Megvizsgáltuk az ember fizikai és étertestének változásait, amelyeket az ezoterikus fejlődés folyamán él át, ha azt megkísérli. Ha ki akarjuk fejezni ezeknek a változásoknak az alapvető jellegét, azt mondhatjuk: a fejlődés folyamán az ember fizikai testét és étertestét egyre inkább belsőleg kezdi érezni. A fizikai testtel kapcsolatban azt hangsúlyoztuk, hogy minél inkább előrehaladunk, annál önállóbban érezzük az egyes szerveket, és hogy azok bizonyos mértékig függetlenné válnak egymástól. Azt mondhatjuk, hogy a fizikai testet önmagában elevenebbnek érezzük. Az étertesttel kapcsolatban azt hangsúlyoztuk, hogy azt nemcsak elevenebbnek érezzük, hanem érzékenyebbé válik, telítődik egyfajta tudattal, mert a külső eseményekkel szemben finomabb együttérzés kezd kialakulni benne. Hangsúlyoztuk, hogy az ember ezoterikus fejlődése folyamán egyre érzékenyebbé válik a tavasszal, a nyárral, az ősszel és a téllel szemben, hogy ezek befolyása teljesen kifejezetté válik számára, úgy, hogy az egymásra következő időszakok jobban elválnak egymástól, mint a szokásos mindennapi életben, elkülönülnek, differenciálódnak.

Azt mondhatjuk tehát, hogy az ember mintegy elkezd együtt élni a külső éteriség folyamataival. Ez a kezdet kezdete, hogy valóban szabaddá váljon testiségétől. Azáltal, hogy valóban elkezd együtt élni környezetével, egyre függetlenebbé válik saját testi mivoltától. A tavaszt, a nyarat, az őszt és a telet mintegy belsőleg éli át, azáltal azonban, hogy a külsőben él, megszűnik abban élni, ami saját testisége. Tegnap hangsúlyoztuk, hogy mindez azzal kapcsolatos, hogy saját testiségét illetően érzékenyebbé válik. Lassanként megérzi, hogy függetlenebbé válik saját testiségétől, ez a testiség kezd kellemetlen lenni számára. Észreveszi, hogy mindaz, ami a testiséggel kapcsolatos, gáncsolja őt. A magasabb fejlődés érdekében már rendkívül sokat elérünk azzal, ha arra törekszünk, hogy az olyan képzetekkel és érzésekkel, amelyekről tegnap volt szó, ne értsen teljesen egyet saját személyiségünk, és ha ezt egyre nagyobb mértékben tudjuk átélni, akkor már sokat tettünk a magasabb, spirituális átélés érdekében.

Meg akarom kísérelni, hogy fejtegetésünket, amelyet idáig inkább belülről kifelé vezettünk, azzal támasszam alá, hogy megpróbáljam úgy leírni, mintha az ember már függetlenné vált volna asztráltestével és énjével a fizikai és étertesttől. A közbeeső állapotokról a következő napokban még beszélni fogunk. A könnyebb megértés kedvéért azt a hipotézist állítom fel, hogy az ember alvás közben átéli azt a pillanatot, hogy testén kívül tisztánlátóvá válik, és vissza tud tekinteni fizikai és étertestére.

Csak néhány lépést tettünk eddig e felé az állapot felé, és odáig jutottunk, hogy bizonyos mértékig kikerültünk önmagunkból, és megtanultunk átélni olyasmiket, mint az évszakok és a napszakok. Most azt az állapotot akarjuk szemügyre venni, amely akkor következik be, ha - ahogy az alváskor - kiemeljük az ént és az asztráltestet, és vissza tudunk tekinteni az otthagyott fizikai és étertestre. Akkor az, amire így visszatekintünk, egészen más fényben fog feltűnni, mint a szokásos életben. Amikor a mindennapi életben a szokásos megfigyeléssel vagy a külső fizikai tudomány útján fizikai testünkre tekintünk, abban - teljesen jogosan - fizikai vonatkozásban a teremtés koronáját látjuk. A földi teremtést úgy osztjuk fel, hogy beszélünk egy ásványi birodalomról, egy növényi birodalomról, egy állati és egy emberi birodalomról, és a fizikai teremtés koronájában, az emberi testben egyesítve látjuk mindazokat a különböző kiválóságokat, amelyek megjelennek a különféle állatfajokban. Meg fogjuk látni, hogy a külső fizikai szemlélet számára ennek megvan a maga jogosultsága. Azt sem kell hinnünk a mai előadás alapján, hogy azzal, ami mindenekelőtt a fizikai testre való visszatekintéskor kínálkozik - ha az alvásban hirtelen tisztánlátókká válnánk végérvényes áttekintést kapnánk a fizikai testről, csak a tisztánlátó visszatekintés egy pillanatát rögzítjük. Egy ilyen pillanat a következőket eredményezheti: visszatekintünk, látjuk étertestünket, és az úgy jelenik meg számunkra, mint egy tagolt ködkép, bizonyos áramlásokkal - ezeket később pontosabban leírjuk - egy művészi ködkép, ami folytonos mozgásban van, egyetlen pontján sincs nyugalom, azután arra tekintünk, ami bele van ágyazva ebbe az étertestbe: a fizikai testre.

Emlékezzenek rá, hogy mondtuk: az egyéni gondolkodást ki kell kapcsolni. Saját gondolatokat nem alkotunk tehát arról, amit látunk. E tisztánlátó tekintet eléréséhez alapkövetelmény, hogy a kozmikus gondolatok, amelyek belénk áradnak, mintegy inspiráljanak bennünket. Amit itt látunk, azt áttekintjük, ez azonban elsősorban érzésünkre hat, az érzésre és az akaratra. Gondolkodásunk úgy tűnik számunkra - ha valóban elértük azt, amiről beszélünk -, mintha elvesztettük volna. A saját gondolkodásunkat értem ezalatt, így tehát az érzéssel, ami sajátunk marad, visszatekintünk arra, ami bele van ágyazódva a ködképbe, étertestünk folytonosan mozgásban lévő ködképébe, visszatekintünk fizikai szervezetünkre.

Itt mindenekelőtt egy összbenyomást kapunk. Ez az összbenyomás olyan, hogy amit látunk, az végtelen szomorúsággal, rendkívüli szomorúsággal tölt el bennünket. És azt kell mondanunk, hogy a léleknek ez a hangulata, ez a rendkívüli szomorúság nem az egyik vagy a másik ember individualitásától függ, hanem teljesen általános. Nincs olyan ember, aki ha kívülről tekint vissza fizikai testére, amint az beágyazódik az étertestbe, ez ne töltené el mérhetetlen fájdalommal. Mindaz, amit most benyomásszerűen ábrázoltam, az érzésben jelenik meg, nem a gondolkodásban. Mérhetetlen szomorúság, melankolikus hangulat lesz úrrá rajtunk, amikor feltekintünk a kozmikus gondolatokra, amelyek belénk áramlanak. Ezek a gondolatok, amelyek nem sajátjaink, hanem a világot átszövő és átható, teremtő gondolatok, fizikai testünknek ezt a formátumát úgyszólván bevilágítják, és azáltal, hogy bevilágítják, azt mondják el nekünk, hogy tulajdonképpen mi az, amit látunk.

Azt mondják el nekünk, hogy mindaz, amit itt látunk, egy valamikor meglévő nagyszerűség utolsó dekadens terméke. És azáltal, amit ezek a gondolatok mondanak, kapunk egy benyomást arról, hogy ami fizikai testként itt előttünk áll, és valamikor hatalmas és fenséges volt, az elhervadt és összezsugorodott, egy valamikor nagy kiterjedésű pompázatosság most kis alakzattá zsugorodott össze. Mint az ősi nagyszerűség utolsó, a fizikaiban megkeményedett emléke tűnik fel számunkra az, ami étertestünkbe van beágyazva. Itt megjelennek számunkra az egyes fizikai szervek, amelyek ma táplálkozási, vérkeringési és légzési rendszerünkhöz tartoznak: kívülről tekintünk rájuk, szellemileg láthatók, és úgy jelennek meg, hogy ezt mondjuk: mindaz, amivel itt fizikai testünkben rendelkezünk, az egy hajdani élőlény összezsugorodott, elhervadt produktuma, egy olyan élőlényé, amely fenséges környezetben élt, és most összezsugorodott, elhervadt. Ez a tüdő, ez a szív, ez a máj és a többi szerv mai formájában egy ősi, hatalmas, bensőséges élet utolsó dekadens megnyilvánulása.

Ezek a szervek ebben a tisztánlátó szemléletben fokozatosan azzá alakulnak, amik valaha voltak. Mint olyan gondolat, amire csak nagyon távolról emlékezünk, de vesszük a fáradságot, hogy emlékezetünkből kiemeljük, és ekkor azzá válik, ami valaha volt, így növekszik az is, amit például tüdőként magunkban hordunk, és most úgy jelenik meg, mint utolsó emléke egy ősi pompának és nagyszerűségnek - így növekszik fel. Érezzük azonban: olyan ez, mint egy mostani gondolat, ami visszanyúlt a távoli emlékezetbe, és azután azzá alakult, ami valamikor volt. A tüdő szemléletünkben annak imaginációjává válik, ami valamikor az okkultizmus állandó szimbólumaként volt ismert, és még ma is ismert, mint az emberi alak szimbóluma: a sas szimbólumává. És akkor ezt érezzük: a tüdő valaha olyan lény volt, amely nem hasonlítható össze a mai sasnak nevezett állattal, mert ez csak dekadens terméke annak a hajdani hatalmas lénynek, amelyet az okkultizmus sasként jelöl meg, az okkultista a kozmikus emlékezetben visszajut ahhoz a sashoz, amely valamikor létezett. És amikor a szívünkre tekintünk vissza, érezzük, hogy ez szintén csak összezsugorodott, hervadt terméke egy ősi nagyszerűségnek, amelyre emlékezünk. Érezzük azután, hogy visszajutunk az ősi időkbe, az ősi múltba, egy olyan lényhez, amelyet az okkultisták oroszlánnak neveznek. Azután az alsótesti szervek úgy jelennek meg, amint annak emlékei, amit az okkultizmus bikának nevez, ez is olyan ősi élőlény volt, amely a fenséges környezetben valamikor jelen volt, a fejlődés során elhervadt, összezsugorodott, és ma az alsó testi szervek jelenítik meg.

Szeretném sematikusan felvázolni azt, ami valaha volt, és amihez eljutunk, amikor testi szerveinket így kívülről tisztánlátón szemléljük: sematikusan lerajzolom egymás után a Bikát, az Oroszlánt és a Sast. Így észreveszünk valamit, ami az ősi múltban három fenséges élőlényként élt. Kicsinyítve és sematikusan rajzolom fel. Ezek körül az alapvető szervek körül megláthatjuk a többi szervet is, abban a formában, amilyenek korábban, az ősi múltban voltak, és tisztánlátó tekintetünk ezen a módon kap valamit, ami összehasonlítható a földi állatok majd minden formájával.

Ha még egyszer visszapillantunk erre az étertestünkbe beágyazódott fizikai testre, és arra, amit az anatómiában idegrendszernek nevezünk, ez is összezsugorodott, elhervadt terméknek tűnik. Ami azonban idegrendszerként fizikai testünkbe van beágyazva, az étertestünkben a tisztánlátó visszapillantás számára úgy tűnik, mint csodálatos növényi lények összegződése, amelyek sokféleképpen fonják át ezeket az állatinak nevezhető lényeket, így tehát növényi lények rendezettségét látjuk, amelyek minden oldalról átjárják. Az egész idegrendszer feloldódik ősi növényi lények összegződésében, és valami olyasmi jelenik meg számunkra, mint egy hatalmasan kiterjedő növényi lény, és benne élnek azok az állati lények, amelyekről az előbb beszéltünk. Ezzel azt ábrázoltam, ami a tisztánlátó tekintet számára megjelenik, mintegy álomszerű állapotban: az étertestbe ágyazódott fizikai testet kívülről szemlélve.

Ha az ember mindezt maga előtt látja, azt mondhatja - mondhatja, mert a kozmikus gondolatok erről bizonyos felvilágosítást adtak számára, és megjelenítették azt, ami előtte áll - mindaz, amit emberként magadban hordasz, abból fonnyadt és zsugorodott össze, ami most számodra mintegy kozmikus emlékezetként a tisztánlátásban megjelenik. Arról van szó, hogy a fejlődés e pontjától kezdve folytonos önkontrollt végezzünk, és folytonos ön- megismerésre törekedjünk. Az önmegismerés oda vezet, hogy érzésszerűen tudunk gondolkodni: te most fizikai testeden kívül vagy. Aki számodra fizikai testként az étertestbe beágyazottnak tűnik, tekinteted előtt azzá alakul át, amiről éppen most volt szó. És amit most látsz, az nem a jelenben van meg, az ősi múltban kellett, hogy jelen legyen, hogy ez a fizikai tested létrejöhessen. Hogy ez a zsugorodott termék létrejöhessen, valamikor meg kellett lennie annak, amit most tisztánlátó tekinteteddel magad előtt látsz. - Azért kelti a fizikai test ezt a szomorú benyomást, mert olyasminek ismerjük meg, ami utolsó, hervadt terméke annak a hajdani nagyszerűségnek, ami most felbukkan a tisztánlátó tekintet számára.

Kérem, hogy amit most fogok mondani, ne értsék félre, tényeket közlök, és látni fogják, hogyan oldódnak fel ezek a tények, mindenütt, ahol a világ bölcsességgel teli vezetését érvényre akarjuk juttatni, először meg kell ismerkednünk a tényekkel, és már a következő napokban meg fog világosodni, hogy miről van szó. Ha ez az önmagunkba mélyedés elég messzire megy vissza, a fejlődésnek eddig a fokáig, akkor meg fogjuk látni, hogy az asztráltestben, ami most a fizikai és étertesten kívül van, nem lehet más, mint valami teljesen egoista lény, olyan lény, aki nem ismer mást, csak önmagát, és ezért felismerjük, hogy elég okunk van a szomorúságra. És most feltámad bennünk az érzés, hogy megtudjuk, miért történt ez, miért zsugorodott össze minden.

Arról van szó tehát, hogy ki a vétkes ebben az összezsugorodásban. Ki tette ezt az alakot, akit tisztánlátással látsz magad előtt, ezt a csodálatos növényi lényt benne a tökéletes állati képződménnyel, ki tette ezt a fizikai test mai zsugorodott termékévé? És most belső inspirációként felhangzik belőlünk: te magad tetted ezt, te magad. Hogy egyáltalán azzá váltál, ami ma vagy, ezt annak köszönheted, hogy volt erőd ahhoz, hogy ezt a nagyszerűséget átitasd saját lényeddel. Hogy lényedet méregként belecsöpögtesd ebbe az ősi nagyszerűségbe, ez olyanná zsugorította, amilyen most.

Mi magunk tettük ezt tehát, és hogy ilyenek vagyunk, ezt annak köszönhetjük, hogy saját lényünkkel e nagyszerűségbe beültettük a halál csíráját, átitattuk vele, és így összezsugorodott. Ahogy, ha egy hatalmas fát, amely a maga pompájában növekszik, és számos állatot táplál, amelyek csak erről a fáról táplálkozhatnak, ha ezt a fát egy helyen megszúrjuk, és meghalnak mindazok a lények, amelyeket táplált - így gondolhatjuk el azt is, ami itt a tisztánlátás számára megjelenik, mint az összezsugorodott fizikai embertest. Ez egy hatalmas benyomás, amit ennek a pillanatnak a tisztánlátó szemléletmódja hív elő. És ahogy az ember benyomul asztráltestébe, egyre inkább szeretné tudni, hogyan jött ez létre. Ebben a pillanatban ténylegesen megjelenik előtte állati őslények között, amelyeket itt most érzékel, mondhatnánk a kert hátsó falánál tekeregve, csodálatos alakjában: Lucifer.

Itt tisztánlátó szemlélettel ismeretséget kötünk Luciferrel, és most tudjuk: így volt ez azokkal az erőkkel, amelyek ma a fizikai embertestben összezsugorodtak: amikor Lucifer megjelent abban a lényben, aki most a tisztánlátó tekintet előtt felbukkan.

Az ember most tudja, hogy abban az ősi múltban, amelyben minden valóságos volt, ami a tisztánlátó tekintet számára megjelenik, és hogy ezt akkor elevenen érezte, ebben jelen volt, ez volt a birodalma. És ebben a birodalomban Lucifer magához húzta őt, az ember összekötötte magát Luciferrel, aminek az lett a következménye, hogy abba az erő-áramlásba, amelyet így lehetne felvázolni, benyomultak a magasabb hierarchiák lényei.

Benyomultak ide, és az embert, aki összekötötte magát Luciferrel - ezt mind megmutatja a tisztánlátó szemlélet - hátul kiszorították, erre a területre. Ez a terület nyílt ki (a rajzon jobbra fent), és összezsugorodva ezek a nyílások lettek a mai érzékszerveink. Ezáltal az ember, aki korábban ezen a területen élt, kiszorult innen, mert összekötötte magát Luciferrel. És minthogy az ember kiszorult innen, ezen a képződményen kívül él a világban, ez a képződmény összezsugorodott, és fizikai testté vált.

Képzeljék el, tehát - sematikusan szemlélve -, hogy a mai fizikai test egyre nagyobb és nagyobb lesz, minden szerv megnövekszik, minden szerv, az emésztő-, vérkeringési és légzőszervek a növekedésben hatalmas állati lényekké alakulnak, az idegi szervek növényi lényekké - és ebben a hatalmas képződményben gondolják el az embert, amit uralkodik rajtuk. Az egyik oldalon feltűnik Lucifer, vonzza az embert, utána nyomulnak a magasabb hierarchikus lények és kiszorítják. Azáltal, hogy az embert kiszorították, az egész képződmény fokról-fokra összezsugorodott egy szűk térre, amit ma egy emberi test elfoglal, és az ember tudatával, teljes mindennapi tudatával testén kívül van. Ez okozta, hogy az ember nem tud arról, mint régen, ami belül van, csak arról, ami kívül van. Kiűzték azokon a nyílásokon át, amelyek ma az érzékszerveink. Ma az érzéki világban él, és amiben az ősi múltban élt, az ma összezsugorodott, és belső mivoltát alkotja.

Most elmondtam önöknek, hogyan jut el az ember tisztánlátó szemlélettel ahhoz, hogy mit jelent a Paradicsom. A misztériumiskolákban így vezették el az embereket a Paradicsom képzetéhez. Hol volt a Paradicsom? - kérdezik az emberek. A Paradicsom olyan világban volt, amely a mai érzékelhető világban már nincs jelen. A Paradicsom összezsugorodott, és megsokszorozódott, mert utolsó emlékezet-maradványként visszahagyta az emberi fizikai test belső mivoltát, de az embert kiűzték innen, nem él saját belső mivoltában. Ezt a belsőt csak tisztánlátó módon ismerheti meg, ahogy láttuk. Külsőleg tud a dolgokról, arról tud, ami a szeme előtt áll, ami a füle körül történik, de egykor tudott arról is, ami belül van, de ez hatalmas volt. Ez volt a Paradicsom.

Próbáljanak meg képzetet alkotni arról, hogy az ember azáltal, hogy olyan lény lett, aki tudatát a külső érzéki világra terjeszti ki, ezáltal az a világ, amelyben lakott, mielőtt az érzéki világba belépett, belső testiségének hervadt, összezsugorodott termékévé vált. Azután itt (lásd a 4. ábrát) az embert először kilökő, majd utólag benne működő lények felhasználták Ahrimánt és más szellemeket, és ezeknek a tevékenységét jóra fordították. Elhelyezték a végtagokat, a kezeket és lábakat, és itt az arcot, amelyet úgy alakítottak ki, hogy lehetőséget adtak arra, hogy az ember a kezek és lábak révén, és annak révén, ami az érzékszerveken keresztül belső mivolta szerint megy végbe, mindezek révén vegye igénybe az összezsugorodott Paradicsomot.

Láttuk így, szellemi tekintetünk előtt megjelenni, az óriásivá megnövekedett fizikai embertestet, amely mai állapotában az egykori Paradicsom összezsugorodott terméke. Ha ezt nézzük, akkor némileg újra képzetet alkothatunk arról, hogyan nyomul előre a tisztánlátó szemlélet. Láttuk, hogyan lesz az ember egyre érzékenyebb fizikai és étertestével szemben. Most mintegy átugrottunk egy mélységet, és utánanéztünk, milyen benyomások adódnak, ha az ember kívülről tekint vissza étertestébe beágyazott fizikai testére. Azt mondtam, hogy az étertest önmagában mozgékony, ha az ember kívülről visszatekint rá, nincs benne tulajdonképpen semmi, ami nyugalomban, nyugvóponton volna, minden állandó mozgásban van. Szüntelenül történik valami, minél többet tudunk azonban szellemi iskolázás útján megtanulni, hogy megláthassuk, mi történik, annál inkább megnövekszik a történés tablója is, és minden mély értelművé válik. Ahogy a fizikai test bizonyos módon a mély értelmű paradicsomi kertté válik, az is mély értelmű folyamatokká alakul, ami az étertestben megy végbe. El lehetne végezni egyszer a kísérletet, hogy elmeséljük, milyen tényeket és folyamatokat látunk, ha az étertestre tekintünk, és a fizikai testet nem vesszük figyelembe. A fizikai testet, ahogy azt leírtam, valóban csak tisztánlátással szemlélhetjük, úgy, mintha a legmélyebb álmunkból hirtelen tisztánlátón felébrednénk, a fizikai test ekkor kiszélesedik, azzá az alakzattá, amit említettem. Az étertestet már bizonyos módon könnyebb nézni, már azáltal szemlélhető, hogy megkíséreljük bizonyos vonatkozásban az elalvás pillanatát megragadni, úgy, hogy nem alszunk bele az öntudatlanságba, hanem egy ideig tudatunknál maradunk, miután asztráltestünkkel és énünkkel elhagytuk fizikai és étertestünket. Ekkor főképpen az étertestre tekintünk, és valóságosan látjuk az étertest e mozgékony tényeit, mint eleven álmokat. Látjuk azután, hogy mély szakadék választ el bennünket attól, ami az étertestben végbemegy, de most nem térben látjuk a dolgokat, hanem időben. Ha az ember kikerül az étertestből, át kell éreznie ezeket az élményeket, ezeket a mozgalmas élményeket az étertestben, mintha tudatával újra visszacsúszna.

Azt az érzést kell tehát átélnünk, mintha egy szakadék, amely éteriséggel lenne tele, általános világéterrel, elválasztana bennünket saját étertestünktől, mintha az étertest partjain túl lennénk, és itt hatalmas események játszódnának le. Az ember tehát úgy érzi magát - mert itt folyamatokról van szó, amelyek mind az időben játszódnak le mint valami vándor, aki saját étertestébe hatol be. A valóságban egyre inkább elhagyjuk azt, de tisztánlátó tudattal behatolunk ebbe az étertestbe. Úgy érezzük, mintha a saját étertestünkhöz való közeledésben valami szembekerülne velünk, ami visszalök. Mintha egy szellemi sziklának mennénk neki. Azután, mintha valamiben benne maradnánk. Először kint voltunk, azután mintha valamiben benne maradnánk, mintha először kint lettünk volna, most meg belül, de nem úgy, mintha nappal lennénk benne. Mindez azért van így, mert asztráltestünkkel és énünkkel kívül vagyunk, és csak betekintünk, azaz, csak tudatunkkal vagyunk belül. És most megfigyeljük, mi megy végbe belül.

Bizonyos módon minden átalakul, ahogy a fizikai test is átalakult a Paradicsomban, ami azonban itt történik, még igen bensőséges módon összefügg az ember jelenlegi folyamataival. Gondoljuk csak meg, mit jelent tulajdonképpen az alvás, mit jelent az, hogy „kívül lenni a fizikai és étertesten”. Mert feltételezzük, hogy a tisztánlátó képességet ebben a pillanatban az hívja elő, hogy az ember az alvásban hirtelen tisztánlátóvá válik, vagy elalváskor tisztánlátón tudatos marad. Gondoljuk meg, mit jelent az alvás. Ami tudatosan áthatja a fizikai és étertestet, az kívül van, belül most csak az úgynevezett vegetatív folyamatok mennek végbe, az játszódik le, ami a nap folyamán elhasznált erőket újra pótolja. Érzékeljük, ahogy itt a fizikáin kívül azok az erők, amelyek, mondjuk, az agyban elhasználódtak, pótlódnak. De nem úgy, mintha anatómusok módjára látnánk az agyat, hanem látjuk, ahogy a fizikai világ embere, akit nappali ébrenlétünk folyamán tudatunk számára felhasználunk - akit most elhagytunk, de világosan tudjuk, hogy a mi eszközünk - ez az ember, mintegy elvarázsoltan fekszik egy várban.

Ahogy agyunk a koponyán belül nyugszik, úgy tűnik számunkra földi emberi lényünk is, amint elvarázsoltan egy várban él. Emberi lényünkkel úgy kerülünk szembe, mint olyan lénnyel, aki sziklafallal van körülzárva, annak a foglya. Ennek jelképe, mintegy összevont jelképe a koponyánk. Kívülről ez úgy jelenik meg számunkra, mint egy kicsi koponya. Ha azonban az éteri erőkre tekintünk, amelyek az alapját adják, akkor a földi ember ténylegesen úgy jelenik meg, mint aki itt van a koponyán belül, ennek a várnak a foglya. A többi szervből áramlanak ki azok az erők, amelyek ezt az embert fenntartják, aki úgy él a koponyán belül, mint egy hatalmas kastélyban. Az erők itt felfelé áramlanak. Mindenekelőtt az az erő áramlik felfelé, amely az organizmusban szétterülő asztráltestből jön, mindaz felfelé áramlik, ami felhevül, és az embert az idegpályák által hatalmassá teszi. Mindez egybeáramlik a földi agyemberben, és úgy jelenik meg, mint erős kard, amelyet az ember itt a Földön kovácsolt. Azután felnyomulnak a vér erői. Ezek a vérerők - az ember ezt lassanként érzi, megtanulja felismerni - úgy jelennek meg, mint olyasvalami, ami megsebzi a koponya varázslatos kastélyában fekvő embert: véres lándzsaként jelennek meg azok az erők, amelyek az étertestben a földi ember felé áramlanak, aki az agy varázs-kastélyában fekszik. Ekkor egy felismeréshez jutunk. Ahhoz a felismeréshez, hogy érzékelni tudjuk mindazt, ami az agy nemes részei felé áramlik. Erről korábban sejtelmünk sem volt.

Látják, egy másik nézőpontból kiindulva visszatértem ahhoz, amit korábban már érintettem. Az ember ehet sok mindent az állati birodalomból, agyának bizonyos része számára azonban ez nem használható, ez mind csak ballaszt. Más szerveket lehet táplálni ezáltal, az agyban azonban van egy rész, amitől az étertest eltaszít minden állati eredetűt. És nemcsak ezt taszítja el az étertest az agy egy kis, nemes részétől, hanem azt is, ami a növényi birodalomból származik. Csak az ásványi extraktumot hagyja érvényre jutni az agy egy kicsiny, nemes részében, és itt ezt az ásványi extraktumot összehozza az érzékszervek útján érkező legnemesebb sugárzásokkal. A fény, a hang, a hő legnemesebbje érintkezik itt az ásványi birodalom legnemesebb termékeivel, mert a legnemesebb érzéki benyomásoknak a legnemesebb ásványi termékekkel való kapcsolatából táplálkozik az emberi agy legnemesebb része. Az emberi agynak e legnemesebb részétől az étertest mindazt elkülöníti, ami a növény- és állatvilágból jön.

Azután felnyomulnak azok a dolgok is, amiket az ember táplálékként vesz magához. Az agynak vannak kevésbé nemes részei is, amelyek táplálkoznak mindennel, ami felfelé áramlik, mint a szervezet tápláléka. Csak az agy legnemesebb részének kell az érzéki észlelések legszebb vegyülékéből és a legnemesebb, tiszta ásványi extraktumból táplálkoznia. Itt megtanuljuk felismerni, hogy az ember csodálatos, harmonikus összefüggésben áll az egész kozmosszal. Itt úgyszólván olyan állapotát láthatjuk meg az embernek, ahol az játszódik le, hogy hogyan készíti az emberi gondolkodás az asztráltestet szolgáló idegrendszer eszközével a kardot az emberi erő számára a Földön. Itt megismerkedünk mindazzal, ami hozzákeveredik a vérhez, és ami bizonyos módon éppen az agyban lévő legnemesebb rész megöléséhez járul hozzá. Ezt a nemesebb részt mindig újra az tartja fenn, ami a legfinomabb érzéki észlelésekből és az ásványi birodalom legnemesebb termékeiből áll össze. Az alvás ideje alatt azután, amikor a gondolkodás nem foglalkozik az aggyal, beleáramlanak azok a termékek, amelyek lejjebb alakulnak ki a bensőben a növényi és állati birodalomból.

Így van ez, ha az ember saját étertestébe benyomul, mintha egy szakadékhoz érkezne, és e szakadék felett látna be saját étertestébe: mit történik ott? Mindez hatalmas képekben tűnik fel: a szellemi ember folyamatai az alvás alatt. Az én és az asztráltest, a szellemi ember alámerül a várba, amit szimbolikusan a koponya jelenít meg, ahol alva, véres sebbel fekszik az ember. Erőssége a gondolataiban van, és ezt itt táplálni kell mindazzal, ami a természet birodalmaiból származik, és amelynek nemesebb részét annak kell szolgálnia, ami ebből a legfinomabb. Mindezt képekben a Grál-legenda szolgáltatja. A Szent Grál legendája hírt ad arról a csodálatos táplálkozásról, ami az érzéki benyomások legfinomabb hatásaiból és az ásványi extraktum legfinomabb hatásaiból készül, és arra hivatott, hogy az ember legnemesebb részét egész életében táplálja, úgy, ahogy ezt a Földön fizikailag megteszi, mert minden más megöli őt. Ez az égi táplálék az, ami a Szent Grálban rejlik.

És ami egyébként történik, ami a többi birodalomból felnyomul, azt úgy kapjuk meg, ha visszamegyünk a Grál-legenda eredeti írott szövegéhez. Itt az étkezés leírásánál először egy szarvastehenet tálalnak fel. Az agyba való felhatolást, ahol a Grál lebeg, az agy várában fekvő emberi hős legnemesebb táplálékául szolgáló edény - mert minden más megöli őt - ezt ábrázolja számunkra a legenda. És tulajdonképpen nem Wolfram von Eschenbach ábrázolja a legjobban, hanem külsőleg, még exoterikusan - mert majdnem mindenki felismerheti, ha a figyelmét ráirányítja, hogy a Grál-legenda okkult élményt ír le, amelyet minden ember minden este újra átélhet - Chretien de Troyes, a művében megjelenő minden profánsága ellenére. Számos utalással megfelelőképpen jelzi, hogy amire gondol, azt exoterikusan fejezi ki, mert hivatkozik tanítójára és barátjára, aki Elzászban élt, és akitől tulajdonképpen az ezoterikus tartalmakat kapta, amiket azután ő külső formába öntött. Ez abban a korban történt, amelyben szükség volt erre az átmenet miatt, amire „Az ember és az emberiség szellemi vezetése” című írásomban utaltam. Kicsit előbb, 1180-ban készül el a Grál-legenda a maga külső formájában.

Az ilyen dolgok a külső világban ma fantáziálásnak tűnnek, mert sok esetben csak az látszik valóságnak, ami az emberen kívül van. Hogy az ember sokkal magasabb értelemben véve a teremtés koronája, azt éppen akkor ismeri fel, ha fizikai testét eredeti pompázatos nagyságában nézi, és étertestét is úgy nézi, ahogy az belsőleg dolgozik, hogy fizikai testét újra életre keltse, mert az a döfés, amiről azt mondtam, hogy a vérből jön, megbénítja és megöli. Az étertest azon dolgozik, hogy azonnal és olyan jól, amennyire lehetséges, újra életre keltse, megőrzi az egész élet folyamán, annak ellenére, hogy attól kezdve, hogy megszületett, máris halálra van ítélve. Megőrzi azáltal, hogy az emberi organizációnak egy kis részétől eltávolítja azt, ami az állati és növényi birodalomból jön, csak a legnemesebb ásványi extraktumot fogadja el, és összevegyíti a külső érzéki világ legnemesebb benyomásaival. Ha ezt valóban elég mélyen átérezzük, akkor az emberi organizmusban ez a legnemesebb rész ténylegesen úgy fog megjelenni, mint a megsokszorozódott Szent Grál. Ezzel a két utalással ma azt akartam bemutatni, milyen jellegzetes imaginációk jelennek meg számunkra, hogy megy át lassanként imaginációkba az igazi tisztánlátásban a fizikai test szemlélete, és hogy a paradicsomi és a Grál- imagináció az ember által elérhető legnagyobb imaginációkhoz tartozik - legalábbis a földi időszakban.