Ismertem egy költőt, aki már régen meghalt, és a múlt század nyolcvanas éveiben kijelentette nekem, hogy nagyon aggódik az emberiség jövője miatt. Hangsúlyozom, hogy bár aggodalmának kinyilvánítása talán valamelyest paradox volt, ez az aggodalom, és az, az irány, amelyre paradox kijelentéseivel utalt, keserűen komoly volt számára, tehát bizonyos pesszimista hangulatban élt aggodalma miatt. Azt mondta ugyanis, hogy úgy tűnik számára, mintha az ember további fejlődése úgy folytatódna, hogy egyre inkább csak a fejét alakítja, és a többi része elcsenevészesedik. Ez a gondolat keserűen komoly volt számára, ahogy mondtam, és ezt paradox módon így fejezte ki: attól fél, hogy az ember állandó intellektualizálódása annyira elharapódzik, hogy a fej egy nagy golyó lesz, és az emberek majd, mint golyók fognak gurulni a Földön. Keserűen komoly volt számára ez az aggodalom, mert úgy gondolta, hogy az intellektualizmus korában élünk, az intellektuális erők kifejlődésének korában, amelyek a fejben jutnak kifejeződésre. Ezek az intelligencia-erők egyre inkább gyarapodnak, és olyan jövőnek nézünk elébe, amelyre az ember csak kevéssé vágyik.

Ez természetesen rendkívül paradox megfogalmazás, és az ember azt mondhatja: az az aggodalom is, ami pesszimizmusát táplálja, bizonyos fokig paradox. De ami az értelemmel oly gyakran megtörténik, az ebben az esetben is fennáll. Az emberi értelemnek ugyanis az a törekvése, hogy elfajuljon, hogy következtetéseket vonjon le, ha valamilyen megfigyelést tesz. Az ember ezt mind a külső exoterikus életben, mind az antropozófiai mozgalom területén kellőképpen megfigyelheti. A külső exoterikus életben az embernek csak egy kicsit kell körülnéznie, észre fogja venni, hogy azok a tapasztalatok, azok az igazi megfigyelések, amelyeket az ember az idők folyamán tett, mindig az elméletek és hipotézisek tömegét hozták létre. Milyen sok hipotézis hullott az emberiségfejlődés folyamán értéktelenként a mélybe! De az antropozófiai- okkult területen is meg lehet figyelni, hogy aki okkult iskolázást folytat, akinek tehát bizonyos értelemben véve tisztánlátó erői vannak, az, ha tisztánlátó megfigyelés alapján közöl valamit, akkor jönnek a teoretikusok, akik minden lehetséges sémát és teóriát kitalálnak, és a dolgok kiépülnek. A megfigyelés gyakran kismértékű, de a sémák és teóriák, amelyek ráépülnek, az egész világot átfogják.

Az értelem ilyenfajta törekvéseiben rendszerint éppen a rossz nyilvánul meg. Bizonyos mértékig még visszafogottan, de ez a tendencia figyelhető meg Sinnett közismert „Ezoterikus buddhizmus” című könyvében is. Ez a könyv a valóban okkult tények sokaságán alapszik, amelyek a középső részét alkotják és a földfejlődés középső szakaszára vonatkoznak. A különböző körök egyfajta sematizmusa épül azután erre, ami többé-kevésbé ugyanolyan módon gördül és forog körös-körül. Következtetések és elméletek alakulnak ki, amelyeket a könyvben található kevés valós, a tényeknek megfelelő adatból készítettek. És így van ez, mondhatnánk, az én költőmmel is. Van a háttérben egyfajta ösztönös, öntudatlan imagináció, ami mond számára valamit az igazságból, egy mérőnyi igazság van benne, és ő ebből egy mázsányit, vagy több- mázsányit hoz létre. Ilyesmi gyakran előfordul a világban. Mi az igazság?

Az igazság az, hogy a jelenlegi korban, az ember mostani földi periódusában az emberi fej bizonyos fejlődésben van, a fej formája, egész alakja a jövőben meg fog változni. Ha tekintetünket a Föld igen távoli jövőjébe irányítjuk, akkor azt kell elképzelnünk, hogy az emberi homlok, az orr és az állkapocs lényeges változásokon fog keresztülmenni, a többi részek, amelyeket az emberi organizmus magán visel, bizonyos módon visszafejlődnek. A továbbfejlődő fejnek a testhez való viszonya azonban a földi időszak folyamán magától értetődően sohasem lesz egy előre gördülő golyóhoz hasonló. Ezt tehát rendkívül csekély mértékben lehet majd érzékelni. Viszont a Föld régebbi fejlődési korszakaiban az atlantiszi idők előtt az emberi organizmus változó, kialakulóban lévő volt. Az atlantiszi korszak óta a fejen kívüli emberi organizmus viszonylagosan csekély - hangsúlyozom, hogy viszonylagosan csekély - mértékben változott, ezzel szemben az atlantiszi korszak előtt ez a fejen kívüli organizmus óriási változáson ment keresztül. Ebből levonhatjuk azt a következtetést - ami most igaz, mert nem más, mint szavakban kifejezett megfigyelés -, hogy minél messzebbre megyünk vissza az atlantiszi, lemúriai időkbe, annál lényegesebben tért el az ember alakja saját szemlélete számára is. A régi lemúriai időkben egészen más volt, mint ma.

Az a látvány, amit az ember az utolsó lemúriai időkben nyújtott, ha tisztánlátó módon fokról-fokra közeledünk hozzá, oda vezet, amit már jellemeztünk: a paradicsomi imaginációhoz. Említettem - és ez így is van -, hogy ez a paradicsomi imagináció az emberi lény, a fizikai emberi test tökéletes ábrázolásának felel meg, magának a Paradicsomnak. Az ember azonban szétoszlik, részekre oszlik, a jelenlegi testiség kiterjedt, azon a módon, ahogy ábrázoltuk. Az akkori időkben azonban, azaz, amikor a tisztánlátó tekintet számára elérkezik az akkori paradicsomi időszak, egy ugrás történik, egy hatalma lökés előre. És a lökés következtében - amelyet tisztánlátó megfigyeléssel észrevehetünk - viszonylag gyorsan összehúzódott az, amit az emberi lény kiterjedtségének nevezhetünk, összehúzódott azzá, ami azután kiinduló pontja lett a további emberi fejlődésnek. Mégis, közvetlenül azután, ami megfelel a paradicsomi imagináció korának, az ember egyáltalán nem volt hasonló ahhoz az alakhoz, amivé ebből az alakból lett. És alapjában véve, ami a természet rendjében az embert körülvette, az nem hasonlított ahhoz, ami a természetben ma körülveszi.

Az itt megtartott előadásokban már említettem, hogy az ember akkor tudna eljutni ehhez a paradicsomi imaginációhoz, ha az alvási állapot ideje alatt hirtelen egy pillanatra tisztánlátóvá válna, mintegy visszatekintene fizikai és étertestére, és ezektől ösztönzést kapna a megfelelő imaginációkhoz. Általában azt lehet mondani, hogy sokat kell munkálkodni az ezoterikus fejlődésen, ha az ember el akar jutni a paradicsomi imaginációhoz. Sok mindent kell legyőzni, sok mindent kell tenni ahhoz, hogy a személyes érdekek általános emberi és világ-érdekekké váljanak. Amikor azután az ember a legmélyebb alvásból - az alvásnak fokozatai vannak - átmegy egy kevésbé mély alvásba, és ebben a kevésbé mély alvásban tisztánlátóvá válik, akkor bekövetkezik az, ami a földfejlődésben később realitássá vált: az, az állapot, amelyben az ember - miután megtette a nagy lökést előre - a régi lemúriai időkben volt. Azt mondhatjuk tehát: megvan a lehetősége annak, hogy a Földnek ezt az ősi időszakát meglássuk, azáltal, hogy énünkkel és asztráltestünkkel elválunk fizikai és étertestünktől, és visszatekintünk rájuk. Itt azt mondhatjuk, hogy a természet rendje jön segítségünkre, mert éjszaka kívül vagyunk fizikai és étertestünkön, így úgyszólván felhasználhatjuk ezt a természeti rendet, és a gyakorlatokat úgy irányíthatjuk, hogy amikor az alvásból felébredünk, ne térjünk vissza fizikai testünkbe, egy másik tudatban ébredjünk fel, és akkor meglátjuk fizikai testünket. Ebből megállapíthatják, hogy ez a szemlélet, amelyről most beszéltem, az egyetlen igazi lehetőséget kínálja ahhoz, hogy megismerjük, milyen volt az ember a távoli múltban.

Még soká lesz, de egyszer majd eljön az, az idő, amikor az emberek tudni fogják azt, ami következik, és így szólnak: milyen különösek voltak a XIX. és XX. század emberei! Akkoriban úgy hitték, hogy a külső természetkutatás meg tudja ismerni az ember eredetét, azt hitték, hogy végkövetkeztetéseket vonhatnak le abból, ami a fizikai síkon a környezetükben élő állatokból adódik számukra: végkövetkeztetéseket vonhatnak le az ember származásáról. Az emberi megismerés igazi fejlődése azonban megmutatja, hogy csak tisztánlátó megfigyeléssel lehet eljutni a földi ember eredetének, ősi formájának igazi meglátásához, hogy másképpen nem láthatjuk át, milyen volt, például az ember a lemúriai korban, csak tisztánlátó megfigyeléssel, csak olyan visszapillantással, amely benyomásokat enged érvényre jutni az ember fizikai és étertestéről. Ekkor az mutatkozik meg - így fogják ezt tudni a jövőben, hogy az ember sohasem volt hasonló a XIX. és XX. században körülötte élő egyik állati formához sem, mert azok a formák, amelyekkel az ember akkoriban rendelkezett - a tisztánlátó tudat számára ezek az említett módon megnyilatkoznak - különböznek mindazoktól, amelyek a XIX. században, mint állati formák az embert körülveszik. Még az általunk használt kifejezések is - bika, oroszlán, és így tovább - csak összehasonlításul szolgálnak. Különösen groteszk látni - így fogják mondani a jövő emberei -, hogyan vezették fel családfájukat a XIX. és XX. század emberei a majmokhoz hasonló lényekre, mert a majmoknak akkoriban a lemúriai időkben egyáltalán nem volt olyan az alakjuk, amelyekkel később a Földre léptek, ezek csak sokkal később jöttek létre a hanyatló, elfajzott emberi alakból.

A földfejlődés folyamán a visszapillantó tekintet csak az at- lantiszi kor közepe körül találhat olyan állati lényeket, amelyeket össze lehet hasonlítani a ma élő majmokkal. Minél inkább visszamegyünk ugyanis az emberiség fejlődésében, annál inkább észrevesszük azt is, hogy tisztánlátó tekintetünk számára, amelyet az éjszakai alvás folyamán énünkre irányítunk, bizonyos módon fennmaradt az ősi időkben meglévő alakunk, formánk. Ezért van az is, hogy az ember, ha visszatekint önmagára, fizikai testiségét végtelenül finom, mondhatnánk, éterikus testiségként ismeri meg, nem olyannak, mint amilyen a mai éteriségünk. Ilyennek látszik az akkori ember. Alakja inkább hasonlít egy eleven álomképhez, mint húsból és vérből álló alakhoz, amilyen az ember ma. Ezért meg kell barátkoznunk azzal a gondolattal, hogy az én és az asztráltest, amikor az emberi lényen kívül tartózkodik, a fejét alig látja. Ez egészen ámyszerűvé válik. Nem alszik ki teljesen, de árnyszerű lesz. Ezzel szemben az emberi organizáció többi része teljesen világossá válik. Ez is árnyszerű, de olyan, hogy bár nem húsból és vérből valónak tűnik, de azt a világos benyomást kelti, hogy szerveződése hatalmasabb ennél.

Paradoxnak tűnhet, de mégis igaz, hogy amikor az ember alvás közben tisztánlátón tekint önmagára, bizonyos pillanatokban olyan, pontosabban az én és az asztráltest számára fizikai és éterteste olyan, hogy teljesen a kentaur alakjára emlékeztet. Csakhogy ami felül a kentaur emberi folytatásának látszik, emberi arculatot mutat, és teljesen árnyszerű, az azzal szemben, ami nem egyezik meg semmiféle mai állati formával, de bizonyos vonatkozásban az állati formára emlékeztet, a hatalmat gyakorolja, és azt lehet mondani: a szellemi tekintet számára ez erősebb, tömörebb, mint a mai húsból és vérből álló alak.

Ezeket a dolgokat egy előadássorozatban már érintettem, de természetesen tudnunk kell, hogy mindezek a paradicsomi imagináción kívüli imaginációk múlékonyak, és különböző oldalakról lehet őket ábrázolni. Éppen olyan jól tudnék egy másik szemlélet- módot is ábrázolni, és láthatnánk, hogy ez csak egy másik fejlődési pontnak felel meg, és azután eljutnánk a szfinx alakjához. Az ember egymásra következő fejlődési fokai különböző megjelenési formákban különböző aspektusokban mutatkoznak meg. A mitológiai képek, az úgynevezett mitológiai szimbólumok sokkal inkább a helyeset, az igazságot tartalmazzák, mintsem fantasztikus gondolati kombinációkat - ezeket a mai tudomány hozza létre.

Éjszaka tehát rendkívül sajátságos alakot veszünk fel. Még valami más is kitisztul azonban számunkra. Amikor ezt a lefelé állati lényre emlékeztető részünket tisztánlátón szemügyre vesszük, megismerkedünk valamivel, amiről határozott benyomást kapunk. Tegnap már említettem, hogy tulajdonképpen ezek a benyomások, ezek a belső élmények a lényegesek. A képek fontosak, de a belső élmények még fontosabbak. Egy bizonyos benyomáshoz jutunk, úgyhogy ezután tudjuk: ami téged nappal a csupán személyes érdekeid felé hajt, ami lelkedbe oltja a pusztán személyes érdekeidet, az onnan származik, hogy éjszaka a te állati részedet látod. Nappal ezt nem látod, de erőként benned van. Ezek azok az erők, amelyek téged bizonyos módon lehúznak, és személyes érdekeid tévútjára vezetnek.

Amikor az emberben ez a benyomás egyre jobban kialakul, oda jut el, hogy felismeri, ki voltaképpen fejlődésünkben Lucifer. Minél messzebbre megyünk ugyanis vissza, tisztánlátó pillantásunkkal, a paradicsomi imaginációnak megfelelő idő felé, annál szebb lesz az, az alakzat, ami tulajdonképpen csak a későbbi időkben emlékeztet az állatira. Sőt, ha visszamegyünk a paradicsomi időkbe, ahol a dolgok úgy álltak, hogy az ember állati része az embertől elszakadt, és megsokszorozódott a bikában, az oroszlánban és a sasban, itt azt mondhatjuk, hogy ezek az alakok, amelyeket ezekkel a nevekkel jelölünk, ebben az ősi korszakban bizonyos vonatkozásban a szépség jelképei is lehetnek. Ezek az alakok egyre szebbek és szebbek lesznek. És ha még tovább megyünk vissza abba a korba, amelyről tegnap beszéltünk, amikor az áldozat hatását ábrázoltuk, akkor abba az időbe érünk vissza, amelyben számunkra Lucifer igazi alakja tűnik fel fenséges szépségében, de úgy, ahogy azt meg akarta őrizni a régi Hold Földdé való fejlődésében.

Abból a leírásból, amit „A szellemtudomány körvonalai” című könyvemben adtam, láthatják, hogy az ember a Holdon az asztráltestét kapta meg. Amit asztráltestünkben hordozunk, az a régi Holdon nagy szerepet játszott. De ezt úgy jellemeztük, mint önzést, mint egoizmust. A régi Holdon az emberbe bele kellett ültetni ezt az egoizmust, és minthogy az ember itt megkapta az asztráltestét, az egoizmus belekerült, és minthogy Lucifer megőrizte Hold-lényét, mint szépségének belső lelki tulajdonságát, az egoizmust a Föld-korszakba is bevitte. Ezért egyrészt ő a szépség szelleme, másrészt az egoizmusé. És amit igazságtalannak lehet nevezni, az csupán annyi, hogy az ember számára valamit - ha szabad így kifejeznem magam - ami a Holdhoz tartozott, és amit áthatott, átitatott egoizmussal, átültetett a Földbe. Az embernek azonban - ahogy már gyakran említettük - éppen ezáltal nyílt meg a lehetősége arra, hogy saját magában, saját belső világában váljon egy önmagában zárt szabad lénnyé. Sohasem lehetne ilyen az ember, ha Lucifer a Hold egoizmusát nem hozta volna át a Földre. Így ismerhetjük fel Lucifert a belső átélésben, mint éjszakai szellemet. És ami énünkben és asztráltestünkben végbemegy az okkult fejlődés folyamán, ez ahhoz a változáshoz kapcsolódik, hogy éjszaka Lucifer társaságában érezzük magunkat.

Ha gondolataik a felszínen maradnak, talán rendkívül fatálisnak fogják találni mindenekelőtt azt, hogy az ember, amikor elalszik, és tisztánlátóvá válik, észreveszi, hogy az éjszaka folyamán Lucifer társaságába jut. Ha azonban pontosabban utána gondolnak, hamarosan rájönnek, hogy okosabb dolog Lucifert felismerni, hogy jobb, ha tudjuk, hogy az ő társaságában vagyunk, mintha azt hisszük, hogy nincs jelen, de erőivel mégis láthatatlanul működik bennünk. Ez napközben is így van. A rossz nem abból áll, hogy Lucifer mellettünk van, mert fokozatosan megtanuljuk, hogy felismerjük, mint azt a szellemet, aki a szabadságot hozza, hanem abból, hogy nem ismeijük fel. Az embernek azonban, miután a lemúriai korból származó kísértőként meglátta őt, nem volt szabad tovább néznie, mert az akkori ősi kísértéshez később más kísértések csatlakoztak volna. Ezért annak az isteni-szellemi lénynek, aki az ember előrehaladása érdekében cselekedett, az éjszakai szemlélődés elől fátyollal kellett eltakarnia. Ezzel az ember számára az is elveszett, amit különben alvása alatt láthatna. És így az alvás sötétséggel borítja be azt a világot, amelyben az ember elalvástól felébredésig tartózkodik. Abban a pillanatban, amikor fellebbenne ez a fátyol, amely az éjszakát sötétségbe borítja, úgy találnánk, hogy Lucifer mellettünk áll. Ha az ember elég erős lenne, ez nem okozna kárt neki, minthogy azonban a földfejlődés folyamán nem tudott elég erőssé válni, ezt a fátylat az éjszakai alvás idejére be kellett húzni. Így az ősi megkísértés után, amelynek következményeképpen kialakult az emberi szabadság lehetősége, a többi megkísértés Lucifernek az elalvás és felébredés közötti közvetlen szemlélése útján nem kerülhetett közel az emberhez.

De van még valami más is. Lucifert ugyanis nem láthatjuk éjszaka, ha nappal nem látjuk társát, Ahrimánt. És így annak számára, aki igen messzire jutott énjének és asztráltestének fejlesztésében, másképpen alakul nappal, ébrenlétkor a dolgok szemlélete, mint a naiv embereké. Az ember megtanulja felismerni, hogy másképpen áll a dolgokkal szemben, mint korábban, énje és asztrálteste fejlesztése előtt. Mindenekelőtt bizonyos benyomásokat, amelyeket egyébként absztrakt értelemben fog fel, mint az ahrimáni lények hatásait, megtanulja meglátni. Így felismeri, hogy nem a belülről jövő vágy, mert az luciferi, hanem ami kívülről jön, ami az emberben kívülről ébreszt vágyat, ami tehát a körülöttünk lévő dolgokban és lényekben afelé húz bennünket, hogy ezt a vonzódást személyes érdekből kövessük, tehát mindaz, ami kívülről élvezetre csábít bennünket - ez ahrimáni impresszió. Ahrimáni impresszióként ismeri fel az ember mindazt, ami kívülről félelemmel tölti el, ami kívülről félelmet kelt bennünk.

Ez két pólus: élvezet és félelem. Körülöttünk van az úgynevezett anyagi, és az úgynevezett szellemi világ. Mind az anyagi, mind a szellemi világ a külső éber tudat számára majának tűnik, mert az emberek nem látják, hogy mindenütt, ahol a külső dolgok és lények élvezetre indítják, Ahrimán bukkan fel, és a lélekben élvezetet hív elő. Az azonban, amit a materialisták tagadnak, hogy az anyagban mindenütt igazi szellemiség van, az félelmet okoz, és amikor a materialisták észreveszik, hogy a félelem lelkük alapjaiból, az asztralitásból tör fel, akkor elkábítják magukat, materialista elméletet agyainak ki, és mélyen igaz, amit a költő mond: az ördögöt - mármint Ahrimánt - a népség sohasem veszi észre, és az már galléron is ragadta.

Miért tartanak, például materialista gyűléseket? Hogy megidézzék az ördögöt! Ez szószerinti értelemben igaz, csak az emberek nem tudják. Ahol ma a világban materialista gyűléseket tartanak, és tetszetős elméletekben kinyilvánítják, hogy csak az anyag létezik, ott mindenütt Ahrimán fogja gallérjuknál az embereket, és ma nincs kedvezőbb alkalom az ördög tanulmányozására, mintha elmegyünk egy materialista vagy monista gyűlésre. Így kíséri az embert Ahrimán lépésről-lépésre, ha asztráltestében és énjében elért egy bizonyos fejlődést. Ha észrevesszük, megvédjük magunkat tőle, ekkor látjuk, hogy az élvezetek csábítása és a félelem mögül ő kandikál ki.

Az ember éretlensége miatt Ahrimán is rejtve kell, hogy maradjon, azaz lényére fátyol kell, hogy boruljon. Ez más módon történik, mint Lucifer esetében, úgy történik, hogy az ember számára a külvilág - miközben elámítja - majába burkolódzik, úgyhogy Ahrimán helyett - aki mindenütt kikandikál - az anyag jelenik meg a világban. És a legnagyobb csábítás a fizika materialista elmélete, a materiális atomok, mert ezek valójában Ahrimán erői.

Az emberiség, mint egész, fejlődésben, evolúcióban van. Ez a fejlődés úgy folyik le, hogy az ember a jövő felé haladva ténylegesen egyre több és több intellektuális erőt fejleszt ki. Ezáltal feje külsőleg, plasztikusan más alakot fog felvenni. Bizonyos vonatkozásban ehhez az intellektuális fejlődéshez a kezdetet az új természettudományok hajnala adta meg, nagyjából a XVI. században. Ez az intellektuális fejlődés, ha egyre jobban elmélyül, nagy befolyással lesz az emberi énre és asztráltestre. Volt egy olyan időszak, amelyben még a régi tisztánlátás hagyományai megvoltak, és összetalálkoztak az új természettudomány hajnalával. Ez a XVI. században volt, és abban az időben tudták, hogy elérkezik majd a jövő, amelyben az ember képes lesz arra, hogy énje és asztrálteste magasabb fejlettsége következtében egyre inkább meglássa Ahrimánt. Akkor, minthogy éppen az első időkben az intellektuális fejlődés minden erejével ellenállt a szellemi észlelésnek, egyfajta elhomályosodás következett be.

A XVI. században azonban a Faust oldalán álló Mefisztó alak - aki nem más, mint Ahrimán - még arra utal, hogy alapjában véve Ahrimán tudatosan egyre veszélyesebbé válik az emberiség jövőjére, hogy Mefisztó egyre inkább az emberi faj ki sértőjévé válik. Az első időkben ez csak azáltal mutatkozott meg, hogy az emberek még emlékeztek a régi szellemi alakokra. Most az emberiség ezt általában elfelejtette. A jövőben azonban az emberek számára már felbukkan az, az ismeret, hogy egész ébrenléte folyamán Ahrimán- Mefisztó kíséri. Ennek megfelelő természetesen az ellenkép is, az, hogy az ember olyan jövőnek néz elébe, amelyben minden felébredéskor - tovaröppenő álomként - egyre világosabban az lesz a benyomása, hogy éjszakai társa Lucifer volt.

Láthatjuk ebből, hogy az ember énje és asztrálteste okkult fejlődése folyamán valamit megsejthet abból, ami a jövőben az emberiség számára bekövetkezik, megsejthet valamit Aiirimán és Lucifer szövetségéről. A fejlődés bizonyos törvényszerűsége következtében Lucifer először a lemúriai korban lépett az ember elé, és csak később, a luciferi befolyás következtében jött létre az ahrimáni hatás. A jövőben ez fordítva lesz: az ahrimáni hatás lesz mindenekelőtt erős, és azután csatlakozik hozzá a luciferi befolyás. Az ahrimáni hatás kiváltképpen az éber állapotban fog működni, a luciferi az alvó állapotban, vagy mindazokban az állapotokban, amelyek az alvó állapothoz hasonlók, de tudatosak, tehát az emberi lélek egyre inkább kialakuló tisztánlátó állapotaiban.

Így az embernek, minthogy éber állapotában Ahrimán meg kell, hogy jelenjen számára a külső érzéki életben, szüksége van a védelemre vele szemben. Ilyen védelmi impulzusokat az emberiség fejlődése során sok száz évvel ezelőtt kapott, mielőtt még az említett veszély megjelent volna. Míg most Ahrimán-Mefisztóról a teljes tudat nincs még jelen az egész emberiség számára, a védelmi impulzus korszakunk fejlődésének kezdetekor Krisztus fizikai megjelenésével megjelent a földfejlődésben. Azzal, hogy Krisztus a földfejlődés során egyszer megjelent fizikai testben, előre gondoskodott arról, hogy az ember az ő impulzusa segítségével felfegyverkezhessen az ellen a szükségszerű befolyás ellen, ami Ahrimán-Mefisztó részéről fogja érni. Hogy az ember később, amikor a luciferi befolyás megjelenik, fel legyen fegyverkezve ellene, ezért jelenik meg Krisztus, és közeledik hozzá az étertestben, amiről már többször is volt szó. Ez olyan hatás, ami egy másik tudat számára fog bekövetkezni. Ahogy Krisztus egyszer megjelent fizikai testben, és tőle indult ki az impulzus, úgy Krisztus éteri alakja is érzékelhető lesz, a már a XX. századtól kezdve, először csak kevés, később egyre több ember számára.

Látjuk tehát, hogy egyfajta egyensúly következtében, az impulzusok egyensúlyban tartása következtében történik az ember továbbfejlődése. Amit az evangéliumok a megkísértési jelenetben ábrázolnak: Krisztus szembenállását Luciferrel és Ahrimánnal - az egyik evangéliumban így, a másikban úgy, erről már beszéltem -, ez annak jelzése, hogy az ember a Krisztus-impulzus, a Golgotái Misztérium révén megtalálhatja a jövőbeni helyes fejlődés útját. Az emberi én és az asztráltest igazi fejlődéséhez tartozik, hogy az ember ebben a megváltozott énben és asztráltestben benyomásokat kaphasson arról, hogy az emberiség fejlődése során hogyan áll szemben Luciferrel, Ahrimánnal, és hogyan Krisztussal. Az én és az asztráltest helyes fejlődése elvezet az emberiségfejlődés e három meghatározó impulzusának ismeretéhez.

A helyes fejlődés azonban magában foglalja az asztráltest egoizmusának az emberiség és a világ érdekei felé való irányítását. Mérgezően hat, ha az emberből a tisztánlátó megfigyelés e régiójában, ahol át kellene, hogy itatódjon az általános emberi és világérdekekkel, személyes érdekek és személyes törekvések törnek fel. Akkor a tisztánlátó megfigyelés számára nem a valóság jelenik meg, hanem olyan imaginációk, amelyek hamisak és helytelenek, és csak a személyes érdekek, a személyes törekvések visszatükröződései. Néha az is előfordulhat, hogy az a tisztánlátó, aki még tele van személyes érdekekkel és törekvésekkel, pl. a következőket teszi. Kaptam egy levelet, amelyben valaki azt írta, hogy közölnie kell velem valamit, amiről tudnom kell. A fizikai testben újratestesült Krisztus címe: London, ennyi meg ennyi, a fizikai testben újratestesült Mária, aki az ő unokahúga, itt és itt lakik. Az újratestesült Pál a sógora, ez és ez a címe. Az egész társaság, mindenki, aki az evangéliumokban szerepel, ebben a rokonságban született meg újra, és a levélben mindenkinek meg volt adva a címe is. Ezt a levelet bárkinek megmutathatom, groteszk dokumentuma annak, hogyan bukkannak fel a személyes érdekek abban a magasságban, ahol a világ- és emberiség-érdekeknek kellene hatniuk.

Tisztában kell azonban lennünk azzal, hogy ha valaki absztrakt értelmi megismerése szerint téved, akkor e tévedés folytán valami könnyen ellenőrizhetőt állít, valamit, amit viszonylag hamar el lehet távolítani magából a világból, holott az emberi megismerés eredete eléggé félelmetes, ahogy erre tegnap utaltunk. Mert az emberi megismerés, ahogy azt mindennapi éber életünkben átéljük, annyira felhígult impulzust tartalmaz, hogy vele szemben bárki teljes szabadságot fejleszthet ki. Ezért nem kell, hogy bárki is hagyja magát elvakítani attól, amit az emberi intellektus, mint dőreséget kigondol, mert akiket ez elvakít, azok viszonylag rövid idő alatt rájöhetnek erre.

Képzeljük el, azonban azt, hogy a tisztánlátó szemlélet a vázolt módon helytelen imaginációkhoz vezet, akkor ezek a helytelen imaginációk bizonyos módon mételyezően hatnak a lélekre, oly módon, hogy éppen az egészséges emberi értelmet és az intellektualitást oltják ki. Egészen másféle mértékben okoznak tehát kárt, mint a pusztán intellektuális ostobaságok. Ezért ha az ember megkísérli, hogy mindazt, amit az okkultizmus területéről összeszedett, áthassa az egészséges emberi értelemmel, akkor helyesen cselekszik. Ha az ember az imaginációt minden további nélkül közli, és nem kísérli meg, hogy olyan módon igazolja, ahogy éppen ebben az előadássorozatban megpróbáljuk, és az olyan imaginációkat, amelyek helytelenek, pusztán, mint imaginációkat közli, akkor éppen azt téveszti meg a másik emberben, aminek ösztönöznie kellene őt arra, hogy az ilyen imaginációt visszautasítsa. És az is lehetséges, hogy míg az, aki értelmi teóriát hirdet, kihívja maga ellen a kritikát, aki hamis imaginációkat terjeszt, ezzel éppen a kritika lehetőségét veszi el azoktól, akik hisznek neki, azaz, vakká teszi őket azzal szemben, hogy a kérdéses imaginációt megfelelő módon visszautasítsák.

Láthatjuk ebből, hogy abban a pillanatban, amikor a megismerés túlhaladja azt, amit az embernek a fejlődés természetes folyamata megad, abban a pillanatban, amikor az ember felemelkedik a tisztánlátó megismeréshez, feltétlenül szükséges, hogy fejlődése az általános emberi és világ-érdekek felé haladjon. Ez olyasmi, amit az igazi okkultizmusban mindenkor figyelembe kell venni. És az ellentétes állítás, hogy a szellemi világba való egészséges belépés, tehát az én és az asztráltest egészséges fejlődése független lenne attól, hogy az érdekeket önzetlen világ- és emberiség-érdekekké szélesítsük ki, tehát annak ellentétes állítása, ami itt elhangzott, csak az okkultizmustól való frivol érzülettel áthatott eltávolodást jelentheti. Ezt, mint fontos tényt figyelembe kell vennünk, ha azokról a változásokról beszélünk, amelyek az asztráltesttel és énnel történnek a magasabb spirituális fejlődés folyamán.