Ha az ember az asztráltestben és az énben végbemenő folyamatokhoz közelít, akkor annak leírása, amit az okkult fejlődés folyamán tapasztal és átél, egyre nehezebbé válik. Mert az emberi természet e tagjainak az átélése során igen messzire távolodik el attól, amit szokás szerint a mindennapi életben átél. A szokásos lelki életben a fel- és leáramló szenvedélyekben, indulatokban, ösztönökben, vágyakban, és így tovább, az ember belső életeként érzi az asztráltest életét, és belső életeként érzi azt is, amit összefoglalva énnek nevezünk. Amit az ember így átél, az nem más, mint önmagának és asztráltestének visszfénye, visszatükröződése az étertestben és a fizikai testben - ez nem az asztráltest és az én tudatos átélése. És az ember azáltal, amivel a szokásos lelkiéletben rendelkezik, egyáltalán nem tud helyes képzethez jutni arról, amit a magasabb világokban asztráltestében és énjében tulajdonképpen átél. Ezért, ha az ember ezeket a dolgokat leírja, olyan ábrázolásokhoz kell folyamodnia, amelyek természetesek a magasabb világokban, imaginációkhoz kell folyamodnia, és ezeket az imaginá- ciókat a valóságban is átéli. Nem szabad azonban azt képzelnünk, hogy a tisztánlátó imaginációk szemlélése, mintegy az azokra való rábámulás az egyetlen dolog, amit az ember átél, nem ez a fődolog. A fődolog az, amit az ember emellett belsőleg tesz, amit a lélek a folyamatok és belső próbatételek során véghez visz, amikor szembekerül ezekkel az imaginációkkal.

Ez történik, például akkor is, ha szembekerül egy olyan jelentős, hatalmas imaginációval, mint a paradicsomi imagináció. Aki ezt valóban átéli, tehát, mint a magasabb átélés vívmányát magáénak tudhatja, az úgy érzi, hogy egy belső lelki hullámzásban áll benne, úgy érzi, hogy megragadja egy belső lelki hullámzás, és hogy eltévedhet a tegnap leírt kétféle irányban. Ahogy egyfelől az összes indulat és szenvedély magához húzza, amelyek a fizikai síkon folytatott személyes élet utóhatásai - mert mint száz és száz mágneses húzóerő egyre erősebben és erősebben működnek a személyes érdekek, amelyeket az ember fokról-fokra magához vont a fizikai síkon - másrészről valami mást is érez. Minél inkább közelebb kerül ahhoz, hogy ezt a paradicsomi imaginációt világosabban lássa, annál nagyobb erővel növekednek benne azok az erők, amelyek a személyes érdekekhez húzzák, és azt idézik elő, hogy egyre inkább kioltják ezt a paradicsomi imaginációt, jobban mondva, nem hagyják, hogy a helyes módon jöjjön létre, és az ember elkábul.

Ami hozzátapad a személyes érdekekhez, az indulatok, érzések, érzelmek, és így tovább, olyanok itt, mint száz és száz mágneses erő, mint az elkábítás eszközei. És amikor az ember megkísérli, hogy önnevelése útján asztráltestét egyre világosabban tudja szemlélni - az ember ebben a paradicsomi imaginációban kívül van fizikai és étertestén, tehát asztráltestében és énjében van - amikor megragadta az asztráltest jellegét és természetét, akkor tudja: ez az, ami egoista. És csak az érte el jogosultan ezt a fokot, aki önneveléssel jutott el ide, aki a maga egoista érdekeibe nem viszi bele azt, ami személyes, és ami száz és száz erő útján árad feléje, hanem aki a sajátjává tudja tenni az emberiség és a világ általános érdekeit. Az ember ugyanis érzi, hogy az okkult fejlődésnek ezen a pontján az asztráltest egoizmusával szemben egyre jobban és jobban ellensúly jön létre, minél inkább megmozdulnak az egoista erők a szabaddá váló asztráltestben. Az ember egyre inkább magányt érez, fagyos magányt. Ez a fagyos magány ahhoz tartozik, amit belső hullámként átél. Ez védi meg az egoizmus elharapódzásától, és akkor nevelte magát helyesen, ha az okkult fejlődésnek ezen a pontján érezni tudja azt a törekvést, hogy mindent önmaga által és önmaga számára éljen át, azt a fagyos magányt is, ami közelít hozzá.

Minél inkább közeledünk a paradicsomi imaginációhoz, annál fontosabb, hogy ezt érezzük. És ha ez a két érzés, az egoizmus, ami világ-érdekké szélesedik ki, és a fagyos magány együttműködik, akkor közeledünk egyre inkább a paradicsomi imaginációhoz. És ha ez megfelelő elevenséggel jelentkezik, ha valóban jelen van, akkor elérkezett az az időpont is, amelyben a helyes módon átéljük a küszöb őrével való találkozást. A küszöb őrét nehéz így hirtelenjében jellemezni, ezt már különböző előadásaimban megtettem. Ma nem annyira fontos, hogy jellemezzük, inkább az a fontos, amit az emberi burkokban és az emberi énben átélünk. Ha tehát közel kerülünk a paradicsomi imaginációhoz, azaz, ha ez egyre elevenebbé válik, és találkozunk a küszöb őrével, akkor érezzük csak igazán erősen az említett mágneses erőket. És amikor a küszöb őrével szemben állunk, akkor úgy érezzük - és ez rendkívül megrázó élmény -, mintha le lennénk bilincselve, meg lennénk kötve. Mert mindezek a mágneses erők, amelyek lehúznak a személyességbe, most a legerősebb hatásukat fejtik ki, és ha az ember ezt odáig viszi, hogy a fagyos magány nevelő-erővé válik, úgy, hogy képes lesz az igazi világ-érdekeket a saját érdekeivé tenni, akkor elhalad a küszöb őre mellett. És akkor azt fogjuk érezni, amit így nevezhetünk: az ember egyesül a paradicsomi imaginációval, eggyé válik vele. Benne érzi magát.

Ez az élmény olyan, hogy jogosultan a világ-érdekekben érezzük magunkat, és így bevallhatjuk: most érvényesítheted a saját érdekeidet, mert azok azonosak a világ-érdekekkel. Ha azonban az ember nem halad tovább, ha még az általános érdekekből nem szerzett eleget, akkor a személyes érdekek visszahúzzák, és az következik be, amit az okkultizmusban így neveznek: az ember nem halad el a küszöb őre mellett. Ekkor ezek a személyes érdekek elhomályosítják a paradicsomi imaginációt, az ember úgyszólván annak csak egyes részleteit látja, homályos benyomásokat kap, nem teljeset, és ez visszarántja a személyes létbe. Létrejöhet azonban az is, hogy az embernek bizonyos fokig lehetősége nyílik a tudatos átélésre. Ez a tisztánlátó átélés igazából csak maja-átélés, ami teljesen téves lehet, mert mindenütt átjárják és elködösítik a személyes érdekek.

Az ilyen élmény következtében csak akkor válik teljesen érthetővé, csak akkor válik, hogy úgy mondjam, komollyá, hogy hogyan kell a személyes érdekeket a világ érdekeivé alakítani, ha az ember valóban helyesen akar látni a szellemi világban. Valóban úgy van, hogy az ember ezt megelőzően nem tud helyesen hinni, a személyes érdekek e hit ellen szólnak. Ezt az ember az említett állapotban már észreveszi.

Itt úgyszólván az okkult viszonyok leírásának merész pontjához érkeztünk. Mégis meg kell kísérelnünk, hogy a következő lépéseket is leírjuk, oly módon, ahogy azok az okkultisták tapasztalatai alapján adódnak, és ahogy azokat közölnünk kell, ha számolni akarunk azzal, hogy a hallgatók megkísérlik ezeket a dolgokat bizonyos módon lelkük sajátjává tenni, és feldolgozni. Mert száraz, absztrakt fogalmakban nem lehet ezeket a dolgokat közreadni, meg kell kísérelni, hogy leírjuk, mi jelenik meg a tisztánlátó szemléletben. Ezt a tisztánlátó szemléletet persze nem úgy kell érteni, mint valami merev, sematikus szükségszerűséget. Amit le fogunk írni, az ismét tipikus, mint a paradicsomi élmény, és tulajdonképpen kell is, hogy ez az élményünk legyen, hogy azután felismerhessük, mi a tulajdonképpeni megismerés, és mi a tulajdonképpeni okkult látás. Ha azonban valakinek ilyesmit leírnak, maga is megértheti, ha az egészséges emberi értelemhez fordul. Úgy kell azonban leírni, ahogy a látás alapján leírható.

Tegyük fel hipotézisként, hogy valaki elhalad a küszöb őre mellett, megünnepelte a paradicsomi imaginációval való egyesülését, úgy beleélte magát, mintha ez a paradicsomi imagináció most saját nagy asztrális burka lenne. Tehát úgy, hogy bár pontosan érzi még magán asztráltestét, és tudja, hogy az összefügg énjével, ugyanakkor mégis ez az asztráltest saját érdekei szerint mindenfelé kitágul, amire a paradicsomi imagináció tárgyai és lényei vonatkoznak. Amikor az ember ezt a paradicsomi imaginációval való egyesülését megünnepelte, akkor a következő benyomása alakul ki: saját asztráltestét, mint önmagához tartozót érzékeli, és ha eléggé átérezte azt, amit mint fagyos egyedüllétet írtam le, akkor ez az érzés egyfajta erővé válik benne, és a fagyos egyedüllét érzése megóvja attól, hogy amikor ez az egyesülés megtörténik, csak önmagára tekintsen. Ezáltal mintegy megteremti azt a szervet, amellyel más lényeket láthat. Okkult tekintete egy másik lényre tekint, egy lényre, amely sajátságos hatást gyakorol rá, és ezáltal úgy tűnik számára, mintha ő maga lenne. Saját énjében és asztráltestében érzi magát, és a másik lény is asztráltesttel és énnel jelenik meg számára.

Ez azért van így, mert azok a tulajdonságok és erők, amelyeket az ember magával hoz egy ilyen pillanatban, úgy hatnak, hogy látni tud egy olyan lényt, aki egy énben és egy asztráltestben jelenik meg. Az ember a következőket érzi, és ez az érzés a fagyos egyedüllét révén hat, amit megtanul elviselni: asztrálteste a maga erő-megnyilvánulásaiban úgy fog megjelenni, mintha felfelé akarna áramlani. Ha ezt sematikusan akarnám ábrázolni, így kellene lerajzolnom, de ahogy mondtam, ez teljesen sematikus.

Az ént úgy rajzolom fel, mint egy üstökös magját, az asztrál- testet pedig, mint egy felfelé elkalandozó csóvát. De ez sematikus, mert egy lényt látunk - magunkat is lényként látjuk -, és ez a szemlélet sokkal bonyolultabb, mint az, amikor saját lényünket látjuk fizikai emberként. A másik lényt, akire rátekintünk, ugyancsak énjében látjuk - ahogy mondtam, ez tipikus élmény, teljesen általános, hogy a tekintet először egy ilyen lényre esik, de az ember érzi: ez a lény nincs a fagyos egyedüllétnek abban a szférájában, ahol mi magunk, és ezért az asztráltest lefelé irányúiénak látszik. Rendkívül jelentős ezt átélni: egy olyan asztráltestben érezni magunkat, amely felfelé nyitott, felfelé bontakoztatja ki erőinek hatását, felfelé akar áramlani, és a másikat, a másik lényt, mint ént, amelynek asztrálteste lefelé bontakoztatja ki az erőit.

Ez a tipikus élmény az én-tudatban valahogy a következőképpen merül fel: te hátrányban vagy, kisebb értékű vagy, mint az a másik lény. A másik lénynél az, az értékesebb, hogy asztráltestét lefelé tudja kinyitni, erőit lefelé tudja kiárasztani - ez az értékes ebben a lényben. És az embernek az a benyomása - minthogy a fizikai valóságot elhagyta hogy azok az erők, amelyek a másik lény asztráltestéből lefelé haladnak, a fizikai világ felé haladnak, és ott áldásos erőként hatnak. Röviden: az embernek az a benyomása, hogy olyan lénnyel áll szemben, aki azt, amit a szellemi világban kivívott magának, mint áldást hozó szellemi esőt, lefelé tudja küldeni a Földre, ő viszont asztráltestét nem tudja lefelé irányítani, hanem csak felfelé. Az embernek az, az érzése, hogy ezáltal kisebb értékű, mert asztráltestét nem tudja lefelé irányítani. A továbbiakban pedig ezt érzi: ez a tudat, ami itt benned felbukkant, szellemi cselekvéshez kell, hogy vezessen. Egy szellemi döntés érik be. Az a szellemi döntés, hogy az ember a maga belső magányával odamegy ehhez a lényhez, hogy az ő melege felmelegítse a saját fagyosságát, hogy egyesüljön ezzel a másik lénnyel. Egyszerre az a benyomása támad, mintha most a tudata megszűnne, mintha saját lényének egyfajta elhalása, elégése jönne létre.

Azután az következik be, amit így nevezhetünk: valami betör az én-tudatba, amely már kioltottnak érezte magát, és amit most ismerünk meg: ez az inspiráció. Az ember az inspirációban érzi magát. Olyan ez, mint egy beszélgetés, mint egy tipikus beszélgetés egy olyan lénnyel, akivel csak azért ismerkedtünk meg, mert inspirációjában részesített. Ha az ember képes arra, hogy amit ez a lény inspiráló hangként beleküld, azt valóban megértse, akkor, amit ez az inspiráló lény mond, azt valahogy így ültetheti át szavakba: mivel megtaláltad az utat a másik lényhez, és egyesültél áldozati adományával, ezért vele és benne visszafordulhatsz a Föld felé, és kinevezlek a Földön az ő őrének. És az embernek az, az érzése, hogy valami végtelenül jelentős dolgot vett fel a lelkébe azzal, hogy hallhatta ezeket a szavakat, az inspiráló szavait. Van egy lény a szellemiségben, aki értékesebb, mint mi magunk, és aki asztralitását áldásosan lefelé képes árasztani. Azt, hogy egyesülni lehet vele, és ha ide visszaérkezünk, az őrévé válhatunk, ezt csak azáltal az élmény által tudjuk megérteni, ahogy valójában fizikai emberként - aki a Földön jár-kel -, fizikai és éteri burkunkkal ahhoz viszonyulunk, ami magasabb erőként benyomódik az énbe és az asztráltestbe. Az ember azzal, amivel fizikai és éteri burkaként rendelkezik, őre annak, aminek egyre tovább kell fejlődnie a magasabb szférák felé. A belső átélésben az ember tulajdonképpen csak akkor jut el annak igazi, valódi megértéséhez, hogy külső burkai hogy viszonyulnak belső lényéhez, ha külső lényét belső lényének őreként érzi át.

Ha azonban, az ember, a küszöb őre mellett elhalad, nem ez az egyetlen élménye, amit leírtam, hanem követi egy másik. Elsősorban a kimondottan tisztánlátó és inspirált élményt ábrázoltam, ami akkor következik be, amikor az ember a fizikai és étertestén kívül eljut odáig, hogy egyesüljön a paradicsomi imaginációval, és azután megkapja azt az inspirációt, amely tulajdonképpen fogalmat ad a burkoknak az énhez való viszonyáról. Ha azonban, az ember elhalad a küszöb őre mellett, az első benyomáshoz egy második járul, a tekintet mintegy kinyílik a fizikai világra. Húzok egy vonást, mint határvonalat a magasabb, szellemi világok és a fizikai világ között, úgy, hogy itt fent van a szellemi világ területe, lent pedig a fizikai világé.

Most lenézünk a fizikai világba. Itt egy másik kép jelenik meg, az, hogy emberként itt állunk lent. Látjuk asztráltestünket, de ez az asztráltest - ami most tükörképként jelenik meg - lefelé irányul, nem akarja az erőt a szellemi világ felé árasztani, a fizikai síkon ragad meg, azon csüng, nem emelkedik a magasba. És látjuk a másik lény tükörképét, akinek asztrálteste felfelé áramlik. Az, az érzésünk, hogy ez az asztráltest a szellemi világba árad bele. Látjuk magunkat, és látjuk a másik lényt, és az, az érzésünk: itt állsz lent ismét. A másik lény helyén egy valóban más ember áll, olyan ember, aki jobb, mint te, asztrálteste felfelé törekszik, füstként száll fel. A te asztráltested a Föld felé törekszik, mint a lefelé szálló füst. Kialakul egy érzés a bennünk élő énről, miközben itt letekintünk, és egy rettenetes élményünk támad: feldereng bennünk egy elhatározás, egy rettenetes elhatározás, hogy a másikat, akit magunknál jobbnak érzünk, megöljük. Tudjuk, hogy ez az elhatározás nem egészen az énből jön, mert énünk odafent van. Aki itt lent beszél belőlünk, az egy egészen más lény, de ez elhatározza, hogy megöli a másikat. És most újra halljuk a hangot, amely korábban az inspirációból jött, ez azonban most rettenetes, bosszúálló hang: „Hol van a testvéred?” Ebből az énből felörvénylik a korábbival ellentétes hang, mert korábban ez volt az inspiráció: azáltal, hogy egyesültél a másik lény áldásos hatalmával, ezzel az áldásos hatalommal lefelé fogsz kiáradni, és a másik lény őrzőjévé teszlek. Most ebből a lényből, akit önmagunkként ismertünk meg, felhangzik ez a mondat: „nem akarok testvérem őrzője lenni”. Először az, az elhatározás, hogy megöljük a másikat, azután a tiltakozás a hanggal szemben, amely inspirált bennünket: minthogy fagyosságodat a másik melegével akartad egyesíteni, annak őrzőjévé teszlek - és a tiltakozás: nem akarok őrzője lenni.

Amikor az ember ezt az imaginatív élményt átéli, akkor tudja, mi mindenre képes az emberi lélek, és mindenekelőtt egyvalamit tud, hogy a dolgok átalakulhatnak ellentétükké, a szellemi világ legnemesebb dolgai a fizikai világ legborzasztóbb dolgaivá válhatnak. Tudja, hogy az emberi lélek alapjaihoz tartozik, hogy átalakulás útján a legnemesebb áldozati szándék az embertársak megölésének kívánságává válhat. E pillanattól kezdve tudja, mit jelent a bibliai Káin és Ábel története, de csak ettől a pillanattól kezdve, mert ez a történet nem más, mint egy okkult élmény visszaadása, amiről éppen most beszéltünk. Ha a Káin és Ábel történetének írója azt írta volna le, mi történt az emberrel a paradicsomi történés időpontja előtt, akkor itt (lásd a 6. ábrát) az első, a fenti élményt ábrázolta volna. A paradicsomi történettel kezdi, és a tükröződést írja le, mert így érzett Káin Ábellel szemben, mielőtt a földfejlődésben elérkezett volna az, az időpont, amelyre a paradicsomi történet utal. Így érzett Káin Ábellel szemben, ahogy ezt itt fent ábrázoltuk. A megkísérlés után, miután az ember elvesztette azt a szemléletet, amelyet a paradicsomi imagináció útján az okkult látásban ér el ismét, Káinnál az áldozati szándék átalakult azzá, ami az alsó ábrán jelenik meg. A léleknek az a kívánsága, hogy a másikat megölje, valóban kialakult benne. És az a kiáltás, amit a Biblia közöl: vajon őrzője kell, hogy legyek a testvéremnek? - ez tükörképe a másik inspirációnak: itt lent a Földön a másik őrzőjévé akarlak tenni.

Éppen ennek az ábrázolásnak az alapján mérhetik fel, hogy az ilyen tipikus élmények kétségkívül jelentősek, mert bizonyos kapcsolatot létesítenek a között, amivé ma válhatunk, és ami az emberiség általános érdeke. Ugyanakkor azonban, világosan megmutatkozik számunkra, hogy abban, amit átélünk a fel-le hullámzó lelki életben, az a legfontosabb, hogy átérezzük, milyen kolosszális ugrást tett az emberiség fejlődése attól, amit az első, mondhatnánk Föld előtti imaginációként írtam le, ahhoz, ami a Káin és Ábel történetben jelenik meg a Paradicsomból való kiűzetés utáni eseményként, amelynek következtében a küszöb őre láthatatlanná vált az ember számára. Hogy milyen is a földi ember, ezt tulajdonképpen csak az mutatja meg nekünk, hogy megismerkedünk ezzel az emberiség fejlődésében bekövetkezett ugrással, mert ha teljesen átérezzük azt, amit most elmondtam, akkor fokozatosan tapasztaljuk, hogy az ember, ahogy itt áll a Földön, mennyire a fordítottja annak, aki valaha volt. És egészen biztosan tudjuk, mivé váltunk volna, ha nem lép közbe valami más. Ha minden egyéb nélkül egyszerűen ebben a földi fejlődésben bontakoztunk volna ki, akkor megtudtuk volna, hogy ez minek a visszatükröződése a Földön. Ezt nem volt szabad, hogy megtudjuk.

Alapjában véve először csak a mi időnkben adott az a lehetőség, hogy az embernek meg szabad tudnia, minek a tükröződése a Káin és Ábel történet, hogy egy magasabb áldozat tükröződése. Mindaz, ami fent volt, ami a Paradicsom előtt volt, el lett takarva, amikor maga az őr fedte be, vagyis más szavakkal, amikor az embert a Paradicsomból kiűzték. És ez csak azáltal történhetett meg, hogy az ember fizikai és étertestét úgy hatották át az erők, hogy nem azt viszi véghez, ami tükörképként jelenik meg, mert ha mindazt átérezné, ami az asztráltestben van, bizonyosan azt vinné véghez. A fizikai test és az étertest annyira elkábítják az embert, hogy a benne lévő kívánság: megölni a másikat, nem válik ténylegessé. Gondolják meg, mit jelent ez az egyszerű mondat: azáltal, hogy a jó, előrevivő isteni-szellemi hatalmak a fizikai és étertestet úgy adták meg az embernek, hogy nem tud visszatekinteni, ezáltal egyidejűleg a mindenki elleni harc kívánságára rátelepül valami, mint egyfajta kábulat. Ez a kívánság nem vált elevenné a lélekben, mert az ember fizikai és étertestét úgy készítették el, hogy ezt a kívánságot elkábította. Az ember nem láthatja asztráltestét, ezért ez a kívánság is ismeretlen marad számára, nem tudja megvalósítani.

Látják, ha az asztráltest és az én közötti kölcsönhatást valóban le akarjuk írni, olyan dolgokat kell leírnunk, amelyek ma nemcsak, hogy ténylegesen rejtve maradnak az emberi természet számára, hanem rejtve is kell, hogy maradjanak. Mi történt azonban azáltal, hogy ez a kívánság és hasonló kívánságok, amelyek az emberi és a fizikai síkon megnyilvánuló egyéb együttlétek szétrombolására, megsemmisítésére irányulnak, kábultak maradnak? Legyengültek, az emberi lélek csak csekély mértékben, leegyszerűsítve érzi őket. És ezeknek a kívánságoknak a gyenge megérzése, amelyek borzalmasak lennének, ha az ember úgy élné ki őket, ahogy vannak, ez az igazi emberi földi megismerés.

Most először elmondom, mi az emberi földi megismerés. Ez az emberi földi megismerés a letompított rombolási ösztön: Siva a maga borzalmas alakjában, annyira letompítva, hogy nem éli ki magát, hanem mintegy foszladozó lesz, kisajtolódik, amíg emberi képzeti világgá nem válik. Ez a belső maja az emberi megismerés. A megismerést tehát le kellett gyengíteni, az ösztönöket és belső erőket viszonylagosan le kellett gyengíteni, hogy ez, az eredetileg rettenetes dolog, amiben Ahrimán működik - mert eredetileg Ahrimán az, aki ezt a kívánságot itt felkelti -, hogy Ahrimán hatalma annyira legyengüljön, hogy az ember ne Ahrimánt élje ki, és ezáltal ne állandóan Sivát szolgálja. Ami ezeknek az erőknek az összegződése, azt úgy le kellett gyengíteni, hogy az emberben csak annyira működjenek, hogy fogalmaival és eszméivel bele tudjon helyezkedni a másik lénybe. Ha az ember megkísérli, hogy egy fogalommal egy másik lénybe benyomuljon, ha megkísérli, hogy a képzetet a másik lénybe belemerítse, akkor ez a másik lénybe belemerített képzet Káin letompított fegyvere, amit Ábelbe döf bele. És hogy ez a fegyver így legyengült, ez tette lehetővé, hogy ami egy lökéssel az ellentétébe fordult, az fejlődésbe menjen át. És így lassú fejlődéssel, az ismeretek további folytonos erősítése útján az ember eljut oda, hogy amit a fizikai világban nem szabad kiélnie, mert romboló ösztönné válna, azt fokról-fokra kifejleszti. Először tárgyi ismeretté alakítja, azután imaginatív ismeretté, ami már tovább megy a másik lény irányába, azután inspiratív ismeretté, ami még közelebb nyomul a másik lényhez, majd intuitív ismeretté, ami teljesen behatol a másik lénybe, és szellemileg él tovább együtt vele. Így fokozatosan felküzdjük magunkat ahhoz, hogy megértsük: milyen ez a másik én. Az asztráltest a maga belső természete szerint nagy egoista, az én több ennél, nemcsak önmagát akarja, hanem önmagát akarja még a másikban is, még a másik lénybe is be akar hatolni. A Földön kivívott ismeret valójában az a letompított szenvedély, hogy a másikba behatoljunk, hogy amik vagyunk, azt kiterjesszük mindenre, ne csak önmagunkra, hanem rajtunk túl a másik lényre is. Ez az egoizmus felemelkedése önmagunkon túlra.

Ha a megismerés eredetét vizsgáljuk, tapasztalni fogjuk, mennyire megvan mindenütt a lehetőség arra, hogy ezt az ismeretet rosszul használjuk fel, mert abban a pillanatban, amikor az ismeret eltévelyedik - ha ez az ismeret valódi ismeret az énben -, visszaéléssé válik. Csak ha az ember előrehalad, és a másikba való benyomulást egyre szellemibbé és szellemibbé teszi, és a világérdekekre kiterjedő asztráltestét odáig viszi, hogy a másikba való mindenfajta benyomulásról lemond, hogy saját mivoltában teljesen érintetlenül hagyja a másikat, hogy a másik érdekeit helyezi a sajátjai fölé, csak ezáltal teszi magát éretté arra, hogy a megismerésben felemelkedjen. Kétségkívül nem fog tudni felismerni egy angyali hierarchiából való lényt, ha nem jut el odáig, hogy az angyal belső mivolta jobban érdekelje, mit a sajátja. Amíg saját lénye jobban érdekli, mint az angyalé, addig nem ismeri fel az angyalt. Az embernek tehát rá kell nevelnie magát a világ érdekeire, és azután azokra az érdekekre, amelyek még tovább mennek, úgy, hogy a másik jelentősebb, fontosabb legyen számára, mint ő maga. Amikor az ember megkísérli, hogy énjét továbbvigye az okkult átélésben, de saját énje értékesebb marad számára, mint a másik lény, amit meg akar ismerni, akkor bekövetkezik az eltévelyedés. És itt, ha ezt a gondolati folyamatot követjük, tulajdonképpen valódi képzetet alkothatunk arról, mi a fekete mágia, mert a fekete mágia ott kezdődik, ahol az okkult tevékenység belekerül a világba anélkül, hogy az ember kiterjesztené érdekeit a világ érdekeire, és hogy a más érdekeit többre becsülné a saját érdekeinél.

Az ilyen dolgokkal való kapcsolatban csak azt lehet tenni, hogy az ember ösztönzést ad a gondolkodás számára, mert ezek annyira jelentős dolgok, hogy csak ösztönzést lehet adni. Azt akartam megmutatni, hogyan juthat el az ember fokozatosan oda, hogy ami belső mivoltában asztráltestként és énként él, azt a maga igazi alakja szerint ne a majában ismerje meg, mert ahogy az ember asztráltestét belsőleg átéli, az nem az igazi asztráltest, hanem az az asztráltest, ami az étertestben tükröződik. És amit az ember énjének nevez, az nem az igazi én, hanem az, az én, ami a fizikai testben tükröződik. Az ember belső mivoltának csak tükörképeit éli át. És ha saját asztráltestének és énjének igazi belső alakját éretlenül élné át, akkor romboló ösztönök jönnének létre benne, agresszív lénnyé válna, akkor létrejönne benne az ártás öröme. És minden fekete mágiának ez az alapja. Ha különbözőek is az utak, amelyeken a fekete mágia halad, a hatás, amit elér, mindig az Ahrimánnal vagy Sivával való valamilyen szövetségből jön létre. Az asztráltestet és az ént a maga igazi alakjában csak azáltal tudja az ember megismerni, ha tudja, hogy csak akkor szabad megismernie, ha igényli annak szükségességét, hogy fejlesztenie, és méltóvá, értékessé kell tennie magát, hogy olyan legyen, amilyennek lennie kell.

Az asztráltest belső természete az egoizmus, kell azonban, hogy ideálja legyen az egoizmus, mert a világ érdekei így saját érdekeivé válnak. Ideálja kell, hogy legyen a másik lénybe való belemerülés, mert az akarata nem az, hogy a másik lényben a saját érdekeit keresse, hanem, hogy a másik lényt jelentősebbnek találja saját magánál. Az önnevelésnek odáig kell eljutnia, hogy a maga teljes okkult-morális jelentőségében átérezze ezt a magasabb rendű képet: ami önmaga, azt fokozatosan úgy alakítsa át, hogy saját indulatait, ösztöneit, vágyait és szenvedélyeit többé ne hevíthesse fel, hanem az asztráltestébe való beleéléssel élje át a fagyos egyedüllétet. Ezáltal megnyílik a hő számára, vagyis azoknak az érdekeknek a hője számára, amelyek a másik lényből kiáramlanak, és egyesülni akar azokkal az áldásos erőkkel, amelyek a másik lényből indulnak ki. Ezzel adva van számunkra a kiindulópont, hogy fokról-fokra felemelkedjünk a magasabb hierarchiák igazi alakjához. Mert nem tudunk a magasabb hierarchiák lényéhez eljutni, ha nem vagyunk képesek arra, hogy azzal az imaginációval és inspirációval szemben, amit leírtam, megálljuk a helyünket, és elviseljük ellentétes vetületűnket, vagyis az emberi természet mélységeinek a lehetőségeit, amikor levetették a szellemi világokból a fizikai világba. Ha nem tudjuk meglátni Káin és Ábel kettős képét, odalent önmagunkat és magasabb énünk reprezentánsát, és a közvetítőt önmagunk és a magasabb hierarchiák között, akkor nem tudunk felemelkedni. Ha viszont képesek vagyunk arra, hogy azt az érzést, amit leírtam, kifejlesszük önmagunkban, akkor átéljük énünket, és innen kiindulva be tudunk jutni a magasabb rendek hierarchiáihoz.