Az emberiség két jelentős dokumentumát vizsgáltuk meg ebben az előadássorozatban - legalább is jellemzőik rövid ismertetésével, ahogy ezt ez a néhány nap lehetővé tette és láttuk, hogy az emberiség fejlődésében milyen impulzusok működtek, hogy ez a két jelentős dokumentum, a magasztos Gita és a páli levelek létrejöhessen. Ami még fontos a megértésükhöz: meg kell határoznunk az alapvető különbséget a Gita és a páli levelek szellemisége között.

Azt mondtuk, hogy a Gitában azzal a tanítással találkozunk, amit Krisna adott tanítványának, Ardsunának. Ez a tanítás egy emberhez szól, egy ember kapta meg azt, mert alapjában véve, ahogy előttünk áll, ez egyfajta intim tanítás. Ugyanakkor azt mondhatjuk, hogy ma ez a tanítás mindenki számára megközelíthető, mert benne van a Gitában. Ez természetesen nem így volt akkor, amikor a Gita létrejött. Nem mindenkihez szólt, mert szóbeli közlés volt. Abban a régi korban a tanítók figyelembe vették a tanítványok érettségét, akikkel a tanítást közölték. Ezt az érettséget mindig tekintetbe vették.

Korunkban ez már semmilyen nyilvánosságra kerülő tanítás és oktatás vonatkozásában nem lehetséges. Olyan korban élünk, amelyben a szellemi élet bizonyos módon nyilvános lett. Nem mintha korunkban nem lehetne már szellemtudományt nyújtani, de ez ma már nem lehet azáltal szellemtudomány, hogy nem nyomtatjuk ki, vagy nem terjesztjük. Korunkban is van elegendő szellem- tudomány. Ilyen például Fichte tudományos tanítása, amely annak ellenére, hogy kinyomtatták, igazi szellemtudomány. Végül is Hegel filozófiája is titkos tanítás, mert kevéssé ismert, és számos olyan dolgot tartalmaz, ami miatt titkos tanítás marad. És korunkban ez számos esetben így van. Fichte tudományos tanítása és

Hegel filozófiája számos olyan egyszerű dolgot tartalmaz, ami miatt titkos tanításnak tekinthető, mert úgy vannak megírva, hogy a legtöbb ember nem érti, és egyszerűen elalszik, ha az első néhány oldalt elolvassa. Emiatt titkos tanítás marad. És korunkban sok mindennel úgy van, hogy az emberek azt hiszik, hogy ismerik. De nem ismerik, és ezért titkos tanítás marad. És alapjában véve sok minden titkos tanítás marad, ahogy a Gitában is, akkor is, ha a nyomtatás útján a legszélesebb körökben ismertté válik. Mert aki a Gitát ma a kezébe veszi, hatalmas kinyilatkoztatást láthat benne az ember belső világának fejlődéséről. De van, aki csak egy érdekes költeménynek tekinti, és minden fogalom és érzet, ami a Gitában kifejeződik, számára igazi trivialitássá alakul át. Mert nem szabad azt hinni, hogy ami a Gitában van, azt bárki is, ha el tudja mondani a Gita szavaival annak tartalmát, azt valóban feldolgozta magában és megérti, mert lehet, hogy az egész igen távol áll tőle. Így a Gita magasrendű tartalma számos vonatkozásban védelem az ellaposodás ellen.

Tény azonban, hogy a Gitában költői módon kifejezett tanítás olyan, hogy csak egyvalakinek szól, akinek úgy kell átélnie, hogy általa lelke felemelkedik, és végül a jóga urával Krisnával találkozik. Ez tehát individuális ügy, olyasmi, amit a nagy tanító egyvalakihez intéz. Más a helyzet, ha a páli levelek tartalmát nézzük ebből a szempontból. Ott azt látjuk, hogy minden közösségi ügy, minden alapjában véve a többségre irányul. Mert ha a Krisna- tanítás legbensőbb lényegét vesszük szemügyre, azt kell mondanunk: amit az ember a Krisna-tanítás útján átél, azt egyedi lelke szigorú elzártságában éli át. A Krisnával való találkozás csak az egyedi lélek vándorlása útján lehetséges, ha az ember visszatalál az emberiség ősi kinyilatkoztatásához és élményeihez. Amit Krisna adni tud, azt az egyedi lélek számára adja.

Annál a kinyilatkoztatásnál, amelyet a Krisztus-impulzus ad a világ számára, ez nem így van. A Krisztus-impulzus eleve olyan, hogy az egész emberiségre irányul, és a Golgotai Misztérium nem olyan cselekedet, ami csak az egyedi lélekre érvényes, hanem ha az egész emberiséget nézzük a földfejlődés kezdetétől a végéig, akkor, ami a Golgotán történt, az minden ember számára történt. Ez a legnagyobb mértékben közösségi ügy. Ezért kell, hogy a páli levelek stílusa, mindattól eltekintve, amit leírtunk, egészen más legyen, mint a Gitáé.

Képzeljük el elevenen Krisna Ardsunához való viszonyát. A jóga uraként úgyszólván egyedülálló útmutatást ad számára arra vonatkozóan, hogyan tud lelkében fokozatosan előre jutni, hogy őt megláthassa. Nézzünk meg ezzel szemben egy különösen jellegzetes helyet a páli levelekben, ahol egy közösség Pálhoz fordul, és azt kérdezi, hogy ez vagy az a dolog igaz-e, hogy helyes nézetet vallanak-e azzal szemben, amit Pál tanít. És a Pál által adott tanításban van egy hely, amelyet nagyságában, sőt még művészi stílusában is összehasonlíthatunk azzal, amit a magasztos Gitában találunk. A hang ugyanakkor egészen más, a lelki érzések egész más fajtája szólal meg. Ez az a rész, ahol Pál a korinthusiakhoz ír, arról, hogy milyen különbözőek az emberi adottságok, amelyek egy embercsoportban együttesen kell, hogy hassanak.

Krisna ezt mondja Ardzsunának: neked ilyennek és ilyennek kell lenned, ezt vagy azt kell tenned, akkor lelki létedben fokról- fokra felemelkedsz. A korinthusiakhoz írt levelében Pál pedig ezt mondja: egyikőtöknek ilyen adománya van, a másiknak olyan, a harmadiknak amolyan, és ha harmonikusan együttműködtök, a- hogy az emberi test tagjai, akkor ez szellemileg egy egészet eredményez, amit Krisztus szellemileg teljesen át tud hatni. Pál tehát a figyelmet az emberekre irányítja, akik együttműködnek, azaz, a többségre. És jelentősebb alkalmakkor a többség felé fordul. Ott ugyanis, ahol az úgynevezett nyelveken való szólásról beszél.

Mi ez a nyelveken való szólás, amivel ebben a páli levélben találkozunk? Nem más, mint egy régi szellemi adomány maradványa, ami megújult módon jelenik meg újra a jelenkorban, de teljes emberi tudattal. Mert ahol a beavatási módszerünkben az inspirációról beszélünk, ott arról van szó, hogy aki az inspirációig ma eljut, az tiszta tudattal éli át ezt, úgy, ahogy a mindennapi értelmi tevékenységhez és érzéki észleléshez is tiszta tudattal kapcsolódik. A régi időkben ez másképpen volt. Akkor az illető úgy szólt, mint aki a magasabb szellemi lények eszköze, akik szerveit használták, hogy nyelvén keresztül valami magasabbat fejezzenek ki. Ilyenkor olyan dolgokat mondott, amelyeket nem is értett. A szellemi világ megnyilatkozott, amit az eszköznek közvetlenül nem kellett értenie, és ez éppen Korinthusban volt így. Itt az az állapot következett be, hogy többen is rendelkeztek a nyelveken szólás adományával, így a szellemi világból közléseket tudtak továbbítani.

Egy ilyen adománnyal az a helyzet, hogy ha az ember megkapja, akkor amit általa ki tud nyilvánítani, az minden körülmények között a szellemi világ kinyilatkoztatása. Ezért ez úgy történhet, hogy az egyik ezt mondja, a másik azt, mert a szellemi terület sokrétű. Az egyik embert ez a terület inspirálja, a másikat az, és lehet, hogy a kinyilatkoztatások nem egyeznek. A megegyezést az ember csak akkor tudja megtalálni, ha a vonatkozó területekre teljes tudattal behatol. Ezért figyelmeztet Pál arra, hogy vannak, akik tudnak nyelveken beszélni, és vannak, akik azt meg tudják magyarázni. Együtt kell működniük, ahogy a jobb és a balkéz, és nemcsak a nyelveken beszélőt kell meghallgatni, hanem azokat is, akik nem rendelkeznek ezzel az adománnyal, de meg tudják magyarázni, és felismerik azt, amit az egyes ember egyik vagy másik szellemi területről le tud hozni. Itt is azt kéri Pál a közösségtől, hogy emberi együttműködéssel hozzon létre valamit.

És éppen ehhez a nyelveken való szóláshoz fűzi hozzá Pál azt a fejtegetést, ami - ahogy mondtuk - bizonyos vonatkozásban olyan nagyszerű, hogy a maga nagyságában még más vonatkozásban is összehasonlítható a Gita közléseivel. Ezeket írja: „A szellemmel áthatott testvéreket illetően nem akarom, hogy kétségek között maradjatok. Tudjátok, hogy amikor pogányok voltatok, vak ösztöneitekkel a néma bálványokhoz vonzódtatok. Ezért mondom nektek: senki, aki az Isten szelleméből beszél, nem mondja hogy átkozott legyen Jézus, és senki sem nevezheti őt Úrnak csak a Szent

Szellem útján. A kegyelmi ajándékok különbözőek, de a szellem egy. Az emberi törekvések is különbözőek, de az Úr ugyanaz. Különbözőek az erők, amelyekkel az egyes emberek rendelkeznek, de egy az Isten, aki mindezekben az erőkben működik. Akárki kapja is meg azonban a kinyilatkoztatás adományát, az a lélek hasznára szolgál. Az egyik a bölcsen szólás adományát kapja, a másik a tudományok ismeretét, vannak szellemek, akik a hitben élnek, mások gyógyítani tudnak. Ismét mások prófétálásra képesek. Vannak, akik nyelveken tudnak szólni, mások meg tudják azt magyarázni. Mindebben azonban egy szellem működik, és elosztja, kinek mi jár. Mert ahogy a test egy és sok tagja van, és az egyes tagok együtt egy testet alkotnak, úgy van ez Krisztussal is. Mert mi mindnyájan a szellem útján egy testté keresztelődtünk, zsidók és görögök, rabszolgák és szabadok, mindnyájunkat egy lélek itatott át, ahogy a test sem egy, hanem sok tagból áll. Ha a láb azt mondaná: mivel nem vagyok kéz, nem tartozom a testhez, akkor is csak oda tartozna. Ha a fül azt mondaná: minthogy nem vagyok szem, nem tartozom a testhez - akkor is oda tartozna. Ha az egész test csak szem volna, hol maradna a hallás? Ha az egész test csak hallás volna, hol maradna a szaglás? Már pedig Isten helyezte el a tagokat a testbe, egyenként mindegyiket, ahogy jónak találta. Ha csak egy tag volna, hol maradna a test? Így tehát sok tag van, de mégis egy test. A szem nem mondhatja azt a kéznek: nincs rád szükségem! A fej nem mondhatja a lábaknak, nincs rátok szükségem! A test látszólag gyengébb tagjaira sokkal inkább szükség van, és amelyekre csekély mértékben figyelünk, azok különösen fontosak. Isten állította össze a testet, és a jelentéktelen tagoknak jelentőséget adott, hogy ne lehessen meghasonlás a testben, hanem minden tag harmonikusan együttműködjön, és gondoskodjon egymásról. És ha az egyik tag szenved, a többi is vele együtt szenved, és ha az egyik tag jól érzi magát, a többi is örvendezik. Ti pedig - így mondja Pál a korinthusiakhoz írt levelében - Krisztus teste vagytok, és azt együttesen alkotjátok. Isten egyeseket apostolokká tett a közösségben, másokat prófétává, harmadszor tanítókká, negyedszer csodatevő gyógyítókká, ötödször segítségnyújtókká, hatodszor a közösség ügyeit intézőkké, hetedszer nyelveken szólókká. Kell, hogy mindenki apostol legyen? Kell, hogy mindenki tanító, gyógyító vagy nyelveken beszélő legyen? Vagy kell, hogy mindenki a nyelveken szólást megmagyarázza? Akkor van jól, ha a különböző kegyelmi adományok együttműködnek, minél inkább, annál jobb”.

Azután Pál arról az erőről beszél, ami az egyes emberekben, de a közösségben is képes működni, és a közösség minden egyes tagját összefogja, ahogy a test erői összefogják annak egyes tagjait. Krisna sem beszél szebben az egyes emberhez, mint Pál a közösséghez és annak különböző tagjaihoz. Aztán beszél a krisztusi erőről, ami a különböző tagokat összefogja, ahogy a test a maga tagjait. És azt az erőt, amely az egyes emberekben él, ahogy az életerő az egyes tagokban, és amely az egész közösségben egészként él, Pál nagyszerű szavakkal jellemzi.

„Egy olyan dolgot akarok mutatni nektek, amely kiválóbb, mint az összes többi. Szóljak bár az emberek vagy az angyalok nyelvén, ha szeretet nincs bennem, olyan a beszédem, mint a zengő érc, vagy a pengő cimbalom. Tudjak bár prófétálni, ismerjem bár az összes titkot és a világ minden tudományát, legyen olyan hitem, hogy hegyeket mozgat el, ha szeretet nincs bennem, mindez semmit sem ér. Osszam szét bár valamennyi szellemi adományomat, adjam át a testem az enyészetnek, ha szeretet nincs bennem, mindez haszontalan. A szeretet türelmes, a szeretet jóságos, a szeretet nem ismeri az irigységet, nem ismeri a dicsekvést, nem ismeri a gőgöt, a szeretet tisztességtudó, nem keresi a magáét, nem gerjed haragra, nem feltételezi a rosszat, nem örül a gonoszságnak, de együtt örül az igazsággal. A szeretet mindent feldíszít, áthatol minden hiten, mindig reménykedik, mindent eltűr. A szeretet soha meg nem szűnik. A prófétálás véget ér, ha megtörtént, a nyelveken való szólás megszűnik, ha már nem tud az emberi szívhez szólni, amit megismerünk, elenyészik, amikor a megismerés tárgya kimerül.

Mert töredékes minden ismeret, töredékes minden prófétálás. Amikor pedig eljön a tökéletes, a töredékes véget ér. Amikor gyermek voltam, úgy beszéltem, mint a gyermek, úgy éreztem, úgy gondolkodtam, mint a gyermek. Amikor pedig felnőtt lettem, a gyermeki világ megszűnt. Most tükör által homályosan látunk, akkor pedig majd színről-színre. Most töredékes az ismeretem, akkor majd teljesen megismerem, hogy milyen vagyok. Most megmarad a hit, megmarad a biztonságba vetett remény, és megmarad a szeretet. A legnagyobb azonban közöttük a szeretet, ezért az van legfelül. Mert minden szellemi adományt megkaphattok: aki a prófétálást ismeri, annak a szeretetre is törekednie kell. Mert aki nyelveken szól, az nem embereknek beszél, hanem az isteneknek. Senki sem érti, mert szellemi titkot mond”.

Látjuk, mennyire ismeri Pál a nyelveken szólás természetét. Úgy gondolja, hogy a nyelveken beszélő elragadtatás útján a szellemi világba jut, és az isteneknek beszél.

„Aki prófétái, az embereknek beszél, az ő épülésükre, buzdításukra és vigasztalásukra, aki nyelveken szól, bizonyos módon önmaga kielégülését szolgálja. Aki prófétái, a közösséget építi. Kívánatos volna, ha mindnyájan nyelveken beszélnétek, de sokkal fontosabb, hogy prófétáljatok. Aki prófétái, az nagyobb, mint aki nyelveken szól, kivéve, ha meg is tudja magyarázni, hogy a közösség is megértse. Ha úgy jönnék hozzátok, testvérek, mint nyelveken szóló, mit használnék nektek, ha nem mondanám meg, mit jelent a beszédem, mint prófétálás, tanítás vagy kinyilatkoztatás? Az én nyelveken szólásom olyan lenne, mint a fuvola vagy a citera, amikor annak hangjait nem lehet világosan megkülönböztetni. Hogyan lehetne megkülönböztetni a citerát vagy a fuvolát, ha nem adnak különböző hangokat? És ha a trombita nem ad tiszta hangot, ki az, aki harcra készülődik? így van ez veletek is, ha a nyelveken szólást nem kötitek össze világos beszéddel, csak a levegőbe beszéltek”.

Mindez azt mutatja nekünk, hogy a különböző szellemi adományok megoszlanak a közösség tagjai között, és hogy a közösség tagjainak, mint individualitásoknak együtt kell működniük. Ezáltal azonban azon a ponton is állnak, ahol Pál kinyilatkoztatásának az emberiségfejlődésnek abban a szakaszában, amelyben megjelenik, alapvetően különböznie kell Krisna kinyilatkoztatásától.

A Krisna-kinyilatkoztatás az egyes emberekre irányul, de alapjában véve minden emberhez szól, aki éretté válik, hogy a lélek felfelé vezető útját járja, úgy, ahogy azt a jóga ura előírja. Itt egyre inkább az emberiség ősi korszakára kell tekintenünk, amelyhez a Krisna-tan értelmében szellemileg újra vissza akarunk találni. Akkor az emberek még csak kevéssé voltak individualizáltak, akkor még feltételezhették, hogy ugyanaz a tanítás és útmutatás mindenki számára megfelelő.

Pál olyan emberiséggel állt szemben, amelyben az egyedek differenciáltak, és kellett is, hogy differenciálódjanak, sajátos képességeik és adományaik szerint. Nem lehetett tovább azzal számolni, hogy minden egyes lélekbe ugyanazt bele lehet árasztani, utalni kellett arra, ami láthatatlanul minden felett áll, ami nincs külön csak egyetlen emberben, de minden egyes emberben benne lehet: ez a Krisztus-impulzus. A Krisztus-impulzus olyasmi, mint az emberiség egy újfajta csoportlelke, de olyan, amit tudatosan kell keresni.

Hogy ezt megmagyarázzuk, képzeljük el, hogy a szellemi világban, mondjuk, milyennek látszik egy bizonyos számú Krisna- tanítvány, és néhány olyan ember, akit legmélyebb belső világában megérintett a Krisztus-impulzus. A Krisna-tanítványok mindegyikét ugyanaz az impulzus lobbantja lángra, amelyben a jóga ura részesítette őket. A szellemi életben hasonlítanak egymáshoz. Mindegyikük ugyanazt a tanítást kapta. Akiket viszont a Krisztus-impulzus megérintett, a szellemi világban testetlenül is sajátos individualitások, különböző szellemi erőkkel. Ezért a szellemi világban az egyik ilyen feladatot kap, a másik olyat. És a vezető, aki minden egyes lélekbe beleárad, bármennyire individuális legyen is az, Krisztus, aki minden egyes lélekben benne van, és minden fölött lebeg. Ez egy differenciált közösség, akkor is, ha a lelkek testetlenek, míg a Krisna-tanítványok lelkileg egységesek, ha a jóga urától megkapták az útbaigazítást. Az emberiségfejlődésnek az az értelme, hogy a lelkek egyre differenciáltabbak legyenek.

Ezért kell úgy lennie, hogy Krisna másképpen beszél. Alapjában véve - úgy, ahogy a Gita ezt közvetíti — a tanítványhoz szól. Pálnak másképpen kell beszélnie. Pál tulajdonképpen minden emberhez szól, és aztán az individualizált fejlődés dolga, hogy valaki érettségének megfelelően megáll-e az ilyen vagy olyan inkarnációs fokon az exoterikánál, vagy be tud hatolni az ezoterikába, és fel tud emelkedni az ezoterikus kereszténységhez. A kereszténységben egyre tovább lehet jutni az ezoterikus magasságok felé, de az ember másból indul ki, mint a Krisna-tanításnál. A Krisna-tanításnál az ember onnan indul el, ahol áll, és lelkét, mint egyedi individuális lény emeli fel. A kereszténységnél az ember abból indul ki, hogy mielőtt egyáltalán rátér a maga útjára, kapcsolatot találjon a Krisztus-impulzushoz. Ennek mindent meg kell előznie.

A Krisnához vezető szellemi útra csak az tud rálépni, aki Krisna útmutatásait betartja. A Krisztushoz vezető szellemi útra viszont bárki ráléphet, mert Krisztus a Golgotai Misztériumot mindenki számára hajtotta végre, aki kapcsolatba tud lépni vele. Ez egy külső dolog volt, ami a fizikai síkon ment végbe. Az első lépés ezért a fizikai síkon történt meg. Ez a lényeges.

Ha az ember a Krisztus-impulzusnak ezt a világtörténelmi jelentőségét belátja, valójában nincs szüksége arra, hogy ebből vagy abból a keresztény hitvallásból induljon ki, hanem - éppen korunkban - akár egy Krisztussal szembeni, teljesen ellenséges vagy közömbös álláspontról is kiindulhat. Ha azonban, az ember belemélyed abba, amit korunk a szellemi élet számára valóban adni tud, ha belátja a materializmus ellentmondásait és ostobaságait, akkor korunkban talán éppen a legigazabb módon jut el Krisztushoz, feltéve, hogy eleve nem valamilyen sajátos hitvallásból indul ki. Ezért, ha köreinken kívül azt mondják, hogy mi valamilyen sajátságos Krisztus-hitvallásból indulunk ki, akkor ezt egy rosszindulatú rágalmazásnak lehet tekinteni, mert nem valamilyen hitvallásról van szó, hanem arról, hogy magából a szellemi életből indulunk ki. Akár mohamedán valaki, akár buddhista, akár zsidó, hindu vagy keresztény, meg tudja érteni a Krisztus-impulzust az emberiség fejlődésére vonatkozó teljes jelentőségében. Ugyanakkor ez olyasmi, amiről látjuk, hogy Pál egész szemléletét és kifejezésmódját a legmélyebben áthatja, és e tekintetben Pál hangadó személyisége a keresztény impulzus, világban való, első meghirdetésének.

Ha azt ábrázoljuk, hogy a szánkhja-filozófia hogyan foglalkozik a formák változásával, amit prakritinek nevez, akkor azt mondhatjuk, hogy Pál mindabban, ami mély értelmű leveleinek az alapját képezi, teljes mértékben a purusával, a lelkiséggel foglalkozik. A létesülésről, a lélek sorsáról, ahogy az az emberiségfejlődés során sokrétűen fejlődik, erről találunk Pálnál egészen határozott és mélyenszántó kijelentéseket.

Alapvető különbség van a között, amit a keleti gondolkodás létrehozott, és a között, ami éppen Pálnál olyan csodálatosan tisztán megjelenik. Tegnap utaltunk rá, hogy Krisnánál minden attól függ, hogy az ember a formaváltozásokból kiindulva találja meg az utat. A prakriti kívül marad, mivel olyasmi, ami a lélektől idegen. Ennél a keleti fejlődési útnál és magánál a keleti beavatásnál is minden törekvés arra irányul, hogy szabaddá tegyen a materiális léttől, attól, ami kint természetként szétterül. Mert azt, ami kint természetként szétterül, a Véda-filozófia majaként jelöli meg. Maja mindaz, ami kívül van, és az ettől való szabaddá válás a jóga útja. Már említettük, hogy a Gita is megköveteli, hogy az ember szabaduljon meg mindattól, amit tesz, véghez visz, akar és gondol, amihez kedve van és amit élvez, és a lélek legyőzze a külsőségeket. Attól, amit az ember véghez visz, el kell szakadnia, úgy, hogy nyugodt legyen és kielégüljön. Mindenkinek, aki a Krisna- tanítás értelmében akar fejlődni, alapjában véve az lebeg a szeme előtt, hogy olyasmi legyen, mint egy paramahamsa, azaz egy magas fokú beavatott, aki minden materiális léten túlemelkedik, mindenen győzedelmeskedik, amit cselekedetként véghez vitt az érzéki világban, aki egy teljesen tiszta létben él, az érzékeket annyira legyőzte, hogy nincs már benne semmiféle szomjúság az újra- testesülés után, semmi dolga nincs azzal, amit az érzéki létben létrehozott és átélt. Ezáltal kikerült a majából, és legyőzte azt, ami mindenütt szembekerült vele.

Pálnál ez nem így van. Nála, ha ezt a keleti tanítást szembehelyeznénk vele, lelkének legmélyebb alapjaiból a következő szavak törnének fel: igen, te ki akarsz kerülni mindabból, ami kívül körülvesz téged, amit te is létrehoztál valamikor. Ezt mind magad mögött akarod hagyni? Nem Isten műve mindez, nem isteni teremtmény, amiből ki akarsz emelkedni? Nem Isten művét veted meg, amikor mindezt megveted? Nem Isten megnyilvánulása, Isten szelleme él mindebben? Amit te magad létrehozol, a szeretetben, a hitben és az önátadásban, nem elsősorban Istent akarod ábrázolni? És most győzedelmeskedni akarsz a fölött, ami Isten műve?

Jó lenne, ha ezeket a Pál által ugyan ki nem mondott, de lelke mélyén élő szavakat mélyen a lelkünkbe vésnénk, mert ebben egy fontos idegszála fejeződik ki annak, amit nyugati kinyilatkoztatásként ismerünk. Páli értelemben is beszélhetünk majáról, ami körülvesz bennünket. Helyesen szólunk, ha ezt mondjuk: mindenütt maja vesz körül bennünket. De azt is mondjuk: vajon ebben a majában nincs semmi kinyilatkoztatás, mindez nem isteni-szellemi mű, vajon nem bűn-e ha nem értjük meg, hogy mindenütt isteni-szellemi mű vesz körül bennünket? És most hozzátehetjük a következő kérdést: miért maja ez? Miért látunk maját magunk körül? A nyugat nem áll meg annál a kérdésnél, hogy vajon minden maja-e, azt is megkérdezi, miért az? Van erre válasz, ami a lelkünk közepébe, a purusába vezet bennünket: mert a lélek valamikor Lucifer hatalmába került, azért látszik minden a maja fátylán keresztül, azért terül szét a lélek számára mindenütt a maja fátyla. Az objektivitás vétkes abban, hogy maját látunk? Nem. A lélek az objektív valóságot látná, ha nem kerültünk volna Lucifer hatalmába. És csupán azért tűnik majának, mert nem vagyunk képesek arra, hogy alapjaiban lássuk azt, ami körülöttünk van. Ez onnan ered, hogy a lélek Lucifer hatalmában került. Ez nem az istenek hibája, hanem a léleké. Te, lélek, azáltal változtattad majává a világot, hogy Lucifernek vetetted alá magad.

Ennek a formulának a legmagasabb rendű szellemi felfogásától egy vonal húzódik egészen Goethe szavaiig: „Az érzések nem csalnak, az ítélet csal”. A filiszterek és a zeloták, ha még úgy támadják is Goethét, Goethe kereszténységét, mégis kijelentette, hogy ő az egyik legkeresztényibb ember, mert lényének mélyén keresztényien gondolkodott, amikor ezt mondta: „Az érzékek nem csalnak, az ítélet csal”. A lélek vétkes abban, hogy amit lát, az nem a valóság, hanem majának tűnik. Ami a keleti felfogás szerint egyszerűen jelen van, mint isteni tett, az itt az emberi lélek mélyére kerül, ahol a Luciferrel való nagy küzdelem lezajlik.

Így a keleti felfogás, ha helyesen szemléljük, bizonyos módon éppen azáltal materializmus, hogy a maja szellemiségét nem ismeri el, és ki akar kerülni az anyagból. Egyfajta lelki tanítás viszont az, ami a páli leveleken átsüt, még ha csíraszerűen van is jelen, és ezért félre is ismerik a tamasz-korszakban, de a jövőben az egész Földön láthatóan elterjed majd. A maja sajátos természetét meg kell értenünk, mert csak így érthetjük meg a maga mélységében azt, ami az emberiségfejlődést előbbre viszi. Akkor megértjük, mire gondolt Pál, amikor az első Ádámról beszélt, aki lelkében Lucifer befolyása alá került, és ezért egyre inkább belebonyolódott az anyagba, vagyis az anyagot hamisan élte át. Az anyag, mint isteni teremtmény jó. Ami itt történik, az is jó. Amit azonban az lélek az emberiségfejlődés során az anyagban átél, az egyre rosszabbá válik, mert a lélek kezdettől fogva Lucifer hatalmában áll. Azért nevezi Pál Krisztust második Ádámnak, mert a luciferi befolyástól mentesen lépett a világba, így az emberi léleknek olyan vezetője és barátja tudott lenni, aki Lucifertől fokozatosan megóvja, illetve a helyes kapcsolatba hozza vele.

Pál a maga korában nem tudott mindent közölni az emberiséggel, amit, mint beavatott tudott. Aki azonban leveleit hatni engedi magára, az belátja, hogy mélységükben többet mondanak, mint ami külsőleg kifejezésre jut. Ez azért van, mert egy közösséghez kell szólnia, és annak értelmével kell számolnia. Ezért tűnik néhány dolog leveleiben ellentmondásosnak. Aki azonban azok mélyére tud hatolni, az mindenütt azt találja, hogy Pálban a krisztusi impulzus működik.

Emlékezzünk arra a részre, ahol a Golgotai Misztérium megjelenését ábrázoltuk. Már korábban elmondtuk, hogy a Máté- evangéliumban és a Lukács-evangéliumban Krisztus Jézus két különböző ifjúkori történetével találkozunk, mivel ténylegesen két Jézus-gyermekről van szó. Azt is felismertük, hogy külsőleg, hús szerint, teljesen páli értelemben véve, vagyis fizikai leszármazás szerint a két Jézus-gyermek Dávid házából származik, az egyik a nátháni, a másik a salamoni ágból, tehát nagyjából egy időben két Jézus-gyermek született. A Máté-evangélium Jézus-gyermekében Zarathusztra inkarnálódott újra, és hangsúlyoztuk, hogy abban a Jézus-gyermekben, akiről a Lukács-evangélium ír, nem egy olyan emberi én működött, mint amilyen általában egy emberben van jelen, és ahogy ez a másik Jézus-gyermeknél is volt, akiben egy olyan magasra fejlődött én működött, mint Zarathusztráé. A lukácsi Jézus-gyermekben az élt, ami még az emberi földfejlődés folyamán nem jelent meg egy emberben.

Egy kicsit nehéz itt, ennél a pontnál megfelelő képzethez jutni. Egyedül azt lehet csak megkísérelni, hogy elképzeljük: az a lélek, aki Ádámban testesült meg, tehát abban a lényben, akit „A szellemtudomány körvonalai” című könyvem értelmében Adám- nak lehet nevezni, hogyan engedett a luciferi kísértésnek, amit a Biblia szimbolikusan a paradicsomi bűnbeesésként ábrázol. Miután ezt elképzeljük, azt is elképzelhetjük, hogy amellett az emberi lelkiség mellett, amely Ádám testében inkarnálódott, visszamaradt egy másik emberi lelkiség, amely akkor nem inkarnálódott, nem nyomult be egy fizikai testbe, hanem lélekszerű maradt. Csak azt kell elképzelnünk, hogy mielőtt az emberiség fejlődésén belül létrejön a fizikai ember, van egy lélek, amely két részre oszlik. Az

egyik rész, amely a közös lélek egyik utóda, megtestesül Adómban, ez a lélek inkarnációkon keresztül halad, Lucifer befolyása alá kerül, és így tovább. A másik lélekkel, a testvérlélekkel kapcsolatban a világ bölcs vezetése nem látta jónak, hogy ez is inkarnálódjon, ezt visszatartották a lélekvilágban, tehát nem inkarnálódott az emberiségben, hanem visszamaradt. Csak a misztériumi beavatottak tudtak vele érintkezni.

Ez a lélek tehát a Golgotai Misztérium előtt a fejlődés folyamán nem tett szert az én-élményre, mert ezt csak az emberi testben való megtestesülés útján lehet átélni. Ezért ez a lélek még rendelkezik mindazzal a bölcsességgel, amely a Szaturnusz-, Nap- és Holdfejlődés folyamán átélhető volt, és annyi szeretet van benne, amennyit egy emberi lélek képes felvenni magába. Ez a lélek tehát mentes maradt mindenfajta vétektől, ami az emberiséget az inkarnációs fejlődés folyamán érhette, olyan lélek, amellyel külsőleg, emberként nem lehet találkozni, hanem csak a régi tisztánlátók tudták érzékelni. És érzékelték is a misztériumokban. Erről a lélekről tehát azt mondhatjuk, hogy az emberiségfejlődésen belül, de mégis a fölött maradt, csak szellemileg lehetett érzékelni. Egyfajta előember volt, igazi emberfeletti lény.

Ez a lélek volt az, amely egy én helyett a Lukács-evangélium Jézus-gyermekében inkarnálódott. Emlékezzenek bázeli előadásomra, amelyben erről beszéltem. Egy pusztán énhez hasonló lélekről van szó, ami teljesen természetes módon behatol a Jézustestbe, és énként működik, de mindaz, amit megjelenít, mégis más, mint amit egy szokásos én tesz. Hangsúlyoztam már, hogy a Lukács-evangélium Jézus-gyermeke olyan nyelven beszélt, amelyet csak az anyja értett meg, és más hasonló jellegzetességei is voltak. Tudjuk aztán, hogy a Máté-evangélium Jézus-gyermeke, akiben Zarathusztra énje élt, tizenkét éves lett, aztán a Lukács-evangélium Jézus-gyermeke is tizenkét éves lett. Ennek a gyermeknek nem voltak sajátos emberi ismeretei, hanem az isteni bölcsességet és isteni áldozatkészséget hordozta magában.

Így nőtt fel a lukácsi Jézus-gyermek. Nem mutatott különös képességet arra, amit az ember külsőleg megtanulhat. Tudjuk aztán azt is, hogy a Máté-evangélium Jézus-gyermekének testét Zarathusztra énje elhagyta, és a tizenkét éves lukácsi Jézus-gyermek teste fogadta be azt. Ez az a pillanat, amelyre az evangélium is utal, amikor elmondja, hogy a tizenkét éves Jézus-gyermek a templomban a bölcseket tanítva jelent meg, amikor szülei elvesztették őt.

Tudjuk aztán továbbá, hogy ez a lukácsi Jézus-gyermek most Zarathusztra énjét hordozta magában harmincéves koráig. Aztán ez az én elhagyta őt, és a hátrahagyott burok-rendszert Krisztus foglalta el, a magas hierarchiák egy emberfeletti lénye, aki csak ilyen körülmények között volt képes egy emberi testben lakni. Egy olyan test készült elő számára, amelyet - mondjuk így — tizenkét éves koráig áthatottak az ember megjelenése előtti bölcsesség-erők és isteni szeretet-erők, aztán átfolyt és átáramlott rajta mindaz, amit Zarathusztra énje számos inkarnációján keresztül, mint beavatott megszerzett. Talán csak akkor sejthetjük meg a megfelelő módon Krisztus lényét, és akkor alakíthatjuk ki iránta a kellő tiszteletet, ha megkíséreljük megérteni, milyen testiség volt szükséges ahhoz, hogy a Krisztus-én egyáltalán megjelenhessen az emberek között.

Néhányan ezt a közlést a Krisztus-lény újkori szent misztériumáról úgy tekintik, hogy ezzel csökken a Krisztus-lény intimitása és emberi mivolta. Sokan ugyanis azért tisztelik, mert úgy gondolják, hogy akkor családias és emberhez közeli, ha egy szokásos emberi testben testesül meg, amelyben nem lakott előzőleg olyasvalaki, mint a Zarathusztra-én. Szemünkre vetik, hogy Krisztus Jézust a világ különböző területeiről származó erőkből állítottuk össze. Az ilyen ellenvetések csak az emberi ismeretek és az emberi érzések kényelmességéből származnak, amelyek nem tudnak felemelkedni az érzelmek igazi magasságához. A nagyságot úgy kell megérteni, hogy a lelket a legnagyobb mértékben meg kell erőltetni, hogy az érzelmeknek ahhoz a belső intenzitásához jusson el, ami szükséges, hogy a nagyságot és magasrendűséget a lélekhez valamennyire közel hozza. Csak úgy emelkedik fel az érzés, ha a dolgot ebben a megvilágításban szemléljük.

Még egy dolgot tudunk. Tudjuk, hogy kell az evangélium következő szavait érteni: „Az isteni erők megnyilatkoznak a magasságban, és béke árad szét a jóakaratú emberek között.” Tudjuk, hogy amikor a lukácsi Jézus-gyermek megjelent, a béke és a szeretet üzenete hangzott fel azáltal, hogy annak asztráltestébe Buddha áradt bele, aki az utolsó inkamációjában a teljes szellemiségig emelkedett fel. A lukácsi Jézus-gyermek asztráltestében tehát Buddha nyilatkozott meg, amilyen fejlettséggel rendelkezett a Golgotai Misztérium idején.

Így áll előttünk Krisztus Jézus lénye, ahogy ma a szellemtudomány alapján az emberiség számára leírható. Pálnak, bár beavatott volt, az akkori idők számára könnyebben felfogható fogalmakat kellett használnia, nem feltételezhette az akkori emberiségről, hogy olyan fogalmakat megérthetett volna, mint amilyeneket ma alkalmazni lehet. Ami azonban inspirálta őt, az a kegyelmi úton történt beavatása révén működött. Minthogy ehhez nem a régi misztériumokban gyakorolt szabályszerű iskolázás útján jutott el, hanem kegyelem folytán, a damaszkuszi úton, ahol a feltámadt Krisztus jelent meg előtte, ezért nevezem ezt a beavatást kegyelmi úton történt beavatásnak. Ezzel a damaszkuszi eseménnyel azonban úgy állt szemben, hogy ennek folytán tudta: a Golgotai Misztérium óta a földi szférában él az, aki a Golgotán feltámadt. Felismerte a feltámadt Krisztust, akit ettől kezdve hirdetett. Miért tudta őt így tekinteni, mi történt vele?

Itt meg kell vizsgálnunk, milyen fajta vízió, milyen manifesztáció volt ez a damaszkuszi, mert ez a maga nemében egészen sajátosnak tekinthető. Csak akik egyáltalán nem akarnak tanulni az okkult tényekből, azok kevernek össze mindenfajta vizionálást, és nem különböztetik meg Pál vízióját más egyéb vízióktól, mint amelyeket a későbbi szentek átéltek. Ahogy például a „Béke üzeneté”-nek szerzője, aki azok közé tartozik, akik soha semmilyen okkult tényből nem akarnak tanulni.

Mi volt tulajdonképpen az, ami miatt Pál Krisztust oly módon tudta érzékelni, ahogy Damaszkusz előtt megjelent számára? Miért tartalmazta ez Pál számára azt a bizonyosságot, hogy ez a feltámadt Krisztus? Ez egy másik kérdéshez vezet vissza bennünket: mi volt szükséges ahhoz, hogy a Krisztus-lény teljes egészében a Názáreti Jézusban megjelenhessen, annál az eseménynél, amelyet Jordán-keresztelőnek nevezünk? Nos, éppen azt mondtuk el, ami szükséges volt ahhoz, hogy előkészüljön az a test, amelyben a Krisztus-lény megjelenhetett. Mi volt szükséges ahhoz, hogy a Feltámadott lelkileg olyan sűrű állapotban megjelenhessen, ahogy Pálnak megjelent? Mi volt az a fény-jelenség, amelyben Krisztus Pálnak Damaszkusz előtt megjelent? Mi volt ez, és honnan származott?

Ha ezt a kérdést meg akarjuk válaszolni, akkor kiegészítően néhány dolgot hozzá kell fűznünk az előbb elmondottakhoz. Azt mondtuk: az Ádám-léleknek, amely végighaladt az emberi generációs soron, volt egy úgymond, féltestvére. Ez a testvérlélek a lélekvilágban maradt, és ez volt az, ami a lukácsi Jézus-gyermekben inkarnálódott. Szigorú értelemben véve azonban nem először inkarnálódott fizikai emberi testben, korábban prófétikus módon már inkarnálódott egyszer, és a szent misztériumok hírnökként is felhasználták. Azt mondtam: érintkezett a misztériumokkal, minthogy ott gondozták és ápolták, és elküldték oda, ahol az emberiséggel valami fontos dolog történt. De csak étertestben jelenhetett meg, ezért szigorú értelemben véve csak addig lehetett érzékelni, amíg a régi tisztánlátás jelen volt. A korábbi időkben azonban ez így volt. Ennek az ősi, ádámi, testvérléleknek tehát nem kellett a fizikai testig lejönnie, hogy látni lehessen. Azután valóban így is jelent meg a misztériumok ösztönzésére a földi emberiségfejlődés folyamán mindig, ha a földfejlődésben valami fontos dolog történt. Nem volt szükség azonban arra, hogy a régi időkben megtestesüljön, mert a tisztánlátás még megvolt.

Első megtestesülésére akkor volt szükség, amikor a régi tisztánlátást fel kellett adni az emberiségfejlődés Atlantisz utáni harmadik korszakából a negyedikbe való átmenetnél, amiről tegnap beszéltünk. Ekkor mintegy pótmegtestesülést vett magára, hogy megjelenhessen abban a korban, amikor a tisztánlátás már nem volt jelen. Ádámnak ez a testvérlelke Krisnában jelent meg, úgyszólván egyetlen esetben, amikor úgy kellett megjelennie, hogy fizikailag is látható legyen, aztán újra megtestesült a lukácsi Jézusgyermekben. Így válik érthetővé, miért beszél Krisna ilyen ember- feletti módon, miért ő az emberi én legjobb tanítója, miért ábrázolja az én legyőzését és miért tűnik lelkileg olyan magasztosnak. Azért, mert emberként abban a magasztos pillanatban jelent meg, amelyet néhány nappal ezelőtt vetítettünk lelkünk elé, olyan emberként, aki még nem jelent meg emberi inkarnációban.

Aztán a lukácsi Jézus-gyermekben testesült meg újra. Azért nyilvánul meg a tizenkét éves Jézus-gyermekben a tökéletesség, mert a legjelentősebb ázsiai világszemlélet, a Zarathusztra-én és a Krisna-szellem összekapcsolódik. A templomi tanítókhoz nemcsak Zarathusztra beszél - aki énként szólal meg - hanem azokat az eszközöket használja, amelyekkel Krisna a jógát hírül adta. Egyfajta jógáról beszél, amelyet egy fokkal magasabbra emel, egyesül a Krisna-erővel, magával Krisnával, egészen harmincéves koráig, így jön létre az a tökéletes testiség, amelyet aztán Krisztus birtokba vehet. Így folynak össze az emberiségben a szellemi áramlatok. Láthatjuk, hogy a Golgotai Misztérium létrejöttében az emberiség legjelentősebb vezetői működtek közre, a szellemi élet egyfajta szintézise valósult meg.

Amikor Pálnak Damaszkusz előtt jelenése volt, Krisztus jelent meg számára. A fényjelenség, amelybe öltözött, Krisna volt. És minthogy Krisztus Krisnát saját lelki burkaként vette magára, amelyben aztán tovább működött, ami belőle kisugárzott, abban mindaz jelen volt, amit a magasztos Gita egykor tartalmazott.

Ha belemegyünk a részletekbe, sok mindent találhatunk az evangéliumi kinyilatkoztatásokban a régi Krisna-tanból. Ez a régi Krisna-tanítás azonban azáltal vált az egész emberiség ügyévé, mert Krisztusban nem egy emberi én működött, hanem olyan, amely nem az emberiséghez, hanem a magas hierarchiákhoz tartozott. Krisztus már abban a korban is jelen volt, amelyben az ember még nem volt elválasztva attól, ami materiális létként ma körülveszi, és ami számára a luciferi kísértés következtében majába burkolózik. Tekintsünk vissza a fejlődés menetére, azt fogjuk találni, hogy abban a régi korban még nem volt élesen elválasztva a szellemi és a materiális. A materiális még szellemi volt, és a szellemi — ha szabad így mondanunk - még külsőleg megnyilatkozott. Azáltal, hogy a Krisztus-impulzus útján az emberiségbe olyasvalami került bele, ami egy olyan éles szétválást, amelyet a szánkhja-filozófia tartalmaz a purusa és a prakriti között, teljesen kizár, Krisztus az emberek vezetője lett, de isteni teremtménnyé is vált. Szabad-e azt mondanunk, hogy a maját feltétlenül el kell hagynunk, ha felismertük, hogy csupán a mi vétkünk miatt tűnik majának? Nem, mert ez a világban lévő szellem megcsúfolása lenne, az anyagnak olyan jelleget tulajdonítanánk, amit a maja fátyla útján szabunk ki rá. Sokkal inkább azt kell remélnünk, hogy ha legyőzzük magunkban azt, ami a matériát majává teszi, akkor újra kibékülünk a világgal.

Vajon nem hangzik-e felénk a bennünket körülvevő világból, hogy az, az Elohák teremtménye, és ezek az Elohák az utolsó teremtési napon úgy látták, hogy mindez igen jó? Karma lenne, amit teljesítenünk kellene, ha csak a Krisna-tan volna érvényben, mert semmi sem marad a világban anélkül, hogy karmája nem teljesülne. Ha csak a Krisna-tan lenne érvényes örökké, akkor a környezet materiális léte ellentétben állna az isteni kinyilatkoztatással, amelyet az Elohák mondtak a földfejlődés kiindulópontján: és látták, hogy minden igen jó. Akkor ez az isteni kinyilatkoztatás szembekerülne az emberi ítélettel: ez nem jó, ezt el kell hagynom! Az emberi ítélet szembeszállna az isteni ítélettel. Arról van szó, hogy meg kell tanulnunk azoknak a szavaknak a megértését, amelyek mintegy titokként a fejlődés kiindulópontjánál állnak, és ne helyezzük szembe az emberi ítéletet az isteni ítélettel. Ha mindaz, ami bűnként ránk tapad, lehullana rólunk, és csak egy maradna, az, hogy az Elohák teremtését ócsároltuk, ennek a Föld karmájává kellene válnia, és a jövőben ennek ránk kellene hárulnia, így kellene a karmát kiteljesíteni.

Hogy ez ne történjen meg, ezért jelent meg Krisztus a világban, hogy kibékítsen vele bennünket, hogy a luciferi kísértő erőket megtanuljuk legyőzni, hogy megtanuljunk áthatolni a fátyolon, hogy az isteni kinyilatkoztatást valódi alakjában lássuk, hogy Krisztust, úgy tekintsük, mint kiengesztelőt, aki az isteni kinyilatkoztatás igazi alakjához vezet bennünket, hogy általa megtanuljuk megérteni az ősi igéket: és látták, hogy igen jó. Hogy megtanuljuk, hogy önmagunknak tulajdonítsuk azt, amit nem szabad a világnak tulajdonítanunk, ehhez volt szükségünk Krisztusra. Ha minden más vétket le is vennének rólunk, ezt az egyet csak Krisztus vehette le.

Ennek morális érzéssé kell válnia, és ez a Krisztus-impulzust új megvilágításba helyezi. Megmutatja ugyanakkor, miért volt szükséges, hogy a Krisztus-impulzus, mint magasabb lelkiség, beburkolja magát a Krisna-impulzussal.

Kedves barátaim, az ilyen fejtegetések, mint amelyek ebben a ciklusban elhangzottak, nem akarnak teóriák maradni, csupán fogalmak és eszmék, amelyeket el kell sajátítani, hanem úgy kell őket felfogni, mint egyfajta újévi ajándékot, amely egész évben hatni fog. Tovább kell működnie, mint olyasminek, amit az ember érezhet a Krisztus-impulzus megértése következtében, amennyiben az Elohák szavait érthetővé teszi. Ezeket meg kell értenünk, úgy, ahogy Földünk teremtésének kiindulópontján, annak őskezdetekor felhangzottak. Tekintsék ezt olyasminek, mint szándéknak, antropozófiai szellemi áramlatunk kezdőpontjának. Ennek a szellemi áramlatnak antropozófiainak kell lennie, azért, mert egyre inkább ismertté kell válnia annak, hogyan juthat az ember önismerethez. Az ember nem tud teljes önismerethez jutni, az antroposz még nem tudja az antroposzt megismerni, vagyis az ember az embert, amíg ez az ember azt, amit lelkében ki kell alakítania, olyasminek tekinti, ami közte és a külső természet között játszódik le.

Hogy a világot majába merülten látjuk, erre az istenek előkészítettek bennünket. A lelkünk ügye, hogy magasabb önismerethez jussunk, és emberi mivoltunkat mélyebben megismerjük, és ilyen ügy az antropozófia ügye is, amelynek útján érzéseket fejlesztünk ki aziránt, hogy mivé válhat a teozófia az ember számára. A legmagasabb fokú szerénységet kell kialakítanunk, amit az ember impulzusként érez, ha elhatározza, hogy az antropozófiai mozgalomhoz akar tartozni. Szerénységet, amely azt mondja: ha át akarom ugrani azt, ami az emberi lélek ügye, és mindjárt a szellemiség legmagasabb fokára akarok lépni, akkor igen könnyen eltűnhet belőlem az alázat, igen könnyen gőg léphet annak helyére, és könnyen hiúvá válhatok. Legyen az antropozófiai társaság kiindulópont ezen a magas morális területen is, kerülje el mindenekelőtt azt, ami elterjedhet a teozófiai mozgalomban, a gőgöt, a hiúságot, a becsvágyat és a komolytalanságot, ha a legmagasabb bölcsességet befogadja. Kerülje el ezt az antropozófiai társaság azáltal, hogy már kiindulópontján az emberi lélek saját ügyének tekinti azt, amit a majával kell elrendeznie.

Át kell éreznünk, hogy az antropozófiai társaság a legmélyebb emberi szerénység eredménye kell, hogy legyen. Mert ebből a szerénységből fog létrejönni a legnagyobb komolyság a szent igazságokkal szemben, amelyeket fel kell fednie, amikor az érzékfeletti, a spirituális területre behatol. Fogadjuk el ezért az „Antropozófiai Társaság” elnevezést igazi szerénységgel, igazi alázattal, és jelentsük ki: ami még, mint szerénytelenség, hiúság, becsvágy és valótlanság a teozófia elnevezéshez tapadhat, azt elutasítjuk, amikor - a szerénység jegyében - feltekintünk az istenekre és az isteni bölcsességre. Ezért kötelességszerűen az embert és az emberi bölcsességet ragadjuk meg, amikor áhítattal a teozófiához közeledünk, és kötelességszerűen elmélyedünk az antropozófiában.

Az antropozófia az istenihez, az istenekhez vezet el bennünket. És ha általa a legmagasabb értelemben véve alázatosak leszünk, megtanulunk valóban önmagunkba nézni, és a legigazabb önneveléssel és önfegyelemmel megküzdőnk minden majával és tévedéssel, akkor felettünk állhat érctáblára felírva: antropozófia! És ez figyelmeztetés lesz számunkra, hogy általa mindenekelőtt az önmegismerést és a szerénységet keressük. Ezen a módon megkísérelhetjük, hogy egy olyan épületet emeljünk, amelynek az igazság az alapja, mert az igazság csak akkor virulhat, ha az ön- megismerés a legnagyobb komolysággal gyökeret ver az emberi lélekben. Honnan származik a hiúság, honnan származik a igaztalanság? Az önismeret hiányából. Miből fakadhat csak az igazság, miből jöhet létre csak az isteni világokkal és az isteni bölcsességgel szembeni áhítat? Csak az igazi önnevelésből és önfegyelemből. Aminek itt áramlania és lüktetnie kell, azt szolgálja az antropozófiai mozgalom. Ezért illesztettük ezt az előadássorozatot ennek az antropozófiai mozgalomnak a kiindulópontjára, mert tanújele kell, hogy legyen annak, hogy nem valami csekélységről van szó, hanem mozgalmunkkal ki akarjuk szélesíteni a látókörünket olyan messzeségekbe, amelyek a keleti gondolkodást is átfogják. De alázattal tesszük ezt, antropozófiai módon, önneveléssel, és azzal az akarattal, amelyet az önnevelésből és önfegyelemből merítünk. Ha az antropozófiát így fogadjuk be, kedves barátaim, akkor ez eredményes befejezéshez segít bennünket, olyan cél eléréséhez, amely mindenki számára egyénileg is és egy közösségen belül is üdvöt fog hozni.

Ezzel ennek az előadássorozatnak a végére értünk. Talán lesznek néhányan, akik a következő időkre vihetnek valamit belőle a lelkükben, úgyhogy antropozófiai mozgalmunkban ez gyümölcsöző lesz azok számára - önöknek, kedves barátaim -, akik ezekben a napokban itt összegyűltek. Az antropozófia jegyében szeretnénk mindig úgy összejönni, hogy joggal hivatkozhassunk azokra a szavakra, amelyeket végezetül ismét megemlítünk, a szerénységre és az önismeretre. Álljanak ezek eszményként lelkünk előtt.