Gyakran beszéltünk már a Krisztus-impulzus földi emberiségfejlődésre gyakorolt mélyreható jelentőségéről, és megkíséreltük a Krisztus-impulzus lényegét - amit általában a Golgotai Misztérium kifejezésben foglalunk össze - különböző oldalakról jellemezni. Az utóbbi időben feladatom volt, hogy a Golgotai Misztériumra és a vele összefüggő, lényegbevágó, konkrét eseményekre vonatkozóan kutatásokat végezzek, és ezek a kutatások olyannak mutatkoztak, hogy kötelességem beszélni róluk baráti körünkben, éppen a jelenlegi időkben. Sikerült a már többször említett Akasha-krónikából a Krisztus Jézus élet néhány fontos részletét megismernem.

Legutóbbi összejövetelünk alkalmával szó volt arról, milyen fordulatok várhatóak az emberiségfejlődésben, amely fordulatok előkészületei már a jelenkorban zajlanak. Bizonyára ezekkel a változásokkal függ össze az is, hogy szükségszerűvé vált az antropozófiai mozgalomban egymásra talált lelkek elé tárni Krisztus Jézus életének néhány új részletét. Kérem, kezeljék bizalmasan mindazt, amit elmondok, a közöltek maradjanak a Zweigek keretein belül. Mert már az a néhány dolog is szenvedélyes viharokat kavart, amit Krisztus Jézus életéről eddig nyilvánosságra kellett hoznom - amely események nem voltak ismeretesek sem az evangéliumokból, sem a hagyomány révén -; nem csupán áramlatunk rosszindulatú bírálói támadták, hanem azok is, akik bizonyos jóindulattal viseltetnek iránta; amint azt például a két Jézus-gyermek történetének esetében is megtapasztalhattuk. Semmi sem tűnik ugyanis korunkban ellenszenvesebbnek, bensőleg ellenszenvesebbnek, mint az, ha a szellemi kutatás konkrét eredményeire irányítjuk a figyelmet. Azt még csak-csak elfogadják az emberek, ha általánosságban beszélnek nekik a szellemről; még ha különösen elvont elméletek hangzanak is el a szellemi életről. Azt azonban nem hajlandóak elfogadni, ha úgy beszélnek nekik a szellemi élet egyes eseményeiről, mint a fizikaiban lezajló egyes eseményekről. Közlendőimmel kapcsolatban sok mindent kell majd még mondanom, most azonban egy pontból kiindulva kezdem meg az elbeszéléseimet. Kérem, fogadják ezeket az elbeszéléseket egyfajta Ötödik evangéliumként, amelynek éppen a mi korunkban kell feltárulnia, éppúgy, ahogy a másik négy evangéliumnak is a maga idejében kellett megjelennie. Mindezt csupán elöljáróban mondom. A további motivációkról holnap fogunk beszélni.

Azzal kezdeném, amit a Lukács-evangélium úgy ír le, mint a tizenkét éves Jézus megjelenését a jeruzsálemi templom írástudói között: az írástudók elcsodálkoznak a kérdéseikre nagy és jelentős válaszokat adó Jézuson. Így találnak rá a rokonai - akik elveszítették -, amint arról a Lukács-evangélium beszámol. Tudjuk, hogy ez a fellépés azon alapul, hogy a Jézus-életben egy olyan, hatalmas jelentőségű változás következett be, amit kizárólag a szellemtudomány segítségével lehet megérteni. Tudjuk azt - most csupán röviden utalok rá -, hogy időszámításunk kezdete táján két Jézus-gyermek született. Az egyikben - a Dávid házának úgynevezett salamoni ágából származó Jézus-gyermekben - Zarathusztra szelleme, avagy mondhatjuk úgy is, hogy Énje testesült meg. Ez a Jézus-gyermek rendkívüli adottságokkal megáldva nőtt fel, ami érthető is annak ismeretében, hogy Zarathusztra Énje lakozott benne. Tudjuk azt is, hogy hozzávetőleg ugyanabban az időben született meg a másik, a Dávid házának nátháni ágából származó Jézus-gyermek is, aki egészen más jellemvonásokkal jött a fizikai világra, mint a salamoni ágból származó gyermek. Míg a salamoni gyermek különleges tehetséget mutatott minden iránt, ami környezetében az emberiség kultúrájának addigi eredményeiből származott, addig a másik Jézus-gyermek úgyszólván tehetségtelennek mutatkozott mindazzal szemben, amit az emberiség a fejlődése során addig elért. Nem tudott kapcsolódni ahhoz, amit az emberiség történelmi fejlődése során elért eredményeiből tanítottak neki. Ezzel szemben annyi szívjóság és mély érzés volt benne, amihez hasonlót egyetlen más gyermekben sem találhatunk, amennyiben az emberiség történetének arra a pontjára pillantunk az Akasha-krónikában, ahol ez a gyermek található és megfigyelhető.

A két gyermek növekedett, majd körülbelül tizenkét éves korukban a Zarathusztra-Én átköltözött az egyik Jézus-gyermekből a másikba: a nátháni ágból származó Jézus-gyermekbe; tehát ez a gyermek az, aki a Zarathusztra-Én birtokában nagy horderejű válaszokat adott az írástudóknak Jeruzsálemben. A nátháni Jézus sajátságos természete  - nem lehet ezt másként kifejezni - egyesült a Zarathusztra-Énnel. Korábban már beszéltem arról[1], hogy a nátháni Jézus-gyermek szülőanyja röviddel ezután meghalt, és hogy a másik gyermek apja ugyancsak elhalálozott. A salamoni, valójában Én nélkül maradt Jézus-gyermek megbetegedett, majd szintén meghalt. A salamoni gyermek édesanyja és a nátháni Jézus apja ezeket az eseményeket követően egy családot alkotott. A salamoni ágból származó mostohatestvérek is Názáretben, ebben a családban éltek. Tehát egy mostoha, illetve nevelőanyával nőtt fel a továbbiakban a Zarathusztra-Énnel megáldott Jézus-gyermek, aki akkoriban természetesen nem tudta, hogy a Zarathusztra-Én lakozik benne. Benne voltak azok a képességek, amelyek a Zarathusztra-Énből adódtak, de azt nem mondhatta volna, hogy: bennem van a Zarathusztra-Én.

Ennek a Jézus-gyermeknek a tizenkét és tizennyolc éves kora közötti életét a következőképpen kell jellemeznem. Az írástudóknak adott meglepő válaszok és az egyre jobban előtérbe kerülő bölcsesség annak volt tulajdonítható, hogy egy benső inspiráció közvetlen tudással árasztotta el; ezt a sajátos tudást közvetlenül, természetes módon érezte lelke sajátjának; ugyanúgy, ahogy a zsidóság őskorában a régi próféták fogadták lelkükbe az isteni-szellemi magasságokból jövő kinyilatkoztatásokat. Az egykori próféták a szellemi világból nyert közléseket egy, a szellemi világból szóló hangon, a nagy Bath-Kol hangján hallották. A tizenkét, tizenhárom, tizennégy, tizennyolc éves Jézus úgy érezte, mintha újból a nagy Bath-Kol szólalna meg, ám most egyedül őbenne; a benső inspiráció ritka, csodálatos érettsége volt ez, mintegy a régi próféták benső élményeinek feléledése.

Ha az ember az Akasha-krónikának megfelelően irányítja tekintetét az emberiségfejlődés említett pontjára, akkor különösen az tűnhet fel számára, hogy milyen magányos is volt ez a gyermek - ez az ifjú - ezekkel a mások tudását messze felülmúló belső kinyilatkoztatásaival az egész családjában, az egész názáreti környezetében. Akkoriban még a mostoha-, illetve nevelőanyja sem értette meg őt; a többiekről nem is beszélve. Nem az a cél, hogy mindenféle elméleteket gyártsunk ennek a Jézus-gyermeknek a megítélésére, hanem hogy együttérzéssel szemléljük, mit jelent egy tizenkét és tizennyolc év közötti ifjú számára, ha ilyen fokú érettségre tesz szert; ha olyan, teljesen idegen kinyilatkoztatásokat érez magában feltörni, amelyek mások számára abban az időben lehetetlenek. Ráadásul teljesen egyedül volt ezekkel a kinyilatkoztatásokkal, nem beszélhetett róluk senkivel, sőt úgy érezte, meg sem értené senki, ha erről beszélne. Férfiként is nehéz ilyen dolgokat elviselni; tizenkét és tizennyolc éves kor között azonban egyenesen iszonyú megpróbáltatás. Ehhez még más is hozzájárult.

Az ifjú Jézus érdeklődéssel szemlélte mindazt, amit egy ember abban az időben képes volt felvenni magába. Már akkor világos volt lelki szemei számára, hogy mit tudtak az emberek a természetük révén felvenni magukba, lelki-szellemi módon feldolgozni, és hogy mit birtokoltak az évszázadok folyamán abból, amit a régi próféták a zsidóknak kinyilatkoztattak. Mély fájdalommal, a legmélyebb szomorúsággal érezte: igen, így volt ez az ősidőkben, így szólt a nagy Bath-Kol a prófétákhoz; ez volt az eredeti tanítás, amelynek már csupán töredéke található meg a farizeusoknál és az írástudóknál. Ha a nagy Bath-Kol most akarna szólni valakihez, nem lenne olyan ember, aki megértené a szellemi világból szóló hangot. Az emberiség mássá lett, mint amilyen a régi próféták idejében volt. Még ha meg is szólalnának ma a régi kor dicsőséges kinyilatkoztatásai: nem lenne fül, amely meghallja azokat. Ez jelent meg újból és újból az ifjú Jézus lelke előtt, aki bánatával mindinkább magára maradt.

Semmihez sem hasonlítható az a szenvedés, amit az imént jellemzettek okán az ifjú Jézusnak át kellett élnie. Őszintén mondhatom: bármilyen jelentős dologról is beszéltünk elméleti módon a Golgotai Misztériummal kapcsolatban, a kozmikus vagy történelmi szempontok nagysága nem szorul háttérbe akkor sem, ha egyre jobban szemügyre vesszük a konkrét tényeket, amint azok a maguk tárgyilagosságában elénk tárulnak. Mert semmi más által, mint e tények megfigyelésével válhat világossá számunkra az emberiség fejlődésének menete: az, hogy volt ugyan egy ősi bölcsesség a zsidó népben, de Jézus idejében már lehetetlen volt ennek a bölcsességnek a megértése. Azt mondhatjuk, hogy ez a bölcsesség, mintegy próbaképpen, felvillant egy lélekben annak tizenkettedik és tizennyolcadik életéve között, ám csak kínokat okozott neki, mert rajta kívül senki sem érthette volna meg Bath-Kol kinyilatkoztatásait; ezért ez a kinyilatkoztatás mérhetetlen szenvedés forrása lett. Az ifjú Jézus teljesen egyedül volt ezekkel a mondhatni az emberiség történelmi fejlődésének fájdalmát ilyen koncentráltan megjelenítő élményekkel.

Kifejlődött a lelkében valami, ami töredékeiben itt is, ott is megfigyelhető az életben, amit azonban Jézus életében végtelen nagyságúnak kell elképzelnünk. Minden olyan szenvedés és fájdalom, ami az imént ábrázoltakhoz hasonló forrásokból fakad, megváltozik a lélekben. Oly módon változik meg, hogy az, aki képes ilyen szenvedés és fájdalom megtapasztalására, szinte magától értetődően alakítja át ezt a fájdalmat és szenvedést jó akarattá, szeretetté; de nem csupán a jóakarat és a szeretet érzésévé, hanem egy erővé: egy hatalmas szereteterővé; azzá a lehetőséggé, hogy ez a szeretet szellemi-lelki módon átélhető legyen. A felnövekvő Jézusban tehát valami egészen sajátságos dolog fejlődött ki.

Annak ellenére, hogy testvérei és a közvetlen környezete ellenségesen viselkedtek vele szemben, mivel nem értették, és úgy tekintettek rá, mint aki nincs teljesen magánál - ami kétségkívül nem tagadható; ezt a fizikai szem akkoriban éppúgy észlelhette, mint most az Akasha-krónika kutatója -, bárhová ment ez az ifjú, bárkihez szólt, ha nem is értették meg, de legalábbis felfigyeltek arra, amit mondott; arra, hogy van valami, ami ilyenkor Jézus lelkéből mintegy átárad a másik ember lelkébe. Mintegy a jóakarat, a szeretet hatóereje áradt ilyenkor belőle; ami nem volt más, mint az átalakult fájdalom, az átalakult szenvedés. A jótékony szeretet fuvallata érintette meg már abban az időben is mindazokat, akik valamilyen módon kapcsolatba kerültek vele; érezték, hogy valami rendkívülivel állnak szemben. Jézus szorgalmasan dolgozott az apja házában mint ács, illetve asztalos. Magányos óráiban azonban része volt mindazokban az élményekben, amelyeket az imént említettem. Ezek voltak a Názáreti Jézus benső élményei - mindazonáltal a benső élmények a lényegesek - tizenkét és tizenhat, tizennyolc éves kora között.

Ezután következtek, tizennyolc és huszonnégy éves kora között, az úgynevezett vándorévek. Járta a környéket és közben kézművesként dolgozott, csakúgy, mint otthon; vándorlása közben zsidó és pogány vidékekre éppúgy eljutott. Az emberekkel történő találkozásai során ekkor is megmutatkozott valami egészen különleges dolog; korábbi élményeinek hatása ismét egy igen sajátságos módon mutatkozott meg a vele kapcsolatba kerülő embereknél. Fontos, hogy ezt figyelembe vegyük, mert kizárólag ennek figyelembevételével tudjuk jobban megérteni azt, hogy tulajdonképpen mi is történt akkoriban az emberiség fejlődésében.

Jézus egyik helyről a másikra vándorolt, s miközben a munkáját végezte, megismerkedett a családokkal. Az ünnepek estéin - ahogy ma mondanánk - összejött a család, és ilyenkor ő is a körükben ült; és ekkor mindenhol érezhető volt a jóakaratnak és a szeretetnek az az áradata, amelynek kialakulásáról korábban beszéltem. Bárhol járt Jézus tizennyolc és huszonnégy éves kora között, mindenhol azt érezték, hogy egy különleges lény van jelen. - Ezt nem mondták ugyan mindig ki, de érezték: egy különleges lény ül körünkben. - Ez nem csupán abban jutott kifejezésre, hogy távozása után még hetekig emlegették a vele folytatott beszélgetéseket, hanem abban is, hogy amikor Jézus távozását követően esténként együtt voltak, úgy érezték: belép a szobába. Közös látomásban volt részük. Úgy érezték: újra köztük van. - Számtalan helyen történt meg az, hogy Jézus, bár már eltávozott, alapjában véve még mindig ott volt: szellemében jelent meg az embereknek, szellemi módon élt az emberek között; oly módon, hogy azok tudták: itt van köztünk.

Szubjektív értelemben úgymond látomás volt ez, objektív értelemben a szeretet mérhetetlen hatása nyilvánult meg ezen a módon: Jézus megjelenése bizonyos módon függetlenedett a külső, a fizikai térviszonyoktól, nem függött már az ember fizikai testének térbeli kötöttségeitől. Felmérhetetlen erővel járul hozzá Jézus alakjának megértéséhez, ha újra meg újra látjuk, milyen erővel van jelen mindazoknál, akiknél egyszer már járt; bizonyos módon velük maradt szellemileg, és újból visszatért hozzájuk. Akikkel egyszer már együtt volt, azok többé nem veszítették el a szívükből.

Jézus a vándorútján, mint már említettem, eljutott pogány vidékekre is, és az egyik pogány vidéken egészen különös élményben volt része. Az Akasha-krónika kutatójára rendkívül mély benyomást tesz ez az élmény, amikor az emberiségfejlődésnek erre az időszakára tekint. Tehát Jézus egy pogány vidéken járt. Itt jegyzem meg, hogy ha megkérdeznék, hol játszódott le ez az esemény, akkor ma még biztosan azt kellene mondanom, hogy nem tudom. A későbbi kutatások talán felfedik majd, hogy hol volt ez a hely, de nekem földrajzilag nem sikerült még megtalálnom. A tény azonban teljesen világos. Lehetnek olyan okok, amelyek megakadályozzák egy esemény pontos földrajzi helyének megjelölését, noha, ami ott lejátszódott, az teljesen világos. A dolgok elmondása közben egy percig sem riadok vissza attól, hogy bevalljam, mi az, amit még nem sikerült felkutatnom. Ezzel is szeretném kihangsúlyozni azt, hogy számomra az a fontos, hogy csak azt közöljem, egzakt módon, amiért minden tekintetben helyt tudok állni.

Tehát Jézus egy pogány vidékre, egy omladozó kultikus helyhez érkezett, amelyet a papok már régen elhagytak. A környéken élő emberek nyomorban, betegségtől elkínzottan tengették az életüket. A papok, többek között, éppen emiatt a rút betegség miatt hagyták el ezt a kultuszhelyet. Az itt élők rettenetesen szenvedtek; nem csupán a betegségtől, a nyomortól és a nélkülözéstől, hanem attól is, hogy papjaik, akik korábban a pogány áldozatokat bemutatták, elhagyták őket. Ekkor érkezett ide Jézus; mindez huszonnégy éves kora körül történt. Ebben az időben már a puszta megjelenése is rendkívül mély, rendkívül erős benyomást tett az emberekre; akkor is, ha meg se szólalt, csupán a közeledtét látták. A Jézus-jelenség valóban egészen különösen hatott az akkori emberekre. Közeledtére egészen hihetetlen érzések lettek úrrá rajtuk. Számba kell azonban vennünk azt is, hogy egy egészen más korszak és egy másik környék embereiről van szó. Amikor Jézust közeledni látták, ezt érezték: ez valami egészen különös; valami olyasmi árad ebből a lényből, ami senki másból. - Szinte mindenki ezt érezte; egyesek számára mindez rokonszenves volt, mások ellenszenvesnek találták. Nem meglepő tehát, hogy futótűzként terjedt el a hír: egy különleges lény közeledik! - Az áldozati oltár köré sereglett emberek azt hitték, hogy visszatért egy régi pogány pap, vagy küldött maga helyett egy másikat, aki újból ellátja majd az áldozati teendőket. Egyre többen gyűltek össze, a tömeg nőttön-nőtt, mivel futótűzként terjedt el a hír, hogy egy egészen különleges lény érkezett. Az emberek láttán Jézus végtelen szánalmat érzett, de sürgető kérésük ellenére sem volt hajlandó a pogány áldozat bemutatására; nem akarta elvégezni a pogány szertartást. A kétségbeesett tömeget látva azonban a pusztuló pogányság miatt éppúgy átjárta lelkét a fájdalom, mint tizenkét és tizennyolc éves kora között a hanyatló zsidóság miatt. Ahogy végignézett a tömegen, démoni lényeket pillantott meg az emberek között, sőt még az oltárnál is, ahol állt. Ekkor összeesett, mint akiből elszállt az élet; a borzalmas látványtól elveszítette az eszméletét.

Amint ott feküdt, mint egy halott, az emberek megrémültek és menekülni kezdtek. Jézus azonban, ebben a megváltozott tudatállapotban, betekintést nyert a szellemi világba, ahol eléje tárult, hogy milyen is volt ez az ősi pogányság, amikor a pogányság ősi bölcsessége még a régi misztériumokban, a maga szent formájában jelent meg az áldozati szertartásokban. Feltárult előtte, hogy milyen volt a pogányság az ősidőkben, ahogyan korábban, ha más módon is, de megnyilvánult előtte a régi zsidóság is. Szemben azonban a benne lelki-szellemi módon, láthatatlanul feltörő inspirációkkal, amelyek hasonló módon szóltak hozzá, mint a régi prófétákhoz, a pogányság nagyságát más úton kellett megtapasztalnia; másként kellett meglátnia azt, amit csakis így lehet leírni: ahogy ott feküdt, látta, hogy a pogány áldozati helyek kultuszai az őseredeti misztériumi kinyilatkoztatásokból fakadnak; tulajdonképpen mintegy a misztériumszertartások külsődleges ábrázolásai voltak. A régmúlt időkben, amikor az áldozatot még a helyes formában mutatták be, az emberek imáiba beleáradtak a magasabb hierarchiák azon szellemi lényei, akikhez a pogányok fel tudtak emelkedni. Mintegy látomásszerűen jelent meg Jézus lelke előtt: igen, ha egykor, a pogányság virágzása idején, egy ilyen oltáron áldozatot mutattak be, akkor az áldozati szertartásba beleáradtak a jó pogány istenek erői. Most azonban - nem inspiráció, hanem közvetlen imagináció révén - a maga teljes intenzitásában kellett átélnie a pogányság pusztulását. A pogányság pusztulását is át kellett élnie! Míg korábban jó hatalmak áradtak az áldozati szertartásokba, most démoni lények jelentek meg, Lucifer és Arimán mindenféle elementáris küldöttei. Ezeket látta most, és így tárult lelki-szellemi szemei elé a pogányság hanyatlása.

Ez volt tehát a második nagy fájdalma; hogy azt kellett mondania: egykor olyan kultikus szertartásai voltak a pogányoknak, amelyek kapcsolatot teremtettek az emberek és bizonyos hierarchiák jó lényei között. Mindez azonban dekadenciába esett, korrumpálódott, és mostanra odáig jutott, hogy már olyan helyek is vannak, mint ez itt, ahol a jó erők helyére démoni erők léptek, sőt, ahol a népet elhagyták a régi pogány istenek. Tehát a pogányság pusztulása sokkal bensőbb módon és sokkal szemléletesebben tárult Jézus lelke elé, mint a zsidóság hanyatlása.

Különbséget kell tennünk az elméleti megismerés és az ilyen, imaginatív élmény kiváltotta érzések között. Az Akasha-krónikának erre a pontjára tekintve az emberiség fejlődéstörténetének egy mérhetetlenül jelentős, ám végtelenül fájdalmas eseményét látjuk, amely abban az imaginatív pillanatban sűrűsödött össze.

Jézus ekkor már tudta: egykor isteni-szellemi erők tevékenykedtek a pogányok között, azonban hiába is működnének most ezek az erők, nem lennének sem megfelelő emberek, sem megfelelő lehetőségek a régi kapcsolat helyreállítására. Egy rövid tapasztalatba összesűrítve élte át Jézus az emberiség minden nyomorúságát. És amikor felemelkedett annak észleléséhez, ami egykor, a pogányság virágkorában megnyilatkozott, olyan szavakat hallott, amelyek - ily módon lehet ezt jellemezni - feltárták előtte, megéreztették vele a földi emberi élet titkát, valamint kapcsolatát az isteni-szellemi lényekkel. Ami a halottnak tűnő, eszméletét vesztett, majd ismét magához térni készülő Jézus lelkébe akkor beleivódott, azt nem tudom a mi nyelvünkön másként kifejezni, mint a következő szavakkal. Ezeket a szavakat, bizonyos okokból, a dornachi épület alapkőletételénél összegyűlt barátaink jelenlétében mondtam ki első ízben.

A Jézus által meghallott ősi bölcsesség, szavakba átültetve, így hangzik:

Ámen
Uralkodnak a Gonosz-erők
Tanúi az eloldódó Én-ségnek
Más által okozott önösség-vétket
Élünk meg a mindennapi kenyérben
Melyben nem uralkodik az Ég akarata
Mert az ember elhagyta országotokat
És elfelejtette neveteket
Ti Atyák a Mennyekben.

Amint látják, kedves barátaim, ez valami olyasmi, mint egy megfordított Miatyánk; de ennek éppen ilyennek kell lennie.

Ámen
Uralkodnak a Gonosz-erők
Tanúi az eloldódó Én-ségnek
Más által okozott önösség-vétket
Élünk meg a mindennapi kenyérben
Melyben nem uralkodik az Ég akarata
Mert az ember elhagyta országotokat
És elfelejtette neveteket
Ti Atyák a Mennyekben.

Miután mintegy megjelent előtte a földi emberi lét titka és összefüggése az isteni-szellemi léttel, Jézus magához tért, és még látta a menekülő démonokat és embereket. Életének egyik legnagyobb pillanata volt ez. Most már azt is tudta, hogyan áll a pogányság az emberiség fejlődését illetően. Látta, hogy a pogányság minden területén hanyatlás következett be. - Ezt a felismerést nem külső megfigyelés útján szerezte, hanem lelki megfigyeléssel. Felismerte, hogy mind a pogányságnak, mind a zsidóságnak valami újra, egy egészen új impulzusra van szüksége!

Jól jegyezzük meg, hogy Jézus ilyen tapasztalatokat szerzett. Bár benne volt Zarathusztra Énje, ezt akkoriban még nem tudta. Tehát tapasztalás útján szerzett élményeket, és nem volt tanítója sem, aki elméleti magyarázatokat adhatott volna számára. Ezeket a tapasztalatokat saját tapasztalatként szerezte meg.

Nem sokkal a pogányságra vonatkozó tapasztalatszerzése után Jézus elindult hazafelé. Körülbelül huszonnégy éves volt akkoriban. Nagyjából abban az időben halt meg az apja, és Jézus azután ismét Názáretben élt a családdal, a mostoha-, illetve nevelőanyjánál. Ekkor már nyilvánvalóvá vált az a különös dolog is, hogy a többiek egyre kevésbé értik meg őt. Csupán mostoha-, illetve nevelőanyja fogadta egyre szeretőbb megértéssel a Jézus lelkében végbemenő rendkívüli, megmagyarázhatatlan változásokat - noha azok abban az időben még egyáltalán nem értek véget. Noha az anya még távol állt attól, hogy bensőségesen megértse Jézust, olykor mégis szót tudtak egymással váltani, és bár mindez Jézus érzéseihez képest eleinte még kétségkívül felületes volt, az anya fokozatosan felnövekedett ahhoz, ami Jézus lelkében élt.

Ebben az időben azonban szert tett még egy különleges tapasztalatra, és ez a harmadik nagy bánatot okozta neki. Huszonnégy és harmincéves kora között mind szorosabb kapcsolat létesült közte és a már hosszabb ideje létező esz-szénus közösség között. Az esszénus közösség olyan emberekből állt, akik felismerték, hogy az emberiség történetében egy bizonyos krízis következett be: a zsidóság és a pogányság hanyatlása elérkezett egy olyan ponthoz, ahol új utat kell keresni ahhoz, hogy az ember újból kapcsolatot tudjon teremteni az isteni-szellemi világgal. A régi misztériumok módszereihez képest volt valami új abban, ahogy az esszénusok kívántak felemelkedni az isteni-szellemi világhoz; mindez az életmódjukban jutott kifejezésre. Az esszénusoknak különösen szigorúan szabályozott életük volt; lemondásokkal teli, odaadó életük révén - mely messze meghaladta a csupán lelki és intellektuális tökéletesedésre való törekvést - keresték az újbóli egyesülést az isteni-szellemiséggel.

Az esszénusok közössége meglehetősen sok tagot számlált abban az időben. Központjuk a Holt-tengernél volt, de Elő-Ázsia minden vidékén voltak telepeik. Számuk egyre nőtt. Mindig adódtak olyan körülmények, amelyek következtében egyesek vonzalmat éreztek az esszénus eszmék iránt, és csatlakoztak a közösséghez. Ezeknek az embereknek azután minden tulajdonukat át kellett adniuk a rendnek, amely szigorú szabályokat írt elő tagjai számára. A rend tagjának nem lehetett magántulajdona. Hogyha valakinek itt vagy ott volt egy kis birtoka, akkor a rendbe történő belépésekor ez a birtok - még ha messze volt is - átkerült az esszénusok tulajdonába. Ebből kifolyólag az esszénusoknak mindenfelé voltak birtokaik. Rendszerint a fiatalabb tagjaikat küldték oda, nem azt, akitől a birtok származott. A közös vagyonból bárkit támogathattak, akit arra méltónak találtak, egy kivétellel. Ezen a rendszabályon jól látszik, milyen különböző módon ítélnek meg az emberek egyes dolgokat a különböző korokban: a mai korban szívtelenségnek minősülne egy ilyen rendszabály. Az esszénusok ugyanis előírták, hogy minden tagjuknak joga van a közös vagyonból az általa arra méltónak talált embereket támogatni, kivéve azokat, akik rokonságban állnak vele. Ezt szigorúan kizárták, mind a közeli, mind a távoli rokonok esetében. A renden belül különböző fokozatok voltak. A legmagasabb fok teljesen titkos volt, és csak nagyon nehezen lehetett elérni.

Abban az időben - ahogyan azt a Jézus-élettel kapcsolatban már említettük - Jézusban már hihetetlen magas fokra jutott az, amit úgy jellemeztem, hogy valami rendkívüli kisugárzás áradt belőle, ami úgy hatott az emberekre, mint úgymond maga a testet öltött szeretet. Az esszénusok szintén érezték ennek a hatását, így történhetett, hogy befogadták a közösségükbe, anélkül, hogy annak formálisan tagja lett volna. Huszonnégy és harmincéves kora között olyan szoros kapcsolat szövődött közte és az esszénusok között, hogy azt mondhatjuk: a közös élmények és beszélgetések során megismerhette legféltettebb titkaikat is.

Tizenkét és tizennyolc éves kora között megtapasztalta, milyen dicsőség övezte egykor a zsidóságot; tizennyolc és huszonnégy éves kora között megismerte a pogányság titkait. Most pedig - miután közvetlen kapcsolat létesült közte és az esszénusok között; miután az esszénusok részesítették őt a titkaikban - megismerhette az esszénusok titkait is; felemelkedhetett az isteni-szellemi világgal való egyfajta egyesüléshez. Jézus úgy látta, hogy ez az út valóban visszavezethet az isteni-szellemi világgal való kapcsolathoz. - Látható, hogy miután Jézus kétszeresen is szenvedett, egyrészt a zsidóság, másrészt a pogányság miatt, az esszénusok közösségében néha azért felderenghetett benne a remény is arra vonatkozólag, hogy mégis meg lehet újból találni a felfelé vezető utat. Örömteli bizakodását azonban csakhamar letörte egy újabb tapasztalat.

Tudomására jutott valami, amit ismét nem elméleti úton, nem a tanulmányai révén, hanem közvetlen élettapasztalat útján sajátított el. Egy alkalommal, az esszénusoktól távozóban, mélyen a lelkébe vésődő látomása volt. Közvetlen jelenvalóságában látta, amint az esszénusok kapujától mintegy menekülésszerűen távozik két alak, akikről már akkor is egyfajta bizonyossággal tudta, hogy Lucifert és Arimánt látja; ők azok, akik mintegy futva menekülnek a kaputól. Ez a látomás többször is megismétlődött, amikor esszénus kapukon haladt át. Abban az időben már szép számmal voltak esszénusok, és tekintettel kellett rájuk lenni. Egy esszénusnak nem volt szabad átmennie olyan kapun, amelyen festmény volt; ez a tilalom összefüggött a lelki gyakorlataikkal. Tehát az esszénusok nem mehettek át egy olyan kapun sem, amelyre az akkori szokásoknak megfelelően képeket festettek. Csakis festetlen kapun át közlekedhettek. Jeruzsálemben és más városokban is voltak ilyen kapuk. Festett kapun nem mehetett át az esszénus. Ez is bizonyítja, milyen sokan voltak akkoriban az esszénusok. Jézus gyakran ment át ilyen kapun, és számtalanszor megismétlődött ugyanaz a jelenség: nincsenek rajta képek - mondta magában -, a képek helyén azonban ott áll Lucifer és Arimán. Ekkor alakult ki Jézus lelkében az a kép, az a lelki élmény nyújtotta meggyőződés, amelyet így lehet kifejezni: úgy tűnik, hogy az esszénus út alkalmas arra, hogy a lélek tökéletesítése révén az ember újból megtalálja a szellemi világokba vezető utat; ez azonban csak azon az áron lehetséges, hogy az esszénusok olyan életmódot folytatnak, amelynek segítségével távol tartanak maguktól mindent, aminek révén Lucifer és Arimán valamilyen módon a közelükbe férkőzhetne. Mindezt szellemi-lelki élményként élte át Jézus; kérem, ekképpen értékeljék. Mert természetesen könnyű most mindezt mintegy elméleti közlésként elfogadni, de gondolják csak el, miként hat az érzésvilágra ezeknek a dolgoknak a közvetlen szellemi valóságban történő átélése. - Úgy intézték a dolgokat, hogy Lucifer és Arimán ne tudjon a közelükbe férkőzni. Ezért Lucifer és Arimán kénytelen volt a kapun kívül maradni. És Jézus most már azt is tudta - mivel szellemileg követte az eseményeket -, hogy hová menekült mindig Lucifer és Arimán. A többi emberhez futottak, azokhoz, akik nem tudták az esszénusok útját követni! Rettenetes erővel ütötte szíven Jézust ez a felismerés, nagyobb fájdalmat okozva neki, mint a korábbi élmények. Megrendítő volt számára a felismerés: Igen, az esszénus út felvezetheti ugyan az egyes embert a szellemi világba, de csak akkor, ha ezek az emberek olyan életet élnek, amilyenben az egész emberiségnek nem lehet része; mert mindez csak akkor lehetséges, ha egyesek elkülönülnek és menekülésre kényszerítik Lucifert és Arimánt, akik ezáltal éppen a nagy tömegekhez mennek.

Súlyként nehezedett Jézus lelkére, hogy ismét csak kevesek élhetik át azt, amit az egykori próféták a nagy Bath-Kol révén éltek át; azt, ami a pogányoknak a régi áldozatok útján jelent meg. Még ha egyesek az esszénusok útját járva el is érik azt, amit a pogányok és a zsidók utódai már nem élhetnek át, mindez azzal a szükségszerű következménnyel jár, hogy Lucifer, Arimán és a démonaik annál inkább hatalmukba kerítik az emberek tömegeit. Mert az esszénusok azon az áron szerzik meg a tökéletesedésüket, hogy az általuk menekülésre késztetett Lucifert és Arimánt elküldik a többiekhez. Az esszénusok mások rovására érik el a tökéletességet, mert az ő útjuk olyan, amelyen csak kevesen járhatnak. Ezt tudta meg most Jézus. Ez volt a harmadik nagy bánat, ami érte, és ez még fokozódott azáltal, hogy az esszénusok életközösségében nyert tapasztalatok során egy látomásszerű beszélgetésben volt része Buddhával. Buddha évszázadokkal korábbi közössége - szorosabb közössége - sok hasonlóságot mutatott az esszénusokéval. Buddha így nyilatkozott meg Jézus számára a szellemi világból: egy ilyen közösség kizárólag akkor létezhet, ha csupán egy maréknyi ember alkotja; minden ember számára egy ilyen közösség nem lehetséges. - Szinte primitívnek tűnik, ha azt mondjuk: Buddha feltárta Jézus előtt, hogy a buddhista szerzetesek csak akkor járhatnak körbe az áldozati kehellyel, ha kevés ilyen szerzetes van, és a többiek, úgymond, vezekelnek egy másféle élettel. Ez így elmondva kissé primitívnek tűnik, de más a helyzet, ha ezt egy olyan felelős szellemi hatalom nyilatkoztatja ki, mint jelen esetben Buddha, aki mindezt közölte a Názáreti Jézussal.

Ily módon élte át a Názáreti Jézus tizenkét és harmincéves kora között háromszoros szenvedéssel az emberiség fejlődésének minden részletét. Mindazt, ami a lelkében élt, ami a lelkében felgyülemlett, egy beszélgetés során el tudta mondani nevelőanyjának, aki fokozatosan felküzdötte magát Jézus lényének megértéséhez, és így egyre közelebb került hozzá. Végtelen jelentőséggel bír az a beszélgetés, amelyet a Názáreti Jézus harmincéves kora körül folytatott mostoha-, illetve nevelőanyjával; ebben a beszélgetésben, néhány órában összesűrítve, kifejezésre jutott mindaz, amit a Názáreti Jézus az előző években átélt. Kevés olyan jelentős szellemi tapasztalatban lehet részünk - legalábbis a szellemi átélés egy bizonyos fokán -, mint amit akkor szerezhetünk, ha tekintetünket a Názáreti Jézus és a nevelőanya közötti beszélgetésre irányítjuk.