"A Waldorf-iskola ne iskola legyen, hanem előkészítő, mert minden iskola feladata az kell legyen, hogy az embert előkészítse az élet nagy iskolájára. Az iskolában tulajdonképpen nem azért tanulunk, hogy ismereteket szerezzünk, hanem azért, hogy mindig tanulhassunk az életről."
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció
<< Vissza



Az Ötödik evangélium (11)

2. --

Berlin, 1913. november 4.

A megfelelő módon végzett okkult tanulmányok ma lehetővé teszik, hogy bizonyos módon megismerjük azt, amit Ötödik evangéliumnak nevezhetünk. Ha lelkük figyelmét arra irányítják, ami az elmúlt években a Golgotai Misztériumról elhangzott, akkor a négy evangélium magyarázata során bizonyára találkoztak számos olyan kérdéssel is, amelyeket nem találhatnak meg az evangéliumokban, ha a Krisztus Jézus életét bemutató közléseket olvassák. Elég, ha csak a két Jézus-gyermek történetét említem. Van azonban még sok minden más is, ami ma a tisztán szellemi feljegyzésekben megtalálható, és olyannyira fontos korunkban, hogy szükségszerű, hogy az arra felkészült lelkek ezeket fokozatosan megismerjék. Egyelőre azonban a köreinkben kell maradnia annak, amit ezekből a forrásokból merítve elmondok. Mindezek ellenére fogják fel úgy az elmondottakat, hogy azoknak az a rendeltetése, hogy beáradjon korunk lelkeibe; hogy Krisztus Jézus működéséről az eddig lehetségesnél áttekinthetőbb képet nyújtson.

Az előző előadás bevezetőjében elmondottak alapján valószínűleg kialakult önökben az a benyomás, hogy korunkban Krisztus Jézus alakjának egy sokkal tudatosabb megértése szükséges, mint az előző korokban. Arra az ellenvetésre, hogy a keresztény fejlődés ellen való vétek lenne, hogyha újabb részletei tárulnának fel Krisztus Jézus életének, hadd említsem meg emlékeztetőül a János-evangélium záró sorait, ahol kifejezetten az áll, hogy az evangéliumokban a megtörtént eseményeknek csupán egy részét jegyezték fel; és hogy képtelenség volna a világon annyi könyvet előállítani, amibe mindaz leírható lenne, ami történt. Az ilyen dolgokból meríthetünk erőt és bátorságot ahhoz, hogy egy olyan korban, amelyben arra szükség van, újabb részleteket közöljünk Krisztus Jézus életéből. Valóban szűkkeblűség, ha ez ellen tiltakoznak.

Most pedig szeretném önöket emlékeztetni arra, amiről már gyakran szó volt ezen a helyen is: miszerint időszámításunk kezdetén két Jézus-gyermek született. Ezt már tudjuk, és tudjuk azt is, hogy az egyik Jézus-gyermekben Zarathusztra Énje, szellemi lénye öltött testet, és hogy ez a Jézus-gyermek azután, körülbelül tizenkét éves koráig, együtt élt Zarathusztra szellem-lényével, egészen addig az időpontig, amit a Lukács-evangélium úgy ír le, hogy Jézust a szülei elvitték Jeruzsálembe, ahol elveszítették, majd amikor megtalálták, Jézus az írástudók között ült, és a szülei, valamint a körülötte lévők legnagyobb ámulatára, úgy magyarázta nekik az Írást, ahogyan arra maguk az írástudók voltak hivatottak. Felhívtam már a figyelmet arra, hogy a Lukács-evangéliumnak ez a jelenete valójában arra utal, hogy Zarathusztra Énje, amely mintegy tizenkét évig az egyik Jézus-gyermekben élt, ekkor átköltözött a másik, ugyancsak tizenkét éves Jézus-gyermekbe, aki addig szellemében egészen más volt. Ettől kezdve a Dávid házának nátháni ágából származó Jézus-gyermek áll előttünk, akiben tizenkét éves koráig nem a Zarathusztra-Én élt, most azonban magába fogadta azt.

Az Akasha-krónikában olvasva további bepillantást nyerhetünk az immár Zarathusztra-Énnel élő Jézus-gyermek életébe. Jézus életében három időszakot különböztethetünk meg. Az első időszak tizenkét éves korától körülbelül tizennyolc éves koráig, a második tizennyolctól huszonnégy éves koráig tartott, a harmadik pedig huszonnégy éves korától addig az időpontig, amelyet János-keresztelőként ismerünk, tehát körülbelül harmincéves koráig.

Gondolják csak el, hogy ez a Jézus-gyermek, aki most, tizenkét éves korában magába fogadta a Zarathusztra-Ént, olyan individualitásként lép a zsidó nép írástudói elé, mint aki elemi tudással bír a zsidó tanítások lényegéről, az ősi héber törvények alapjairól, és minderről hozzáértéssel képes beszélni. Ennek a Jézus-gyermeknek a lelkében tehát ott élt az óhéber világ. Főként az élt benne, amit a héber nép Istenhez fűződő kapcsolatáról lehetett tudni; amit általában úgy tartanak számon, mint Istennek Mózes által a héber nép számára küldött üzenetét. Vázlatosan összefoglalva azt mondhatjuk: a héber nép szent tanításainak gazdag kincsestára élt Jézusban. Ezzel a tudáskinccsel élt Názáretben, apja foglalkozását folytatva, lelkében feldolgozva tudása felhalmozódott kincseit.

Az Akasha-krónika kutatásából kitűnik, hogy Jézus számára ez a tudás sok lelki kétség és fájdalom forrása lett, mert a legmélyebb értelemben átérezte, egyre átfogóbban érzékelte súlyos lelki küzdelmei közepette azt, hogy egykor, az emberiségfejlődés egészen más korszakaiban hatalmas, lenyűgöző kinyilatkoztatás áradt le a szellemi világokból azokba a lelkekbe, akik akkoriban, más lelkierők birtokában, képesek voltak egy ilyen tanítás befogadására. Különösen az tárult Jézus lelke elé, hogy egykor egészen más lelkierőkkel felruházott emberek éltek, olyanok, akik fel tudtak nézni a megnyilatkozó szellemi hatalmakra, és egészen más módon értették meg a kinyilatkoztatásokat, mint az a későbbi nemzedék, amelyhez most ő is tartozik, és amely a lefelé irányuló - azaz kevésbé felfelé irányuló - lelki erőivel már nem tudja feldolgozni azt, ami egykor leáradt. Gyakran voltak olyan pillanatai, amikor úgy gondolta: mindazt, amit egykor kinyilatkoztattak, még ma is lehet tudni; a mai emberek azonban már nem tudják ezt abban a teljességben felfogni, mint azok, akikhez annak idején a kinyilatkoztatás szólt. - Minél inkább átérezte ezt, minél több áradt ebből a lelkébe, amint ott állt a zsidó írástudók előtt és magyarázta nekik a saját törvényeiket, annál jobban érezte azt, hogy kortársainak lelkülete képtelen már befogadni a héber kinyilatkoztatásokat. Úgy tűntek Jézus számára ezek az emberek - kortársainak lelkei, lelki jellegük sajátosságai -, mint akik utódai egy olyan emberiségnek, amely egykor hatalmas kinyilatkoztatásokban részesült, de most már nem képes felérni ezekhez a kinyilatkoztatásokhoz. Az, ami egykor lángoló lelkesedéssel, a legnagyobb melegséggel áradt ezekbe a lelkekbe - állapította meg gyakran Jézus -, mostanra kihűlt, és sivárnak tűnt a régi mély érzésekhez képest. Így érzett sok mindennel kapcsolatban, ami most inspiráció útján egyre inkább felmerült a lelkében.

Tehát Jézus lelke tizenkét éves korától tizennyolc éves koráig egyre jobban elmélyedt a zsidó tanításokban, ám azokat egyre kevésbé találta kielégítőnek, sőt mind több fájdalmat és szenvedést okoztak neki. A legmélyebb szomorúság tölti el az ember lelkét, ha arra tekint, milyen szenvedéseket kellett a Názáreti Jézusnak átélnie amiatt, hogy mivé lett egy ősi szent tanítás egy későbbi nemzedékben. Gyakran mondta magának, amikor magába mélyedve, elgondolkodva ült: egykor tanítás áradt fentről, kinyilatkoztatás adatott az embereknek, most azonban már nincsenek itt azok az emberek, akik erre fogékonyak lennének. - Vázlatosan így jellemezhetjük a Názáreti Jézus lelki hangulatát. Ezek a gondolatok töltötték el a lelkét minden szabadidejében, ami kézműves-, asztalos-, ácsmunkája közben adódott számára.

Ezután következett az az időszak, tizennyolc és huszonnégy éves kora között, amikor bejárta a közeli és a kissé távolabbi vidékeket. Vándorlása során - mestersége révén különböző helyeken dolgozott - nem csupán Palesztina településeit érintette, hanem eljutott Palesztinán túlra is. Ezekben az években, amikor az emberi lélek teljes odaadással fordul a környezete felé, és sok mindent befogad onnan, sok embert és sokféle szemléletet ismert meg; látta, hogy az emberi lelkek azzal élnek, ami számukra az ősi szent tanításból megmaradt, pontosabban azzal élnek, amit megértenek belőle. Érthető, hogy egy olyan lélekre, amely hat éven keresztül azt élte át, amit elmeséltem, minden, ami örömként, szenvedésként, csalódásként éri, egészen más benyomást kell hogy tegyen, mint más ember lelkére. Jézus számára minden lélek egy megoldandó rejtély volt; de minden lélek valami mást is jelentett számára: azt sugallták, hogy várnak valamire, aminek el kell jönnie.

Vándorlásai közben Jézus olyan vidékekre is eljutott, ahol az akkori pogányok éltek. A tizennyolc és huszonnégy éves kora között Palesztinában és azon kívül tett vándorútjai során megéltek közül kiemelkedik egy jelenet, amely különösen mély benyomást tett rá. Látjuk Jézust, amint egy pogány kultikus helyhez érkezik. Egy olyan pogány szentélyhez, amilyeneket különböző nevek alatt emeltek a pogány isteneknek Ázsia, Afrika és Európa különböző vidékein. Ez egyike volt azoknak a kultikus helyeknek, amelyeknek szertartásai emlékeztettek a misztériumhelyek szertartásaira, csakhogy míg a misztériumhelyeken hozzáértéssel celebráltak, addig ez a pogány kultikus helyeken gyakran külsőségekbe ment át. Azt a helyet, ahová a Názáreti Jézus érkezett, elhagyták a papjai, tehát már nem végeztek ott semmiféle szertartást. Nyomorban, betegen és elgyötörten éltek az emberek azon a környéken; kultikus helyüket elhagyták a papok. Amikor azonban a Názáreti Jézus ehhez a helyhez érkezett, odasereglettek köréje a betegségtől és nyomortól elkínzott emberek, akiket még ez a gondolat is gyötört: ez az a hely, ahol valaha összegyűltünk, ahol a papok áldozatot mutattak be és megmutatták nekünk az istenek tevékenységét; most azonban egy elhagyott kultikus hely előtt állunk.

A szellemi kutató mindeközben Jézus lelkének egy sajátos vonására lesz figyelmes. Már a többi vándorútja során is észrevehető volt, hogy Jézust mindenhol egészen különös módon fogadták. Lelkének alaphangulata szelídséget árasztott, és jótékonyan hatott mindazokra, akiknek körében tartózkodott. Jézus útja egyik helységből a másikba vezetett, itt is, ott is dolgozott az ácsműhelyekben, majd ő is leült az emberek közé és beszélgetett velük. Jézus minden kimondott szavát különleges módon fogták fel, mert különleges volt a mód, ahogy azok elhangzottak: minden szavát áthatotta a szelídség és a szívbéli jóindulat. Mintegy varázsfuvallat áradt az emberek lelkébe, nem is annyira a kimondott szó, mint inkább annak módja által. Mindenhol szívélyes kapcsolatok létesültek a vándorral. Másnak tekintették, mint a többi embert; látták, hogy a szeméből valami különleges sugárzik, érezték, hogy a szívéből valami különleges szól.

Így volt ez akkor is, amikor az oltárt körülálló elgyötört, beteg, nyomorban élő emberek rátekintettek a hozzájuk érkező idegenre; mintha lelkükben ez a gondolat éledt volna fel: eljött hozzánk egy pap, aki újból áldozatot akar bemutatni az oltárnál. - Ilyen hangulat alakult ki Jézus körül, odaérkezésének hatására. A pogányok papnak nézték, aki újra áldozatot fog bemutatni.

És amint ott állt az összegyűlt emberek előtt, egy bizonyos pillanatban mintegy önmagán kívül érezte magát, egy különleges lelkiállapotban - és szörnyűségeket látott! Az oltár körül és az azt körülvevő, mind népesebb tömegben démonoknak nevezhető lényeket látott, és felismerte a démonok jelenlétének okát. Megértette, hogy a pogány áldozatok fokozatosan valami olyasmibe mentek át, ami bűvös erővel mintegy odavonzotta ezeket a démonokat. Ezért, miután Jézus az oltárhoz érkezett, nemcsak az emberek sereglettek oda, hanem azok a démonok is, amelyek a korábbi áldozatbemutatásoknál jelen voltak. Jézus ugyanis a következő felismerésre jutott: igaz ugyan, hogy a pogány áldozati szertartások abból származnak, amit a régi pogány időkben és a jó kultikus helyeken a valódi isteneknek - amilyen mértékig azok a pogány kor számára megismerhetők voltak - mutattak be mint áldozati tettet, ezek az áldozatok azonban lassanként hanyatlásnak indultak. A titkok elkorcsosultak, és ahelyett, hogy az áldozatok az istenekhez áradtak volna, ezek az áldozatok, valamint a papok gondolatai démonokat vonzottak oda, luciferi és arimáni hatalmakat, akiket Jézus most maga körül látott, miután egy más tudatállapotba került. Amikor a körülötte állók látták, amint Jézus ebbe a más tudatállapotba kerül és emiatt összeesik, elmenekültek. A démonok azonban ott maradtak.

A régi héber tanítások hanyatlásánál is erőteljesebben tárult fel a Názáreti Jézus lelke előtt a pogány misztériumok pusztulása. Tizenkét éves korától tizennyolc éves koráig azt élte át, hogy mindaz, ami az emberiségnek egykor adatott  - mindaz, ami átmelegítette és megvilágosította a lelkeket -, már nem képes hatni, és ez a lelkek egyfajta elsivárosodásához vezetett. Most pedig azt látta, hogy a régi, jótékony isteni hatásokat luciferi és arimáni démoni hatások váltották fel. A pogányság pusztulását látta mindabban, amit szellemi módon maga körül észlelt. Képzeljék el ezt a lelki élményt; képzeljék el, mit élt át Jézus, amikor ilyen módon kellett tudomást szereznie arról, hogy mi lett a régi istenek hatásából, hogy mi lett a régi istenek és az emberek kapcsolatából; képzeljék el az ebből felszínre törő érzést: szükségszerű, hogy az emberiség valami új után szomjazzon, mert lelkében elkorcsosul, ha nem jön valami új!

A Názáreti Jézusnak, miután a démonok úgymond szemügyre vették, majd követték a menekülő embereket, volt egy látomása. Ebben a látomásban - amelyről bővebben is lesz még szó a következő előadásban - különleges módon tárult fel előtte a szellemi magasságokból az emberiség fejlődésének menete; azt élte meg látomásként, amit egyfajta makrokozmikus Miatyánknak nevezhetünk. Jézus átélte azt, amit egykor a tiszta szó, a tiszta Logosz adott hírül az emberiségnek.

A szellemi kutatás azt mutatja, hogy a Názáreti Jézus erről az útjáról hozzávetőlegesen akkor tért haza, amikor az apja meghalt. A következő években - huszonnégy éves korától addig az időpontig, amit János-keresztelőnek nevezünk - a Názáreti Jézus megismerkedett az esszénus tanításokkal és az esszénus közösséggel. Az esszénusok közössége Palesztina egyik völgyében telepedett le. A központjuk lakatlan helyen volt, de mindenütt voltak rendházaik. Názáretben is volt egy ilyen telepük. Az esszénusok azt a feladatot tűzték ki maguk elé, hogy különleges életet alakítsanak ki; különleges lelki életet, amely azonban összhangban van a külső élettel; ezáltal a lélek felfejlődhetett az átélés egy magasabb szintjére, és létrejöhetett egyfajta kapcsolat a szellemi világgal. Különböző fokozatokon keresztül lehetett elérni azt, amit az esszénus közösség a tagjainak és a követőinek mint legmagasabb fokozatot nyújthatott: egyfajta egyesülést a szellemi világgal.

Az esszénusok az emberi lélek ápolásával arra törekedtek, hogy az emberi lélek újra alkalmassá váljék arra, ami az emberiség fejlődésének természetes menete szerint már nem volt lehetséges: az isteni-szellemi világgal való régi kapcsolatra. Ennek megvalósítására a külső életmódot is érintő szigorú szabályok betartásával törekedtek. Teljesen visszahúzódtak a külvilággal való érintkezéstől. Egy esszénusnak nem lehetett saját tulajdona. A világ minden tájáról gyűltek össze. Aki esszénus akart lenni, annak minden vagyonát át kellett adnia az esszénus közösségnek; csak a közösségnek lehetett birtoka, vagyona. Ha tehát valakinek valahol volt egy birtoka vagy bármilyen tulajdona, és esszénus akart lenni, akkor a házát és a hozzá tartozó földet át kellett adnia a közösségnek. Ezáltal a közösségnek a legkülönbözőbb helyeken voltak birtokai. Ma bizonyára megütköznénk egy bizonyos alapelvükön, amely azonban szükséges volt ahhoz, hogy céljaikat elérjék. A lelki életet úgy ápolták, hogy a tiszta életnek szentelték magukat, egyrészt a bölcsesség iránti odaadással, másrészt a szeretetteljes, jótékony cselekedetekkel. Így olyanoknak ismerték őket, hogy bárhova mentek - és feladatuk teljesítése érdekében éppenséggel a világ minden részén megfordultak -, mindenhol jótékonyan tevékenykedtek. Tanításaik részét képezte a betegek gyógyítása is. Az akkori időknek megfelelő módon mindenütt folytattak gyógyítótevékenységet. Anyagi téren is jótékonykodtak. Ezen a téren érvényesült az előbb említett alapelvük, amely a mai szociális rendben nem utánozható, de nem is lenne szabad utánozni: az esszénus minden arra rászorulót támogathatott, kivéve a saját családtagjait.

Az esszénusok eszménye a lélek olyan fokú tökéletesítése volt, amely újra lehetővé teszi a szellemi világgal való kapcsolatot. Céljuk elérése érdekében arra törekszenek, hogy lelkükhöz ne férkőzhessenek hozzá Arimán és Lucifer kísértései. Más szavakkal: az esszénus mindent elkövetett, hogy távol tartsa magától a luciferi és arimáni kísértéseket. Igyekezett úgy élni, hogy egyáltalán ne tudja őt megközelíteni az érzékelhető külső világba, az anyagi életbe lehúzó arimáni erő. Másrészt ügyelt a test tisztaságára, hogy a lélekből feltörő luciferi csábítások és kísértések ne legyenek úrrá rajta. Az esszénus igyekezett tehát úgy élni, hogy Lucifer és Arimán ne férkőzhessen a lelkéhez.

A Názáreti Jézus, fejlődése körülményeinek révén, olyan kapcsolatba került az esszénusokkal, amilyen más ember számára nem lett volna lehetséges, és ez a szóban forgó években egyáltalán nem is lett volna lehetséges, ha ő maga nem válik esszénussá. A Názáreti Jézusnak, amennyire azt az esszénus rend szigorú szabályai lehetővé tették, megengedték, hogy belépjen a legszentebb helyiségekbe, és olyan beszélgetéseket folytasson az esszénusokkal, amilyeneket azok csak egymás között szoktak folytatni. Ennek során beavatást nyert az esszénus rend legbensőbb előírásaiba. Megtudta, hogyan él, hogyan érez, mi iránt törekszik egy esszénus, de mindenekelőtt érzékelhette azt - és éppen ez a döntő -, hogy abban a korban, amelyben élnek, mi a legvégső határa annak, hogy egy lélek a tökéletesedés útját járva újból megközelíthesse az ősi szent kinyilatkoztatást. Mindezt megismerhette Jézus.

Egy napon, az esszénusok gyülekezetéből távozóban, különös élményben volt része. Amikor elhagyta az esszénusok magányos lakhelyét és átment a kapun, a kapu két oldalától egy-egy alakot látott elmenekülni, akikben felismerte Lucifert és Arimánt. Ez a látomás több alkalommal megismétlődött. Az esszénusok rendjéhez igen sok ember tartozott, akik különböző helyeken éltek. Mindenfelé voltak telepeik. Ebből kifolyólag bizonyos fokú tisztelet övezte őket, noha szociális életüket másként rendezték be, mint a kor emberei általában. A városok, amelyeket látogattak, különleges kapukat építettek számukra. Mert egy esszénusnak - a szabályaik szerint - nem volt szabad átmennie képpel ékesített kapun. Ha be akart menni egy városba, és képpel díszített kapuhoz ért, vissza kellett fordulnia és egy olyan helyet keresnie a bejutáshoz, ahol nem volt kép a kapun. Ez része volt az esszénusok tökéletesedési tanításának, és arra utalt, hogy a legendákat, a misztikus vagy vallásos témákat nem volt szabad képileg ábrázolni. Ezáltal akarták elkerülni a képi impulzusok luciferi hatását. Vándorlásai során a Názáreti Jézus gyakran találkozott kép nélküli esszénus kapukkal. És újra meg újra azt tapasztalta ezeknél a kapuknál, hogy Lucifer és Arimán mintegy láthatatlan képként állnak ott, ahol a látható kép tilos. Ezek jelentős tapasztalatok voltak a Názáreti Jézus életében.

Mi következett Jézus számára ezekből a jelentős tapasztalatokból, összefüggésben azzal a számtalan beszélgetéssel, amelyet a tökéletesség magas fokán álló esszénusokkal folytatott? Valami olyasmi, ami ismét mérhetetlenül nyomasztóan hatott a lelkére, végtelen szenvedést és fájdalmat okozva neki. Azt kellett hogy mondja magának: igen, ez egy szigorúan zárt közösség; olyan emberek vannak ott, akik arra törekszenek, hogy a jelenben kapcsolatot teremtsenek a szellemi hatalmakkal, az isteni szellemi világgal. Tehát a jelenben még mindig lehetséges valamilyen módon ennek a kapcsolatnak a megteremtése. De milyen áron? Azon az áron, hogy az esszénusok közössége olyan életet él, amilyet a többi ember nem élhet. Mert hogyha minden ember úgy élne, mint az esszénusok, akkor éppen az ő életük nem volna lehetséges. És Jézus számára ekkor világossá vált egy iszonyúan nyomasztó összefüggés: Hová fut Lucifer és Arimán - tette fel a kérdést Jézus -, amikor az esszénusok kapuitól elmenekül? A többi ember lelkéhez menekülnek! Oda jutott tehát az emberiség, hogy egy közösségnek el kell különülnie ahhoz, hogy kapcsolatot teremthessen az isteni-szellemi világgal. És mivel elkülönülnek, és oly módon különülnek el, hogy szociális berendezkedésük csak a többi ember kizárásával tud fejlődni, ezzel arra ítélik a többieket, hogy még mélyebbre süllyedjenek éppen abba, amitől ők megmenekülnek. Az esszénusok közösségének felemelkedésével a többi embernek egyre mélyebbre kellett süllyednie. Azáltal, hogy az esszénusok olyan életet éltek, amelyhez Lucifer és Arimán nem tudott hozzáférni, a többi ember lett Lucifer és Arimán kísértéseinek és csábításainak célpontja.

Ezt tapasztalta meg a Názáreti Jézus egy ezoterikus renddel kapcsolatban. Azt, hogy mi tapasztalható a zsidó törvényekkel összefüggésben az ő korában, már a korábbi években átélte a lelkében. Azt, hogy hová jutottak a pogány kultuszok, ugyancsak megtapasztalta az előző években, amikor egy jelentős pillanatban feltárult előtte a démoni világ. Most még azt is meg kellett tudnia, hogy a vele egy időben élő emberek milyen áron kereshették a közeledést az isteni-szellemi világtitkokhoz. Olyan korban élünk tehát - látott rá keserűen -, amelyben azok, akik az isteni-szellemit keresik, zárt közösségben, és mindenki más kárára kénytelenek ezt tenni. Olyan korban élünk, amelyben az emberek vágyakozva kiáltanak egy olyan, az isteni-szellemi világhoz fűződő kapcsolatért, amely minden ember számára elérhető. Mindez nyomasztóan hatott Jézus lelkére.

Miközben mindez így a lelkére nehezedett, egy alkalommal, éppen az esszénus közösségben, szellemi beszélgetést folytatott Buddha lelkével. Sok hasonlóság volt abban, amit Buddha hozott a világba, és az esszénus közösség szemléletében. Jézus találkozott Buddhával, és hallotta Buddha szavait: Azon az úton, amelyet az emberiségnek mutattam, nem juthat el mindenki az isteni-szellemi világig; mert egy olyan tanítást alapoztam meg, amely - amennyiben azt az emberek magasabb fokon akarják megérteni és megélni - szükségessé teszi az elkülönülést; ez benne foglaltatik a tanításban. - Teljesen élesen, teljes súlyában állt a Názáreti Jézus lelke előtt, hogy Buddha egy olyan tanítást hozott, amely feltételezi, hogy azokon kívül, akik bensőségesen vallják ezt a tanítást, éppen hogy kell lenniük olyan embereknek is, akik nem képesek azt bensőségesen vallani. Mert hogyan is gyűjthettek volna Buddha és a tanítványai alamizsnát az áldozati kehelybe, ha nincsenek olyanok, akik alamizsnát adnak? Jézus magától Buddhától hallotta azt, hogy a tanítása nem olyan volt, amit minden ember minden élethelyzetben kifejleszthetett volna.

A Názáreti Jézus a János-keresztelőt megelőző három életszakaszában megismerte az akkori fejlődés lehetőségeit; de nem úgy tett erre az ismeretre szert, ahogy az ember megtanul valamit, hanem oly módon, ahogy közvetlenül, a lehető legközelebbi kapcsolatban éli át a dolgot. A legközelebbi kapcsolatba került a régi zsidó törvények tanításaival, amelyek mintegy inspiratív módon villantak fel benne, és átélhette magában a Mózeshez és a prófétákhoz szóló kinyilatkoztatások utócsengését. Emellett azonban átélte azt is, hogy kortársainak lelke - testi organizáltságuk következtében - már nem alkalmas ezeknek a dolgoknak a teljes megértésére. Más idők jöttek el, olyanok, amelyekben a régi zsidó törvényeket már nem lehet teljesen felfogni. A legközelebbről élte meg Jézus a pogány misztériumok pusztulása révén odavonzott démoni világot is, amikor az érzékfeletti világban megtapasztalta, hogy érkezésekor nem csupán a pusztulóban lévő kultuszhely révén beteggé és nyomorulttá vált emberek sereglettek össze az áldozati helyen, hanem a régi jó pogány erők helyébe lépő démonok is. Azt pedig, hogy az emberek számára az eljövendő idők követelményei ellenére sem lehetséges az esszénus rend titkos tudásának megismerése, a Jordán-keresztelőt megelőző hat évben élte át Jézus.

Az Akasha-krónikából imént elmondottak egy felismeréshez vezetnek, mégpedig annak a felismeréséhez, hogy itt egy olyan fokú, belső lelki tapasztalás révén átélt szenvedéssel állunk szemben, amilyet soha sem lenne képes egyetlen más lélek sem elszenvedni a Földön. Mivel ez a mondat valószínűleg okoz némi értetlenséget korunkban, ezért szeretnék valamit közbeiktatni. Az Ötödik evangéliumból merített közlendőim során ugyanis ki kell fejtenem a továbbiakban, hogy miként fokozódtak ezek a szenvedések a Jordán-keresztelő és a Golgotai Misztérium között mérhetetlen kínokká. Korunk könnyen ellene vetheti: miért kell egy ilyen hatalmas léleknek egyáltalán szenvednie? Mert manapság az embereknek különös fogalmaik vannak ezekről a dolgokról. Mivel Jézus, majd Krisztus szenvedéseit teljes mélységükben kell majd önök elé tárnom, már most felhívom a figyelmüket néhány félreértésre.

Többször tettem már említést Maurice Maeterlinck „A halál” című, nemrég megjelent könyvéről, amelyet már csak azért is érdemes elolvasni, hogy lássuk, mennyi abszurd dolgot képes írni egy olyan ember, aki egyébként helytálló dolgokat is írt a szellemi élet területén. Maeterlinck könyvében, egyéb abszurditások mellett, az a kijelentés olvasható, miszerint egy szellem, amelynek nincs teste, nem tud szenvedni, mert csak a fizikai test képes a szenvedésre. Maeterlinck ebből arra következtet, hogy egy ember, ha megvált a fizikai testétől, a szellemi világban már nem szenvedhet. Aki így gondolkodik, könnyen arra a következtetésre juthat, hogy a Krisztus-lény, miután beköltözött a Názáreti Jézus testébe, már nem szenvedhetett. Ennek ellenére a legközelebbi alkalommal fel fogom vázolni azt, hogy milyen iszonyú szenvedéseket élt át Krisztus a Názáreti Jézus testében.

Mindenesetre különös, hogy egy ember ép ésszel azt hiheti, hogy a fizikai test képes a szenvedésre. Szenvedni ugyanis csak a fizikai testben lévő lélek tud, mert a fizikai test nem érez fájdalmat, szenvedést. A fájdalom és a szenvedés a test lelki-szellemi részében honosak; a testi szenvedéseket a fizikai szervezet rendellenességei okozzák. Mivel a fizikai szervezet egy szervezet, létezhet benne rendellenesség. Előfordulhat benne izomrándulás stb., de ettől a fizikai test, a fizikai szervezet nem szenved, még ha az anyagát egyik helyről a másikra is rángatják. A fizikai test éppoly kevéssé képes a szenvedésre, mint egy szalmazsák, amit ide-oda dobálnak. De mivel a fizikai testben egy szellemi-lelki lény lakik, ez a szellemi-lelkiség az, amely szenved; attól szenved, hogy valami nem úgy van, ahogy lennie kellene. Ami szenved, az a szellemi-lelkiség, mindig a szellemi-lelkiség. És minél magasabb fokon áll ez a szellemi-lelkiség, annál jobban szenvedhet; minél magasabb fokon áll, annál jobban szenvedhet a szellemi-lelki benyomások hatására.

Azért mondom ezt el, hogy próbálják meg átérezni a Zarathusztra-lény szenvedéseit azokban az években, amikor át kellett élnie, hogy a régi kinyilatkoztatások már nem tudják azt nyújtani, amire az emberi léleknek az újabb korban szüksége van. Ez a mérhetetlen szenvedés semmilyen földi szenvedéssel nem összehasonlítható. Ezt látjuk, amikor az Akasha-krónikának megfelelően vizsgáljuk a Názáreti Jézus életének ma megbeszélt szakaszát.

Az imént megbeszélt életszakasz végén a Názáreti Jézus egy beszélgetést folytatott az anyjával. Ez a beszélgetés döntően hatott arra a lépésre, amelyre utána elszánta magát: elment ahhoz, akivel az esszénus rend révén már bizonyos kapcsolatban állt; elment Keresztelő Jánoshoz. Az anyával folytatott, Jézus életét meghatározó beszélgetésről legközelebb lesz szó.

Végezetül azt szeretném kérni, hogy fogadják úgy az Ötödik evangéliumról szóló közléseket, ahogyan azok most, a lehetőségekhez képest átadhatók, mert korunk szellemi hatalmai azt kívánják, hogy mostantól fogva minél több lélek tudomást szerezzen ezekről a dolgokról. Fogadják egyfajta áhítattal az elmondottakat, mert egyszer már itt is említettem önöknek, hogy milyen vad tiltakozást váltott ki Németország szellemi életében, még a becsületesen gondolkodó emberek körében is, amikor első ízben beszéltem nyilvánosan a két Jézus-gyermekről. A mi mozgalmunkon kívül állók ma még nem képesek elviselni a szellemi világból származó közléseket, mindazt, ami közvetlenül a szellemi kutatásból ered. A legkülönfélébb módon, vad szenvedéllyel igyekeznek elhárítani minden olyasmit, ami új kinyilatkoztatásként jön a szellemi világból. Nem szükséges, hogy köny-nyelmű fecsegések ezeket a tényeket ugyanúgy lealacsonyítsák és nevetségessé tegyék, ahogy az a két Jézus-gyermek esetében is történt, mert számunkra ezek a dolgok szentek kell hogy legyenek.

Nem könnyű ezekről manapság beszélni, mert éppen ezekkel szemben a legerősebb az ellenállás. Alapjában véve az a helyzet, amit már többször felvázoltam: a mérhetetlen kényelemszeretet az, ami korunkban visszatartja az emberi lelkeket attól, hogy többet is megtudjanak a szellemi kutatásról, és megszerezzék annak lehetőségét, hogy betekintést nyerjenek ezekbe a titkokba. Jelenleg az a helyzet, hogy egyfelől vágyakozó kiáltás hallatszik az emberi lélek rejtett mélységeiből a szellemi világ kinyilatkoztatásaiért, másfelől az emberi lélek tudatos része éppen akkor a legszenvedélyesebben elutasító, amikor a szellemi világ megnyilvánulásairól van szó.

Gondolkodjanak el ezeken a szavakon, és legyenek iránymutatóak az önök számára arra vonatkozóan, hogy hogyan kell fogadnunk az Ötödik evangéliumról szóló közléseket.

  Hiba és javítás beküldése... Megjelölés olvasottként