Fontos, hogy ezt az előadássorozatot helyes értelemben fogják fel, azaz, úgy tekintsék, mint azoknak az élményeknek a magyarázatát, amelyeken az ember keresztülmegy, amikor ezoterikus, vagy mondjuk, a szellemtudomány hatására végbemenő fejlődés változásokat hoz létre benne. Amit tehát leírunk, azt olyasminek kell tekinteni, mint amit a fejlődés folyamán valóban átélhetünk.

Természetesen csak a leglényegesebb, mondhatnánk, tipikus élményeket tudjuk megmagyarázni, e fő élmények mellett még számos más élményről is fogalmat alkothatunk, ami a fejlődés alatt megfigyelhető. Tegnap leginkább arról beszéltünk, hogy az ember egyfajta finom érzékenységet sajátít el azzal szemben, ami a külső életéterben, vagy egyáltalán az éterben végbemegy. Ezek az élmények kapcsolatban állnak számos más élménnyel, és egy olyannal is, amire különösen figyelni kell. Ez az, amire ítélő- erőnkkel kapcsolatban teszünk szert.

Emberekként úgy állunk a világban, hogy azokat a dolgokat, amelyekkel szembekerülünk, bizonyos módon megítéljük, hogy a dolgokról képzeteket alkotunk, és az egyiket helyesnek, a másikat helytelennek tartjuk. Hogy az ember hogyan ítél meg valamit, ez attól függ, amit szokás szerint okosságnak, értelmességnek, ítélőképességnek nevezünk. Ez az okosság, értelmesség és ítélőképesség a fejlődés folyamán fokozatosan olyasvalamivé válik, ami más megvilágítást kap. Tegnap már részben utaltunk erre. Az ember egyre inkább úgy találja, hogy a magasabb, spirituális élet dolgai számára ennek az okosságnak, ennek az értelmességnek a legcsekélyebb értéke sincs, bár kiindulópontjáról, a fizikai síkról a lehető legtöbbet kell belőle magunkkal vinnünk, ha a magasabb világokhoz vezető útra rá akarunk lépni. És így jön létre az a helyzet, amely a hasznosságot szem előtt tartó emberek számára könnyen elviselhetetlennek tűnhet, hogy valamire okvetlenül szükség van a magasabb fejlődéshez, és mégis, amikor már a magasabb fejlődést elértük, ez elveszti értékét. Bizonyos fokig tehát mindent meg kell tennünk, hogy itt a fizikai síkon mindenekelőtt egészséges, a fényekhez igazodó ítélő erőt fejlesszünk ki, de tisztában kell lennünk azzal, hogy amikor a magasabb világokban tartózkodunk, ennek az ítélő erőnek nincs ugyanolyan értéke, mint itt lent a fizikai síkon. Ha egészséges magasabb érzékszerveket akarunk, akkor az egészséges ítélő erőből kell kiindulnunk, de ennek az egészséges ítélő erőnek a magasabb látás számára át kell alakulnia, egészséges látássá kell válnia.

Ha mégoly gyorsan fejlődünk is azonban, amíg a fizikai síkon tartózkodunk, e fizikai sík emberei vagyunk, és itt az a feladatunk, hogy ítélő erőnket egészségesen fejlesszük. Ezért gondosan kell ügyelnünk arra, hogy idejében megtanuljuk: ne keverjük össze egymással a magasabb világok életét a fizikai síkon lefolyó élettel. Aki azt, amit a magasabb világokban átél, közvetlenül alkalmazni akarja a fizikai síkra, az könnyen rajongóvá, hasznavehetetlen emberré válik. Hozzá kell szoknunk, hogy a magasabb világokban tisztán tudjunk élni, és azután, amikor kilépünk abból az állapotból, amelyben a magasabb világokban éltünk, ismét ahhoz tudjuk tartani magunkat, ami a fizikai síkon helyes. Ezt a kettős állapotot, amelyet a szellemi és a fizikai lét kettőssége megkövetel, gondosan és lelkiismeretesen kell végrehajtanunk. Hozzá kell szoknunk, hogy ezen a területen megfelelő viszonyban legyünk a világgal, hogy lehetőség szerint a mindennapi érintkezéseinkbe ne keverjük bele azt, ami a magasabb világokhoz tartozik, hogy mindennapi érintkezéseinkbe a lehető legkevésbé keverjünk bele olyasmit, amit nagyon könnyű belekeverni, hogy például, ha valaki ellenszenves számunkra, akkor ne mondjunk olyasmit, hogy „nem tudjuk elviselni az auráját”. Jobb, ha a szokásos életben a szokásos beszédmodorunknál maradunk, és ezt mondjuk: ez vagy az ellenszenves számunkra. Jobb, ha e tekintetben a fizikai síkon lévő ember a fizikai síkon lévő többi ember között marad, és a szokásos életben a lehetőség szerint takarékosan bánik az olyan kifejezésekkel, amelyek a magasabb életre vonatkozóan teljesen helytállóak. Gondosan őrizkedni kell ezért attól, hogy mindennapi érintkezéseinkbe olyan szavakat, fogalmakat és képzeteket keverjünk, amelyek a magasabb élethez tartoznak. Ez talán egyfajta pedáns követelménynek tűnhet azok számára, akik - mondjuk így - bizonyos lelkesedésből a szellemi világ iránt úgy vélik: szükséges, hogy egész lényüket áthassa ez a spirituális élet, és mégis, ami esetleg a szokásos élet egy szokásos esetében pedánsnak tűnhet, az a magasabb világok szempontjából fontos nevelési alapelv.

Ha ez természetesnek is kell, hogy tűnjön számunkra, fordítsuk le a magasabb életet a mindennapi életben használt szavakkal, fordítsuk le a fizikai sík számára legalkalmasabb nyelvre. Ismételten hangsúlyoznunk kell, hogy ezek a dolgok nem közömbösek, hanem jelentőségteljesek és hatékonyak. Ha ezt elővételezzük, elfogulatlanul tudunk beszélni arról, hogyan veszti el értékét a szokásos ítélő erő a magasabb életben, és hogy bizonyos módon hogyan tanuljuk meg annak megérzését, hogy az, ahogyan korábban okosak voltunk, most meg kell, hogy szűnjön. Az ember azután észreveszi - ezt egyre inkább tapasztaljuk -, hogy a világ éteri életétől függ, pontosabban az időtől. Milyen könnyen lehet találkozni korunkban azzal, hogy az ember, mondjuk, egy bizonyos ifjú kortól elkezd mindent megítélni, ami a világban megítélhető, és azt hiszi, hogy ha egy bizonyos ítélőképességet megszerzett, akkor már mindenről igent, vagy nemet mondhat, és minden lehetséges dologról filozofálni tud. Az a hit, hogy az ember mindenről filozofálni tud, bizonyos ezoterikus fejlődés után teljesen kiszakad a lélekből, mert észreveszi, hogy ítéleteiben van valami, aminek mindenekelőtt érésre van szüksége. Az ember megtanulja annak felismerését, hogy bizonyos képzetekkel, amelyeket elsajátított, egyszerűen egy ideig együtt kell élnie, hogy étertestünk kiegyezzen velünk, ha az ember olyan ítélethez akar jutni, amellyel maga is egyetérthet. Az ember észreveszi, hogy ki kell várnia, amíg egy bizonyos ítélethez eljut. Csak ekkor veszi észre a következő szavak teljes jelentőségét: hagyni kell megérni azt, ami lelki tartalom. És az ember alapjában véve egyre szerényebb és szerényebb lesz.

Ez a szerényebbé válás kétségkívül sajátos dolog, mert az ember nem tudja mindig az egyensúlyt tartani az ítélkezési kényszer és a kivárás között, amíg beérik, hogy valamilyen dologról ítéletet alkosson, mert éppen ezeknél a dolgoknál nagymértékben téved, és mert tulajdonképpen csak maga az élet az, ami ezekről a dolgokról a helyes felvilágosítást megadhatja. Ez a világ valamilyen titkának vagy törvényének a kérdésénél szembeállíthatja a filozófust azzal, aki ezoterikusán már bizonyos fokig eljutott a fejlődésben. Ha a filozófus csak a maga filozófiája szerint tud ítélkezni, akkor azt fogja hinni, hogy igaza kell, hogy legyen bármilyen dologban, és az ember meg is érti, hogy ezt kell hinnie. A másik viszont nagyon jól tudja, hogy azzal az ítélőképességgel, amellyel a filozófus rendelkezhet, a kérdésről egyáltalán nem tud dönteni. Mert tudja, hogy ő a múltban jutott el azokhoz a képzetekhez, amelyekkel a filozófus az ítéletét összekotyvasztja, és hogy ő hagyta azokat önmagában megérni, mert csak ez hozta meg számára azt a lehetőséget, hogy a dologról áttekintést kapjon. Jól tudja, hogy együtt élt a dologgal, és ezáltal érett meg arra, hogy meghozza azt az ítéletet, ami most őt az érettség magasabb fokára emeli. A megértés kettőjük között tulajdonképpen ki van zárva, a legtöbb esetben egyáltalán nem lehet közvetlenül létrehozni, csak akkor, ha a filozófusban felmerül az az érzés, hogy bizonyos lelki tartalmakat szükségszerűen meg kell érlelnie, amíg a dologról véleményt nyilváníthat. Véleményeket, nézeteket - ezt egyre inkább fel kell ismernünk - ki kell harcolni, ki kell küzdeni. Az embernek ezért egy mély, intenzív érzést kell elsajátítania, és ez azáltal jön létre, hogy megkapja ezt a belső időérzéket, ami lényegében az étertest fejlődésével függ össze.

Az ember lassanként észreveszi, hogy lelkében felmerül egy bizonyos ellentét a között, hogy hogyan ítélkezett azelőtt, és hogyan ítélkezik most, miután elért egy bizonyos érettséget e tekintetben, és észreveszi azt is, hogy amit a múltban meg tudott ítélni, és amit most megítél, mint két erő áll egymással szemben. Azután észreveszi önmagában az időbeliség egy bizonyos belső mozgékonyságát, és hogy a későbbinek hogyan kell a korábbit legyőznie. Ami belső küzdelem formájában megjelenik, az egy bizonyos időérzékelés felbukkanása a tudatban, de csak azáltal jelenik meg, hogy a későbbi a korábbival bizonyos ellentétbe kerül. Ezt szükségszerűen el kell sajátítani, mint belső időérzékelést, mint az idő belső megérzését, mert csak ezáltal jövünk rá, hogy akkor tanuljuk meg az éteriség tapasztalását, ha elsajátítunk egy belső időfogalmat.

A továbbiakban ez egy bizonyos élményhez juttat: mindig az az érzésünk, hogy ítéletünkben, megismerésünkben a korábbi tőlünk származik, a későbbi - ahogy belénk áramlik - mintha ellenáramlás lenne, mintha adomány lenne számunkra. Egyre világosabban jelentkezik az az érzés, amit tegnap említettem: az okosságot, ami tőlünk származik, fel kell váltania a bölcsességnek, amelyet úgy szerzünk meg, hogy mintegy átadjuk magunkat a jövőből velünk szembefolyó áramlatnak. Ellentétben azzal, amit korábban tettünk, amikor abban a tudatban éltünk, hogy a gondolatokat mi alkotjuk, itt gondolatokkal betöltve érezzük magunkat, ez jelzi az előmenetelt. Mialatt egyre inkább megtanuljuk átérezni, hogy már nem mi alkotjuk a gondolatokat, hanem a gondolatok gondolkodnak bennünk, mialatt ez az érzésünk, jelzést kapunk arra nézve, hogy az étertest lassanként kifejleszti magában a szükséges belső időérzékelést. Mindannak, ami korábbi, egoisztikus mellékíze lesz, és mindaz, amit beérés útján értünk el, olyan mellékízt kap, hogy elégeti, felemészti azt, amit mi magunk tettünk. Így alakítja át az ember lassanként belső mivoltát egy egészen sajátságos átéléssé: egyre inkább tudatossá válik számunkra, hogy az egyéni gondolkodást háttérbe kell szorítani, mert az csekélyebb értékű valami, és tulajdonképpen az, az értékes, hogy átadjuk magunkat azoknak a gondolatoknak, amelyek a kozmoszból áramlanak felénk.

Az egyéni életben úgyszólván elvész annak egy része - ez rendkívül fontos - elvész az a rész, amit én-gondolkodásnak nevezünk, és megmarad az én-érzékelés, az én-érzés és az én-akarat. De a gondolkodással egyidejűleg ezek is változáson mennek keresztül. Az ember már nem hozza létre a gondolatokat, hanem a lélek belsejében gondolkodik. Azzal az érzéssel, hogy a gondolatoknak saját erejük van - azáltal, hogy önmagukat gondolják - az érzés és az akarat egyfajta egybeáramlása jön létre. Az érzés, mondhatnánk, egyre aktívabb lesz, és az akarat egyre érzéssszerűbb. Az érzés és az akarat egyfajta nagyobb rokonságba kerül, mint korábban itt a fizikai síkon volt. Nem tudunk egy akarati impulzust megragadni anélkül, hogy vele együtt érzést ne fejlesztenénk. Amit az ember tesz, abból néhány dolog keserű érzést alakít ki, néhány pedig felemelőt. Akaratával az ember egyidejűleg érzésszerűen bíráskodik saját akarati impulzusa fölött. Azokat az érzéseket, amelyek csak az élvezetet akarják, lassanként úgy éli át, hogy azok egyfajta szemrehányást idéznek elő, azokat azonban, amelyeket úgy érez át, hogy ezt mondhatja: az emberi lelket az ilyen érzéseknek kell átadnunk, ezeket belsőleg kell átélnünk, különben nem lennénk itt a világmindenségben - az ilyen érzéseket fokról-fokra jogosultabbnak fogjuk találni, mint a többit.

Egy jellegzetes példát fogok elmondani, egy radikális példát, hogy amire gondolok, azt világossá tegyem. Valaki - nem profanizálni akarok, csak a dolgot radikálisan kifejezni - valaki, mondjuk, örömét leli egy jó étkezésben, egy jó evésben. Amikor ezt az örömöt átéli, valami történik vele - ez kétségtelen -, a világtartalomban, a kozmoszban azonban nem nagyon jelent változást, hogy valakinek egy jó étkezésekor van-e öröme, vagy nincs, az általános világiét számára ez nem jelent semmit. Ha azonban, valaki előveszi a János-evangéliumot, és abból csak három sort elolvas, akkor ez rendkívül sokat jelent ez egész világmindenség számára, mert ha például a földi lelkek közül senki sem olvasná a János- evangéliumot, a Föld nem tudná betölteni misszióját. Az ilyen dolgokban való részvételünkből olyan szellemi erők sugároznak ki, amelyek a Földet mindig új élethez vezetik, szemben azzal, ami benne elhal.

Az átélésben különbséget kell tenni a között, ami pusztán egoista érzés, és a között, ahol csak színterét adjuk az érzés átélésének, aminek jelen kell lennie a világban. Egy ember mindazonáltal külsőleg igen keveset tud tenni, de ha nem személyes élvezetre törekszik, hanem fejlett lélekkel tudja azt, hogy érzéseiben alkalma nyílik arra, hogy rendkívül sokat tegyen pusztán azzal, hogy jelen van az, az érzés, ami a világiét számára fontos. Bármilyen különösnek tűnik is, a következőt kell mondanunk: volt egyszer egy görög filozófus, akit Plafonnak neveztek. Írásai fennmaradtak. Amióta csak együtt élünk lelkével a fizikai síkon, olvassuk ezeket az írásokat, hogy azokból tanuljunk. Az ilyen külső tanulmányozásnak a fizikai síkon megvan a maga jelentősége, és nagyon jó, ha az ember minden lehetőséget felhasznál arra, hogy a fizikai síkon tanuljon, mert különben buta marad. Mindaz, amit a fizikai síkon teljesítünk, azért van, hogy abból tanuljunk. Ha viszont a lélek ezoterikusán fejlődik, eztán előveszi, mondjuk, Platónt, és más alapállással olvassa - Platón műveinek ugyanis a földi lét számára csak akkor van értelmük, ha azt, amit megalkotott, lélekben is átéljük -, akkor nemcsak azért olvas, hogy tanuljon, hanem azért, mert ezáltal tesz is valamit.

Így érzésünk számára el kell sajátítanunk valamit, ami lehetővé teszi, hogy felismerjük a különbséget az inkább az élvezetből kiinduló egoista érzés és a nem egoista érzés között, ami spirituális kötelezettségként jelenik meg. Ez egészen a külső életig, a külső életfelfogásig terjedhet. És itt eljutottunk oda, hogy arról a pontról beszéljünk, amely az egyedi átélésből a szociális átélésbe világít át. Mert aki ismeri az ezoterika titkait, meglátja a külső világi törekvéseket: hogyan tékozolja el az emberek többsége azt a szabad időt, ami marad számára, ahelyett, hogy érzéseit nemesítené, és összekötné azzal, ami a szellemi alkotásokban a földi létre kiárad. És akkor az, aki ezoterikusán fejlődik, sírni szeretne, látva az emberi lét tompaságát, ahogy elmegy amellett, ami azért van itt, hogy az emberi érzéseken és érzelmeken átáramoljon. Ezen a területen nagyon kell figyelni arra, hogy itt, ahol ezek az átélések kezdődnek, már egy bizonyos finomabb egoizmus jelenik meg az emberi természetben. A következő előadásokban hallani fogjuk, hogy ez a finomabb egoizmus azért jelenik meg, hogy legyőzzük. Először azonban finomabb egoizmusként jelenik meg, és a spirituális fejlődés folyamán tapasztalhatjuk, hogy egyfajta magasabb élvezeti igény jelenik meg, élvezeti igény a szellemi dolgokkal és jelenségekkel szemben. És bármennyire groteszkül hangzik is, mégis igaz, hogy aki ezoterikusán fejlődik, az egy bizonyos ponton, még ha ez a tudat nem is jut el a gőgig és az önhittségig, ezt mondja: ami a Földön szellemi alkotásként jelen van, azt élveznem kell, azért van itt, hogy élvezzem. Ennek így kell lennie. És az ember fokozatosan törekszik az ilyen szellemi élvezetre. Az ezoterika ebben a vonatkozásban már nem fog bajt hozni a világra, mert bizonyosak lehetünk abban, hogy ha az emberiségnél megjelenik egy ilyenfajta élvezeti vágy a szellemi alkotások iránt, ez nem lesz kárára.

Ennek következtében azonban, megjelenik még valami más is. Az ember asztráltestét fokról-fokra bizonyos mértékig éberebbnek érzi azáltal, hogy saját gondolkodását csekélyebb értékűnek látja, hogy a gondolatokat a kozmoszból, az istenségtől áthatott kozmoszból kiáradónak érzi. Az ember egyre inkább úgy érzi, hogy az akarat és az érzés belőle magából emelkedik fel, az önzést viszont tulajdonképpen csak az akaratban és az érzésben kezdi érezni, miközben a bölcsesség adományát úgy érzékeli, mintha ez összekötné őt az egész világgal, és úgy érzi, hogy az áthatja őt. És ez az élmény egy másikhoz is kapcsolódik: az érzésnek és az akaratnak ezt a belső hatékonyságát kezdi úgy átélni, mint ami belső szimpátiával és antipátiával áthatott. Az érzés egyre finomabb és finomabb lesz: ha ezt vagy azt teszed, akkor ez szégyenletes, minthogy a bölcsesség egy bizonyos hányadát birtokolod.

Másrészről az ember ezt érezheti: méltó vagy rá, hogy ezt tedd, minthogy részese vagy a bölcsességnek. Az érzésben fellépő önkontroll átélése természetszerűen jelenik meg. Keserű érzés tölti el az embert, amikor érzi, hogy felbukkan benne az akarat, ami arra készteti, hogy ezt vagy azt tegye, és ez nem tűnik helyénvalónak a bölcsesség szempontjából, amelynek részese. Ezt a keserű érzést a legtisztábban azzal szemben érzi az ember, amit mond. Jó, ha a szellemtudományosán fejlődők, nem mennek el figyelmetlenül amellett, hogy ebben a vonatkozásban mennyire kifinomulhat az egész belső érzelmi élet. Míg az exoterikus életben, ha valaki szavakat ejt ki, ha ezt vagy azt mondja, a dolog el van intézve, annál, aki ezoterikusán fejlődik, azzal szemben, amit kimondott, világosan jelentkezik egyfajta utánérzés. Ez olyasmi, mint valami belső szégyen, amikor morális, vagy intellektuális szempontból valami nem helyénvalót mond, és egyfajta hála - nem öntetszelgés -, ha sikerült valamit úgy kifejeznie, hogy a megszerzett bölcsesség erre igent mondhat. És az ember úgy érzi - itt is egy finom megérzéshez jut -, hogy valami felmerül benne, mint belső önelégültség, öntetszelgés, ha valami helyeset mondott, azután ez bizonyítéka lesz annak, hogy még mindig sok hiúság van benne, ami az emberi fejlődésben semmire sem használható. Az ember megtanul különbséget tenni a megelégedettség elérése között - ha mondott valamit, amivel egyet lehet érteni - és az öntetszelgés között, ami semmire sem használható. Az ember kísérelje meg, hogy ezt az érzést ne hagyja felbukkanni, hanem csak a szégyennel szemben fejlesszen ki érzelmet, ha helytelen vagy immorális dolgot mondott, és a bölcsesség iránti hálát, amelyben részesül, és amelyre nem tart igényt, mint sajátjára, ha sikerült valamit megfelelően kifejeznie, úgy tekinti, mint a világmindenség adományát.

Gondolkodásával szemben is fokról-fokra így érez az ember. Az előbb ezt mondtuk: az embernek a fizikai síkon kell maradnia, bár a maga alkotta gondolatoknak nem kell, hogy túl sok értéket tulajdonítson, azokat mégis meg kell alkotnia. Most azonban ez az önalkotta gondolkodás átalakul, mégpedig úgy, hogy az ember az előbb említett önkontroll alá helyezi. Egy olyan gondolatnál, amelyről azt lehet mondani: ezt te alkottad, és megfelel a bölcsességnek - ennél a gondolatnál az ember kialakítja a bölcsességgel szembeni hála érzését. Az olyan gondolat, amely úgy merül fel, mint téves, rút, immorális gondolat, egyfajta belső szégyenérzethez vezet, és az embernek az az érzése: te még ilyen vagy, lehetséges, hogy még túl sok önzés van benned, hogy ilyesmire gondolsz, annak ellenére, hogy a bölcsesség már benned van. Rendkívül fontos, hogy az ember ilyenfajta önkontrollt érezzen magában. Ennek az önkontrollnak még megvan az a sajátossága, hogy nem kritikai értelemben jelenik meg, hanem mindig az érzésben, az érzelemben.

Nagyon ügyeljünk arra, kedves barátaim, hogy aki csak okos, aki csak a külső életben rendelkezik ítélő erővel, aki csak kritizál, az sohasem tud eljutni ahhoz, amiről itt szó van, mert ennek az érzésbe kell feljutnia. Ha felbukkan az érzésben, ha az ember kivívja magának, akkor ez olyan érzés, amelyhez belső mivoltunkból emelkedünk fel, azonosítjuk a szégyennel és a hálaérzettel, úgy érezzük, hogy összekapcsolódunk vele. És ha sematikusan fel akarnám rajzolni, mit él át itt az ember, akkor azt kellene mondanom, hogy a bölcsesség felülről áramlik, felülről jön velünk szembe, élőiről a fejbe áramlik, és azután felülről lefelé eltölt bennünket. Ezzel szemben úgy érezzük, hogy saját testünkből valami szégyen-féle áramlik, ezért azonosulunk ezzel az érzéssel, és ami bölcsességként jelen van, az úgy szólal meg, mint olyasvalami, ami kívülről jön. Az ember megérez magában egy területet, ahol az találkozik, ami most az én - ez az érzés - és a beleáramló adományozott bölcsesség.

Ez a terület, ahol összetalálkoznak, belsőleg átélhető, és ha megérezzük ezt az összetalálkozást, akkor ez az éteri világ igazi belső átélése. Átéljük, hogyan nyomulnak belénk a gondolatok a külső éteri világból, mert a bölcsesség az, ami a külső éteri világból szembeáramlik velünk, ami itt belénk nyomul, és kétféle érzésben éljük át. Ez a valóban átérzett éteri világ, és ha ezt így átérezzük, felemelkedünk a magasabb lényekhez, akik az étertestig tudnak leereszkedni, az emberi fizikai testig nem. Ezért ezt az éteri világot bizonyos módon helytelenül is át tudjuk élni.

Az éteri világot a gondolkodás és érzés között tudjuk helyesen átélni, ahogy az előbb leírtam, ez az átélés tehát egy tisztán belső lelki folyamat. Az elemi vagy éteri világot helytelenül éljük át, ha az átélés a légzés és saját étertestünk határán történik. Ha túl korán végzünk légzési gyakorlatokat, vagy helytelenül végezzük azokat, akkor lassanként saját légzési folyamatunk tanúi leszünk. A légzési folyamattal, amelyet érzékelünk - míg egyébként úgy lélegzünk, hogy nem érzékeljük - elsajátítunk egy olyan légzést, amellyel önmagunkat érzékeljük. És ehhez az érzéshez társulhat az éteri világ bizonyos mértékű érzékelése. Minden lehetséges légzési folyamat révén elsajátíthatjuk azoknak az éteri folyamatoknak a tapasztalását és megfigyelését, amelyek a külvilágban reálisak, de a legalsóbb külső lelki folyamatokhoz tartoznak, és ha azokat korán éljük át, sohasem adnak számunkra helyes fogalmat az igazi szellemi világról.

Kétségtelen, hogy az ezoterikus gyakorlatok révén egy bizonyos időponttól kezdve a légzési folyamat is szabályosabb lesz, de ezt a helyes módon kell irányítani. Akkor elérjük azt az állapotot, amelyben érzékeljük az éteri világot a gondolkodás és érzés határán, és a durva éterikus folyamatok megismerése alátámasztja azt, amit itt megismerünk, mert azok az éteri világ és saját légzési folyamatunk határán játszódnak le. Mert a magasabb szellemiség világát a bölcsesség és az érzés közötti folyamatok útján érjük el, ahogy leírtuk: itt azokhoz a cselekedetekhez emelkedünk fel, amelyeket az éteri világban a magasabb hierarchiák lényei hajtanak végre. Létezik azonban igen sok elemi lény, azok minden lehetséges fajtája, jó és rossz, kellemetlen, félelmetes és ártalmas, amelyek ha rosszkor ismerkedünk meg velük, úgy ránk akaszkodnak, mintha egy valóban értékes szellemi világot alkotnának, holott nem egyebek, mint a szellemi világ utolsó hulladékai. Aki be akar nyomulni a szellemi világba, annak ezekkel a lényekkel is meg kell ismerkednie, de nem jó, ha először velük találkozik. Mert az a sajátságos, hogy ha először ezekkel a lényekkel ismerkedik meg, anélkül, hogy keresztülment volna a saját belső átélés nehezebb útján, akkor vonzódást, nagyfokú vonzódást fog érezni ezekkel a lényekkel szemben. És előfordulhat, hogy valaki, aki helytelen módon, nevezetesen olyan fizikai edzésmóddal, amit a légzési folyamat megváltoztatásának nevezhetünk, beleéli magát a szellemi világba, az bizonyos dolgokat úgy ír le, ahogy azok számára megjelennek. Úgy írja le ezeket, hogy egyesek rendkívül szépnek fogják ezt találni, holott annak számára, aki mindezt belső átélésben érzékeli, félelmetesek és undorítóak lehetnek. Az ilyen dolgok lehetségesek a szellemi világ átélésekor.

Más folyamatokról, amelyeket az ember gyakorlással megszerezhet, és amelyek révén a rossz világokba behatolhat, most nem szükséges, hogy szót ejtsünk, minthogy általában a világban közismert okkultizmusban az a szokás, hogy az ember nem beszél arról, amit a szellemi világban annak hulladékáról megismer. Nem szükséges, hogy ebbe a világba szellemileg belépjünk, ezért nem szokás azokról a módszerekről beszélni, amelyek a légzési folyamat alá hatolnak be. Már a légzési folyamat is, ha nem a helyes módon gyakoroljuk, a hulladék-lények közé vezet, amelyekkel mindazonáltal meg kell ismerkednünk, de nem elsőként, különben bizonyos vonzódást fogunk érezni irántuk, amire egyáltalán nincs szükség. Csak akkor fogunk kapni értékükről helyes és objektív ítéletet, ha a másik oldalról hatolunk be a szellemi világba.

Ha az ember így, mintegy önmagából kiáradóan a bölcsességgel szemben kezd szégyent, illetve hálát érezni, ha ez mintegy saját organizmusából tör fel, akkor ezáltal az első elementáris ismeretekhez jut arról, amivel azután a további okkult fejlődés során fog megismerkedni. Tegnap felhívtuk a figyelmet arra, hogy az éteri- ség fokozatos átélésével azt ismerjük meg, ami agyi étertestünkben tevékeny, a Zarathustra-tan Amesa Szpentáiként. A mi fogalmaink szerint ezt is mondhatjuk: itt mindenekelőtt a működésben lévő arkangyalok fogalmával ismerkedünk meg, azzal, amit ezeknek az arkangyaloknak tenniük kell bennünk. Azáltal, ami itt felgyülemlik, ami itt bennünk felbukkan a hála- és szégyenérzésben, annak személyes jellege van, mert belőlünk bukkan fel, és ezen keresztül kapjuk meg az első igazi elemi fogalmat arról, amit archéknak, vagy őserőknek nevezünk. Mert amit az őserők bennünk véghez visznek, azt az előbb leírt módon, az első legelemibb módon éljük át. Amikor az ember a fejében elkezdi az éterikus átélést, és mindenekelőtt az arkangyalokat éli át, mondhatnám, árnyszerűen a maguk tevékenységében, a maguk éterikus működésében, akkor az akarati jelleggel, de mégsem egészen akarati jelleggel áthatott őserőket abban éljük át, aminek a bölcsesség ütközik bennünk, és ami ellenhatást kelt; az őserők belehúzódnak és együttműködnek az emberi személyiséggel. Ha az ember megtanul így érezni, akkor lassanként fogalmat alkothat arról, hogy mit gondol az okkultista akkor, amikor így szól: Földünk ősi megtestesülésén, a Szaturnuszon élték át, mondhatnánk, emberi fokozatukat az őserők, vagyis a személyiség szellemei. Akkoriban ezek az őserők, a személyiség szellemei emberek voltak. Azután tovább fejlődtek, elérték azt a képességet, hogy az érzékfeletti világból hatni tudjanak. És hogyan bontakoztatják ki a mai korban, a mi földi korszakunkban azt a hatalmat, amelyet megszereztek azalatt, míg fejlődésük előrehaladt, egészen a mai Földig?

Megszerezték azt a képességet, hogy az érzékfeletti világból a mi testiségünkön, a mi burkainkon úgy dolgozzanak, hogy étertestünkben olyan erőket hozzanak létre, amelyek úgy jelennek meg, ahogy leírtuk. Belénk vezették ezeket az erőket, és ha ma úgy érezzük: úgy vagyunk organizálva, hogy kifejleszthetjük magunkban a hála és a szégyen érzését, mint természetes belső folyamatot - ezt önmagunkban átélhetjük -, akkor azt kell mondanunk: hogy ez belső élménnyé válhasson, hogy étertestünk így lüktethessen, hogy így reagálhasson a bölcsességre, az archék erőket öntöttek bele. Így jutunk el majd mi is oda, hogy Földünk távoli megtestesülése során más lények belső mivoltába beültessünk olyan képességeket, hogy megfelelő burkot alkothasson. Amit az embernek a magasabb világokról tudnia kell, azt fokról-fokra belső átélés útján szerzi meg, azáltal, hogy felemelkedik, hogy a fizikai átéléstől eljut az éteri átélésig. A régi Szaturnuszon - ezt még el kell, hogy mondjuk a dolgok megvilágításához - a hő volt úgyszólván a legsűrűbb fizikai állapot, amely a Szaturnusz-kor- szak közepén jött létre. Akkoriban Szaturnusz-hatásként a fizikaiságban hő- és hideg-áramlatok voltak jelen. Ezeket a hő- és hideg-áramlatokat fizikailag és lelkileg is kifejezhetjük azáltal, hogy ezt mondjuk: áramlott a hő, de ez a személyiség szellemeinek áramló hálaérzete volt, vagy: áramlott a hideg, de ez az áramló hideg, ami egy másik irányból jött, a személyiség szellemeinek szégyenérzete volt. Azt kell fokozatosan elsajátítanunk, hogy összekapcsolódjon bennünk a fizikai hatás a morális hatással, mert minél messzebbre jutunk a magasabb világokban, annál inkább kapcsolódik egymáshoz ez a két dolog: a fizikai történés, ami már nem fizikai történés, és a morális történés, ami azután a természeti törvények hatalmaként keresztül áramlik a világon.

Mindaz, amit most jellemeztünk, mint olyasvalamit, ami a megváltozott étertest útján a belső átélésben jelenik meg, még valami mást is előidéz az emberi lélekben. Azt, hogy ezt az emberi lelket fokról-fokra egy kellemetlen érzés kezdi hatalmába keríteni: hogy ő tulajdonképpen egy egyedi ember, egy egyedi személyiség. Fontos, hogy megtanuljunk erre is figyelni, és jó, ha alapelvünkké tesszük, hogy figyeljünk rá. Minél kevésbé sajátította el, ugyanis az ember az ezoterikus fejlődés e fokozata előtt, hogy érdeklődjön aziránt, ami általában az embereket érinti, az általános emberi dolgok iránt, annyira zavarónak érzi ezt a további előrehaladásnál. Az a lélek, aki nem tanúsított érdeklődést az általános emberi iránt, és mégis ezoterikus fejlődésen megy keresztül, egyre inkább tehernek érzi önmagát. Az a lélek, például, aki úgy él a világban, hogy nem érez részvétet és együttérzést mindazzal szemben, aminek egy másik lélek örül, vagy ami miatt szenved, az olyan lélek, aki nem tud jól belemerülni a másik lélekbe, aki nem tudja beleélni magát más emberek lelkébe, az ilyen lélek, ha előrehalad az ezoterikus fejlődésben, úgy érzi magát, mint valami terhet. Nehéz súlyként cipeli az ember önmagát, ha közömbös marad az emberi fájdalommal és örömmel szemben, és mégis ezoterikus fejlődésre vállalkozik. És biztosak lehetünk abban, hogy az ezoterikus fejlődés külsődleges és értelemszerű marad, és az ember úgy veszi fel a szellemiséget, mintha egy szakácskönyvet vagy valamilyen külső tudományt tanulna, ha nem érzi magát tehernek, ha fejlődése ellenére nem rendelkezik együtt érző szívvel minden emberi fájdalom és emberi öröm iránt.

Ezért jó, ha az ember érdeklődése kiszélesedik okkult fejlődése folyamán, és tulajdonképpen nincs rosszabb, mintha nem kísérli meg, hogy ezoterikus fejlődése során megértést tanúsítson mindenfajta emberi érzés, emberi érzelem és emberi élet iránt. Ez természetesen nem jelenti azt az alapelvet - ezt ismételten hangsúlyozni kell -, hogy az ember minden igazságtalanság mellett, ami a világban történik, kritikátlanul menjen el, mert ez igazságtalan dolog lenne a világgal szemben. Más valamit jelent, azt, hogy ha az ember ezoterikus fejlődése előtt bizonyos örömöt érzett valamilyen emberi hiba helytelenítésekor, ezt az ezoterikus fejlődés folyamán teljesen meg kell szüntetnie. Ki nem ismeri a külső életben a gúnyolódót, aki rendkívül találóan tudja kritizálni mások hibáit? Nem arról van szó, hogy nem kellene emberi hibákról megfelelő ítéletet alkotni, hogy minden körülmények között meg kellene tiltani azt, amit Rotterdami Erasmus tett „A balgaság dicsérete” című könyvével. Teljesen jogosult kell, hogy legyen a világban megjelenő hibákkal szembeni szigorúság. Aki azonban ezoterikus fejlődésen megy keresztül, annak minden dorgálás, amit ki kell mondania, vagy tettekre kell váltania, fájni fog, és egyre több fájdalmat okoz. És az a fölötti bánat, hogy dorgálni kell, olyasvalami, ami az ezoterikus fejlődés barométereként is megjelenhet. Minél inkább örömöt érzünk még, ha dorgálnunk kell, vagy ha nevetségesnek kell, hogy találjuk a világot, annál kevésbé vagyunk valóban érettek a további haladásra. És lassanként annak az érzésnek kell eltöltenie bennünket, hogy életünket egyre inkább úgy alakítsuk, hogy képesek legyünk arra, hogy a világ balgaságait és hibáit egyik szemünkkel sírva, másikkal nevetve tudjuk szemlélni. Ez a belső széttagolttá válás, ez a függetlenné válás attól, ami korábban egyben volt, ez is hozzátartozik ahhoz a változáshoz, amit az ember éterteste átél.