrrá lényeden.
(Az Éteri Hasonmás, Benedictus és Mária eltűnik.)

Johannes (egyedül):

Ők, Benedietus s Mária - az Őr?
Hogyan jelenhetnek meg
A Küszöb Őreként előttem?

-

Bár már sok éve nálatok vagyok,
Saját lényemnek elvarázsolt léte
Szigorúan követeli: keresselek.
(Balfelé távozik. Jobbról Strader, Benedictus és Mária jön.)

Strader:

Önökkel szellemi közösség kapcsol össze,
S saját lényemnek mély szakadékánéi
A lelki látásom Önöktől
Bölcs intelmekben részesült,
Amelyeket most még nem értek;
Továbbhatnak azonban lelkem mélyén
És biztosan megoldják
Az életem rejtélyeit,
Amelyek gátolnak törekvésemben.
Érzem magamban az erőt, amelyet
Az önök működése
A tanítványnak ad a szellem útján.
Így hát képes leszek majd teljesítni
A szolgálatokat, melyekre
Szükségük lesz a művei kapcsolatban,
Amelyet Gottgetreu akar
Az emberiségnek szentelni.
Bár nélkülöznünk kell Capesiust. -
Sosem tudják a többiek erői
Munkánkban őt helyettesíteni;
De majd történni fog,
Minek történni kell.

Benedictus:

Történni fog, minek történni kell.
E mondás megfelel érettségi fokának,
De nem talál visszhangra
A többi szellemi barátunk
Lelkének életében.
Thomasius nincs felkészülve arra még,
Hogy átvigye a szellemi erőket
A földi létbe, és ezért a műtől
Vissza akar vonulni ő is.
A sors jele mutatkozik meg rajta.
Nekünk valami mást kell most keresni.

Strader:

És nincsen Mária, s ön nincsen itt?

Benedictus:

Johannest kell most Máriának
Magával vinnie.
Hogy megtalálja az igazság útját
A szellemi világból
Vissza a földi létbe.
Ezt így kívánja most a komoly Őr,
Ki szigorúan őrzi
A két világ határát.
Nem állhat még ön mellé Mária.
Tekintse ezt annak biztos jeléül,
Hogy egyelőre ön
Nem tudja még valóban megtalálni
Az utat az anyagvilágba.

Strader:

Magamra kell maradjak céljaimmal!
Te voltál hát, magány,
Ki engemet kerestél,
Midőn ott álltam Felix Balde oldalánál?

Benedictus:

Ami körünkben megmutatkozott most,
Az sorsának folyásán megtanított
Oly szót elolvasnom a szellemfényben,
Mely eddig állandóan
Elrejtőzött előlem.
Önt oly lényekhez láttam kapcsolódni
Kik rossz hatást szülnének,
Ha már most alkotón avatkoznának
Az emberi tevékenységbe;
De a lelkekben ott élnek csirákként
Azért, hogy a jövőben
Megérlelődjenek a Föld számára.
Az ön lelkében láttam ily csirákat.
Az, hogy nem ismeri fel őket,
Javára válik önnek.
Ön által ismernek csak majd magukra.
De egyelőre el van zárva útjuk,
Mely az anyagvilágba átvezet.

Strader:

Bármit is mondjanak egyébként szavai,
Nekem csak azt mutatják,
Hogy engem a magányosság keres.
Neki kell majd valóban
Számomra megkovácsolni a kardot. -
A szakadék szélén, amelynél álltam.
Megmondta Mária.
(Benedictus és Mária kissé hátrább húzódik; Strader egyedül marad, megjelenik Theodóra lelke.)

Theodóra lelke:

A fényvilágokban majd Theodóra
Melegséget teremt.
Hogy szellemi kardod csapása
A lelki ellenségre
Erőteljes legyen.
(Theodóra eltűnik. Strader elmegy. Benedictus és Mária előrejön.)

Mária:

Bölcs tanítóm, sosem hallottam önt még
Strader fokán álló tanítványokhoz
Ily sorsdöntő szavakkal szólani.
Lelkének útja oly gyors lesz vajon,
Hogy e szók ereje javára válik?

Benedictus:

A sors irányított, ezért történt ez így.

Mária:

És hogyha nem lesz jótékony hatású
Ez az erő, nem fogja rossz hatása
Önt is érinteni?

Benedictus:

Hatása nem lesz rossz; de nem tudom még,
Hogyan nyilatkozik meg benne majd.
Látásom most olyan világokat
Keres fel, hol ilyen tanács
Világlik fel lelkemben;
De hogy hogyan hat ez majd,
Annak képét nem látom.
Elhal a látásom, ha megkísérlem,

Mária:

Látása elhal - elhal az öné -
A vezetőmé? -
Ki az, ki biztos látását kioltja?

Benedictus:

Johannes az, ki menekül vele
Világok messzeségibe;
Követnünk kell; - már hallom, hogy kiált.

Mária:

Hív bennünket - a szellem messzeségiből
Hangzik hívása; és e hangban
A távolból a félelem sugárzik,

Benedictus:

A mindörökké puszta jégmezőkről
Így hangzik misztikus barátunk
Kiáltása világok távolába,

Mária:

Az énemben a jég hidege ég.
Lelkemnek mélyén lángokat gyújt;
Gondolkodásomat elemésztik a lángok,

Benedictus:

A lelked mélyén lángol az a tűz,
Melyet Johannes gyújt magának
Világok dermesztő fagyában.

Mária:

A lángok futnak - s magukkal ragadják
Gondolkodásomat.

-

És ott a messzeségben, hol a lélek
A világ szélső partjáig jut el,
Heves harc dúl, - saját gondolkodásom
Hideg szellemi fénnyel vívja harcát
A semmi áramában.
Gondolkodásom meginog; - hideg fény,
Gondolkodásomból forró sötétség csap fel. -
Mi az, mi most
A sötét forróságból felmerül? -
Piros lángokban Énem tör - a fénybe; -
Világok jégmezőinek -
Hideg fényébe# -
(A függöny legördül.)

  Hiba és javítás beküldése... Megjelölés olvasottként