"A cselekvés iránti szeretetben élni és a másik ember akaratát megértve őt élni hagyni: ez a szabad ember alapelve."
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció
<< Vissza



Az Ötödik evangélium (12)

3. --

Berlin, 1913. november 18.

A legutóbbi alkalommal igyekeztem elmondani önöknek néhány dolgot az Ötödik evangéliumból, a Názáreti Jézus tizenkét éves kora és a János-keresztelő közötti időszakra vonatkozóan. Beszéltem arról a jelentős élményről, amelyet a Názáreti Jézus egy pogány oltárnál élt át, és rámutattam, miként láttatja az Akasha-krónikában való olvasás a Názáreti Jézust, amint a pogány oltárnál benyomást szerez az oltárt körülvevő démonokról. Most csak röviden akarok emlékeztetni arra a jelenetre, amikor Jézus szinte élettelenül összeesik, hirtelen átlép egy másik világba, és észleli a pogányok ősi szent misztériumtanításainak isteni-szellemi titkait. Így tudott eleven ideát alkotni arról, hogy mi volt egykor a pogányság, és hogy mivé lett az ő idejére.

Már említettem, hogy Jézus ez idő alatt - ebben a más tudatállapotban annál a bizonyos pogány oltárnál - hallott valamit a szellemi világból, mégpedig olyan szavakat hallott, amelyeket a pogány népek ősi szent tanítása szerinti kinyilatkoztatásnak kell tekintenünk; amely tanítás az ember összefonódását fejezi ki az érzékelhető, fizikai világgal. Tehát úgymond azt a hangot hallotta, amelyet az ősi pogány próféták jól ismertek. Amit hallott, azt egyfajta kozmikus Miatyánknak nevezhetjük. Azt fejezi ki, hogyan kell alakulnia az ember sorsának azáltal, hogy születésétől haláláig összefonódott a földi anyaggal. Ezt a kozmikus Miatyánkot - amelyből később, az ellenkezőjére fordítva, a földi Miatyánk lett - első ízben a dornachi alapkő letételénél hozhattam nyilvánosságra. Most ismét felolvasom, mert valóban a pogány emberiség ősi tanítása rejlik ezekben a szavakban. Amennyire lehet, megkísérlem (a német nyelvre) lefordítani:

Ámen
Uralkodnak a Gonosz-erők
Tanúi az eloldódó Én-ségnek
Más által okozott önösség-vétket
Élünk meg a mindennapi kenyérben
Melyben nem uralkodik az Ég akarata
Mert az ember elhagyta országotokat
És elfelejtette neveteket
Ti Atyák a Mennyekben.

Körülbelül ezt hallotta a Názáreti Jézus - mint a földi ember titkairól szóló ősi tanítást -, amikor vándorútján a pogány vidékre érkezett. Ezek a szavak valóban az emberiség fejlődésének mélységes titkait fejezik ki. Tehát ezek a jelentős szavak áradtak be Jézus lelkébe huszonnégy éves kora táján; és attól fogva tudott valamit, ami egykor az emberiség fejlődésének ősi idején áramlott le a szellemi világból; ám ez olyan nagynak és hatalmasnak tűnt számára, hogy - különösen miután a már említett megrázó élményben volt része a lepusztult pogány oltárnál - úgy érezte: ma már nincsenek olyan emberek a Földön, akik ezt megértenék.

Ily módon ismerte meg Jézus a pogányságot. Láthattuk, amint ifjúsága három egymást követő szakaszában megismerte a zsidóság, a pogányság, majd az esszénus tanítások legmélyebb mélységeit. Láthattuk, miként lettek ezek a felismerések egy fokról fokra mélyülő szenvedés forrásai. Mert mind a három esetben arra a felismerésre kellett jutnia magában, hogy mindez itt lehetne, ha az emberiség rendelkezne a befogadásukhoz szükséges feltételekkel; de ezeket a feltételeket most nem lehet megteremteni.

Ez volt a Jézus-élet tapasztalata. Az Ötödik evangélium megmutatja, hogy Jézus, mielőtt felvette magába Krisztust, azt mondhatta: az emberiségfejlődés során az emberek olyan képességeket fejlesztettek ki, amelyek elhomályosították az ősidők képességeit; ezért az egykori zsidókkal és pogányokkal ellentétben ma már nem képesek a szellemi világ kinyilatkoztatásainak befogadására. - Jézus azonban az esszénusoknál tapasztaltak révén azt is tudta, hogy oly módon, ahogy az esszénusok keresik a szellemi világgal való újbóli egyesülést, csak egy maréknyi ember juthat ehhez hozzá, az egész emberiség nem. Ez az út is járhatatlannak bizonyult. Szegény, szegény emberiség - Jézus lelkét teljesen áthatotta a részvét -, ha meg is hallanád a régi pogány próféták hangját, már nem értenéd meg őket. Ha meg is hallanád a régi zsidó próféták hangját, már nem értenéd meg őket. Mint emberiség sohasem érheted el azt, amire az esz-szénusok törekednek; az csupán egy kis csoport törekvése, akik a többi ember rovására keresik a tökéletességet.

Mindaz, amit most itt önöknek néhány száraz szóban elmondok, Jézusban fájdalommal teli lelki valóság volt, elevenen élt a lelkében. Végtelen együttérzés ébredt benne az egész emberiség iránt; ez az együttérzés érlelte meg őt arra, hogy magába tudja fogadni a Krisztus-lényt.

Mielőtt azonban ez megtörtént, a Názáreti Jézus egy fontos beszélgetést folytatott azzal a személyiséggel, akit nevelő, avagy mostohaanyjaként ismerünk. Mint tudjuk, a nátháni Jézus édesanyja - annak a Jézusnak az édesanyja, aki tizenkét éves korában magába fogadta Zarathusztra individualitását -, tehát a nátháni Jézus vér szerinti édesanyja meghalt nem sokkal az után, hogy ez a Jézus-gyermek magába fogadta Zarathusztrát, aki addig a másik Jézus-gyermekben öltött testet. Ily módon a nátháni édesanya lelke már régóta a szellemi világban volt. Azt is tudjuk az előző évek előadásaiból, hogy a másik családban, a salamoni Jézus-gyermek családjában az édesapa halt meg, és hogy a két családból egy család lett Názáretben; ott nőtt fel Jézus a testvéreivel és a Zarathusztra-anyával. Azt is tudjuk, hogy azután a Názáreti Jézus apja is meghalt, abban az időben, amikor Jézus huszonnégy éves kora körül éppen egy hosz-szabb vándorútról tért haza; tehát Jézus ezek után már csak a nevelőanyjával élt. Általánosságban az mondható, hogy ez a nevelő-, avagy mostohaanya, bár csak lassanként jutott el odáig, hogy lelki megértést tanúsítson a Jézus által átélt élmények iránt, ez a lelki megértés azonban fokról fokra egyre mélyebbé vált. Az évek folyamán ez a két lélek, a Názáreti Jézus és a nevelőanya lelke, úgyszólván összenőtt.

Jézus a tizenkét éves korát követő időben teljesen magányos volt a szülői házban az élményeit illetően. Mivel valahogy meg kellett küzdenie lelke fájdalmas élményeivel, testvérei tulajdonképpen nem láttak benne mást, mint úgymond egy téboly felé haladó lelket. Az anya azonban egyre több megértéssel fordult e felé a lélek felé. Így történhetett azután, hogy a Názáreti Jézus huszonkilenc-harminc éves korában egy fontos beszélgetést folytatott ezzel az anyával, egy olyan beszélgetést, amely valóban meghatározó jelentőséggel bírt, amint azt rögtön látni fogjuk.

Ez a beszélgetés alapjában véve mintegy visszapillantás volt mindarra, amit a Názáreti Jézus tizenkét éves kora óta átélt. Az Akasha-krónika feltárja előttünk ennek a beszélgetésnek a menetét. Jézus először a tizenkét és tizennyolc éves kora között átélt élményeiről beszélt; arról, hogyan élte át lelkében fokról fokra az ősi héber tanítást, a héber próféták ősi tanításait. Hiszen senki sem volt a környezetében, aki által átélhette volna azt, amit az írástudók ámulatára felmutatott. Folyamatosan részesült azonban inspirációkban, amelyekről tudta, hogy a szellemi világból jönnek. A héber tanítások oly módon törtek fel benne, hogy a sajátjának tudhatta azokat; a meghallásukra azonban az ő idejében már nem volt fül. Magára maradt ezekkel a tanításokkal. Ez volt az ő nagy bánata: hogy egyedül volt ezekkel a tanításokkal.

Az anyának volt némi ellenvetése Jézus azon kijelentésével szemben, hogy még ha meg is szólalnának a régi zsidó próféták, nem lenne ember, aki megértené őket: itt volt például Hillel, a nagy törvénytanító. A Názáreti Jézus tudta, hogy ki volt Hillel, és mit jelentett a zsidóságnak. Nem kell részleteznem önöknek Hillel jelentőségét. A zsidó irodalom kellőképpen méltányolja. Hillel a régi zsidóság legszebb erényeinek és tanításainak megújítója volt, olyan személyiség, aki a maga módján megújította a régi zsidóságot. Ez azonban nem annak köszönhető, hogy Hillel tudós volt, hanem annak, hogy tevékenysége, törekvése, de különösen érzései, akarata és kívánságai révén úgy tudott bánni az emberekkel, hogy ezáltal kifejezésre juttatta: az emberi lélek valódi bölcsességének minden fajtája alakítóan hat a lélekre. A zsidóság körében különösen a mások iránt tanúsított türelmét értékelték. Különös volt a mód is, ahogyan odáig jutott, hogy a héberek körében működhessen. Babilonból származott, de egy olyan zsidó nemzetségből, amely a babiloni fogság idején honosodott meg Babilonban, és eredetét egészen Dávid családjáig vezette vissza. Ily módon a vérében lüktető héberség egyesült mindazzal, amit a babiloni tudásból vehetett fel magába. És hogy mindez miként öltött formát a lelkében, arról megbizonyosodhatnak, ha elmesélem a következő legendát.

Egy alkalommal, amikor Hillel Jeruzsálembe érkezett, a legjelentősebb zsidó tudósok éppen összegyűltek, hogy vitát folytassanak a zsidó tanítás titkairól. Aki egy ilyen vitán részt akart venni, annak egy csekély részvételi díjat kellett fizetnie. Hillelnek nem volt pénze, mert nagyon szegény volt. A dermesztő hideg ellenére Hillel felmászott a tanácskozás helyszínéül szolgáló ház melletti dombra, hogy az ablakon át hallgassa azt, amiről bent beszélnek. Mert nem tudta a részvételét megfizetni. Az éjszaka olyan hideg volt, hogy teljesen megdermedt, és amikor később, reggel rátaláltak, át kellett melegíteni, hogy felengedjen. Azáltal azonban, hogy ezt átélte, étertestében részt vett az egész vitán. És míg a vitatkozók nem hallottak egyebet, mint ide-oda röpködő, elvont szavakat, addig Hillel előtt feltárult egy csodálatos látomásokkal teli világ, amely megváltoztatta a lelkét.

Számos ilyen eseményt lehetne még elmesélni. Különösen a türelmét csodálták. Azt beszélték, hogy Hillel türelme végtelen. Úgy mondják, egyszer valaki fogadást kötött arra, hogy a végsőkig kihasználja Hillel türelmét és haragra gerjeszti. A fogadást megkötötték, és az, aki arra fogadott, hogy kihozza Hillelt a sodrából, a következőt tette. Amikor Hillel éppen a szombati ünnepre készült otthon, házi öltözetben, bekopogott hozzá és bekiáltott: Hillel, Hillel, gyere ki! - Hillel megkérdezte: Mi történt? - Gyere ki, Hillel, fontos dolgot akarok kérdezni tőled. - Hillel felvette a köpenyét, kiment és megkérdezte: Mondd fiam, mit akarsz kérdezni? - Az illető, aki a fogadást kötötte, ezt mondta: Ó, Hillel, nagyon fontosat akarok kérdezni. Miért van a babiloniak közül olyan sokaknak csúcsos feje? - Hillel így válaszolt: Tudod, kedves fiam, a babiloniaknak rosszak a bábáik, azért van ott olyan sok embernek csúcsos feje. De most menj utadra, választ kaptál a kérdésedre. - Ezzel Hillel visszament a házba és folytatta a szombati készülődést.

Egy kis idő múlva azonban az ember ismét ott volt és bekiáltott: Hillel, Hillel, gyere ki! - Hillel kiszólt: Mi a baj? - Ó, Hillel, azonnal választ kell kapnom egy nagyon fontos kérdésre! - És Hillel ismét kiment a kérdezőhöz: Mi a kérdésed? - Mire az illető így szólt: Mondd, Hillel, miért van Arábiában olyan sok embernek összehúzott szeme? Hillel így válaszolt: Arábiában olyan tág a sivatag, hogy csak úgy tudják elviselni, ha a szemük alkalmazkodik hozzá. Ezért van Arábiában oly sok embernek összehúzott szeme. Most pedig menj utadra fiam, mert választ kaptál a fontos kérdésedre. És Hillel újból visszament a házba.

Nem telt el sok idő, az illető harmadszor is visszajött és bekiáltott: Hillel, Hillel, gyere ki! - Mi a baj? - Gyere ki, Hillel, azonnal választ kell kapnom egy fontos kérdésre! - Hillel kiment, az illető pedig azt kérdezte: Ó, Hillel, válaszold meg nekem azt a kérdést, hogy miért van Egyiptom környékén olyan sok embernek lúdtalpa? - És Hillel azt felelte: Kedves fiam, azért van ott sok embernek lúdtalpa, mert mocsaras vidéken élnek. És miként azoknak a madaraknak, amelyek mocsaras vidéken élnek, az ő lábuknak is alkalmazkodniuk kellett a környezethez. Ezért van lúdtalpuk. Most menj, fiam, választ kaptál a kérdésedre. - Ezzel ismét bement a házba.

Néhány perc elteltével újból megjelent az ember és bekopogott. Minden egyes alkalommal egyre szomorúbb lett. Ezúttal még szomorúbb hangon kiáltott: Hillel, gyere ki! - Amikor Hillel kiment, így szólt hozzá: Ó Hillel, fogadást kötöttem, hogy haragra gerjesztelek. Háromszor próbálkoztam a kérdéseimmel. Mondd, Hillel, mit kell tennem, hogy ne veszítsem el a fogadást? - Hillel erre így válaszolt: Fiam, jobb neked, ha elveszíted a fogadást, mint ha Hillel haragra gerjed. Menj és fizesd ki a fogadást!

Ez a példa jól mutatja, hogy zsidó kortársai véleménye szerint Hillel milyen magas fokát érte el a türelemnek. A Názáreti Jézus tehát ismerte ennek az embernek a hatását. Nemcsak a Hillel által kifejtett hatást ismerte azonban, hanem hallotta saját lelkében a hatalmas Bath-Kolt is, vagyis az égi hangot, amely - miként egykor a prófétákhoz szólt - most feltárta lelke mélyén az isteni-szellemi világ titkait. Tudta, hogy Hillelben is csupán a halovány mása élt annak, amire a héberek ősei valamikor érettek voltak. A régi héberek utódai azonban már a Hillel hangjában megjelenő halvány utócsengés meghallására sem voltak érettek, nemhogy a nagy Bath-Kol kinyilatkoztatásaira.

Mindez nyomasztóan hatott Jézus lelkére, és ezt meg is osztotta a nevelőanyjával. Megosztotta vele, mennyit szenvedett amiatt, hogy bár hétről hétre egyre világosabban tárultak fel előtte az ősi zsidóság szent tanai, azt kellett látnia, hogy a régi héberek utódainak nincs már fülük ahhoz, hogy meghallják az egykori nagy próféták szavait. És ekkor az anya megértette Jézust, és mélységes együttérzéssel fogadta a szavait.

Ezután Jézus arról az eseményről mesélt neki, amelyet tizennyolcadik életévének betöltése után a zsidó és pogány vidékeken tett vándorútja során élt át. Most mesélte csak el az anyjának azt, hogy vándorútján egy olyan pogány kultikus helyhez ért, ahonnan elmenekültek a papok, mert a népesség körében egy szörnyű ragályos betegség tört ki, amely mindenkit megfertőzhetett. Amikor odaért és meglátták, futótűzként terjedt el a hír, hogy egy különleges ember érkezett hozzájuk. Jézus számára különös volt, hogy bármerre járt, már a puszta megjelenésével is rendkívüli benyomást tett mindenkire. Így történt, hogy ezek az emberek, akiknek a legnagyobb szomorúságot az okozta, hogy a pogány papok elhagyták őket és nem mutattak már be áldozatot az oltárnál, a Názáreti Jézust papnak vélték, aki majd ismét áldozatot fog bemutatni. Nagy számban gyűltek össze az omladozó oltár körül. A Názáreti Jézusnak nem állt szándékában pogány áldozatot bemutatni. Látta azonban az emberek szenvedésének mélyebb okát. Látta azt, amit a következőképpen lehet szavakba foglalni.

Ezeknél az áldozati oltároknál egykor helyénvaló áldozatokat mutattak be, amelyek külső kifejeződései voltak a pogány vidék misztériumkinyilatkoztatásainak. Igen, a kultikus szertartásokban misztériumkinyilatkoztatásokat jelenítettek meg. És amikor az ősi szent időkben ezeket a kultikus szertartásokat végezték - és a papok a megfelelő érzülettel végezték ezeket a kultikus szertartásokat -, akkor abban részt vettek azok az isteni-szellemi lények is, akikkel a pogány emberek kapcsolatban álltak. Az áldozati szertartások azonban lassanként hanyatlani kezdtek, korrumpálódtak. A papok már nem rendelkeztek a megfelelő érzülettel, így történhetett meg, hogy egy ilyen kultikus helyen a régi jó isteni lények helyett démonok jelentek meg. Ezek a démonok okozták az emberek szenvedéseit. Ezeket a démonokat látta most összegyűlni a Názáreti Jézus. Mintegy kiprovokálták a szellemi látását, és szinte holtan esett össze. Ekkor az emberek megértették, hogy nem azért jött, hogy az oltáruknál újból áldozatot mutasson be. Elmenekültek, Jézus pedig ebben a pillanatban meglátta azt, hogy miként változott át a régi pogány istenek világa démoni világgá, és felismerte, hogy ez az oka a nép szenvedéseinek.

Ebben az állapotában Jézus bepillanthatott azokba a régi pogány időkbe is, amikor az ősi szent tanítások valódi kinyilatkoztatásai áradtak le az emberekhez. Ekkor hallotta meg Jézus a kozmikus Miatyánkot, amelyet felolvastam önöknek. Felismerte, mennyire eltávolodott korának emberisége - mind a pogányság, mind a zsidóság - a régi tanításoktól és kinyilatkoztatásoktól. Az, amit Jézusnak a zsidóságról kellett megtanulnia, a nagy Bath-Kol hangja révén jutott el hozzá. A pogányság ezzel szemben döbbenetes látomásban tárult fel előtte. Ez egészen másként hatott rá, mint egy elvont közlés: megváltoztatta a lelkét. Most már tudta, hogy az embereknek nem csupán arra nincs fülük, hogy meghallják, ami egykor a zsidóság számára a próféták hangján szólalt meg, de nincs fül annak meghallására és megértésére sem, ami valamikor a régi pogánysághoz szólt.

Jézus megindító szavakkal mondta el mindezt nevelőanyjának. Majd pedig mesélt az esszénusok közösségéhez fűződő kapcsolatáról, ezen belül is leginkább arról, ami, hogyha az anya nem hallgatja már addig is bensőséges megértéssel a szavait, nehezen lett volna érthető a számára: elmondta, hogy egyszer az esszénusoktól távozóban meglátta a kapunál Lucifer és Arimán menekülő alakját. Tudta, hogy az esszénusok módszerei az emberek nagy tömegei számára nem megvalósíthatóak. Igaz, hogy ezek a módszerek lehetővé tetszik az isteni-szellemi világgal való kapcsolatot, de csak azáltal, hogy távol tartják maguktól Lucifert és Arimánt. És azáltal, hogy ezt teszik, a kísértők sokkal inkább a többi emberhez menekülnek; mind erősebben hozzákötik őket a földi léthez, és ez megakadályozza az embereket abban, hogy kapcsolatot keressenek a szellemi világgal. Tehát a Názáreti Jézus ebből az élményből megértette azt is, hogy az esszénusok útja nem járható mindenki számára, mert az csak egy kis csoport számára lehetséges. - Ez volt Jézus harmadik fájdalmas felismerése.

Jézus mindezt különleges módon mondta el: a szavai eleven lényekként áradtak az anya szívébe. Amint a szenvedéssel, de mélységes emberszeretettel átitatott szavak értelme beáradt a lelkébe, az anya úgy érezte, hogy a lelke megerősödött; a Jézustól feléje áradó erő belső átalakulást idézett elő benne. Ezt érezte az anya. Valóban olyan volt ez, mintha minden, ami a Názáreti Jézus lelkében élt, a beszélgetés során átáramlott volna az anya lelkébe. Jézus is így érezte. Az Akasha-krónika valami különöset tár fel előttünk erre vonatkozóan.

A Názáreti Jézus beszéde közben a tőle kiinduló szavak, amint elhagyták őt és elérték az anya szívét és lelkét, magukkal vitték Jézus Énjének egy-egy részét is. Azt mondhatjuk, hogy a szavak szárnyán Jézus Énje mintegy átment az anyához, anélkül azonban, hogy ez az Én belekerült volna az anyába; az anya már pusztán ezek által a szavak által mintegy újjászületett. Mert ekkor az a különleges dolog történt, hogy a beszélgetés hatására a nátháni Jézus vér szerinti édesanyjának lelke lejött a szellemi világból és összekapcsolódott a nevelőanya lelkével; tehát a beszélgetést követően a nevelőanya lelkében benne élt egyúttal a nátháni Jézus szülőanyjának lelke is. A nevelőanya lelke befogadta az édesanya lelkét. A szüzesség egyfajta újjászületésének nevezhetjük azt, ami itt végbement. Ez az átváltozás, a nevelőanya lelkének egyesülése egy másik lélekkel a szellemi világból, valóban megdöbbentő benyomást kelt. A továbbiakban a nevelőanya csupán burka annak az anyának, amely Jézus tizenkét és harmincéves kora között a szellemi világban volt.

Jézusban viszont valami olyasmi ment végbe, mintha Énjét átadta volna a nevelőanyjának, és benne nem maradt volna más, mint a kozmikus törvényeknek alárendelt fizikai, éter- és asztráltest. És ebben a hármas testiségben a Názáreti Jézus egy belső kényszert érzett arra, hogy felkeresse azt az embert, akit az esszénusok közösségéből ismert; azt az embert, akit - hozzá hasonlóan - bár nem volt igazi esszénus, szintén felvettek az esszénus közösségbe: Keresztelő Jánost. Ezután megtörtént a másik négy evangéliumból is ismert keresztelő: a Krisztus-lény beköltözött a Názáreti Jézus testiségébe, abba a testiségbe, amely a szenvedésével és egész lényével összekötött Énjét belehelyezte az anyjával folytatott beszélgetésbe, és így átadta az anya lelkének. Ez a hármas testiség ekkor magába fogadta a Krisztus-lényt, aki ettől fogva ennek a másik Énnek a helyén élt ebben a hármas testiségben.

Ezek után az Ötödik evangélium is kitér a Krisztus-lény lejövetelét követő kísértés eseményére. Ám az Akasha-krónikában olvasva ez a kísértésjelenet más szellemben jelenik meg. Amennyire lehet, megpróbálom elmondani, mi derül ki számunkra a megkísértés jelenetéről.

Krisztus Jézus - most már így mondhatjuk - először Luciferrel kerül szembe. Lucifer egy olyan kísértés elé állítja Krisztus Jézust - a szellemi kutató képes megragadni és földi szavakkal elmondani ezt a folyamatot, amely a többi evangéliumban is megjelenik -, amely különösen a gőgöt érinti: A világ minden birodalma - Lucifer ezen az asztrális világ távlatait érti - a tiéd lesz, ha elismersz uradnak.

Ez a kérdés, a megfelelő pillanatban feltéve - legalábbis egy emberi lény viszonylatában -, a legerősebb kísértést fejezi ki, mert teljes mértékben felszabadítja a lélekben az önteltség és a hiúság erőit. Természetesen nehéz erről képet alkotni, amennyiben csupán elvontan gondolunk az asztrális világra. Hogyha azonban benne áll az ember, akkor az asztrális világ - amelyben Lucifer beszél az emberhez - erői oly mértékben hatnak az ember egész felépítettségére, hogy a gőg démonai ugyanolyan szükségszerűséggel szabadulnak el benne, mint az éhség, ha négy-öt napig nem eszik. Ebben az esetben nem beszélhetünk a fizikai síkra vonatkozó, szokásos jámbor módon, hogy ne hagyjuk magunkat elvakítani a gőgtől. - Ez nagyon szép és jó a fizikai sík tekintetében, de egészen másként kell értékelni, amikor a teljes asztrális világ ront rá az emberre. - Krisztus Jézus ellenállt Lucifer kísértésének. A gőgnek ez a lény nem eshetett áldozatul. Elutasította Lucifert.

Szeretnék itt valamit közbevetni. Az Akasha-krónika olvasása közben általában könnyen előfordul, hogy felcserélődik a sorrend. Azt hiszem, hogy az úgynevezett megkísértésjelenet sorrendjét helyesen látom. De az is lehet, hogy a fordított sorrend az igaz. Nem hiszem, de azt sem állíthatom, hogy később ne igazolódhatna be az ellenkezője. Ezzel csak arra szeretném felhívni a figyelmüket, hogy ezeket a közléseket illetően nem mondok mást, mint ami az Akasha-krónikából ténylegesen adódik. A bizonytalan részeknél mindazonáltal felhívom a figyelmet a későbbi helyreigazítás lehetőségére.

Lucifer első támadásának visszaverése után Lucifer és Arimán együtt lépett fel. Közösen szólították fel Krisztus Jézust, hogy vesse le magát a mélybe. Ez a felszólítás a büszkeségnek szólt. Egy különleges kerülő úton - a ’felette állok minden félelemnek’ kerülő útján - kísértették meg Krisztus Jézust. Ő azonban elutasította ezt a felszólítást. Őt nem lehetett a büszkeség terén megkísérteni, ami ebben az esetben a félelem nélküliség önhittségét jelentette volna. Lucifernek meg kellett hátrálnia, le kellett mondania róla.

Arimán azonban ottmaradt és feltette a harmadik kérdést - az Ötödik evangélium közlése ez esetben is megegyezik a többi evangéliumban leírtakkal -, amely a kövek kenyérre változtatására vonatkozik. Hogyha Krisztusnak valóban olyan nagy a hatalma, akkor változtassa a köveket kenyérré. És lám, ezzel a kérdéssel kapcsolatban maradt egy megválaszolatlan töredék. Krisztus Jézus nem tudott maradéktalanul választ adni Arimánnak, így Arimán nem szenvedett teljes vereséget. Az Akasha-krónika mindenesetre ezt mutatja. És Krisztus Jézus tudta, hogy Arimánnal kapcsolatban maradt még valami, amit nem lehet egy ilyen belső szellemi folyamattal legyőzni, mert még valami más is szükséges hozzá.

Megpróbálom ezt egy kissé talán triviális módon megmagyarázni. Így könnyebb lesz megérteni, miről is van szó. Arimán tulajdonképpen a materialista törvények világának az ura. Hogyha egyszer majd nyomtatásban is megjelennek az idén Münchenben tartott előadások[1], akkor Arimán világa még áttekinthetőbb lesz. Arimán a materialista törvények ura, azoké a törvényeké, amelyek csak akkor lesznek szellemmel áthatottak, amikor már végéhez ért az egész Föld-fejlődés; addig a jelenlegi törvények érvényesek, azok hatnak. Arimán jogos ura a materialista törvényeknek. Ha nem élne vissza a hatalmával, ha nem terjesztené ki valami másra is, akkor a maga nemében páratlanul szükséges lény lenne a Föld-fejlődésen belül. Mégis érvényesek azonban a kozmikus Miatyánk szavai: „Más által okozott önösség-vétket élünk meg a mindennapi kenyérben, melyben nem uralkodik az Ég akarata”. Érvényes az, hogy az ember a földi életében hozzá van kötve a materiális törvényekhez, és hogy a közvetlen átszellemítését mindannak, ami ezekből a törvényekből adódik, nem érheti el egy csupán belső, lelki folyamattal, mert ehhez külső tényező is szükséges. Minden, ami a szegénységgel és a gazdagsággal összefügg, ebből a kérdésből adódik. Idetartozik az ember szociális rendhez való kötöttsége is, az, hogy olyan törvények igáját viseljük, amelyeket csak a Föld-fejlődés lejártával lehet szellemmel áthatni. Ezzel függ össze az is - kénytelen vagyok triviális kifejezésekhez folyamodni, bár mindezt nem tartom triviálisnak -, hogy a szociális rendbe egyre jobban bevonul az uralma minden olyan dolognak, amit pénznek nevezhetünk; a pénz uralma, ami lehetetlenné teszi azt, hogy az ember a szellemtől áthatott törvények szerint éljen. Mindenki tudja, hogy mit értünk ezalatt. Azáltal azonban, hogy lehetetlen a „köveket kenyérré változtatni”, hogy lehetetlen a szellemiség közvetlen megjelenése az anyagban, azáltal, hogy ez a lehetetlenség fennáll, és tükörképe, a pénz uralma jelen van: ennek következtében uralkodhat Arimán. Mert a pénzben szociálisan ott él Arimán is.

Arimán kérdésének megválaszolatlan része indította el Krisztus Jézusban azt a folyamatot, hogy kiáradjon a Föld-fejlődésbe, majd fokozatosan kifejtse a hatását a Föld egész további fejlődésére. Ezt nem lehetett csupán lelkileg megvalósítani. Az egész további Föld-fejlődést át kell krisztusítani! Krisztusnak be kellett áradnia a Föld fejlődésébe és át kell hatnia. Arimánnak hatalmában állt, hogy szembesítse Krisztust a Földdel való egyesülés szükségszerűségével. Ezért kerítette később hatalmába Júdást, hogy rajta keresztül segítse elő Krisztus halálát. A Krisztus-lény a halál révén egyesült a Föld lényével. Júdás tette Arimán részben megválaszolt kérdése volt. Lucifer kísértésével belsőleg, lelkileg le lehetett számolni. A luciferi kísértéssel minden léleknek önmagában kell megküzdenie. Arimánt az emberiség történelmi fejlődésének folyamán akkor lehet legyőzni, ha az emberek egyre jobban átitatódnak és azonosulnak a Krisztus-lénnyel.

Ha az ember szemügyre veszi ezt a harmadik, Arimánnak nem teljesen megválaszolt kérdést, akkor a Golgotai Misztériumot követő történelmi fejlődés mélységes titkára talál rá. Ebben minden benne van. És Krisztus ekkor már tudta, hogy teljesen egyesülnie kell a Föld testével, hogy egészen emberré kell válnia.

Ez az emberré válás lett azután a további, három évig tartó szenvedés forrása. Mert a Krisztus-lény - amint arról az Ötödik evangélium az Akasha-krónikában beszámol - nem mindjárt egyesült teljesen a Názáreti Jézus hármas testiségével. Hogyha a Földön vándorútját járó Krisztus Jézusra tekintünk, akkor kezdetben azt látjuk, hogy ezt a hármas testiséget áthatotta ugyan a Krisztus-lény, de nem volt teljesen benne, nem foglalta el oly módon, mint ahogy egy másik ember Énje teszi azt, hanem csupán mintegy hatalmas auraként, lazán összefogta. Mert előfordulhatott, és számtalan esetben elő is fordult, hogy Krisztus Jézus testi lénye valahol tartózkodott - magányosan vagy emberek között -, maga Krisztus azonban távol volt, mint szellemi lény a vidéket járta. Hogyha Krisztus itt vagy ott megjelent, ha egyik vagy másik apostol látni vélte őt, akkor ez a szellemi lény nem minden esetben Krisztus Jézus fizikai testében volt jelen. Szellemtestben jelent meg már akkoriban is, amely olyan erős volt, hogy fizikai jelenlétként érzékelték. Amit a tanítványok Krisztussal való együttlétéről mondanak, az az Ötödik evangélium szerint nem minden esetben volt fizikai testben való együttlét, hanem gyakran csupán egy, a fizikai jelenlét érzetéig felfokozódott látomással való együttlét.

Sajátos módon az első időben valóban csak laza kapcsolat volt Krisztus és a Názáreti Jézus testisége között. Ez a kapcsolat azonban egyre szorosabbá vált. A Krisztus-lénynek mind jobban bele kellett merülnie a Názáreti Jézus testiségébe és össze kellett kapcsolódnia vele. Csak a három év elteltével lett úgyszólván egységgé a Krisztus-lény és a Názáreti Jézus testi lénye; teljes egészében csupán a kereszthalálnál, közvetlenül a kereszthalált megelőzően. Az emberi testtel való egyesülés azonban folyamatos, egyre fokozódó szenvedéssel járt. Krisztus átfogó, univerzális szellemi lénye csak kimondhatatlan szenvedés árán tudott egyesülni a Názáreti Jézus testével. Ez a szenvedés három évig tartott.

Ennek ismeretében valóban nem lesz az ember szentimentálissá, mert a szellemi világból érkező benyomásban nincs érzelgősség. Aligha akad olyan szenvedés, amit össze lehetne hasonlítani azzal, amit a Krisztus-lénynek kellett átélnie a Názáreti Jézus testével való eggyé válás során. És az ember eljut annak felismeréséig, hogy mennyit kellett szenvednie egy istennek az elöregedett emberiség megfiatalítása érdekében, azért, hogy az ember teljesen birtokba vehesse Énjét.

Abban az időben, amikor Krisztus Jézus már tanítványai körében vándorolt, olykor fizikai testben is együtt volt velük, mint szellemi lény azonban természetesen mindenki számára láthatatlan volt. Ily módon csupán a tanítványok tudták - azáltal, hogy összekötötte magát velük -, hogy maguk között tudhatják őt.

Az Ötödik evangélium kutatása során az Akasha-krónika sajátos dolgot tár elénk. Krisztus Jézus, különösen az első időkben, nagyon keveset beszélt. Hatott. A puszta jelenlétével hatott. Erre majd még visszatérek. Azáltal, hogy a Krisztus-lény ilyen különös módon kapcsolódott a Názáreti Jézus testiségéhez, olyan hatást gyakorolt az emberekre, amilyen még nem volt a Föld-fejlődésben; ezeket a hatásokat ma, helytelenül, a csoda szóval illetik. Ilyen hatások indultak ki belőle, lényének összetettségéből kifolyólag. Erről majd máskor lesz szó. A következőkben igen sajátos dolgot fogok elmondani.

Hogyha a tanítványokra tekintünk, sokszor az az egészen határozott meggyőződésünk támad, hogy most a Názáreti Jézus fizikai teste is köztük van. - Ez különösen akkor van így, amikor Krisztus Jézus elhagyatott vidékeken jár a tanítványaival. Az embernek azonban gyakran támad az a benyomása is, hogy a Názáreti Jézus testi személyisége valahol távol jár, ám a tanítványokban az a meggyőződés él, hogy a Krisztus-lény közöttük van. És Ő - éppen ez a különös - bármelyik tanítványon keresztül képes megszólalni, felváltva, hol az egyikükön, hol a másikukon keresztül. És mialatt valamelyikük beszél, a nép köréből odasereglett hallgatóság azt látja, hogy a beszélő arckifejezése megváltozik, átszellemül, teljesen más lesz. A tanítványok közül valamelyikük mindig átváltozik, az utolsó időkben mindig másikuk. Különböző körülmények folytán elterjedt, hogy van valaki, aki felbolydítja a népet, és olyasmit terjeszt, amit az akkori zsidó vezetők nem akartak. De nem tudták, hogy melyikük az, mert hol az egyikből, hol a másikból szólt. Ezért volt szükség Júdás árulására - mondja az Akasha-krónika.

Megvallom, számomra tulajdonképpen mindig különösnek tűnt, hogy miért volt szükség Júdás árulására, miért kellett a tanítványok közül valakinek a Júdás-csókkal mintegy rámutatnia: „Ő az!” De azután világossá vált, hogy valóban nem lehetett tudni, melyikük az, mert Krisztus Jézus minden tanítványán keresztül meg tudott szólalni, ily módon még ha ott is volt köztük - ha testben is jelen volt -, akkor sem lehetett felismerni. Bármelyiküket Krisztus Jézusnak lehetett tartani, aszerint, hogy melyikükön keresztül beszélt. És mindegyikük beszélt! Csak akkor lehetett elfogni, ha valaki, aki tudta, hogy Krisztus Jézus valóban közöttük van testileg is, elárulta a zsidóknak, hogy: „Ő az!”

Valóban sajátos esemény volt az, ami akkor, a Föld-fejlődés közepén, súlypontján történt. Több ízben is beszéltem arról - leginkább elméleti módon -, hogy az emberiség fejlődése lefelé, majd felfelé ívelő irányban halad, és hogy egykor, ennek a fejlődésnek a súlypontján, beleáradt az emberiségbe a Krisztus-impulzus. Ily módon kaphatunk némi benyomást a Krisztus-impulzus Föld-fejlődésben betöltött szerepének jelentőségéről. Azáltal kapunk benyomást róla, ha jellemezzük, mit is jelent ez az impulzus a Föld-fejlődés egésze számára. Nem hiszem, hogy kevésbé hat a kedélyekre, ha most mintegy lépésről lépésre, tisztán elbeszélő módon ábrázoljuk az eseményeket. Nem hiszem, hogy levon bármit is a Krisztus-impulzus döntő jelentőségéből, ha látjuk, mit élt át a Názáreti Jézus, amikor Zarathusztra élt benne, ha látjuk, hogyan fokozódott a szenvedése és az abból fakadó jóakarat olyan mértékűvé, hogy a Zarathusztra-Én végül eggyé vált az anyának mondott szavakkal, és e szavakkal együtt eltávozott.

És ha azután megtudjuk, hogy ez a Jézus-lény - az anyával történt beszélgetés révén mintegy megválva önmagától - magába fogadta a Krisztus-lényt, és hogy ez a Krisztus-lény miként küzdött Arimán és Lucifer ellen, és hogyan bontakozott ki minden további ezekből a fájdalmakból, akkor - úgy vélem - mindez igazolja azt, amit a szellemi kutatás nagy vonalakban elénk tárt. Bármilyen nehéz is ma fenntartás nélkül beszélni ezekről a dolgokról, mégis kötelességemnek érzem, hogy eljuttassam a lelkekhez azt, ami a jövőben egyre inkább szükséges lesz a lelki fejlődéshez. Ezért ismételten kérem önöket, hogy fogadják és őrizzék ezeket a dolgokat kellő áhítattal!



[1]    Rudolf Steiner: A küszöb titkai (GA 147).

 

  Hiba és javítás beküldése... Megjelölés olvasottként