Ma először a Jézus és nevelőanyja között lezajlott beszélgetésről fogunk beszélni. A nevelőanya fokozatosan felküzdötte magát nevelt fia megértéséhez. Hatalmas változás ment végbe benne. A szellemi világokból leszállt reá a másik Mária, Jézus vér szerinti anyjának a szelleme, és betöltötte a lelkét. A Golgotai Misztérium szellemtudományos kutatás révén történő valódi megértése szempontjából mérhetetlenül fontos jelentőséggel bír a Jézus és nevelőanyja között lezajlott beszélgetés. Az anya egyre jobban megértette Jézust. Ezt a megértést inkább egyfajta érzésbeli megértésnek nevezhetjük. Jézus most már beszélhetett arról a háromszoros bánatról, amelyet meg kellett tapasztalnia. Az elmondottakat mintegy a lelkében tizenkét éves kora óta felgyülemlett élmények összefoglalásának tekinthetjük. Elmondta nevelőanyjának a tizenkét és tizennyolc éves kora között átélt eseményeket. Beszélt Bath-Kol hatalmas tanításairól. Elmondta, hogy senki sem lett volna képes őt megérteni; senkivel sem beszélhetett arról, ami a lelkére nehezedett. Feltárta anyja előtt, hogy még ha meg is szólalnának a régi tanítások, nem lenne senki, aki megértené azokat.

Majd fájdalmas élményeinek második fajtájáról beszélt. Elmondta az omladozó pogány oltárnál történteket: hogy betekintést nyert a régi misztériumokba, ahol az isteni-szellemi lények még közvetlenül alászálltak az emberekhez, és hogy ebben a tekintetben is hanyatlás következett be. A régi, jó pogány istenek helyett démonok vesznek részt az áldozati szertartásokon. Beszélt a nagy kozmikus eseményekről, a bizonyos módon megfordított Miatyánkról. Egészen rendkívüli volt ez a beszélgetés. Jézus arról is beszélt, hogy látnia kellett, amint Lucifer és Arimán az esszénusok kapuitól azokhoz menekülnek, akik nem tudták vállalni a rend szigorú szabályait. Jézus beszámolt mindenről. Olyan volt ez, mint egész addigi életének feltárása. Ennek a beszélgetésnek éppen az adja a különleges jelleget, hogy az elbeszélés során elhangzott szavak nem pusztán szavak; ezek a szavak nem csupán azt tartalmazták, amit a szavak általában tartalmaznak, hanem amit Jézus mondott, az maga volt a szavakba öntött legbenső élmény; a szavakban kifejezett fájdalom és szenvedés, átváltozva végtelen szeretetté; fájdalom, amely szeretetté és jóakarattá változott. Realitásként áramlottak át ezek a szavak az anyához. Mintha magának a léleknek egy darabja lett volna az, ami most Jézustól eltávozott, és átáradt a nevelőanyához. Néhány órába sűrűsödött össze mindaz, ami több volt, mint csupán egy élmény. Egy kozmikus élmény volt ez, a szó legszorosabb értelmében. Bár a Názáreti Jézus csupán szavakat mondott ki, ezekben a szavakban azonban benne volt lelkének egy része is. Sok mindenről kellene még beszélni, ha mindazt jellemezni szeretnénk, amit az Akasha-krónika nyújt számunkra. A beszélgetés során világossá vált Jézus lelke számára, hogy hova jutott az emberiség fejlődése. Ekkor derengett fel benne egyre világosabban, hogy Zarathusztra lelke él benne. Érezte, hogy annak idején Zarathusztraként ő is részt vett az emberiség fejlődésében. Jézus nem úgy fejezte ki magát, ahogyan most én szólok önökhöz, hanem oly módon, ahogy azt az anyja megérthette. Amit akkor érzett, az feltárta előtte az emberiség fejlődésének titkát. Semmihez sem hasonlítható az a benyomás, amelyben Jézusnak a beszélgetés során része volt. Beszélt arról is, hogy az ember minden életkorának megvannak a maga meghatározó erői, és hogy ennek igen nagy a jelentősége. Volt egyszer az emberiség fejlődésének egy korszaka, az óind kultúra, amikor az emberek azáltal lettek különösen naggyá, hogy egész életüket áthevítették az első gyermekévek napszerű erői. Ezekből az erőkből még ma is megtalálható bennünk valami életünk első hét évében.

A második korszakot, az óperzsa kort, azok az erők hatották át, amelyek ma az ember hetedik és tizennegyedik életéve között működnek.

Jézus tekintete ezután a harmadik korszakra irányult, az egyiptomi korra, amikor azok az erők uralkodtak, amelyek most az ember tizennégy és huszonegy éves kora között tevékenyek; abban az időszakban, amikor az egyes ember fejlődésében az érzőlélek játszik döntő szerepet. Az egyiptomi korban virágzott a csillagászat és a matematika tudománya.

És ekkor felmerült Jézusban a kérdés: Milyen korszakban élünk most? Mit él át az ember huszonegy és huszonnyolc éves kora között? Úgy találta, hogy azok az erők, amelyek a külső életet uralják, amelyek a görög-latin kultúrára hatnak, még az előző erők. A Názáreti Jézus előtt ott állt az egyes emberi élet értelme, a maga teljes súlyával. Huszonnyolc és harmincöt éves kora között az ember átlép élete középpontján. Ekkor már nincsenek új életerők, az istenektől öröklött erőket kimerítette. A felfelé ívelő erők, amelyek ez idáig jelen voltak, az élet közepére felemésztődtek. Mi legyen most? Sehol nem mutatkozott valami új, amiből az emberiség számára erő származhatna. Az emberiség elhal, elsorvad, ha nem történik valami új. Jézusnak egy bizonyos idő alatt át kellett élnie ezt a válságot, majd eloldódott tőle a Zarathusztra-Én, amelynek jelenléte csupán röviddel ezt megelőzően villant fel benne. Mintegy oly módon azonosult az emberiség fejlődésével, hogy a Zarathusztra-Én, a szavai folytán, átment az anyához. Csupán a három burok maradt vissza, és Jézus újból azzá lett, aki tizenkét éves korában volt, ám gazdagodva mindazzal, amit Zarathusztra élményei által felvett magába. Egyfajta impulzus vonzotta a Jordán folyóhoz, Keresztelő Jánoshoz. És ott leszállt a Názáreti Jézusra az, aminek fiatalítóan kellett beleáradnia az emberiségfejlődésbe azért, hogy az emberiség ne sorvadjon el: a Krisztus-lény. A Krisztus-impulzus egy olyan korban érkezett az emberekhez, amikor azok a legkevésbé lehettek felkészülve a befogadására. Érzésükkel, kedélyükkel vonzódtak Krisztushoz, ám a megelőző korok bölcsességéből és erőiből már semmi sem volt jelen. Krisztus ezért kezdetben csupán mint erő hatott, nem mint tanító. Az emberiség azonban ma már nem áll különösen távol a Krisztus-impulzus megértésétől.

Krisztus hatása nem függött attól, hogy megértik-e. A Krisztus-lény három éven keresztül ereszkedett alá a Názáreti Jézusba. Az, hogy egy Isten emberi testet öltött, nem csupán az emberek ügye volt, hanem egyszersmind a magasabb hierarchiáké is. Mindaddig egyetlen isten sem tapasztalta meg az emberi testben történő megtestesülést. Ez a megrendítő: hogy egy isten emberi testben élt három évig. Ez azonban szükséges volt annak érdekében, hogy az ember felemelkedése újból lehetséges legyen.

A Krisztus-lény eleinte csak lazán kapcsolódott a Názáreti Jézus testéhez, ez a kapcsolódás azonban fokozatosan - egészen a kereszthalálig - egyre szorosabb lett. A szellemi dolgok megértését illetően az emberiség azóta sem lépett előre. Különben nem jelenhetne meg egy olyan könyv, mint Maeterlinck „A halál” című műve. Ez bizony egy balga írás. Az áll benne, hogy ha az ember elhagyja a testét, akkor már csupán szellem, akkor már nem képes a szenvedésre. - Ez pontosan az ellenkezője annak, ami az igazság. Mindig a szellem szenved, nem a test. Minél emelkedettebb az individualitás, annál fokozottabb a fájdalom, az érzés. Ezért lehetetlen a mai ember számára a megtestesült Isten elszenvedett fájdalmának megértése.

Jézust az asszonyok egyike a sírban kereste. Ő azonban akkor már szellemtestében volt, nem lehetett fizikai érzékszervekkel megtalálni. A középkori keresztes hadjáratok úgymond a megismétlődései voltak ugyanennek a keresésnek. Ez a keresés ugyanolyan hiábavalónak bizonyult. Éppen a keresztes háborúk idején léptek színre a német misztikusok, akik azonban a helyes módon keresték a kapcsolatot Krisztussal. Krisztus ott is hatott, ahol nem ismerték a tanításait; mint erő hatott az egész emberiségben.

A Jordán keresztelő után Krisztus még csak lazán kapcsolódott Jézus testéhez. Az első, akivel találkozott, Lucifer volt. Lucifer minden erőt bevetett, amivel egy lényben fel lehet kelteni a nagyravágyást. „Ha elismersz engem, neked adom a Föld minden birodalmát.” Ezt a támadást Krisztus gyorsan visszaverte. A második kísértés alkalmával Lucifer és Arimán együtt igyekeztek félelmet és rettegést kelteni Krisztusban. „Vesd le magad…”

A harmadiknál Arimán egyedül szólította fel Krisztust: „Mondd, hogy ezek a kövek változzanak kenyérré!” Arimán ezen felszólításával kapcsolatban maradt egy megoldatlan rész; a kérdés nem lett maradéktalanul megválaszolva. Az, hogy ez nem történhetett meg, összefügg a Föld fejlődésének legbensőbb erőivel, amennyiben az emberek ehhez tartoznak.

Ebben egy olyan dolog rejlik, mint a pénz kérdése. A pénz kérdése összefügg Arimán felszólításával. Arimán megőrizte Krisztus Jézus fölötti hatalmának egy részét. Ez mutatkozik meg Iskarióti Júdás révén. Júdás árulása a megválaszolatlan kérdés utóhatása.

Azután arról volt még szó, hogy kizárólag a Nap elsötétülése mellett történhetett meg az, hogy a Krisztus-impulzus a kereszthalálkor egyesült a Földdel. Hogy ez a napfogyatkozás volt-e vagy valami más, ezt ma még nem lehet biztosan megmondani. Végezetül egy nyomatékos kérés hangzott el azzal kapcsolatban, hogy az elhangzott közléseket kezeljék diszkréten.