Mielőtt folytatnám az Ötödik evangéliumból merített közléseket, engedjék meg, hogy néhány megjegyzést tegyek ezzel kapcsolatban. Korunkban még egyáltalán nem ismerik fel a jelentőségét annak, ami az okkultizmus, a szellemtudomány által juthat tudomásunkra; az emberekben még túl kevés a hajlandóság arra, hogy korunk hanyatló kultúrelemeivel foglalkozzanak, különösen a szellemi kultúrelemekkel és mindazzal, ami bizonyos felemelkedést hozhat és szellemi életünk megújulásának kezdetét jelentheti, és ami nem jelenhet meg más formában, mint a ma még olyannyira lenézett konkrét okkult kutatás tényeinek megismerésében.

Elöljáróban azzal a kéréssel fordulok önökhöz, hogy az imént elmondottakkal kapcsolatban vegyék figyelembe, hogy a konkrét okkult kutatások eredményeire támaszkodó közléseket ma még bizonyos tapintattal kell kezelni. Korunk egyáltalán nem hajlandó az ilyen dolgok minden további nélküli elfogadására, és kizárólag az antropozófiai együttléteink során kialakuló, életimpulzusokból táplálkozó együtt-érzés teszi a lelkünket alkalmassá arra, hogy ezeket a dolgokat a helyes megvilágításban lássuk. Hogyha azonban felkészületlen emberek elé kerülnek, akkor az történik, mint a két Jézus-gyermek nyilvánosságra hozatalakor: még a legjóindulatúbb emberek is megvadulnak. Nem akarom most említeni azt a sok esztelen támadást, amelyet az ilyen dolgok ellen intéznek. Milyen vadul és szenvedélyesen fogják fel ezeket a dolgokat! Az emberek ma még nem tudják elképzelni, hogy a szellemi világból valóban lehetséges olyan ismereteket előhozni, amelyek nem elvontak, hanem olyan konkrétak, mint például azok a kutatási eredmények, amelyekről tegnapelőtt szó volt. Ez szorosan összefügg - még ha nem is azonnal felismerhető, de összefügg - a gondolkodás és a képzetalkotás felületességével, amely hatalmába kerítette korunk világnézeti irodalmát is.

Nem a kritika gyakorlása végett említek meg összejöveteleinken bizonyos dolgokat, hanem azért, hogy felhívjam barátaim figyelmét arra, milyen siralmas helyzetben van korunkban akár maga a logikus gondolkodás is. Manapság nincs jelen a megkülönböztetési képesség. Minél többet hangoztatják a tekintélytisztelet megszűnését, annál inkább fogadnak el bármit is a tekintélyelv alapján, különösen azokban a körökben, amelyek ma a legműveltebbnek tartják magukat. Az ember újból és újból találkozik ilyen helyzetekkel, és ezeket meg kell említeni, még akkor is, ha a ráfordított időt különb célokra is fel lehetne használni. -

Egyszer - mindez már elég régen történt - Berlinben, egy világnézeti egyesületben Giordano Brunóról tartottam előadást, amelynek során megemlítettem, hogy milyen kevéssé alkalmas a jelenkor az olyan nagy egyéniségek, mint például Giordano Bruno gondolatmenetének követésére. Felhívtam a figyelmet egy akkoriban híres könyvben - Harnack „A kereszténység lényege” című könyvében - előforduló gondolkodási tévedésre, amely összefügg egy bizonyos érzésbeli eltévelyedéssel is.

A tegnapi nyilvános előadásban már elmondtam, hogy ha szóvá is teszek valamit, amit leküzdendőnek tartok, azzal nem az a szándékom, hogy az illető tekintélyét csorbítsam és tudományosságát elmarasztaljam. Az említett példával éppen arra akartam rámutatni, hogy egy jelentős dolog, a szuggesztív működés révén, egyúttal milyen pusztítóan is hat. Annak idején tapasztalnunk kellett, hogy „A kereszténység lényege” című írást - korunk egyik legnevesebb teológusának írását - milyen jelentősnek tartották. Mert nem vizsgálták meg részleteiben. Ez az írás például Krisztus Jézus feltámadásával kapcsolatban egy olyan nézetet képvisel, amit így lehet megfogalmazni: bármi is történt annak idején Palesztinában, azt ma már nem tudhatjuk, úgyhogy a feltámadás fogalmát nem szükséges rekonstruálnunk; mindazonáltal ebből a palesztinai tényből indult ki a feltámadásra vonatkozó hit. Tartsuk magunkat ehhez a hithez, függetlenül attól, hogy mi is történt valójában, ami ehhez a hithez vezetett.

Az előadás után a világnézeti egyesület elnöke azt mondta nekem, hogy ő elolvasta a nevezett könyvet, de nem találkozott benne az idézett résszel. Ez különben is katolikus felfogás lenne. A katolikusok mondják azt, hogy nem az a lényeg, hogy Trierben van-e a Szent Köntös, hanem a Köntösben való hit a fontos. - Bár az idézett rész ellenérzést váltott ki benne, mégis azt magyarázta, hogy ez nincs benne abban a könyvben. Másnap megírtam neki, hogy a könyv melyik oldalán olvashatóak az idézett szavak. A tudós úr egyszerűen átsiklott felette. Ilyen romboló hatása van ma mindannak, ami a tekintélytisztelet alapján hat; az ember észre sem veszi. Aki azonban igazi antropozófusnak tartja magát, annak fel kell figyelnie az ilyesmire, mert ezek hatnak a legrombolóbban a mai szellemi kultúrára.

Eucken neve az idealizmus újrateremtőjeként ismert. Rendkívüli kitüntetéssel jutalmazták. Ezért azonban nem irigylésre méltó. Írt egy könyvet, amelynek ez a címe: „Tudunk-e még keresztények lenni?” A könyv egyik oldalán ez olvasható: A jelenkor művelt embereként nem fogadhatjuk el, hogy egyesek - miként abban az időben, amikor Krisztus a Földön járt - démonokról beszéljenek. A mai kor művelt embere már nem hihet a démonokban.

A mai kor „művelt” embere igen hízelgőnek fogja találni ezeket a szavakat. Vajon ugyanez a művelt ember észreveszi-e, hogy néhány oldallal később ez áll: „Az isteni és az emberi találkozása démoni hatalmakat teremt?” Ezt barátian elfogadják. Aki ezt kifogásolja, annak azt válaszolják: az író ezt a démoninak nem „abban” az értelmében gondolta. -  Az ilyen válasz különösen elszomorító, mert világossá teszi, milyen lelkiismeretlenül használják ma a szavakat, anélkül, hogy átgondolnák a valódi értelmüket. Ez a borzasztó.

Így történhet, hogy egy olyan elszomorító jelenséggel találkozunk, mint Fritz Mauthner[1] „Nyelvkritikai adalékok” című könyve, amely annak ellenére, hogy három vaskos kötetet ölel fel, máris megérte a második kiadást. Mauthner a nagy filozófiai szótár létrehozásával sok embernél szerzett tekintélyt magának. Beszélnünk kell az ilyen jelenségekről, még ha nem is kellemes. A „Nyelvkritikai adalékok” tulajdonképpen az összes filozófiai világnézeti törekvés bírálata. A jelenkor gondolkodásmódja értelmében egészen jelentős ez a mű. Nem akarom elvitatni a könyv jelentőségét, amely tele van szellemes észrevételekkel. Lebecsmérli az emberiség egész világnézeti múltját. A kritikus az egyik világnézet becsmérlésekor - amely világnézet amúgy számomra sem tűnik rokonszenvesnek - a következő képet használja, a legteljesebb komolysággal: aki ezt a világnézetet képviseli, az olyan, mint a bohóc, aki felmászik egy szabadon álló létrára, majd amikor felért a tetejére, fel akarná azt húzni maga után. Le fog bukfencezni. - No de kérem! Hogyan csinálja meg azt valaki, hogy felállít egy létrát függőlegesen, felmászik rá, és amikor felérkezett, felhúzza maga után, majd lebukfencezik? Hogyan hajt végre az ember ilyen gondolatokat anélkül, hogy ne lenne meggondolatlan? Az ilyen üres gondolatokat a legtöbb ember nem veszi észre, mert nem gyakorolja a logikus gondolkodást. Mert ha logikusan gondolkodna, akkor észrevenné, hogy ma minden második könyv minden huszadik oldalán ilyen lehetetlenségek állnak. Ezt azért kell megemlíteni, mert jellemző arra vonatkozóan, hogy hogyan gondolkodnak ma az emberek; hogy milyen szuggesztív befolyások érik ma a gondolkodást. Nem véletlenül választottam ezt a példát; a gondolkodó ember számára ugyanis az egész könyv ilyen logikátlan, csak ezt általában nem veszik észre. Sokaknak még csak fel sem tűnik egy ilyen gondolat lehetetlensége, hanem - amilyen ma a szellemi élet - az történik, hogy egy ilyen irodalmi jelenséget nagy jelentőségűnek kiáltanak ki, amit sokan el is hisznek és tanulmányozni kezdik; és azután pontosan azok közül kerülnek ki a szellemtudomány ellenségei, akik így gondolkodnak.

Durvának tartom, hogy ezekről kell beszéljek, de el kell mondanom, hogy figyelmeztessem önöket arra, ami ma történik. Még ha nem is olvassák el sokan azt a könyvet, mindaz, ami belőle következik, beszivárog sok más könyvekbe és előadásokba is, és logikának álcázza magát. Ezért van az, hogy olyan végtelenül nehéz korunk éretlen gondolkodása elé tárni a szellemtudományos gondolatokat, nem is beszélve az Akasha-kutatás pozitív eredményeiről, amelyeket legutóbb említettem. Az késztetett az előbbiek elmondására, hogy barátaink valóban érezzék át annak szükségességét, hogy alaposan és mélyen áthassák magukat - éppen akkor, amikor arról van szó, hogy olyan dolgokkal foglalkozzunk, amelyeknél a szokásos gondolkodás már nem kielégítő - egy szigorúan iskolázott gondolkodás szükségességének szemléletével. Máskülönben sok időbe fog telni, amíg eljutunk odáig, hogy kritikusan viselkedő korunk gondolkodási ködével szemben a pozitív okkult kutatással előrejussunk. Természetesen erre csak az az ember alkalmas, aki a szellemtudomány eredményeivel - amelyeket leginkább gondolatokban lehet kifejezni - ehhez a lelkét előkészítette. Csakis az ilyen emberekkel lehet olyan dolgokról beszélni, amelyek a puszta gondolatokkal már nem közelíthetők meg; amelyeket úgy kell elmondani, ahogyan azok az Akasha-kutatásból adódnak. Noha csak részleteket mondtam el az Ötödik evangéliumból, ezek szorosan összefüggenek - még ha ez nem is tűnik ki azonnal - azzal a szigorú gondolati felépítéssel, amelyet szintén a szellemi kutatás kell hogy adjon.

A konkrét kutatási eredmények elutasítása nem másból ered, minthogy a modern gondolkodás túlságosan tompa a szellemi kutatás eredményeinek befogadásához. Fel kellene ismerni, hogy egy olyan ember, aki képes az említettekhez hasonló gondolatokat alkotni, természetesen egyáltalán nincs abban a helyzetben, hogy elmélyedjen a szellemtudományban. Ez megadja számunkra a követendő irányvonalat azzal szemben, ami ma gyakran mint filozófiai világnézeti irodalom dicsőíti magát. Fontos, hogy éppen az ilyen kérdések megbeszélésénél tudatosítsuk magunkban annak szükségszerűségét, hogy legalább néhány lélekhez jussanak el az ilyen dolgok, hogy ezek azután lassanként a helyes módon áradjanak be a jelenkor szellemi életébe.

Már több alkalommal utaltam a Golgotai Misztérium egyes momentumaira, azokra, amelyeknek a komoly gondolkodás számára érthetőeknek kell lenniük az emberiség történelmi fejlődésének vizsgálatakor. Alapjában véve nincs is az emberiség történelmi fejlődésére vonatkozó valódi szemléletünk. Nincs történelmünk, nem tudjuk értően megközelíteni a lejátszódott eseményeket. Ha egykor képesek leszünk erre, akkor fel fogjuk ismerni, hogy a Golgotai Misztériumot megelőző időben az emberiség fejlődése valóban hanyatlófélben volt, és meg fogjuk érteni, hogy a Golgota által egy olyan impulzus lépett be, amely megadta az emberiség számára azt a fiatalító impulzust, amely megújította az elöregedett kulturális erőket. A Palesztinában lejátszódott konkrét események vizsgálatával nem veszít értékéből ez az általános gondolat, ellenkezőleg, felmagasztosul a konkrét történések megismerése által.

Tegnapelőtt addig jutottam el az elbeszélésben, hogy a Názáreti Jézus a nevelőanyával folytatott beszélgetést követően - minek során a Zarathusztra-Én eloldódott testének hármasságától, amely ezek után egy sajátos összetételű, földi emberi Én nélküli lénnyé lett - találkozott a két esszénussal. Igyekeztem leírni ezt a jelenetet, és addig a pontig jutottam, amikor Jézus, miután beszélt velük, mintegy köddé vált, és az esszénusok délibábként pillantották meg, amelyből ezek a szavak hangzottak fel: Hiába való az igyekezetetek, mert üres a szívetek, mert megteltetek azzal a szellemmel, amely a gőgöt, megtévesztően, az alázat köntösében viseli. - E szavak hallatán a két esszénus látása elhomályosult. Csak akkor látták meg újra Jézust, amikor már jócskán eltávolodott. Az Akasha-krónikából megállapíthattam, hogy a két esszénust mélyen lesújtotta mindaz, amit átéltek; attól a naptól kezdve hallgatagok lettek, és társaiknak sem beszéltek semmit az élményeikről.

Az úton továbbhaladva Jézus találkozott egy emberrel, akiből mélységes bánat, csüggedés és megtörtség sugárzott. Egy leszegett fejű, fizikai testében is megtört ember jött szembe Jézussal. És ekkor ez az ember azt hallotta, hogy ez a lény - akit tegnapelőtt jellemeztem; akivé Jézus arra az időszakra vonatkozóan lett - szavakkal szól hozzá, amely szavak mintegy lénye legmélyéből törnek elő. A megtört ember a következőket hallotta: Hová jutott a lelked? Ismertelek évezredekkel ezelőtt, akkor más voltál. - A megtört ember szükségét érezte, hogy kimondjon bizonyos dolgokat ez előtt a jelenség előtt; mert egy olyan lényt, aki csupán fizikai, éter- és asztráltestből tevődik össze - a Zarathusztra-Én utóhatásával ebben a három testiségben - nem nevezhetünk földi embernek. Ezt a jelenséget csakis lénynek nevezhetjük. A kétségbeesett ember indíttatva érezte magát, hogy így szóljon ehhez a lényhez: Életemben magas rangot értem el, és valahányszor feljebb jutottam a ranglétrán, nagyon elememben éreztem magam. Gyakran töltött el az érzés: Milyen rendkívüli ember is vagyok én, hogy embertársaim ilyen magas posztra emeltek, hogy ilyen sokra vihettem a Földön. Micsoda rendkívüli ember vagyok! Végtelenül boldog voltam. De azután nagyon gyorsan elveszítettem ezt a boldogságot. Egy éjszaka, alighogy elaludtam, álmot láttam, és már álmomban is szégyelltem magam azért, hogy ilyet álmodom. Azt álmodtam, hogy egy lény áll előttem, aki azt kérdezte: Ki tett ilyen naggyá, ki emelt ilyen magas rangra téged? - Elszégyelltem magam, amiért egyáltalán egy ilyen kérdést intézhettek hozzám, mert meg voltam győződve róla, hogy rendkívüli ember vagyok, és természetesen a saját erényeimnek köszönhetően értem el ezt a magas rangot. Mialatt ez a lény így beszélt hozzám, egyre fokozódó szégyenérzés vett erőt rajtam álmomban - mondta a kétségbeesett ember. Futásnak eredtem, de a jelenség, megváltozott alakban, ismét ott állt előttem és ezt mondta: Én emeltelek fel, én juttattalak ranghoz. - Ekkor felismertem benne a kísértőt, azt, akiről az Írás azt mondja, hogy már a paradicsomban is ő volt a kísértő. Ekkor felébredtem, és azóta nincs nyugovásom. Lemondtam magas tisztségeimről, elhagytam az otthonomat, mindent, és azóta céltalanul bolyongok a világban. És most engem, a bolyongó embert, aki koldulásból tartja fenn magát, eléd vezetett az utam. -        És ebben a pillanatban, amikor ezt kimondta - az Akasha-krónika tanúsága szerint - újból ott volt előtte a jelenség, odaállt a Názáreti Jézus elé, aki ebben a pillanatban eltűnt a szeme elől. A jelenség azután feloszlott, és az ember a sorsára maradt.

Jézust tovább űzte, hajtotta valami. Ezek után egy leprás emberrel találkozott, akinek a következő szavakat kellett hogy mondja: Hová jutott a lelked? Évezredekkel ezelőtt másnak láttalak. Igen, akkor más voltál. - A leprás így válaszolt: az emberek mindenhonnan kitaszítottak a leprám miatt. Ezért kell bolyonganom a világban; senki sem fogad be. Örülhetek, ha az ajtón vagy az ablakon át ételmaradékot dobnak ki nekem, hogy éhen ne haljak. De nincs is maradásom sehol, egyik helyről a másikra vándorolok. Így jutottam el egy éjjel egy erdőbe. Egy fa úgy fénylett messziről, mintha lángolna. A fény odavonzott. Ahogy közeledtem feléje, a fénylő fából egy csontvázszerű alak lépett elő, és ezeket a szörnyű szavakat mondta nekem: Én vagyok te! Én emésztelek fel téged. - Rettenetes félelem vett erőt rajtam; annyira rázott a hideg, hogy bevarasodott leprás sebeim egymáshoz verődtek, szinte zörögtek. A lény megérezte, mi megy végbe bennem, és így szólt: Miért félsz tőlem? Korábban oly sok életet átéltél, élvezhetted az élet örömeit, örömödet lelhetted vágyaid teljesülésében, dúskáltál az élvezetekben; akkor szerettél engem, engem szerettél, mélységesen szerettél. Nem tudtál mindig róla, de szerettél engem, és mert engem szerettél, a lelked magához vonzotta lényemet. Én te lettem, és felemészthetlek téged. - A félelmem egyre fokozódott. És akkor a csontváz egy szépséges arkangyallá változott. Ránéztem. Igen, mondta, valaha szerettél engem. - Ekkor mély álomba merültem, és reggel a fa tövében ébredtem fel. Azóta tovább bolyongok, most pedig találkoztam veled. Amióta ebben az élményben volt részem, a leprám egyre rosszabbodik. - Amint ezt kimondta, a csontváz újból ott állt előtte és eltakarta Jézust, aki eltűnt, és a benne ható erőnek engedelmeskedve folytatta útját. A leprás szintén folytatta útját.

E három találkozás után - a két esszénussal, a kétségbeesett emberrel és a leprással történő találkozás után - a Názáreti Jézus, abban az alakban, amelyről a legutóbb beszéltem, folytatta útját a Jordán folyóhoz, Keresztelő Jánoshoz. És ekkor végbement az, ami a többi evangéliumból ismeretes: a Krisztus-lény leszállt a kozmikus magasságokból, birtokba vette Jézus hármas testiségét, amelyben azután három évig kellett lakoznia.

A következő esemény, amelyről be kell számolnom önöknek, a megkísértés jelenete. Az Akasha-krónika pontosabb képet ad erről, mint a többi evangélium. Elöljáróban meg kell jegyeznem, hogy mindent úgy fogok elmondani, ahogy megtapasztaltam, mivel azonban az ilyen dolgok felkutatása roppant nehéz, ezért előfordulhat, hogy a későbbiekben szükségessé válik a három megkísértés sorrendjének megváltoztatása. Az Akasha-krónika megfigyelésénél ugyanis olykor könnyen felcserélődhet a sorrend, és ebben az esetben nem vagyok teljesen biztos benne. Csak azt fogom elmondani, amit pontosan tudok.

Miután Krisztus Jézus - hiszen most már Krisztus lakozott Jézusban - visszavonult a magányba, először az a lény lépett hozzá, akiben rögtön felismerte Lucifert, hiszen lelkében két fontos élményre tekinthetett vissza. Visszaemlékezett arra  - most már Krisztus Énjével, valamint a Názáreti Jézus éter- és asztráltestével -, miként menekült Lucifer és Arimán a többi emberhez az esszénusok kapujától, amikor ő az esszénusokkal folytatott beszélgetés után átlépett az esszénus kapun. Ez volt az egyik élmény, amelyre gondolnia kellett.  A második, lelkén átvonuló élmény a kétségbeesett embert idézte fel, akivel a Jordán felé vezető úton találkozott, akit ez az alak eltakart, és őt, Jézust, a továbbhaladásra késztette. Krisztus Jézus tudta: Lucifer volt az, akit annak idején Arimánnal együtt elmenekülni láttam az esszénusok kapujától; Lucifer állt a kétségbeesett ember és közöttem, és ő az, aki most ismét itt áll előttem.

Ez az elbeszélés képet adhat számunkra arról, hogyan lehet a múltra vonatkozó okkult igazsághoz jutni. Az ilyen történéseket valóban nem lehet hidegen, tárgyilagosan fogadni, úgy, mint bármilyen más elbeszélést. Ezek a dolgok mélységes világtitkokat tárnak fel, áthatják teljes lelki életünket, nem csupán a képzetalkotásunkat és az általános értelmünket érintik. Ezért olyan nehéz az okkult észlelések, kutatások eredményeit a megfelelő szavakkal megközelíteni; hogy ne elnémuljunk, hanem a megrázó kutatási eredményt az általános köznyelv szavaiba szorítsuk. Ezeket a dolgokat csak akkor közöljük, ha szükséges.

Lucifer tehát Krisztus Jézus előtt állt. A többi evangélium ezekkel a szavakkal írja körül ezeket a szellemi történéseket: ha elismersz engem, neked adom a világ minden birodalmát.

Valahogy így szólt Lucifer Krisztus Jézushoz, akiben ekkor ugyan már Krisztus isteni lénye volt jelen - aki képes volt megérteni Lucifert -, a megértéshez azonban szüksége volt a Názáreti Jézus asztráltestére is - a Názáreti Jézusnak a Zarathusztra-Én hatására kifejlődött, Zarathustra-Én által áthatott asztráltestére -, oly módon, hogy most mintegy eszközként használhatta. Ezért Lucifer szavait úgymond nem oly módon hallotta, mint egy isten, hanem csupán, mint egy istentől áthatott ember: ha elismersz engem, akkor az én angyalaim őrizni fogják minden léptedet.

Segítségként vissza kell nyúlnunk egy régebben tartott előadás-sorozatomhoz,[2] amely azóta már nyomtatásban is megjelent. Akkor elmondtam, hogy a régi Napon Lucifer egy olyan lény volt, aki akkoriban egyenrangú volt Krisztussal; ily módon tehát az emberi testbe alászállt Krisztus-lénynek éreznie kellett Lucifer magas rangját, és magával egyenrangúnak kellett, hogy tekintse, mindannak ellenére, ami Luciferrel történt, míg kísértővé lett. Ily módon érthető, hogy Lucifer ezzel a követeléssel fordult hozzá: Ismerj el engem! - Ha Lucifer így mond valamit, akkor az valóban úgy hat, hogy okkult úton beárad az emberi lélekbe, és akkor abban a lélekben hatalmasra erősödnek az önteltség, a gőg erői. Ezért a legerősebb kísértésnek - az önteltséget és a rejtett büszkeséget előhívó kísértésnek - csak a legkoncentráltabb lelkierővel lehet ellenállni.

„Ha elismersz engem, neked adom a birodalmakat, amelyeket körülöttem látsz.” Egy ilyen pillanatban Lucifer gyönyörűséges, egész világokra kiterjedő birodalmakat kínál fel. Ezeknek a birodalmaknak az a sajátossága, hogy az ember csakis a lélek jogos vagy jogtalan gőgjével érezhet vágyat irántuk. És ettől csak úgy menekülhet meg, ahogy akkor Krisztus Jézus is tette: ha felismeri. Mert egy ilyen pillanatban az ember nem érez mást a lelkében, mint önteltséget és büszkeséget; minden más érzés megbénul. Krisztus Jézus azonban ellenállt ennek a kísértésnek, és eltaszította magától Lucifert.

Ezután egy második támadás következett. Most ketten jöttek ellene. Krisztus Jézus a korábbi benyomásai alapján ismét felismerte a két kísértőt. Újból felmerültek benne azok az érzések, amelyeket az esszénusok kapuitól menekülők láttán, valamint a Jordánhoz vezető úton, a kétségbeesett emberrel folytatott beszélgetés közben megjelenő, arkangyallá változó csontváz révén élt át. Tudta, hogy most mind a két kísértő ott áll vele szemben. A felszólítás, amelyet a többi evangélium is helyesen ad vissza, így hangzott: „Vesd le magad, nem esik bántódásod!”

Egy ilyen kísértés esetén grandiózus módon támad fel a minden félelmet legyőző bátorság, amely vakmerővé, elbizakodottá teheti az embert. Krisztus Jézus ezt a két kísértőt is el tudta hárítani.

Ekkor harmadszor is támadás érte. Ezúttal Arimán egymaga állt Krisztus Jézus elé. A kísértő szavait ismét idézhetjük az evangéliumokból: „Az én hatalmam erejével változtasd ezeket a köveket kenyérré!”

Amit erre az arimáni kérdésre válaszolni kellett volna - az események további menete az Ötödik evangéliumban különbözik attól, ahogyan arról a többi evangélium beszámol -, azt Krisztus Jézus nem tudta megválaszolni. Ez a kérdés részben megválaszolatlan maradt, visszamaradt, mint a megkísértés megoldatlan része. Ebből adódott az az impulzus, amely a Názáreti Jézus testében lakozó Krisztus egész további működésére nézve hatással volt. Mert az, hogy Krisztus a magányban a megkísértés során nem tudta teljesen megválaszolni Arimán utolsó kérdését, ez a tény hozta létre a kapcsolatot Krisztus Jézus, valamint az Arimánnal összefüggő földi történések között.

Ha emlékeznek arra, hogy Arimán a halál ura, hogy megtévesztő módon a lélek elé tárja az anyagiságot, oly módon, hogy azt a lélek elfogadja, ha visszaemlékeznek arra, amit nyáron mondtam Arimánnak a Föld fejlődésében véghezvitt tetteiről, akkor meg fogják érteni, hogy Arimán tettei beleágyazódtak a Föld-fejlődésbe. Így történt, hogy a kérdés megválaszolatlanul maradt része miatt kapcsolat létesült Krisztus Jézus földi élete és az egész Föld-fejlődés között. Amennyire Arimán beleszövődött a Föld-fejlődésbe, mintegy annyiban kötötte össze Krisztus Jézust a Föld fejlődésével ez a megválaszolatlanul maradt kérdés.

Olykor triviális szavakkal kell bizonyos dolgokat jellemeznem, de nem gondolom azokat triviálisnak. Arimán mindent úgy csinál, hogy az az anyagiban jelenik meg és ott is marad. Azáltal azonban, hogy ez Arimán révén így történik, nem volt lehetséges egy olyan esemény megvalósítása, mint a kövek Krisztus Jézus általi kenyérré változtatása. Ezt éppen az arimáni működés akadályozta meg. Ez a jelenség azt vonja maga után, hogy bizonyos szinteket, amelyek a Föld-fejlődésben Arimánnal vannak összefüggésben, kizárólag a teljes időfolyamat leforgása során és a földi evolúció teljes átkrisztusítása révén lehet legyőzni.

A kozmikus Miatyánk szavai - „Más által okozott önösség- vétket élünk meg a mindennapi kenyérben” - az arimáni hatalmakban fejeződnek ki, amivel kapcsolatban azt mondja a Miatyánk: „Melyben nem uralkodik az Ég akarata” - hanem Arimán akarata uralkodik -; ezt tehát a földi törvényszerűségek között kell kezelni, nem lehet csak szellemi úton megoldani. Ezek a dolgok függenek össze a mindennapi kenyérrel. A külső, szociális világban mindez abban fejeződik ki, hogy az embernek valóban szüksége van az anyagi javakra, a pénz, a mammon formájában - ez az Arimánhoz való kötöttség legdurvább formája -, ami azután megakadályozza azt, hogy a szociális életben a kövek kenyérré változhassanak; ami szükségszerűvé teszi azt, hogy az ember a Földön szoros kapcsolatban maradjon az arimánival, az anyagival.

Gondolják tovább ezt a gondolatot: Hogyan függ össze a „Változtasd a köveket kenyérré!” felszólítás a pénz szociális életben betöltött szerepével? Mivel az arimáni hatalom ily módon kapcsolatban maradt Krisztus Jézus földi létével, Arimán a későbbiekben képes volt arra, hogy behatoljon Júdás lelkébe, és Júdás kerülő útján előidézze a többi evangéliumból is ismert eseményeket, amely események során az üldözők Júdás közreműködésével ismerték fel Krisztus Jézust. Arimán valójában Júdáson keresztül idézte elő Krisztus halálát, és mindezt a megkísértéskor csupán részben megválaszolt kérdés tette lehetővé.

Krisztus Jézus földi útjának megértéséhez figyelembe kell venni a következőt. A Krisztus-lény beköltözött Jézus hármas testiségébe, de nem azonnal kapcsolódott hozzá oly módon, ahogyan egy emberi Én kötődik egy hármas testiséghez. A három évig tartó földi út kezdetén a Krisztus-lény csak lazán kapcsolódott Jézus hármas testiségéhez, majd azután fokozatosan egyre jobban belehúzódott ebbe a hármas testiségbe. A fejlődés a három év során abban állt, hogy a Krisztus-lény, amely eleinte csupán mintegy aurához hasonlóan hatotta át a Jézus-lényt, lassan és fokozatosan egyre jobban beleszorította magát a test hármasságába. Csak kevéssel a kereszthalált megelőzően kapcsolódott hozzá olyan szorosan, mint egy emberi Én. Ez a bepréselődés azonban három éven át tartó szenvedéssel járt. Ez a három testiségbe való bepréselődés, a teljes emberré válás folyamata - amely három évig tartott és végül a Golgotai Misztériumhoz vezetett - az Isten szenvedése volt, amit a Földön kellett átélnie ahhoz, hogy megtörténhessék az, amire szükség volt a Krisztus-impulzus Föld-fejlődése való beárasztásához. Jézus fiatalkori szenvedéseihez és fájdalmaihoz - amelyekről korábban beszéltem - még ennek is hozzá kellett járulnia.

Ha Isten szenvedéséről beszélünk, az manapság könnyen félreérthető. Itt van például Maeterlinck, aki minden bizony-nyal híressé váló, „A halál” című könyvében oly sok szépet ír, és igyekszik a rendelkezésére álló eszközökkel magyarázatot adni a szellemi élet dolgaira, mégis képes azt állítani, hogy fizikai test nélküli lélek nem érezhet fájdalmat, hogy fájdalmat csupán a halandó test érez. - Ez a legnagyobb képtelenség, mert a fizikai test éppoly kevéssé érez fájdalmat, mint egy kő. Fájdalmat, a fizikai testen belül, az asztráltest és az Én érez. Ezenkívül léteznek lelki fájdalmak is, és ezért a szenvedés nem szűnik meg a halállal. Noha a fizikai test zavarai akkor már nem okoznak fájdalmat, a fájdalom a lélek számára mégsem szűnik meg.

A Krisztus-lény a legmagasabb fokú fájdalmat élte át, miközben összehúzódott, bepréselődött Jézus hármas testiségébe. Az emberiségnek lassacskán meg kell értenie, hogy a Föld-fejlődés folytatása érdekében a Krisztus-lénynek szenvedésen át kellett beáradnia a Föld aurájába, és hogy az emberiségnek ezzel a Krisztus-szenvedéssel összefüggésben kell átéreznie a sorsát. Az emberiség és a Krisztus-szenvedés közötti kapcsolatnak egyre konkrétabbá kell válnia; csak akkor fogják megérteni, hogy ez a szenvedés a Golgotai Misztérium óta fiatalító erőként hat tovább a Föld aurájában, a Föld-fejlődés érdekében.

A haladó szellemi fejlődés feladata lesz a Golgotai Misztérium egyre mélyebb megértése. Nyilvánvaló, hogy addig még sok mindent le kell győzni abból, ami a jelenlegi kultúrában fontos szerepet játszik. A kereszténység megértését illetően jelen korunkban éppen egy válságot élünk át, egy valódi krízist. Természetesen nem arról beszélek, hogy ez vagy az a népszerű teológia mit hoz nyilvánosságra a kereszténységre vonatkozóan. Csupán korunk értetlenségének elemi eseményeire szeretném felhívni a figyelmüket. Az egyik, 1910-ben tartott gyűlésen, amelyen a történelmi Krisztusról volt szó, egy közismert teológus hangsúlyozta, hogy Jézus Krisztus tanítása csupán a már korábban is ismert tanítások összefoglalása. Azt mondta: hálás lennék önöknek, ha akár egyetlen mondatot is idéznének Jézus Krisztus kijelentéseiből, amely valamilyen formában ne lett volna már ismert. - Ha ma egy liberális teológus tudós alá tudná támasztani azt, amit az említett teológus állít, kortársaink felnéznének rá, mert milyen meggyőzően is hatna az, ha valaki valóban bebizonyítaná, hogy Krisztus kijelentéseit korábban már mások is kimondták, tehát semmi újat nem tartalmaznak. A dolgok valódi ismerője számára azonban más megvilágításban jelenik meg egy ilyen kijelentés. Képzeljék el, hogy mondjuk Goethe költött egy verset, amelyet még nem írt le, csupán elmondott. És akkor egy gyerek, aki ezt hallotta, felkiáltott: Ez csupa olyan szó, amit már hallottam! - Ehhez a gyermekhez hasonlítható az említett teológus is, aki nem hall mást, mint amit már ismer, és nem veszi észre a lényeget, mert az olyan magasan áll a már korábban is meglévő kijelentések felett, mint Goethe verse a gyermek által már hallott egyes szavak fölött. Ha az ember egyáltalán nem tudja, hogy mit kell mint lényeget szem előtt tartania, és azt hiszi, akkor foglalkozik megfelelően a teológiával, ha a szavakhoz tartja magát, ahhoz tartja magát, ami igaz is, hogy a kijelentések már léteztek korábban is, akkor ez arra utal, hogy a kereszténység megértését illetően mélységes válságban élünk; és mindebből megérthetjük, hogy a valódi Krisztus-megértés csak akkor terjedhet el a világon, ha a mai teológia - amelynek hivatalos feladata lenne a Krisztus-megértés feletti őrködés - előbb kihal. A lényeg az, hogy megérezzük a golgotai események teljes nagyságát.

Az Akasha-krónika még más jelentős dolgot is feltár előttünk. Mivel a Krisztus-lény nem kapcsolódott azonnal szorosan Jézus testi burkaihoz - hanem csak lazán és külsőleg kötődött azokhoz -, így az első időben a következő történhetett. A Krisztus-lény időnként külsőleg összekapcsolódott a Názáreti Jézus hármas testiségével; ezen a módon volt együtt a tanítványaival és a követőivel, ily módon szólt hozzájuk. Erre azonban nem mindig volt szükség. Lehettek a külső burkok bárhol, a Krisztus-lény eltávolodhatott tőlük, és szellemi lényként azután bárhol megjelenhetett itt vagy ott. Krisztus gyakran jelent meg úgy a tanítványok és a követők körében, hogy csak a Krisztus-lény jelent meg előttük. Később sok vidéket bejárt tanítványaival, tanítva, beszélgetve, gyógyítva. Miközben tíz, tizenöt vagy még több követőjével járt-kelt, és a Krisztus-lény mindinkább behúzódott Jézus testiségébe, egy másik jelenség lépett előtérbe. Ismételten előfordult, hogy valamelyik tanítvány hirtelen inspirációt érzett magában. Ilyen esetekben szemmel láthatóan teljesen megváltozott az illető arckifejezése, fiziognómiája is. És miközben ily módon valami elkezdődött, és a tanítvány a legdicsőbb Krisztus-szavakkal szólt, mindeközben Krisztus Jézus külső megjelenése oly módon változott meg, hogy a tanítványok körében ő látszott mintegy a legegyszerűbb em-bernek.

Ez újból és újból megtörtént; így mutatja az Akasha-krónika. Ez vezetett oda, hogy üldözői sohasem tudhatták, hogy az összegyűltek között ki is az, akit tulajdonképpen keresnek, fennállt a veszélye annak, hogy akit elfognak, az nem az igazi; és közben az igazi elmenekülhet. Ezért vált szükségessé Júdás árulása. Az erre vonatkozó közismert magyarázat nem túl szellemdús. Mert hogyha az ember beleéli magát a helyzetbe, fel kell tegye a kérdést: miért volt szükség Júdás csókjára? - Azért, amit az imént elmondtam.

Krisztus földi-emberi létével sok titokzatos dolog függ ösz-sze, de a legmegrendítőbb látvány talán a halála. Bátran ki merem mondani, mert az okkult megismerés számára ez tény, hogy a történelmi-szellemi történések legfontosabb pontjainál újra találkozik az egyébként külön utakon járó morális és fizikai világrend. Amikor a Föld-fejlődésben ez a legerősebben érvényesült, akkor játszódott le a Golgotai Misztérium.

Amikor Krisztust keresztre feszítették, az egész vidékre sötétség borult. Az Akasha-krónikából eddig még nem lehetett megállapítani, hogy ez a sötétség földi vagy kozmikus eredetű volt-e. De megtörtént, és azt, hogy mit jelent egy ilyen elsötétülés, azt egy napfogyatkozás esetében meg lehet vizsgálni okkult módon. Nem állítom, hogy akkor napfogyatkozás volt, lehetett a felhők összetorlódása is. Egészen más azonban, ha a Nap nappal sötétül el az égen, mintha egyszerűen éjszaka van. Hogy milyen hatása van egy ilyen általános elsötétülésnek, az már például a Nap Hold általi eltakarásakor is észlelhető. Ilyenkor minden élőlényben, emberben, állatban, növényben okkult változások mennek végbe; például a növények fizikai teste és éterteste közötti viszony megváltozik. Az egész világ, és vele együtt a Föld aurája is, másnak látszik. Nemrég, egy Stockholmban tartott előadás-sorozatom alkalmával[3] megfigyelhettem egy napfogyatkozást, ami különösen megrázó benyomást tett rám. Valóban az a helyzet, hogy a Föld aurájának azon a részén, ahol legnagyobb a sötétség, nagy változások mennek végbe. A Föld aurájának egy ily módon érintett részén keresztül áradt be a Föld-fejlődésbe annak idején a Krisztus-impulzus, amikor Krisztus Jézus meghalt a kereszten. Ez az elsötétülés egy, a Golgota keresztjén messze túlmutató, csodálatos, szent történés.

A másik dolog, amire az időközben nyomtatásban is megjelent, Karlsruhéban tartott előadásaimban már utaltam: miszerint az Ötödik evangélium is leírja, hogy a Názáreti Jézus fizikai testét mintegy magába szippantotta a fizikai föld. Miután ugyanis a holttestet a sírba helyezték, valóban valami földrengésszerű rázta meg a Földet, hatalmas vihar kerekedett, megnyílt a Föld és a hasadék magába fogadta a testet. A vihar összegöngyölítette a lepleket, ahogyan azt a János-evangélium is leírja. A földrengés következtében keletkezett hasadék azután bezárult, így a testet természetesen nem találhatták meg. A hollétét tudakolók csak azt a választ kaphatták az okkult régiókból, hogy: Az, akit kerestek, már nincs itt. - Egy hasonló dolog történt jóval később is, amikor számos keresztes indult útnak Európából, hogy megkeressék Krisztus sírját. Ha nem is füllel hallhatóan, de számukra is elhangzott: Az, akit kerestek, már nincs itt.

Mert a Krisztus-impulzus szellemi módon halad át az ember lelkén, és tényként működik azokban is, akik nem értik meg. Nem szabad csupán a nagy tanítóról beszélnünk. Ami megtörtént, az tényként működik tovább, és nagy impulzusokkal járul hozzá az emberiség jövőbeni fejlődéséhez. A valódi okkult kutatás feladata lesz ezen a téren, hogy mindinkább megtanuljuk másként keresni Krisztust; hogy ne kelljen azt a választ kapnunk: Az, akit kerestek, már nincs itt. - Hogyha azonban egyre szellemibb módon akarjuk keresni, akkor megtalálhatjuk az igazi, a valóságnak megfelelő választ.

Ezt akartam ma elmondani önöknek, és azt hiszem, hogy a Golgotai Misztériumot illetően az elmondottak megfelelő ellenpontot képeznek a teológusok elvont fejtegetéseivel szemben. Az, ahogyan ezek az események az Akasha-krónikában megjelennek, azt tárják fel előttünk, hogy abban az időben a lehető legfontosabb dolgok történtek.

Az okkultista meg van győződve a következőkről: ha majd egyszer az emberek lelke fel fog emelkedni a fölé, ami ma mint tudományos gőg és logikátlanság uralkodik a lelkeken  - ahogyan azt az előadás kezdetén jellemeznem kellett -, ha majd a lelkeket valódi gondolkodási képesség hatja át, akkor a lelkek ezáltal - annak ellenére, hogy egyesek úgy vélik: mi köze a gondolkodásnak az ilyen közlések befogadásához és a megértésükre irányuló igyekezethez? - érettek lesznek az ilyen, a gondolkodással látszólag össze nem függő dolgok megértésére is, mert a lelket éppen a valódi gondolkodás által hatja át a valódi igazságérzet, amely nem tartja nevetségesnek az előző két előadásban elhangzottakat, hanem törekszik az Akasha-krónikában végzett gondos kutatás eredményeinek felfogására.